Ferenczi Sári: A vörös daru. A többi csatornám: @
FERENCZI SÁRI
A VÖRÖS DARU
BUDAPEST,
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1919
A BORÍTÉKOT BATÓ JÓZSEF RAJZOLTA.
9616. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
I. FEJEZET.
Milyen is az a daru?
1814 októberében beteljesedett az ország legbuzgóbb, legfőbb óhajtása és egy hétfői nap estéjén, I. Ferenc császár megérkezett Budára.
Másnap már reggeltől fogva audienciát tartott. Saját huszárezredének egyenruhájában, kegyesen fogadta hű magyarjainak hódolatát. Valamennyit elbűvölte szíves mosolyával, apró igéreteivel, elragadó kedvességével, mindmegannyi jutalmával annak a sok-sok áldozatnak, mit a hosszú napóleoni háborúk alatt hozott az ország vérben, pénzben.
Pest ujjongva fogadta a császárt és lelkesedve készült az orosz cár, meg a porosz király megérkezésének ünneplésére. Másnapra várták őket, izgatott türelmetlenségben égtek a szívek, és kis polgárasszonyok megmámorosodva álmodtak arról, hogy holnap császárok veszik észre őket. A sorsnak minden lehetősége ott izzott a levegőben. Napoleon Elba szigetén van és eljött a béke. Eljött a béke, hogy ezer csudával árassza el Európát, eljött a béke, hogy visszahozza az elvesztett vagyonokat, és elpusztítson jogtalanul szerzett kincseket, eljött a béke, hogy letörölje az özvegyek könnyeit és dédelgető apja legyen az árváknak. Eljött a béke, mindent fölülmuló boldogságot igérő jóltevője a világnak, eljött és elhozza majd biztosan minden -4-igért kincsét Pestre is, hiszen itt a császár, itt a magyar király és a Magyar Kurir november 1-én megjelenő számában mindenki olvashatta széles e hazában, hogy: „Az atyáskodó fejedelem mindjárt az első nap azzal mutatta meg kegyelmes gondviselésének indulatját, hogy reggeltől fogva délután két óráig, a hozzá folyamodó hív alattvalóit hallgatta“.
Zsúfolva is volt a nagy terem, hatalmasok és kicsinyek, szegények és gazdagok lesték a pillanatot, hogy szemtől-szembe lássák a császárt és előadhassák kéréseiket. Csataképek díszítették a palota várótermének falát, de minden ütközetnél nagyobb ütközetet készültek vívni sorsukkal a jelenlevők, akik izgatottan köhécselve ismételték magukban mondanivalójukat. Nagy devócióval gyönyörködtek közben, a falmelletti díszes asztalok üveglapján álló porcellánfigurákban, melyek ilymódon teljesítették hivatásukat, minthogy a bécsi gyárból azért kerültek ki a császári család apró, színes szobrocskái, hogy finoman hódoló tiszteletet ébresszenek az alattvalók szívében.
Délután két óráig mindenki bejutott a császárhoz. Nem egy díszmagyarba öltözött hazafi lépte át zord arccal a fogadószoba küszöbét és hagyta el néhány perc mulva ragyogó mosollyal. Ferenc nagyon jól értette, hogyan kell megpuhítani egyéniségének varázsával az elégedetleneket.
Az alakokkal díszített teremben, melynek falait németalföldi kárpit borította, a vörös bársonytrón előtt, fekete karosszékben ült a császár, kin sötétkék, zsinórozott, feszes huszárruha volt.
Hosszú, sovány, borotvált arcán kisimult minden ránc, magas, keskeny homlokáról eltüntek a történelemben annyit emlegetett híres redők és szétálló zöldesszürke szemébe mosoly költözött.
Az ilyen népszerű audienciákat élvezte a császár, csak az államügyeket nem szerette, a nagy eszmék és mélységek iránti érzék hiányzott belőle. Titkos óráiban talán egy kicsi, politikai gondolatoktól alig -5-érintett, német fejedelemségről álmodott, ahol mint igazi Landesvater, íróasztala mellől, maga intézi országa ügyeit, ahol mindenről értesülhet, ami birodalmában történik és a legutolsó asszonyi pletyka szálait is ő gombolyítja fel fehér, karcsú, fejedelmi ujjaival. Egy ilyen országban glóriát is font volna homloka köré népének hálája és egyenként boldogított alattvalói sohasem egyesültek volna ordító tömeggé, hogy jogot és alkotmányt követeljenek tőle.
Két óra felé azért nagyon elfáradt Ferenc császár. Annyi idegen arcot látott, annyiféle panaszt hallott, hogy belekábult. Hosszú ujjú keskeny keze vértelenül, lankadtan pihent a szék karfáján. Egy pillanatig senki sem jelentkezett, már azt hitte, nincs is több kérelmező, midőn az ajtó ismét megnyilt és egy nagyorrú, feketekabátos, különös fiatalember borult lábaihoz, olyasformán, mint színpadi királyok elé, véres drámákban a halálraítéltek.
A császár elnevette magát és az ifjú előadta kérelmét. A pesti német színház hősszerelmese volt, az udvari színházhoz való szerződtetéséért könyörgött és hogy bebizonyítsa művészetét: nagyon szeretett volna valamit szavalni. Ferenc kegyes hangulatban volt és azt mondta neki, hogy csak szavaljon.
– Ibikus darvai – harsogta a színész.
Az első tizenhat sort türelmesen végig is hallgatta az uralkodó, de aztán intett, hogy elég. Mindent megígért a fiatal nagyorrúnak és az audienciának vége volt.
A császár átment dolgozószobájába, végigfeküdt kerevetén és lehúnyta a szemét.
Gróf Sickingen, kedvence és belső kamarása, az ablaknál állt. Bizalmas barátja volt a császárnak és míg a várkert októberi köntösét nézte, a fejedelem rendes, gúnyos, száraz megjegyzéseire várt. A császár azonban ezúttal furcsa kérdéssel lepte meg:-6-
– Milyen az a daru?
Sickingen közelebb lépett a császárhoz:
– Hogy jut eszébe felségednek most ez az állat?
– Szóval, azt sem tudja, hogy madár? – nevetett Ferenc.
A gróf nem jött zavarba, azért is szerette őt a császár, mert igazi jó barátja tudott lenni.
– Ha eddig nem tudtam, most már tudom és köszönöm felségednek a tanítást. Majd megnézzük valami könyvben, hogy milyen madár. A kis főhercegek preceptora biztosan tud róla felvilágosítást adni, mindjárt átküldök József nádor őfenségéhez, addig kérem felségedet, kegyeskedjék türelemmel lenni.
Sickingen ezzel kilépett a mellékszobába, melyben két fiatal szolgálattévő kamarás unatkozott.
– No mi újság gróf, hova sietsz? – kérdezte egyik, egy fiatal huszártiszt.
A gróf előadta a császár kívánságát és a szőke főhadnagy elnevette magát:
– Láttam én darut eleget életemben, tudom jól, milyen. Lőttem is nem egyet.
– Nagyszerű, pompás, akkor azonnal gyere őfelségéhez.
Most már megszeppent a szőke Hardenegg Rudolf gróf. Csendes, szerény fiú volt, önérzetes, becsületes és érzékeny lelke került minden feltünést. Azonban hiába szabadkozott, egy perc mulva már ott volt a császár előtt, és merev, katonás tartásban, lángvörös arccal adta elő, amit a darvakról tudott.
Ferencnek tetszett a világoskék dolmányos szép palatinus huszár, tetszett előkelő tartása, nyugodt modora és talán még jobban tetszett, hogy az izgalomtól annyira nekipirult az arca, míg császárjával beszél. Ma fogékony volt az ilyesmi iránt. Türelmesen hallgatta végig őt, aztán halkan nevetve jegyezte meg:
– De hiszen akkor láttam már darut, van a -7-schönbrunni állatkertben. – Aztán gondolkozott kissé:
– Szóval, márciusban és októberben vonulnak át az ország egyes vidékein?
– Parancsára, felség.
– Most október van, úgy-e?
– Október, felség.
– Akkor mutasson nekem egy olyan madarat.
– Istenem, felség…
– Hát erre nem vonulnak?
Hardeneggnek felderült az arca:
– Hogyne, felség, két éve egy barátommal Óbuda határában vadásztam darura; a darvak pedig évről-évre rendesen betartják vonulásuk útját és pihenő helyeiket.
– Októberben vadászott Óbudán?
– Október végén, felség.
A császár vidáman állt fel, ideges, vézna alakja egyszerre ismét ruganyos lett és örömmel eltelve jelentette ki:
– Akkor gyerünk. Ön velem jön, Hardenegg. Csak ketten megyünk. Fogjanak be. Sickingen, valamit szeretnék enni. Aztán a szürke köpenyemet. Csak a kocsis jön velünk, der Nepomuk. Két vadászfegyvert a kocsira.
Szeszély volt, de fejedelmi szeszély, tehát teljesült és így két óra mulva, már a bécsi-úton túl, Óbudán, a solymosi mezőknél szálltak le a kocsiról.
Gyönyörű idő volt. A lemenő nap nyomában rózsaszínű maradt az ég és aranyosszegélyűek a felhők, a távoli hegyek pedig sötéten rajzolódtak a halványodó vörös fényben.
Hardenegg átvette a kocsistól a fegyvereket és indulásra készen állt a császár előtt.
– Mehetünk – mondta Ferenc, aztán elkérte saját fegyverét. – Csak semmi teketória. Estig nem vagyok császárja. Két egyszerű vadász, jó barátok. Érti, lieber Hardenegg?-8-
– Felséged nagyon kegyes – mondta a fiatal tiszt és megigazította uralkodója vállán a fegyvert.
Nekivágtak a mezőnek. A császár óvatosan lépkedett, mindig jól megnézte, hova teszi le keskeny fejedelmi lábát, és Hardeneggnek melege lett az aggodalomtól. Nem könnyű mesterség vadászatra vinni egy uralkodót, mikor az ember még azt sem tudja biztosan, hogy meg is jelenik-e majd a ritka vad.
– Na mit gondol, szerencsések leszünk-e? – szólalt meg a császár.
– Reménylem, mert ha itt, Magyarországon, nem sikerül felségednek darut látnia, akkor sehol. Ezt az országot nem kerülik el. Az apám birtokán, Sopron megyében, gyakran lőttem darut. Mikor pedig Galiciában állomásozó ezredemhez vonultam be és végig kellett utaznom az egész országon: láttam, hogy a falvakban mindenfelé darutollat viselnek kalapjukon a legények.
– Érdekes – mondta a császár, de látszott, hogy ezt inkább merészségnek tartja a magyar legények részéről.
Énekelnek nótákat is a darvakról, – folytatta a gróf. – „A süvegem darutollas, virágos…“
– Hát ön tud magyarul? – kérdezte Ferenc.
– Tudok, felség.
– Fölösleges. Ön német fiú, minek tanult meg magyarul?
Hardenegg elpirult:
– Magyarországi birtokunkat még Mária Terézia legkegyelmesebb császárnőnktől kaptuk. Itt születtem, itt nőttem fel, felség.
– Az nem ok – jegyezte meg a császár, de aztán ismét derüs és barátságos lett. – No, hol a daru? – kérdezte.
– Azonnal, felség, most jobbra térünk, aztán amott a két fűzfa mellett a nádasban meghúzódunk és…
– Nem szeretem a bujkálást, nem léphetnénk föl inkább nyiltan?-9-
– Felséged engedelmével a Geheimpolizei sem lép fel nyiltan és mégis sok érdekes madárra tett már szert.
– Sehr gut, lieber Hardenegg – nevetett a császár – valóban, ha arra gondolok, amiket báró Hager mesél nekem az uralkodókról… sehr gut, sehr gut. No és a cár szerelmes levelei… Egy kis szünetet tartott, mert kissé göröngyös volt az út, aztán bizalmaskodva folytatta:
– Azért fárasztó a kongresszus, higyje el. Ludovika azt állítja, hogy tíz évet rabol el életéből. Bájos, mi?
A császár mindig megilletődött, ha harmadik, legkedvesebb és legtörékenyebb feleségének csak nevét is említette.
– Fő, hogy felséged vitézsége és bölcsessége győzedelmeskedett a franciák fölött – mondta Hardenegg.
– Ja, ja, jetzt sein’s ruhig – sóhajtotta elégedetten a császár.
– Megérkeztünk, felség – mondta a fiatalember és megállt a rét völgyszerű mélyedésében.
Kisebb-nagyobb nádasok susogtak itt-ott az esti szélben, melyeken sarjúkaszálás óta többször végiggázoltak a legelő nagy gulyák és búvóhelynek való sikátoros mélyedéseket tapostak bennük. Egy ilyen keskeny nádasban húzódtak meg a császár és kísérője.
Hardenegget elfogta lassan a vadászszenvedély, végre sikerült megfeledkeznie a császárról és komolyan oktatgatta tapasztalatlan társát:
– A daru nagyon félénk, mozdulnunk sem szabad, még a lélekzetvétellel is óvatosan kell bánnunk.
Soká vártak, az őszi este már fehér ködöket telepített a rétekre, már kezdtek meggémberedni tagjaik, mikor különös hang törte meg a csendet: krú, krú.
A császár összerezzent, Hardenegg boldogan kapta fel fejét és az előttük levő tisztásra mutatott. -10-A szemben fekvő nádasból hosszúlábú, cingár nyakú, hegyes csőrű, kecses madár lépkedett elő. Egy daru! De milyen daru? A század faunájának eddig sohasem látott csudája. Szürke madarat igért Hardenegg a császárnak és egy vörös daru finom formái rajzolódtak az alkonyi égre. A fiatal darvak szárnyaszéle szokott ilyen lenni, de ezt az egyet egész vörhenyesre csókolta az ifjúság hajnala.
Megdöbbenve, ijedten bámultak a tüneményre, azt képzelve egy pillanatig, hogy valami csudálatos vízió, melyet földöntúli hatalom varázsolt elébük.
A vörös daru előbb méltóságosan sétálgatott ide-oda, büszkén, magasra tartva fejét, majd egyszerre hajtogatni kezdte nyakát, felkapott egy kövecset, a levegőbe dobta és azon volt, hogy újra elfogja. A játék tetszett neki, jókedvű lett, sietve szaladgált a tisztáson és…
– Lőjjük le, i’ muss ihn haben – mondta fegyveréhez kapva a császár.
A daru figyelni kezdett, megijedt és pár ugrással fölkapott a levegőbe. Egyszerre lőttek, a császár és Hardenegg, de nem találták el.
A fegyverdördülésre egész darucsapat szállt fel a nádasból és V-betűben rendezkedve, nyakukat, lábukat elnyújtva, erős szárnycsapásokkal, halk kurrogással, elrepültek nyugat felé.
A császár és Hardenegg dobogó szívvel bámultak a tündérmesék madara után. Vártak, egy percig, visszavárták a darut, aztán halkan, keserűen kacagott a császár:
– Elment.
Szomjasan vágyó szomorúság égett fáradt szemében.
– Én megszerzem felségednek azt a madarat – mondta Hardenegg fellobbanó önérzettel, mely a lehetetlent is könnyűnek tünteti fel az élet egy-egy ritka pillanatában.
Ferenc halvány asszonyának, Ludovikának fáradt -11-szépségére gondolt. Há egyetlen ilyen vörös tollat tudna vinni neki, aki most az esti ködön át mosolyog feléje. Csipkék reszketnek mellén, milyen csudás virág, fiatal és ő…
– Már késő – felelte és lemondón legyintett fehér kezével.
Az éjszaka sötét madárként bontogatta felettük szárnyait.
– Menjünk – mondta a császár. Ismét a kegyesen leereszkedő, tréfálkozó uralkodó volt, mosolygó arccal, elzárt érzelmekkel.
– A saját darujára vigyázzon, lieber Hardenegg, – mondta – az enyém már elszállt örökre.
Szótlanul mentek vissza a kocsihoz, mintha valamit elmulasztottak volna, mintha kincset veszítettek volna el, mely már-már az övék volt…
Hideg lett, Ferenc kabátjába burkolódzva, fázva húzódott össze a hintó szögletében. Csalódottnak, tehetetlennek érezte magát, kicsinek és szomorúnak.
A híres szürkék szinte repítették hazafelé, már az angyali üdvözletről elnevezett templomhoz értek, oda, ahol a Bécsi-út balra tér, elhagyva jobbra Óbudát, mikor a hintó egyszerre nagyot zökkent. A lovak megálltak, Nepomuk leugrott a bakról és megdöbbenve látta, hogy kiesik egy kerék.
A császár felriadt álmodozásából, leszállt ő is, a kocsis szemrehányásokat várt, de a császár nem haragudott; elvesztette fogékonyságát az apró kellemetlenségek iránt, türelmessé tette nagy csalódása.
– Wo sama, Nepomuk? – kérdezte, aztán körülnézett.
Kis ház állt az úttól balra, valami magány után vágyó polgár lakhatott itt egyedül, Buda és Óbuda között. Jobbra egy kocsma volt, mellette kovácsműhely, de minden az est csendjébe burkolódzott és elhagyottnak, kihaltnak látszott a világ.
Hardenegg épen azon törte a fejét, hogy nincs a -12-földnek nálánál sorsüldözöttebb teremtménye, mikor megszólalt Ferenc és rendelkezni kezdett:
– Nepomuk, megcsináltatod a kocsit, mi addig betérünk valahova, lássuk, mit csinálnak a jó budaiak. Hardenegg, mi a keresztneve?
– Rudolf, felség.
– Semmi felség, lieber Rudi, csak Franz, tegezni fogsz. Szigorú inkognitó. Nepomuk, egy bécsi úr vagyok, érted?
– Ja, ja, i’ was schon. – Nepomuk már sokszor állt ilyen bizalmas lábon uralkodójával.
A császár a rácsos ablakú kis földszintes házra mutatott:
– Oda megyünk – mondta. – Kopogj be Rudi.
Hardenegg meghúzta a barna kapu csengőjét. Kis vártatva léptek zaja hallatszott a kapualjban, a kulcs fordult a zárban és egy karcsú leány állott a küszöbön.
Gyertyát tartott kezében, a gyertya megvilágította sötét ruháját, fehér vállkendőjét, vörösesszőkén ragyogó haját és fényt gyújtott szemébe, melyet kérdőleg emelt az idegenekre.
A császár meg akarta veregetni arcát, de a leány büszkén kapta el fejét.
– Jó, jó, – nevetett Ferenc – nem bántom, ne féljen. Kis baleset érte kocsinkat és míg elkészül, remélem itt maradhatunk. Úgy-e, bebocsájt?
Nagyon kedves volt és barátságosan karonfogva Hardenegget, bemutatta őt, hogy saját személyéről elterelje a figyelmet:
– Barátom, Hardenegg Rudolf gróf. Kinek a háza ez?
– Müller Hiláriusz órásmesteré.
– Kegyed a leánya, szép gyermekem?
A leány illedelmesen meghajolt:
– Müller Franciska vagyok – mondta könnyedén elpirulva.-13-
https://www.gutenberg.org/cache/epub/72580/pg72580-images.html
*
Ferenczi Sári (Kolozsvár, 1887. június 23. – Budapest, 1952. március 8.) író, irodalomtörténész. Ferenczi Zoltán (1857–1927) irodalomtörténész, könyvtáros lánya, Ferenczi Magda (1890–1913) író testvére, Bató József (1888–1966) festőművész felesége.
A budapesti egyetemen Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1932–1936-ban Berlinben élt. 1936-ban hazatért, és 1944-es elbocsátásáig az Erzsébet Nőiskola francia–magyar szakos tanára volt. 1944 és 1952 között az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott.
Számos prózai műfajban kipróbálta magát, írt cikkeket, útirajzokat és elbeszéléseket. A legnagyobb sikert történelmi regényeivel, különösen a bécsi kongresszus idején játszódó A vörös daru cíművel érte el, amelyet Horváth János az év legjobb regényének minősített,[2] s amelyért 1921-ben a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját is elnyerte.
- Ráday Pál lelki hódolásának első kézirata (Budapest, 1909)
- A székely népballadákról (Budapest, 1912)
- Mary (Budapest, 1913)
- A vörös daru (Budapest, 1919, 1921)
- Ágneszka elment (Budapest, 1920)
- Estétől hajnalig (Budapest, 1922)
- A hegyen át (Budapest, 1923)
*
Ferenczi Sári levelei Lukács Györgynek
Ferenczi, Sári (1909) Ferenczi Sári levelei Lukács Györgynek. , Párizs (Kézirat)
Actions (login required)
*
|
