Kovács István

Európa élvonalában a népek tavaszán

A SZABADSÁGHARC EGÉSZSÉGÜGYE ÉS HONVÉDORVOSAI

Ha nem is betege, de 1951 és 1964 között lakója voltam az Állami Fodor József Szanatóriumnak. Így sokkal érzékenyebben véstem agyamba azt, amit kisiskolásként tanultunk, mármint hogy „a népnyúzó Horthy-korszakban” Magyarországon oly magas volt a tüdőbetegek száma, hogy a tuberkulózist szerte a világban „morbus hungaricus”-nak hívták. Az a tudat, hogy a morbus hungaricus a tbc szinonimája, 1997-ben változott meg bennem, miután az Orvosi Hetilap 48. számában elolvastam dr. Riskó Tibor Valóban morbus hungaricus a tuberculosis? című cikkét. Ebben a szerző leszögezi: „A gümőkór okozóját Koch Róbert 1882-ben fedezte fel. A »morbus hungaricus« kifejezést azonban már több száz évvel korábban, 1547-ben egy marburgi orvos, Eychmann (Dryander) J. használta értekezésében.”

A szerző azon tételének bizonyításához, hogy a morbus hungaricusnak annyi köze van a magyarokhoz, mint az angolkórnak az angolokhoz vagy a mongolidiótáknak a mongolokhoz, hosszabban idéz Fekete Lajos 1874-ben megjelent, A magyarországi ragályos és járványos
kórokok rövid történelme című könyvéből: „…1556-ban hazánk földjén egy új, sajátszerű, az orvosok által addig nálunk nem ismert járvány ütötte föl a fejét, az ott táborozó császári német hadsereg közt szörnyű pusztítást okozott, s ez okon az orvosok azon járványos kórt »Febris castrensis« vagy »Morbus hungaricus«-nak, magyarul »hagymáznak« nevezték… […] A német birodalmi seregben, mely Joachim őrgróf vezénylete alatt, a törökök ellen indult, előbb a Buda előtti táborban, de leginkább a visszavonuláskor, járványos betegség ütött ki a hadseregben, mely 30 000 katona halálát okozta…” Riskó doktor e kór és a járvány történetének ismertetése nyomán összegzésül hozzáfűzi: „…a korabeli tanúk megfigyelései, írásai egyértelműen bizonyítják, hogy az úgynevezett »morbus hungaricus« alatt nem a tbc-s betegséget, hanem a fertőzött ivóvízzel és egyéb fertőző anyagokkal terjedő, járványszerű, gyors lefolyású tífuszos betegséget kell érteni! A »hungaricus« jelzőt azért ragasztották hozzá, mert a Magyarországon táborozó császári katonák között jelentkezett és pusztított. […] Azt is tudjuk, hogy Magyarországon, a közelben táborozó török katonák között nem pusztított a járvány, feltételezhetően a vallási szabályokkal összefüggő táplálkozási és a tábori egészségügyi rendszabályok következtében.” A magyarokra vonatkozóan egy elfogulatlan tanú, Kober (Coberus) Tobias 1685-ben az alábbiakat írta e járvány kapcsán: „…a magyarok minden vonatkozásban tisztábban élnek, és egészségükre jobban vigyáznak, mint az idegenek. Körültekintőbbek az ivóvíz kiválasztásában, és posványos vizet csak nagy szükség esetén isznak. A szomjúságtól gyötört német katonák azonban gyakran használták a mocsaras vizet ivóvízként… ezek voltak az eredendő tényezők, amelyek oda vezettek, hogy az ország a »németek temetője lett«.”

Bevallom, ez a cikk keltette fel érdeklődésemet a magyar orvostörténet iránt. Így nem kis várakozással vettem kézbe A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai című, 2000-ben napvilágot látott munkát, amelynek főszereplői, honvédorvos hősei – Balassa János, Lumniczer Sándor, Korányi Frigyes, Flór Ferenc, Markusovszky Lajos, Bugát Pál – naponta ránk köszönhetnek utcák, kórházak, szanatóriumok, egészségügyi intézmények, gyógyszertárak névtábláiról.

A tudománytörténész Gazda István és orvostörténész Kapronczay Károly által összeállított tanulmány- és szöveggyűjtemény hézagpótló jellege ellenére is kidomborítja a témakört átfogóan és szervesen feldolgozó tudományos monográfia hiányát. A formálisan két részre tagolt, de folyamatos oldalszámozásával is egy kötet sajátos antológia-jellegéből következően a beválogatott tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések, zászlóaljnaplók és diáriumok keletkezési dátumaik és eltérő műfajuk okán nyelvileg eklektikusak, s helyenként áttetszenek egymáson.

A kötet azonban eléri legfontosabb célját: amellett, hogy képet ad Magyarország reformkori közegészségügyi helyzetéről, meggyőzően bizonyítja, hogy a sebesült és beteg katonák ápolása a forradalom és szabadságharc politikai, katonai vezetésének fő feladatai közé tartozott, s morális kötelessége volt. Nemcsak a harctéri sérültek ápolása jelentett számára kihívást, hanem a Moldvából és Havasalföldről a Kárpátok határvonalán már 1848 nyarán átcsapó kolera is, amit aztán az intervenciós orosz hadsereg 1849 júniusában tömegesen hurcolt be az országba. Az „epemirigyjárvány” mellett a „bujasenyv”-nek vagy „bujakór”-nak nevezett nemi „nyavalya” is folyamatosan ritkította a honvédek sorait. Az ebben megbetegedettről ugyanúgy gondoskodni kellett, mint a harcterek sérültjeiről. Előfordult, hogy egy-egy kórház ápoltjainak kétharmadát ők tették ki.

A sebesültekről való gondoskodás kapcsán mottóként idézhetnénk Kossuthnak 1849. január 5-én Karcagon kelt levelét, amelyet Csány László kormánybiztoshoz intézett: „A lábát vesztett Kempelen tüzér hadnagy gyógyítás végett Pestre lejövén, a Tigrishez szállásoltattam, azon rendelettel, hogy minden költségeit én viselem. Valahányszor az árjegyzék bemutattatott, mindég kifizettem, de nem vagyok bizonyos, vallyon valami fizetetlen nem maradt, eljövetelem óta minden esetre fizetetlen; én a sérült vitézeink iránti gondoskodást a legszentebb kötelességnek ösmerem, s azért e felett nagyon aggódom, kérem annak okáért országos biztos urat, méltóztassék, nem csak a mi hátra volna, kifizettetni, hanem két hónapi ellátását Kempelen hadnagynak minden esetre biztosítani.” Kossuth a Pest és Debrecen közötti úton az elkövetkező napok és hetek várható nyomasztó gondjai közepette sem feledkezett meg a nádasi csatában lábát vesztett katonáról, s ugyanolyan eréllyel járt el az ügyében, mint amilyen határozott intézkedésekkel 1848 novemberében a fővárosi katonai kórházakban rendet teremtett. Tervezte, hogy az állam a tisztességes nyugdíj mellett francia mintára invaliduspalotát is építsen a rokkant honvédek számára. A harcban megnyomorodottakat egyelőre a szatmárnémeti invalidusházban helyezték el.

A közegészségüggyel kapcsolatos céltudatos munka eredményességét jelzi, hogy – mint Vasvári Jenő A szabadságharc tábori kórházai című tanulmányából megtudható – 1849 májusában mintegy 120 tábori kórház működött Magyarországon. Csak Komáromban négy „lazarettet” rendeztek be 1420 sebesültnek, de Miskolcon és Egerben is felállítottak egy-egy ezerágyas kórházat. A hadjáratok megkövetelték mozgó tábori kórházak felállítását is, amelyeknek honvédorvosi személyzetük volt. Vasvári Jenő példaként idézi, hogy a „VII. hadtest mozgó kórházában 1 igazgató törzsorvos-őrnagy, 1 dandár főorvos-százados, 3 főorvos-százados (1 számfeletti), 1 alorvos-hadnagy, 1 kórh. segédorvos, 1 kórh. segéd szolgált. A mozgó kórháznak négy osztálya volt két-két orvossal.

Az egészségi osztály megkövetelte, hogy kéthetenként a személyi ellátottságról ún. »létkimutatás«-t terjesszenek fel, és jellemezzék is az ott szolgálókat.”

Az orvosok úgy érezték, hogy hadseregbeli tekintélyük megalapozásához hozzájárul, ha beosztásukhoz tiszti rangot is kapnak, Kossuth azonban ezt ellenezte, mondván, hogy a polgári titulust nem kell még katonaival is megduplázni. Értelmezése szerint: „A hadügyministerium egészségügyi osztályának főnöksége nem katonai állomás, katonai előléptetésének, sőt általjában katonai rangjának szükségét nem látom – annyival inkább, mert az osztályfőnökség magában hivatali rang, s pedig magasabb az alezredességnél, mivel a hivatalos rangfokozatban, mindjárt a státustitkár után következik s azonkívül fizetését is nem katonai rang, hanem osztályfőnökség után húzza” – írta a hadügyminisztériumnak 1849. május 23-án annak kapcsán, hogy miért nem javasolja Flór Ferenc egészségügyi osztályfőnököt alezredessé előléptetni.

A Rókus kórház fiatal orvosa, Flór Ferenc a főváros újévi kiürítésekor váltotta fel az idős és beteges Stáhly Ignácot a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának főnöki posztján. Mint Kapronczay Károly írja róla: „…személyében a honvédség megkapta azt a kiemelkedő orvos-parancsnokot, aki a szabadságharc legfontosabb szakaszában újjáteremtette a honvédorvosi szolgálatot, megszervezte a front- és hátországi betegellátást, »feltöltötte« a honvédorvosi keretet, felszámolta a műszer- és gyógyszerhiányt, biztosította a gyógyintézmények ellátását…”

Szállási Árpád A Kossuth-kormány egészségügye Debrecenben című rövid írásában idézi, hogy 1849. május második felében „egyetlen hét alatt 12 827 katonát, vagyis az akkori magyar haderőnek közel 10%-át részesítették kórházi ápolásban. Felgyógyult 6453, meghalt 931, maradt kórházi kezelésben 5333. A sok halálozás a kolera- és hagymázjárványnak tulajdonítandó.” Ehhez hozzáteszi: akkortájt a francia egészségügy sem tudott felmutatni jobb gyógyulási arányt.

A kórházak nemcsak hivatali szempontból működtek magas színvonalon, hanem a lehetőségekhez mérten jól el voltak látva gyógyszerekkel és orvosi műszerekkel is. Műszerkészítésre a nagyváradi kardgyár egy részlegét rendezték be. E városban kötszert is gyártottak. A határok lezárásával a külföldi gyógyszerekben mutatkozó hiány fellendítette a hazai gyógyszergyártást. A katonai egységek jobban szervezett, áttekinthetőbb gyógyszerellátása végett központi mozgó tábori gyógyszertárat is létrehoztak. Megszabták, hogy egy-egy zászlóalj, huszárezred, ágyúüteg milyen és mennyi patikaszerrel rendelkezzék. A rendelések általában felülmúlták az igényeket.

Annak a ma is élő hagyománynak, miszerint a világ legkorszerűbb gyógyító eljárásait létrejöttük után rövid idővel – a mostoha körülmények ellenére – hazánkban is bevezetik, gyökerei a forradalmat megelőző évekre nyúlnak vissza. Az Egyesült Államokban elvégzett első éternarkózisos műtét után pár hónappal, 1847 februárjában Balassa János sebészprofesszor már több beteget hasonló altatással operált Pesten. Ettől kezdve mind népszerűbbek lettek, és egyre nagyobb nézőközönséget vonzottak az egyébként nyilvános műtétek. Nem véletlenül. Sokan azért jártak egy-egy operáció megtekintésére az egyetemre, hogy az étergőzt belélegezhessék. Az étergőzt „úgy szívják már […], mint a dohányt. A színházakban minden 20-ik ember éterszagú” – írta a Pesti Hírlap 1847. február 28-i száma.

Érthető a tábori patikák részéről az éter és a kloroform adagolása terén megnyilvánuló szigorúbb ellenőrzés, mivel az is előfordult, hogy azt nem műtéthez, hanem a mai fogalmak szerinti narkózáshoz használták. A szabadságharc alatt a honvédseregben már mindenütt éternarkózisos, de még inkább kloroformos altatással operáltak. Más szempontból is úttörő szerep illeti a honvédsereg egészségügyi ellátását. Itt alkalmaztak első ízben nagy számban női ápolókat a tábori kórházakban. Ez csak a Nemzetközi Vöröskereszt egy évtizeddel későbbi megalakulása után vált gyakorlattá Európában és a nagyvilágban. 1849 áprilisában Meszlényiné Kossuth Zsuzsannát nevezték ki az összes tábori kórházak főápolónőjévé.

A katonák gyógyításához – a honvédsereg főorvosának, Flór Ferencnek az utasítására – hadifogoly orvosokat is alkalmaztak, önkéntes alapon. A sebesültek, betegek ápolása során nem tettek különbséget honvédek és ellenséges katonák között. Kossuth Zsuzsa perében amiatt született enyhébb ítélet, mert egykori osztrák hadifogoly tisztek tanúsították, hogy a magyar sebesültekkel egyenlő ápolásban és gondoskodásban részesültek. Balassa János esetében is az általa meggyógyított osztrák tisztek kiállása könnyítette meg Ferenc József császár dolgát, hogy – az egyetem érdekét szem előtt tartva – a zseniális sebészprofesszornak megkegyelmezzen.

Ezzel párhuzamosan eszünkbe juthat a Nagyszeben alól visszavonuló Bem által Szászvárosba előreküldött honvédsebesültek legyilkolása 1849 februárjában, vagy az, hogy a január 5-én a fővárosba bevonult császári katonák a sebesült és beteg honvédeket egyszerűen kizavarták a kórházakból.

A kötetben található dokumentumok közül különösen izgalmasak az esetleírások: a Labát János honvéd szeméből az ácsi csata után húsz évvel Bernolák József doktor által eltávolított puskagolyó története vagy Damjanich tábornok következményeiben tragikus bokatörésének ismertetése. Görgei fejsebét talán jobb lett volna Kereszty Béla doktor visszaemlékezése alapján leírni, hiszen ő, mint a Hannover-huszárok ezredorvosa, elsőként látta el a sebet szakszerűen. Az érintettnek vagy öccsének, Görgey István honvéd századosnak e kötetben is idézett visszaemlékezés-részletei csak a megsebesülés körülményeire világítanak rá.

Nyelvújító elemei miatt szórakoztató az Orvosi könyvek 1848–49-ből című tanulmány Szállási Árpád tollából. Pólya József 1847-ben született, de csak 1848 tavaszán megjelent Az ember nemi tekintetben című rövid munkájában az akkor még nem mellékherének nevezett belső elválasztású mirigy magyar elnevezésének a herekeszit javasolta Bugát Pál töktoldaléka helyett, abból kiindulva, hogy a Keszi – Budakeszi és Dunakeszi mintájára – a valami melletti részt jelenti. Pólya köteténél a gyakorlatban nagyobb haszna volt Lumniczer Sándornak, a VII. hadtest főorvosának – akinek életét Antall József ismerteti – 1849-ben Kassán kiadott honvédseborvosi könyve. (Egyetlen ma fellelhető példánya Pozsonyban található.)

Ennek az Orvosi szolgálat a csatatéren című fejezete korszerű gyakorlati útmutató: „Az orvosoknak helye a zászlóalj mögött van puskalövésnyire, hova, hogy a sebesültek sebészi segély kiszolgáltatása végett elhozathassanak. Természetes, hogy az alorvos a csatarend mögött sebészi kötözést csak ideiglenesen alkalmazhat s erős vérzés csillapítása, csonttöréseknél sínek alkalmazása, tiszta kardvágásoknál az egyesítés s a t. fő föladata legyen, ami után a könynyen sebesülteket gyalog, a nehezen sebesülteket a rendeltetése alatt lévő szekéren a fő kötöző helyre, vagy ha nagyon közel van, egyenesen kórházba küldi. – A fő kötöző hely ágyúlövésnyire legyen a csata rende mögött (a tartalék mögött), közel a vízhez s biztos, a működésre alkalmas helyen – ha lehet, egy gát mögött, völgyben vagy udvarban, állandó jele fehér lobogó. – Kelléke ezen fő kötöző helynek, hogy sebészi köt- és élesztő szerekkel bőven legyen ellátva, a szükséges műszerekkel csonkítás vagy ütérlekötés megtételére és golyó húzó eszközökkel; valamelly nagyobb víz edénnyel, 2-3 kisebb edényekkel, mellyekbe szinte víz meríttetik. – Minden fő kötöző helyre körülmények szerint rendeltessék 6-8 szalmával vagy szénával fekvésre megrakott szekér.”

A magyar orvosok, patikusok, betegápolók jól vizsgáztak a szabadságharc alatt. Áldozatkészségüket bizonyítja, hogy a magyar seregnek 840 tiszti állományú honvédorvosa volt. Közülük 31 fő menekült Törökországba, főként a szabadságharc mellett elkötelezett egykori császári tisztek. Azokra, akik az orvosok közül kiemelkedő szerepet játszottak, mellőzöttség, roszszabbik esetben börtönbüntetés várt. Lumniczer Sándort betegápolóként sorozták be az osztrák hadseregbe. Balassa Jánost csak szakmai tekintélye, a betöltendő egyetemi katedra mentette meg a hosszabb börtönbüntetéstől. Flór Ferenc kegyvesztettségének mértékét az a tény sem enyhítette, hogy Görgei Artúr tábornok mint hadügyminiszter 1849 májusában elmozdította állásából, és helyébe Lumniczer Jánost emelte a hadügyminisztérium egészségügyi osztálya élére. Flór Ferencet Tápiószelére „száműzték”, s csak a kiegyezés után foglalhatta el a Rókus kórház főigazgatói székét.

A kötet címlapját Kászonyi Dániel az „áruló” Görgei álma című, olajnyomat formájában széles körben elterjedt s így jól ismert festménye díszíti. Ebben némi képzelőerővel fellelhető egészségügyi vonatkozás; legalábbis a jobb lábát és bal karját veszített huszár figurájában, de a koporsóban kiterített halott, még ha az a „külső túlerő” és a „belső árulás” által letaglózott Hungaria allegorikus alakja is, és a koporsóra váró másik halott, valamint a kígyófejű koponya szinte azt sugallja, hogy a szabadságharc egészségügye mennyire eredménytelen volt. Holott a könyv tartalma és szerkesztőinek, szerzőinek szándéka éppen az ellenkezőjét bizonyítja. (Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. Piliscsaba–Budapest, 2000)