Életrajz Filmszerepei Színházi szerepek Foto Szakirodalom

Sinkovits Imre Színész, a Nemzet Színésze Született: 1928. szeptember 21. Budapest, Magyarország Elhunyt: 2001. január 18. Budapest, Magyarország

Életrajza:

Adatok:

1948. - Belvárosi Színház
1949. - Ifjúsági Színház
1950-1958 - Nemzeti Színház
1951 - - Színház- és Filmművészeti Főiskola
1958-1963. József Attila Színház
1963 -tól haláláig, 38 éven keresztül a Nemzeti Színház tagja

Felesége: Gombos Katalin színművésznő(1929 - )
Öccse: Sinkó László színművész (1940- )
Gyermekei: 
Sinkovits Vitai András (1951- ) színművész 
Sinkovits Marianne (1954 - ) színművész

Sinkovits Imre publikációként megjelent gondolatait a "Vigasz-lámpácskák" című kötet foglalja össze, mely 2002-ben jelent meg Balatoni Monika szerkesztésében.
A könyv felhasználásával készült el bizonyára sokak örömére Sinkovits Imre oldala, melyet mostantól a Színészkönyvtár anyagai közt megtalálja Ön is, kedves Látogató!

Életútja részletesebben

Család

"Az első világháború és a trianoni békediktátum után nyolc esztendővel születtem Vas megyei szülők gyermekeként Kispesten, a "néhai" Damjanich utca 8. alatti családi kisvendéglőben. A stremi vízimolnár lánya, Göndöcs Terézia és a körmendi kéményseprő mester fia, Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Mivel a famíliában is első fiúunoka voltam, az örömteli bemutatásra két éves koromban vitt édesanyám vizimolnár Göndöcs Lajos nagyapámhoz Strembe igaz, már útlevéllel, tekintve, hogy az most is Burgenlandhoz tartozik. Íme első találkozásom a történelemmel! Ettől kezdve folyamatosan vettem részt magyar történelemórákon szüleim és nagyszüleim térdén lovagolva. Így tudtam meg, hogy a trianoni "békekötés" után, az osztrákok bevonulásakor Göndöcs nagyapám néhány hétig a güssingi (Németújvár) börtön lakója volt, mert nem tudott beletörődni az országveszteségbe, és ennek hangot is adott a malomban, ahová ugyebár mindenféle népek jártak őrletni. Itt jegyzem meg, hogy még a múlt század utolsó éveiben került szülőfalujából, a Zala megyei Pósvárról mint vándor mesterlegény Strembe főmolnárnak, majd ő lett a tulajdonos. Felesége, Posch Teréz hét gyermeknek adott életet. (Fura fintora az életnek, hogy mindez húsz esztendővel később megismétlődött vejével, Kapuy Jóska bátyámmal az "Anschluss", Ausztria náci megszállása után. Csak ő valamivel hosszabb ideig volt a grüssingi várbörtön náci fogdájának lakója."

Az ifjú Sinkovits, mint "Pikoló fiú"

"Egy vízimolnár nem adja a lányát egy pincérhez!" Ám ez a korra jellemző gőg sem akadályozta meg drága szüleim egybekelését, de ez űzte el őket a rokonoktól mentes Kispestre, "Vince papával" önálló kisvendéglőt alapítani. Mire én "megérkeztem", már nagyon jó nevű üzlet volt, aminek forgalmát magam is növeltem édesanyám konyhája, Vince papa söntése, s a vendégeket kiszolgáló édesapám között: totyogva. "Pikoló fiú" státusom sajnos nem bizonyult tartósnak, mert a kéretlenül beköszönő gazdasági válság csődbe juttatta ifjú-boldog szüleimet, s lehúzta a redőnyt. Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy kis lakásba költöztünk, a Damjanich utcából az Attila utcába - itt született már kisöcsém is, és az elmaradt vendégek helyett a szegénység szegődött mellénk társnak hosszú időre. Este nem nagyon gyújtottunk villanyt. A vaskályhából kiszűrődő fény mellett Vince papa térdén lovagoltat s mesél: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, '48-ról és az első világháborúban elesett Géza fiáról, akinek képe sokáig függött ágyam felett."

Elszegényedve

"Aztán elfogytak a mesék, mert "elfogyott" Vince nagyapám is! Geschtettner doktor bácsi szerint "elemésztette" magát. Hamarosan követte őt Burgerlandban nyakas-magyar "nászura": Göndöcs nagyapám, s az akkor már kétesztendős "öcsikém" is - agydaganat-műtét közben halt meg a Rókus kórházban.
Szomorú és nehéz esztendők jöttek. Édesapám csak szombat-vasárnap jutott kenyérkeresethez Hűvösvölgyben és Óbudán, mint kisegítő pincér. Hárman maradtunk idegenben, távol a havasi földtől, létbizonytalanságban, egy fagylaltot hárman nyalogatva, moziban "ketten egy jeggyel"; és a vízimolnár lánya kilónként vagy dekaszámra vásárolta a lisztet, darát, s ugyanúgy a zöldséget. Nászajándékok, a "staférung", egy-két családi ékszer állandóan útban voltak. A zálogházba. Csak a Singer varrógép csattogott-kattogott még éjjel is "szolgálatban". De kibírtuk. A kötéltáncos a Fő tér felett ingyen volt, a Kertváros rózsáinak-virágainak illata beszökött az ablakon, s a Jóisten is megbocsátotta, hogy a vasárnapi szentmisén tőlünk nem "csengettyűzött" a perselypénz. Aztán lett új főpincéri állás Óbudán, igaz, egy esztendő után az a vendéglős is tönkre ment, de a harmincas évek közepén édesapám megkapaszkodott a híres Ilkovicsnál mint "éthordó". Édesanyám hajtotta tovább a varrógépet, s csepegtette belém még pinkafői (Pinkenfeld) zárdában szerzett némettudását a Göndöcs família nagy megbotránkoztatására. "A Terus megbolondult! Svábot nevel a fiából!" "Különb magyar lesz , mint ti; de amit most tanul tőlem, sosem felejti el!" Így is lett, hála drága jó édesanyám bölcsességének és kiirthatatlan hazaszeretetének!"

Óbudán

"Családunk anyagi helyzete eközben "stabilizálódott", szolid-nyugodt polgári otthonra leltünk Óbudán, édesapám már főpincér az Ilkovicsnál, én pedig az Árpád Gimnázium diákja. Édesanyám féltő-óvó tekintete kísért végig a Zápor utcán, ezen életemet meghatározó alma mater máig, 71 éves koromig. Életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelt, magyar népdal-és népmesekincshez, természetismerethez és - szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatott, miközben "játszani is engedett"! Jaj, de szép volt! Remélem lesz is újra!"

Sinkovits? Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg

Visszatért a Felvidék. "Piros-fehér-zöld! Pozsony magyar föld!" Ezt követő nyáron már az Ipolyság mellet volt a cserkésztábor! Visszatért Kárpátalja! Erdély egy része! "Hál' istennek megfordult a világ! Zöld ablakban piros-fehér virág!" - énekelték boldogan a székelyek Csíksomlyótól Kolozsvárig. A nyári cserkésztábort már Zilach mellett készítették elő tisztjeink! De "gellert" kapott a történelem, a zilachi tábor Paksra került, s mi így imádkoztunk délben az osztályokban:" Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre, hiszen ismét harcol a magyar. Önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta. A Haza határain kockán forog a magyar katona élete!...". És leventébe kellett járni. Nem szerettem. Cserkész voltam. Tűz és víz! Legalább is a fővárosban. Ekkor történt, hogy egy levente gyakorlaton vagy hatszáz diáktársam előtt kiszólított az oktató, egyébként tornatanár. "Hogy hívnak?" Mondom. "Hangosabban!" Úgy mondom. "Még hangosabban!" Végül már ordítva, majdnem sírva üvöltöm: "Sinkovits Imre!" "Halljátok, fiaim?! Így hívnak egy magyar leventét!" Otthon édesapám éles szeme észrevehetett valamit, mert megkérdezte, mi bajom. Elmondtam, mi történt. "Ne búsulj, kisfiam, már én is gondoltam rá, hogy - magyarosítjuk- a nevünket!" "Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!"

A német megszállás

"A német megszállást követő kora reggel társaimmal Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Arany, Jókai és a magyar szabadságharcok nagyjainak képével, festményeivel, nemzeti színű zászlókkal díszítettük fel osztálytermünket. Első óra: német. Váratlan látogató: a tantestületi német szakfelügyelő. Természetesen botrány-skandalum. Hivatta az igazgató urat. Dörgedelmes szitkok, fegyelmi és egyéb fenyegetések. Az osztály- tanárunkkal együtt- összeszorított szájjal, némán állt, míg igazgatónk ugyancsak szótlanul kikísérte a német szakfelügyelőt. Majd hirtelen megjelent a félig nyitott ajtóban !"- "Fiaim! Az Isten áldjon meg benneteket! Köszönöm!"

Budapest ostroma, és a háború pokla

"Nemcsak testünk-lelkünk épült az alma mater falai között: családunk is gazdagodott. Megszületett Laci öcsém s Kati húgom! Újra öten lettünk!
Közeledett a háború, sűrűbben vijjogott a légvédelmi sziréna, egyre többször futottunk az óvóhelyre. Mint cserkész kármegfigyelő szolgálatot teljesítettem a margitszigeti víztoronyban, s a szemlőhegyi víztározónál.
A háború már az országhatáron belül dúlt. Bombatalálat érte a Fehérvári úti olajfinomítót, s kigyulladt. Éppen szolgálatban voltam, s telefonon mi jelentettük a tüzet a központnak.
Fényes nappal az emberekkel, villamosokkal teli, aláaknázott Margit híd: véletlenül (?) felrobbant! Több százan vesztek oda. 
A történelem fősodrába kerültünk, s egy kiürítési vonattal édesanyám a három gyerekkel ment Somogyba Göndöcs Lajos nagybátyámhoz. Az égbolton áthúzó amerikai Liberátorok hangja ugyan félelmetes volt, de számunkra egyelőre veszélytelen. Németországot bombázták.
Mint leventekorút befogtak kötelező hadimunkára. Galambok határában ástam tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket: a "Margit-vonal" részeként fatalpú bakancsban napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban - mint kiderült, tejesen értelmetlenül -, de edzettségem és istenadta humorom ezen is átsegített, még társaimban is én tartottam a lelket.
A front elérte a megyehatárt. Hallatszott az ágyúzás. 1944. december 1-jének éjszakáján ponyvás szekereken, most már édesapámmal- aki Budapest körülzárása előtt még utánunk jött - s Göndöcs nagybátyám nyolctagú családjával: újabb menekülés! Három nap, három éjjel megállás nélkül, katonai alakulatokkal keveredve, az orosz Raták fedélzeti géppuskáitól is hajtva, rogyadozó, aszfalthoz nem szokott lovakkal szinte beestünk Kapuy Endre keresztapámékhoz Horvátnádaljára, Körmend s az osztrák határ mellé. Milyen tréfákat űz a történelem?!"

Németek ki, oroszok be

"Egyre több katonát láttam a tél vége felé, magyart, németet vegyesen. Eddig csak "hadi-beszolgáltatást" kértek a mieink, de később jöttek a "rekvirálók", lovat, marhát, sertést, gabonát, takarmányt követeltek-vittek, már a németek is. Ekkor vettem hasznát német tudásomnak s humoromnak! (Lám-lám, édesanyám tanítása!) Jó néhány lábasjószágnak - baromfinak mentettem meg az életét, s "tulajdonjogát". Ma már így fogalmaznám: színészkedéssel! Rögtönzött meséimmel sikerült meghatnom a "rekvirálókat". Olyannyira, hogy továbbvonulásukkor szöknöm kellett a "tolmács státusból". Ám alig úsztam meg "nemzetközi sikeremet", már vittek is mint magyar leventét: Németországba. A család történetéből pontosan tudtam, meddig terjed édes hazám határa, így Szentgotthárdon "véletlenül" lemaradtam a szerelvényről, vissza a családi támaszpontra. Virágvasárnap már a horvátnádaljai templomban énekeltem a Passióban Péter apostolt... Aztán elpucoltak a németek. Csend lett. Mi pedig újra ástunk. Már nem lövészárkot; unokahúgaim staférungját, bödönben zsírt, lesütött húsokat, hordó pálinkát-bort, családi ékszereket, ezüstneműt, mézet rejtettünk el a ház körül, veteményesben, borjúskertben, fáskamrában stb. Vártuk a feltámadási körmenetet, helyette: bejöttek az oroszok! No, eddig két napig éreztük magunkat szabadnak! Az oltáriszentség helyett a kezünket kellett a magasba emelni a szovjet géppisztolyok előtt. "Burzsúj! Burzsúj! Germanszki szoldát! Davaj-davaj!" - üvöltözés közepette! "Zabrálás" és természetesen "malenykij robot". Úgy látszik, nagyon megkedveltek, mert háromszor kellett megszöknöm tőlük. Sajnos ugyanez nem sikerült Göndöcs Lajos nagybátyámnak, aki feleségét s öt kiskorú gyermekét hagyta itt. Apósát, Dr. Frank Richárd orvos altábornagyot a grazi hadikórházból hajtották keresztül több mint hatvanévesen cúgos cipőben, gyalog Magyarországon át a romániai gyűjtőtáborba: Fokságba. Csak 1948-49-ben tértek haza a szovjet lágerekből, lefogyva, betegen."

1945 után

"Már elkezdődött az 1945-46-os tanév az Árpád gimnáziumban, amikor visszatérhettünk óbudai lakásunkba: szeptember végén, amikor nem a kerti virágok nyíltak, de akna ütötte likak tátongtak a falakon, s szabadon áramlott be rajtuk a budai hegyek letarolt erdeiből a még mindig füstszagú levegő. 
Újjáépítés-éledés, életkezdés az eltakarított romokon, szinte egyik napról a másikra. Közben jegyrendszer, infláció, éhség és ruhátlanság. De éltünk! Lakás, család, gimnázium, cserkészcsapat; kemény munkával minden újraéledt. Egy demokratikus, keresztény, polgári Magyarország jövőképe lebegett előttünk, és ez hatalmas energiát adott. 1947-ben leérettségiztem, majd felvettek a Színiakadémiára! Mint egy álom! Olyan szép volt minden! Aztán...?"

Pap? Tanító? Színész?

Az iskolai esztendők során humán beállítottságáról tesz tanúbizonyságot, így a pályaválasztásnál elsősorban a tanítói, pedagógiai pálya vonzza, ám gyenge matematikából és fizikából, így ez a hivatás szóba sem jöhet végül. A papi hivatástól- amihez van affinitása- meg a szerelem tartja távol. Aztán az önképzőköri és cserkésztáborok tábortüzeinek élménye olyan erős emlékké érnek benne, hogy a színészi pálya vonzása kerül előtérbe, és beadja jelentkezését a Színművészeti Főiskolára. "... azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni. Volt bennem exhibicionizmus, volt - ma már így fogalmazok - pedagógus készség és prédikátori hajlam is." A színészet az édesanyja számára egy züllött és erkölcstelen pályának tűnik, amikor otthon kiderül, hogy Imre mire adja a fejét. Édesapja pedig, aki mint az Ilkovicsék üzletvezetője találkozik munkája során a különteremben egy-egy csapat színésszel, egyebek közt Pethes Sándor és baráti köre jár oda az Ilkovicsékhoz, korántsem ejti kétségbe annyira fia döntése. A felvételi vizsga idején édesanyja a templomban imádkozik, hogy ne sikerüljön a felvételi, míg édesapja a vendéglőben szorít, hogy sikerüljön. Mint tudjuk az édesapa szorítása bizonyult erősebbnek.

A történelem ismét közbelép

"Aztán jött a "kékcédulás szavazás". Jöttek Rákosi-Farkas-Gerő és társaik. Jött a népbutító demagógia, és visszájára fordult minden. Hogy nehéz idők jönnek újra ránk, erre akkor döbbentem rá először, húszévesen, amikor eltemettük Dr. Könözsy Lajos minisztériumi tanácsost: a Tiszt. 33 éves volt. Ez a sugárzó, humanista, példakép ember, az ökumenizmus és tolerancia előhírnöke. Az a hír járta, hogy be akarták szervezni a Mindszenty elleni perbe. Ő ellenállt, "megtörték", s hogy ne az AVO-n maradjon gyorsan kiadták a Margit kórházba: meghalni. A halál oka: agyalapi TBC!"

A főiskolai évek

A főiskolán "...engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni... én ezért egyebek helyett inkább mestereimre figyeltem. Abonyi Géza szigorának köszönhetem a szakmai fegyelmet és a kötelességtudást, formaismeretet, a gyors szerep-kidolgozási készséget, a fürgén befogadóképes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektusigényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet... tanított Lehotay Árpád, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Staud Géza is. S tanultam Apáthi Imrétől, Bajor Gizitől, Makláry Zoltántól, Tímár Józseftől, Pécsi Sándortól, Kiss Manyitól, Gózon Gyulától, Bihari Józseftől mesterséget, de magam s színházam válságos napjaiban: emberséget is."

".. a Rákóczi úti Színiakadémia megkezdi új tanévét. Szinte magam sem értem, hogy kerülök a 36 elsőéves hallgató közé, telve szorongással, egy érvénytelen érettségi bizonyítvánnyal, mert fizikából megbuktam. Remegő gyomorrezgésemet csak fokozza a műveltségem hiánya. A háború elcsent másfél esztendőt irodalmi és történelmi ismereteimből, - már ami a világ, s a nemzet kultúráját, irodalmi és színházi tájékozottságát illeti. /Helyüket megélt szörnyűségek, pusztulás, menekülés, halál, szökések és erőszak töltötte be ./"
Első óra: politikai gazdaságtan! Belép egy raccsoló, cigarettázó, ám nem "letüdőző", csak füstölgő, kicsiny, sovány emberke. Beszél. Én ámulattal hallgatom, mert szavai nem a "pol-gaz"-ról tájékoztatnak, hanem az emberiség kultúrhistóriáját nyújtják felém, a félő, szorongó, riadt "MIKÓS" kamasznak.

Az első ember-tanár, akitől nem félek. (Hegedűs Géza bácsi, 1947. szeptember 15-e.) Az első szuperműveltségű lény az életemben, aki arról győz meg, hogy a műveltség nem egyesek kiváltsága, hanem közkincs! Bárki megszerezheti! Majd más órákon is találkozom Vele, magyar- és világ-, drámairodalom, dramaturgia, és ki tudja még hány helyettesítésen, mert ő mindent, s mindenkit tudott, s tud helyettesíteni. Bátorította a szorongókat, gyámolította az elmaradottakat.
Miként Madách Imre mondja: "csak későbben fejlik a szokott pimasszá." No én is azzá váltam, már én kérdezek, csalafintán várva a Tanár úr zavarát, mert bemagolok néhány sort egy ponyvaregényből és felmondva Neki, "pfae gaudiummal" várom győzelmemet. Mire a Tanár úr: "Kéhem, ez Hejtő Jenő Piszkos Fredében található, ha jól emlékszem, a 68-70. oldalon."

"... Abonyi Géza tanár úr! Magunk közt szólva, bizalmasan: "Cunci". Ma is hallom bársonyos, simogató hangját, mikor így szólt hozzám: "Aranyoskám, Cuncikám! Muszáj neked színésznek lenned?! ( Jól tudta, szüleim mennyire ellenezték pályaválasztásomat.) Anyuka megharagszik, ha nem leszel az? Én Cuncikám, ha még egyszer születnék, inkább lennék minisztériumi kistisztviselő!." Egyszer két és fél órán át álltam az Egressy terem tenyérnyi dobogóján Shakespeare 75. szonettjének első négy sorával! "Az vagy nekem, mint testnek a kenyér...", míg ő kitekintve a Rákóczi út forgalmára háttal, csak felemelt jobb kezével jelezte nem tetszését, s bíztatott ismétlésre. Nem játszott elő! A magunk egyéniségét akarta világra hozni! Gyötört, megkínzott, összetört, s újra épített mindenkit: akiben látott tálentumot! A "reményteleneket" fennszóval megdicsérte, s azonnal helyére küldte. Konzervatív pedagógia? Lehet! De nálunk bevált! Nem tisztelte személyiségi jogainkat? Lehet! De egyéniségeket nevelt! Élt-halt a tanítványaiért! Élt úgy, hogy már halálos betegen a kórházi ágyon tartotta meg utolsó óráit, s belehalt!"

Másodéves korában, Somlay Artúr tanár úr meghívja az akkori (ma ismét az) Magyar Színház színpadára, a negyedévesek vizsgaelőadására szereplőnek. Nagy tisztesség egy 20 esztendős másodéves hallgatóval szemben, hogy felléphet Mikszáth: Különös házasságában. "Ne magyarázd! Csinyáld!" -hangzik Somlay utasítása a magyarázkodó Sinkovitsnak az egyik jelenetnél.
A főiskolán akkortájt a tanárok két fiúhallgatót tartanak tehetségnek, mindkettő Imre. Soós Imre, és Sinkovits Imre. Soós túlzottan is a fókuszba kerül, és kellő alapozottságot hiányolnak nála tanárai. A másik Imrének viszont nagy jövőt jósolnak. Talán ennek is köszönhetően a Színiakadémia elvégzését követően nem vidékre, hanem az ország első színházához kerül szerződéssel, a Nemzetihez.

Sinkovits Imre családot alapít

A főiskolai esztendők alatt, 1950-ben kezdetben az Ifjúsági Színház ösztöndíjasaként játszik az "Apák ifjúsága" című darabban. Kolléganője, a vidékről akkor éppen a fővárosba szerződött fiatal és csinos színésznő, Gombos Katalin játssza Dását. A darab próbái, majd az előadások egy életre szóló szerelemnek lesznek a szemtanúi, amely házassággal végződik. Manapság egyre kevesebbszer tapasztalni, főképp két művész esetében az életre szóló személyes kapcsolódásokat, ám az ő esetük ezen kivételes és ritka kategóriába tartozik. "... 1951-ben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem, Gombos Katalin, az Ifjúsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann (Sinkovits Vitai András, és Sinkovits Mariann szintén színművészek). Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök útját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítottunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi - szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették "Kelet-Európa csendes, újra csendes..." több évtizedes diktatúráját."

A Nemzeti Színházban, 1951-1956

A főiskolai évek utolján a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, így a diploma után közvetlenül a színháznál indul a pályája. Akkoriban a sok fiatal kezdő, mint amilyen Kállai Ferenc, Raksányi Gellért, Horkai István, Ferrari Violetta alkot egy erős csapatot, amelyben Sinkovits hamar megtalálja a helyét. Háy Gyula: "Az élet hídja" című drámájában debütál a Nemzetinél. Szerepe szerinti édesapja Bihari József, akihez később erős baráti szálak fűzik a korkülönbség ellenére is. Tehetségét először igazán azonban később, Vörösmarty Csongor és Tündéjében mutatja meg, ahol a három ördögfióka egyikét, Kurrahot alakítja elképesztő dinamizmussal és leleményeséggel. 1952-ben a Hamlet Fortinbras szerepe várja, és a Julius Ceasarban Caius Cassius, a klasszikus Shakespeare szerepek kezdeti sorából. Kimagasló szerepei közé tartozik 1953-ban Lipitlotty szerepe. Az özvegy Karnyónéban Gobbi Hilda méltó partnere, és még ugyanebben az évben Moliére A fösvény c. komédiájában nagyszerű Valért visz a közönség színe elé. Utóbbi szerepei kapcsán mind a közönség, mind a kritikusok, mind a színház vezetői felfigyelnek rá. Egyre jelentősebb szerepekkel terhelik, így például Madách Tragédiájában, amelyben aztán az idők során majd minden férfiszerepet eljátszik. 1955-ben mint rabszolga, és Saint-Juste, később mint a Föld Szellemét is alakítja ezek mellett, 1963-ban Az Úr szerepét, és 1964-ben a férfi főszerepet adja, ő Ádám. Madách másik drámájának, a Csák végnapjai címszerepét, Csák Máté figuráját játssza nagy hangsúlyt fektetve a szerep összetett jellemrajzára, mélységére. Ám igazi szerepáttörést a harmadik Madách darab, a Mózes főszerepe biztosítja. Olyan nagy drámai erővel játssza Mózest, hogy a bemutatót követően még 22 éven keresztül, több mint 700 alkalommal láthatja a közönség előadásában. "... nagy része van abban, hogy a Tragédia költőjének ezt a nagy művét a Nemzeti Színház előadása méltó helyére állította. A mózesi sorsban a küzdő ember kísérletét kereste, amellyel alkalmassá próbál kovácsolni egy közösséget, e közösség saját, de tömegméretekben még át nem érzett igazságának befogadására. Így vitte bele korának gondolatait a színpadi legendába. Azt játszotta el, mi vár a küzdő emberre, aki szembenéz sorsával, s vállalja angyalait is, végzetét is, mi a sorsa annak, aki népe szabadságáért önmagát osztja szét." (Sándor Iván: Ásnia rejteket... Arcok, szerepek. Bp. 1971. 67-68 old. )

1956. október 23.

1956-ban a tömegnek élére áll, és a Petőfi szobornál azóta legendássá lett szavalatával a forradalom egyik jelképévé válik. Tudnivaló, hogy 1956. október 23-án a Műegyetem hallgatói elhatározzák, hogy felvonulást szerveznek a lengyel nép iránti szolidaritás kifejezésére, és egyben a saját követeléseiknek is érvényt kívánnak szerezni, "rendezett és zárt sorokban". Tervezet szerint a Petőfi szobornál gyülekeznének, és a Bem szoborhoz vonulnak ki, tüntetve a lengyel-magyar barátság mellett és a Gomulka féle lengyel hatalmi váltás ellen. A tervezett akcióval számos más diákcsoport is egyet ért, és ennek hangot is ad. Igen gyorsan a Műegyetem szervezése mellé áll sok diákcsoport a felvonulásban. Gerő Ernő és Hegedüs moszkovita vezetők épp az erőszak mellett döntenek, és határoznak a szolidaritási tüntetés azonnali betiltása mellett. Piros László belügyminiszter a rádió nyilvánosságát használja fel, és bejelenti a déli egyórai hírek után, hogy a diákmegmozdulást nem engedélyezi. Közben már a DISZ (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége, az uralkodó kommunista vezetés ifjúsági szervezete) is a megmozdulást pártfogolja, és rövid konzultációt követően Piros 14.30-kor szintén a rádióban visszavonja a gyülekezési tilalmat. Közben a tüntetés kezdetét veszi, és gyülekezésük az eredetileg is tervezett helyszínen, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél található Petőfi- szobornál kezdődik. A tömeg három órára több mint tízezer emberré növekszik és Sinkovits Imre hangosítás nélkül, a sok ezres néma tömeg előtt a szobor talapzatánál elszavalja a Nemzeti dalt. A tömeg innét a Bem-szoborhoz megy, ahol Bessenyei Ferenc elszavalja a szózatot, majd Veres Péter intéz szónoklatot a tömeghez. A szónoklatok és az azt követő események mára már a történelem lapjaivá váltak, ám a forradalom startjának tekintett Petőfi- szobornál tett Sinkovits- szavalat az egész 1956-os megmozdulás jelképévé válik. Sinkovits személye túlságosan fókuszba kerül a nemzetközivé terebélyesedő forradalom utáni időszakban, így börtönbüntetéssel nem, de színházi eltiltással igenis él a forradalmat leverő Kádár-hatalmi struktúra. El kell hagynia a Nemzeti Színházat, bár a fiatalabb színészek között igazi tehetségnek számít, és öt esztendeig a József Attila Színház tagja lesz. "... ottani kollégák, a Jó Isten áldja meg őket, olyan szeretettel fogadtak! Mindenki tudta ugyanis, hogy miért kerültem oda..."

Színész-sztrájk

1956. október 30.-án megtartják a Nemzeti Színházban, délelőtt 11. órakor kezdődő ülésen a Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottság tagválasztását. A Madách Színház, az Operaház, a Néphadsereg Színháza, valamint a Nemzeti Színház tagsága jelenlétében, Bessenyei Ferenc, Hindy Sándor után harmadiknak Sinkovits Imrét választják be, egyhangúan a jelenlevők, Raksányi Gellért, Szörényi Éva, Juhász József, Marosi Károly, Somogyvári Pál, Temesi János, Homm Pál, Bán József, György József, és Hegyi György mellett. Az ülésen a színészek és a művészek együttműködéséről hoznak határozatot, és az újonnan alakult bizottság döntésének értelmében nem folytatják tovább a munkájukat tiltakozásul mindaddig, amíg Szovjet csapatok vannak hazánkban, amíg megnyugtató módon fel nem oszlatják az ÁVH-t, (Állam Védelmi Hatóság), és felelősségre nem vonják a bűnösöket, és nem biztosul a Szovjetunióval való teljes egyenlőségen alapuló független viszony, majd még leszögezték fellépnek mindennemű restaurációval szemben. A döntés értelmében még a Magyar Rádióban sem lépnek fel.(Színész-sztrájk, Igazság, 1956. Okt. 30.)

1956. október 30.-án

Még ugyanezen a nap késő délutánján, a Nemzeti Színházbeli ülést követően, átvonulnak a Színművészeti Szövetségbe, ahol a budapesti színházak küldöttei megalakítják, a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát. A jelenlévők megválasztják a tagságot, akik közé ismét beválasztják Sinkovits Imrét. A tagság közé választják még Darvas Ivánt, Pécsi Sándort, Szakáts Miklóst, Molnár Tibort, Lukács Miklóst, Palló Imrét, és Bessenyei Ferencet. A koradélutáni döntés megerősítendő, a színházak bezárása mellett döntenek mindaddig míg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarországot, valamint a délelőtt elfogadott elveknek megfelelően, azok nem teljesülnek. A nép valódi érdekeit képviselő delegált személyt követelnek az ENSZ-be, Magyarország részéről. Felszólítják az ország valamennyi színházának a művészeit, hogy alakítsák meg mindenütt a színházak forradalmi bizottságát., és ezek a szervezetek haladéktalanul vegyék fel a kapcsolatot a Színművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságával., koordinációs célból. (Magyar Nemzet, 1956. október 31. szerda) Felhívásuk hatására országszerte alakulnak meg a színházakban forradalmi bizottságok.

Az utolsó döntés: feloldják a sztrájkot

A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának utolsó határozatai egyik hozza meg 1956. november 3.-án, ennek értelmében "a színművészek legjobbjait küldik a Magyar Rádióba" Molnár Tibor és Szakáts Miklós olvassák be ekkor a rádióban a Bizottság kiáltványát, amelyben minden magyar színművészhez szólnak, felszólítva őket, hogy harcok esetén lépjen fel önkéntesen a kórházakban, laktanyákban, és üzemekben. Egyébként meg kezdjék el, illetve folytassák a soron következő darabjaik próbáit. A felolvasott szöveg értelmében megvalósultak a három nappal korábban megfogalmazott sztrájk követelések, emiatt a sztrájk feloldására szólítanak fel. (Magyar Nemzet, 1956. október 31. szerda) A november 5.-én bekövetkező szovjet inváziót nyomán hatalomra kerülő Kádár János vezette állam, igen hamar a bizottság működését felfüggeszti, majd rövidesen feloszlatja, és idővel a tagjai ellen eljárást kezdeményez az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával. Az országban maradókat megbünteti, a többiek ellen távollétükben hoz határozatot a "vészbíróság".

1957-ben

1957 tavaszán Aczél Györggyel, a kultúra teljhatalmú elvtársával négyszemközt is beszélt. Ezekre a percekre így emlékezett vissza: "Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt Aczél elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze vele. Mikor már nem volt más érve az Aczélnak, azt mondta: "Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat?" Nagyon kemény hangon szólt. Hát 1957 tavaszán ilyet hallani bent a Báthory utcában!... (Magamban csak arra tudtam gondolni: "Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!") És így válaszoltam: "Bocsásson meg, kedves Aczél úr - elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár -, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól a Parlament érintésével a Köztársaság térig netán önök kövezték ki éveken keresztül?" Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogyan jöhet ilyen ökörség az ember agyába?" - olvasható a színművész emlékezéseiben.

Sinkovits nem játszhat a Nemzetiben

A Nemzeti Színház házi törvényszéke elítéli rendszerellenes magatartásáért Sinkovits Imrét, ám a külső politikai vezetés nem éri be a házi büntetéssel, amely félévnyi színpadtól történő eltiltásról szól, hanem új határozatot követel, amelyben Sinkovits Imrét eltávolítja a Nemzeti Színház tagságának kötelékéből. Maga a tény persze, hogy házon belüli ítélkezésre sor kerülhet kiveszi a politikai hatalom kezéből a bebörtönzés lehetőségét, amely hibát a hatalmi gépezet legközelebbi esetekben már elkerül, így más 56-os perek esetében nincs házi törvénykezés, és az "államellenes összeesküvésben vétkeseket" rövidebb-hosszabb börtönbüntetéssel sújtja a hatalom. Inkább csak sejteni, mint tudni lehet, hogy Major Tamás - Gobbi Hilda azok, akik elébe mennek a párton belül az események, és talán ők harcolják ki a házi törvénykezést a "bűnösöknek", mondván: "ezek színészek, majd mi büntetjük őket, mi a helyi pártszervezet." 1958-1963 között, tehát eltávolítva a Nemzeti tagságából, a József Attila Színház társulatához tartozik, ám ezt a kényszerű váltást nem száműzetésként éli meg, hanem szakmai tapasztalat-szerzésre használja fel az időt. Sőt szakmai tudásának bizonyítékaként olyan bravúrokat hajt végre a magyar színháztörténetben egyedülálló módon, mint például, hogy A három testőrben huszonegy szerepben jelenik meg esténként a színpadon, gyorsátöltözéssel!

1958- 1963

Sinkovits Imre aztán újra szerepeiben bizonyít : Berlioz. Sokan nagyon jól játszották már korábban is Berlioz aggastyán alakját és a szerelem hevületében dobogó ifjúi szívű nagyszerű muzsikust, de Sinkovits előadásában a szerep átlép egy magasabb szintre: "... Sinkovits Berlioza éppen azért tökéletes, mert az ellentétek ötvözik. Egyszerre öreg és fiatal, szenvedélyes és naiv, fanyar humorú és mélységesen komoly, zseniális és egyszerű, aggastyán és gyermek" - írja róla Lelkes Éva. Ez a szerep az elsők szerepek egyike, amely a forradalom utáni esztendőkben felhívja magára a figyelmet. Másik ilyen figyelemkeltő szerepe Sardou Szókimondó asszonyságának Fouché szerepe. Nagy elődök számtalan felfogása áll példaként előtte, és mégis sikerül Sinkovitsnak egy új, addig sohasem játszott, de valós, ugyanakkor teljesen egyéni ízű játékot belevinnie. A darab szerinti mulatságos önző, önérdekleső figurából, sikerül egy igazi behízelgő méregkeverő alakot kreálnia. Ez a színpadi rendőrminiszter Sinkovits előadásában túlmutat Fouché személyén, már- már emlékeztet egynémely valós közéleti személyre, a kor jellegzetes "eleven méregkeverőire". Aztán Az igazság házhoz jön című darab embert próbáló kettős szerepében látjuk viszont ismét. Ő a narrátor és egyben a főszereplő: az Apa, és szinte állandóan színen van majdnem teljes három órán keresztül vagy így, vagy úgy. A színpad előterében ítélkezik megtörten az események felől, majd aztán hirtelen a díszletekbe visszatérve eljátssza az elmúlt eseményeit, pontosan úgy, mint akinek fogalma sincs az adott cselekmény jövőbeli súlyáról. A remek előadáson túl bravúros, és kitűnő erőnlétet kívánó színészi teljesítményt nyújt ismét. Aztán egy kimagasló klasszikus dráma, Shakespeare Macbethjének főszerepe 1963-ban. Ám életének fontos része a mellék és epizódszerepek sokasága is. Jelen esetben Shakespeare Lear királyának Kent grófja, a Rómeó és Julia Lőrinc barátja, vagy a Tévedések vígjátékának Aegeonja, vagy a Szentivánéji álom Zubolya.

Újból a Nemzeti színpadán

Visszatérve anyaszínházához egyre jelentősebb feladatok várják. Chance Wayne Az ifjúság édes madarában, Peter Weiss drámájában de Sade márki, majd Czillei Ulrik Vörösmarty művében. A különcben Teleki Lászlót formálja meg, a Tisztákban Perellát, a Testvérekben Dózsa Györgyöt alakítja, aztán ő VII. Gergely, és az Erzsébet nap Jóska bácsija. "Amikor visszakerültem, a Nemzeti Színház vezetőit személyes befolyásunkkal ostromoltuk, hogy ostoba színházpolitikájukkal, amellyel Illyést és Németh Lászlót elüldözték a Nemzeti Színházból, hagyjanak fel! Először Illyés Gyulát sikerült barátságunknak és személyes kapcsolatainknak révén visszacsalogatni a Nemzeti Színházba. Utána Németh Lászlót, személyemben vállalva a felelősséget azért, hogy a VII. Gergely méltóképp, kellő alázattal és Németh László-i hűséggel fogalmazódik színpadra." Németh László művei mellett Sütő András drámái jelentik pályájának kimagasló állomásait. Először 1981-ben Ruszt József rendezésében játszik Sütő darabban Bétisz-ként "A szuzai mennyegzőben, aztán 1986-ban mint Bódi Vencel az Ádvent a Hargitánban; 1998-ban mint Schuller Medárd a Balkáni gerlében. Sütő Andráshoz személyes barátság is fűzi, amely a próbák során érett egy életre szólóvá. A hátizsákban turistaként átcsempészett - akkor még nem veszélytelen - vállalkozásának eredménye, hogy Sütő drámái ideát a nyilvánosság elé - színpadra - kerülhettek.
"... meghatódottan vettem kezembe az Advent a Hargitán első példányát. Amelyet a felületes olvasó, a földrajzi meghatározottság nyomán, hargitai mesének ítélhet. De ez csak a felszín; az igazi értékmérő, amelyet nekünk az előadásban kell megmutatni, kibontani, az a megannyi mögöttes általánosabb emberi sors és gondolat, amely benne sűrűsödik a drámában.
Első olvasás során mindjárt lenyűgözött, amit annyiszor elemeztek már műveivel kapcsolatban: a nyelv! Sütő bámulatos tehetséggel menti át a jelenbe valaha használatos szóképeinket, kivesző szavainkat. Különösen fontos ezt elmondani, amikor nemcsak a beszélt nyelv, hanem színpadi nyelvünk is korcsosodik. Nyers, durva fogalmazás - ez a modernség! Néven nevezni a dolgokat, ahogyan a kocsmában is! Ma már egyre inkább a parlagiságnak nem égi mása, hanem maga a parlagiság tombol a deszkákon. Sütő András drámájában sok indulatszó elhangzik: átkok megannyi formája. De egy se szennyes, egy se mocskos! Az ő költői-drámai írásművészetének ereje, képzelete van ahhoz, hogy a szélsőséges indulatokban is a nyelv a maga emelkedettségében fejezze ki hőseinek keserűségét. Nálamnál hozzáértőbbek bizonyára elemezték, elemzik majd, hogy a gondolatiság milyen aforisztikus tömörségben nyilatkozik meg az írásaiban, így ebben a munkájában is. Madáchot, a Tragédiát juttatja eszembe: amikor ilyen kifejezésekkel beszélnek Sütő hősei: Neki könnyű, neki két élete van, "nekünk csak egy, és az se a miénk."

Sinkovits és Sütő András

Sinkovits levele Sütő Andráshoz: "... Világra sírta magát a gyermek, megszületett az Advent a Hargitán bemutatója - ha késve is! Messze hallott a kis - és nagyromlás omló hótornyainak porka hava! Beteljesült Békasó nagybátyád rólad mondott kívánsága! "Maradjon meg Nektek örökre! És ha sor kerül rá: olyan legyen a hangja, mint a szamár állkapocs - filiszteusok réme, - a Sámson kezében."
Itt találkozik össze a két történet, mert azóta is - tíz esztendeje- százak, ezrek hallgatják szavaidat, őrzik a várakozás mécseseit! És most már nem csupán a szűkre szabott haza csizmaszárában, de Erdély, Felvidék, Délvidék, Párizs, Bécs templommá szentelt színházaiban, otthonaiban! Igaz, most sincs egyebünk, mint a várakozás, de szélben, fagyban, hittel s akarattal messze szól szélfútta jégcsapok orgonája, s fura mód meleg lángot visz a pislákoló "fűttőkbe". Kívánságodra lankadatlan keressük egymást az élők között, s a feltámasztás reményében kutatjuk halottainkat... Kedves András! Én ebben édesanyád örömteli, feloldó szavait érzem legfőbb mondandónak! Mert mit is mondott, mikor a "Kék álhalálból" vége felsírtál?
" Áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja!" Így igaz András, még ha az élet és a halál kézen fogva jár is itt, csak hangja legyen! Hangja, hogy létezünk! Hangja, hogy élünk, hogy élni akarunk! Hangja, hogy mások is hallják!
Kedves András! Az Isten óvja, s áldja meg a Hangodat! Már csak azért is, mert "Szemet adtál a Szóért!"
Új hangjaidat várva ölel örök barátsággal: - Sinkovits Imre, úgy is, mint Bódi Vencel"

Advent a Hargitán - vendégszereplésen Erdélyben, Sinkovits naplórészletei

"Sepsiszentgyörgy, Kovászna megye székhelye ölel magához: ...este 7 óra. A színházterem zsúfolásig teli székelyekkel. Ismét jóval többen vannak, mint ahány ülőhely akad. Sütő András szavai, gondolatai tűzbe hozzák a közönséget, és az előadás végén velük együtt énekeljük a magyar himnuszt, el-elcsukló hangon.... frissen indultunk tovább, Farkas Árpád könnyes ölelésétől felmelegedve. A műszak az éjszakai bontás, bepakolás, 4 órás alvás után, jószerivel étlen-szomjan, munkaruhában már útban van Csíkszereda felé. A 60 km-es út felénél a Hargita lábánál jól titkolt, váratlan találkozás a Csíksomlyói passiósokkal. Megöleljük, megszemléljük egymást, tapasztalatokat cserélünk. Aztán ők délnek viszik Krisztus keresztjét, mi északnak adventi lámpáinkat a HARGITÁRA. Hát ő az. Ilyen. De sokszor elképzeltem, s csak most látom, mily szegényes volt fantáziám. Nem tudom leírni. Ide el kell jönni. De Gergely Andrissal, a passiósoktól örökölt úti kalauzunkkal, aki a csíkszeredai művelődési ház igazgatója. Megállunk Tusnádon és borvizet iszunk a gyönyörűen faragott csobogóból. 
Csíkzsögöd! Nagy Imre portája, s kívánsága szerint hamvainak nyughelye. (1893-1976) Mindannyiunkat megérint a Genius Lóci, festményei éppúgy, mint a festett méhkaptárok, s a sziklába zárt porhüvely...
Kolozsvár, ...Sepsiszentgyörgy után azt hittem, az Advent-előadások hangulatát, fogadtatását, hatását már nem lehet fokozni. Ismét tévedtem, mert még nem jártam Csíkországban. Ebből a közönségből és himnuszaiból erő sugárzott, nem a tehetetlenség, nem a reménytelenség könnyei. Öntudat és önérzet, elszántság és rendíthetetlen élni akarás, évszázadok megkeményítette, törhetetlen cselekvő hit és olthatatlan remény lángolt belőlük. Úgy köszönték meg játékunkat, hogy mi kaptunk Tőlük bátorítást. Zolitól is, a büfés fiától, ki a kulcslyukon át gázsprayt befúvó legényt egy ugrással nyakon csípte, s bevitte a rendőrségre. Ekkor értették meg a helyiségben tartózkodó leányaink, mitől szédelegtek.
Másnap, 26-án, kedden délelőtt Csíksomlyóra zarándokoltunk. A Ferences kolostort és templomot még Hunyadi János alapította 1448-ban a marosszentimrei győzelem emlékére. Mai, barokk formáját 1802-ben kapta. A csíksomlyói Szűzmária több mint 2 méteres fából faragott alakja a XVI. Századból való. Remekmű! Márk József atya s egy muzeológus nő kalauzolnak bennünket a csodálatos krónikák kódexek világába. Ide is vissza kell jönni! A déli harangszó után nekivágunk a Jézus-hágó meredek emelkedőjének, (600 m szintkülönbség), hogy a stációk között vezekelve, verejtékezve felkapaszkodjunk az 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékére emelt gótikus szentélyű, festett kazettás mennyezetű Salvator-kápolnába. Út közben megtanuljuk tisztelni a pünkösdi búcsújárókat. Ki ide feljön, az megérdemli a bűnbocsánatot, s a látványt, mi eléje tárul. Szerény hajlékában koporsó ágyával, két kutyájával és egy csacsijával itt él Kedves Béla, a remete. Öt éve még a szeredai bútorgyár asztalosa, s a helybeli zenekar pisztonosa volt. Kérdésemre: miért választotta ezt? - kérdéssel felel. "Az okot vagy a helyt kérdi?" Tapintatosan azt válaszolom: "A helyt." Mire ő: "Mert így közelb vagyok Istenhez, s ekként az igazsághoz!" Szavaiból ítélve: ő nem hallgat sem magyar rádiót sem tv-t. Néhányan, így Csepi is átbújnak az oltár alatti szűk vezeklő-alagúton, melynek belső falán ez írás olvasható: "A szíved legyen mindig tiszta".
A mai előadás délután 5 órakor kezdődik és megrendítően hasonlatos a tegnap estihez. Igen. Ezeknek az embereknek ma is tiszta a szivük..." Sinkovits Imre

Sinkovits első filmszerepei

Filmszerepeinek sora még a főiskolai évekhez kapcsolhatóan kezdődik, és mindjárt első filmjét, az "Úttörők" címűt (1949) nem mutatják be soha. Majd a kor nagyobb filmjeiben egy-egy karakterszerepet alakít: a Rákóczi hadnagyában (1953) ő a Francia követ, a Föltámadott a tenger című kétrészes filmben (1953) Madarászt, a Különös ismertetőjelben (1955) Kótit, a Gábor diákban (1956) Süki Balázst,a Szakadékban (1956) Nagy Istvánt, a tanítót alakítja; aztán egy címszerep a Csodacsatárban (1956), amely zárja 1956-ig az első filmes korszakát. Aztán mindenki legnagyobb meglepetésére már 1957-ben filmez. Talán nem mer az új Kádár rendszer Sinkovitshoz nyúlni, mert túlságosan is fókuszba kerül 1956-ban, sőt a nemzetközi figyelem is ráirányul. A politika bátortalan, nem meri, vagy nem akarja látványosan letaszítani a talapzatáról Sinkovits Imrét, esetleg tart attól, hogy ez túl van azon a határon, ami a népharagot újra lángra lobbanthatja. Érvényre jut a Kádár korszakot oly annyira jellemző kis lépés ide, kis lépés oda, ennek is meg annak is adjunk... Stabilizálni akarja a hatalmát, és ott, ahol ezt nem tartja fontosnak nem provokál. Kaló Flórián, Mensáros László esetében már korántse olyan elnéző, ott aztán méltó trompfot vesz a hatalom. Talán a legitimációját véli a politika igazolni azzal, hogy lám tessék, Sinkovits hát filmezhet is... , no persze ezek csak találgatások... Tulajdonképpen adott pillanatban miért alakulnak a dolgok úgy ahogy, az eseményektől távolodva, egyre kevéssé van esély megtudni az igazságot.

Sinkovits 1956 utáni filmjei

A forradalom után aztán megint egy nem forgalmazható film címszerepe követi, A Nagyrozsdási esetben (1957) alakítja Gábriel Miskát, majd "Az igazi égszínkék" című (1957) rövidjátékfilm egyik epizódszereplője, és folytatódik a Külvárosi legendabeli (1957) Benkő szerepével, aztán egy kimagasló alakítás, ami újra focista szerep. Fábry filmjében, a Két félidő a pokolban címűben játssza a vagány, a krekk, fölényesség mögül is előbújó aranyszívű Ónódi II.-t, az egykori híres labdarúgót. Olyan partnerekkel, mint Benkő Gyula, Görbe János, Molnár Tibor, Gera Zoltán, Garas Dezső. Fábry filmjét a "Győzni magyarok" szurkolói bekiabálásokkal tarkított jelenetei miatt túlzott nacionalizmus vádjával illeti a Film Színház Muzsika akkori kritikusa, Sas György és hozzáteszi : "... nagy erejű, hatásos, lebilincselő, ám végeredményében eszmeileg erősen vitatható mű." Ezzel a negatív kicsengésű kritikával, próbálja a hatalom elérni, hogy túlzottan ne kerülhessen fókuszba a film. Pedig a téma rendkívül aktuális jelbeszéd. A történetbeli német megszállók egy focimeccset erőszakolnak ki, amely során a fogollyá váló maroknyi magyar a nemzeti önérzetbe kapaszkodva tudja kifejteni sport-ellenállását. Önkétlen a párhuzam a megszálló szovjet csapatok és az itthon maradott, maroknyivá zsugorodott nemzet között 1956 után, csakhogy a tálalás úgy történik, hogy a politika ne tudjon beleszólni, Fábry projektálja a történetet "a nehéz, és átkos 1944-re",

Tizedes, meg még a többiek

Keleti Márton 1965-ös rendezésében A tizedes meg a többiek című filmben is a főszerepet játssza. A háború ironikus-komoly vígjátékának szív-jó-vagány tizedesét. Aki segít a bajba jutottakon, megpróbál életben maradni, élelemhez jutni, és ha kell még az ördögöt is kihívja ravaszul egy pókerpartira ebben a történelmi szatírában. "Az oroszok már a spájzban vannak!" - Major Tamás elhíresült mondata, azóta már szállóigévé lett. "A tizedes..." mindenféle statisztikát megdönt, és talán mai napig is minden idők legnézettebb magyar filmjévé, Sinkovits ennek kapcsán pedig talán a legnépszerűbb színészévé válik. A történelmi témájú filmek nagy rendezője, Várkonyi Zoltán hívja meg 1968-ban "Az egri csillagok" egyik férfi főszerepére Sinkovits Imrét. Ő alakítja a legendás hőst, Dobó Istvánt, az egri várkapitányt. A katonák harcra készülő imája előtti kapitányi beszéde során elhangzó: "A Haza nem eladó, semmi áron." ugyan Gárdonyi sorai, ám Sinkovits előadásában más, sokkalta mélyebb értelmet kap. 
Gáspár-Menyhért-Boldizsár hármasában vesz részt Révész György filmjében, az "Egy szerelem három éjszakájában" (1967). Fábry Zoltán filmjében egy azóta filmtörténeti jelentőségűvé váló filmben, Az "Isten hozta, őrnagy úr!" (1969) című filmben alakítja Tót uramat, a tűzoltóparancsnokot, a szeszélyes őrnagyúr szerepében zseniálisan játszó Latinovits Zoltán partnereként. Később a darab színpadi változatában is viszontlátjuk. A következő évben Liszt Ferencet alakítja egy magyar történelmi filmben, a Szerelmi álmokban. Csokonai Dorottyájának tévéfilmváltozatában (1973) Csokonai szerepét játssza Gobbi Hildával, öccsével Sinkó Lászlóval és személyes barátjával Agárdy Gáborral. Agárdy és Sinkovits a két elválaszthatatlan jóbarát. Több mint három évtizeden keresztül élik mindennapjaikat együtt, a színpadon és a közös öltözőikben, de mindig összhangban. Egyszer számvetést készítenek, hogy lassacskán több időt töltenek együtt a színházban, mint a családjukkal ki-ki otthon. Időről időre ellátogatnak az elsőhöz, a magyar színjátszás megteremtőjének sírját meglátogatni, Kelemen László síremlékét meggyomlálni, kicsinosítani, és megkoszorúzni, nem hivatalosan, csak úgy magánemberként. 
A honfoglalás ezerszázadik évfordulójára készült, nagyszabású Honfoglalás című filmben Álmos vezér alakítója. Az 1996-os Retúr című filmdrámában Agárdy Gáborral, Bárdy Györggyel, Gera Zoltánnal és Kibédi Ervinnel idős öregurakat játszanak, akikkel senki nem törődik, és ezért a vonaton ülve beutazzák az egész országot. A vonat nem csak szálláshelyként, hanem baráti társaságként is szolgál. Sokoldalúságát bizonyítja és generációk számára marad meg a Hupikék törpikék című népszerű rajzfilmsorozatban Törpapa magyar hangjaként, sőt a rajzfilm nyomán elkészülő oktató jellegű számítógépes játékprogram sorozatában is vállalja ezt a bölcs tisztségét.

Ars poetica

"... az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. ...Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm." (Film, Színház, Muzsika - 1961. 25. sz.)

Mivel szolgálhatok?

"... kétségek közt és reménykedve éltem és élek ma is. De hivatásom céljában, értelmében sohasem kételkedtem. Arra adatott képességem, hogy nálam bölcsebbek gondolatait szuggesztíven és szubjektíven (mert a maga egyéniségét persze nem tudom és nem is akarom kihagyni) tolmácsoljam. Választanom ezért lehet: erre hajlandó vagyok, arra nem. Személyes és történelmi tapasztalatok árán tudom: a művészet igényét, tartalmát, értékét nem szabad napi széljárás, de még évjáratok szerint sem mérnem. Nagyobb mértékegységet kell ehhez venni. Hajlandó vagyok szolgálni, de meggyőződésem szerint tisztességes ügyet. A hazugságot, a szervilizmust, a közszolgálatnak álcázott karrierizmust gyűlölöm. A közöny is felháborít, bár én nem kívánom ezt valamiféle permanens "forradalmi" magatartással helyettesíteni. Még azt is tudomásul veszem, ha valaki elhagyta a hazáját, de Keresztury Dezső szavát idézem (külföldön élő magyaroknak mondta egyszer): Azt azért ne felejtsék el, akik itthon maradtunk, romokból felépítettünk egy hazát." (többször is, 1945-, majd 56 után, és végül 1990 után is, szerk.) Munkájában feladatainak ellátásában pincér édesapjának kedves szójárásával él: "Mivel szolgálhatok?" Ez vonatkozik szerep-elfogadásaira, és minden színházi megnyilvánulására egyaránt.

1990, Sinkovits Imre a politikus

Az 1948-as időszakban már, ő úgy mondja: "pöttyös voltam", vagyis a hatalom számára nem jó káder. A főiskolán kifogásolják például az 1948-ban a büszkén viselt cserkész jelvényét, amelyet- ugyancsak 1948-ban- a Cserkész centenáriumra adnak ki, és nemzeti színű alapon a Cserkész Szövetség jelképe látható rajta. Trianonistának, irredentának nyilvánítják azonnal, sőt nacionalistának is a jelvény viselése végett. Hozzájárul az is, hogy már korábban ki akarják tenni a főiskoláról, mert bejelentés érkezik, hogy rendszeresen látogatja a Rókus-kápolnát, tehát veszélyes klerikális elem. Vámos László és Miklóssy György diákbizottsági tagok állnak ki Sinkovits mellett, és nekik köszönhetően nem távolítják el a főiskoláról. Később az 1956-os szereplése sodorja a politika oldalára, aztán élete következő nagy fordulatánál 1990-ben. 
Monor, Lakitelek, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Czine Mihály... Jó barátság alakul ki az 1980-as évek második felében a későbbi MDF vonal akkori meghatározó embereivel. Bár nem örül neki, ám az MDF-ből párt jön létre, neki a népmozgalom szimpatikusabb, ami az MDF kezdeti arculata volt. Akkor amikor az MDF párttá alakul át és indul a választásokon, személyével és jelenlétével támogatja a pártot. Elmegy szavalni párt-gyűlésekre, sőt kampányképeslapot ad ki, amelynek egyik oldalán Sütő András: Ádvent a Hargitán egy jelenetét ábrázolja, Sinkovits Imre mellett Kubik Anna látható. Hátoldalán a saját keze írásával pedig a következő olvasható: 
"Szeretett Honfitársaim!
Tudom nehéz ennyi szolga-év után a magunk ura lenni! Ennyi párt között az Igazit meglelni! - Segítek?! Én az MDF tagja vagyok, s arra szavazok! Istenem, Hazám, Családom után benne van hitem: azt valósítják meg, mit én színpadról hirdettem! Sinkovits Imre."
Aztán a választásokon győz az MDF. A győzelmet követően megkeresi a párt, különböző funkciók betöltésére. Ekkor tehát, amikor kérik "legyek ez, meg az," így válaszol: "... barátaim, hát egyrészt nem vagyok párttag, kettő, ehhez már nem értek, ez a ti dolgotok, mert ez már politika. Én hadd menjek vissza a szakmámhoz, amihez értek ." Innentől fogva kellő távolságtartással szemléli a politikát, és semmilyen párttal nem keres kapcsolatot, tagja sem lesz semmilyen politikai szerveződésnek. Időnként meg-megnyilatkozik, de már nem mint Sinkovits Imre a híres színész, hanem mint magánember, mint egyszerű állampolgár. Van amivel szimpatizál, van olyan oldal amivel nem, de ennek jobbára baráti beszélgetések során ad csak hangot.

Az érett korú Sinkovits

"Sütő András drámájában azt kérdi tőlem Réka: "Nagyon öreg vagyok én már, Vencel bácsi?" Így felel rá "... Az idő embereken lépdel...!" Amikor eléri a hetvenedik életkorát, szomorúan konstatálja csökkenő teherbíró képességét. Egy riportban arról beszél, hogy tart az 50-80 oldalas szerepektől is, és romló memóriájáról panaszkodik. A címszerepek és főszerepek helyett inkább "vissza kellene adnom az epizodisták rangjá", nem kell mindig a "vezérszólamokat fújni". A régi nagy epizodistákról beszél, Tompa Pufiról, akiknek egy vagy két jelenete van a darabban, mégis az ő emlékükkel távozik a néző. Indulatainak lecsillapodásáról beszél sok helyen, és azok fogytával inkább az elméje és az önfegyelme válik uralkodóvá - vallja önmagáról.

Az utolsó este

"... Halálának estéjén polcomról levettem a csoda-lámpácskát, Csepeli Sándor ügyelő búcsú-ajándékát, ami 285 előadáson Vencel bácsi - Sinkovits Imre hargitai várakozásában villant fel és világított reménységet a jégtorlaszok szorító magányában. Annak előtte, esztendővel korábban, párizsi vendégeskedése alkalmából, régi adventi együttléteinket idézve ő gyújtotta fel mécsesét azzal , hogy- immár számolatlanul kis és nagy romlásokat túlélve- világoljon a Jövőnek ; és legyünk reménységgel arra nézve, hogy a legszebbik estét, annyi meg- és széttöretettség, viszály után, nemcsak a gyász, hanem még az élet tarka és virágos színeiben is megélhetjük. Azon a január 18-i estén, emlékezetére, hiába kattintottam az ezermesteri furfanggal készített lámpácskát, nem gyulladt fel. Ismét próbáltam fényre deríteni, ám a mécses továbbra is sötétlőn és árván állt az asztalon. Nem kísérleteztem tovább, mert a Jel feketeszínű estét hírelt, és azt is, hogy végképp nincs több mécsesünk a várakozáshoz. Sinkovits Imre lámpácskájának világításával pedig fogyó életemben többé nem próbálkozom.
Vencel bácsi csoda-mécsese örökre kihunyt.
Boldog idők, immár az örökkévalóság-álmában: összetartozók, vajha a Kegyelem jóvoltából újra találkozhatnánk..."
(Ablonczy László: SZERETET LÁMPÁCSKÁK, részlet, Párizs, 2OO1 október 4.)

A szeretet lámpácska végleg kihuny

Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lép fel, Vörösmarty Csongor és Tünde című darabjában játssza a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködik, szemmel láthatóan nincs jól, alig tud színpadra lépni, Kozák András vezeti kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve teszi dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltőzőig is alig tud elmenni, ereje elhagyja. Néhány óra múlva otthonában éri a halál. A jóbarát, Agárdi Gábor mondja: "... harminchét éven át öltöztünk egy öltözőben. A testvéremet veszítettem el, a barátomat. Nem tudom felfogni. Ez döbbenet. Ez nem igaz. Most ment volna a Balkáni gerle, amiben együtt játszunk. S ilyen hirtelen...Délelőtt telefonáltak a színházból, hogy nem érzi jól magát, s lemondta még a hétvégi Ármány és szerelem előadását is. De mindent titkolt, még azt is, hogy ki az orvosa...Az is fájt neki, hogy a Nemzeti Színháztól elvették a nevét. Nem mutatta, nem beszélt róla, mert azt mondta, nem érdemes. Nem tudom elképzelni, mi lesz, ha bemegyek az öltözőbe, s ott látom majd az elárvult helyét".

Sinkovits Imre díjai

Pályája hosszú során át, például, a színikritikusok több mint húsz év óta esztendőnként odaítélt díjának soha a közelébe sem kerül. Fő- és mellékszereplő kategóriákra osztott, közel ötven díjból nem nyert el egyet sem. Számos kortársa színészi pályáját figyelve veszünk észre hasonlóságokat az elismerés terén. Elég, ha visszatekintünk a SZÍNHÁZ című szakmai lap hasábjaira, és rögtön rájöhetünk, hogy Sinkovits nemzedékéből mindössze, ha talán négy-öt művésznek hoz babért a kritika. Joggal, vagy joggal sem, utólag ezek nehezen kibogozható kérdések. Nem kap esetlegesen a színész, hosszú ciklusokon át, semmire sem sarkalló feladatot? Talán a szerepkívánalmakban van a hiba? Rossz, vagy bevétel-centrikus színházi műsorpolitika? Figyelmetlenség? Pazarlás? A tehetségek üresjáratban történő vegetációja? Nehezen meghatározható problémák. A magyar gyártású műsoridőket, amire a média törvény és a koncessziós egyezség rászorítja a televíziós társaságokat, olcsó színvonalú import showkkal, szappanoperákkal helyettesítik; látványos ürességgel váltják fel a szakértelmet, igazi művészeket kívánó tévéfilmforgatásokat. A magyar színészek jó része kiesik a televíziós médiából, a színház ázsiója a fokozódó elszegényedés okán is kevesek kiváltsága marad. Hisz, például pesti rokonnal nem rendelkező vidéki család (átlag 3-4 fő) nem engedheti meg magának a pesti előadások szálloda-, étel, és esetleges taxiköltségét a nem csekély jegyárak mellett is. A háború előtti színjátszás egyik motorja volt az un. színházi, kultur-turizmus. A legtávolabbi helyekről ellátogattak egyébként is a fővárosba, és ekkor a híresebb előadások fókuszba kerültek mindenképp. Ma a BNV biztosította félárú vasúti jegyek vonzása is inkább az esti hazatérés mellett érvel, bár az utóbbi években ennek jelentősége is lecsökkent. Az ország túlnyomó többsége, a zöme nem találkozik a színházzal, színészekkel élőben; a színház nemzeti összetartó ereje, nyelvápoló mivolta, szórakoztatva tanítása lassan fikcióvá válik. Ez a folyamat Sinkovits életében már elkövetkezik, a korábbi el nem ismertség mellett is.

Sinkovits temetésének előzménye

Temetését megelőzően, egy másik halott, egy másik Imre hunyt el a művészvilágban, Zámbó Imre (slágerénekes), akit szerényen és visszafogottan úgy hívnak még életében, Zámbó Jimmy, a király. Zámbó hosszú lappangó időszakot követően, jószerivel, a több kereskedelmi televíziós csatorna megjelenése kapcsán válik igazi énekes-sztárrá, mert annakelőtte számainak jó része nem kerülhet be az országosan sugározható zenék sorába, például a Magyar Rádióban, amíg ilyen bizottság ott működik; és a Magyar Televízió adásaiba is eladdig elvétve kerülhet be. Sikerének alapjául a több oktávos hangtartománya szolgál, amelyet nemzetközi slágerek hazai interpretációival és számára írt; jobbára édeskés hangvételű, múlékony napi slágerek eléneklésével vív ki. 6-7 évre tehető országos ismertségének pályaíve, amely a társadalom egyik szegmensében hallatlan odaadást, míg egy másik, nem jelentéktelen részében jelentős ellenszenvet vált ki. Életmódja, magánélete, az a zenei irányzat, melyet képvisel vitára ad okot. Máig tisztázatlan halálát követően (egy pótszilveszter végén pisztolytalálat éri), a média igazi show műsort rendez a temetéséből. Országos közvetítőlánc kiépítése zajlik, számtalan kameraállásban, élő közvetítéssel, szívszorító jelenetekkel tarkítva; nemzeti eseményt kreálnak egy kétes értékű, semmiképpen sem nemzeti kvalitású énekes sztárból. Afféle királyi temetés a királynak, amely mögött inkább a tengernyi profit húzódik, egyebek mellett elég, ha azt említjük, hogy a bulvárlapok egy-egy jól értesült riportja kapcsán megsokszorozódik a példányszámuk és a bevételük. Maga a közvetítés, az egész megrendezett élő temetési show sokakban visszatetszést kelt. Nem sokkal később, Sinkovits Imre halála kapcsán, a nagyon közeli esemény miatt erős társadalmi nyomás nehezedik a médiára, különösen a televíziós csatornákra, mert a magyar kultúra lelkiismerete nem engedheti azt, hogy Sinkovits Imrét- az 50 éve pályán lévő, a Nemzet Színészét, a magyar kultúra lángvivőjét- a kameraszemeket kizárásával hantolják el, mint a legutóbbi időkig szinte valamennyi színész társát, akik bár géniuszok voltak, megelőzték a halálban.

Sinkovits Imre temetése

Az említett előzmények okán a temetése valódi nemzeti esemény. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc perc időtartamban, és élő adásban sugározza Sinkovits búcsúztatását az Óbudai temetőből, ahol Sinkovitshoz méltó egyszerű, csendes és korántsem pazarló külsőségekkel teli szertartás zajlik. A képernyőn pusztán a képeket látjuk, senki nem közvetíti, kommentálja az eseményeket, amelyek megrendezettek ugyan, de végig Sinkovits szellemében. Csodálatos verstolmácsolásaival kísért bejátszásokon az ő 1956-os bátorságát és színészi maradandóságát, emberi egyszeriségét dokumentálva. 
Sinkovits Csillag:
2002-ben özvegye, Gombos Kati színművésznő kezdeményezésére az égen a 135 592 00 279 számmal jelölt csillagot Sinkovits Imre csillagra nevezik el. Az eljárást az International Star Registry cég végzi és a név svájci széfjében kerül megőrzésre örök időkre.

Végső üzenetül az ifjaknak, s talán nem csak az ifjaknak

Elhangzott az óbudai Árpád Gimnáziumban:

"Egy hetven esztendős véndiák az óbudai Árpád Gimnáziumból kéri türelmeteket néhány mondat erejéig. 
Legelébb is, sohasem felejtsétek el iskolátok névadójának, Kőrösi Csoma Sándornak élete példáját. No nem kell ezért világutazókká válnotok, hogy a magyarság eredetét, őshazáját felkutassátok. Akad felfedezni, megőrizni való e 75 esztendeje Csonka Hazában is! (Elég ha Csoma Sándor szülőfalujára, a háromszéki Kőrösre gondolunk.)
Nem kell elzarándokolni a távoli Dardzsiling régi angol temetőjébe sem, ahol végre megpihen "...egy szegény, árva magyar pénz és taps nélkül! Ki nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt - de halhatatlanságát is! ", miként sírfeliratán olvasható. Élete példáját kutassátok s kövessétek! Önfegyelmét és szorgalmát, keresztény hitét és edzett testét, puritán életvitelét, hatalmas műveltségét! S mindezeket a Haza és Emberiség szolgálatába állítva!
Ez a mai harsogó-csápoló-idegrángásos, lélektelen "fogyasztói társadalom", diszkóival, hamburgerjeivel, drogos-alkoholos tömeghisztériájával, mint a hínár húz le a tartalmatlan, csenevész élet mocsarába! Az így elsatnyult testben, milyen lélek lakozhat? 
Márpedig Magyarországnak testben és lélekben is erős, egészséges, keresztény Ifjúságra és Családokra van szüksége, ha fenn akarunk maradni a jövő századokban, évezredekben!
De feladat vár Rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán Édesanyátok nyelvének tisztántartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt Valamennyiünket, élő és holt magyarokat!
Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek!
Tamási Áronnal szólva: "Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!" Ez a "valahol", itt van a talpunk alatt!
Magyarország!
Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni! Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége! Hiszem, Ti azok lesztek!
Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket! "- Sinkovits Imre.

Ady Endre:

"Ha egy nagyunk sírba száll, 
Fellélegzik a hitvány törpe had: 
- Majd megbecsülnek minket is, 
Ha a nagyokból - senki sem marad...
Közelg a törpék napja, mert előretörve, 
Az óriás üres helyébe ül a törpe."

(A törpék napja)

Kitüntetései:
Jászai Mari-díj (1955, 1962) 
Filmkritikusok díja (1961, 1965)
Kossuth-díj (1966), Érdemes művész (1970) 
Kiváló művész (1974)
A Nemzeti Színház örökös tagja (1989)
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (1992)
Magyar Örökség-díj (1996)
Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997) 
Sík Ferenc emlékgyűrű (1998)
A Nemzet színésze (2000)
a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2001. január 17.) 
2003-ban csillagot neveznek el róla.
Forrás:
Érdi-Szegvári: A halhatatlanok társulata - 2003., Bp., Sensus Kiadó Kft., 
" Jó éjt, nagyságos Fejedelem!" - Emlékkönyv Sinkovits Imréről - Budaörs, 2003.
Szerkesztő: Siklós Endre
Galgovics Tamás: Egressytől Sinkovitsig - 2002., Bp., Palatinus Könyvkiadó
Sinkovits Imre - "Vigasz-Lámpácskák" - 2001., Bp., Kairosz Kiadó; 
Szerkesztő: Balatoni Monika 
Magyar Színházművészeti Lexikon - Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.
Gosztonyi Péter: Föltámadott a tenger... 1956, Népszava Kiadó, Bp., 1990.
Kortárs Magyar Színészlexikon - Magazin Kiadó, Bp., 1991.
Nádor Tamás: Múzsák és mesterek / Sinkovits Imre - Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1984.
Ki Kicsoda a mai magyar filmművészetben? - Bp., 1983. - Kiadja a MOKÉP, Bp., 1983.
Új Filmlexikon - Akadémiai Kiadó, II. kötet, Bp., 1973.
Sándor Iván: Ásni a rejteket... Arcok, Szerepek - interjú kötet - Bp., 1971.
Hont - Staud: Színházi Kislexikon - Gondolat Kiadó, Bp., 1969.
Lelkes Éva: Vallomás szóban és szerepben - Sinkovits Imre - Film Színház Muzsika, Bp., 1961. 34. sz.

 

Írta, és szerkesztette: Balatoni Monika & Takács István

Magyar Nyelv

A Székelyföldön Kriza János által gyűjtött A szegény csizmadia és a szélkirály meséje a népmesei hagyomány jellegzetes példája, az emberi kíváncsiság, állhatatosság, jóhiszeműség, de a mindenkori kapzsiság története is.

A szegény csizmadia és a szélkirály

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa.
Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé.
– Hát ez már mégiscsak sok – azt mondja a szegény ember keservében –, én elmegyek, megkeresem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet!
Elindul, s megy hegyen–völgyön, erdőn–mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide s tova, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.
– Köszönd meg – szólalt meg a szél –, hogy megismertél, és tiszteletedet nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz s mit keresel itt?
– Uram – mondta magához térve a szegény ember –, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik.
– Hagyd el, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak kárral. Gyere el hozzám.
Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta:
– Ha hazaérkezel, mondjad neki: “Rázd meg magad, te berbécs!” – és egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.
Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól, s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a bárány körül a föld telides–teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására – egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt –, s megkéri, nehogy a báránynak azt találják mondani: “Rázd meg magad, te berbécs!”
Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda és a felesége nyomban ráparancsol a báránykára:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Hát mikor látják, hogy a föld telides–teli van arannyal, fogják a szegény jószágot, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.
Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a báránynak, mikor hazaérkezett:
– Rázd meg magad, te berbécs!
Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de az a bárány csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát.
Ismét útra kel a szegény csizmadia nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály:
– Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: “Terülj meg, te abrosz!” – s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!
De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:
– Nehogy azt mondjátok az abrosznak: “Terülj meg, te abrosz!”
A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték.
Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradt.
Hiába mondta tízszer is, százszor is: “Terülj meg, te abrosz!”
Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával. De kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!”
Vagy volt kíváncsi a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túlhaladott, azt mondja a botocskának:
– Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska javában forgolódik körülötte, legnagyobb ijedelmére még egy bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében:
– Hők! – S hát a botocska nem üti többet.
Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát.
Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, nehogy a botocskának azt találják mondani: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” – mert csúful járnak.
A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét.
– Józsi – azt mondja –, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük ezt is.
Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki:
– Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak!
Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, másszor a másikat püfölni kezdi agyba–főbe. Úgyhogy mire a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig–alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja:
– Ugye, megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a bárányomat és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska!
– Jaj – azt mondja az asszony –, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is!
Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:
– Hők!
De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.