Kovács-Tóth Noémi, Nyitókép: Illusztráció - szmo.hu
2019. február 19.

Az emberekben általában ott lakozik az ösztönös félelem a halállal kapcsolatban, holott a természet rendje, hogy mindenképp bekövetkezik.

A középkori „emlékezz a halálra” (memento mori) jelmondat beleégett a keresztény kultúrkörbe. Amitől pedig félünk, azt sokszor kinevetjük vagy bagatellizáljuk, hogy uralhassuk és fölé kerekedhessünk.

Számos halálhoz köthető hagyomány létezik világszerte, az egyik legérdekesebb közülük a haláltánc.

Ez a műfaj a kereszténység előtti időkre utal, amikor egyes népek úgy hitték, hogy a temetőből éjszaka kikelnek a holtak, és hajnalig dorbézolnak, amíg vissza nem fekszenek a sírba.

Magyarországon is él ez a rítus, az egyik legjellegzetesebb a dunántúli Bene Vendel tánca, amely egy halottas tánc a lakodalmakon.

A rituálé lényege, hogy az esküvőkön éjfél után, azaz az ifjú pár távozását követően felcsendül a Bene Vendel nótája című ismert betyárballada, amelyben drámaian váltakoznak a ritmusok.

A koreográfia szerint a lassú részek alatt egy idősebb férfi leül egy székre ernyedten, mintha nem élne, egy fiatalabb nő pedig körbetáncolja, legyezgeti és törölgeti őt, lehulló kezeit a térdére helyezi.

Amint a zene ismét gyorsra vált, a magához térő úr felpattan és megforgatja a hölgyet, csárdásoznak, majd többször megismétlődik az egész elölről. A mozdulatsorok eredetileg a halott feltámasztásáról szólnak, és később kapott olyan színezetet a történet, mintha a széken elfolyó férfi csak részeg lenne.

Bene Vendel táncáról itt találtok egy rövidke, múlt századi felvételt.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében él egy másik tradíció, ott

a lakodalom csúcspontján megjelenik egy kaszásnak öltözött ember, aki el akarja vinni a kapatos násznépet, de azok összefognak és látványosan elzavarják a halált.

A középkori haláltáncból (danse macabre) kialakult halottas tánc torokon, más szóval halotti lakodalmakon is elterjedt. Régen nem sok különbség volt keresztelő, lakodalom és halotti tor között, legfeljebb a résztvevők lelkiállapota árulkodott az esemény jellegéről. A torokon, gyakran zenekari kísérettel eljárt tánc természetesen nem a jókedv kifejezése volt, hanem mágikus célokat szolgált. Dacára annak, hogy az egyház elítélte, és a 1092. évi szabolcsi és az 1279-i budai zsinat is megtiltotta, sok helyen tartotta magát a szokás.

A karcagi néphagyomány például az volt, hogy a halottat egy földön fekvő férfi szimbolizálja, akit – lassú csárdásra emlékeztető lépésekkel – körbetáncolnak a jelenlévő idősebb urak, méghozzá a sapkájukhoz tűzött, égő gyertyával. A gyertyástáncot az elhunyt búcsúztatása, majd a visszavárás követi.

Szegeden pedig még a múlt század végéig élt az a furcsa tradíció, hogy halotti torokon egy asszony a kánai menyegzőt, az újszövetségi jelenet humoros előadását énekelte, miközben a fején egy borosüveggel táncolt, és a gyászolók is csatlakoztak hozzá.

Manapság már maga a halotti tor sem kötelező elem egy temetést követően, de valószínűleg méla döbbenet fogadná azt, ha valaki táncolni kezdene egy ilyen szomorú apropójú összejövetelen.

Ahogyan egy esküvőn is ferde szemmel nézne a násznép és az ifjú pár arra, aki pont a legboldogabb pillanatok közepette emlékeztetné őket az elmúlásra. Holott Madách szavaival éve: „Bölcső s koporsó ugyanaz, Ma végzi, amit holnap kezd el, Örökké éhes s jóllakott, Mi már ma bémegy, holnap felkel!”