Kis János

Bölcs rejtezés

Lesse, kinek tetszik, a szerencse nyomát 
S fényes udvarokban bámúlja templomát: 
Én az aranybékók zörgésétől futok, 
Mint a szomjú szarvas, még oly völgybe jutok, 
Hol tiszta forrásból igaz boldogságot 
Merítek, felejtvén világi hívságot. 
Ott, hol sem arannyal fedett esztelenek, 
Sem irígység mérges nyila nem sértenek; 
Éltem a bölcsesség számára szentelem, 
S fő jóm halhatatlan lelkemben föllelem. 
S mikor lefoly éltem patakja egészen, 
Ijesztő váz nálam a halál sem lészen. 
Bár késő világra nem jutok híremmel: 
Elég, ha rejtekben használtam, éltemmel. 
Hadd szórják a szelek szerteszélt poromat, 
Felszedi az, aki kimérte sorsomat.