|
Dayka Gábor
Vallástétele egy az igazságra törekedő embernek
(Blumauer után)
Az ember életét két erő nógatja,
Mely őt majd északra intézi, majd délre;
Esze van, hogy helyes legyen gondolatja,
S van, hogy akaratja helyes legyen, szíve.
Bízva ily két erő gyarló kormányára
A szegény halandó céljára hogy érjen?
Mert oh vajmi rövid az elme határa!
És a szív, ah mennyit kíván, reményl, hiszen!
Vélvén, az igazság országútján menünk,
Elménk gyakran tündér árnyékon kapkodik;
Vélvén, hogy a virtus karjain pihenünk,
Szívünk gyakran a bűn kebelében nyugszik.
S ugyan a két vezér a boldogság szoros
Ösvényén egymással hányszor ellenkezik?
Gyakran amit áldás gyanánt vesz a koros
Értelem, átoknak érzésink azt nézik.
Gyakorta virtusnak a szív azt ítéli,
Amit az ész puszta szemvesztésnek talál,
Az ész pedig gyakran helyesnek azt véli,
Amitől hogy bűnnek tartja, szívünk eláll.
Egy kis világ, melyet homályba boríthat
Minden felleg, legyen az elme vezére?
Egy ízlés, mely bűnt is gyakran igazíthat
Az egy való virtust soha el ne vétse
Azért, kik nehézlik a dolgot vizsgálni
S igazat nyomozni magoktól nem mernek
Azt tartják: jobb ott más értelmére állni,
Hová tehetségök által nem érhettek.
De bátorságosabb hinni, hogysem tudni
Jobb az engedelem az önnön ízlésnél,
Avagy tán rövidebb úton lehet jutni
A célra másoktól kölcsönözött mécsnél?
Ez a világosság parányi szikrája
Nem egyaránt közös minden halandókkal?
S más égtájék alatt nincsen makulája
A napnak? csak nálunk fénylik fél világgal?
Hát bátorságosabb szemünket bezárni,
Hogy más koldusbotja után sántikáljunk?
Minek vagyon a szem, ha vakon kell járni?
Minek vagyon a láb? azért, hogy ne járjunk?
S mégis némely kemény kísértet próbája
Alatt, a valláshoz önkényt folyamodunk;
S van oly perc, hol megsért az igazság szája
S menedékhelyt csupán a hitben találunk.
Igaz, a hit s az ész országa kétféle:
Külön bír a vallás, külön a józan ész;
De igen egybefoly e két birtok széle
S a jegyzetlen határ szemünk elől elvész.
A puszta értelem, ahová nem férhet,
Ott, csak ott kezdődik a vallás országa:
De ki mutatja meg, az ész meddig érhet?
Hol szűnik? mennyire terjed ki birtoka?
Hátha csak értelmünk értékét takarja
A hit, hol mit ésszel felérni nem lehet?
S nem vét a halandó, ha tudni akarja,
Amit szemünk elől az ég elfedezett?
Te! ki bennem munkás értelmet gyújtottál
Igazságra törő elmetehetséget
S a hitre belém oly lágy szívet oltottál:
Előtted teszem le vallástételemet!
Előtted, végetlen! te látod lelkemet
Szemed előtt semmi nincsen eltitkolva.
Előtted! ha vétek, te méred vétkemet,
S nem a római pap életem bírája,
Előtted! emberként a bűnt nem bünteted,
Nem lobbansz emberként hirtelen haragra.
Emberként nyűg alá lelkemet nem veted,
Melyet teremtettél arany szabadságra.
S nem általad látok? nem a te világod
Kifolyása elmém parányi szikrája?
Hogy a hold nem terjeszt oly világosságot
A földre mint a nap, a hold vétke volna?
Halld meg hát egyenes vallástételemet!
S ha veték egy sugárt fénnyel telt szolgádra
S megvilágosítod tántorgó lelkemet,
Nem mint a római mennykő mord szikrája.
* * *
Hiszem, hogy a boldog élet reményével
Táplálsz némely embert, ki éltét megunta,
De tudom, hogy nem azért ruháztál elmével,
Hogy lelkem túl hitem határán ne hágna.
Hiszem: a jóltevő vallás támogatja
A balesetekben a gyenge lelkeket,
S a bús végzés alatt lerogyni nem hagyja,
S édes elvárással biztatja szívünket:
De tudom – a világ bús tapasztalása –
Hogy papjaid által számosb veszélyt szüle
A vallás tizenhét század elfolyása
Alatt, mint hatezer év alatt az elme.
Hiszem, inkább ragyog ott a nap világa,
Hol közelebb fénylik, mint hol esik messze.
De tudom, az égre nincsen igazsága
Senkinek, hogy Róma s nem Jápon nemzette,
Tudom, nem érdemlem azért országodat
S kevéssel tartozol te nékem ez okon:
Hogy serényen járom dicső templomodat,
Mely itt díszeskedik a szomszéd fundoson.
Hiszem, hogy egynémely isteni tisztelet
A többinél nálad inkább kedves lehet:
De tudom a Bramin szent úgy szólhat veled
S meghallgatod szintúgy mint engem hívedet.
Hiszem, hogy szent kezed kőtáblára írta
A kölcsön szeretet törvényét régenten:
De tudom, az embert mi kevésre bírta
Volna, ha beoltva nem volna szívemben.
Hiszem, hogy az írást te adtad kezünkbe,
Mely hogy a te műved, néhol elárulja
S olykor kegyességet csöpögtet szívünkbe
S hellyel hellyel józan erkölcsre tanítja.
De ismérek egy általad íratott
Könyvet, melyet lehet olvasni mindennek,
Mely hamisítatlan egyedül maradott
Mindeddig: nagy könyvét a szent természetnek.
Hiszem, hogy az embert, kiben nincs irgalom
Mások iránt, örök jajjal fenyegeted,
De úgy látszik sokkal hathatósban hallom
Az ügyefogyottak szájából törvényed.
Hiszem, hogy jelentél főlséges titkokat,
Melyeket te, kinek bölcsessége véget
Nem ismér, megfoghatsz, de méltán azokat
Megfogni határzott ésszel nem engeded.
Hiszem, hogy kedvelled a szentelt templomot,
S oltárinkra kegyes tekintettel nézsz le:
De tudom, a világ csak a te templomod,
S legkedvesbb oltárod a halandó szíve.
Hiszem, hogy végnélkül volt hatalmodat
Gyakorta jelented csudatételekkel,
De hogyha eszmélem roppant világodat
Más csudatételid nem érnek fel ezzel.
Hiszem, a dicsőült lelkeket kedveled
S előtted érdemök nem böcsös, nem lehet.
Hiszem, hogy ők fognak a bűnösök mellett,
S irgalomért hozzád emelik kezöket;
Ámde bölcsességed, tudom tanácsokra
Nem szorult az ember kérését vizsgálni:
Sem jóságod külső indító okokra
Amit kér, megvenni tőle vagy megadni.
Hiszem, hogy megesem olykor gyarlóságból
S elvétem a virtus egyenes ösvényét,
S kizárhatsz bűneim miatt mennyországból
S ellenem sújthatod haragod mennykövét;
De tudom, valamint meg nem vesztegeti
A világ tenyerét egynehány csöpp epe,
Szívedet bosszúra nem mérgesítheti
Mind együttvéve is az ember vétsége.
Hiszem, a síron túl elmém tehetségét
Végetlen munkásság körével biztatod;
De nem tagadhatja lelkem gyengeségét
S nyugalomra váltja éjjenként a dolgot.
Hiszem, hogy csak egy az igazság ösvénye
Boldog országodba csak ezen juthatunk:
De a rendben futó csillagok ösvénye
Között ám tébolygó csillagot is látunk,
Hiszem, hogy segédül adtad az érzőket
S mindent, amit tudok nékik köszönhetek.
Hogy csak ők vezérlik a földön élőket
S ismeretimre szert csak általok teszek:
De tudom, a szemnek, kinek kormányára
Tehetetlen lelkem főképpen biztatott
Annyira sem terjed látása s határa
Hogy megmondja áll-e vagy jár áldott napod.
Hiszem, hogy a szívet minden ő vétsége
Mellett feddhetetlen virtusra alkottad.
De mi bűn? mi virtus? hol a határ vége?
Hol vesznek egymásba? tudom azt nem adtad.
Hiszem, érdemet gyűjt az ember magának
Ha békével tűri sanyarú végzését:
De tudom, érdekli szenvedő fiának
Legkisebb kínja is a jó atya szívét.
* * *
Így harcol a hittel a józan értelem,
Így merül bús lelkem bizonytalanságba!
Az elme lerontja, mit a vallás velem
Elhitet, az elmét a hit ostromolja!
És oh ezer sűrű lelki homály között
Mihez nyúljak, helyes választást hogy tegyek?
Ha elmém s vallásom egymásba ütközött
A hitnek hódoljak? Vagy az észnek higyjek?
Vallásomat rúgjam el okosságomért,
Mert szabad lelkemet járom alá fogja?
Vagy eszemet nyomjam alá vallásomért?
Mért hogy az okosság hitemet elfojtja?
Vétek volna magát vezetni nem hagyni
Azáltal, kit az ész csal-vezérnek talál?
Érdem hitelt azon világnak nem adni,
Melyet bennem önnön kezeddel gyújtottál?
Törvényedet csak a bibliában lelem?
Csak két táblán vannak hagyásid megírva?
A természet által nem te szólasz velem?
Nem a te törvényed a természet szava?
Csak amire a hit s a vak engedelem
Ösztönöz, előtted virtus csak az volna?
S ami jót munkáltat a természet velem,
Mindaz érdemetlen igazolásodra?
Választott híveid jócselekedete
Méltó-e egyedül szent javallásodra?
S egyet ér előtted a pogány élete,
Akar Titus, akar Néróként folytassa?
Te, ki munkás ésszel ruháztad lelkemet,
S belém hitre hajló lágy szívet oltottál,
Egy sugárt székedből! s kínos kétségemet
Elűzöd elmémből, s a bús köd kettévál.
Nézd, mint viaskodik a vallás eszemmel.
Segíts! ez ostromot nem fogva kiállni,
S taníts meg, mire lehet tyrannus hitemmel
Értelmemet kívánt egyezségre hozni!
És ha megtagadtad tőlem irgalmadat,
S nem adsz alázatos kérésemnek helyet:
Uram! úgy oh vedd el, kérem jóvoltodat,
Vedd el vagy a hitet tőlem, vagy eszemet!
|
