Statárium a másvilágon szerző: Gárdonyi Géza
A jövő század legendás könyvéből
Járkál a mennyekben Szent Péter apostol. Bús-gondos a homloka. Lógatja ősz fejét. Összetalálkozik János apostollal. - Hej, János, öcsém, valami nem jó lében forog a világ odalenn. (S vakar a tarkóján.) Második esztendeje, hogy be nem zárhatom egy órára se a kapumat. Éjjel-nappal jönnek százával, ezrével. Keresztet hányva a muszka, káromkodva a magyar. Táncolva a francia. De mindenfajta náció, - el se igazodok a sokféle katona-ruhán. Csak omlanak ide fel. Le meg hogy nézek a pokol lejtőjére, alig hullong arra egy-két elkárhozott. - Tudjuk, Péter bátyám, hogy háboruskodik a világ. - De ilyen háborut nem értünk még, János. Zöld golyó volt azelőtt a Föld, ha innen leszemlélődtünk, zöld golyó, és tél-tul fehér foltok rajta, de most ha lenézünk: hej, piros golyó. Iszonytató ez, János! Jeruzsálem pusztulása kocsmai verekedés volt ehhez képest. - Hát bizony, bizony..., - ejtegette a fejét, János. Péter búsan nézett. - Hallod-e János: szólhatnál az Úrnak, hogy amit megutál, itt volna az órája: szólitaná az Úr a trombitás-angyalokat, és fúvatná meg velök a végső itéletet. János a fejét rázta. - Tudom mit felelne: Még nem érett meg a gabona, - mondaná, - még nem érett meg, hogy learattassék és csürbe gyüjtessék. - Akkorhát mérthogy ide özönlik az a sok vérontó? Nem prédikálják-e minden templomban: Fegyvert ne fogj! S ez mind fegyvert fogott és fegyver által halt meg? S mégis idejönnek? - A tiszták jöhetnek ide fel csupán, Péter bátyám, iszen tudod. - De mindenki, János, mindenki mégse lehet tiszta. Valami nincs itt rendjén! A háboru földi szokás: verekszik két ember, verekszik két család, verekszik két falu, két ország, vagy hét ország, vagy mind a világ lent, - földi szokás. De ez nem olyan háború, János. Valami kutya gonosz hamisságot büzlelek én emmögött, János. Az emberek igen találmányosak már odalent. Repülnek is már, mint a madarak. Tartok tőle, hogy idáig férkőzik az a hamisság: összezavarodik itt is a rend! Statárium kell ide János! Mégis csak eredj te az Úrhoz. Legalább azt engedje meg nékem, hogy megvizsgáljam: mi az oka ottlent ennek az eget búsitó nagy pogány háborunak? Mért oly ritkás a Pokol országútja? S miért oly sűrű a Mennyországé? János felvonta a vállát. - Szólhatok éppen, de tudom mit felel rá. Azt feleli, hogy kezedben a kulcsok: köthetsz, oldhatsz, hiszen megmondotta. - Hát persze, persze, - bólint rá Szent Péter. Nosza előszólit egy iródeákot. Kitétet egy zöld asztalt a kapu elejbe. A Halál főangyalát is ülteti az asztalhoz. A kaput bezárja. Odaállit egy hajdut. Maga is odaül az asztal elé. A lelkek csak jönnek, szállonganak, mintha fölfelé vonuló fellegyek volnának. Jönnek falkában, csapatokban, seregekben. Jönnek, sokadoznak. Csupa férfi lélek, csupa katona. A Pokol útján katonát alig látni, legfeljebb, ha egynehány rongy angol tengerészt. A többi mind a Mennyek fényes, csillagporos útján. Megtorlódnak ottan, hogy a kapu zárt. De aztán karajba rendezkednek szép illedelmesen, tisztást hagyva az asztal előtt. Sunyorog rájuk Péter: láthatna-e rajtok valami hamisságot? Valami titkos röptető készséget, amelylyel idáig feljutottak? Vagy valami még titkossabb boszorkány-mesterséget, amely talán úgy szállit fölfelé, mint fuvallat a szappangolyót? Mennyországba nem kell paksus: szentek szeme keresztül lát a tentás üvegen is. Dehát hiába: nem látni a katonákon se kivül, se belül semmi hamisságot, semminemü hamis röptetőt vagy egyéb efféle lélek-szállitó boszorkányságot. Kiki a maga lelke könnyüségével jutott fel a Mennyországnak szent kapuja elé. Mégishát Szent Péter rájuk-dobban: - Mért fogtatok fegyvert?! Nem tanultátok-e a szentegyházban, mit parancsolt Krisztus Urunk?! A katonák zavarodottan tekintettek össze. Egyik köztük a hóna alatt tartotta a fejét, mivelhogy levágták a csatában, s még nem jutott vele Krisztus Urunk elé, kinek szem tekintete helyre forraszt mindent. Hát a fejetlen vitéz viszszatette a fejét a nyakára, és balkézzel tartotta. A jobbal szalutált. - Jelentem alássan, nagyságos és szentséges főkulcsár úrnak, - mondotta, - minékünk odalenn nem Krisztus Urunk parancsol ám. - Hát ki a kefe? - hörken rá Szent Péter. - A törvény, könyörgöm alássan. - A törvény? Hát Krisztus Urunknak a szava nem törvény? Nem az a főtörvény? A feje vágott katona olyan ijedten kapta le a fejét magáról, hogy majdnem elejtette. Helyette egy másik felelt, egy darabokra tépett, - csak a ruhája tartotta egyben. - Bizony nem uram. Mert a főtörvény odalenn a reglama. - Reglama? Mi a fekete csuda az a reglama? Ki merte azt a reglamát Krisztus Urunk törvénye fölé helyheztetni? Firtatják, fartatják az iródeákkal: mi az a reglama? Ki csinálta? Hogy szól? Végre hát kinyomozzák, hogy senki se tudja ki csinálta, és hogy a katonákat a reglama muszájitotta fegyvernek fogására. A többit aztán, - márhogy a vitézkedést, - kiki magabuzdultából cselekedte, - hazáért, nemzetért, családért, otthonvalóknak boldog megmaradásáért. Szent Péter azonban még mindig csóválta a fejét, ráncolgatta a homlokát. Rájok is toppant: - Mégis tik vagytok az oka a háborunak, - kutya fékom! Ha katona nincs, háboru sincs! Ugy dörgött rájok, hogy meghőköltek belé. Csak a darabokra tépett vitéz maradt a helyén. Hatfontos ágyunak rontott neki az lent, hogy elvegye az ellenségtől: az tépte darabokra. - Mán uram, - szólalt meg könnyes szemmel, - hogy vóna a katona az oka a háborúnak, hiszen a katona szenved benne legtöbbet. No erre nem lehetett szólni annyit se, hogy bikk-makk. Még a Halál főangyala is bólintott reá. A csendben csak az iródeák tolla sercegése hallattszott, ahogy írt és maga elé sillabizálta a szavakat: -... háboruban...a katona... szenved... legtöbbet. Szent Péter gondolkodik, vakarja a fejét: - Ez hát tiszta sor: minden katona martir: minden martirnak mennyben a helye. Ezek közt csakugyan nem található meg a háboru keltője, keverője. Dehát akkor kik közt? Vagy bent vannak már, vagy lent vannak még. S hivatja a hajdúval a detektiv-lelkeket a kapura: - Kutassátok meg a Mennyországot: van-e bent valaki gyanús, aki szikráját fujta a háborunak? A Halál főangyalának is intett: - Eredj és szólitsd közangyalaidat.. Felelt a főangyal: - Mind lent vannak azok, Péter bátyám. - Igaz. Hát akkor eredj magad, Krisztus szent engedelmével: hozz fel minden rendü és rangu emberből egyet, - márhát a nem robotos-félét, - hozd fel őket egykis kurta félórára. Majd meglátom én, hogy nem járunk-e végére: ki a felelőse ennek a nagy világdúlásnak? A Halál főangyalának csak annyi volt ez a megbízás, hogy lecsapott az égből, mint valami fehér villám. Annyi idő se telt belé: amennyin egy kétlovas kocsiba befogunk, már látszott egy sebesen közelgő nagy kavargó felhő, mint mikor forgószél ragadja magasba az országút porát. S egyszercsak ott a sok mindenféle ember. Áll az itélőszék előtt nagyijedten, - mindenféle szőrű és tollú. Csak épp hát robotos nincs közte, a napi heti és havi fizetéses népség. De más mindenféle. Még király is. No meg is volt szeppenve az a király: ijedt alázattal tartotta a félfülén a koronáját. - Én, Isten látja a lelkemet, - lehelődzött, - oly ártatlan vagyok, akár a római pápa. Igaz, hogy az én nevemmel bocsátódott ki a háboru izenet, dehát kiki tudhatja, hogy minden király reszkető kézzel irja a nevét a hadizenet alá: Kivált a két Napoleon óta. Dehát mit tehetünk, ha a miniszterek... Miniszterek nyomják a király kezébe a tollat. - Hol az a miniszter? Ide állj! A miniszter áll és sápadtan vonogatja vállát: - A háborura minket a diplomaták késztetnek. Azok tudják: melyik ország fazekában, mi fől. - Diplomata! A diplomata kissé halványan, de azért mosolyogva dörzsöli a kezét. Dörzsöli, mintha Pilátus lavórjánál állna. - Már hogy volnánk mink az oka, uram? A diplomata éppúgy nem oka a háborúnak, mint ahogy a levelibéka nem oka az időjárásnak. Mink csak megérézzük a vihart, amely a nép lelkéből kavarodik elő. - Népek! Gyertek ide népek! Előinti őket a hajdu az ujjával. Minden nemzetből hozott egyet a Halál főangyala. Csupa kérgeskezű ember. Arcukon a mezők, a legelők nyugalma. Csak elámulnak, hogy a diplomaták rájok kenik a szurkot. - Mink uram? - mondja az egyik. Népek élnének egymás mellett békén, világ végeiglen, legfeljebb ha búcsúkor vóna itt-ott egy-egy kis zajgás. Mer anélkül hát hiába... - Mink uram, - mondja másik, - szántunk-vetünk, békén legeltetjük a nyájainkat. Azt se tudjuk, hogy a falunkon, tanyánkon túl meddig a világ, s mi történik benne. Legfeljebb ha szombat este a bótban, vagy vasárnap a kocsmában hallunk egyet-mást. - Bótosok, kocsmárosok! Boltosok, kocsmárosok tenyeröket terjegetik, vállukat vonogatják: - Mink volnánk okai a háborúnak? Hiszen az ellenség legelsőbben is a boltokat szaggatja fel, meg a hordókat veri csapra. Mink uram azon imádkozunk, hogy békesség legyen mindig és mentül több úr a vevőink között. Mentül több úr antúl több adósság... - Urak! Állnak elő urak, grófok, bárók, főispánok, bőrkabátosok, és fecske-kabátosok, mindenféle kisgombú, nagygombú, keztyűskezü népség. - Mink, uram, - háritkoznak, - a zavartalan életet kedveljük: bő asztalt, és puha ágyat, szinházat, bakkot, lóversenyt, utazásokat. Ki issza a háborunak legkeserübb levét, ha mink nem? Hol garázdálkodik az ellenség, ha nem a kastélyokban? Minden javunknak vége: örülünk ha személyvonaton menekülhetünk a zavarodás elől. - Harmadik osztályon, - nyafol közbe egy fehér kamáslis úr, - oda is csak egy generális szivességéből kaphattam fel a feleségemmel. - Generális! Hát persze, hogy a generálisok! - toppan meg Szent Péter, - azok intésére mozdulnak a hadak. Három aranygalléros is van ott. Mind a három koros öreg úr. - Mink keltenénk a háborut? - mondják nyugodtan simogatva szakállal vadított bajuszukat, - örülünk, ha mentül kevesebb köszvénynyel juthatunk penzióba. - No ezen el nem igazodunk! - dörömböl az asztalon Szent Péter. Ki van még itt? Ujságirók! Cucilisták! Szláv kontatók! Kucséber-politikusok! Oláh-konkolyosok! Nini: papok is! S hogy azokon állt meg a szeme, halkabbra fogta a szót, csak épp hogy a bajusza alól morrantott rájok: - Farkasokat engedtek-e a nyájba! Takarodjatok vissza! Sok most odalent a dolog! Egynehány görög-szakálasnak ugyancsak utána-fenyegetett. Faktatta aztán a többit: ujságirókat, cucilistákat, elegy-belegy népkontatókat, szabad-kömüveseket. Volt ott olyan vallatás, hogy Ráday-korában se különb. Dehát hiába. Izzadtak, de kimosdóztak. Az ujságirók legfürgébben, a kőmüvesek legverejtékesebben. A vége az, hogy még mindig kérdés a kérdés: Ki az oka a háborunak? Szent Péter a homlokára csapott: - Hát ki is volna más, ha nem az ördög?! Ide minden ördögöt! Majd rájok kanyarítom én a vizes lepedőt! Lóditja a hajdut Szent Györgyért. Oda is pendül a szent lovag egyszeribe. Aranysarkantyú a lábán, arany sisak a fejében, fehér köpönyeg a vállán. - Kapj egy jó karikást szent öcsém: tereld fel ide az ördögöket a Pokolból. Összecsörrenti Szent György a sarkantyúját és szalutál. És lenyilamodik a karikással, mint a tüzes villám, alá a mélység sötétlő sötétébe. Nem telik bele annyi idő, amennyin a hajdu a pipájára töm és meggyujtja hátul a kapu-sarokba, már látni is megint, hogyan csillan elő Szent György a Pokol gádorából. Hallani is már, ahogy durranta karikásával. - Csak egyet hoz! - hüledezik a szemét sunyoritva a Halál főangyala. Valóban látni is már, hogy csak egy ördögöt hajt, - mint valami aranyfejű fehér sas valami hitvány görhes hollót. Felérkeznek. Odalobbannak. Hát maga Belzebúb az az egy ördög, a Pokol fejedelme. - Hát a többi? - A többi nincs otthon, - feleli a szent lovag ismét szalutálva. Szent Péter szeme Belzebúbra szuronkodik: - Hol a többi?! - Szanaszét, - lihegi Belzebúb, - szanaszét a Földön. - Tudtam! Belzebúb még mindig piheg, de azért már elvigyorodva rázza a fejét: - Azok nem okai a háborunak. Hiszen magatok hirdettétek, hogy a betlehemi karácson óta nincs hatalmunk a Föld kerekén. - Hát akkor mit mivelnek ott a te gaz alattvalóid? - Mit mivelnek? Dolgoznak szegények. Segitenek. Tudhatod, hogy háboruban kevés a munkás kéz. - Mit dolgoznak? Hol dolgoznak? - Hát... Többnyire gyárakban. Hogy ne szünteljen a munka. Az ipar és kereskedelem. :. - Micsoda gyárakban? Belzebúb mosolyogva ránt a vállán. - Micsoda gyárakban? Municiógyárakban. Bakancsgyárakban is. Másutt is mindenfelé. Ki ez, ki az. Ki szeszfőző, ki kupec, ki bankár, ki cseh tiszt magyar ezredben. Láthatod, hogy egy sincs, aki oka volna a háborunak, - csak épp hogy mi kivesszük részünket az alkalmi forgalomból. S hogy ezt mondta: alkalmi forgalomból, a balszemén mosolyogva hunyorított, balszemöldökén emelintett. Szent Péter az asztalra csapott: - Akkor hát te vagy az oka! Belzebúb már akkor kiszuszogta magát. Nyugodtan állt, testi legyezőjét balkarjára öltve, mint lájdinándok szokták a kardot. Gúnyosan mosolygott: - Tudod, hogy soha nem mozdulok ki a birodalmamból. - Ne ferdíts! Nem arról van szó, hogy mozdulsz, vagy nem mozdulsz. Arról van szó, hogy te vagy az oka a háborunak, gonosz! Belzebúb vállát és szemöldökét vonta: - Én csak a magvát vetettem el. Hogy maradjon valami emlékem a Földön. Azt ki nem irthatjátok. - Micsoda magvát? - A háboru okának magvát. S mig az a mag ki nem vész, az enyém az ember. - Miféle mag? Hol itt a mag? Mi az a mag? Belzebúb vigyorgott, vállat vont. - Nézesd meg a zsebeket. S mivelhogy már Szent György nem volt ott, gúnyos-udvariasan meghajolt, és meglebbentette denevérszárnyait: vissza lebukfencelt s elkisebbült a fekete mélységben. Csak épp hogy egy kis kénszag szaglott még kisideig a helyén. Szent Péter elámult: - Mit mondott? Hogy a háboru oka... Hát lássuk a zsebeket! Mindenkiét aki csak itt van! Mindenkiét! Előforgatják hogy kinek mi van a zsebében? Hát...Tele vannak a zsebek aranynyal, vagy aranyra váltható bankóval. Kinek több, kinek kevesebb. Még a földmivesek zsebében is valamelyes... Csak a katonák zsebe volt üres.
|