Ki lesz a bálanya?
Dráma három részben
A dráma színhelye egy garzonlakás, amelyben egy irodalmár ember lakik. Körben a falon magas könyvállvány húzódik, dugig könyvvel. A könyvek szépek, rendezettek, tiszták. A könyveken kívül más jellegzetes, jelentős berendezési tárgy csupán az íróasztal, mely jobbra elöl áll. Rajta írógép, mappa, egyebek, mögötte szék. Itt is rend.
A szobából jobbra függönnyel elválasztható hálófülke nyílik, és annak ablakán át kap az utcáról fényt a szoba. A függöny állandóan félre van húzva, szinte nincs is, így a hálófülke egészen összenő a szobával, benne nyilván egy heverő van.
Hátul, kicsit jobbra, ajtó az előszobába. Az előszoba valószínűleg kicsi, s belőle a fürdőszoba nyílik.
Baloldalt a kis teakonyhába lehet kimenni a szobából.
A telefon a hálófülke és a szoba mezsgyéjén, egy kis asztalkán, hogy az ágytól és az íróasztaltól is elérhető legyen.
Amikor a függöny felmegy, Czifra behozza az előszobából a kártyaasztalt, szétnyitja és felállítja. A négy szék, amit köré rak, nem egyforma.
Este van, nyolc óra előtt néhány perccel.
Czifra János harmincöt év körüli, apró szemű, fürge észjárású, próbált férfi. Amíg egyedül van, komor, keserű ember benyomását kelti, s ez a társaságban is néha kiütközik élénksége, vidámsága alól. Anyagias. Tehetségesebb, mint amennyit elért az életben. Elvált, most nőtlen.
Csüllögh, az első vendég, nagy darab, kövér, gyerekarcú, huszonhét éves. Lassú, elég nyugodt, a játékot inkább a társaságért szereti, az önmagával, tehetségével elégedett ember benyomását kelti. Nős, egy gyermeke van.
Abonyi Bálint, a harmadik, rendkívüli jelenség. Filozófusnak indult, tanár lett belőle. Nagyon okos, szomorú, bohém és ripacs. Harmincéves. Viharos életű, romantikus, szerencsétlen. Öltözete borzalmas: nadrágja féllábszárig ér, kabátja kopott, körmei nagyok. Tarka ing van rajta. Két gyermeke van. Teste nagyon szőrös.
Fény, a negyedik játékos, halk szavú, értelmes, okos, nagyon művelt, és ez a viselkedésén is meglátszik. Matematikus, de irodalmi műveltsége is nagyobb, mint Csüllöghé. Harmincegy éves. Három gyermeke van, de ő az egyetlen, aki úgy játszik, hogy a családja nem érzi meg. Nyugodt, rendezett polgári életet hagyott otthon. Ettől függetlenül, nagyon szeret kártyázni. Nem úgy, mint Czifra, aki talán a kártyával együtt született, nem is úgy, mint Abonyi, aki nem a szenvedélyt szereti a szenvedélyben, hanem magát a játékot szereti.
A játék, amit játszanak, a póker egyik fajtája, öt lapot osztanak benne. Évek óta együtt játsszák, ismerik egymást, egymás stílusát. A játék két fázisra oszlik: az első az előkassza, amely vakolással kezdődik. Az osztó után ülő személy beteszi az alapegységet, jelen esetben egy zsetont, ami öt forintot ér, a következő két zsetont vagy tíz forintot. Ez minden partiban automatikusan megtörténik, osztás közben. Ezenkívül mindegyiknek joga van még az előkasszában hívni annyit, amennyit akar, de ez a hívás sohasem lehet több a bent levő összegnél, a kasszánál. Amikor mindenki egyenlő összeggel van benne a kasszában, akkor kezdődik a lapcsere. Aki nem fizeti be a kellő összeget, „kiszáll”, nem vehet részt a partiban, addig betett pénze elveszett. Az öt lapból mindenki annyit cserél, amennyit akar, ötöt is, egyet sem. A cserélés után újra hívások kezdődnek, s a szabály most is ugyanaz: a lapokat csak akkor kell felmutatni, ha mindenki „megadja” a hívást. Akkor a nagyobb lap nyer. Ha az egyik hív, és a többi nem adja meg, a hívó lapfelmutatás nélkül nyer. Ilyenformán a játék egyik alapeleme a blöff.
A játék gépszerűen, automatikusan folyik, mindezekkel a szabályokkal mind a négyen tisztában vannak, erre időt, szót sohasem fecsérelnek, vagy ha igen, az jelent valamit. Gusztálnak, hívnak, nézik egymást, rakosgatják a pénzt maguk előtt, számolják és váltják a zsetonokat egymástól. Mind a négyen dohányoznak, sokat, és még azt is fel-felhasználják a játék egyes fázisában.
https://reader.dia.hu/document/Csurka_Istvan-Hazmestersirato-37361
*
Csurka István: Ki lesz a bálanya?
- Szerző
- Csurka István
- Kiadás éve
- 1970
- Műfaj
- dráma
- Kiadás helye
- Budapest
- Kiadó
- Magvető Könyvkiadó
- Oldalszám
- 333
- A szócikk szerzője
- Sturm László
A kötet Csurka négy korai drámáját tartalmazza, köztük a könyv címadójává is emelt darabot, amely a legnagyobb figyelmet keltette. (A későbbiekben a Döglött aknák és a Házmestersirató fogható leginkább hozzá.) A szerző Az esztétában, önéletrajzi regényében így ír drámaírói pályája kezdetéről: „1961-ben azzal a céllal kértem beutalásom a szigligeti alkotóházba, hogy megírom egy kártyás éjszaka történetét egy kisregényben, de amikor körülbelül egy hét múlva felálltam az íróasztaltól, egy dráma első változata feküdt előttem. […] Életem első drámája, a Ki lesz a bálanya? először abban a baráti társaságban terjedt, amelyikről szólt. […] [Várkonyi Zoltán] Világosan megmondta, hogy ez a dráma előadhatatlan, ellenben megkért, hogy írjak könnyebb darabokat, és ha ezzel vagy ezekkel sikerül utat törni a Bálanyának, akkor esetleg be lehet mutatni. Így írtam meg előbb a Szájhőst, majd Az idő vasfogát, amelynek hatalmas sikere lett. A Bálanya azonban szóba sem jöhetett, Juhász Ferenc még jóval később is azzal utasította el az Új Írásban való közlését, hogy »túlságosan átvérzik rajta ötvenhat«”. A Bálanyát végül 1969-ben játszották először.
Dérczy Péter így összegzi Csurka drámaírói jellegzetességeit: „Drámái, mint minden más munkája is, azt tükrözik, hogy Csurka Istvánt mindig az egyes ember történelmi dimenziókban is ábrázolható dilemmái érdekelték. Drámái ezért tulajdonképpen mindig egyazon témának a variációi, s a tematika, a tartalom azonossága mellett a poétikai variációk, eltérő alakzatok adják érdekességét. […] Csurka István színművei jószerivel értelmiségi drámákat, értelmiségi dilemmákat fogalmaznak meg”. A Szájhős főszereplője, mint a többi darab főhősei is, megutálta a saját életmódját. A népből fölemelkedett fiatalként sikeres újságíró lett. Karrierjét főleg felesége családjának köszönheti. Sorsán azonban önmaga képtelen változtatni. Úgy dönt, leleplezi apósa piszkos pénzügyeit, és így csak lesz valami változás. Saját kisszerűsége is okozza, hogy a kedvező kimenetelre aligha lesz esélye. Az idő vasfogában a pesti vagány és csaló Kenéz Pál vidéken orvosnak adja ki magát, és mint a kijózanító intézet igazgatója csinál karriert. Ő szintén kedvezőnek ígérkező házasságot köt. Sikerei eredményeképpen Pestre kerül. Neki is elege van látszólag sikeres életéből. Hiába leplezi le magát, kiderül, főnökei mindenről tudva használták föl képességeit. Felesége ugyancsak a főnökei oldalán áll. A kis- és középszerűség magába nyeli lázadását. A Deficit két házaspár története. Vidéken élnek, jó munkahelyük van. Összejárnak, mert más társaságot nem nagyon találnak. De már az összejárás is kezd szokványossá kopni. Ekkor gondolja ki az egyik férj, hogy legalább egy alkalomra cseréljenek feleséget, hátha történik végre valami. A csere megtörténik, de az élet utána csak még kétségbeejtőbb lesz. Legalábbis így tűnik a darab végén. A kor szorításáról ebben a drámában hangzik el a legtöbb tételesen megfogalmazott kijelentés. Leginkább tehetetlenség és önsorsrontás ötvözetéről: „még csak reményt sem látok valami pozitív értékű történésre. Jót nem tehetünk, tegyünk rosszat. Magunkon nem segíthetünk, ártsunk magunknak. Mindegyik jobb, mint a tétlenség, az állóvíz, a pocsolya, amiben most vagyunk”; „Én már nem tudom ezt így tovább folytatni, ahogy most van. Számomra már kell, hogy történjen valami. Bármi. Inkább szenvedni, beledögleni, de ne így tovább, ebben a méla csöndben.” Lenne bennük igény a nagy tettre. A múlt erre készítette őket, a maga hamis és igaz módján is. Az egyik férj egy hegedűtokban véli őrizni élete kettős titkát: egy (alighanem ötvenhatos felkelőként beszerzett) géppisztolyt és a Kommunista kiáltványt. Ám a kor, a hatvanas évek legfeljebb jólétet kínál. Kiderül, a hegedűtok is üres, a felesége eltüntette a tartalmát.
A Ki lesz a bálanya? című dráma életrajzi háttere Csurka mesterének és kártyapartnerének, Czibor Jánosnak az öngyilkossága. A darabban négyen pókereznek. A groteszk kártyásnyelven lassan átütnek a valós életproblémák. Tulajdonképpen senki sincs a helyén, senki sem azonos magánéletbeli és társadalmi szerepeivel. Czifra például, akinek a lakásán játszanak, mások műveit írja, teszi rendbe megfelelő fizetségért. Valójában a hazárdjáték egy másik dimenziót jelent számukra, amibe időlegesen el lehet menekülni sivár mindennapjaikból. A sivárság kimondásával talán fölébe lehet kerekedni a közegüknek, vélik, de ez is önbecsapásnak tűnik. A váltakozó nyerés- és vesztéssorozatok végül mindenkit több oldalról mutatnak meg és lepleznek le. Mikor minden vendég elmegy, megjelenik a házigazdánál az unokaöccse egy alkalmi szerelmével, és elérik, hogy Czifra hagyja magukra őket. Pedig a fiú tudja, hogy ez azt jelenti, hogy nagybátyja meg fogja valósítani tervezett öngyilkosságát. „Két, egymás számára vadidegen világ: a négy játékosé és a két szeretőé (a vadidegen világok gyakran egymásba ékelődnek Csurkánál)” (Hubay). Abody Béla, aki a darab Abonyi nevű szereplőjében ismert némileg magára, állapítja meg, hogy Csurka ebben a művében az értelmiségi önáltatással szakított: „kiábrándult a kiábrándulásból, s minden írói gesztusával ezt a vákuumot akarja felszámolni […] a hamis tudat menekítését akarja leleplezni”.
Csurka a korszak lényegi kérdéseire talált rá. A hatvanas évek önsorsrontó szereplői például Sarkadi drámáiban jelennek még meg – mindenekelőtt az Oszlopos Simeonban –, a kor kisszerűsége pedig többek között Örkénynél.
- Irodalom
-
Abody Béla: Intimitás vagy közügy? Új Írás, 1970. 1. sz.
Almási Miklós: Groteszk rekviem. Kritika, 1970. 1. sz.
Dérczy Péter: Csurka István. In Béládi Miklós–Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945–1975 3.köt. Bp., 1990, Akadémiai.
Hubay Miklós: Csurka In uő: A dráma sorsa. Bp., 1983, Szépirodalmi.
Kultúra - Színház - Ki lesz a Bálanya?
Magyarország, Budapest, Budapest
Budapest, 1969. október 17. Harsányi Gábor (b), Inke László (k), Keres Emil (j2), Szilágyi Tibor (j) színművészek Csurka István Ki lesz a Bálanya című drámájában a Thália Stúdióban. A darabot Léner Péter rendezte. MTI Fotó: Tormai Andor
Harsányi Gábor (1945-) kétszeres Jászai Mari-díjas színművész. Inke László (1925-1992) Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész színművész. Keres Emil (1925-) Kossuth- (1965) és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, színigazgató, érdemes és kiváló művész. Szilágyi Tibor (1942-) Kossuth-díjas (2007) színművész, érdemes és kiváló művész.
Készítette: Tormai Andor
*
bálanya [l-a] főnév ..nyát, ..nyája (1945 előtt)
Bál védnökéül felkért előkelő, tekintélyes nő. A főispán felesége volt a bálanya. Elfogyott a lábuk alól a nóta … úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni … a bálanya tribünjéig. (Jókai Mór)
*
Televízó
Csurka István drámájának tévéváltozata
Ki itt a bálanya?
Sándor Iván
Ezek a szobák. A bútorok. A polcok, és fej magasságban már porréteg a könyveken. Az így, porosan olvasott könyvek. A sohasem igazán kimosható hamutartók. A karosszékek, már nehezen hajló csontokhoz hasonlító rugózatukkal. Az aritmiásan himbálódzó hintaszékek. Az éles erezetű öreg parketta nyikorgása.
Dömölky János első, felfedezése az, hogy ezt a szobát, a szobáinkat, középkelet-európai játszmánk egyik színterét megmutatja. Ahogy végigjáratja Csurka játékosait, a régi és új, az örökölt és kölcsönre vett, váratlan honoráriumból vásárolt, alkalmi légyottok után ottmaradt rekivizitumok között, a vörös boros, a gines üvegek, a Kossuthok, Symphoniák, az átnedvesedett kis bugyik és a ritka ihlet összemixelt illatpárájában. Színpadon mindez nem érzékelhető, nem is ábrázolható. Ott nem is fontos, az első mondatnak kell leütni azt a hangulatot, amit most a kamera mutat meg. Itt viszont még annak is szerepe lesz, miképpen lassulnak le a történet végére, mint meszesedő érhálózatban a véráram, a léptek és a szavak annyira, hogy amikor a Fiú és a Lány megérkezik, az órák óta várt szeretkezés előtt előbb szellőztetni kell, mert ebben a mindenre rátelepedő intellektuálisan szolid dögszagban lefeküdni sem az igazi.
Sokfelé éltem. Gyermekkorom ártatlan, nagy zuglói kertjeiben. Egy udvarban is, ahol, miközben az utcán SS-őrjárat cirkált, fiúk és gyereklányok építőanyagok szétszórt halmazai között bujkálva ittuk a negyvennégyes nyár fényeit. És éltem agyonázott katonasátorban, fegyencbarakkban, földes parasztszobákban, olcsó kis párizsi szállodákban, ahová a becsukott ablakokon át is betört a Boulevard St. Germain autócsordáinak robaja. És álomnál nem hosszabb időre fényes hotelekben is éltem, ahol celofán alatt várt a márványasztalon a mangófa gyümölcse, a banán és a datolya, az ablakon túl pedig a Bengáli-tenger ultramarinja égett. De leginkább azokban a szobákban éltem, ahol úgy telnek el az évek, mint Csurka szobáiban, így lehet az asztalon teleírt kéziratlapokat felhalmozni, így hülyeségeken hajbakapni, nőkről du-málni, mellesleg meghalni, ahogy Csurka bálanyái. Ez az életünk helyszíne. Nem játszom pókert, de a nagyobb játszmában, ami itt folyik, sokadmagammal részvevő vagyok. Ezért volt a mienk a Ki lesz a bálanya?, amikor Csurka tizenkét évvel ezelőtt „odatette”, ezért fontos, hogy Dömölky János most jó tévéjátékot rendezett a drámából.
Ami ma sem szól másról, mint arról, amit az elmúlt félévszázadban Lukács Györgytől Bibó Istvánig minden felelős gondolkozó feltett: hogyan éljen, teremtsen, netán pusztuljon az értelmiségi ember. Ezt kérdezi Csurka írói eszmélésétől (szerencsére nem a tudós gondolkozók fogalmi nyelvén), erre csattant már a Nász és pofon, a pályakezdő novella negyedszázada.
De ki az a jobbak közül, aki nem erről ír? Csakhogy Csurkának, túl a másokéval felcserélhetetlen hangján-látásmódján-technikáján, legalábbis művei magassági vonulatában (drámái közül a Bálanya mellett a Deficit, a Házmestersirató, a Majális tartozik ide) van egy szólama, ami megadja válaszainak sajátos színét. Legszívesebben azt mondanám erről, hogy az a természetes könnyelműség (bár az írói teljeslátásra és felelősségre ez igazán nem a legtalálóbb kifejezés), amivel rozoga könyvespolcok közé préseli a háborús emlékeket, jóféle, mindig a kellő pillanatban kinyitott palackokba dugaszolja a fényes szelek levegőjét, mély karosszékekben hintáztatja meg a válságok, tragédiák emlékét. Csini melltartók, szent verssorok, megváltó álmok és visszaváltásra váró borosüvegek együtt adják meg azt a sajátos atmoszférát, amelyben a korkérdések és a kölcsönpénzen feltett licitek izgalmai között első látszatra nehéz különbséget tenni.
Megvallom, volt idő, amikor úgy éreztem, hogy ez a figuravilág, ez a drámai erőtér, a mindannyiunkat körbezáró, legizgatóbb feszültségek ábrázolására nem mindig elég, legfeljebb csak az értelmiségi bohémság és dermedtség kifejezésére alkalmas. Ami meghatározó létállapot ugyan, de a drámában, drámai cselekvés nélkül kisebb művészi intenzitással van csak jelen. Csakhogy a Bálanyához innen indulva nehéz kulcsot találni, hiszen ebben a Csurka-műben is a körülhatárolt lehetőségek között sasszézó emberi igyekezet, az önámítás és a szembenézés változatai a legfontosabbak. Tudjuk, a bukás lehetőségei sokfélék és tudjuk azt is, hogy a túllépés formája az író számára maga a mű, mert – pontosabban erről nem lehet beszélni Ottlik Géza szavainál –, „Az alkotás cselekedet… Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét… Az írónak, azt látjuk, gyakran sokféle tehetsége van, melyeken tündöklő közönnyel lép keresztül egyetlen kedvéért, ahogyan a sokféle lehetséges cselekedet közül a legveszélyesebb mellett dönt. Ez a választása is tett. És tett a tétovázás nélküli mozdulat, mellyel anyagához és eszközéhez nyúl.”
Dömölky szépen és komolysággal rendezte meg a tévéváltozatot. Munkája felette van annak a mércének, amit a televíziótól megszoktunk. Ezt a dicséretet szomorúan írom le. Miért kényszerül arra annyi jó magyar író, hogy a saját értékénél alacsonyabb szinten jelenjen meg a képernyőn? Ezúttal minden méltó a drámához. S itt eszünkbe jut még valami, legjobb színészeink játéka. Nemcsak a televízióban, a színházban is. Vannak kitűnő rendezőink, de a jó előadásokon is úgy érzem, bennemarad valami a színészekben. A legjobbakban és a feltörekvőkben is. Még akkor is, amikor kitűnőek, vannak perceik, mikor ott ásít játékuk mögött az önismétlő rutin, ott van mozdulataikban, arcukon a bizonytalanság. Mintha rendezőik – most a legjobbakról beszélek – nem ismernék eléggé azt, amit Gellért, Várkonyi, Pártos, fényes éveiben Major, egy-egy előadáson Egri, vagy a pályakezdő Ádám Ottó, ma Horvai ismer: hogyan kell a színészt úgy vezetni, hogy alkotózsenije mindvégig friss és töretlen maradjon. Dömölkynek itt sikerült ez. Négy színésze Őze Lajos, Szilágyi Tibor, Haumann Péter és Cserhalmi György, akikről tudjuk, hogy jó színészek, de akiket láthatunk sokszor túlzónak, bizonytalannak, önmagukat ismétlőnek is, most: mesterkvartett. Micsoda szólók, milyen nagyszerű összhangzat. És váltások, kitartott hangok. És csendek. Sehol egy rutinos megoldás. A színész ne valljon, a színész ábrázoljon. De úgy, mint ők négyen, hogy közben az izmaikban, a torokszorulásukban, az eltorzult röhögésükben is ott van, hogy miféle rekviemhez kísérőjátszma ez a parti.
Mikor Czifra társai elbúcsúznak hajnalfelé, megjelenik a Fiú és a Lány. Órák óta vártak kint az esőben a lakásra és a Fiú szinte kituszkolja Czifrát, aki a szappanba rejtett borotvapengével elindul a gőzfürdőbe. A bemutató idején sok vitát váltott ki ez a befejezés. Az utódok rámenőssége? Vadsága, kegyetlensége? Ironikus, végső licitálás, amelyben már mindenki Bankra, az életre játszik, vagyis groteszk sírbeszéd? Dömölky a végjátékot is tisztán értelmezi. „Ez a lakás az enyém lesz. Nem is lesz, már az enyém” – mondja a Fiú. Ezek ketten majd itt próbálnak élni. Hát tessék! Tessék folytatni ebben a lakásban, ahonnan Czifra kisétált a halálba. Mert a bugyi gyorsan lerepül a kislányról, azután eltelik egy kis idő, és mégis, megint csak az lesz a kérdés: hogyan éljünk?
S ezzel újra a nyitó lapot osztjuk. A játszma újrakezdődik. Az értelmiség sorskérdései… Mikor fél évszázada Németh László megindította a Tanút, ezt mondta: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek”. Mikor negyedéve Sartre meghalt, azt mondta: „Minden életmű kudarc.” Messziről hozom a példákat? De kérdezem: ki itt a bálanya? Világos, – mondhatjuk egy pókerjátszma résztvevőinek zsargonjában – és némileg lehangoló.
És mégis, ez a játszma meg a belőle született dráma; szép. Attól, hogy miközben az élet kifut hősei alól, ott a finom por a kedves könyveken, ott világítanak a meghitt fények a szobasarkokban, és a Himnusz is szól éjfél után a rádióban. Igen, a röhögés a kalandokon, az átvert nőkön, az átvert férfiakon, az elnyert, a visszanyert pénz. És szép, hogy mikor a színről már mindenki lelépett, ott szeretik egymást az ágyban a kétségtelenül soron következők.
|
