 |
Rákosi Jenő válogatott művei, 1.
Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2009. 264 A/5-ös oldal, színes táblaborító, ISBN 978-963-88450-0-9. Illusztrálta: Torjay Valter. Szerk. és utószó: Gyurácz Ferenc.
Az 1849 utáni önkényuralmat nyögi az ország, amidőn az Istentől és embertől elrugaszkodott Ergerberger Flórián, élete végén úgy rendelkezik, hogy vagyonát arra hagyja, „aki legméltóbban viseli ezt a földi nyomorúságot”, vagyis a legnagyobb bolondra. Ugyanezen idő tájt egy országvezetésre méltó, de életunt ifjú gróf fogadást köt, melynek tárgya nem más, mint a gyönyörű fiatal színésznő: Pipiske kisasszony erénye. S mikor egy „talián” medvetáncoltató egy külföldről becsempészett rejtélyes levelet bíz a nevezett kisasszonyra, olyan bonyodalmak veszik kezdetüket, amelyek a legizgalmasabb romantikus kalandregényekhez teszik méltóvá ezt az elfeledett könyvet. Ármány és szerelem, botrány, összeesküvés és üldözés – megszakad a szív, s végül még az is kiderül, ki érdemli ki a címbeli „megtisztelő” címet…
Rákosi Jenő (1842–1929): író, újságíró, színigazgató, főrendiházi tag. A Vas megyei Acsádon született. A „harmincmillió magyar” megálmodója, Ady és az általános választójog ellenfele, szabadelvű közéleti személyiség. Több magyar város, köztük Szombathely díszpolgára. A kommunista rendszerben szobrát ledöntötték, s még a szellemét is üldözték. Ideje megismernünk. Ezt szolgálja válogatott műveinek most induló sorozata.
Rákosi Jenő és regénye
(Utószó)
Rákosi Jenő (Acsád, 1842 – Budapest, 1929): író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, a főrendiház tagja. Apja a Szegedy család gazdatisztje volt. A 12 gyermek közül más ismert személyiségek is kikerültek (pl. Rákosi Szidi színésznő, Rákosi Viktor író), ők már nem Acsádon születtek, a család még 1848 előtt Zalába költözött.
Rákosi Jenő Sárváron, Kőszegen és Sopronban tanult, majd somogyi földbirtokos családoknál gyakornokoskodott. Ezután Pestre ment, ahol – maga tartva el magát – jogi végzettséget szerzett. 24 éves volt, amikor Aesopus című romantikus drámáját nagy sikerrel előadta a Nemzeti Színház. Ekkor hívta magához báró Kemény Zsigmond, és rábízta a Pesti Napló egyik rovatának szerkesztését. 1869-től a Deák-párti Reform szerkesztője lett, majd 1875-ben részt vett Budapest második magyar nyelvű kőszínházának, a Népszínháznak létrehozásában, amely az akkor felerészben még német nyelvű főváros megmagyarosodását volt hivatva szolgálni. 1881-ig Rákosi volt a színház igazgatója. Sokrétű szervezőmunkát végzett, ezenkívül operettszövegeket fordított magyarra, történeti drámák (és pl. A tragikum című kitűnő esztétikai értekezés) mellett népszínműveket is írt, a – mai kifejezéssel – „nívós szórakoztatás” megteremtésével közönséget toborzott a magyar nyelvű színjátszásnak.
1881-ben másokkal együtt létrehozta a Budapesti Hírlap című napilapot, amelynek negyven éven át főszerkesztője és állandó cikkírója volt. Célja volt, mint írja: „Mindennek pártolása és támogatása, ami a magyarság ügyét szolgálja az élet bármely mezején vagy vonatkozásában.” A lap a kiegyezés pártján állt, de szót emelt a nemzeti jogok bővítéséért. Elutasította az általános választójog bevezetésének baloldali követelését, mert az ország nyugalmát és területi épségét féltette tőle. Sokat tett azért, hogy magyarosabb legyen az újságnyelv. Nagy szerepe volt a bukovinai székelyek al-dunai letelepítésében, az ún. „csángó telepítés” szervezésében. A nyelvet és a nemzethűséget tartotta fontosnak, nem a származást. Az ország megmagyarosodását a jog és a kultúra alkotmányos eszközeivel kívánta elérni. Harmincmillió magyarról álmodott, amit szinte mindenki képtelenségnek tartott, pedig nem volt az (ha pl. arra gondolunk, hogy az akkori Magyarországgal azonos méretű mai Lengyelországot közel 40 millió lengyel lakja…). Arról nem is beszélve, hogy a magyar birodalom gondolata és megvalósulása Rákosi koncepciójában nemcsak a szláv, hanem az Európára ugyancsak veszélyt jelentő német túlsúlynak is ellenerőt jelentett volna.
A XX. század elején Apponyiék koalícióját támogatta, majd gróf Tisza Istvánnal tartott: mint Tisza, ő sem akarta a háborút, de amikor belekeveredtünk, a helytállásra buzdított, mert látta, hogy hazánk léte forog kockán. Adyval való szembenállása is e kérdés kapcsán vált különösen élessé. Az irodalomban nem helyeselte a Nyugat politikai álláspontját, egyes szerzőinek erkölcsi szabadosságát és a nyugati irodalmi minták túlzott utánzását.
A háború után a nemzetet és a törvényességet védte mind a radikális baloldal magyarellenességével, mind az erre válaszként a jogegyenlőséget megkérdőjelező radikális jobboldallal szemben. Létkérdésnek tartotta a gyilkos trianoni határok megváltoztatását, ezért dolgozott 87 éves korában bekövetkezett haláláig. 1926-ban írt emlékezései szerint előre látta a II. világháború közeledését, felmérte az ahhoz vezető okokat.
Halála után csak Budapesten két teret és öt utcát neveztek el róla. Acsádi szülőháza szinte zarándokhely lett. 1945 után azonban megbélyegezték, feledésre ítélték, budapesti szobrát eltávolították. Az ún. „rendszerváltozás” sem szolgáltatott igazságot neki annak ellenére, hogy számos jelentős közéleti és szellemi csoportosulás elődjei közt tarthatná számon. Hatalmas terjedelmű életműve azonban jórészt a kutatás számára is teljesen ismeretlen, árnyalt megítéltetése ma ezért még nem is lehetséges, így továbbélhetnek a torz egyszerűsítések.
Rákosi Jenő mindig ragaszkodott szülőföldjéhez, művei szereplőinek néha dunántúli helyekre utaló neveket adott, egy időben „Dunántúli” álnéven írta napi cikkeit. Biztosan nem volna ellenére, hogy művei egy részét, halála után éppen 80 évvel, épp egy kicsiny, az acsádi szülőhelytől három kilométerre bejegyzett nyugat-dunántúli könyvkiadó tegye újra közzé – a kiadással nem várva meg az értékelés tisztulását, hanem talán éppen ösztönzést és lehetőséget adva reá.
Rákosi Jenő ifjúkori emlékektől ihletett, kalandos regénye, A legnagyobb bolond könyv alakban először 1882-ben látott napvilágot. Ugyanúgy a magyar nyelv és öntudat terjesztését szolgálta ez a nemzeti elnyomatás korában (leginkább az 1860-as évek elejével azonosítható időben) játszódó történet, mint az író sok-sok cikke és színigazgatói munkája is. Eszmei karakterét a kiegyezés írói indoklása és az elsősorban a német túlsúlyú fővárosra irányuló magyarosítás ideológiája rajzolja meg.
Rákosi tüzes hazafisága mögött egykor szokás volt a friss asszimiláns újdondász túlbuzgóságát látni. Említsünk meg itt egy másik, kevésbé nyilvánvaló tényezőt is: azt a tragikus vallásvesztési folyamatot, amelyen az új természettudományos felismerések (darwinizmus) nyomán az európai értelmiség nagy része éppen ez idő tájt átment. Erre irányuló vizsgálódások hiányában nem ismerjük pontosan Rákosi Jenő korábbi és későbbi viszonyát a valláshoz, regényének egyes fejtegetései azonban éreznünk engedik a probléma súlyát. Az „öröklét” iránti elidegeníthetetlen emberi igényt ekkor Rákosi esetében többé vagy kevésbé a magyarság iránti rajongás töltötte be. Európa-szerte előfordult ebben az időben, hogy nemes lelkek a vallásvesztés megrendültségéből a nemzet-isten oltalmába, a nemzeti transzcendencia vigaszához húzódtak. Rákosi nemes emberségét bizonyítja, hogy – az e téren is doktriner korabeli és későbbi baloldali értelmiséggel szemben – ebben a helyzetben nem tartotta sürgetőnek a néptömegek „felvilágosítását”, már csak azért sem, mert az új fölismeréseket nem tartotta bombabiztosnak, nem tartotta, amint írja: a „végső okok” „kipuhatolásának”. A regény egy másik helyén mondja: „Rettenetesnek és ádáz kegyetlenségnek tartom Istenét és hitét elperelni az embereknek, mikor egyenértéket az élet nehéz óráira – egyetemes értékűt – nem adhatunk nekik.” Lehet, hogy a nép ellenségének kikiáltott Rákosi empatikusabb, megértőbb, s így végső soron akár demokratikusabb volt az őt megbélyegzőknél?
Ami pedig a magyarosítást illeti, ahelyett helyesebb inkább magyarosodást mondani. A regénybeli (német származású) Csongor Béla és mások – miként maga a Kremsnerből lett Rákosi is – a magyarrá válás önkéntes útját járják be. A magyar polgárság kialakulásának – személyes érdek-motívumoktól sem mentes – józan pátoszát érzik át, az egyéni életutat is beteljesítő, szorgos (polgári) nemzet-teremtés örömét élik meg feltörekvő útjukon, amelyet a történelmi magyar géniusz vonzásában járnak. (A magyarosítást azért is félrevezető hangsúlyozni, mert közelről szemlélve Rákosi gondolkodását, nyilvánvaló, hogy még ő, a mi „imperialistánk” is csupán szolid kultúrnacionalista a Trianon óta eltelt időszak és a jelenkor utódállami magyarfalóihoz képest…)
A mai olvasók többségét, persze, a fenti szempontoknál valószínűleg jobban megragadja a korra jellemző meseszövés toposzait felvonultató regény mozgalmas cselekménye. A szöveg könnyen olvasható. Rákosi csak 17 évvel fiatalabb Jókainál, nyelvi szemlélete, nyelvkezelése azonban sokkal modernebbnek, elevenebbnek hat a mai olvasó számára, egyik-másik névadása (pl. Persze Celesztin) akár még a posztmodern névadási szokásaira is emlékeztethet bennünket.
A történet szerint az 1849 utáni önkényuralmat nyögi az ország, amidőn az Istentől és embertől elrugaszkodott Ergerberger Flórián, élete végén úgy rendelkezik, hogy vagyonát arra hagyja, „aki legméltóbban viseli ezt a földi nyomorúságot”, vagyis a legnagyobb bolondra.
Ugyanezen idő tájt egy országvezetésre méltó, de életunt ifjú gróf fogadást köt, melynek tárgya nem más, mint a gyönyörű fiatal színésznő: Pipiske kisasszony erénye. S mikor egy „talián” medvetáncoltató egy külföldről becsempészett rejtélyes levelet bíz a nevezett kisasszonyra, olyan bonyodalmak veszik kezdetüket, amelyek a legizgalmasabb romantikus kalandregényekhez teszik méltóvá ezt az elfeledett könyvet. A jellemfestés hiányosságai tagadhatatlanok, de nem nagyon zavaróak, a teljességgel valószínűtlen fordulatok pedig összeférnek a műfaj korabeli sajátosságaival. Ármány és szerelem, botrány, összeesküvés és üldözés – megszakad a szív, s végül még az is kiderül, ki érdemli meg a „megtisztelő” címet, s vele az örökséget…
*
Rákosi Jenő páratlanul sikeres életének óriási tragédiája, hogy meg kellett érnie a történelmi magyar haza összeomlását, s vele egész addigi élete értelmének vesztét.
Istenigazában ekkor, késő öregségében nyert példás bizonyságot, mennyire méltón viselte ezt a földi nyomorúságot...
Lehet, hogy ő volt a legnagyobb bolond?!...
Gyurácz Ferenc