Berzsenyi Dániel Életfilozófia
Én is örömre születtem Árkádia berkében, Rózsapárnán szenderegtem Cypris ambrás ölében. Az aranyszázad istene Pásztorai közé kene. Ah, de mint az aranyvilág, A rózsakor elrepül! Olympusra más isten hág, S Dodona berke dördül. Elvirít a szép kikelet, S vele a hesperi liget. Az enyém is elvirult már! Pályám vége közelit: Hol a gigászi Örök vár, S chaoszába elmerít, Mint egy cseppet az óceán, Mint egy sóhajtást az orkán. Légyen álom, légyen bíró, Bátran megyek elébe, Mint egy elfáradt utazó, A vadon enyhelyébe. Mert ha bíró: nem furdal vád, Mert ha álom: nyugalmat ád. Ember voltam, csak gyarlóság Létem fényes bélyege, Ha virtusom nem hiúság, Forró vérem melege, Ha szívem nemesebben vert: Önmagában méltó bért nyert. Sírjak-e, hogy életemet Jól használni nem tudtam, S legkiesebb ösvényimet Álmodozva folytattam? Ha ezt ujra elkezdhetném: Ismét a multat követném. Az ifjúság örömeit Lelkesedve öleltem, De szívem szebb ösztöneit Soha bé nem tölthettem. Ithakám partját elértem: S ah, hazámra nem ismértem! Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám, Úgy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám; Megcsókolgattam rózsáit, Megizzadtam vaspályáit. Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam miden időszakaszt S minden földi láthatárt: Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék. Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom, S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom, Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene, S kebelemben marasztom.
|