© Cs. Varga István

„ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART...”

Kölcsey Ferenc: Hymnus.

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a Magyart                           Hányszor zengett ajkain

Jó kedvvel, bőséggel,                                   Ozmán vad népének

Nyújts feléje védő kart,                               Vert hadunk csonthalmain

Ha küzd ellenséggel;                                    Győzedelmi ének!

Bal sors akit régen tép,                                Hányszor támadt tenfiad

Hozz rá víg esztendőt,                                 Szép hazám kebledre,

Megbünhödte már e nép                              S lettél magzatod miatt

A múltat s jövendőt!                                    Magzatod hamvvedre!

Őseinket felhozád                                        Bújt az üldözött s felé

Kárpát szent bércére,                                   Kard nyúl barlangjában,

Általad nyert szép hazát                               Szerte nézett s nem lelé

Bendegúznak vére.                                       Honját a hazában,

S merre zúgnak habjai                                  Bércre hág és völgybe száll,

Tiszának, Dunának,                                       Bú s kétség mellette,

Árpád hős magzatjai                                     Vérözön lábainál,

Felvirágozának.                                            S lángtenger fölette.

Értünk Kunság mezein                                 Vár állott, most kőhalom,

Ért kalászt lengettél,                                    Kedv s öröm röpkedtek,

Tokaj szőlővesszein                                     Halálhörgés, siralom

Nektárt csepegtettél.                                   Zajlik már helyettek.

Zászlónk gyakran plántálád                         S ah, szabadság nem virúl

Vad török sáncára,                                       A holtnak véréből,

S nyögte Mátyás bús hadát                          Kínzó rabság könnye hull

Bécsnek büszke vára.                                   Árvánk hő szeméből!

Hajh, de bűneink miatt                                 Szánd meg Isten a Magyart

Gyúlt harag kebledben,                                Kit vészek hányának,

S elsújtád villámidat                                    Nyújts feléje védő kart

Dörgő fellegedben,                                      Tengerén kínjának.

Most rabló mongol nyilát                           Bal sors akit régen tép,

Zúgattad felettünk,                                       Hozz rá víg esztendőt,

Majd töröktől rabigát                                  Megbünhödte már e nép

Vállainkra vettünk.                                       A múltat s jövendőt!

Szatmárcseke – nemzeti zarándokhely

1823. január 22-én született Kölcsey Ferenc költeménye, magyarságunk öntudatának, önismeretének forrása, elsőszámú nemzeti imádságunk: a Hymnus. A legismertebb és legszentebb magyar költemény, bár valójában csupán az első versszaka közismert, mégis a legnagyobb hatással volt és van közösségi és egyéni történelemszemléletünkre, etikai beállítottságunkra.

Hymnus-értelmezésünk célja az eddigi kutatások eredményeinek összegezése és a vizsgálódásunk során megélt „tapasztalat- és álomátadás” lehetőség szerinti közvetítése.Taxner-Tóth Ernő jogosan hangsúlyozza: „Az irodalomtörténet-írás középpontjában ősidők óta a titok áll, és ezen az újabb tudományos módszerek sem változtattak. Az a különböző érvekkel közelített titok: mitől marad érvényes az egyik írás üzenete és enyészik a feledés homályába a másik. A titok, mi tartja érdeklődésünk előterében az egyik szöveget és mi teszi érdektelenné a másikat.” ¹

Kölcsey Ferenc teljes életével, egész életművével áll a legszentebb magyar költemény mögött. Személyiségének irodalomtörténeti és történelmi jelentősége különös hangsúlyt kap attól, hogy őbenne nemzeti himnuszunk költőjét tiszteljük.² Államiságunk, nemzeti létünk látható szimbólumai, felségjelvényei közül – országzászló, országcímer, korona – hallható, énekelhető jelképünk a Hymnus, amely szövegében és zenéjében leginkább reprezentálja „a nemzet egyetemét, sorsát, hivatását”.³

Kölcsey Ferenc a szépséges szatmári tájra 1815 tavaszán Álmosdról költözött. A család bihari és szatmári birtokai közül az osztozkodásnál Ferencnek és öccsének, Ádámnak a szatmári rész jutott. A költő Csekére jött gazdának, hogy ne pusztuljon el a családi örökség. A kis Túr itt siet a Tiszába. Kölcsey leírása szerint a torkolatban alacsonyan fekvő Csekéről nézve a láthatárt erdők kerítik körül és a nyíláson át a máramarosi hóbércek zárják a horizontot. Lakóhelyét „poétai hely”-nek látta. Itt élt és alkotott: „messzeségben a világtól s barátainak nagyobb részétől…”

Trianoni országunk legkeletibb csücske ez a szatmár-beregi táj, ahol mindenütt a templom a legszebb épület. Ide a Kárpátokból érkeznek a folyók. „Istenáldotta vidék, melyet azonban gyakran meglátogat Isten átka is. A Szamos, Tisza, Túr, Batár folyók dühöngő árjai – olvassuk Fényes Eleknél – sokszor egyesülnek, s a Szamosközi járásban alig lehet egy-két helységet számlálni, melynek határa az árvizektől mentesítve volna” (Lukácsy Sándor).⁴

Itt szinte minden faluban van emlékhely. A Rákóczi, Báthori, Perényi, Dobó, Kölcsey nemzetségek pátriája ez. Itt született Móricz Zsigmond. Errefelé törzsökös református népességű falvak sorakoznak. Megcsodáljuk Csaroda XIII. században emelt kőtemplomát, falfestményeit. Gyönyörködhetünk a pusztulástól megmentett tákosi paticsfalú templom remekében. Megszemlélhetjük a túristvándi háromkerekes vízimalmot, a fából készült tarpai szárazmalmot, amelyben talán csak a lakat van vasból. Ezen a tájon valóságismeretben és magyarságtudatban gazdagodhatunk.

Esze Tamás kurucai Tarpán várták a Nagyságos Fejedelmet, hogy az igazság vezére legyen. Szatmárcsekén a református temető csónakalakú fejfái üzennek a múltból. A helybeliek szerint egy finnugor férfi csónakon érkezett a Tiszán, családjával együtt itt telepedett le. Amikor érezte, hogy közeleg élete végórája, akkor kedves csónakjáról mintázta meg fejfáját.

Ez a trianoni országhatárral kettészelt tájegység a magyarság éltető forrásvidéke, „dagasztó tekenője” (Ady) volt. Róla, lakóiról vallja Váci Mihály Kelet felől című költeményében: „Ki láng volt – itt gyorsabban égett, / – Apáczai, Csokonai! – / Ki itt felállt: – nem hajtott térdet! / rebellis volt, sehonnai.” „Itt dobta el a követ Toldi, (…) itt mert Matyi urat porolni, / sárkányt ölni János vitéz. (...) Az Ér innen fut Óceánig, (…) itt egy krajcár mindig hiányzik, / mely örök gyaloglásra hív (…) Baloldala ez a Hazának! / – a szív is e tájra esik.”

A csekei művelődési ház Kölcsey emlékszobájában a költő eredeti bútorait, használati tárgyait, munkásságának eredeti vagy fénymásolaton őrzött relikviáit tekinthetjük meg. A szülőföldet bemutató kép alatt ez az idézet az 1811-es keltezésű Andalgásokból vett idézet áll: „Boldog, kinek szép hont adának / A sors örök törvényei.” Az idézet folytatásaként gondolatban, a két hazát egymással szembeállító versből az akkori valóságos haza képe is ide kívánkozik: „Itten vérző honunk vidékin / Nyögő szél érvén keblihez, / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan révedez.” A csekei temető bejáratánál országzászló és egy bronzba öntött világtérkép található. A kontinenseken egy-egy szám látható, amely azt jelzi, hogy az ott lakók közül hányan vallják magukat magyarnak.

A modern hermeneutikai módszer lényegéhez tartozik a megértés, akkor is, ha sokan az irodalomtörténeti megközelítést a „módszer agóniájaként” emlegetik, és a kor- és életrajzot pedig elvetik. Hogyan lehetne kiiktatni a történetiséget, a társadalmi közeget az Ady-, Móricz-művekből, a Radnóti-versekből a költősorsot, a Hymnus-elemzésből a magyar históriát? A Hymnus költője ebben a szatmári világban, tájban, természeti és emberi közegben élt, belőle nőtt ki. A Szatmárcsekére látogató megérzi a hely szellemét: turistából zarándokká változik. Innen indult Kölcsey pesti, pozsonyi útjaira, itt járkált szobájában „Reggeltől más hajnalig”, amikor egy nemzet sorsa vált kérdésessé. Volt egész év, hogy az udvarról sem ment ki, de „ha sötét képei” engedték, „a parasztdal tónját” találgatta. Itt született, a Hymnusszal szinte párhuzamosan, legtalányosabb műve, az alkotó történetfilozófiai szemlélet fonákja, a Vanitatum vanitas, amelyben hiábavalóságnak látja a földi létet. A nemzeti sorsot formáló bal- és jószerencse fontosságát felismerve, itt tudatosan és következetesen a haladás, a jobbik út harcosává. A szatmárcsekei nemzeti zarándokhelyen a lélek súgja: „Szent ez a hely, vesd le sarudat”. Itt nem csak a református templom megszentelt hely, hanem az egész falu szakrális jelentőségű, mert Kölcsey Ferencet felnőttként itt hordozta az Úr, itt született Hymnusunk, és itt van a költő nyughelye a kopjafás temetőben. Kölcsey sírjánál, a földből is himnusz szivárog, a levegőégből is áhítat sugárzik.

A  himnusz-költészetről  dióhéjban

A himnusz a vallásos költészet egyik legrégibb formája: általában emelkedett hangú vallásos vagy egyházi éneket jelentett, de alkalmazták zsoltárszerű alkotásokra, bibliai vagy apokrif énekekre is. Műfaji megnevezése a görög „hümnosz” főnévből származik, dicsőítő éneket jelent. Igei alakja, a „hümneó” dicsérni, magasztalni jelentésű. A himnológia (hümnosz = „ének” + logosz = „tan’” a himnuszokkal foglalkozó tudomány, illetve tudományos mű, ritkábban himnuszgyűjtemény. A görög hümnosz, a latin hymnus eredetileg vallásos, Istent dicsőítő imát jelölt, kultikus, közösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Voigt Vilmos meghatározása szerint: „vallásos jellegű, Istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének.”

A himnuszt az ódától eleve elválasztja a tárgya: az Isten, az istenek dicsőítése. (Az óda tárgya elvileg sok minden lehet.) Eredeti formájában a himnusz a szertartásirodalom része volt, közeli rokona az imának. „Gyökerei a varázsmondásig nyúlnak, (...) célja a felsőbbrendű lény erejének befolyásolása. Az ősköltészet és a primitív irodalom keretében már megtalálható jelenség; rendszerint valamilyen ünnephez kapcsolódó, rítusköltészeti alkotás.” ⁵

A himnuszköltészet legősibb emlékei Mezopotámiából maradtak fenn. Már a Kr. e. III. évezred sumér irodalmi hagyománya tartalmaz himnusz-elemnek tekinthető megszólító formulákat, jelzőket, jelzőfüzéreket, amelyek szervesen beépültek a sokrétűvé, gazdaggá váló himnusz-költészetbe. Az eredetileg egy-egy isten mítoszát epico-lírai funkciót betöltve elbeszélő mezopotámiai himnuszok tárgyuk alapján három típusa, az istenek, a templomok és az istenként tisztelt uralkodók himnuszaira tagolhatók.

A keleti költészetben a himnusz a leggyakoribb műfajok egyike. Az indiai kultúrában vallási és irodalmi jelentősége elsődleges. Az óind Védák számos himnuszt tartalmaznak, legtöbbjük a Rigvédában található. Legszebbek a teremtési és az Uszaszhoz, a hajnal istennőjéhez írott himnuszok. Az óiráni himnuszok a Zarathustra-követők szent könyvében, az Avesztában találhatók. ⁶

A Krisztus előtti II. évezred elején jelentős változás állt be a mezopotámiai himnuszköltészetben. A korábbi jelzői jellegű himnuszokat az elbeszélő himnuszok váltják fel. A jelző csak ürügy ekkor már az istenség mítoszainak elbeszélésére. (Istar és Saltu, vagy a későbbi Innin felmagasztalása). A himnuszok az individuális vallásosság számára ihletforrást jelentettek. Számos sumér himnuszt lefordítottak akkádra, a sumér himnológia pedig sok akkád himnusszal gazdagodott. Az újabb himnuszokat a címzett istenek szerint kezdték rendszerezni. (A mezopotámiai himnuszköltészet pedig igen nagy hatást gyakorolt a héberre.) ⁷

Egyiptomban az első himnikus jellegű szövegrészek a piramis-szövegekben találhatók. Számos, a túlvilágon megdicsőült isteni uralkodót magasztaló ún. koronahimnusz maradt ránk, amely erősen archaikus nyelvű, sok mitológiai, teológiai elemet tartalmaz. A koronahimnusz mintegy előképe a Középbirodalom királyhimnuszainak. (Ezek legtöbbje Szeszósztriszt, az új aranykor hozóját ünnepli.) Az egyiptomi himnusz-költészet virágkora az Újbirodalom idején bontakozott ki. A naphimnuszok közül kiemelkedik a Napot mint legfőbb szellemi princípiumot dicsőítő Ehnaton Naphimnusza.

A héber himnuszköltészet az ókori kelet közös hagyományaiban gyökeredzik. A műfaj neve: töhillá, amely Jahve dicséretét jelenti. A Bibliában a zsidó himnuszok évezredes történetének sok emléke maradt fenn. A legkorábbiak egyike a Mirjám éneke. (Exodus 5: 21). A Zsoltárok Könyve lényegében a himnusz műfajának reprezentatív gyűjteménye, gazdag a szertartási követelményekhez igazodó magasztalásokban. (Egyes himnuszai, például a 104. zsoltár az egyiptomi Ehnaton Nap-himnuszának inspirációját mutatja, másodlagosan került a szertartási énekek közé. A királyi beiktatási énekek Jahve „királyságára” vonatkoznak és ókori, keleti értelemben királyhimnusznak foghatók fel. (Pl. 47; 93; 96-99; stb. zsoltár.) A zsoltárok igen változatosak: ujjongó, bűnbánó, dicsőítő énekek, bevonulási, áldáskérő zsoltár, átokzsoltár stb.

A Holt-tengeri tekercsek között is fontos helyet foglal el a Hódajót (‘Magasztalások’) című himnuszgyűjtemény. Összefoglaló néven a liturgikus himnuszok közé tartoznak abűnbánó himnuszok, ünnepi himnuszok, a hozsánna típusú himnuszok stb. (A héber himnusz-költészet a XVIII. század végén, a XIX. század elején az ún. Hászkálá irodalmi mozgalomban megújult. A héber himnuszok, a himnuszokat felhasználó keresztény egyházi költészetre, európai irodalomra, szertartási zenére óriási hatást gyakoroltak.⁸ A héber himnuszok képezik a középkori himnuszköltészet egyik fő forrását, amely a vallási és liturgikus gyakorlaton keresztül mindmáig él és hat.⁹

Európában a himnusz az ősi elő-ázsiai és mediterrán népeknél megélt virágzás után a kereszténységben is kedvelt műfajjá vált. Az Újszövetségben a Benedictus (Lukács 1: 68-79) vagy a Magnificat (Lukács 1: 42-55) ószövetségi szellemisége és formája kétségtelen. Ezek eredeti formájukban is himnuszok lehettek. A zsoltárok és az evangéliumok inspiráló erejét mutatja a Te Deum is.

A hümnosz megnevezést az ókori görög irodalomban a hősének, nászi dal, gyászének megnevezésére is használták, de jelentésköre korán leszűkült valamely felsőbb erő megnyerésére és magasztalására szolgáló költemény jelölésére. Műfaji fejlődésének első foka a varázs-mondás, a varázsének-jellegű himnusz, amelynek célja a felsőbbrendű lény erejének kívánt irányban való működtetése. Ezért kellett e lényt  megnevezni, szüleit, születése helyét megjelölni, tetteit elsorolni, hogy erejét mágikus módon ezzel is növeljék. Ezután következett a segítő cselekedetre való felhívás, kényszerítő varázsformula. (A későbbi kifejlett himnuszokból is kielemezhetők ezek az előzmények: az idézés ritmikus formája, énekelt, ismétlődő formulák stb.)

Később, amint tisztult az istenképzet, úgy alakult át ezeknek a himnuszjellegű énekeknek a mágikus jellege is. A régi kultikus himnuszokat félig-meddig mitikus szerzőknek tulajdonították. A név megjelölése nem kényszerítő erejű, hanem csak megszólítás funkcióját kapja. Az istenség tetteinek elbeszélése nem mágikus erőadás, hanem magasztalás, hivatkozás a korábban teljesített kérésekre, segítségre. Nem cselekvésre késztető varázsformula, hanem a tiszteletteljes kérés bevezetése. Az egyes ünnepeken és helyeken múzsai versenyek is voltak, a himnuszok ezeken az epikus, drámai vagy lírai művek előadásának versenyén bevezetők, vagyis prooimion-ok lettek.

Szakrális és epikus hagyományokból kinőtt, Homéroszi himnuszok cím alatt fennmaradt, Kr. e. IX-VIII. századi gyűjtemény számos darabja kifejezetten csak költői célra készült. Ennek ellenére megőrizték az ősi forma jellegzetességeit: az istenség megnevezését, megszólítását, attribútumainak és mítoszainak felsorolását, a dicsőítést és a költeményt záró könyörgést. A prooimion a himnusz műfaját jelölte, amint a dithürambosz, proszodion, paion is himnusz megnevezése. (Részben az istentől függően, akihez énekelték, nevezték meg őket különbözőképpen, de ez nem azt jelenti, hogy valóban bevezetői lettek volna valaminek.) Ez Orpheusz és Muszaiosz költők kora volt, akik himnuszokat is írtak. A himnuszköltészet fokozatosan szubjektívebbé, egyénibbé vált. Például Szapphó himnuszaiban igen jelentősek a szubjektív elemek. Az Orphikus himnuszok című gyűjtemény, a keleti orientációnak köszönhetően új irányt adott a himnuszköltészetnek. Jellegzetes spiritualizmusa, misztérium-jellege előlegezi a későbbi keresztény himnusz-költészet néhány jellegzetességét.¹⁰ Szophoklésznél már az ember is lehet vallásos dicséret tárgya, például az Antigoné Ember-himnuszában.

A római himnuszköltészet analógiásan fejlődött, erőteljes görög hatást mutat. Kezdetben a ráolvasások, varázsmondások, a rövid formulák mágikus ismételgetése jellemző rá. Invokáció jellegűek az első latin himnuszok. Lucretius a De rerum natura himnikus betéteiben magasztalja Venust és a mestert, Epikuroszt, akinek tanítása megszabadította az embert a religio és superstitio gyötrelmeitől, félelmeitől. Catullus a görög elégikus hagyományokat ötvözi a szapphói-pindaroszi tradíciókkal. Nála a vallási téma már csak játékos keret, a lényeg a mindenkori emberi tartalom. Vergilius fenséges költeményei és Horatius szimbólumértékű istenalakjai betetőzik a klasszikus antikvitás himnuszköltészetét.

Menandrosz rétor a későantikvitás bizánci teoretikusa, a dicsbeszédekről szóló munkájában, a himnusz számos típusát különíti el: isteneket hívó himnusz (hümnosz klétikosz), az istenek távozásáról szóló, elbocsátó himnusz (hümnosz apopemtikosz), természetmagyarázó himnusz (hümnosz pszühikosz), a származást elmondó himnusz (hümnosz genealogikosz), könyörgő himnusz (hümnosz euktikosz) stb.¹¹

Keresztény egyházi értelemben minden vallásos lírai költeményt liturgikus használatuk szerint szokás csoportosítani: liturgikus és liturgián kívüli, magánáhítatra szánt csoportot különíthetünk el a műfajon belül. A IV. században a hymnus kifejezés már Dávid zsoltárait is magába foglalta. Szent Benedek előírta, hogy minden napszakban egy-egy himnuszt kell a szerzeteseknek énekelniük. Liturgikusak a breviárium önálló költeményei, a kolostorok, káptalanok kórusban zengett imái, a missale költeményei, nyilvános miseénekek. Közel négyezer breviáriumi himnusz és szekvencia maradt ránk.¹² Tágabb értelemben ide tartoznak a breviárium és a missale egyes liturgikus szövegeinek 2-3 strófás bővítései, a trópusok, graduálék, az egész napos offíciumok, amelyek a közbeeső imákat is versekben adják elő. A bibliai zsoltárok variációi 1200-1500 közötti példányban virágzó műfaji csoportot alkotnak.¹³

A kereszténység első jelentős himnuszköltői Iustinus és Tertullianus. A görög nyelvű himnuszköltészet csúcsát Gregoriosz költészete jelenti. Új egyházi műfajok alakultak ki. (Antifona, tropárion, ikosz, dogmatikon – alapvető teológiai hittételek bizonyítását tűzi ki témájául, a műfajt a teológiai traktátushoz közelíti –, martyricon stb.) Szent Ágostondefiníciója szerint a himnusz: „Isten dicsérete énekben”. A keresztények a görög heroikus, vagyis a nagy eszméket, hősöket ünneplő, zenekísérettel előadott, magasztaló költemények mintájára a szentekről is himnuszokat alkottak. Szent Ambrus a keleti egyház dallamaira szerezte himnuszait, honosította meg a himnusz műfaját a nyugati liturgiában. A segélykérő lélek a kereszténység nehéz időszakaiban liturgikus alkalmakon túl is himnuszban szólalt meg. (Ezekről a himnuszokról jegyezte meg Babits: „A fázó lélek egyszerű köntöse ez, nem pompájáért, hanem melegéért hordva.”)

Prudentius, majd a VI. században Nagy Szent Gergely gazdagította a keresztény himnuszköltészetet. A VIII-X. században a himnuszok formavilágában változás következik, a klasszikus élmények halványodnak, a keresztény ideológia egyeduralomra jut. Csodálatos Mária-himnuszok születtek. Az Amor sanctus tárgya Mária, aki Madonnává változik, és ennek következtében a kialakuló trubadúr-líra hölgyei is glóriát kapnak. Az egyházi himnológia több mint négyezer darabját misszálék és graduálék őrzik. A hórák imái között szerepelnek a himnuszok a napok és ünnepek szerint. A középkorban a himnuszok a hívők áhítatos érzelmeit fejezték ki, Istent és a szenteket dicsőítették, a liturgia szerves részét képezték.

A himnuszköltészetben is óriási jelentőségű Szent Bernát, a „misztika atyja”, a Clairvaux-i kolostor és ciszterci rendház alapítója, aki a virág-szimbolikát, a virágok misztikus értelmét vizsgálta és vitte be a himnológiába. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza a ferences lelkület és gondolatrendszer tüneményes költői szintézise. Az olasz himnusz-költészet csúcsa: a Cantico di Frate Sole. Magyar nyelven Barsi Balázs készítette a Naphimnuszról a legmélyebb értelmezést.¹⁴ (A poétikus zsoltárparafrázisként is felfogható remekmű magyar fordításai közül Képes Gézáé olyan, mint egy pódiumról előadható remek költemény, Sík Sándoré pedig olyan, mint egy áhítatot sugárzó esti imádság.) Celanói Tamás folytatja és gazdagítja a ferences himnuszköltészetet. Nála ember és Isten kapcsolata személyesebbé válik, a bűntudat, az Istennel való misztikus kapcsolat felerősödik.

A XII-XIII. században a Mária-himnuszok a nagypénteki istentisztelet részeként váltak közkedveltekké.¹⁵ Közülük a legszebb és legismertebb Jacopone da Todi Stabat Materkezdetű himnusza. A Stabat Mater a középkori egyházi költészet csúcspontja, betetőzése annak az ezeréves fejlődésnek, amely az ókeresztény egyház himnuszaitól töretlenül ívelt szinte a XIV. századig. A himnusz textusa a jól ismert passió-történet egyik mozzanatát emeli ki, az érzelmi csúcspontokra koncentrál, a fokozásra épít, a szerkesztésben párhuzamos gondolatritmust, hármas tagolást alkalmaz: a passió érzelemrajza, a lírai részvét, azonosulási vágy és a himnuszzáró könyörgés.

Ekkor már a himnusz a vallásos áhítat egyéni kifejezője lett, a szerző, a költemény lírai hősének helyébe bárki beleképzelhette, beleélhette magát. Új virágkora ez a himnuszköltészetnek, amely formai gazdagodást is jelentett. A rímelés egyre gazdagabb, ekkor jelent meg a rímes szekvencia is. Ez volt az eleven latin himnuszköltészet utolsó virágkora.¹⁶

A középkor nemzeti költészetében korán elterjedt a vallásos himnusz műfaja. Nevezetes himnuszokat írtak a walesi bárdok, a IX. századtól pedig – a latin himnuszok mintájára – német nyelvűek is keletkeztek. A gallego-portugál lírában is elterjedt volt a Szűz Máriát dicsőítő himnusz-költészet. A XIV-XV. században a ferences laudák az itáliai vallásos dráma, arappresentazione sacra előzményei. Luther is szorgalmas himnuszíró volt, nevezetesek Hans Sachs himnuszai. Angliában olyan termékeny volt a vallásos irodalomnak ez az ága, hogy a Sedwick-katalógus félmillió himnuszról tud.

Martinkó András tömören jellemezte himnusz-költészetünknek már a kezdetektől, a XV. század második felétől nyomon követhető két fejlődési útját,  és formáját: „Az egyik csoportba tartoznak a nevezetes és szép latin himnuszok fordításai; ezekben különösen a Nádor-kódex (1508) gazdag.” A reformáció kezdetben csak a dallamot vette át, új szöveget költött hozzá. (Az 1778-as debreceni Öreg énekeskönyv 62 „Ékes rytmusú hymnusok”-at tartalmaz. Fontosabb a magyar himnuszköltészet másik útja, az eredeti himnuszköltésé, amelyben „a vallásos érzelem már a XV. század második felében (sőt latin nyelven a Szent Istvánról, Imréről, Lászlóról, Máriáról stb. készült liturgikus énekekben, himnuszokban) párosul a nemzeti érzéssel.”¹⁷

A magyar költészet egy szép Mária-himnusszal kezdődik. Az Ómagyar Mária-siralom (1300 körül) az eredetijének tartott, Geoffroi de Breteuil latin sequentiájához lazán kapcsolódik, tömörebb és drámaibb nála, inkább a népi siratókkal és dramatizált passiókkal tart rokonságot. Méltán híres figura etymologicá-i -- „Világ világa, Virágnak virága” -- napjainkig érvényes és eleven tradíciót teremtettek a magyar lírában, például Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Utassy József és sok kortárs  lírikus költészetében.

A Szent László királyról szóló himnuszban (1526) Mária a „Magyarok megoltalmazója”, Szent László pedig vitéz magyar király. „Bár a tisztán vallási fogantatású magyar himnuszköltészet a későbbiekben is alkotott érdemlegeset, a második út – részben az egyénítés, részben a hazafias, sőt társadalmi érdekek hangsúlyozásával – alkotta a legszebb műveket.” Berzsenyi Dániel: Fohászkodás, Kölcsey Ferenc: Hymnus, Vörösmarty: Hymnus stb.

A magyarországi latin nyelvű himnuszköltészet a liturgikus funkción és célon túl líra- és zenetörténeti szempontból is jelentős. A magyar szentekről írott himnuszok liturgikus költemények, amelyek a nemzeti szentek kultuszával új aspektust képviselnek. A liturgikus és nemzeti jelleg egyszerre van jelen a Mária-himnuszokban. Ezek egy részében Mária szakrális jellegzetessége bővül a Patrona Hungariae attribútumaival is.

A középkori királyhimnuszok genetikus kapcsolatot tartanak a himnusz-költészettel, felhasználják motívumaikat is, de erőteljesen kötődnek a XV. századra megerősödő énekmondó költészethez, szemléletükben pedig a lovagi énekköltéssel tartanak rokonságot. Jellegzetes ismérvük a megszólítás, az üdvözlő formula, zárásként a doxológia (Isten magasztalása) stb. Külön ki kell emelnünk az Istennél való közbenjárás motívumát a bűnök bocsánatáért (intercessio).¹⁸ Ennek a jellegzetességnek az erőteljes sugallata Kölcsey Hymnusában is karakteresen érződik.

Később a himnusz műfaja a liturgiától távolodott és elszakadt, majd fokozatosan visszaszorult. A reneszánsz idején bővült a himnikus elragadtatás tárgyának köre, megszaporodtak a hazához, emberiséghez stb. intézett himnuszok. Luther és reformátor társai szelektáltak a tengernyi himnusz között, a zsoltárok normájához közelítve ezt a műfajt. A franciáknál Marot és Th. De Beze himnusz jellegű zsoltárátdolgozásai, Ronsard himnuszai, Racine breviáriumi himnuszfordításai jelentősek. Az angoloknál J. Donne himnusza, a németeknél Silesius misztikus költeményei kiemelkedők. A felvilágosodás korában didaktikus himnuszokat írt J. A. Schlegel, Wieland, Kleist. Az olaszoknál Carducci Sátán-himnuszai jelentik a műfaj utolsó jelentősebb példáit. A XVIII. században a német pietisták írtak, Angliában pedig a fiatal Cowper alkotott szép vallásos himnuszokat. ¹⁹

A muszlim világban a himnusz műfaj nem jelentős, a török népek körében terjedt el inkább. A „műfajok műfajának” nevezett himnusz a reneszánsz után költői értékét tekintve is hanyatlott, majd pedig haldoklott, amikor továbbélési lehetőségként megszülettek a nemzeti himnuszok gyűjtőfogalmába sorolt költemények. Ezek műfaji szempontból több csoportra oszthatók, csak csekély részük nevezhető a szó szoros értelmében himnusznak: közös ismérvük, hogy később a nemzeti tudat „himnuszként” szentesítette őket. Közben az eredetileg vallásos műfaj szekularizálódott, laicizálódott.²⁰ Példaként idézhetjük Juhász Gyula: Himnusz az emberhez és Ady Endre: A nagyranőtt Krisztusok című művét. (Ady Endre: Nekünk Mohács kell című költeményét Benedek Marcell találóan fordított himnusznak nevezte.)

A himnusz a legszemélytelenebb költői forma, benne a megénekelt eszmény uralkodik, nem pedig a fohászkodó személye. A himnuszt a megszólításos versformálás ódai műfajával rokonítja az érzelmi alapállás és emelkedettség, az eszményi tökéletesség utáni vágy, a magasztos tárgy és eszmény, a hit szárnyaló megvallása stb.²¹ A klasszikus, pindaroszi ódára szerkezetileg a triptichon, vagyis a tiszta tagolású hármas építkezés a jellemző. Az első rész, az első strófa odafordulás az ünnepelt személyhez, tárgyhoz, a második, az antistrófa a tárggyal kapcsolatos véleménynyilvánítás. A művet az epodus zárja, amelyben a tárggyal kapcsolatos magatartáskövetelmény fogalmazódik meg. (Az ódák eredetileg problémátlan világképe, főképpen a romantika óta szubjektivizálódott, a műfaj tartalmi és formai összetevői is módosultak, kötetlenebbé váltak. (Berzsenyi A magyarokhoz – „Romlásnak indult…” – című ódájában a fájdalmas lélekállapot elégikusra hangolódott. József Attila A Dunánál című költeményét Németh G. Béla a pindaroszi óda iskolapéldájának tekinti.)²²

A himnusz és az óda szakrális és világi tematikájú változatai között átmenetek is vannak. Nemritkán transzcendens motívumok szövik át az óda világi témáját. A transcendens elemek gyakoriak például a halál-himnusz műfajában. Több költeményt csupán a címadás sorol a himnuszok közé. Igen tág értelemben himnusznak nevezünk számos, szárnyaló lendületű költeményt, amelyet bármely téma – eszme, elvont fogalom, természeti jelenség, személy, ország – magasztalására írtak. (A francia irodalomban nevezetes J. A. BaifBékehimnusza és Baudelaire Hymne című költeménye, amelyben Sabatier asszonyt magasztalja. A német költészetben Novalis, Hölderlin, St. George himnuszai emelkednek ki. Az angoloknál E. Spenser földi és égi szerelmet dicsőítő himnuszai jelentősek. Milton Elveszett paradicsom című eposzának IV. énekében epikus keretben hangzik el a Sátán naphimnusza, Shelley Új Himnusz című művében pedig politikai szenvedélyek szólalnak meg. W. Owen Himnusz a halálra ítélt ifjakért című költeményt alkotott, amelyben az I. világháború pusztításai ellen lázadt.²³

A XVI. századtól kezdve – a korábbi templomi himnuszok nyomán – Európa-szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. A XVIII. században Magyarországon a katolikusok a „Boldogasszony anyánk” és az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” kezdetű vallásos énekeket éneklik himnuszként. A reformátusok pedig „A Tebenned bíztunk eleitől fogva…” kezdetű zsoltárt éneklik gyakran az ünnepi alkalmakkor.

Tudjuk, régi típusú, részben a liturgiából nőtt ki birodalmi himnuszként az angol „God save the Queen (King)…-- Isten óvd a Királynőt (Királyt)...”, amelyet 1619-ben John Bull komponált. Az angol nemzeti himnusz nyomán, a francia forradalomban, 1792 áprilisában megszületett a Marseillaise. Claude Joseph Rouget de Lisle alkotását 1795. július 14-én (és 1879. február 14-én is) francia nemzeti himnusszá nyilvánították. Ezek nyomán a XIX. században keletkezett egy sor nemzet – orosz, lengyel, cseh, horvát, szerb stb. – himnusza is.

1797-ben Ferenc császár tiszteletére komponálta Joseph Haydn a „Gott erhalte Franz den Kaiser, unsern guten Kaiser Farnz” szövegére a híressé vált dallamot. A XIX. század elejétől az osztrák kormány nálunk is a hivatalos ünnepeken a császári himnuszt („Österreichisches Nationallied”) igyekezett néphimnuszként elfogadtatni, vagyis az osztrák császárdalt, a „Gott erhalte, Gott beschütze / unsern Kaiser, unser Land!” kezdetű himnuszt énekelték. A Monarchia népei nemzetek fölötti himnuszként saját nyelvükön énekelték a császárhimnuszt.

1833-ban keletkezett az orosz cári himnusz, a „Bozse carja hranit” („Isten óvja a cárt”). 1917-ben elhagyták a cári himnuszt, helyette az Internacionálét énekelték, amelyet 1944-től felváltotta (Alexandrov szárnyaló zenéjével) a „Szojúz nyerusímij reszpublik szvobódnih” („Szövetségbe forrt szabad köztársaságok”)  szövegű dallam. Ma már ez is a múlté. A himnusz-költészet a felvilágosodás, a napóleoni háborúk során feudális és gyakran idegen elnyomás alatt sínylődő és eszmélkedő népek irodalmaiban ért meg új virágzást.

Kölcsey  Ferenc:  Hymnus

A Hymnus címében és műfajában is himnusz, megőrzött, végső tisztázatnak tekinthető kéziratán a keletkezési dátum: 1823. január 22-e, amely a költemény befejezésének napja lehet.„Kölcsey széles körben ismert eljárási módot követett, amikor költeményében a naptárak és csíziók leírási rendje szerint haladt. Versének keletkezési időpontja, a január 22-e így nemcsak dátumot mutat, hanem a csillagászati év kezdetét is jelzi, s a Vízöntő hónap első napjaként még Vincét is idézi.” – állapítja meg Csorba Sándor.²⁴

Hymnusát Kölcsey először az 1829-es dátummal ellátott, de már 1828 végén megjelent Aurórában közölte. 1829 novemberében Toldy Ferenc a Vörösmarty által szerkesztettTudományos Gyűjteményben röviden ismertette és méltatta az almanachban harmadmagával szereplő Kölcsey-költeményt: „a hathatós, égig felzengő Hymnust”. ²⁵ Gyulai Pál szerint is a Hymnus felülmúlja Kölcsey minden addigi művét. A Kölcsey-életműben és a magyar költészetben kulcsfontosságú költemény korszakzáró és korszaknyitó jelentőségű: „Költői jellem és nemzeti karakter ritkán megvalósuló rezonanciájának szüleménye”. ²⁶

Vélhetően Kölcsey költeményével tudatos kísérletet tett a magyar nemzeti himnusz megteremtésére. Hymnusával a Kazinczy-féle „fentebb stíl”, a klasszicizmus stíluseszménye helyett a nemzeti romantikának tört utat a magyar lírafejlődésben. Nagy érdeme, hogy már munkásságának első szakaszában előkészítette a magyar romantikát. ²⁷ Kerecsényi Dezső szerint már a Rákos nimfájához című versben „A romantikus líra nagyjövőjű hármasságából (barátság, szerelem, haza) mindegyik összetevő meghódította magának.”²⁸

A magyar történelemben, politikában és Kölcsey jellemében, világképében mélyen gyökeredző költeményt nevezték „igaz gyöngynek”, a két világháború alatt a „magyar bánat Lélekharangjának” is.²⁹ Költőjének egyénisége, intelligenciája, a „sorstól eltapodott, de mégis el nem csüggedt nagy lélek” erkölcsi feddhetetlensége példaképpé vált a reformkor és az utókor számára. ³⁰ A lírikus Kölcsey egyenrangúnak számított Berzsenyivel. Eötvös, Deák, Wesselényi elvbarátot tisztelt benne, Petőfi rajongott érte.

Takács Péter meggyőzően bizonyítja: „Kölcsey a magyarság mindenkori legjobbjainak erkölcsi tisztaságát, cselekvő akaratát, a humánum felelősségét és az önvizsgálódás örökös parancsát, a magunkbanézés megtisztító vívódását sűrítette versbe népünk múltjából, és hagyta örökül szellemi parancsként minden idők magyarjai számára. Hiperérzékeny lelke testi, lelki gyötrődések árán ‘szenvedte ki magából’ ezt a költeményt, és érlelte a magyar líra ‘gyöngyszemévé’” „A „legnehezebb studium”-ot vállalva, a „sötét képek”-kel szembenézve alkotta meg ez a „sokszor elkeseredett lélek” a Hymnust, és csiszolgatta, formálgatta, mielőtt közre adta. ³¹

Kölcsey költeménye első publikálásakor még csupán Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg. A költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában művének keltezésével és „ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont: „Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból”³² Kölcsey a magyarság „zivataros századaiban”, vagyis a XVI-XVII. századi protestáns prédikátor-költőként énekli Hymnusát. Az alcím szellemében egy „távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak lelkét zengi ki. Archaizáló játék? Irodalmi stíl-mesterkedés? Nem! Történelmi szolidaritás; együttérzés az ősökkel: a nemzeti azonosság ihlető tudata: ‘nemzeti’ költészet” – állapítja meg Horváth János.³³

A mohácsi vész „zivataros századában” sok magyar írástudó foglalkozott versírással. A reformáció új életértelmezést hozott, forradalmian megváltoztatta az ember transcendens kapcsolatainak értelmezését. A török veszedelem idején a panasz, a keserűség, a kollektív nemzeti és egyéni bűnbánat, a Gondviselésbe vetett hit, reménykedés, bizakodás változó művészi minőségben ugyan, de mélyről, őszintén tört fel versekben, himnuszokban.

Mészöly Gedeon – Gyulai Pálhoz és Greguss Ágosthoz hasonlóan³⁴ – értelmezi az alcímet: „a szerző régibb időkbe visszavetett helyzetdallá tette meg evvel a magyarázgató címmel” a Hymnust. Szerinte az alcímet, ezt a „pótlékot” „később csupán a cenzor miatt kénytelenségből függesztette oda Kölcsey…”³⁵ Számos kutató cáfolja a cenzor megtévesztésének szándékát. Egyik érvük, hogy éppen az első, az 1828-as kiadásban hiányzik az alcím, míg a kéziratban és az 1832-es második kiadásban szerepel. Az vitathatatlan, hogy Kölcsey az alcím és a történelmi visszahelyezkedés ellenére, régi korokról szólva is saját korának üzen.

Hiányzott Kölcsey korában Magyarország nemzetállami függetlensége, a király régtől nem hívott össze országgyűlést. A napóleoni háborúkat lezáró béke a „Szent Szövetség” konzerválta térségünk politikai állapotát, berendezkedését. Az ország „… érdekei … régóta alárendelve léteztek a német örökös tartományok javának…”³⁶ Fokozódott a nyomor, 1816-1817-ben Erdélyben és az ország északi vármegyéiben is éhínség pusztított. A király 1816-ban rendeletileg akarta felszámolni az immár második államcsődöt. Ferenc császár 1820-ban 35 ezer újoncot követelt Magyarországtól. 1821-ben, az 1812-ben megszavazott 5 200 000 papírforint, hadiadót rendeletileg ezüstpénzben, két és félszeres emeléssel akarta behajtatni. A közhangulat romlott, az elégedetlenség és a nemesi ellenállás nő, a nemzeti öntudat erősödött. Kölcsey Berzsenyihez hasonlóan egy isten háta mögötti faluban gazdálkodott, jobbágyaival és rokonaival perlekedett és pereskedett, akikért felelősséggel tartozott. Élete során Bécsbe sem jutott el, Pestet is csak megállóhelynek használta ügyeinek intézése céljából, mégis fájdalmasan átérezte, megtapasztalta Magyarország elmaradottságát, a haladás lehetőségét és a lemaradás veszélyét, a soknemzetiségű, főképpen földműveléssel foglalkozó lakosság alkalmatlanságát a szükséges változásokra. Azonban azt is tudta, hogy a nyugati országok civilizációs, technikai, társadalmi és politikai szempontból bármennyire is előttünk járnak, fényesen deklarált elveikhez, eszményeikhez képest mégis gyarló állapotban leledzenek.

Kölcsey és a kor legjobb magyarjainak a tudatában rémisztő erővel hatott, a nemzetféltést erősítette Herder jóslata, amelyet az Ideen zur Philosophie der Geschickte der Menschheit (Eszmék az emberiség történelmének filozófiájáról”) tartalmaz. Herder már 1791-ben a finnugor népek közé sorol bennünket, amikor még Gyarmathy Sámuelkorszaknyitó könyve meg sem jelent. Részvevő sóhajjal regisztrálja: „A Keleti-tenger népeinek a sorsa általában szomorú lap az emberiség történetében.” Majd rólunk szól, meglehetős történelmi hitellel: „Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből a hódítók közé nyomult: a magyar”. A kazár birodalomról, Pannónia meghódításáról, a nyugati kalandozásokról is szól, „míg aztán, vereségeik meg nem szabadították tőlük a Birodalmat; sőt Magyarországból is apostoli birodalom lett”. Herder ominózus, a magyar sorskérdésekben katalizátor-szerepet betöltő, a nemzethalálról szóló mondata – Németh László saját fordításában – így hangzik: „Itt élnek most, szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd”³⁷ A történelmi balsors miatt Herder hipotézisére igen fogékony magyarság legjobbjai ismerték a felvilágosodás történetfilozófiáját, tudták, hogy a görögök, rómaiak csodálatos világa is befejezett múlttá vált, az elmúlás veszélye más népeket is fenyeget.

Kiss Gy. Csaba behatóan elemzi Hymnusunkat a szomszédos népek nemzeti himnuszainak és nemzeti identitást meghatározó költeményeinek a körében. Rámutat arra a fontos tényre, hogy nálunk a  nemzethalál gondolatának veszélytudatát fokozta, hogy a szomszédságban az egykor nagy és erős középkori lengyel regnum megszűnt létezni. Lengyelországot 1795-ben felosztották, a térképről letörölték. Alojzy Felinski 1816-ban, Sándor cár lengyel királlyá koronázásának első évfordulójára írt, dinasztikus himnuszokra emlékeztető, „Isten, ki Lengyelhont…” kezdetű, és „Tartsd meg, Uram, királyunkat” zárlatú költeményét a lengyelek – a nálunk is meghonosodott változatban – énekelték: „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk, szabad hazánkat, oh add vissza nékünk.” A napóleoni háborúk idején Lombardiában harcoló Lengyel Légió katonái pedig a Dabrowski-mazurkát, Józef Wybiczkitipikus indulónak tekinthető dalát énekelték. Mélységesen hitték és hirdették: „Lengyelország még nem veszett el…” 1797-ben nem létezett a térképen a lengyel haza, amelyről a lengyel katonák Itáliában énekeltek, mégis hitték: ha győztesen hazajutnak, akkor lengyelek lesznek. Törhetetlen hittel dalolták: „Nem halt meg még Lengyelország, míg mi élünk”. (ADabrowski-mazurka, Wybiczki alkotása, 1927 óta hivatalosan is Lengyelország állami himnusza.)

A XVIII-XIX. század fordulóját követően megnőtt a nemzeti öntudat, megszületett a magyar tudományos történetírás. Bessenyei György Magyarság című röpiratában megfogalmazott igazát egyre többen felismerték: „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk.” Kazinczynak írja Kölcsey: „...több históriai tudományt kívánnék”. Kazinczy pedig arról panaszkodik, hogy „…az olly nagy emberek, mint Báthori István és Bocskay, s kivált Bethlen Gábor, kárpit alá vagynak rejtve…”³⁸ Kisfaludy Sándor szavai önmagukért állnak helyt: „Keserű siralom ez, hogy oly nehéz és boldogtalan dolog magyarnak lenni Magyarországban.”³⁹

Horváth János a népiesség öntudatlan és tudatos térhódítását Faluditól Petőfiig kísérte nyomon. Ő fejti ki azt is, hogy nemzeti abban az értelemben, ahogyan ezt Kölcsey megfogalmazta 1826-os, Nemzeti hagyományok című tanulmányában, amelyben a poézist és a nemzeti hagyományokat egymást kölcsönösen feltételező és éltető kapcsolatát hangsúlyozta: „… a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet.” A régiségben keres, kutat, de nemigen talál olyat, aki alkalmas volt „az idegen szikrából nemzeti lángot gerjeszteni”. Zrínyi, Kölcsey és a magyar romantika fő ihletőjévé vált. Zrínyi példáján fellelkesülve állapítja meg gondolatmenetének két alapelvét: „Egyik: a nemzeti történet emlékeinek költői feldolgozása; másik: a régibb nemzeti költészet ihletül fogadása”. Az utóbbihoz tartozik a népköltészet, amelyben az ősi, a „valódi nemzeti poézis” szikrái lappanganak. Kölcseynek … kétségkívül érdeme, hogy már munkássága első szakaszában előkészítette a magyar romantikát” – állapítja meg Szegedy-Maszák Mihály.⁴⁰

Kölcsey a kor lelkétől kapott sugallatot a történelmi szolidaritás gondolatának kisugároztatásához. Horváth János hangsúlyozza: Kölcsey teoretikusként költőként mélységesen átérezte és megvalósította Hymnusában „a nemzeti azonosság történelmi nagy realitását” (…), lélekbeni kortársává ihletődött vissza e távoli magyar századoknak.”⁴¹ Ennek a költői átképzeléses módszernek a tudatosságát erősíti meg Kölcseynek 1816. május 11-én Kazinczyhoz írott levele is: „Visszatettem magamat a reformációnak vérengző korába s mindazon irtóztató eseteket végigfutván elmémmel, azt kérdeztem magamtól, mi jobb? A gonoszt elszenvedni-e vagy a jó után újabb gonoszokon keresztül törekedni?…”⁴²

A Hymnusban régi protestáns énekek, a Biblia és a katolikus prédikációk gondolatai, kifejezései is megcsendülnek. Ezek egy részét, kiadatlanságuk miatt, Kölcsey aligha ismerhette. Lukácsy Sándor mégis jogosan hangsúlyozza és meggyőzően bizonyítja: „mégsem véletlen, hogy a Hymnus, valamilyen titkos hajszálcsövesség útján, oly sok régi elemet magába szívott. Az egész magyar költői hagyománynak, évszázadok hazai sorsfilozófiájának gyűjtőmedencéje ez a vers, olyanféle összegezés, amilyenre – különös empátiával – csak a legnagyobbak képesek.”⁴³

Kölcsey esztétikai szempontból kétszeresen is újít a Hymnusban: „az eredeti himnuszműfajt (vallásos hálaének, a görögöknél még örömteli) alakítja át – romantikus módon – sodró lendületű, de kétségbeesett tartalmú költeménnyé, másfelől pedig a szereplírát idéző eljárása révén a XVI. századi (reformációra valló) hit és történelemszemlélet perspektívájából építi fel múltértelmezését, majd – e szerepet meghaladva – bontja ki jelenéhez szóló tanulságait.”⁴⁴ Horváth János szerint „A hazafiúi bűntudat, mely a nemzeti balsorsban Isten igazságos büntetését látja, egyik legjellemzőbb s legmélyebb sajátja XVI-XVII. századbeli irodalmunknak.”⁴⁵ Ez volt legfőbb „alap-tétele, ihlet-irányítója” Zrínyi nagy művének, ez sugalmazta a Hymnus költőjének ölelkezését a Zrínyiász alkotójával. Brisits Frigyes egyenesen azt mondja, hogy Kölcsey „Hymnusa igazában nem is más, mint a Zrínyiász I. énekében foglalt isteni szemrehányásnak bűnbánó, engesztelő visszaéneklése.”

Kölcsey Kecskeméti Vég Mihálynak, aki az 55. dicséretet „szörzé”, kései költő-testvéreként tudatosan kötődik a XVI. századi magyar protestáns hagyományhoz. A Hymnus költője követi a Psalmus Hungaricus szövegköltőjét, zsoltárátköltését. Hymnus-ának könyörgése vallásos hitből fakad.  Az ószövetség népe helyébe magyar népét helyezi, magyar hálaadás, magyar bűn, bűntudat, bűnhődés és engesztelés szavát zengi.

Szörényi László tömören összegezi ezt a kérdéskört: „… a XVI. században, középkori alapokra támaszkodva, főleg protestánsok által kidolgozott ideológia a nemzet bűneiért való vezekléséért, Zrínyinél katolikus kézbe jutott, és megindult az általános nemzetivé válás útján; ezt a gondolatot a jezsuiták pontosították, és a XVIII. század végére, mire ismét belefolyt a magyar nyelvű költészet áramába, végképp levetette felekezeti színezetét, és magába olvasztván a kuruc ellenzékiség hagyományait, a nemesi-nemzeti ideológia egyik központi tételévé vált”.⁴⁶

A Hymnus magyar irodalmi előzményeit különösen fontos vizsgálni, mert Kölcsey valóban elmélyülten elemezte a magyar hazafias költészet évszázados hagyományait, vizsgálta és becsülte a régi magyar költészet értékes motívumait.⁴⁷ Szauder József bizonyítja, hogy Kölcsey a Halotti Beszédtől Balassin, a reformáció iratain, Szepsi Csomboron, Szenci Molnáron, Zrínyin, Pázmányon, Gyöngyösin, Apáczain, a kuruckoron át „mindent elolvasott és kijegyzetelt.”⁴⁸ Nem véletlen, hogy a műfajt tekintve is a himnuszok közé sorolható Hymnus szoros és bensőséges kapcsolatot tart – főképpen Szenci Molnár Alberten keresztül – a zsoltárokkal.

Kölcsey előtt valóban Zrínyiben élt az övéhez hasonlóan mélyen a haza és a magyarság szeretete, felelősségtudata, a megigazulásra és közös összefogásra buzdító akarat. A Hymnus megírását követően hamarosan közéleti pályára lép, alapelvként vallja az Országgyűlési naplóban: „Rang és birtok egyesek sajátja: a nemzet és haza nevében mindenki osztozik.” Mészöly Gedeon szerint Kölcseynek nem volt szüksége közvetítésre, indítékra, mert „Hazafi volt, protestáns volt, a XVI. század magyar költészetének régi énekeskönyvekből, krónikákból, históriákból ismerője és értője volt: tehát az ő ‘hazafiúi bűntudatá’-nak még irodalmi tárgyul választása, megnyilvánulása sem Zrínyi-hatás, hanem a folytonosság által öröklött magyar protestáns világnézet és annak irodalmi gyakorlata.”⁴⁹ A Zrínyiász alapeszméjét, hogy Isten a magyarokat bűneikért földi hazájuk pusztulásával bünteti, Mészöly szerint eredetileg protestáns, és nem pedig a középkori katolikus kódex-irodalomban gyökeredző gondolat volt.

A hasonlóságok kimutatása azért fontos, hogy szembetűnőbben láthassuk a különbözőségeket, a Hymnusban a szép, a fenséges, a tragikus esztétikai minőségieket, az eltérésekben megmutatkozó eredetiség-értékeket. Lukácsy Sándor hangsúlyozza, hogy a Hymnus előtt Kölcsey versei „magányos szám első személyben” ontották a keserűséget, a panaszt a visszhangtalan és reménytelen társadalommal szemben. A Hymnusban megváltozik a nyelvtani alak, a költő „nemzeti többes számot használ” (…), a hazában, a nemzetben, a közösségben immár otthonra talált. Többé nem fog elvágyódni, dolga van itt, s mert tudja már ő is, hogy ‘itt élned, halnod kell’, itt fog élni, itt fog meghalni is” – fogalmazza meg következtetését Lukácsy Sándor. ⁵⁰

Hymnusunk a Biblia fényében

Hegedűs Lóránt Hymnusunk a Biblia fényében című tanulmányában bizonyítja: a Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik „a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével”: „az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet (…) Nincs az egész világirodalomban igeibb Hymnus, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény.”⁵¹

Kristálytiszta a Hymnus-kompozíció: az első, invokatív versszakot két hálaadó strófa követi, majd négy versszakos bűnbánati vallomás következik. Végül az irgalom megnyerésének reményével visszatér a nyitány segélykérése. Kölcsey legfőbb kulcsfogalmai Isten, Géniusz, Sors. A Hymnus első sorának mindhárom szava kulcsfogalom: Isten a megszólított. Második szava: áldd meg. A kérés tartalma, az áldáskérés a Magyarra vonatkozik. A Géniuszt a nemzet őrlelkének tartja. Istent kéri, hogy a sorssal, mégpedig a történelmi balsorssal szemben segítse meg a magyarságot, hogy újra felragyogjon felette a jósors csillaga. Vegyük szemügyre a Hymnus első három kulcsfontosságú szavát!

1. Isten – az egyetlen, transzcendens, a világgal és az emberrel kapcsolatot tartó dinamikus immanencia: „Minden, ami van, az Ő teremtő szavára lett és így az Ő szabad, személyes alkotása.” Isten a történelem ura, cselekvő irányítója. Az Isten megszólítás, a Deus a teremtő Istenre, Jézus Krisztus atyjára vonatkozik, és rendszerint olyasvalamit kér tőle az ember a nyilvános imádságban, amit már megadott vagy megígért. Az Újszövetség az atyaságot tükröző ószövetségi képet az Isten végtelen jóságával és irgalmával, könyörületességével egészíti ki. Az Úr a teremtés, gondviselés és kormányzás révén az üdvösségre vezeti népét. Az isteni irgalom és bűnbocsánat minden megtérő ember, nép, az egész emberiség örök üdvösségét biztosítja.

2. „Áldd meg” – Az áldás szavai eleve jót jelentenek, az átok szavai pedig rosszat. Az „áldd meg” kérésben benne van, hogy Isten valóban megáldotta az első napon a világmindenséget, mindent, amit alkotott és magát az embert, a földből alkotottat, Ádámot is. A kérésben benne van, hogy akkor Ádám utódait, ezt a maradékot, ezt a maradék magyarságot is áldd meg. Azt kéri Istentől, amit már megtett és amit meg is akar tenni: áldani, megáldani a világot, az embert, benne a magyarságot. Nagyon mélységesen bibliai ez a kérés.

Az áldásban erő rejlik, amelyet kézfeltétel vagy valamilyen ajándék közvetít. Az Úr áldása az egész teremtett világra, ember és föld termékenységére kiterjed: a törvényt megtartó igaz ember jutalma. Az Úr megáldja Izraelt. Az Úr áldását az közvetítheti, akit kiválasztott, akinek küldetést adott: Ábrahám, Jákob, Efraim, József, Mózes, Józsué, Héli, Salamon… Az áldás rendszerint kultikus keretben, istentiszteleten történik, az áldozatot is megszentelik, megáldják. A leviták feladata és kiváltsága volt az áldásosztás, amelyet csak az Áron törzséből származó papok végezhettek. Ők hívták le az Úr áldását Izrael fiaira. Mózes V. könyvének 28. Áldások ígérete című fejezetből rokonszöveget idéz Szauder József:„Áldott lészesz… Áldott lészen… Az Úr azt míveli, hogy a te ellenségeid, kik ellened támadnak, te előtted elhulljanak… És bővülködővé tészen téged az Úr minden jóval, te méhednek gyümölcsével…” Isten áldásban részesítése annyit tesz, mint hatalmának, fölségének, dicsőségének, szentségének elismerése, az iránta való tisztelet kifejezése. (Adoxológia lényege: „Áldott legyen az Isten!”, amelyre az „úgy legyen” a válasz.)

Az evangélisták az üdvözülteket áldottaknak mondják, szemben az elkárhozókkal, akiket átkozottaknak neveznek. Mária szintén áldott, mert Ő a Megváltó anyja. Az Újszövetség őrzi az ószövetségi felfogást: Jézus is megáldja a gyermekeket és mennybemenetele előtt tanítványait is. Áldást mond az utolsó vacsorán, vagyis áldotta Istent a kenyérért, mielőtt megtörte. Pál apostol Krisztus bőséges áldásával érkezik, vagyis Krisztus kegyelmi ajándékával, az üdvösséggel. Hirdeti: a keresztények Isten igaz népeként elnyerik az Ábrahámnak ígért áldást.

Magyar műveltségünk része Balassi híres áldáskívánása: „Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!” József Attila kérése: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”; fohásza pedig a Mindenek Urához: „adj emberséget az embernek, / Adj magyarságot a magyarnak…”. Babits verscímben mondta ki: Áldás a magyarra.

3. „a Magyart...” A Hymnus első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar? – A történelem során magyarnak, hungarusnak számított mindenki, aki a történelmi Magyarország, vagyis Hungária lakója, polgára volt. Ilyen értelemben volt hungarus, vagyis magyar Janus Pannonius, és volt egyszerre büszke magyar és horvát Zrínyi Miklós, és tudott egyszerre „tüzes magyar és szerb” lenni az egri születésű Vitkovics Mihály… Ez a lelki-erkölcsi vállalás adta a magyarságnak Petőfit, Sík Sándort. Ez a sorsvállalás tette magyarrá a sárgacsillaggal megbélyegzett és Krisztus keresztjével megjelölt Radnóti Miklóst. Származástól függetlenül a magyarsághoz ez a lelki, erkölcsi hűség kötötte és köti a szellem és lélek sok-sok kiválóságát mindmáig. Éppen ezért a ereszténység – és Ady és Babits szellemében – valljuk: a lélek, az erkölcsi vállalás hűsége, állhatatossága tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk!

„... minden  sora  bibliai  igehely”

Hegedűs Lóránt nagyszerűen bizonyítja, hogy nemzeti imádságunk, a Hymnus az egész világon a legbiblikusabb nemzeti himnusz: első versszakának minden sora bibliai igehely. Szinte minden egyes motívumának, eszméjének, képének megtalálhatjuk a forrását, valós vagy lehetséges előzményeit, legfőbb forrása azonban kétségtelenül a Biblia.  Különösen az első versszak és annak első három kulcsszava bibliai, és a nyilvános istentiszteletek imádságait is tükrözi.

I. „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel…” A költő Istentől kér áldást a magyarra. Az áldáskérésre Ézsaiás könyvének 25. fejezetében maga az isteni Ige biztat bennünket: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből Úr Isten! Bő zsírral ékesítsed, bő zsírral ékesítsed, te szent Jehova Isten…” A reformtusok újévi istentiszteletükön ezt az igei könyörgést éneklik. (Az 1948-ban kanonizált Református Énekeskönyvben az új évre szóló 190. dicséret textusa a Batthyány-kódexből való, dallama pedig a XVIII. századból származik.) A keretversszakokban a költő Istentől kér áldást és szánalmat nemzete számára, mert egyedül Ő nyújthat védő kart, adhat víg esztendőt, boldogulást, egyedül Ő ítélheti meg: megbűnhődte-e már a múltat és jövendőt. A szárnyaló szépségű bibliai igehely imádságos visszhangja a felütésnek minősíthető nyitány: „Isten, áldd meg a Magyart…”

A. Molnár Ferenc nagyszerű nyelvi, nyelvtörténeti és etimológiai értelmezésben bizonyította, hogy a „Jó kedvvel, bőséggel” kulcsszavai mást, többet jelentettek a régi magyarságban, mint azt ma a köztudatban értelmezzük.⁵² A magyar nyelv értelmező szótárában olvashatjuk: a jókedv „örömteli, megelégedett kedélyállapot, vidám hangulat”. (Élet és Irodalom, 1997. augusztus 15.) Bizonyítja, hogy a „jókedvvel” és „bőséggel”, valamint a „Hozz rá víg esztendőt” elsőrenden nem a mai értelemben vett „jókedvet”, „bőséget” és „víg esztendőt” jelenti. Nem cáfolja a korábbi értelmezéseket, de kiegészíti a maga felismeréseivel, gondos, leletértékű, bizonyító apparátusával.

Az 1300-as évektől adatolhatóan a jókedv, jó kedv olyan sajátos jelentést is tartalmaz, amely a protestáns egyházi nyelvben máig fellelhető és amelyet nyelvtörténeti szótáraink is számon tartanak: „kegyelem, kegy, szeretetteljes jóindulat”. A „gratiam Dei”, „benevolentiam Dei” pedig „Istennek jókedvét”, „Istennek jóakaratát” jelenti, a glosszázó fölébe írta az „istennek yo kedwet”, vagyis „Istennek jó kedvét”. A. Molnár az 1566-os protestáns Váradi énekeskönyv utolsó énekének, a Dicsérlek téged mennybeli Isten... utolsó előtti versszakát idézi: „Kérünk Úr Isten, tekénts mi reánk ily nagy szükségünkben, / Jusson eszedben, jó Magyarország az te jó kedvedben, és ne hagyj minket meg nyomorodnunk, semmi szükségünkben.” Balassitól, Zrínyitől idéz, majd pedig Szenci Molnár Alberttől hoz még bizonyító példákat, akinek zsoltárfordításaiban a jókedv/ jó kedv 12-szer szerepelkegyelem értelemben, és csupán egyszer fordul elő a ma közhasználatú „kedvtelés, jó hangulat” értelmében. (A 104. Zsoltárban, a cethalra vonatkozóan, kiket az Úr arra szerzett „a tengerben, / Hogy ők játszódjanak jó kedvekben”.) Igen fontos bizonyítéknak tekinthető a Kölcsey korában használt régi, és a debreceni kezdeményezésre 1806-ban összeállított,

1813-ban megjelentetett, és az 1877-es revízióig közhasználatban lévő új református énekeskönyv -- a költő mindkettőt egyaránt jól ismerte --, amelyekben  többször szerepel a jókedv/jó kedv „kegyelem” jelentésben. A mai római katolikus énekeskönyvben ezt a jelentésértelmezést erősíti a sokfele közismert „Ó, szép Jézus...” kezdetű újévi ének, amelyben a hívek arra kérik Máriát, hogy esedezzen érettünk „Hogy ez új esztendőben / Minden ügyeinkben / lehessünk / Drága kedvében.” A „kedv”, „jókedv” szavunk „kegyelem” jelentésben a mai református énekeskönyvben (331. dicséret), Pálóczi Horváth Ádám virágvasárnapi énekében is megtalálható: „Áldott ki jött az Úrnak nevébe / Általa estünk az Isten kegyelmébe.”

Károli Gáspár és Heltai Gáspár református, valamint Káldi György katolikus bibliafordításában szintén szerepel a „jókedv” és, „kedv” kegyelem jelentésben, bizonyára azért, mert jellemzőnek és egységesítőnek érezték az egyházi nyelvhasználatban. Világi szövegekben is kimutatja A. Molnár Ferenc a „jókedv, jó kedv, kedv” kegyelem értelmű szóhasználatát. Például Kölcsey Dobozi című versében, amelynek címadó hőse a tatárok elől menekülve így fohászkodik: „Jó sors talán jót hoz reám, / Bár készít gyötrelembe. / Kedvébe még veszen be!” Petőfi Merengés című versében egy „tündérvilági hang” szól: „Nos, fiam, mi kell? Jókedvem / Íme mindent megadand”.

A Hymnusban a mondanivalónak és a stílusnak megfelelően a mára már elavult jókedv (jó kedv) szónak nem állandó határozói alakjával (megáld valamivel), hanem a módhatározói „kegyesen, kegyelmesen, szerető jóindulattal” jelentésben szerepel. Ha valaki valakit szeretettel és örömmel áld meg, nemcsak azt jelenti, hogy a megáldottat szeretetben és örömben akarja részesíteni, hanem azt is, hogy az áldást örömmel és szeretettel adja. A jókedvvel (jó kedvvel) annyira elterjedt lehetett, hogy nemcsak ragos főnévnek, vagy jelzős szerkezetnek tekinthették, hanem már határozószónak is. Az 1800-as évek elejéig megjelent latin-magyar és magyar latin szótárak, Calepinus, Pápai Páriz Ferenc (egyik kötete Kölcseynek megvolt), Bod Péter munkái a jókedvvel (jó kedvvel) szóalakot a magyar kegyesen szóval, illetve a latin benigne, benigniter kegyesen jelentésű szó párjának tekintik.

A „bőséggel” a Hymnusban nem csak a mai értelemben vett „anyagi jóléttel, gazdagsággal”, hanem a „bőségesen” jelentést is tartalmazza, Kölcsey szóhasználatában és kontextusában eredetileg ezt jelentette, és a „jó kedvvel” mellé ez is illett. A Károliék revideált fordításában a bőséggel sosem „anyagi jólétet” jelent, hanem mindig „bőven”jelentésben fordul elő. (Krónika II. 31.5.: „Az Izrael fiai a búzának, a bornak és olajnak, a méznek és minden mezei termésnek zsengéjét bőséggel megadták, és mindenből a tizedetbőséggel meghozák.”) A 103. Zsoltárban énekeljük: „Ki életedet kegyesen táplálja: / Az mi szádnak kell bőséggel megadja.” A Batthyány-kódextől máig ismert 188. Dicséretben olvashatjuk: „Ki Szentlelkét szívünkben / Osztogatja bőséggel”.

Az „Isten, áldd meg a Magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok gondosan, példákkal bizonyított értelmezését így összegezi A. Molnár Ferenc: „szerintem valószínűleg azt jelentik, Kölcsey arra kéri Istent, hogy a magyarságot kegyesen, kegyelmesen (szeretetteljes indulattal) és bőségesen áldja meg.” Nem zárja ki teljesen ugyan a közismert értelmezés szerint a jó kedv-nek „öröm, megelégedettség” jelentését sem, de a Hymnus mondanivalója, stílusa, háttere, szerkezete is A. Molnár nyelvtörténeti interpretációját, és ezzel együtt a nyitó és záró versszak általános fohász-jellegét bizonyítja.

II. „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”. A bevezető versszak kulcsfogalmai az isteni áldás, bőség és az ellenségtől védettség. Az áldás, a jókedv és bőség kérése fenyegetett létállapotban történik. A „védő kar” motívum az Ószövetségben gyakori, átvitt értelemben az erő, hatalom kifejezésére szolgál. Például „kinyújtott karral”, annyit tesz, mint „nagy erővel, hatalommal”. Az „Isten karja” kifejezés az Úr hatalmára utal. Isten egy-egy személy esetében ritkán mutatja meg karjának erejét, de gyakran megteszi ezt az egész népért.

A Magnificat zsoltáros szépségű hálaadó énekében a Szűzanya énekli: „Karja bizonyságot tett hatalmáról: / szétszórta a szívükben gőgősöket, / letaszította trónjukról a hatalmasokat,  /  az alázatosokat pedig felemelte…”

Lukács evangélista írja Szent Jánosról: „az Úr keze volt vele”. Zakariás énekében az Úr védő karja „Megmentett minket ellenségeinktől / s mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket (…), hogy az ellenség kezéből kiszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki.”

A Hymnusnak ezek a sorai a 35. zsoltárt idézik emlékezetünkbe, amelyre Németh László úgy emlékezik vissza, hogy gyerekkorában úgy zengett a mezőszilasi református templomban, mint „Bujdosó kuruc rigmusa a rengetegben”: „Perelj, Uram, perlőimmel. / Harcolj én ellenségimmel. / Te paizsodat ragadd elő, / Én segedelmemre állj elő!”Közvetlen inspiráció lehetett a második versszak: „Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, / Ellenségimet kergesd el! / Mondjad ezt az én lelkemnek: / Tégedet én megsegítlek.”

Nemcsak tipológiai párhuzamként, hanem potenciális inspirációként is idézzük Balassi Bálint Egy könyörgés című versének első strófáját: „Nincs már hova lennem, kegyelmes Istenem, / Mert körülvett engem szörnyű veszedelem / Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!” Kodály Zoltánt is megragadta ennek a de profundiskiáltásnak az emberi hitele: „Segedelmem, légy mellettem…” Kölcsey költői szépséggel fogalmaz: „Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel”. Ez a segélykérő fohász a kuruckor legszebb énekét, a Rákóczi-nóta könyörgését is méltán idézi emlékezetünkbe: „Nézz reánk, Úr! a mennybül, / Ments meg, kérünk, minket ily csúf / Ellenségtül!”

Martinkó András Kölcsey „e”-ző nyelvjárására hivatkozva, a Hymnus „feléje” szavának „föléje” értelmezését, olvasatát tartja helyesnek. Hangsúlyozza: a küzdő ember „felé” nyújtott védőpajzs csak az elölről és felülről jövő csapások, lövedékek ellen véd, itt a küzdő fölé nyújtott védő kar természetfeletti módon, minden irányból jövő támadás ellen óv, amint Zeusz sérthetetlenné tett egy-egy harcost a fölébe tartott aigisz/égisz segítségével.

III. „Bal sors akit régen tép…” A „balsors” kulcsfogalom, a keret-versszakokban hangzik fel, a vers egészében nyer teljes körű értelmet. Sokan kifogásolják, hogy a „sorsot”, mégpedig a „balsorsot” emlegeti, amely úgy sokak szemében úgy tűnhet, hogy idegen a Bibliától, pedig nem az, csupán a prófétai irodalomtól idegen. Mert a próféta a jövőbe néz, a létezés végső struktúráját tárja fel, nem a felszínt. A Bibliában azonban nem csak prófétai könyvek vannak, hanem van bölcsességi irodalom is, amely foglalkozik azzal is, hogy aki Istent szereti, az olyan, mint a vízpartra ültetett fa, amelynek gyökerei beérnek az élet vizébe, és bármibe belefog, az sikerül neki, a sorsa lesz a siker. A siker, a jó sors, az lesz a sorsa, hogy minden sikerül neki, ez végső soron mégis csak bibliai fogalom.  Nyilvánvaló, ha az ember vállalkozásai nem sikerülnek, annak okát az áldás hiányában látja. A sorsnak nem a fátum, nem az előre kész emberi sors, nem a végzet jelentése van itt, hanem a jó sors, amely Isten áldása, és a balsors, amely a rosszul végződött vállalkozások, az Istentől való eltávolodás, az áldás hiányának a következménye. Az is nyilvánvalóan, ha az ember tervei, céljai nem sikerülnek, a kudarc, a negatívum okát a sorsban keresi.

A jólétet elveszített, ellenségtől, a végső széthullás veszélyétől szorongatott magyarság költője imádságos lélekkel kapaszkodik a vigasztaló Igébe: „Ó te szegény, szélvésztől hányt, vigasztalás nélkül való…”. Kölcsey – mint hajdanvolt erdélyi prédikátorok tették – az Ószövetség népének sorsával rokonítja a magyarságét, amely a pusztulás népéből az újjászületés népévé szeretne lenni.

IV. „Hozz rá víg esztendőt…” Ézsaiás csodálatos kegyelmi ígéretet hirdet, amelyet az Úr Jézus is idéz fellépésekor a názáreti zsinagógában: „Hirdetem az Úrnak kedves esztendejét”. Ez a kegyelmi esztendő az elengedés (Ablass), a búcsúnyerés éve. A jubileumi évben elengedtetik az adósság, pihen a föld, ünnepel a lélek, gyülekezetté válik, vigad az egész nép, és Isten örökkévaló életerejével töltekezik. Ekkor megújul az elcsigázott test, Isten Igéjét és erejét befogadja a győzedelmes szív. Az „Úr kegyelmének esztendeje” minden ötvenedik esztendő, az úgynevezett kürtölés (jubel/jobel – iubilate) éve, amikor el kellett engedni az adósságot, fel kellett szabadítani a zsidó rabszolgákat. Ez „az Úr jó kedvének esztendeje” bibliai szókép , amint a Hymnus „Hozz rá víg esztendőt…” kifejezése is hosszabb időszakra, az egész jövőre vonatkozik,

V. „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Hankiss Elemér A bűntudatról, mint társadalmi jelenségről című, a Hymnust más nemzetek himnuszaival összevető tanulmányában állapítja meg: „Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely olyan komor, s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk.” ⁵³ Az igaz, hogy ezek a Hymnus legtöbbet vitatott sorai, de a „reménytelenség” és „komorság” ilyen kilátástalansága már vitatható.

A „megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt” úgy is felfogható, hogy itt nem annyira konkrétan a múltról, jelenről és a jövőről van szó, mert a „múltat s jövendőt” inkább költői nyomatékosításra szolgál, semmint időbeli tagolásra. A szószerkezet túlmutat az adott kontextusban azon, amit alkotóelemei külön-külön jelölnek. (Például a „jóban s rosszban” együtt lévők a barátság mélységét, erősségét jelzi, aki pedig „tud jót s rosszat”, az mindent tud stb.) Itt azt érzékelteti ez a szószerkezet, hogy a magyarság Isten színe előtt állva áldást, jó sorsot, „jókedvet és bőséget” kér, mert már mindent megbűnhődött. A Hymnusnak nem pesszimista, hanem éppen optimista a kicsengése, mert lírai hőse úgy áll Isten színe elé, hogy tudja és vallja: minden büntetést, amit bűneink miatt megérdemeltünk, megszenvedtünk, kiálltunk, levezekeltünk. Iszonyúan sokat szenvedtünk: mindent megbűnhődtünk.

Ennek a kétsoros állító mondatnak a jelentőségét már Deák Ferenc is tudatosította, amikor 1845. május 16-án -- Vörösmarty Mihállyal együtt -- Kolozsvárra látogatott, és az őket fáklyás felvonulással köszöntő ifjúság, ünneplő közönség a tiszteletükre elénekelte a Hymnust. Az eseményről az Erdélyi Híradó, 1845. május 27-i számában ad hírt: „Több mint száz fáklya’ világánál a’ helybeli hangászkar” felvonulását követte a „megdicsőült Kölcseynk hymnusának a’ tisztelgő fiatalság általi eldallása”. Deák Ferenc válaszbeszédének alapjául ezeket a szavakat választotta: „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

Voltak, akik ezt a megállapítást „teológiai” szempontból helytelennek tartották, elvétve akadnak ma is, akik tévesnek állítják, pedig helyes értelmezése nélkül a Hymnus valláserkölcsi történelemmagyarázata sem lehetséges.  Hegedűs Lóránt érdekes értelmezését adja ennek a vitatott sornak. Első látásra-hallásra úgy tűnhet, mintha a költő „teljes igazságtalanságot sugallhatna az emberi logika szerint Isten részéről. Hogyan lehet a múltat megbűnhődni és egyszerre a jövendőt is, amikor még a jelenben élünk, – ha Isten igazságos?! Úgy, hogy a matematikai igazság nem azonos a lélektani, élettani, egzisztenciális igazsággal” Hegedűs Lóránt hangsúlyozza: itt is igei ihletés alapján fogalmaz Kölcsey, Ézsaiás próféta 40. fejezetének 2. versére építi mondanivalóját. A babiloni fogság végpontját látó próféta ezt hirdeti: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, vége van nyomorúságának, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”

A kétszeres sújtás számtani szempontból igazságtalan, de élettani szempontból lehet teljesen igaz, sőt egyedül helyes és helytálló – állapítja meg Hegedűs Lóránt, és gyakorlati magyarázatot is fűz az értelmezésez. Ha a gyerek valami rosszat tett, figyelmeztetést, esetleg dorgálást, netán egy kézlegyintést is kap büntetésül a szüleitől, hogy tettének jóvátételeként helyreálljon benne a lelki és erkölcsi világrend egyensúlya. De ha ugyanez a gyermek égő gyufával játszik és közben a gázcsapot nyitogatja, akkor olyan büntetésre is rászolgál, amely a saját érdekében is büntetés, figyelmeztetés a jövőre nézve, hogy tudatosítsa: vannak bűnök, amelyeket sohasem szabad elkövetni. (Szülők, tanítók néha ezekkel a szavakkal büntették a gyereket: „Ezt azért kapod, mert rossz fát tettél a tűzre, ezt a ráadást pedig azért, hogy emlékezz rá, és még egyszer ne kövesd el!”)

Isten kétszeresen sújtotta Izrael népét, hogy emlékezzen a büntetésre és soha többé ne kövesse el a bálványimádás, paráznaság, istentelenség végzetes bűneit, mert ha újra elköveti, akkor olyan büntetés vár rá, amelyet már nem fog kibírni, nem lesz képes túlélni. Isten kegyelmét és igazságos büntetését bizonyítja Jeremiás próféta: „Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és szétszélesztik legelőm juhait – mondja az Úr.” Az ítélete: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtetek vele. Nos, nekem majd lesz gondom rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint (…) De nyájam maradékát magam gyűjtöm (…), visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék (…); nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük…” (Jeremiás 23.) „Feléjük fordítom tekintetem, hogy jót tegyek velük, és visszahozom őket ebbe az országba. Mert fölépíteni akarom őket, nem lerombolni; elültetni akarom őket, nem kigyomlálni…, mert teljes szívből hozzám térnek.”(Jeremiás 24.) A Hymnus költője a bűntudat motívumával együtt a büntetés idejének elmúltát vallja, ennek imádságos lelkületű kívánalmát is érzékelteti.

Horváth János hivatkozik a Kisfaludy Sándor Somló című regéjében található énekre, amelyet Kálmán mester ad elő Mohácsról, és utal Pázmándi Horvát Endre Magyar Pantheon (1828) című költeményére, amelyben párbeszédes formában hangzanak el a Kölcseynél sorjázó kulcsfogalmak: „az Eget bűnötök bosszúra hevíté, / Mert kiki tömte magát: a közjó léve feledve. / Testvérnek testvér, fiú ellensége apának…” A közbenjáró, szószóló a Gondviselőhöz fordul: „Te kegyelmek kútfeje, szüntesd / Ellenem a haragot, s pártul vett Nemzetem ellen! / Bűnhődtünk eleget…”

Kölcsey elfogadva Kisfaludy Sándor megállapítását, hogy „a magyar igen hajlamos a szomorúságra”, Hymnusát elégikusra hangolja. A változtatás lehetőségét keresi, lehetséges módját a ténylegesen is keret-versszakot képező kezdő és a záró szakaszban meg is jelöli, kulcs-fogalmakban ki is mondja. A vallási imákban szokásos módon, az Istent is tegező formában, vagyis egyes szám első személyben kéri az áldást „a Magyarra”: „Az igekötős igealak (áldd meg) azt sugallja, hogy Kölcsey a maga nevében, a saját keresztény hitének erejével és vallásbeli meggyőződésének tudatában szól Istenhez. A ‘nyújts’ és ‘hozz’ igealakot is a költő mondja…” – állapítja meg Csorba Sándor.⁵⁴

„Őseinket  felhozád…”

A költő a jeremiádok gondolatmenetét, szerkezetét követve sorolja fel Isten ajándékait, népe nevében áldja az Urat irgalmáért, jóságáért, a magyarságnak adott szép hazáért. Neki köszönhetjük dicső múltunkat, nemzeti nagyságot, függetlenséget, szabadságot. Fenséges, lenyűgözően nagyszabású romantikus képpel érezteti, hogy Isten a magyarságot is választott népeként, a hunok örököseként szereti, biztosítja földi boldogulását. Paradicsomi állapot jellemzi a dicső múltat: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”. Mindenki, aki ismeri a Bibliát, az érzi, hogy ezek a sorok honfoglalásra utalnak, amely olyan jelentőségű volt a magyarság számára, mint Izraelnek a kánaáni honfoglalása volt. A „felhozád”-ból a „fel” – a lentnek is  ellentéte, például felmegyek Budára, lemegyek Kapuvárra -- a honfoglalás ajándék-jellegét, az ajándékozó felséges voltát, az ajándéknak, a hazának fönséges szépségét is érzékelteti. (Ehhez hasonló a „kihozád” Egyiptomból.)

Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” A hun-magyar mitológia, tudati összetartozás jelképeként az első dicső név egy hun királyé, Attila apjáé, Bendegúzé, aki Árpád őse. Zrínyi is Attilát tartja a magyarok „legelső királyá”-nak és dicső példának. Berzsenyi A magyarokhoz I. („Romlásnak indult hajdan erős magyar”) című ódájában Attilát, Árpádot, a törökverő és a Bécset meghódoltató Hunyadit idézi. A mitológiai tudatot tekintve mindegy, hogy a történészek egy része mit állít arról, hogy valóságos-e a magyar-hun történeti rokonság vagy sem; a döntő, hogy eleink mit és miben hittek. A honfoglaló magyarok hite, tudata szerint a hun király, Attila örökét foglalták el, az utódokat megillető történelmi jusson. A japánok a magyarságot keleti népnek tartják, mely a legnyugatabbra jutott és mindmáig megmaradt. Kínaiul a hunok neve sun, a magyaroké sunjali, bennünket nem barátoknak, hanem rokonoknak, testvéreknek tartanak. (Tornai József ezt az Írószövetség elnökeként, kínai látogatásakor személyesen is tapasztalta.) A velünk szegről-végről rokon csuvas nép világhírű költője, Gennagyij Ajgi „hun-magyar ének”-ről dalol: versében az  „időtlen idők mélyéről” felszakad és felhangzik az „ismeretlen  hun-magyar ének”.Kétségtelen, hogy a tudati, mitológiai rokonság virtuálisan létezik, bármennyire is tagadják némely történészek.

A magyarság számára a kárpát-medencei honfoglalás olyan jelentőségű volt, mint Izrael népe számára az Ígéret földjének, Kánaánnak az elfoglalása. A lényeg: a magyarság honfoglalása megmutatta a nép tehetségét, bátorságát, kiérdemelte Isten kegyelmét és ezerszáz év óta keresztény népként él Európában. A második versszakot szimbolikus, országcímeres kép zárja: „S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.”

A magyar jókívánság- és áldáskívánás formulája szerint kívánunk a hármasság jegyében „bort, búzát, békességet”. A Hymnusban is megtaláljuk ezt a hármasságot: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” A „Nektárt csepegtettél…” a világhíres tokaji borra, aszúra utal. A mező, a kalász a magyar valóság és élet kulcsszavai. Testet tápláló étel a kalász, ital a nektár, amelyek a kereszténység szakrális jegyei is: „a kenyér és bor színe alatt” ismétlődik a szentmisén a szent áldozat.

Az Úr kegyelméből jutott szép hazához a magyarság, ahol lélekszámát megsokszorozta: „Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.” Küzdelmét az Úr két kontinens hódítói, az ázsiai török és az európai német ellenében győzelemre vezette, kettős katonai dicsőséggel koszorúzta: „Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” Vasy Géza mutat rá arra, hogy az Istenhez intézett himnuszba beépül egy „haza-himnusz”, benne fellelhetők a legfőbb „haza-jelképek”: a címer (bércek, folyók), a zászló, a haza virágzásának bizonyítékaként a gazdagság és a védelmet és győzelmet biztosító katonai erő. A későbbiekben majd éppen ezek hiánya miatt még a táj is ellenséggé válik a hazához hű üldözött fiak számára.

A „bús” szó ekkor még nemcsak a „szomorú”, de a „bosszús”, „ingerült” jelentést is tartalmazta, a búsult pedig bosszúst is jelentett. (A Vulgatából a „Domine ne in furore tuo arguas me, neque in ira tua corripias me” textusát Károli Gáspár így fordította: „Uram, ne feddj meg engemet a te búsúlásodban, ne ostorozz engemet a te haragodban.”) Sokszor győzelemre segítette az Úr a magyarokat a török elleni élet-halálküzdelemben. Mátyás hada, a híres „fekete sereg” bús, azaz bősz, elszánt amikor Bécset elfoglalta, hogy védje, erősítse az országot, biztosítsa a külső és belső rendet, nyugalmat, a felvirágoztatáshoz szükséges békességet.

Berzsenyi 1805-ben A felkölt nemességhez című ódájában Attila és Árpád népének győzelmeit azonosuló szemlélettel állítja célként a felkölt nemesség elé: „E nép csatázott nagy Hunyadink alatt, / Mikor kevély Bécs tornya lerontatott / S roppant Budának győzhetetlen / Ormai közt diadalmi kürt szólt.” Öt év múlva A magyarokhoz című ódában is Attilát, Árpádot, és a törökverő és Bécset hódoltató Hunyadit idézi, de már negációval: „más magyarral verte vissza / Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”

Kölcsey nem említi az Árpád-házi szenteket, de tudatosan nevezi néven  Bendegúzt, vagyis Attila apját, a honfoglaló Árpádot, a hazát megvédő és felvirágoztató Mátyás királyt, kialakítva olyan versszerkezetet, amelyben Szauder József felismerte, hogy a biblikus kép rendjében társul a paradicsomi állapot két szakaszához a bűnhődés négy szakasza, Csorba Sándor pedig megállapítja: „A felvázolás (...) felfogásában Hegelre, hangulatában pedig Herderre utal.”⁵⁵

„Hajh, de bűneink miatt…”

A kettős szerkezetű Hymnus második részét – Csokonai A reményhez című verséhez hasonlóan – egy indulatszó vezeti be: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben…”

Döbbenetes az „Isten, áldd meg a Magyart...” és Isten bünteti a magyart. Ez a kettő nagyon mélyen összefügg. Aquinói Tamás szerint a bűn lényege: „Istentől való elfordulás és teremtett dolgokhoz való odafordulás.” Augustinus szerint: „a bűn Isten törvénye ellen irányuló tett, szó, vagy bűnös vágy”. Nagyon mély, a köznapi logikától eltérő logikája van a bűntudatnak. A bűnös szeretné letagadni a bűnt, szeretne eltávolodni Istentől, ugyanis amikor közel megyünk, közel vagyunk Istenhez, elmélyül a bűntudatunk. Ez félelmetes, atremendum érzése fogja el a bűnöst , ezért menekül el, bújik el, mint Ádám a bokrok mögé. Aki viszont Isten közelében halad, abban a bűntudat érzése egyre erőteljesebb lesz, egyre kínzóbbá válik. Végül a bűnös, mint a tékozló fiú az atyához, odaér Istenhez, aki átöleli.

Dávid 51. bűnbánati zsoltárában a király korabeli bűnfogalmakkal érkezik Isten elé. Házasságtörést követett el, amelyhez egy gyilkosság is járult. Ez a korabeli királyok és hatalmasok esetében bocsánatos bűnnek számított, de Dávid a szívére veszi, és ahogyan közeledik a szentélyhez, Isten jelenlétéhez, egyre jobban elmélyül benne a bűntudat. Arra kéri Istent, ha cselekedete szennyfolt, akkor törölje le, ha valami illetlen dolog, akkor fordítsa el tőle arcát, ha rituális vétség, akkor mossa őt tisztára... Érzi, hogy a bűn mindennél nagyobb belső roncsolást végez az emberben, hogy Dávid végül megtalálja az Ószövetség legsajátosabb, a legközpontibb isteni tevékenységet kifejező „bárá” igét, és azt mondja: „Teremtsd új szívet belém / s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet!” Csodálatos, mert bűnbánó kérésére Isten abban a pillanatban újjá is teremti. E nélkül a kegyelem nélkül érthetetlen lenne a kereszténység. Aki mer, aki minél mélyebb bűntudata, de Isten közelében mélyül ez a bűntudat, az annál jobban fogja a megbocsátást, a megváltást átérezni.

Az értelmezés teljesebb kísérlete megköveteli, hogy  idézzem Makkai Sándor Egyedül című művének ide vonatkozó tételét, egy igen szűkre szabott vallás-fogalom alapján kimondott ítéletét, amely szerint a magyar irodalomban csak Balassi és Ady írt igazi vallásos, vagyis „istenes” verseket. Indoklása az egyoldalúság ellenére is rávilágít az ember Isten előtti bűnösségének különös természetére: „Minden vallásos lélek tudja, hogy a vallás a bűnös ember találkozása a kegyelmes Istennel, s hogy személyes találkozása a személyes Istennel, azaz vallásos élménye másnak nem is lehet, mint csakis annak, aki személyesen átélte azt az emberi nyomorúságot, melyet nem a világ és nem mások, hanem önmaga bűnössége zúdított reá.” (Sík Sándor jól tudta: a bűnös ember megrendülése az Istennel való találkozáskor a vallási élménynek egyik legigazabb, de csupán csak az egyik változata, hiszen a bűntudaton kívül más, egyéni indítéka is lehet az Istennel való „személyes” találkozásnak. Nem csak a bűnbánó zsoltárok az „igazi vallásos” művek, hanem például a dicsérők és hálaadók műfaja: a Te Deum is)

A Hymnusban gyónásmélységű, „mea culpa” értelmű, döbbenetes intonáció, vallomás vezeti be a négystrófás bűnbánati szakaszt, amely kimondja: a magyarság nem tudott méltón élni az Úr ajándékaival, a kereszténység erényeivel. A magyarság – mint a bibliai ember és választott nép is -- elkövette a bűnt, a bűn következménye a büntetés, pusztulás. (Költőink szerették idealizálni a „régi dicsőséget” és túlozni őseink „vétkeit”.) A negyedik versszakban a külső, mongol és török pusztítást, az ötödikben az önpusztítást, a hatodikban a hazafiatlanságot, a hetedikben a bizalomvesztést nevezi meg logikai és történelmi sorrendben, az ok és következmény kauzális láncolatában.

Bevallja, racionálisan megragadhatóvá teszi, büntetésként értelmezi a kollektív személyként felfogott magyarságot sújtó történelmi szenvedést. A bűnt és a szenvedést a bűnbocsánat reményének fényébe állítja. Értelmet ad a szenvedésnek a bűnbocsátás reményében. Az eredendő bűnnel együtt megszületik az Úr kegyelméből a megváltás reményhite is. A katolikus hermeneutika kiváló művelőjének, Paul Ricoeurnek a megállapítása valóban ide vonatkoztatható: „Az ígéret Istene felnyitja a történelmet… Az Isten elé helyezve a rossz az ígéret áramába kerül. a bűntudat lényegében a jövő felé irányul.”⁵⁶

Kulin Ferenc így értelmezi ezt a kérdéskört: „A vers implicit logikája szerint az isteni fenn-hatóság funkciója történelmileg változó, s e változás iránya az evilági erők autonómiájának kedvez. A nemzeti lét kezdeti szakaszában az Istené a vezető szerep, Ő a teremtő és irányító, később, amikor a nemzet saját hibájából nem képes megőrizni szuverenitását, s hatalmát önmaga felett is elveszíti, Ő a bosszúálló, a büntető, s végül a jelenben, amikor «megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt» – már csak eszmei hatalom, akitől nem vár és nem kér többet a költő, mint szánalmat, érzelmi azonosulást, részvétet a szenvedő néppel, s nem lát benne mást, mint a nemzeti ügy szakrális értelmének garanciáját.” Keserű következtetést von le: „Mivel e fokozatos szerepkör-megszorítással mintegy megőrizve megszünteti a transzcendencia mozzanatát, egyszersmind megsemmisíti e lírai alaphelyzet (az Isten és nemzet közötti közvetítés helyzetének, szerepének) újbóli felhasználhatóságának lehetőségét is”⁵⁷

Inkább azt érezzük, hogy a Hymnus költője ismeri és vallja azt a teológiai alaptételt, hogy nincs önmegváltás és nem is lehetséges sem egyéni, sem népnyi méretekben. A Hymnus és költője azt is sugallja, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, akitől a szenvedés lélektisztító kegyelmi ajándékát még nem vonta meg, akinek számára még kegyelmet tartogat. A költő bűntudatra ébresztése így válhat a számvetés, erkölcsi szembesülés és a megújulás forrásává.⁵⁸

Csorba Sándor jogosan utal Joachim Pauli nyolc versszakos, ún. Gályarabok vigasztaló éneke erőteljes inspirációjára, amelyet újabbkori fordításban és dallammal a reformátusok ma is használnak: „Térj magadhoz, drága Sion, / Van még néked Istened, / Ki atyádként felkaroljon, / S szívét ossza meg veled! / Azt bünteti, kit szeret, / Máskép Ő nem is tehet. / Sion, ezt hát jól gondold meg, / S szabj határt bús gyötrelmednek.”⁵⁹

A szakirodalom eredményeinek alapos ismeretében Arató László pontosan összegezi a Hymnus jelentőségét: „a magyar közgondolkodásnak, közérzületnek egyik meghatározó összetevőjét foglalta össze és örökítette tovább. (…) hagyományösszegező és hagyománytovábbító-hagyományteremtő vers. A reformáció korának panaszát és történelem-magyarázatát, a költő Zrínyi diagnózisát és eszményeit foglalta össze és közvetítette Ady tragikus és bizakodó, nemzeti önsajnálattal és kiválasztottság-tudattal színezett, ostorozó és vállaló magyarságélménye felé.”⁶⁰ Kivételes tünemény a Hymnus azért is, mert rajta kívül Kölcsey egész életművében más istenes verset nem találunk.

Kölcsey az Ószövetség szellemében, mintegy Jeremiás próféta történelem-magyarázatát mintaként követve, más európai, közép-európai népek saját sorsértelmezéséhez hasonlóan -- a Planctus – Siralomének a tatárdúlta Magyarországról -- és a barokk kor, főképpen Zrínyi nyomán vallotta, hogy a magyarság Isten büntetéseként bűnei, főképpen a viszályok és testvérharcok miatt szenvedte el a tatár és a török pusztítást. A tatárjárás korából, ismeretlen szerzőtől származó, latin nyelvű sirató szemlélete mélységesen rokon a reformáció korának történelemszemléletével. Vas István fordításában idézünk a Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok pusztították (Planctus destructionis regni Hungariae per Tartaros) című műből, amely az officium és a himnusz műfajával és a historia rhytmicá-val, a verses históriával egyaránt rokonságot tart: „Magyarország ennyi vészből, / riadtan az égre néz föl, / pusztulás zúg tajtékozva, / mintha csak az ős káoszba / hullna vissza a világ”. Ez a vallásos szemléletű, történeti tárgyú mű konkrét, osztályokhoz kötött bűnökre utal, amelyek miatt a tatárjárást Isten jogos büntetésének tartja, nem belenyugvással, hanem fellebbező, a jobb jövő reményébe vetett hittel. Talán a legelső mű, amely a magyarság ősi dicsőségére hivatkozik és azt példaként állítja saját kora elé.

A Hymnus szintézise a magyar hazafias líra többszázados vonulatának, amely „az egész magyar történelmet átszövő motívumrendszert és történelemszemléletet teljesített ki”– vallja Takács Péter.⁶¹ Bizonyításként idézhetjük a Planctus sorait: „Az iszonyú éhinségben / Testvér gázol testvér-vérben (…) Aki védne, nincs senki / E borzasztó vész alatt // Üdv reménye, kelj föl, ébredj, / Szent kezedbe pajzsodat vedd, / Mutasd meg hatalmadat! / Mentsd meg mi magyar hazánkat, (…) Lásd, a tatár űzi, nyomja, / Vedd őt égi oltalomba (…) Kérjed az ő bocsánatját, / Űzze el a felleget!” (Hegedűs István fordítása.) „A bűntudat éppoly jellemző vonása a középkori magyar katolikus egyházi irodalomnak, mint a mohácsi vész utáni reformáció magyar irodalmának…”⁶² A magyar hazafiak nem csak önmaguk bűnös lelkét féltik az elkárhozástól, de a földi hazának, Bendegúz örökének a magyarság bűnei miatti vesztét is siratják. Az első ilyen szellemű mű Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről című „Cronicá”-ja, a XVI. század közepéről. Kölcsey a régi magyar nyelvemlékeket és nyomtatványokat is tanulmányozta: „… ismerte a XVI. Század magyar protestáns irodalmának is külső, belső sajátosságait: ezért nem különös, hogy Istennek a magyarokkal közölt áldásait, majd a nép bűneiért való haragját és büntetését éppúgy látja Hymnusában, mint Farkas András a Cronicá-jában.”⁶³ Mindketten a bűnösségben jelölik meg a romlás okát, és az emiatt elveszített kegyelemben a reménység forrását.

Farkas András is „a hatalmas Attila kerált”, Nimród unokáját, Bendegúz fiát idézi, akinek „Első kijövésben még pogányságokban” adta ezt a hazát. „Második kijövésben Szent Estván kerált, / Szent Imre herceget, dicső Szent László kerált” adta a magyarságnak. Ő is a Duna és a Tisza vizét említi, az ország termékenységét, gazdagságát hangsúlyozza:„… híják jó Magyarországot / Bő Pannóniának, bő kenyerű országnak”. Dicséri a Szerémség és Somogy, a Mátra borát, a „felföldi jó borok”-at. Az Istent „haragra indítók, vétkezők okozták a romlást: „Paráznaságok-kal, rettenetes bünökvel. / Azért ő haragja ellenünk gerjede, / Bosszúálló ostora reánk szálla / Köztönk meghasonlánk, irigység, gyűlölség / Mi köztönk támada, kezdők egymást üldözni…” A viszálykodók ránk hozták „Basáival az hitetlen török császárt”. A pártütő „magyari urak” (…) „Pártot ütének János királ ellen, / Királt emelének ím az Németországból”. A csapásokkal „megmutatá az hatalmas Isten, / Hogy ő az bűnöknek erős bosszúállója”.

Magyari István „Az országokban való romlásnak okairól…” (1602) című könyvében a „bálványozás, viszhavonyás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség, irígység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás és mindenféle gonoszság” vétkét rója fel a magyarságnak. Ebből vonja le következtetését: „Senki ne csodálja tehát, ha a sok gonoszságokért Isten megvonsza tőlünk segítségét, mert Isten ő szent fölsége, ki nélkül senki győzedelemmel nem járhat, sohasem lakik együtt efféle szófogadatlan, gonosz keresztényekkel…”

Farkas András és Magyari István intelmei közel fél évszázad múltán hangzanak fel Zrínyi művében. Vitairatában a romlás fő okát a katolikus egyház romlásában jelöli meg. Az ellenreformáció, vagyis a katolikus restauráció, főképpen pedig a jezsuiták, élükön Pázmány Péterrel – a „bíboros Ciceróval”, a hitviták tüzében Magyari bírálatára készített Felelet(1603) szerzőjével – válaszként éppen ellenkező véleményt fogalmaznak meg: az ország romlásáért, megosztottságáért a reformációt okolják.

Ezt az ellentétes ok- és okozatmagyarázatot haladja meg Pázmány gyámfia, Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben, a törökellenes összefogás érdekében. Az Úr látván a magyarság vétkeit, önmagát „nagy bosszúálló Isten”-nek jelenti, a töröknek hatalmat ad „Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat, / Mindaddig töri iga kemény nyakokat, / Míg nem esmerik meg: elhagyták urokat.” Indoklása a protestáns elődökéhez hasonló: „Látá a Magyarnak állhatatlanságát, / Megvetvén Istent, hogy imádna bálvánt (…) / Hogy ő szent nevének nincsen tiszteleti, / Ártatlan fia vérének böcsületi (…) / De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, / Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás, / Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, / Lopás, emberölés és örök tobzódás.”

Az Isten büntetéseként ránk mért tatárpusztítás és törökdúlás motívumkörét Szörényi László a XVIII. századi jezsuita költészetben is kimutatja. A vád és érvrendszer lényege mindenütt változatlan: addig bünteti, sújtja őket földi hazájuk pusztulásával, amíg meg nem térnek. A magyar bűntudat, a „hazafiúi bűntudat” kérdéskörét régi prédikátorok szellemében látták Kölcsey elődei a Schytiából Pannóniába kihozott magyarság sorsát párhuzamosnak az Egyiptomból Kánaánba vezérelt zsidó nép történetével.

Kölcsey alaposan ismerte a barokk kor rekatolizációs irodalmát is. Éppen ezért a lehetséges távoli inspirációk, sugallatok, tipológiai párhuzamok, hasonló és rokonítható ismérvek számbavételekor Bornemisza Péter 1567-es, Siralmas énnéköm című verséről és Szegedi Gergely 1566-os A magyarok siralmas éneke a tatár rablásról című költeményéről sem feledkezhetünk el.

Kölcsey élete során többször is megfogalmazza, hogy végső menedékként, érvként Istenre hagyatkozik. Például naplójában rögzíti Wesselényinek, a „szörny-ölők szörny-ölő fiá”-nak gondolatát: „Ne félj: Isten a magyart mint választott népét nem hagyja el.” Okfejtése reményre ad jogot: bűneink miatt rég el kellett volna süllyednünk, de még élünk, ez pedig azt jelenti: „a hatalmasnak béketűrése még el nem fogyott”.

Czuczor Gergely Mohács című epigrammájában ugyanerről a problémakörről érvelő-bizonyító módszerrel világosan fogalmaz: „Főuri gőg és visszavonás pártokra szakasztá / A honnak kebelét gyáva királyok alatt. / Tágult a fegyelem, gúny lett a harci fenyíték, / Vélte magát úrnak feljogosítva kiki, / isteni ostorként ült úr jobbágya nyakára, / S a pórnak kicsikart vére kiálta boszút. / S megnehezült a világbírónak itélete, s lőn a / Nemzeti nagy bűnnek nagy torolója Mohács.” (A zárósor válaszként folytatja, értelmeziKisfaludy Károly Mohácsának gondolatát: „Hősvértől pirosúlt gyásztér! sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”)

A bűn közismert meghatározása: tudva és akarva elkövetett rossz tett vagy mulasztás, Isten megbántása. Az Ószövetségben a hata tőből sok szó származik, eredetileg a bűnt, a bűnöst, a bűnös tettet egyaránt jelenti, amint eredetileg az elvét, utat téveszt jelentést is tartalmazza, vagyis a parancs vagy tilalom formájában elismert normától való eltérést is kifejezi. ( A bűn „áthágás”, megszegés, tiltott átlépése a normának.) Ilyen még az avah, amelyet gyakran használtak „a helyes útról való letérés” értelmében. Az elvétés, hibázás leginkább a pásatőben fejeződik ki, amely már a bűnös tudatos szembeszegülését érzékelteti. A norma akaratlan megsértését a sagah „elnéz, elvét, melléfog, eltéveszt” tő származékai fejezik ki. A többi néptől eltérően a zsidóságnál a sérthetetlennek elismert életrendben nem a múlt vagy az ősök hagyománya adja a viselkedés szabályainak együttesét, hanem az isteni akarat ölt testet a kiválasztottság jeleként és a Sínai-hegyen kötött szövetség zálogaként. Az isteni akarat személyes elfogadására, odaadásra vár, és a közösséget a tisztelet és hála jegyében formálja. Ezek a normák határkövek, amelyek Izrael népét a többi néptől megkülönböztetik, ezeknek az isteni parancsoknak a teljesítése a záloga annak, hogy Izrael Isten népeként fennmaradhasson.

Az Ószövetség népe a nagy nemzeti szerencsétlenségeket úgy tekintette mint a nép bűneinek büntetését, ezért vezetőik bűnbánati napokat rendeltek el. A közös bűnbevallás során azonban nem szabad, hogy elsikkadjon a személyes bűnösség felelősségtudata: a bűntudat és bűnbánat. Bűnbánati napokat régi katasztrófákra emlékezve is tartottak. A bűntudat a bűnért való felelősség tudata. A költő konkretizálja a történelmi büntetést: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.”

A bűn tudva és akarva elkövetett rossz tett vagy mulasztás, Isten megbántása, a parancs vagy tilalom formájában elismert normától való eltérés, úttévesztés, a tilalmak áthágása. Taxner-Tóth Ernő rámutat arra, hogy Kölcseyt követően később Arany János a magyarság eredendő bűnét kutatva jutott el Attila testvérgyilkosságáig, Buda megölésének ősbűnéig.⁶⁴ A Krisztus által megváltott ember a kegyelemben bízva fordulhat Istenhez bűnbocsánatért, hogy elnyerje szabadságát, vagyis a bűntől való szabadulását. Ezt a bűnösséget vallja meg töredelmesen népe nevében a Hymnus költője, és mutat rá a főbenjáró vétségre és végzetes következményeire. Bűneink miatt szenvedtük el Isten jogos haragját, büntetésünk, nemzeti tragédiáink azonban felülmúlják bűneink súlyát. Ezek a tragédiák hiperbolikus, döbbenetesen láttató erejű romantikus képekben jelennek meg. A bűnök okozták a tatárjárást, miattuk szenvedtük el a törökvészt, a török hódoltságot. Muhi, Mohács pusztulást, „rabigát” hozott.

A történelmi büntetés Muhi, Mohács, vagyis a tatárjárás, törökdúlás nemzeti szerencsétlenség volt. „Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” Kölcsey nem sorolja fel a bűnöket, azok köztudottnak veszi. Csak egyetlen vétket emel kis a bűnök sorából, abban látja a bajok legfőbb okát. Mohácsot a széthúzás, az önpusztítás, a nemzeti egység hiánya tette végzetes fordulóponttá, emiatt szűnt meg a középkori és a szuverén Magyarország.  Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” A „Szép hazám” birtokos személyjele a költő azonosulásának legszebb kifejezője. A bűnök miatti bűnhődésnek, nyomorúságnak részese a költő is, ennek következtében ő sem „lelé Honját a hazában”. A történelmi képsor itt válik jelen idejűvé és jut el a költő saját jelenkoráig. Művészi ellentételezéssel eléri célját: az eseménytörténeti teljesség helyett erőteljesen éreztesse a kétféle sorshelyzetet. A dicső múltban is volt bűn, annak büntetése volt a mongolok nyila, de azt Isten kegyelméből túlélte és jó útra tért a magyarság. Az újabb bűnök okozták a törökkori rabságot és a kortárs nyomorúságot, de a túlélő üldözött is tudja: megmaradt a„szép haza” a rabság és árvaság ellenére is, amellyel azonosulni lehet.

Berzsenyi A magyarokhoz című ódában írja: „A szent rokonvérben feresztő / Visszavonás tüzében megálltál.” Kölcsey a pártviszályban, a testvérharcban kiontott „rokonvéren” nemcsak Árpád és ivadékai vérét érti, hanem minden magyarét. Minden bizonnyal Kölcsey ebbe a gondolatmenetbe beleértette „Zápolya öldöklő századát” és a XVII. századi vallásháborúkat és nemzeti szabadságküzdelmeket is, amelyek a kurucok és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leverésével értek véget. Ma is érvényes Kölcsey ostorozó szeretete és látlelete: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szertenézett s nem lelé / Honját a hazában…” Ezek a bujdosó magyarok képét festő sorok óhatatlanul a legszebb kuruckori verseket, Bujdosik, bujdosik szegény árva legény, Egy bujdosó szegény legény, Igen szép bujdosó legények éneke, Ideje bujdosásomnak remekeit idézik emlékezetünkbe.⁶⁵

Az érzelmi tetőponton tragikusan fenséges romantikus képekben a rettenetet vetíti elénk: „Bércre hág és völgy-be száll, / Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger felette.” A költemény az értéktelített régmúltból súlyos nemzeti katasztrófákon át jut el az értékvesztett jelenbe.

„Vár állott, most kőhalom...”

A múlt dicsősége, gazdagsága és a bűneink miatti szenvedés után hazánk a rabság és a siralom völgye lett: „Vár állott, most kőhalom, / Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek.” A vár szavunk históriai szempontból gyűjtőfogalomként mindenfajta erődítmény legegyszerűbb, legegyértelműbb és legközérthetőbb megjelölésére szolgál. Múltunk hegyeken, bérceken, vizek partján, városok közepén megtalálható, leglátványosabb, legromantikusabb emlékei a várak. (Vö.: Csorba Csaba Regélő váraink, Bp., Magyar Könyvklub, 1997.; Varjú Elemér: Magyar várak című képes albuma.)

A rézkor embere emelte az első erődítményeket a Kárpát-medencében, ismeretesek a kelták és más őskori népek erődítményei, az egykori földvárak, amelyek ma általában egyszerű töltésnek látszanak. A kutatók az őskori erődítmények számát minimálisan  ezerre becsülik. A római városokat, határvonalat (limest) erődített táborok, őrtornyok, sáncok rendszere vigyázta Pannóniában, Dáciában. Az Alföldön végighúzódó különleges védőműrendszert, a Csörsz-árkot a szarmaták építették a germánok támadásai ellen. A népvándorlás kora után, a 7. és 8. században jelennek meg ismét erődített települések.

A 9-10. században a magyar honfoglalást követően megszaporodnak a várak. A régészeti feltárások bizonyítják: a 10-11. századi magyar váraknak általában nincsenek közvetlen szláv vagy frank előzményei. A királyi vármegyék központja és rendszerint névadója egy-egy vár. Mintegy száz korai vármegyei, ispánsági központ, vagyis vár megléte valószínűsíthető. Sánc és földvárak láncolata húzódott a Kárpátokban, a Székelyföldön háromszoros határvédelmi rendszert tártak fel a régészek. A 12. és 13. században számos magánvárat építettek. Az 1240-es évek előtt a várépítést nem szabályozták, nem kötötték királyi engedélyhez, voltak, de létüket forrásanyag (oklevél) nemigen bizonyítja. A tatárjáráskor az országot mintegy kétszáz vár védelmezte. A várvédők szívós ellenállással akadályozták meg, hogy a tatárok elpusztítsák az egész országot.

A tatárjárás után a királyi vármegyék nemesi vármegyékké alakultak át, sokfele meggyorsult a várépítés. A nagybirtokos arisztokrácia ekkor már királyi rendeletek, törvények alapján építi magánvárait. A nagybirtokok központjában földesúri várak épültek, másutt sajátos, közösségi erődítmények jöttek létre. Város szavunk is eredetileg a „váras”, vagyis várral rendelkező települést jelentette. A királyi városokat erődített fal övezte. A 15. században megjelennek a várkastélyok, a középbirtokos nemesek házukat (kúriájukat) palánkkal, kőfallal, árokkal vette körül. A Székelyföldön és a száz vidéken még a falvakban is gyakori az erődített templom, „templomvár”.

A török időkben az Al-Dunánál és a Szávánál elveszített védővonal mindinkább északabbra került. A magyar végvárakkal szemben a török az elfoglalt várakból végvári erődítményláncot alakított ki. Várak százait ostromolták, tették tönkre, rombolták le a harcok során. A 16-17. században mintegy kétezer-ötszáz különféle erődítmény lehetett Magyarországon. A várak mellett megjelentek a kizárólagosan katonai célú erődök is.

A török kiűzése után, 1702-ben a császári udvar feleslegesnek ítélt 16 vár sürgős lebontását rendelte el, azt tartotta: a sasfészkek szülik a sasfiókákat, vagyis a magyar ellenállást. A kuruc szabadságharc miatt nem tudták maradéktalanul végrehajtani a tervet. A Rákóczi-szabadságharc leverése után lezárult a várak klasszikus korszaka, katonai célból a kincstár csak néhány várat tartott fontosnak. (Munkácsból, Lipótvárból börtön lett.) A legtöbb várat a gondatlanság, az idő vasfoga, a szél, a víz, a tűz pusztította el.

Huszt királyi vára a Tisza és a Nagyág találkozásánál, vízjárta völgy fölé emelkedik. A huszti várhegy tömbje meredek hegy tetején, fontos stratégiai helyen épült a 14. század első felében. Visk várától vette át Máramaros megye központjának szerepkörét. A XVI. században Huszt városa és vára a máramarosi koronavárosokkal együtt (Visk, Técső, Máramarossziget, Hosszúmező) jelentős  központ. A Dózsa-féle parasztháború idején Perényi Gábor védte. Huszt Munkáccsal együtt kulcsfontosságú volt Erdély határán, az erdélyi fejedelmek és a Habsburgok küzdelmeiben, bár a Bocskai-szabadságharcban és a török elleni küzdelmekben nem töltött be különösebb szerepet. A Wesselényi-összeesküvés leleplezésekor sok felső-magyarországi nemes menekült a császári megtorlás elől Huszt falai közé. Huszt 1680-as megszállásával a császáriak Erdély megszállását készítették elő. 1703-ban a huszti vár a kurucok kezére került, egész Máramaros vármegye Rákóczi pártjára állt. 1711-ben jutott ismét királyi fennhatóság alá és a 18 század közepéig katonaság őrködött benne. 1766. július 3-án három súlyos villámcsapás érte, felrobbant a puskapor, kigyulladt és leégett az egész erődítmény. Azóta nem építették újjá, pusztuló rom maradt mindmáig.

Tekervényes út vezet föl a kétudvaros erősséghez. Egyetlen kapuja a nyugati oldalon nyílik, a kisebb udvaron át jutunk a főépülethez, az egykori tágas palotarészhez. Ma már csak a nyugati részen állnak a várfalak, máshol szinte csak törmelék jelzi a nyomukat. Kölcsey valósághűségét bizonyítja a mai látvány: „Vár állott, most kőhalom...”

A reformkor költői, írói szenvedélyes érdeklődéssel fordultak az „ősi dicsőség” tanúihoz, a várakhoz, várromokhoz. Tompa Mihály Mohos váromladék című versében így regisztrálja a pusztulást: „Hol a fénylakta csarnok? / A puszta termeken / A zúgó szél dühének / Bogáncskóró terem.” 1845-ben Petőfit „kimondhatatlan harag” fogta el, amikor látta, hogy a füleki vár romjait lehordják az utcákat tölteni „... hogy a melly köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...” Jókai és Mikszáth kedvelte a várhistóriákat.

Kölcsey széles körben tette ismertté Huszt című epigrammájával. Huszt romvárának bús düledékein a „régi dicsőségen” való merengés helyett a jelenért és jövőért való tenniakarást hirdeti meg. (Jókai Mór A huszti beteglátogatók című, kuruc időkbeli históriájával növelte a vár hírét.) A Hymnusban a hős elődök várának romjain „halálhörgés, siralom” hallatszik. A legfájdalmasabb: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. A magyar szabadságért életüket feláldozó ősök utódainak sorsa: „Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” A Hymnus keletkezésének évében született, Zsarnok című versében írja Kölcsey: „Ezüst kehelyt ürít a gonosz asztalodnál, / Kivül az ajtón sírt az üldözött. (…) Hajh bújdosott az ősi lakhelyéről! / Sápadt neje / Keblén vitte kisdedét…” A hazáját a hazában nem lelő magyarok legjobbjait fejvesztésre, vagyonelkobzásra ítélték, helyükre az idegen hatalmak idegeneket ültettek.

„Szánd  meg  Isten  a  Magyart…”

Az imaformulához hasonlóan, keretesen zárul a költemény, a „jókedv” és „bőség” helyett a magyarságért, „kit vészek hányának”, sorshelyzete miatt, „ha küzd ellenséggel”, az isteni irgalomért, szánalomért esdekel a költő: „Szánd meg Isten a Magyart…” – „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”

Kimagasló színvonalú szaktudományos tanulmányban hangsúlyozza Dávidházi Péter és meggyőzően fejti ki: a költő „a paraklétoszi szerephagyomány szellemében kérleli az ószövetségien mennydörgő (de villámaival zeuszian lesújtó) Istent, (aki a ‘védő kart’ is mintha vagy ószövetségien kinyújtaná, vagy aigiszként tartaná a magyarok fölé), érvelésnek a bűn és bűnhődés megfelelő arányaira apelláló logikája, sőt talán az áldozat megtérülését váró és hiábavalóságát felpanaszoló észjárás (‘S ah szabadság nem virúl / A holtnak véréből,’) is inkább ószövetségi eredetű, ám a vers könyörgésének egésze, egy közösség szószólójaként fellépő alanyának beszédhelyzete, a keretül szolgáló első és utolsó versszak engesztelő alapgesztusa eközben (akarva akaratlanul és mutatis mutandis) egy láthatatlan újszövetségi mintához igazodik, azaz a János első levelében Szószólóként értelmezett ‘igaz’ (Értsd: igazságos) Jézus közbenjárását utánozza az Atyánál, a további büntetés elengedését remélve”.⁶⁶

Taxner-Tóth Ernő lényeglátóan összegezi és továbbgondolja Dávidházi Péter eredményeit: „fölismerve a mű archetípusát, eljut e költői ‘szerep’ nagy ősmintájához: (a költő) egy közösség nevében és érdekében szószólóként közbenjár, hogy kiengesztelje Istent. Ennek értelmében a Hymnus cselekvésmintájának a szakirodalomban külön-külön és váltogatva emlegetett kétféle értelmezését, szakrális, vagyis (nemzeti) imaként, illetve világi, amennyiben jogászi retorikájú védőbeszédként való felfogását egyaránt visszavezethetjük közös logikai ősmintájukra, egy bűnös (egyén vagy közösség) szószólójának engesztelő közbenjárására a legfensőbb (világi vagy transzcendens) hatalomnál, kedvező elbírálásért.”⁶⁷

Egy másik, igen fontos ismérvet is kiemel Taxner-Tóth Ernő: a Hymnust – a keresztény egyetemesség, a közös református és katolikus alapján –, mint a könyörgés és bűntudat remekművét értelmezi. Hitelesen bizonyítja: „A transzcendens élmény szerepe sokkal erősebb Kölcsey gondolkodásában, mint azt a felvilágosult filozófia nyelvéhez igazodó szövegei alapján gondolhatjuk.” (68) Rámutat arra, hogy „Isten első büntetése, a rabló mongol (tatár) még elzúg fölöttünk, mint egy figyelmeztetés; de a török rabigát nem ránk kényszerítik, hanem mi vesszük nyakunkba. Természetesen nem önszántunkból, de a beletörődés bűnével.”⁶⁹

1823-ban még egyedül Isten segítségében bizakodik, amelyet arra az esetre kér, ha népe „küzd ellenséggel”. Taxner-Tóth Ernő elismeri a herderi hatás jelentőségét, Borbély Szilárd és S. Varga Pál kutatásaira hivatkozva pedig elfogadja, hogy „a küzdelem vállalásának szükségessége már ekkor megjelenik gondolkodásában.”⁷⁰ Kölcsey anemzethalállal szembesülve ismeri fel, hogy mi magunk romboljuk le magunkban Isten templomát és ezt a rombolást segítik azok, akik a külső hatalom szolgálatában állnak – fizetett hazaárulókként. Kölcsey azt gondolta sokáig, hogy akkor lehet a „világ polgára”, ha vállalja a hazafiságot, majd „döbbenten veszi tudomásul azt a következtetést, hogy az idegen hatalom erőszakos önérdekével a hazafinak szembe kell szállnia, illetve Istenhez kell fordulnia segítségért, míg saját lehetőségeit föl nem ismeri.”⁷¹ Taxner-Tóth Ernőkövetkeztetése helytálló: „A jövendőről ‘fontolódó’ költő a Hymnusban talán nem a nemzet halhatatlanságáért, de a megmaradásáért könyörög.⁷² Jogász ‘orátorként’ ehhez a bűnbánat szükségessége mellett érvel. A nemzeti imává emelkedett vers titka a bűnöktől szabadulni akaró könyörgésének őszintesége. Enélkül a Hymnus üres szöveg, gyakran hamis ünnepségeken.”⁷³

A költő tudja, itt nincs helye semmiféle követelésnek, de a szenvedésen kívül semmiféle érdem megnevezésének sem. Éppen ezért a jövő magyarságáért fohászkodik, könyörög az Úrhoz. Szánalmát, kegyelmét kéri, hogy a múlt vészterhes időszaka után („Kit vészek hányának”) és a jelen szenvedései („Tengerén kínjának”) után fordítsa feléje orcáját, fogadja kegyelmébe. Kölcsey őrzi a hitét, hogy a szenvedésben óriási megtisztító erő rejlik. A szenvedés győzedelmeskedik a poklokon, megnyitja a Purgatórium kapuit, az isteni kegyelemből a magyarság földi boldogulását is eredményezheti. (Távoli analógiát érzünk Madách művének bibliai keretes és a dialektika jegyében felvonultató történelmi színeit, és a végső kicsengését, az Úr „küzdve küzdj és bízva bízzál” üzenetét, amely a goethei „Ki küzdve tör a jóra, megváltást remélhet” hitével tart szoros kapcsolatot.)

Szenci Molnár Albert 130. zsoltára kétségtelenül inspirálhatta Hymnusunkat: „Ha, Uram, bűnünk szerint / Minket büntetnél meg: / Uram e világ szerint / Ki állhatna úgy meg? / De a te irgalmasságod nagy / A téged félőkön, / És te engedelmes vagy, / Hogy dicsérjen minden.” (Szentmártoni Szabó Géza felismerése.) A hasonló rímelhelyezésen túl a közvetlen inspiráció valószínűségét erősíti meg, hogy a Himnusz szövege jól énekelhető a Szenci-zsoltár dallamára is. A barokk korból eredő „bűnhődés”-felfogást vallotta Zrínyi, és követte őt ebben Vörösmarty: „Ha vétettünk is valaha / kiszenvedénk”, és folytatta Arany János: „Megbűnhődtük ősapáink / Vétkét súlyosan”.)

A Hymnusban mélységes istenhit, keresztény/keresztyén szeretet és a magyarság iránti történelmi felelősségtudat szólal meg. Kölcsey azt vallja, hogy „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt”, de azt is tudja, bűneink levezeklése sem lehet követelés, jogcím az átok feloldására, a bűnbeesés előtti állapot visszaállítására. Szörényi László hangsúlyozza:„Isten kegyelme Szent Ágoston és Kálvin teológiai felfogásában – és Kölcsey ezt tette magáévá – teljesen ingyenes: ki nem érdemelhető. Hozzá csak szánalomért esdekelhetünk, nem jogos jóvátételért.”⁷⁴

Kölcsey tisztában volt azzal, hogy Szent Pál krisztológiája lényegét tekintve megváltástan: megigazulásról, újjászületésről, kiengesztelődésről szól. A kegyelemről a rómabeliekhez, 9. 16. írja Szent Pál: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis est Dei”, amely Károli Gáspár fordításában ezt jelenti: „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. (Ezt a bibliai igehelyet idézi részenként Ottlik Géza Iskola a határon című regényében Medve Gábor kéziratának mottójaként.)

Dávidházi Péter szerint a közbenjáró, a pap, prédikátor, védőügyvéd, tolmács, szószóló közös eredete az ősmintában, az egyszerre égi és földi lényegű pártfogó, Paraklétosz,(nagybetűvel megkülönböztetett) Szószóló archetípusára vezethető vissza. A Paraklétosz, eredeti, jog-gyakorlati jelentése a vádlott mellé kirendelt (parakaleó = advocatus) védőügyvédre utal. A Bibliában János első levele ezt alkalmazza metaforikusan Jézusra, aki kétirányú közvetítést vállalt: Isten parancsait közvetíti az emberekhez és az emberek ügyét képviseli támogatólag Isten színe előtt. (A Károli Biblia, amelyet Kölcsey használt „szószóló”-nak fordítja a „paraklétosz”-t, de ez a megnevezés „vigasztaló” értelemben is használatos.⁷⁵

A Hymnus alapgesztusában két strófában dicsőíti Istent, magasztalja jótetteit, aztán négy strófában könyörgésbe fog, hogy kiengesztelje a magyarság vétkei miatt haragvó Istent. (Jézus Megváltó, missziót, vagyis küldetést végez, nem pedig szerepmintát követ. A misszió nem szerep, mert nem külső, hanem belső vállalás, azonosulás.  A történelemben Isten és ember ellen a legtöbbet és legnagyobbat vétő XX. században, számunkra két vesztett háborúval, tankokkal letiport 1956-os forradalommal folytatódtak nemzeti katasztrófáink. Égbe kiált önsorsrontásaink közül az abortusz miatt meg nem született ötmilliónyi „mai magyar aprószent”. Ezért az önmagunk ellen elkövetett vétkünkért még nem bűnhődtünk meg, a penitencia ránk és utódainkra vár.

A Hymnus költője Istenre hagyatkozik, a kegyelemben bízik: Kölcsey áttekintve a magyarság történelmét, a keretes vers végén sorrendet és igét cserél: „Szánd meg Isten a Magyart…” Tudja, Isten személyes kapcsolatba lép a bűnös emberrel és helyreállítja vele az életközösséget a kegyelem jegyében, hiszen „Isten nem akarja a bűnös halálát” (Jer 18,1-10 stb.) Ilyen értelemben a bűnbocsánat a büntetés felfüggesztése, elengedése, a kegyelmi állapot helyreállítása. A bűn következményétől, a büntetéstől, megtorlástól a bűnbánat válthatja meg az embert. A keresztény kegyelemnek, vagyis Isten természetfölötti ajándékának teológiai értelemben nincsen megfelelője az Ószövetségben. A kegyelemmel kapcsolatos keresztény fogalmaknak leginkább a héber hen (‘kegy, jóindulat, tetszés’) és heszed (kölcsönös segítségnyújtás a szövetségi hűség jegyében) felel meg. ⁷⁶ Az Újszövetségben a kegyelem isteni ajándék, nem jog; nem lehet kikövetelni, kikényszeríteni, de még megszolgálni sem. A kegyelem ingyenes, kiérdemelhetetlen.⁷⁷

A görög kharisz szóhasználat gyakori Szent Péter és Pál apostoloknál. A kharisz eredetileg arra utal, ami örömet szerez, fizikai és erkölcsi értelemben vett minőséget: szépséget, bájt, kedvességet jelöl. Jelentésköréhez tartozik a „kedvesség, jóindulat, a szíves beszéd”, a jóakarattal elérhető jóindulat, tetszés. Mindenekelőtt a kegyelem Krisztus tettekben, segítésben megnyilatkozó szeretete, jóakarata, az üdvösségnek általa létrehozott új rendje. Isten kegyelmi ajándékai a karizmákkal azonosak, ajándékok, adományok. Ilyen értelemben a kharisz magában foglalja a „köszönet, hála” jelentéskörét is.

A világot, az életet, a szeretetet a személyes Isten hordozza. Isten szeretete, kegyelme ajándékozás, odaadás. A kegyelem Istennek túláradó szeretetéből fakad. Isten legnagyobb kegyelme maga Jézus Krisztus, aki legyőzte a Sátánt, megváltotta az emberiséget. Az isteni kegyelemnek semmi köze az igazságszolgáltatáshoz, joghoz, nem okságként, nem hatóokként jön létre, amely a legnagyobb két keresztény hitigazságban, a teremtésben és a megváltásban fejeződik ki: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne veszszen, hanem örökké éljen. Azért küldte el Isten Fiát a világba, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3, 16-17). Az üdvösség új rendje az éltető Lélek műve, amelyet a hívő Krisztusban kap meg, amely a bűnbánatban tisztára mossa, megszenteli, igazzá teszi a hívő embert. A Szentlélek az új élet elve. A Lélek gyümölcse a kereszténységben minden erény.⁷⁸

Istenről és a kegyelemről is csak analógiák segítségével beszélhetünk. Például: „Isten a szeretet”. Szent Ágoston óta a nyugati kegyelemtanban előtérbe került az ún. „külső” kegyelem, vagyis az a személyes hatás, amellyel Isten az ember felé fordul és láthatatlanul, a lelkében, belső világában egyfajta „közvetlenségben” alakítja át az embert. A testi-látható, a „külső” kegyelem Jézusban jelent meg, reményt fakasztott a reménytelenségben, új, föltétlen felszabadító szabadság ajándéka. Az elkövetett bűn kiolthatja a Lélek, az isteni kegyelem elvét. Bűnei miatt, a viszály, a testvérharc, a tobzódás stb. vétkek miatt vesztette el a magyarság Isten segítő áldását, szeretetét és lett büntetése a rabság.

A keresztény ember a kegyelmi élet örököse, rajta nyugszik az Isten Lelke. A Lélek záloga a dicsőség elnyerésének. (Róm 8, 11; Ef 4,30) Az örök élet isteni elve a kegyelem, a szabadság felszabadulás a bűntől, a gonosz hatalmától. Pál apostol szerint a szabadság Isten gyermekeinek fölséges java (Róm 8,21). A szabadság az üdvösség foglalata: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” (2 Kor 3,17). „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (5,1). Ennek teljesen megfelel a János-evangélium: „Ha a Fiú tesz szabaddá titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36), mert „az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).

Az embernek, a magyarságnak olyan felszabadulásra van szüksége, amely fölött nincs hatalma, amely új kezdetre ajándékként (kegyelemként) érkezik el hozzá a történelmet átfogó hatalomtól: Istentől.⁷⁹ Jézus Krisztus megszabadító ereje a határtalan szeretet, önátadás és bizalom. Ő küldi el a Szentlelket, aki által megvalósul egy új „harmónia” az ember és Isten – Jézus Krisztus által fölajánlott – kegyelmi ajándéka között: szabadító Igéje, üdvígérete valóra válik. A kegyelem az embernek a bűntől való külső és belső felszabadítása. Istentől érkezik az emberhez, bensejében ragadja meg az embert és az emberi világot. Megmarad a hit rejtettségében, a remény jegyében él. Tapasztalásunk róla csak töredékes. „Maran atha –Jöjj el, Urunk, hogy megszabadíts minket!” A hit erejében, a remény bátorságában, a szeretet tetteiben valósul meg az igazi szabadság, mint nekünk ajándékozott szabadság, mint kegyelem. A hit, remény és a szeretet segít megtapasztalni, valóra váltani az isteni kegyelmet.⁸⁰ Népének veszedelme idején Kölcsey a Sors urához, a megengesztelhető Istenhez fordul kegyelemért.

A  „tép  -  nép”  rímpár  üzenete

(Verselés,  művészi  eszközök)

A „tép” és „nép” rímpár a tilalmas Rákóczi-nótát idézi a legismertebb szövegváltozatban: „Jaj régi szép magyar nép / Az ellenség téged miként szaggat, tép…” Mészöly Gedeonhivatkozik Jókaira, aki rámutat arra, hogy a Rákóczi-nótának „maga a szóbeli értelme nem valami különös”, szövege „kevés jelentőségű”. De amikor „ez együgyű versecske”szövegét „… a tárogató magyarázni kezdi a fiatal deák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek versnek történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született, a két élet között elfeledte az előbb történteket, hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra, megint megzendül a lelkében a megelőző élet minden emléke…” – idézi Mészöly Gedeon.⁸¹

A rímváltozatok közül a „nép” - „kép” rímpár a régi magyar literatúra gazdag panaszformula-rendszeréhez kötődik. Imre Mihály a legmélyebben elemezte a Querela ókori görög és latin, zsidó és keresztény archetípusait, kutatta inspirációikat a magyar querela-változatokra, összefüggésüket a nemzeti tudattal a mohácsi csatavesztést követően a magyarországi latin és magyar költészetben. A siratás, siralom egyetemes érvényű, időhatárok közé nem zárt panaszformulája Rimay János Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán és fogyásán című verse tulajdonképpen a Querela Hungariae magyar nyelvű megfogalmazása, amely poétikai szempontból összefonódott egy rímtoposszal.

A nép-szép-kép-ép rímegyüttes különös helyet vívott ki magának két évszázad magyar költészetében. Rimay tartós kohéziójú szövegállandót teremtett, amelynek értékviszonyai, idősíkjai kulcsszavakat is jelentő egy-tagú rímszavakban sűrűsödnek. A rímtoposz legerőteljesebb hagyományozója a Rákóczi-nóta, amely a szabadságharc utáni kuruc költészet remeke, a 18. század népszerű éneke. A kuruc költészet számos szép éneke közül szemlélete és nemcsak a híres „nép-tép” rímpár átvétele miatt fontos a Rákóczi-nóta, amelyet a magyarság a 19. század elején titkos függetlenségi himnuszként tisztelt. (Csokonai is a debreceni kollégiumban tanulta, csurgói diákjainak is megtanította, Kazinczy kéziratos másolatában is fennmaradt stb.)

A Hymnus „nép-tép” rímpárja a régi magyarság lírai sirámait, a nemzeti fájdalmat megszólaltató Rákóczi-nótát és rímkompozícióját egyaránt sugallja: „Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged mikép / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod, / Romlandó cserép. / Mint egy ékes eleven kép, / Voltál oly szép, / Magyar nép!”⁸² Jellemző a Rákóczi-nótára a barokkos rímhalmozás. (Négynél több sor összecsengése esetén rímhalmazról vagy halmazrímről beszélünk.) A rím evokatív kisugárzása tartalmat erősítő tényező itt is. A Himnusz „tép-nép” rímpárjában Mészöly Gedeon a Rákóczi-nóta inspirációját ismerte fel, a ragrímek gyakoriságáról pedig a XVI-XVII. századi jeremiádok sugallatait: „esztendőt – jövendőt”, „lengettél – csepegtettél” stb.

Mindez azt bizonyítja, hogy a rím nem eszköz, nem díszítmény csupán, hanem a mondanivaló része. A rím zeneisége, a cizelláltsága sem perdöntő, a lényeg, hogy mennyire szolgálja a mondanivaló művészi kifejezését. Ezt a rímtoposzt tudatosan választja, a magyarság múltját, sorsát a Hymnus költőjéhez hasonlóan teljességgel vállaló Radnóti a Nem tudhatom…-ban: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép…” Remekműve a magyarság teljes múltjával való  azonosulás mélységdimenzióiban tart rokonságot a Hymnusszal, és arra is példa, hogy az esztétikai érték és a benne kifejezésre jutó etikus magatartás együttesen adhat a műnek tartós rangot és evokatív erőt.⁸³

Kölcseyhez méltóan, a számos utódköltő közül, a nagy elődök és kortársak szellemében „vigíliás” erkölcsű és lelkületű Radnóti Miklós mélységesen átélte tudta és vállalta, hogy az Isten és ember ellen iszonyú vétkeket elkövető korban csak ez a virrasztó szellemiség hivatott elébe dolgozni a holnapnak. Az Úrhoz, a „virrasztó égi felleg”-hez intézett könyörgése a védelemért, menedékért ránk vonatkozik, értünk történik, de jelentésköre az egész szenvedő emberiségre kiterjed. A külön egységet képező – nyomdatechnikailag is elkülönülő – zárósor emlékezetünkben nemzeti imádságunkból a „nyújts feléje védő kart” fohászát asszociálja. Talán nem szubjektív belehallás és tévedés, hogy érzésünk szerint, a versvégi fohász, és az egész versélmény hatása lelkünkben a Himnusz megzenésített, a himnikusan fenséges magasból az evilági síkra visszavezető – uszályszerűen elnyúló, majd elhalkuló – záróakkordját is felidézi: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó égi felleg!”

Eszünkbe juttatja ez a magyarságot óvó fohász Babits Mihálynak az Áldás a magyarra című versét is. De Ady Intés az őrzőkhöz parancsát, „Az ember Szépbe-szőtt hitét”, és a halálos ágyán írt, Üdvözlet a győzőnek című, hasztalan kérését, könyörgését sem feledhetjük: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon…” Tudjuk, a győztesekhez irgalomért könyörgő Adyhoz hasonlóan, Radnóti is hiába remélte a „Razglednicák nemzeti becsületet menteni akaró utolsó felkiáltásáig” – amint ezt Z. Szabó László értelmezi, hogy méltánylást kérő szava meghallgatásra talál.⁸⁴

Szauder József mutat rá arra, hogy nemcsak a keretversszakok mutatják a Hymnus szerkezetének tudatos kimértségét: a képek és fogalmak sűrűsödése figyelhető meg a múltból a jelenbe, az isteni cselekvéstől az emberi mozgásig tartó eseménysorban, amely a második, harmadik és negyedik strófa egyszerűbb párhuzamos, mellérendeléses tagmondataitól a bonyolultabb szerkesztésű 5-6. versszak mondattanáig. A költeményt „aránybillentő” szerkezet jellemzi, amely a történelemszemlélet és versszerkezet dialektikája szerint a nyolcszakaszos mű negyedik versszakában, mint tengely körül szigorú, szimmetrikus keresztforma (chiazmus) érvényesül.⁸⁵ Ennek értelmében a 2. versszak motívumainak a hatodik szakaszbéli és a 3. versszak motívumainak ötödik szakaszbeli szabályos visszatérése figyelhető meg. A 7. strófa megbontja ezt a szabályos szerkezetet, a szenvedést kifejező strófák számát eggyel megnöveli az áldás örömeit, a sikereket felmutató versszakokhoz képest. Ez a szimmetrikus arányt megbontó, az eddigi szenvedés hiábavalóságát is kimondó („S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”) 7. szakasz igeideje is elüt. Itt teljesen a jelenidő dominál, csak ellenpontként idéződik fel a múlt, az időrendben haladó történelmi áttekintés„a magyar üdvtörténet egészére” vonatkozó, körképszerű „fiktív jelenné” válik – fejti ki Márton László. ⁽⁸⁶⁾

A 2-4. versszak cselekvő alanya Isten. A 2. és a 3. strófa közepén pont van, körülötte 2-2 egymás mellé rendelt önálló mondat található. A 4. strófa közepén vessző áll, a gondolat nyílegyenesen fejti ki Isten haragjának következményeit. A 5-7. versszakban az ember a szenvedő-cselekvő alany. Az 5. strófa két kérdő mondatból áll. A 6. versszakban – részint ismétléses módon – a hon kilátástalan keresése, az egyéni élet és a haza veszélyeztetettsége, tépettsége fejeződik ki, és a „Kard nyúl barlangjában” és a „Bércre hág és völgybe száll”sorok a múltból a jelenbe vezetnek át.

A Hymnus stílusa elégikus, a nemzeti múlton és bűneinken borongó Kisfaludy, Pázmándi Horvát Endre versekkel rokon, „egyszerűségében, dísztelenségében, rímelésének igénytelenségében is követi azokat”, de mindegyiknél jóval bibliásabb. A költemény nyelvi szervessége, egyneműsége nyilvánvaló: a költői „gazdagegyszerűség” kevés szó tudatosan intenzív felhasználásával képes kevés szóval sokat mondani, kifejezni, érzékeltetni és sejtetni. A költő a keretszerűség, a 4. versszak körüli chiazmus révén is fokozza a belső egyneműséget. Szauder pontos megfigyeléseket tesz: Kölcsey a két keret-versszakkal együtt megírt Hymnusban a nyolcsoros, trocheusi periódusokban a 7+6-os szótagszámot használja. (Gáldi László ennek Verseghynél keresi a közvetlen előzményét.) A keretstrófákat leszámítva, a történelmi visszatekintés fordulópontja a 3. versszak elején következik be: („Hajh, de bűneink miatt…”), így a fordulat előtt 2 hálaadó versszak, utána pedig 4 bűnbánó strófa áll. A 2:4~4:6 rejtett arány az aranymetszés szerinti szabályosságot érzékelteti. ⁸⁷

Bónis Ferenc Himnusz. Kölcsey Ferenc költeménye – Erkel Ferenc zenéje című tanulmányában (Püski Kiadó, Bp., 1994.) állapítja meg: „1. és 8. strófája, az invokáció és a lényegében azonos tartalmú rekapituláció, Istent szólítja meg: hozzá könyörög áldásért. A 2. és a 3. versszakot magában foglaló második rész Isten jótetteinek elsorolása: általa hazára talált, ételre és italra lelt a magyar, naggyá vált a nemzetek között. A harmadik rész (4-7. strófa) a bűnök megvallása: bűn és bűnhődés. A régi dicsőség képe itt azért villan fel, hogy kontraszthatásával mélyítse a tragikus jelen-kép vigasztalanságát. E mélypontról emelkedik a vers a befejező strófa magasába: Isten színe elé, ‘víg esztendőt’ könyörögve. A versszakok és ‘jelenetek’ képletében ábrázolva: