A TÜCSÖK ÉS A HANGYA TANMESÉI, FABULÁI

A hangya és a ganajtúró (A hangya és a tücsök)
Mürméx kai kantharosz (Mürméx kai tettix)

(Aiszóposz, 114.)


Hideg tél volt, és vihar zúdult le az Olümposzról. De a hangya sok gabonát hordott össze még aratás idején, és elraktározta a házában. A tücsök meg egy lyukba bújt, s majd meghalt az éhségtől és a nagy hidegtől sanyargatva. A hangyához könyörgött hát: adjon neki az élelemből, hadd egyen egy kis búzát, s ő is életben maradna. A hangya viszont így szólt hozzá: „Hát hol voltál a nyáron? Miért nem gyűjtöttél élelmet az aratáskor?” „Énekeltem és gyönyörködtettem a vándorokat” — felelte a tücsök. A hangya nagy nevetéssel felelte erre: „Hát akkor télen meg táncolj.”

A mese·arra tanít bennünket, hogy mi sem való előbbre, mint gondoskodni a betevő falatról, és nem henyélni.


(Sarkady János fordítása)



A mese tanulsága egy természeti jelenség antropomorfizálása. Érdemes összevetni Aiszóposz 175., A hangya című meséjével.





A tücsök és a hangya

Tettix kai mürméx (?)

(Babriosz, 140. fragm.)



A hangya nyáron gyűjtött búzát hordott ki

rejtekhelyéről, s télidőn szárítgatta.

Az éhező tücsök könyörgött szép szóval

egy-két falásért, mert különben elpusztul.

„Hát mit csináltál — szólt a hangya — most nyáron?”

„Egész nap énekeltem, nem lustálkodtam.”

A hangya felkacag s bezárja élelmét:

„Ha nyáron énekeltél, télen táncolj hát.”



A rossz időkre felkészülni bölcsebb, mint

csak élvezetre, dáridókra gondolni.


(Kerényi Grácia fordítása)





A tücsök és a hangya

Quisquis torpentem passus transire juventam

(Flavius Avianius)



Bárki, ha ifjukorát zsibbadtan tűrte elúszni,

s nem sejtette előbb: mily bajokat hoz a sors,

vénségtől gyengén, miután eljött a nehéz kor,

hányszor kér mástól — s jaj, de hiába! — segélyt…



Tűző napfényben robotolt — vállalta — a hangya,

és munkája nyomán teltek a csöppnyi odúk.

Ám amikor már zúzmara lepte fehéren a földet,

s jégpáncélzat alatt bújt el az őszi vetés,

megbirkózni viharral amúgy sem tudna a csöppség —

házacskájában dús magokat szedeget.

Sápadtan könyörög most élelemért, kinek egykor

bús nótájával telt meg a nyári mező,

mert mig az érett gabnát elcsépelte a szérün,

dallal nyújtotta ő a meleg napokat.

Hát a kicsiny szorgos felel is, kinevetve a tücsköt:

„S most ugyanúgy tudod-e élni az életedet?

Minthogy megfeszített munkámból nyertem a létem,

én a hideg közepén jó nagyokat pihenek.

Ám neked itt az idő, most járd el a táncot, a végsőt —

hisz muzsikáltál csak végig az életen át.”



(Kurcz Ágnes fordítása)





Az picsekről és hangyáról

(Pesti Gábor, 114.)



Mikoron a picsek nyárba csak éneklésbe múlatná el dolgát, a hangya igen arat vala búzát hordván az ő fekvésébe. Azon közbe el közelgete a hideg tél is, és meg éhilvén kezde a hangyának könyergeni, hogy enni valót adna. És a hangya ez választ tevé neki, hogy mikoron az picsök éneklött volna, akkoron ő munkálódott volna.



Értelme.

Az, ki iffjúságába resten cselekedik,

Az ollyan vénségébe osztán szíkelkedik,

És másnak héjába sokszor reménkedik.





Hasonló a következő mese:



Az hangyáról és picsekről

(Pesti Gábor, 84.)



Mikoron az tél el kezdene közelgetni, az hangya vonsza vala a búzát szemenként az ő bolyába. Látta vala ezt a picsek, télbe oda mene, kezde búza magot tőle kérni, kinek a hangya mondá: Mire hogy én hozzám képest nem gyihtettél tis nyárba? Felele neki, mondá: Mert énnekem akkoron minden dolgomat az éneklésbe kellett el múlatnom. Mondá neki a hangya nagy nevetéssel: Hallod-e, ha nyárba éneklettél, mastan tehát éhezzél, mint jobban lehet felőled.



Értelme.

Hangyán az eszes embert, télen a vénséget vegyed,

Azért míg erőd vagyon, dolgod úgyan tegyed,

Hogy vénséged idején kenyeredet nyugolmason egyed.





A hangyáról és szekcsőről

(Heltai Gáspár, 58.)



Egy hangya külemb-külembféle magokat gyűte és horda be egy odúba. Télbe, midőn valamennyére szép idő lött volna, kihorda a nedves magokból a szélre, hogy megszárasztanája őket. Talála odajönni egy szekcső. Az, látván a magokat, könyörgeni kezde a hangyának, hogy részt tönne neki benne. Felelé a hangya: „Nincs-é tenéked?” Felelé a szekcső: „Nincsen.” Mondá a hangya: „Mint vagyon ez? Mit műveltél nyárba, hogy nem gyűtöttél?” Mondá a szekcső: „Akkoron alá-fel szektem, és a melegbe gyönyörködtem és éneklettem.” Mondá a hangya: „Ha nyárba hivolkodtál és vigadtál, eredj el mostan is, szekjél és mondj vigasságos éneket. Bizony, ebbe nem észel.” És betakarítá a magokat az odúba.


Értelme:

E fabula erre inti a hivolkodó resteket, hogy ne hivolkodjanak, hanem hivataljokban eljárván munkálkodjanak, nemcsak az önnen szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniek, inniok és müvel magokat megruházzanak. Hanem hogy az ő alatta valóit is eltáplálhassák, és az Istennek tiszteletire segétségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salomon mondja, a rest kéz szegénséget nemz. A szégénségből kuldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salomon: Te rest, menj el a hangyához, és tanolj bölcsességet tőle etc. De mostan minden ember elkörüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi kuldus és seggen ülő tolvaj.




A tücsök meg a hangya

La Cigale et la Fourmi

(Jean de La Fontaine, I. könyv, 1.)



A Tücsök dalolt egyre, bár

Izzott a nyár,

Úgy hogy mikor jött a komor

Tél, része gond volt és nyomor:

Még egy picinyke kis darab

Legye, vagy férge sem maradt.

Hát ment is a Hangyához át

Elpanaszolni nyomorát,

És kérte, adjon néki kölcsön,

Zsákjába egy kis magot töltsön,

Új aratásig legalább.

„Majd megadom, lesz erre gondom,

Nyáron, tücsök-szavamra mondom,

A tőkét meg a kamatát.”

Bosszantja a Tücsök kalandja,

Nem is adott magot a Hangya.

De ezt kérdezte végre tőle:

„Mit tettél a meleg időbe?” —

„Éjjel-nappal munkába voltam,

Fűnek-fának folyton daloltam.” —

„Daloltál? rendbe van, komám,

Akkor ma táncolj, szaporán.”





(Kosztolányi Dezső fordítása)