ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK

FEJEZETEK

A vallásos népköltészet érzelmi alapja és fönntartója az a hit és vallásos érzés, amely a szertartásrend (liturgia) nyújtotta szent alkalmakon túli egyéni és közösségi többletáhítat igényét élteti, vagy a fölfokozott vallási élmény kényszeréből kíván sajátságos megnyilatkozási formákkal élni. E költészet szellemi alapja a hivatalos egyházi irodalomból kiszűrt írott, és a népi emlékezetből merített szóbeli hagyomány. Témája révén kötődik az egyházi év nagy ünnepeihez, liturgikus és rítusrendjéhez, az emberi élet nagy fordulóihoz, a természet változásaihoz, az idő ritmusában történő váltásaihoz (év, hónap, nap), végül alkalomszerű egyéni vagy közösségi áhítatformákhoz, esetleg egyes munkafolyamatokhoz is (vetés, aratás…). E költészet jelentős része tehát a vallási ünnepek szertartásmenetében és járulékos népi szokásanyagában nyer szerepet, más része meg az emberi lét ünnepi szintre emelt jeles eseményei és hétköznapjai során. E fölfokozott szellemi tevékenység áramlási iránya, végső célja elsősorban az Isten s az őbenne megjelenülő három isteni személy – akikhez a keresztény minden fenntartás nélkül bizalommal fordul –, továbbá a vallás egyéb kultikus hőse, élükön Jézus anyja – Szűz Máriával. Ők amennyire a célja, annyira a tárgya is a szent költésnek. Alanya viszont az ember, a vallásos érzéseit, hitélményeit kifejező ember. Ez az ember, az „alany” azonban néha tárgyiasítja önmagát, amikor az isteni segítséget magára készteti, s az Istenbe vetett hitét, bizalmát, iránta való tiszteletét önmaga felé irányítja, saját „hasznára” fordítja. Teszi ezt az erre megfelelő eszközzel, az énekkel, a könyörgéssel, az imádsággal, amely az Istenhez való közelítés-kapcsolatteremtés egyik eszköze, az Isten-ember viszony kifejezője.

Az imádságok részint teológiai indíttatásúak, egyházi fogantatásúak, azaz az egyház felügyelete és irányítása alatt működő hitbuzgalmi irodalom termékei. Igénylik a hivatalos jóváhagyást, a „nihil obstat” szabad útját. A nép ezeket a szövegeket elfogadja, élete és lelke külső-belső történéseinek megfelelően veszi igénybe. A fő imádságokon kívül: Miatyánk, Hiszekegy, Üdvözlégy, úrangyala – fokozott mértékben nem kötődik hozzájuk. Talán nyelvük, hangvételük emelkedett volta miatt nem tudja annyira beépíteni őket kifejezési rendjébe.

Lehet, hogy e tény következményeként és a beálló hiány ellensúlyozására alakította ki a nép a maga sajátos imádságanyagát. Olyant, amelyet lelkére, belső ritmusára szabottnak érez, gondolatainak, érzelmeinek, vágyainak, védelem- és menedékigényének közvetlenebb és hatásosabb tolmácsolójának tart, kizárólagosan a sajátjának vall. Ezen anyagnak nincs sok köze a hivatalos „papi” imádságokhoz, de föltétlen köze van a történeti egyházi irodalom-költészethez. Annak ugyanis számos múltbéli elemét lelhetjük {5-693.} föl a népi imádságok motívumai között, ahogy föllelhetünk köztük még sok más hit- és hiedelemmozzanatot, amelyet a nép történelme során hagyományai rendjébe beiktatott. Úgy vélte, élete védelmi mechanizmusainak egészében szerepük lehet, mert vagy ősi mágikus-mitikus, vagy keresztény-misztikus képzetek hordozójaként természetfölötti segítő erőt jelentettek számára. Mind ezen, különböző eredetű szövegek hatékonyságát, „hasznosságát”, „erejét” az elődök tapasztalatai hitelesítették, amikor is erős, hathatós, hasznos imádságokként örökítették át utódaikra, minthogy ezek többé-kevésbé „isteni felségjelvénnyel” ellátott szövegek. Az égi hitelesítést az imazáradékok közvetítik: Maga mondja az Úristen/Úrjézus/Krisztus Urunk/Szűz Mária/Evangyelista stb., aki ezt az imádságot elmondja…

E gyakran kifejezésre jutó mennyei hitelesítés fokozza a szövegek hatékonyságába vetett hitet. A hit biztosítja a várt eredményt, ez pedig az imádsághagyomány fönnmaradását, ahogy erről a következőkben számot adunk.

Az archaikus népi imádságok a magyar szövegfolklór legújabb kutatási területét adják, jóllehet a népköltészet egyik legrégibb rétegét alkotják. Bizonyos témamagjaik – toposzaik –, motívumaik, állandósult nyelvi formáik révén ugyanis a középkorban eredeztethetők, néha még korábbi időben, s kétirányú szellemi hatást jeleznek:

a) egy „keleti”, inkább mágikus hagyományokat fölvillantó kapcsolatot elsősorban a ráolvasó imádságokkal, a magyar kántáló énekekkel, majd a román-szláv kolinda-koleda-költészettel, valójában rítusénekekkel;

b) egy „nyugati”, inkább szakrális jellegű kötődést, illetve társulást árulnak el a ferences ihletésű vallásos közköltészet műfajaival, a Mária-líra-, -epika és a vallásos dráma emlékeivel, s bizonyos szövegeiben az egyházi költészet történeti darabjaival, himnuszaival, imádságaival.

E puszta tény is meghatározhatja ez örökség jelentőségét, a népköltészetben betöltött helyét, forrásszerepét, azaz a gyér számú középkori irodalmi anyagnak az írásbeliségnek a szóbeliségben fönnmaradt emlékekkel való kiegészítését. Hogy a szóbeliségnek ilyetén forráskiegészítő szerepe nemcsak vágy, hanem valóság is, azt az összehasonlító európai irodalomtörténeti és folklorisztikai kutatás által fölszínre hozott adatok tanúsíthatják. Tehát az archaikus népi imádságok nemcsak a magyar népköltészet szakrális-mágikus alaprétegeihez juttatnak el, és egy színes költői ágazattal gazdagítják szellemi örökségünket, hanem az irodalomtörténeti vizsgálódás segédeszközei is lehetnek a kevésbé föltárt időszakok jobb megismerésében. Ha nem is vonhatunk egyenlőségi jelet egy-egy öreg emlékezete és egy-egy folio között, azaz a szóbeliség és az írásbeliség rögzítette anyag között, mindenesetre ezek a különös „imádságok” előtérbe helyezik a közösségi emlékezés, somogyi kifejezéssel élve „rávélekedés” művelődéstörténeti értékét. Ezzel közvetve a terepmunka, a gyűjtés szükségességét hirdetik, ékesen cáfolva a már mindent kiástunk – mindent fölgyűjtöttünk – fölfogás erősen vitatható igazát.

A MŰFAJ KUTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Az archaikus népi imádságok „új” műfaját 1970. február 11. óta sorolhatjuk a magyar népi költés hagyományos anyagába. E napon az MTA-n, a Néprajzi Társaság Folklórszakosztálya ülésén történt meg ugyanis szakmai bemutatása, értékelése, szövegi, néplélektani szerepének meghatározása és jellemző jegyei sugallta elnevezése: archaikus apokrif {5-694.} népi imádságok (Erdélyi Zs. 1971: 343–363). E műfajavató előadáson az elnöklő Ortutay Gyula és a korreferensek: Pais Dezső, Mezey László és Holl Béla már rámutattak az imádsághagyomány jelentőségére, és taglalták folklorisztikus, nyelvészeti, irodalom- és népénektörténeti vonatkozásait (Ethn. 1971: 364–374).

A végül is az archaikus népi imádság nevet nyert műfaji egység besorolása a nép szellemi örökségébe nem azért nem történhetett meg hamarább, mintha eladdig nem lett volna ilyen imádsággyakorlat. Volt és kellett is lenni a népi áhítatban, ha jelenleg is több tízezer gyűjtött szövegről beszélhetünk, nem említve a még lappangó, össze nem szedett imádságokat. Az imitt-amott felbukkanó szórványos adatok folytán elődeink nem gondolhattak összefüggő nagy szövegtömbre, tehát nem is beszélhettek egy különös arculatú költői műfaj népi műveléséről. Egyedül Kálmány Lajos ismerte föl értékét, s közölt is gyűjtéséből 13 szöveget (Kálmány 1891 b: 145–148, 299–300), melyeket a ráolvasó imádságok közé sorolt. Nem nyitott nekik még külön fejezetet, mert talán a rendelkezésére álló anyag alapján nem vállalta imái elemzését, műfaji besorolását, eredetkérdéseinek, funkciójának jellemzését. A kiemelkedő érzékenységű tudós fölismerte értéküket: „Kincseink ismerői tanulva fogják összehasonlítani imádságainkat a 16. századból fennmaradt Bornemisza Péter »Ördögi Kísértetekről« művében található bűbájos imádságokkal, továbbá gyűjteményünkben levő ráimádkozóinkkal, illetőleg ráolvasóinkkal s ezeknek más népeknél lelhető változataival és nem fogják kérdezni, miért vettük fel imádságainkat gyűjteményünkbe; miért neveztük kincseknek? … Az e fajta imádságokat ma már jobbára csak az öregasszonyok imádkozgatják, és a koldusok éneklik is, jobban mondva: dúdolják. Énekelni többet nem hallottam, de mivel a koldusok megtudták, hogy ki akarom nyomtatni, nagyon óvatosak voltak…” (Kálmány 1891b: 299). A Kálmány Lajos nyomdokaiba lépő és a szegedi nagytáj – homokvilág – szellemi örökségét tovább vizsgáló Bálint Sándor is találkozott hasonló imádságokkal. Ennek ellenére a Népünk imádságai c. tanulmányában (Bálint 1937: 20–21, 31–33, 43–45) csak néhányat közöl ezekből a „kódex-hagyományokban gyökerező” történeti, folklorizált imádságokból, illetve „az egyházi folklore körébe” utalható „épületes szövegek”-ből.

Az imádságszövegek – vagy egyes motívumaik – régebbi s nemcsak imádságfunkcióban található szakirodalmi nyomai 1970 februárjáig – amennyire földeríthettem – a következők: MNGy I. 349; Kálmány 1891b; Istvánffy 1896: 449; Ősz 1902: 89–90; Bálint 1929: 189–190, 1937: 20–21, 31–33, 43–45; Sándor I. 1938: 274; Makkai–Nagy 1939: 43–44, 53, 132, 165–168, 189–191; Berze Nagy 1940: I. 801–802, III. 291–293. – Ahogy a személyes közlések révén megtudhattam, a kortárs kutatók közül többen találkoztak ilyen imádságokkal, vagy baráti gyűjtések folytán kerültek velük kapcsolatba. Mindez, tudomásunk szerint, 1970 februárjáig szakmai nyílt jelzést nem kapott. Időrendben véve: Lükő Gábor, Domokos Pál Péter, Tálasi István, Kallós Zoltán, Diószegi Vilmos, Pócs Éva, Dömötör Tekla, Borsai Ilona, Ujváry Lajos, Falvay Károly jutottak hasonló szövegekhez. Pogány Péter pedig a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában lévő népi imádságokra hívta föl figyelmem, amelyeket már a század eleje óta helyeztek el a gyűjteményben. Mindeközben kiemelkedő volt Fettich Nándor tevékenysége, aki Szlávik Andor és Bárány László vasi plébánosok és Besenczi Sándor ordasi (Pest m.) önkéntes gyűjtő segítségével már a hatvanas évektől kezdve végzett imádsággyűjtést. Anyagát különböző okok miatt nyilvánosságra nem hozta. Azonban föllelkesedve az 1970-es műfaji bemutató sikerén és fogadtatásán, gyorsan összegezte eredményeit (Fettich 1971: 44–69). Fölfogását tiszteletben tartjuk, de merész következtetéseivel {5-695.} csak részint tudunk egyetérteni. Besenczi Sándor 1970. március 4-én a Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtőszakosztálya ülésén „Rontó és gyógyító szövegek (ráolvasások, vérimádságok) a Kalocsa környéki néphagyományban” megjelöléssel ismertette gyűjtését, amelyben, ahogy kitetszik, bőséggel szerepelt ráolvasó imádság is. (Az előadás korreferense Pócs Éva és ezen sorok írója volt.)

A jelen előfordulásai után a múltban is kerestünk nyomokat. Tálasi István bocsátotta rendelkezésünkre a legértékesebbet még 1969-ben: egy kétrét hajtott ív 1. és 4. oldalán ugyanazon szöveget, az ún. „Memorialis”-t. Ő az 1930-as években kapta Kunszentmiklóson Baky Lajos postamestertől, aki régi családi iratai között találta padlásbéli ládájukban. Mi az l. oldal – régebbi – leírása alapján közöljük az imádságot. A *-gal jelzett két sort a 4. oldal alapján pontosítottuk. Az egybefüggő szöveg tördelését analógiák nyomán végeztük.

Ennek az írás alapján 17. század végi szövegnek, nemcsak műfaji, hanem nyelvészeti szempontból is fontos leletnek elemzését Pais Dezsö végezte el idézett hozzászólásában. Bebizonyította az imádságnak a középkor, jelesül az Ómagyar Mária-siralom nyelvi-képi világával való kapcsolatát. Figyelemre méltó történeti szövegemlék még Horvát István Mindennapi c. naplójában 1805 októberében megörökített (Horvát 1967: 210) „babonás, haszontalan szószaporítású imádság kéz irásban”, amelyet ő Székesfehérvárott „a Budai kapún kívül az úgy neveztetett Vásárállás”-on talált, ahogy írja „kezembe akadott” (tördelés szintén analógiák alapján).

E nyelvi emlék a szakirodalomban egyedülálló kereszténységelőtti hitképzetekre mutató genezis-motívumot és szinkretikus Boldogasszony–Szűz Mária-képet őrzött meg.

Ha e két archaikus népi imádságszövegen kívül más összefüggő történeti emlék nem is került elő a valamiképpen rögzítettek közül, bizonyos imádságmotívumok időbeli útját a hazai írásbeliségben még messzebbre követhetjük. Elsősorban azokét, amelyek kezdetben ráolvasó funkcióban éltek. Fölbukkanhattak bizonyos egységben, mint pl. a Bornemisza által 1578-ban közölt ráolvasókban, „bai”-okban (Bornemisza 1955; Bolgár 1934), vagy a Jankovics József fölfedezte – Oxford Manchester New-College könyvtárában Erdélyből származó, 1620-ban megjelent unitárius könyvben – ritka, értékes imádságokban (Jankovics 1981). Előkerülhettek azonban szórványemlékekben is, mint pl. az 1530-as tübingiai Luther-kötet „Contra corsagh” megjelölésű gyógyító szövege, amely az „Ez ki háza, ki háza, Szent Benedek háza” kezdetű archaikus imádságmotívum ősképe, vagyis elsőnek tekinthető hazai följegyzése (Döbrentei 1840: II. 47). Passió ihletésű motívumaink nyomait, gyakran összefüggő részeiket is föllelhetjük a régi magyar irodalomban, különösen az ún. „népies” kódexeink szenvedéstörténeteiben, Mária siralmaiban s bizonyos apokrif eredetű témamagokban. (Később részletesen tárgyaljuk.)

Itt szólunk a műfaj európai kötődéseiről, helyzetéről s kutatásáról. A nálunk archaikus népi imádságnak elnevezett költői hagyomány nem magyar különlegesség, ahogy ezt Bárczi Géza is mondja, hozzátéve, hogy „csak nálunk eddig nem vették észre: föllelhető Európában mindenütt, Portugáliától az orosz földig csodálatosan illusztrálják e szövegek az európai kultúra összefüggéseit, egyetemlegességét, az európai szellemnek egész földrészünket átható, élő közös hagyományát, rokonságát mondhatni azonosságát” (Bárczi 1975: 81). Bárczi Géza megállapítása bizonyításra nem szorul. A műfaj – bármilyen megnevezéssel is illeti egy-egy nép e szövegemlékeket, rendszerint népi imádság kifejezéssel – valóban van, volna, illetve minden bizonnyal lenne. Az igei alakok nagyjából fedik a helyzetet, mert van ahol már számba vették: dánok, olaszok; vallásos népköltészeti egységében az oroszok, finnek; egyes típusaiban a németek s némileg a lengyelek, s most utolján magyar példán okulva a szlovének. Van, ahol nyilván tudnak róla szórványjelentkezések vagy a nemzetközi szakirodalom alapján, de akárcsak nálunk kezdetben, nem tételeznek föl mögötte összefüggő szöveghagyományt. Esetleg rég kihaltnak hiszik, mint hitte J. V. Mansikka, a kiváló finn etnológus (Mansikka 1909: 46). Már akkor sajnálattal rögzítette, hogy az ilyen szöveganyag elmúlt gyakorlathoz kapcsolódik, és csak történeti folklóranyagként vehető számba mint a múlt emléke. Mansikka tétele magyar vonatkozásban nem érvényes, sőt, amint most már tudjuk az utolsó évek tanúsága alapján, más népekkel kapcsolatban sem itt Kelet-Európában. S végezetül vannak országok, ahol nem tudnak, vagy nem akarnak tudni róla. Mindezek után azt {5-698.} is jeleznünk kell, hogy a magyaron kívül imádság-antológia csak a szlovén és részint a lengyel emlékekből jelent meg, mert bár az olaszok pl. tisztában vannak hagyománybeli értékével, történeti és eredetkérdéseit – élükön Toschival – megoldották (Toschi [1922]: XXIV–XXVII; 1935: 106–123, 128–131; 1940: 78–97 stb.), antológiaszerűen, műfaji egységében azonban nem adták ki. Elegyes darabjai népköltészeti gyűjtésekben fordulnak elő. Toschi hoz belőlük a legtöbbet ([1922]: 31–79). Sokan közölnek szövegeket, így Pitrè (1978: 343–377), Mazzatinti (1883: 304–321), Grifoni (1927: 21–41), Fabris (1922: 11–43), Chini (1974: 3–13) stb. A német R. Köhler egy általánosan elterjedt típusról, a nagyon régi „Én lefekszem én ágyamba…” kezdetű alapszövegről szól, s hozza európai párhuzamait (1900: 320–351). Honfitársa, E. Hilmar (1966) európai kitekintéssel vizsgálja e hagyományanyag másik jellemző motívumát-szövegtípusát, a keresés-motívumot, Mária fia utáni bolyongását. A teljesség fogalma, akárcsak Köhlernél, nála is viszonylagos, amennyiben a korunkban már földolgozott és elérhető anyagra vonatkozik. Többen netán egy alaptoposzhoz – pl. a Mária-álom – kapcsoltan nézik, mint J. Szövérffy (1957), M. Hain (1973), L. Kretzenbacher (1975). Részletesen jelen-múltbéli kapcsolataiban a dán F. Ohrt taglalja (1928), záradékaiban K. M. Nielsen (1945–1949), illetve Szövérffy (1958). Vallásos népköltészeti vizsgálatai során jutott előtérbe a már említett J. V. Mansikkánál – főleg ráolvasók elemzésénél. A. N. Veszelovszkijnál is találkozunk velük a múlt század utolsó negyedében, így a Mária-álom kérdésével is (1876; 1879), s még előzőleg, ma már történetinek tekinthető népköltészeti kiadványokban, az orosz V. Varencovnál (1860) és P. A. Bezszonovnál (1861–1864), a morva F. Sušilnál (1860), vagy a kortárs Oskar Kolberg gondozta lengyel sorozat bármely kötetében. Ezekben tiszta műfaji egységében még nem különül el, összevegyül a legendaballadának nevezett epikus anyaggal, amelyről s a kapcsolatos európai kutatásokról Kríza Ildikó ad teljes képet (Kríza I. 1982a). A jelen orosz folklorisztika Ju. A. Novikov személyében fölülvizsgálta e hosszú ideig mellőzött terület, az ún. „duhovnij sztyih” gazdag népi hagyományát, mivel gyűjtési expedíciók sora igazolja a meglepően gazdag élő anyag jelenlétét, elsősorban az északi területek archaikus örökségéből. Novikov elemzi poétikai kérdéseit, folklorizációs folyamatait, más népköltészeti ágakhoz való viszonyát, különösen a ráolvasókkal való kapcsolatait. Ideológiailag is helyére teszi az apokrif eredetű középkori vallásos költészet napjainkig föllelhető emlékeit (Novikov 1971). Imádságainknak a ráolvasókhoz és egy másik műfajhoz, a rítusénekekhez – koledák, kolindák – való kötődését a román FI. Marian (1904) és honfitársa, N. Cartojan (1929) kutatásai nyomán látjuk, nyelvileg hozzáférhetőbben Bartók gyűjtötte, kiadta német nyelvű kötetében (Bartók 1935b, újabb kiadása 1968). Ezen kapcsolatokra adott motívumok esetében köteteinkben utaltunk (Erdélyi Zs. 1974; 1976, 19782).

Hogy mennyire él még e műfaj a közösségi emlékezetben, bizonyítja két minket is különösen érintő könyv, Franciszek Kotula Znaki przeszlości (1976) és Vilko Novak Slovenske Ljudske Molitve (1983) c. gyűjteménye. F. Kotula még a ráolvasókkal elegyesen közli imáit. V. Novak múltbeli kiadványokban közzétett és a jelenben is föllelhető népi imádságokat bocsát bőséggel rendelkezésünkre. Külön öröm nekünk magyaroknak, hogy munkáját 1977-ben kezdte el az előző években megjelent Hegyet hágék, lőtöt lépék c. kötetek szövegei szépségén s e hagyomány föltárt jelentőségén fölbuzdulva. Ugyancsak személyes kapcsolatok révén szereztek tudomást szlovák kollégáink is az ily jellegű örökségről. Ha hivatalosan, tudomásom szerint, még nem is vált kutatási témává, gyűjtése már elkezdődött, s hogy mennyire érdemes volna teljességében kiadni, bizonyítja {5-699.} a hazai szlovákság körében nyert-gyűjtött párhuzamaink nagy száma-szépsége. Ugyanígy a hazai románság, majd a ruszin s a szerbhorvát etnikai közösségeink körében talált imádságok is e hagyomány élő voltáról s gazdagságáról vallanak, nemkülönben a hazai németség különböző eredetű népcsoportjai között folytatott kutatás. – E rövid áttekintésben felsorolásunkban nem térhettünk ki minden, műfajunkkal érintkező szöveghagyomány előéletére s jelenbéli kutatására. Itt csak a minket érintő legfontosabb kiadványokról szólottunk s azokról, amelyekről tudomást szerezhettünk.

A MŰFAJ ELŐKERÜLÉSE, BEFOGADÁSA

Az 1953 óta folytatott egyházi népének és szokásköltészeti hagyomány gyűjtése közben, 1968. december 17–18-án a Somogy megyei Nagyberényben dolgoztunk. Az itt élő s akkor 98 éves, feltűnően friss szellemű Babos Jánosné Ruzics Rozália munkánk befejeztével tartóztatni akarván minket, egy hosszú szöveget mondott el, amelyet pénteki imádságnak nevezett:

„Az én édesanyám tanított rája még kislánykoromtú szokva tudom… Hát én este, minden este … minden este, minden reggel elmondom. No. Csak úgy tanított bennünket…” (Erdélyi Zs. 1976: 63. sz.)

Magnónk – számunkra – ismeretlen, hosszú szöveget rögzített: különös ritmusú-lejtésű-tartalmú sorokat, amelyeket Babosné több felvétel alkalmával is ugyanúgy mondott el, lendületesen recitált. 1969. április 23-án az imaszöveget még teljesebb alakban idézte föl, úgy, ahogy most közöltük. Utána hosszú könyvtári munka során igyekeztünk ennek a szakkutatás számára is ismeretlen irodalomtörténeti vagy folklorisztikai nyomára bukkanni. Mindössze csak az előzőekben fölsorolt előfordulásokra leltünk. Úgy gondoltuk, {5-701.} hogy ha az írásos dokumentáció nem adja meg a kívánt kapcsolódásokat, a szükséges támpontokat, a szóbeliség megadhatja. Alig néhány hét alatt mintegy 500 szöveget szedtünk össze fölkeresvén hagyományőrző közösségeinket, a Nyugat-Dunántúl, a Palóc-vidék s Tolna-Baranya Bukovinából, Moldvából áttelepített-áttelepült népét. Ezek alapján mutathattuk már be anyagunkat az említett akadémiai ülésen. A munkát fokozott menetben folytattuk terepen, könyvtárban egyaránt. Menetközben többször is tájékoztattuk a szak- és társtudományok képviselőit nyilvános fórumon, pl. 1970. május 20-án az MTA-n s 1971. március 25-én az MTA Középkori Munkabizottságában. Munkánk könnyítésére a szervezett gyűjtés megindításához sajtót is kaptunk: Juhász Ferenc közölt 32 imádságot az Új írás 1970. 9. számában szakmai bevezetőnkkel és az ő költői előszavával. Ez Új Írás-beli közlésünk Hegyet hágék, lőtőt lépék… címmel jelent meg – e hagyomány legarchaikusabb moldvai szövegének szép alliteráló kezdősorait idézve. E cím aztán öröklődött, mintegy műfaji jeggyé vált, ahogy az 1974–1976–1978-as kötetek jelzik. Ezt az eredetileg reggeli imádságot mi Szárászon vettük föl (Tolna m.) 1970. január 21-én. A moldvai Diószénból származó Benke Jánosné Benedek Rozália (1906) mondotta el többször még későbbi gyűjtések során is. A szöveg a bizánci művészet szemléletét és jelenéses képi világát érzékelteti. Gyászt kifejező jelei statikus Krisztusalakot hoznak közelünkbe. Ismerve a görögkeleti kereszténység Moldvában érvényesülő befolyását, az ilyen jellegű – mozaiktechnika – ikonográfiai hatás megmutatkozik a szóbeli művészet-költészet ábrázolásmódján is:

{5-702.} „…én ezt még kicsike lejánka vótam onnat hazulról… anyámtól is halltam, akkor a gyermekektől, az is tanólta az öregapjától … Mátyás Ilona … Benedek Jánosné …mozs(t) van meghalval nem rég, négy vagy öt esztendeje …74 éves.” (Erdélyi Zs. 1976: 97. sz.)

Juhász Ferenc nyomában Csoóri Sándor (1972; kötetben: 1974: 91; 1978: 200), Gergely Ágnes (1972) köszöntötte a műfajt. A külországi magyar irodalomra már formáló erővel hatott, ahogy a svájci Major Zala Lajos könyvei elárulják (1971; 1975), idehaza később a szegedi Polner Zoltáné (1978). Az irodalom után örömmel fogadta az előadóművészet is, elsősorban Jancsó Adrienne és Török Erzsébet (Ortutay 1971).

A fokozott tempójú gyűjtés 1972 decemberéig mintegy 6 ezer szöveget eredményezett. Bejártuk az országot, főleg a hagyományőrző vidékeket. Gyűjtéseink kiterjesztésére és hatékonyságának érdekében az egyházi sajtó fölhívásaival kértünk külső segítséget. Kaptunk is, amelyet azóta az újbóli fölhívásokkal folyamatosan kamatoztatunk nagy gyűjtőhálózatot alakítva ki ily módon. (Első felhívás: Új Ember, 1971. április 11. Húsvéti szám Rosdy Pál tollából.) Ismeretterjesztő és tudományos előadások sorát tartottuk gyűjtésszervezés, -végzés céljából főiskolákon, egyetemeken, művelődési házakban, öregeink kegyességi helyein: templomokban, búcsúkon, s ahol erre alkalmunk nyílott. Nem várt módon az egyházi vezetés is mellénk állt, s püspöki körlevelek hívták föl a papság figyelmét kutatásunkra, és kérték segítségét munkánkban. A főpapság véleményét az akkori veszprémi püspök, dr. Lékai László fogalmazta meg hangsúlyozva az imádságok vallás- és művelődéstörténeti értékét (Veszprém egyházmegyei körlevél. 1972. november, 2000–107/1972. sz.).

Tájékoztató jelleggel szóltunk anyagunk liturgikus és irodalmi-zenei kapcsolódásairól (Erdélyi Zs. 1972).

Mindennek eredményeként dr. Kanyar József szerkesztésében megjelenhetett az első archaikus népi imádsággyűjtemény Kaposváron 1974 augusztusában a Somogyi Almanach 19–21. összevont köteteként 137 imádsággal, bevezető tanulmánnyal 253 oldalon. Szakmai vitája azon év október 10–11-én volt az V. Dél-Dunántúli Népművészeti Hét keretében, ugyancsak Kaposváron. Vitaindító előadásunkban már a továbblépésről szóltunk, gyűjtőmunkánk kiterjesztéséről a hazai interetnikus területekre s a bemutatott vegyes nemzetiségű szövegek révén sejthető eredményekről. Korreferenseink Bán Imre, Bárczi Géza (1975), Murányi Mihály (1975) és Olsvai Imre voltak, majd kiegészítésként többek között Kanyar József és Zolnay László. (Részleteiben – főleg Bán Imréét – lásd Tóth S. 1975.) A kis példányszámú kaposvári kiadást 1976-ban, majd megismételve 1978-ban, követte a Magvető magas példányszámú kötete 251 szöveggel 770 oldalon. Az archaikus imádságanyag gyorsan belekerült a filológiai áramlásba, ahogy ezt a különféle hivatkozások azóta is jelzik, továbbá hangsúlyosan a nyomában megjelenő kiadványok egyes részei, fejezetei. (Együd 1975; Polner 1978). Ezzel a műfaj elfoglalta helyét a magyar néphagyományban, s a tudományos közvéleményben, amely tényt mind a kaposvári, mind a budapesti kiadást értékelő kritikai írások bizonyítják.

Egyidejűleg kutatási témánkkal kapcsolatban több tanulmányt közöltünk, amelyekben különböző szempontok alapján foglalkoztunk e hagyománnyal; legtöbbször irodalmi-vallási folyóiratok hasábjain, mivel itt kaptunk gyors közlési lehetőséget:

A Vigilia 1975. 2. számában anyagunk interetnikus kötődéseiről, jelesül a horvát néphagyományban is mutatkozó szövegek forrásszerepéről írtunk (Erdélyi Zs. 1975).

A IV. Finnugor Kongresszuson – Budapest, 1975 – szóba kerültek az imádságok {5-703.} jellemző stiláris elemei, elsőként a gondolatpárhuzam és betűrím finnugor alapnyelvi jelensége.

A Confessio 1979. 1., majd a Diakonia 1981. l. és 1983. 1. számában a vizsgált hagyomány vallásközi – református/evangélikus – imavonatkozásaira tértünk ki (Erdélyi Zs. 1979a; 198la; 1983c).

A Vigilia 1979. 11. számában a sokat vitatott imádságzáradékok történeti és valláslélektani kérdéseit taglaltuk (Erdélyi Zs. 1979b).

Ugyanazon évben a Studia Slavicában az imádságok interetnikus – szlovén – érintkezéseivel foglalkoztunk (Erdélyi Zs. 1979c).

Az Új Írás 1979. 6. és 1979. 12. számában az anyag műfaji és érzelmi kötődései eredményezte Mária-siralmakról és Mária-altatókról szóltunk (Erdélyi Zs. 1979d; 1979e).

Az 1980-ban megjelent Archaikus szövegemlékek a nógrádsipeki néphagyományban c. tanulmányunkban már az európai összehasonlító vizsgálódásokról adtunk számot, a latin nyelvű egyházi-költészeti előzményekből kiindulva történeti összefüggéseiben néztük műfajunkat (Erdélyi Zs. 1980).

Ugyancsak 1980-ban, az V. Finnugor Kongresszuson – Turku – a szövegekben megbújó pogány kori mitologémákat elemeztük (Erdélyi Zs. 1981b). Az 1981-es I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson meg középkori összetevőiről szóltunk (Erdélyi Zs. 1985).

Az Új Írás 1983. 1. számában a középkori vallásos színjátszás népénekbeli nyomairól írtunk, látván anyagunknak a vallásos színjátszással való kapcsolatait (Erdélyi Zs. 1983b).

A Szolgálat 58. számában (1983. Péter Pál, Ausztria) az évek során és az immár világi sajtóban is (Kincses Kalendárium, 1983. 46. és Szabad Föld, 1982. okt. 30.) olvasható fölhívásra beérkezett bőséges anyagot értelmeztük pszicho-szociológiai vonatkozásában is (Erdélyi Zs. 1983a).

1984-ben intézeti kiadásban – 1983. november eleji délszláv konferencia anyagaként – jött ki Késő-középkori közköltészeti emlékek a hazai interetnikus – délszláv – szakrális hagyományban c. tanulmányunk (Erdélyi Zs. 1984). A cím témát is jelez.

Mindezeket az elemzéseket csak előzetes kísérletnek tekintjük e hatalmas, összefüggő szöveghagyomány áttekintéséhez. Ez örökség teljes rendszerbe foglalása, a rendelkezésre álló párhuzamokkal való összevetése, különös tekintettel az összehasonlító kutatások eredetet és történetiséget jelző adataira, folyamatban van. Elsősorban a hazai nemzetiségek körében végeztünk gyűjtéseket, majd a szomszédos országokban éppen a népközi kölcsönhatások jobb megismerésére. A kört tágítva olyan országok népi imádsághagyományait is vizsgáltuk, amelyekkel történelmünk során élénk szellemi, gazdasági, politikai kapcsolatban voltunk. Ezért igyekeztünk megismerni a lengyel és az olasz erősen archaikus népköltészet középkori eredetű rétegeit s amennyire lehetséges, más európai népek érintett hagyományát. Az összehasonlító és könyvtári kutatás csökkentette, de nem gátolta a változatlan terepmunkát, amelyet az „amíg az anyag adja magát” Tálasi István tétele alapján folytatni kell. Hogy mennyire kell folytatni, mutatja az 1978-as csíksomlyói búcsún nyert gazdag gyűjtési anyag, amely szebbnél szebb archaikus változatokkal gazdagította gyűjteményünket.

A műfaj életére vonatkozóan megemlítjük, hogy legidősebb adatközlőnk a számunkra új területet nyitó 98 éves Babos Jánosné volt, legfiatalabbak, nagyanyai „kikövetelés” {5-704.} eredményeként két és fél-három éves kicsi gyerekek. Egyik legszebb hosszú szövegünket (Erdélyi Zs. 1976: 128. sz.) az akkor négyéves Antal Angéla mondotta el Apátfalváról (Csongrád m.) 1972-ben.

A MŰFAJ JELLEMZŐI

Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy ez az imádsághagyomány funkcióját tekintve kis közösségekben végzett általános gyakorlatként él, amelyet családon belül szülői-nagyszülői örökítéssel folytatnak. Kötött liturgikus keretben ma már nincs helye, történelmi rétegeiben lehetett, ahogy erre egy moldvai adat utal: „Miszébe mondták mint amikor megbérmálódzott, meg kell tanúlja eszt isz”: Kerülgyed az házamat, / áll meg a zajtomba, / aposztolok a zablakomba, / szentkereszt a fejemnél, / szent kenész a számba, / ’z Isztennek a nyugodalma ’z én testyembe (Erdélyi Zs. 1976: 25. sz). Tálasi István kéziratos anyagából kaptam azokat a moldvai szövegeket, amelyeket tudomásom szerint ő meg Lükő Gábortól, aki szerencsére 1933-as gyűjtőútja során ilyen emlékekre is fölfigyelt. Az imádságok nem hivatalosan engedélyezett szövegek, az egyházi jóváhagyás, a „nihil obstat” pecsétje nincs rajtuk. A papság általában nem tudott róluk s a hozzájuk kötődő csöndes gyakorlatról. Ha mégis fülébe jutott, ellenezte. Meggyőzéssel, tiltással igyekezett kiiktatni, megszüntetni. Nem sok sikerrel: erősebb volt a hagyományhoz való ragaszkodás – melyet érzelmi és esztétikai tényezők is fokoztak –, mint a papi értelem szava, a szövegek „zagyvaság”-aira való hivatkozás vagy a penitencia súlya. A nép ha nem is végezte titokban, általában hallgatott róla. Volt aki ezt tudatosan tette, volt akinek eszébe sem jutott, hogy nem lehet „jó ima, szép ima”, amit felmenőitől tanult; s olyanok is akadtak szép számmal, akik számára az egyházi jóváhagyás fogalma semmit nem mondott. A szövegek ritkán a paraliturgiához is kötődnek. Eleinte ilyen adat nem jött elő, később tűntek föl jelzések főleg Palócföldről és görög katolikus vidékekről, hogy templomi ájtatosságokon – májusi, októberi litániák – is mondták a pap érkezte előtt, majd a távozta utáni közös együttmaradásokon. Előfordult nagyheti összejövetelek idején is keresztútjáráskor, a Kálvárián, Úrkoporsó mellett, húsvétvasárnap hajnalban Jézus-Istenkeresés szokása során kint a temetőben. Ezek szórványadatok mind, mert általában „templomban nem”, „közösben nem”, „csak otthon”, „házilag” stb. értesüléseket kaptam. A nem is éppen titkosan, de csöndben végzett imádsággyakorlat – a magánügyük. Nem hogy papjaiknak nem szólnak róla, még egymás között sem beszélnek különös imádságaikról. Nem helyezik közszemlére, szorosan a családon belül tartják, használják, örökítik. Búcsújáró helyeken történő gyűjtések során gyakran csodálkoznak egymásra gyerekkoruk óta „jó-pajtás” öregasszonyok hallván egymástól mikrofonba mondott imáikat. A még utolérhető emlékezet szerint úgy tetszik, hogy a szövegek – a moldvai bérmálási adattól eltekintve – jelen funkciójukban liturgikus alkalomhoz nem fűződtek. Ez nem jelenti, hogy több nemzedékkel korábban ne lett volna szerepük a történeti liturgiában, a pázmányi reformok előtti időkben (Esztergomi zsinat 1628–1633). E tényre bizonyos szövegelemek vizsgálatánál Mezey László is utal, rámutatván pl., hogy a fent közölt nagyberényi alapszövegnek nevezett ima – első előfordulás imakutatásunkban, ezért alapszöveg – bevezető sorai (Trisagion) Pázmányig böjti időszakban használatban voltak a Media vita in morte sumus antifonával együtt, annak záradékaként (Mezey 1971: 368). Egyik-másik imádság szövegrészei-motívumai – ha liturgikus alkalomhoz általában nem is kötődtek – előfordultak zárt közösségek jeles {5-705.} napi alkalmai során, kántáló énekekben, tehát nem imafunkcióban. A szövegeket szenvedéstémájuk sokszor fűzte pénteki, nagyböjti, nagyheti-nagypénteki gyakorlathoz, ezzel magát a lehetséges ősforrást, a szenvedéstörténetet jelenítve meg. Adatunk van arról, hogy betegnél, haldoklónál veszedelemben mondták, ami érthető, hiszen a szövegek motívumai között nagyon sok a védekező-bajelhárító értékű elem, a rontás, a Sátán, az ördög elleni misztikus erejű „szent ige”.

A gyakorlat ideje többé-kevésbé a funkcióból ered: este-reggel, néha délben, pénteken, nagyböjti időszakban, mint jeleztük, s bajban, megpróbáltatások során. Ilyenkor kerülnek előtérbe a defenzív (védekező) értékű szövegek, mint pl. az egyik bukovinai, haldokló melletti imádságban, mely keresztény mezben mágikus tartalmat közvetít: „…Oh, te gonosz Sátán, ne kisérgess engem, / Mert van nekem fejem, / Fejem az Úrjézus Krisztus. / Menny el eleibe, / Megfelel képibe’…”, majd a szöveg fölsorakoztatja az égi erőket és szentségeket, s meglepő fordulattal visszavedlik ráolvasó, mégpedig az ún. csökkentést kifejező analógiás – lehetetlenség-elvű – szöveggé: „…Az árthasson s védhessen, / Éjcakának idején, / Nekem más senkise, / Aki elveszen ellőlem egy Istent, / Előllem Boldogasszonyt, / Fejem fölül három Máriát, / Körülöttem ezer angyalt, / A kezemből szent keresztet, / A szájamból szent kenetet, / A szívemből szent ostyát, ámen” (Kakasd, Tolna m.; Erdélyi Zs. 1976: 19. sz.).

Az imamondás történhet egyénien vagy a fölsorolt kis- és nagyközösségi alkalmak során. Számtalan adatunk van a bármikor „csak úgy” elmondásra: munka közben, kertben, mezőn, úton, kispadon, járművön, vagy ahol éppen eszébe jut valakinek. Az elmondás helye a fentiekből eredően bárhol lehet. Általában azonban a lakószoba, alvóhely, konyha, asztal-ágy-tűzhely mellett-körül, ülve, állva, térdelve, vagy hangsúlyos esetben a szent sarokban a házi szentelmények (szentelt barka, gyertya, víz, búza stb.) s a kegytárgyak védelmében. Történhet továbbá az említett közösségi gyakorlatoknak megfelelően a templomban, a Kálvárián, a temetőben, a falukereszteknél stb. Az imaszövegeknek az eddigi közlések szerint nincs rítusszerű menete. Egyéni belső rend kialakította kötöttségben, imafüzérben viszont élhetnek. Közösségileg kialakítottan csak egyszer találkoztunk velük: mezőkövesdiek közlése szerint a „summásságon” este, elalvás előtt a barakkokban adott rend szerint végezték imádságaikat, amelyek között voltak ezen archaikus szövegek is.

A szöveghagyomány hordozórétege a nép: férfi–nő, idős–fiatal egyaránt. A gyakorlatot továbbító szülő–nagyszülő nem tesz különbséget fiú- és leánygyermek között, amikor még szinte észlelésük kezdetén megtanítja őket imádságaikra. A női adatközlők magasabb számát a már ismert tényezők határozzák meg: alkati, érzelmi beállítottság, mélyebb vallásosság, az „élő hitösség”, a nők magasabb életkora, viszonylagos szívóssága. E hagyomány mégsem köthető az öregkorhoz. Középkorú, fiatal, gyerek egyformán ismerheti attól függően, hogy egy-egy családban milyen erős (volt) a vallásos érzés foka, az öregek tisztelete és a tőlük átvett szokás éltetése. Mégis inkább az öregek élik és éltetik. Korosodván befelé fordulnak, lassan készülnek a túlvilági életre, s ez előkészületi időszak számukra kirótt munkája – így érzik, így vélik – az imavégzés. Ahogy a fiatalabbak a munkájukat végzik, úgy ők az ő munkájukat, az imádságot végzik. Még környezetük felfogása szerint is ez a feladatuk. Mi több, nem vallásos családtagjaik szerint is ehhez jussuk van, ez jár nekik.

Az imagyakorlat felekezeti megoszlás szerint főleg a katolikus hitéletben nyer szerepet. A görög katolikusok között mintha általánosabban élne, szövegileg azonban nem olyan {5-706.} változatosan. Ma még nem tudjuk, hogy ez a tény egykori görögkeleti közösségi, netán liturgikus szerepre, adott szövegi előképekre enged-e következtetni. Úgy tetszik, hogy néhány imádság, mint a „Hajnal, hajnal / Piros színű szép hajnal / Kibe Mária nyugodott / Úr tőle születik / Pokol tőle töretik …Piros hajnal hasadá / Kibe Mária nyugodá / Pokol tőle töreték / Eleven ostya! Úristen…”; „Fehér rózsa Mária / Engem Jézus tanálna / Szent igével igézi / Aranygyűrűvel bélyegzi…” – az aranygyűrűvel bélyegzés, pecsételés értelme: – „Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…”; „Fehér rózsa Mária / Engem Isten találjon, / Szent szíve szeressen / Szent halála megválcson / Aranygyűrű pecséttye…” – s hasonló kezdetűek a görög katolikusoknál közkézen forogtak, ahogy a máriapócsi búcsúi gyűjtések is mutatják.

Protestáns népi imádságokat is rögzítettünk, a hitbéli racionalizmus erősen leegyszerűsített szövegeit. Ezek lényege az isteni gondviselés biztosítása az imádkozó és családja számára. Főleg az „Én lefekszem én ágyamba…” Európa-szerte elterjedt kora középkori eredetű típus első motívumát hagyta meg az ősök értelemközpontú szemlélete: „Én lefekszem én ágyamba, / Mint Jézus a koporsóba, / Három angyal fejem fölött, / Egyik őriz, másik vigyáz, / Harmadik az én lelkemet várja. / Krisztus vére, Ő szentsége, / Én lelkemnek ékessége, / Én elmémben ha meghalok, / Krisztus előtt vígan állok” (Erdélyi Zs. 1976: 34. sz.).

E szöveg még az ékes református imádságok közé tartozik, mert a legtöbb esetben csak az első öt sora él a népi gyakorlatban. Ugyanez a tapasztalatunk az evangélikus hagyományban is. Ott is ez a szöveg található, szinte az egyetlen és más semmi más. (E kérdést részleteiben lásd Erdélyi Zs. 1979a; 1981a; 1983c.)

Bizonyos hazai és nemzetközi jelek azt sejtetik, hogy valamikor a protestáns elődök is teljesebb formájukban ismerték e szövegeket. Racionalizáló törekvésük kiiktatta az ún. cifra „kokasos” fölösleges elemeket, nem találván alkalmasnak őket bármiféle hitbéli cél szolgálatára. E megállapítások érvényesek mind a református, mind az evangélikus népi gyakorlatra. Tapasztalatunk szerint – sajátságos módon – talán fokozottabban az evangélikusokéra. E jelenség föltehetően egyik magyarázata lehet a feszesebb protestáns hitfegyelem, az erősebb szellemi-teológiai központosítás-irányítás, a hitbuzgalmi könyvekkel való tudatosabb ellátottság, az iskoláztatás igényesebb és szigorúbb volta, az oktatás fokozott ellenőrzése s főleg a Biblia és a zsoltárok-dicséretek vezető szerepe a liturgiában és a vallásos életben. Mindennek az ellenreformáció során beállt védekező helyzetben volt jelentősége, s ez nem is csökkent az idők során, különösen nem a II. József teremtette veszélyeztetettségben. S főleg nem csökkent a nagy hírű kollégiumok szellemi kisugárzást s egyszersmind szívóhatást jelentő táji körzetében. A protestáns népi jámborság nem igényelt templomon kívüli kereteket, alkalmakat, kivéve a családi esti-vasárnapi Biblia-olvasást, -értelmezést. A közösség számára – pap hiányában – a Biblia nyújtotta a megfelelő lelki táplálékot. Megjegyzendő, hogy protestáns adatközlőktől is hallottunk „szívrehatós” imádságokat. Kiderült azonban, hogy ezeket katolikus családtagjaiktól, rokonaiktól tanulták, mivel igen megtetszett nekik. Nagyon szépnek tartották ez imákat, és ezért föl is oldozták magukat a hitbéli eltévelyedés esetleges vádja alól: „…ezért a jó Isten nem ver meg, mikor azt mondjuk – [az imádságot] – hogy az Istennek a drága gyereke szenvödött, ugye, Jézusunk. Na! Hát ez mind drága szép imádság” – mondotta egyik somogyi református adatközlőnk.

Foglalkozás, társadalmi réteg szerinti tagozódást nem fedeztünk föl az imádsághagyományban. Adatközlőink társadalmi megoszlását tekintve és visszavetítve az 1945 előtti {5-707.} osztottabb állapotokra sem mondhatunk mást. Foglalkozásbéli különbséget sem tapasztaltunk. Mint ahogy a templom szegénynek, gazdagnak egyaránt nyitva áll, vagyoni különbség alapján nem lehet megállapítani, hogy a népi kultúra hagyományozott rendjében a szegény vagy a gazdag tud-e több-szebb imádságot. Tény, hogy a szegény éppen sorsa miatt többet „nyitogatta az egeket”, legalábbis a köztudatban így szerepelt: „…én mint szegény ember a Vallásra oktatom őket” (a gyerekeit) – vallotta egyik ipolyszögi levelezőpartnerünk; s még tényszerűbben egy balatonlellei asszonyunk: „Annak nincs a Jóistenre szüksége mert az gazdag asszony.” E népi fölfogás alapja vitatható, mert a tapasztalat nem mindenben igazolja. Nagyon jó adatközlőket találtunk igen jómódú volt nagygazdafeleségeknél és igen szegényeknél, ám fordítva is. A mély vallásosság, hagyományban jártasság nem anyagi, társadalmi kérdés – általában. Nem kétséges, hogy a nyomor, a szegénység, a kiszolgáltatottság fokozottabban igényli a támaszt, a segítséget, és ezt onnan kéri, ahonnan reméli: az égiektől.

E napjainkban elsősorban szóbeliségben élő erősen archaikus hagyomány érintkezik mind a magyar, mind az európai folklór több ágával: ráolvasók, népénekek, legendaballadák, rituális énekek, vallásos színjátszás, Mária-líra, -epika, vagy a szokásköltészet több válfajával: lakodalmas, kántáló-köszöntő énekek, az ádvent és a nagyhét szent alkalmaihoz kapcsolódó lírai-epikus drámai szövegmozzanataival, melyek a középkori irodalom bizonyos alkotásaival hozhatók kapcsolatba. Nehéz volna eldönteni a szükséges irodalmi háttér hiányában, hogy mely szövegrész mikor vált a szóbeli kultúra részévé. Ma még Európa-szerte vita témája, hogy adott alkotásoknál a hagyományt rögzítette-e az irodalom, vagy ez az irodalomból lépett a szájhagyományozódás útjára. Másként szólva, a középkorra jellemző általános élőszavas kultúra termékeiből érlelődtek-e ki az irodalmi alkotások, vagy az írói szerzések kerültek-e be a közösség „hallottam-megtanultam” jellegű tudásállományába. Az imádságok írásos rögzítést legföljebb csak egyénileg nyertek. Emlékeztetőül, mint a nevében is ezt jelző „Memorialis”, vagy a Horvát István följegyezte, lekicsinylően kezelt „Fehér Rózsa Mária” kezdetű imádság. Az írásbeliség terjedésével sokan fölírják maguknak, hogy így tanulják meg, ha nem családi örökségként nyerték. Ennek nyomát gyakran megleljük, de az idegen kéz leírta szövegekét is. Ez utóbbi az egyre inkább elterjedő búcsúi ének-, imádság-csereberéknek az eredménye. Búcsúi gyűjtői tapasztalatunk szerint ugyanis egy-egy jól imádkozó-éneklő asszony köré – felvétel közben – csoportosult nép kierőszakolja maga számára is a szöveget. Teszi ezt vagy azonnali diktálás révén, vagy címmegadás ígéretével. E cserebere másik oka: a megfelelő hitbuzgalmi könyvek hiánya rákényszeríti a népet az ilyen típusú önellátásra. Meggyőződésünk, hogy ez így volt a múltban is, és ezzel magyarázható, hogy bizonyos tájakra jellemző imatípusokat, motívumokat meglepetésszerűen találunk meg az ország egész más részén is. Az ide való eljutás sokféle módon történhet: házasság, az életkörülmények más változása révén, de nagyon sok esetben a nagy búcsúk nyújtotta találkozásokkal és településtörténeti tényekkel (belső migráció) magyarázható.

Lévén az imádságműfaj ismeretlen szöveghagyomány, az irodalommal kialakított kapcsolatáról, irodalomra való hatásáról nincs és nem is lehet adatunk. Újabb kori viszonyairól, műköltészetre való hatásáról csak a már említett néhány adalék áll rendelkezésünkre, melyek száma az utóbbi években – főleg külországi költők jóvoltából – emelkedik.

Az irodalom és a népköltészet köztes területéhez, a ponyvához imádságaink természetszerűleg kötődnek. Részint közvetlenül, szövegeikkel, részint meg közvetve, szokásköltészeti {5-708.} párhuzamaikkal. Ponyvafüzetekben több imatípus nyert rögzítést, ezzel gyorsabb és széles körű terjedést. Nem véletlen, hogy ponyvára került sok imádság, amely nem nyerte el a „nihil obstat” törvényességét. Szövegeink ezt aligha nyerhették el. A nép szívesebben látta kinyomtatva „nagyerejű” imádságait, mint sok más, az egyház által engedélyezett míves szerzést.

A népi imádságok terjedése, terjesztése sokféle módon történhet. Egyénileg a családon belül, a jelzett nemzedéki átadás-örökítés révén. Előfordul családon kívül is: iskolában, búcsún, kórházban, katonaság alatt (régen), és ahol éppen az élet adja; nem túl gyakorta, mert általában nem volt téma ez imagyakorlat. Toschi szerint ez a hallgató, szövegeit csöndben tartó népi magatartás egyik lehetséges oka a kigúnyolástól való félelem, a megvetést kivédő szándék. Szeretett és szent tisztelettel átörökített imádságait a nép „végtelen körültekintéssel őrzi, és csak nehezen mondja el azokat idegeneknek vagy kíváncsiaknak, mintegy félelemből, nehogy gúnyt űzzenek abból, ami neki szent, mintahogy neki minden az, ami a vallására vonatkozik” (Toschi 1935: 29).

Családon kívüli tudatos terjesztésről kevés adatunk van. Gyerekkori emlékképekben megjelenik a batyus öreg, az énekes koldus, a hosszú boton keresztet vivő zarándok, a könyves-tudós ember, a ponyvaárus, az „olcsójancsi” alakja, mindmegannyi országot járó, barangoló szellemi közvetítő, „szent ember”. Sok mindent láttak, hallottak. Ezektől sokat tanult a nép. Képzeletét lekötötték hosszú, kegyes történeteikkel, énekeikkel s az „igazi”, nem könyvből tanult, epikus imádságaikkal. Közösségi terjesztésre inkább csak történeti adataink vannak: laikus imatársulások, imaórák, harmadrendek szervezett áhítatformái és a belőlük szét-kiáradó gyakorlat jelentett terjedési lehetőséget, netán tudatosan továbbadó szándékot.

Ezen archaikus hagyomány műfaját, helyét és elnevezését a népi költésben a funkció, a téma, a hordozóréteg és részint az eredet határozta meg. Ezért neveztük kezdetben archaikus apokrif népi imádságoknak szövegeinket, később – rövidebben – archaikus népi imádságoknak. Archaikus: középkori, ha nem messzebbre vezethető szövegekről van szó sok motívum esetében. Apokrif: az imádságok alaptémái – témamagjai – jórészt nem kánoni szövegek szerinti mondanivalót, jobbára a középkori apokrif irodalom széles körben elterjedt motívumait – hatását – mutatják. Népi: a hagyomány fönntartó-örökítő rétege a parasztság, néprajzilag a nép.

A szövegek imádságként élnek a századok során végbement funkcióváltás következményeként. Ezek a szakrális témájú – szenvedéstörténet – szövegek kezdetben a középkori nagyhét eseménysorát fölidéző hosszú, énekelt, összefüggő epikumok voltak, ahogy ez pl. az olasz írásbeliségben fönnmaradt párhuzamokból is kitetszik. Csak néhányat említünk: Ferraro 1877: 58–61, 65–69; Mazzatinti 1880: 100–102; Fabris 1906: 9–29, 1907: 72–78, 82–87; Babudri 1936: 12–37; Casnati–Re 1954: 27–43; Monaci 1955: 510–526; Ugolini 1959: 42–46, 119–128.

A műfaj szakmai megnevezése kívülről történt, nem a nép sugallta. A szakirodalom használja még a laikus, verses, paraszti imádság megjelölést is. Maga a nép a legváltozatosabban nevezi imáit. Jóllehet a meghatározásokban mindenhol ott szerepel az imádság kifejezés, mégsem tekinti ezeket a köznapi értelemben vett imádságoknak, mert „ugye nincs benne kérelem”. Ennek ellenére imáknak kijáró lelkülettel és beleérzéssel mondja szövegeit, fölidézve Krisztus szenvedését, Mária fájdalmát, mint e szövegek alapvető mondanivalóját, amely ezekből az „imádságokból” nem is hiányozhat, lévén nélkülözhetetlen eleme eredetmeghatározó tényezője, ahogy ezt az olasz kutatók is észrevették. {5-709.} Támogatták őket a nagyon találó és országszerte változatos elnevezések, lényegre, sőt gyakran eredetre utaló megjelölések: orazione–preghiera–lamento–pianto–leggenda „duluri”–mistero-sermone–lauda–passione stb. A magyar népi elnevezések jelzős elemei a szöveg meghatározó jegyeit közvetítik s egyszersmind azon képzeteket, amelyeket az imádsággyakorlat vagy maguk a szövegek s elmondóik keltettek a tudatban, akár örökített, akár egyénileg szerzett tapasztalat alapján. E megnevezések a népi gondolkodásra, szemléletre, nyelvi erőre és szóalkotásra jellemző megnyilatkozások, nemegyszer meghökkentő nyelvi lelemények. Szándékosan hozzuk részletesen ez adatokat, amelyek lényegi vonásokkal belülről is jellemzik e hagyományt, a népi látásmódon keresztül rajzolják meg azt.

A népi megnevezés az imamondás idejére vonatkoztat: esti–estéli–hajnali–reggeli–nagypénteki–pénteki–böjti–nagyböjti–nagyheti–harangszó–lefekvő stb. imádság.

A megnevezés az imamondó személyére utal: magán–kisgyerek–gyerekkori–családikoldus–zarándok–görög–vénasszony–cigányasszony–írástudatlanok–analfabéta–régi hívek–szent asszonyok–reformátusok–haldoklók stb. imádsága.

A kötődő személy szerint: „Ez a Jézus imája” – „Szenvedő Jézus imája”–Úrjézus–Krisztus–Krisztus Urunk–Szent Ágostony–Szent Bernát–Szent Margit–Szent Rozália–Szent Rókus–Pió pápa–Leó pápa–Szent Antal stb. imádsága. E szövegek a „Máriaálom”, a „Hét mennyei zár (lakat)”, az „Arany Miatyánk” s egyéb „szerkesztett” imádságokkal többnyire a ponyván terjesztett égi levelekkel (legnépszerűbb a Szent Mihály levele, amelyet ő „aranybetűkkel írt” s bocsátott a földre) s a kolostori irodalom oracio, ymatsag megjelölésű, kínszenvedést idéző imádságaival mutatnak kapcsolatot.

A jellegére vonatkozó jelzős meghatározások szerint: egyszerű–házi–magán–magábazárkózott–szerkesztett–ókori–régi–régiséges–régenyi–legszebb–rémséges szép–óriásszép–hátulla szép–cifra–kokasos–szenvedéses–fájdalmas–lelki–köteles–mellékes–mellék–keves–könyvnélküli–babonai–nem valóságos–szedett–kérő–légbü’szedett–összeszedett–igaz keresztény–szekta–hallásbu’–hallomásbu’–anyám fejibü’ való–összeszőtt–összekovácsolt–összeragasztott–magamszőtte–ragadék–papnélküli–sugallmány–csibe–illenollan–szeriben mondandó–istóriai–kitalá’t–néptű’ tanu’t összevissza imák ezek stb. Egyes megjelölések a szövegeknek sokszor füzérszerű megjelenésére utalnak, amint látjuk.

Bizonyos témák szerint: paradicsomi–paradicsomkerti–gecemányikerti–kínszenvedés–fehér rózsa–hajnal–bűnbánati–látomány–Máriasiratozása stb. imádság.

Hatás–foganat szerint: érdemes–ajánlatos–hatható–szívreható(s)–hasznos–borzasztó üdvös–üdvös–nagyerejű–erős–legdicsőségesebb–bűnbocsánati–megnyugató–könnyes stb. imádság; közvetve cél szerint: betegnél, haldokló mellett, jó meghalásér’, boldog halálér’, üdvözülésér’ stb. való imádság.

Az imádságok tartalmi elemeit vizsgálva századok szellemi mozgását és közköltészeti-hitbuzgalmi irodalmi lecsapódását érzékeljük. Mindezt nem annyira közvetlenül, mint inkább a népi válogatás és a közösségi emlékezés szűrőjén keresztül. Mind a kettőnél közrejátszottak érzelmi tényezők, és közrejátszott – említettük – a nemzedéki tapasztalat, az elődök ítélete, az „erős”, a „hasznos”, a „hathatós”, az „üdvösséges” stb. vélemény kialakítása és átadása. A közösségi tapasztalaton alapuló értékelést fokozta az örökölt esztétikai ítéletek ereje, a „szép”-tudat jelenléte. A „szép”-tudat itt belső esztétikai kategória: az imádságműfaj középponti témája a szenvedéstörténethez kötődik, azaz a krisztusi szenvedés, a Mária-fájdalom megjelenítésében rejlik. „…az a legszebb imádság …mer abba benne van a Krisztus Urunk szenvedési meg a Mária keservi” – mondta {5-710.} egyik palóc adatközlőm. „Ma vagyon péntek ugyanannak a napja, / Krisztus mene kénnyára, / Kénnyáról esék esettyire öt mélységes sebire, / Kiontatott drágalátos szent vére, …názáreti Jézus Krisztusom, / Kijövél szent házadból, / Bémenél szent kertedbe, / Leülél szent székedbe, / Térgyig vérbe, / Könyökig könnyűbe, szent szemed sír, szent lelked örvend …Szent testemet ostorojzák, / Szent fejemet tövisvel koronájzák, / Szent kezeimet két vasszögvel keresztfáro szegezik, / Szent lábaimat es egy vasszögvel keresztfáro szegezik, …Szent feje lehajtval, / Piros vére kiontval, / Dárdákvol szurkoggyák, / Vaskesztyűkvel csabboggyák, / Ondok nyálakval töpdösik / Csipkével koronájzák,…” Ilyen sokféle módon jelenik meg a krisztusi szenvedés Demeter Antalné Jána Anna (45 éves, Moldva) pénteki imájában (Erdélyi Zs. 1976: 161. sz.). Az ilyen „pénteki imádságot” archaikus közösségeinkben, így különösen Moldvában, Bukovinában, gyakran nevezték „Jézus imádságának” vagy a „Szenvedő Jézus imádságának”. E különösen szép szöveg Kallós Zoltán és Tátray Barna 1971-es gyűjtése. E megnevezések és a szövegekhez kötődő érzelmi töltésű népi vallomások arra engednek következtetni, hogy az „Úr imádsága”, azaz a Miatyánkkal szemben a pénteki szenvedésimádság képviselte Jézus imáját, mint a legdicsőségesebb, legüdvösségesebb imádság. Különben az „Úrjézus imádsága” tényt a nép magától Krisztustól származtatja, ahogy ez több szövegzáradékból kiderül. Éppen a „krisztusi szankció” folytán tekinthette alkalmasnak arra, hogy a Miatyánknak párja legyen, s ezzel a népi mentalitásban hiányként jelentkező űrt pótolja. Ugyanis a Miatyánk és az Üdvözlégy mellől hiányzott a hivatalosan általános érvényű Jézus-ima. A Hiszekegy – jóllehet Jézus a főhőse – más funkciót tölt be. Hitvallást szolgál, teológiai szellemet áraszt, mely a szenvedésre erősen rezonáló nép számára megfelelő érzelmi telítettséggel nem rendelkezett. A nép viszont a szenvedést végigélő, megtestesítő Jézus részére is igényelt imádságot, egyszersmind az Atya–Anya–Fiú hármasságtudat szövegi megjelenítésére is vágyott. Jobb híján maga alkotta meg az erre legméltóbbnak ítélt, vagyis a Golgota-halált idéző szövegekből, melyeket széles körű közösségi gyakorlat is szentesített. Biztatást meg éppen magától Krisztustól kapott, aki mintegy a nép kezébe adva imádságát, visszaigazolta a népi törekvést: „…Ki elmondja az én imádságomat este lefektében, reggel felköltibe’ megüdvözítem…”, vagy: „…Ki ezeket a kénszenvedés imáccságaimat elmongya / Este lefektyibe, / Regvel felköltyibe, / De kiváltképpen pénteken, szombaton, / Három nap előtt halálát megjelentem, / Halála óráján felkoronádzom, / S úgy kűdöm az Atyámnak országába, áment.” stb. Hasonló értékű megfogalmazás: „Mondá Krisztus Urunk / Teremtettem testet, én adtam a lelket, / Valakik az én keserves kínszenvedésemről való imádságot elmondja, / Úgy megy menyországba, mint a bőcsőbe való kisded”, vagy: „…Mondá az Úrjézus Krisztus / Vajjon vóna-e olyan bünös ember, aki meg emlékeznék az én kínjaimról? / Az én fájdalmaimról? / Minden héten hat napon / Bárcsak píntek napokon, Vasárnap napokon, / Még a legküssebbik körmét sem hagynám a purgatériom tüziben / Atyám elejibe vitetném, / Mondá a bűnös, / Oh drága kincsem szép Jézuskám, / Bűnös lelkem vitesd mennybe, / Mennyei seregekbe, ámen.” Számtalan ilyen és hasonló tényközlés nyomán joggal vallja a nép: „Ez a Krisztusnak a kínszenvedése imái…” E tény már magában az elnevezésben is megmutatkozik, a pénteki ima valójában a nagypénteki eseményre utal: „Ma van péntek annak es a napja, / Krisztus menen kénnyára, / Kénnyán esik esedeje, / Hét méjséges méj sebje, / Drágalátos szentye vére. / Beteg a testye…”, vagy: „…Ma van péntek, / Annak napja, / Jézust magos keresztfára fölfeszítették…”; „…Ma péntek, ma péntek, szent aranyos péntek, / Kimegyek ajtóm elébe…” és kínszenvedéses látomáskép {5-711.} jelenik meg. „…Ma van píntek, annak napja, / Felment Jézus a Széna hegyében, / Lábába ütték a tompahögyű vasszöget, / Onnat is hullott drágalátos szent vére, / Ódalába ütték a dárdát, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére, / Kezébe ütték a tompahögyű vasszöget, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére, / Fejire tették a töviskoronát, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére…” Hogy mennyire „hasznos”, „üdvös”, „érdemes” a péntekre-nagypéntekre eső krisztusi szenvedés ilyetén és hasonló fölidézése s középkori igényében a szenvedéssel, Krisztus sorsával való kegyelemszerző azonosulás, éppen pénteken, maga a záradék hangsúlyozza: „…(Krisztus) Szóval mongya: ki ezt elmongya [előtte hosszú szenvedésrészlet] minden pénteken háromszor, / Bizony bizonnyal mondom nektek, / Pokol ajtaja bézáratik, menyország kapuja megnyittatik, / Úgy üdvözül, mint a mái született gyermek, ámen” – és hasonlók. S mit mond a vallás szerint olyan fontos kegyelemszerző fölajánlási záradék: „…Ajánlom ezt a keves imáccságomat a megváltó Jézus Krisztusnak, / Keserves kínszenvedéséért, / Öt mélységes sebeiért, / Szent halálának tiszteletire, / Istennek dicséretire, / És a purgatoromtűzbe szenvedő lelkeknek kiszabadulásikra, amen”, vagy: „…Ajánlom a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletire, héccer megepedésié’, Krisztus Jézusnak az ő keserves kínjaié’, kínszenvedéseié’, / Öt méljséges szent sebeinek megnyílásáé’, piros véri hullásáé’ / Magos keresztfának oltárán szenvedésié’, térgyenállásáé’ megepedésié’…” E medvesaljai – barkó – szöveg régiségét, hasonlóan több palóc imádságéhoz, Pais Dezső szerint (1971: 365) a megepedés: fájdalom, szenvedés értelmű, kódexeinkben gyakran előforduló kifejezés is jelzi, akárcsak a kódexekbéli imádságok fölajánlásainak hasonlósága, záróformuláinak azonos gondolkodásmódja. Tehát úgy tetszik, mindezen adatok bőségében elfogadhatjuk, hogy a filológiai indokok alapján jogosan feltételezett ősszövegekre visszamenő „pénteki imádságok” képviselték a nép számára az Úrjézus imáját, az Úr imája-Miatyánk és a Mária imája-Üdvözlégy mellett. E felfogás általános érvényét igazolni látszik ezen szövegek szívós jelenléte a népi gyakorlatban és a kötődő tudati és érzelmi tényezők egykori közösségi vallási élményt tükröző képessége. Történeti múltjában így szerepel az imádkozás módjára vonatkoztatva: „…pentek napon Ha meg mongya keet ane bwlczwyat walya nagy pentekœn ha ky meg mongya haat kentwl byntwl oldozyk…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 350). Mindez nem csak nálunk, hanem szerte egész Európában így van. Nemcsak a péntek ténye hangsúlyozott, hanem a záradékok szerepe is ugyanaz, lévén ugyanaz az áhítattörténeti háttérszellemiség, mely a 13. század elején Olaszországból, Assisiből indult ki, és terjedt el rohamosan a század folyamán, összhangban a ferences rend – gyors előtérbe nyomulásával – tömegekre gyakorolt hatásával. Szent Ferenc szelleme, hitbéli élménye meghatározta a vallási irányzatot: az érzelemhangsúlyos vallásosság, a Mária-kultusz napjainkig is érvényesülő belső mechanizmusainak szerepét és magának a ferences rendnek második szabályában megfogalmazott célját: a Krisztus szenvedéseibe való alámerülést, továbbá e törekvés szolgálatába állított spirituálisan „hasznos” költészet átütő szellemiségét, az ún. franciskánus szellemiséget. A néphagyomány említett imádságai, nyitó- és záróformulái csak tükrözik azt, amit a kor élt: Krisztus szenvedésének „haszna”-ról van szó többek között a Weszprémi-kódexben (16. század eleje): „…Minemu hazon kœuetkœzek az artatlan barannak halalabol embœri nemzetnek…” (Nytár II. 2). Előzőleg meg szinte a ferences hitvallást halljuk, a Krisztus szenvedésébe való alámerülés igényét: „…Ezenkeppen a ki a zenuedœ kristussal zenued es œ halalan zeretetbœl es aitatossagbol syr Jegie hogi a kristusnak zeretœie az…” (uo.). Ugyancsak ismerősnek tűnik a korabeli záradékok tartalma: „ky megh mongya {5-712.} cristusnak zenth testenek aldozattya (!) koron engedet ewth Ezer eztendey bwlczwth, byneknek boczanatyara…”; „…ha ky minden napon megh mondangya mynek elewtte le fekewnek, es fœl kelne agyabol, azth wr ysten Mynd eyel mynd nappal mynden gonoztwl megh oltalmazna Es halala koron erdegheknek hatalmath tewle el thawoztathna…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 331, 333). Az imádságszövegek esztétikai és motivikai gazdagsága és a ferences kolostorok szellemi kisugárzási területe között kapcsolat mutatkozik. A kapcsolatra nemcsak a hazai, hanem az európai folklór- és irodalomtörténeti adatok is utalnak. S utal az a gazdag szöveghagyomány, amit a ferences indításra nekilendült és kiteljesedett köznépi írói gyakorlat – közköltészet – hozott létre a Krisztus-emberség, majd a belőle kinövő Krisztus-atyafiság gondolatkörében a néphagyományban korunkig kihatóan (Delaruelle é. n. 449–466; Fortini é. n. 149–188; Bertini 1930: 187–209; Nagy B. 1901: 19–48). Tanúsítják pl. az európai archaikus költészeti műfajok: szenvedéstörténetek, Mária-siralmak és altatók, népi imádságok, az olaszoknál a számtalan megjelöléssel említett párhuzamaik – lásd föntebb –, majd dramatikus mozzanatok: moralitások, vetélkedések, disputák, altercatiók, tractatusok szövegeinkben is mutatkozó nyomai, „játék”-ok stb. Tanúsítják a látomásirodalom legkülönbözőbb megjelenési formái is, és a vallásos színjáték, „misztériumok” – misteri, mystères, mysteries… – néphagyománybeli emlékei, hogy csak a legismertebbeket említsem (Schmidt, L. 1965: 13–29, 39–49, 105–145, 190–351; De Bartholomaeis 1924: 16–31, 289–294; Sapegno 1934: 534–570; Fortini é. n. 267–292, 369–488; Toschi 1940: 67–128).

A szenvedéstörténet és egyes mozzanatai mint főtéma mellett az imádságok témája még a vallás bizonyos személyi és tárgyi anyaga: szentek, vallási alakok: „Paradicsomkertbe három czédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a paradicsomkertet alkotta. / Azon ült három főangyalka, / Ki éjjel nappal a hársfát tartotta. / Egyik volt Gábriel, / A másik Ráfáel. / A harmadik Szent Mihály főangyal…” (Erdélyi Zs. 1976: 22. sz.); szentelmények: „…Gyere, gyere szent fiam, / Mosd meg az utakat / Mert jön a bárka, / Bárkába hozza kelyhit, kenetit, uti szentségeit, / Házam négy szögletibe négy őrző angyal, / Házam közepibe szent keresztfa, / Kerülj kereszt, őrizz angyal, / Nyugodj Mária, / Jöjj el Istennek áldott báránya. / Lábamnál szent kenet, / Mejjemen szent szencség, / Fejemen Krisztus koronája…” (Erdélyi Zs. 1976: 47. sz.) – s közvetve a liturgikus moralizáló-misztikus irodalom érintkező emlékei: himnusz-töredékek: „…Az egeknek szép csillagja, / Kit Ádám atyánk béhoza, / Ezen csillag oltalmazzon, / Döghalál nekünk ne árcson, / Az Úrjézust kérjük azon, / Jó egészségben megtartson…” („Stella coeli exstirpavit…” kezdetű himnusz átköltése; Erdélyi Zs. 1976: 211. sz.). Továbbá középkori epikumok: „…Minden lelkek örűtek, csak azok nem örűtek, / Aki aptyát, annyát megverte, / Én nem vertem meg, csak gondoltam, / Fogd Szent Péter a kezedbe a kujcsokat, / Mutasd néki a hosszú széles poros utakat, / Amerre az ördögök a pokolba járnak, / Oh drágalátos fényes Jézus, / Ne cselekedd ezt evve’ a bűnösse’, / Még ezt az imáccságot el nem mongya…” (Erdélyi Zs. 1976: 204. sz.). Látomásos élmények misztikus irodalmi nyomai: „…Én kilépek én ajtómon Krisztus Urunk nyomába / Föltekinték mennyekbe, / Nyitva láccik mennyország ajtaja / ottan láccik aranlápfa / Aranlápfa mellett aranmelence / Abban vagyon Krisztus Urunknak három csöpp vére / Asszonyunk Máriának három csöpp teje…” (Erdélyi Zs. 1976: 111. sz.), vagy: „Én kimegyek házam elejbe / Feltekintek a magas menybe, / Amot látok egy hires Kápolnát / De nem hires Kápolna / Szent Ambrus tornya / Aba ül Aszonyunk Szűz Mária…” (Erdélyi Zs. 1976: 173. sz. 1. j.).

{5-713.} Számtalan szövegünknek nincs megfogalmazható témája, hacsak nem a rontás, a gonosz elleni védekezés, bajelhárítás szándéka nem az: „…Ördög engem meg ne csapjon, / Őrizzetek szent angyalok, / Forogjatok szent keresztek…” (Erdélyi Zs. 1976: 39. sz.); „Én lefekszem én ágyomba, / Mind egy álom koporsómba, / Őrizzetek szent angyalok / Forogjatok szent keresztek, / Hadd aluggyam éjcakámnak üdejibe / Ábrahámnak kebelibe / Szoba közepin aranykereszt / Ajtónkon Urunk Úristenünk…” (Erdélyi Zs. 1976: 44. sz.); „Az Úrjézus töviskoronája / Lögyön e ház ajtaja, /Három vasszög / Lögyön a kilencse, zárja, / Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta, / Az Úrjézus szent keresztfája, / Lögyön e ház teteje, / Négy sarkára álljon a négy evangélista, / Szűz Mária lögyön e ház őrzője, / Az Úrjézus szencséges szent szíve bízom benned.” (Erdélyi Zs. 1976: 30. sz.). Amint látjuk, ezekben a mágikus képzeteket is eláruló imádságokban mutatkozik meg leginkább a népi katolicizmus szinkretikus szemléletmódja, az ősi pogány s a keresztény képzetek keveredése: a rontó-ártó szándék a gonosz sátán, az ördög képében jelenik meg: „…Menny el sátán, ne késércs! / Mert én meg vagyok keresztelkedvel, / Szent keresztvel megjegyezvel, / Ha nem hiszed, ereggy az Isten elejibe, / Megfelel az én képembe, ament” (Erdélyi Zs. 1976: 19. sz. 3. j.). E szövegben ismét feltűnik a kódexekbéli „én képembe” – azaz én nevemben: helyettem – archaikus kifejezésmód, ami azért nem meglepő, mert moldvai imádságból való. E Sátán kivédésére, „elküldésére” a nép egyaránt él pogány kori eszközökkel, szómágiára épült praktikákkal és egyházi eredetű eljárások, ördögűző formák-formulák ellesett szóállományával. Imádságaink szöveganyagában több exorcismus-ördögűzés nyomával találkozunk, ahogy az eddigiekből is kiderült, s ahogy ezt egy egyházi gyakorlatra utaló szöveg is jelzi: „…Im elődbe állok a teljes Szentháromság erejivel. / Teremtetlen az Atya, / Teremtetlen a Fiú, / Teremtetlen a Szentháromság egyisten. / Eloszolhatatlan az Atya, / Eloszolhatatlan a Fiú, / Eloszolhatatlan a Szentháromság egyisten. / Kényszeritelek, téged te gonosz Sátán / Addig az én falum határára bé ne következzél, / Mig a Názáretbeli Jézus szájából szent igéit nem követed,…” („erős idő” elleni, Csík megyei szövegből; Erdélyi Zs. 1976: 18. sz.); vagy: „…Elindulok a Jézus nevibe, / Három isteni szöméljbe / Indulok / Atya Istenébe / Fiú Istenébe / Szentháromságegyélőúristenébe / Napkeleti bölcsek! / Jőjjetek segitségömre esedezésömre, / Bármilyen súlyos betegség, nyavala távolodjon tőle, / Istennek ereje hatalma szálljon a földre, / Egek királya! / Hozzád fordulok, folamodok, / Nyugtassátok ennek a súlyos betegnek a nyavaláját / Mind ahugyan a Nap az égrű’ lenyugszik,…” (Erdélyi Zs. 1976: 13. sz.). E veszedelem – baj-betegség – elleni vagy a sátán, a gonosz szellemek távol tartását célzó törekvések, védekezési mechanizmusok és kapcsolatos szövegeik kora középkori szemléletre és irodalmi előképekre is visszavezethetők több esetben, ahogy erről az olasz folklorisztika szól, s később még mi is visszatérünk rá (Corrain–Zampini 1972: 589–610).

Az imádságok szerkezete rendszerint hármas tagozódást mutat. Általában lírai jellegű természeti képpel indít, amelyben gyakran jelennek meg az ókori vallások szoláris hagyományait átvett keresztény fénykultusz szimbolikus jegyei: Mária-Krisztus középkori, immár egyházi jelképei: „Piros hajnal hasadott / Melyben Mária nyugodott, / Urunk tőle született, / Nap tőle származott,…” (Erdélyi Zs. 1976: 95. sz.); vagy: „Piros hajnal, hasadj meg, / Abban, Mária, nyugodj meg. / Aki ezt a napot felhozta, / Mennyországot megnyitta, / Poklot összetöreti,…” (Erdélyi Zs. 1976: 103. sz.); vagy: „Fehér rózsa, Mária, / Hold tetűled született, / Nap tetűled nyugodott, / Engem Jézus talált,…” (Erdélyi Zs. 1976: 135. sz.); vagy: „Uti piros szép hajnal, / Kibe Mária nyugodék, / Nap {5-714.} tetűled születék, / Rózsaliliom szép virágszál, / Eleven ostya…” (Erdélyi Zs. 1976: 132. sz.); stb. A kezdőképet gyakorta dramatikus részekkel variált epikus szakasz követi: Jézus szenvedésének vagy a szenvedéstörténet egyik-másik epizódjának leírása. Célirányos, rövid tényközlő záradékkal fejeződik be az imádság, amelynek szerepéről már fentebb szóltunk. A záradék az egész hagyományban kulcspozíciót tölt be, s teológiai szempontból is a legkérdésesebb. Erre majd még rátérünk. Ez az egyház ellenzését különösképpen kiváltó zárórész tudatja az ima elmondásáért járó kegyes hasznot, sőt kegyelmet. Gyakorta magát az üdvözülést, az annyira óhajtott üdvösséget.

E hármas tagozódás nincs mindig jelen. Eltűnhet középkori énekeket vagy epikus hagyományokat továbbéltető imádságok, imafüzérek vagy fohászok, netán töredékek között. A hármas tagolódás nem köti meg a formát, nem befolyásolja a szövegek hosszúságát, amely erősen változó lehet. Különösen megnyúlhat imafüzérek sokféle szövegelemből „összeragasztott”-„összekovácsolt” formációi esetén, amelyekben nemegyszer egyházi elemek is előfordulhatnak.

A népi imádságok nem követik, nem is követhetik az egyházi imádságok szerkezeti sémáját. Más a szándékuk, más a jellegük. Érzelmeket tolmácsolnak, miközben belső feszültséget vezetnek le – és évszázados szellemi és lelki tartalmakat éltetnek rendhagyónak tetsző, valójában nagyon is adekvát stílusban és verselésben. Ezen irracionális szférában mozgó, ám racionálisan átgondolt, lelki hasznot megcélzó, végeredményben gyakorlati költészet stílusa szükségszerint ellentmondásos és változatos, ahogy az „összeszedett” szövegelemek meghatározzák. Kifejezésmódjában szimbolikus, szürreális eszközökkel éppúgy él, mint reális, sőt naturális elemekkel. Ezek különösen a szenvedéstörténet megjelenítésében mutatkoznak, a középkori szinte „verista” ábrázolásoknak megfelelően, amelyek mind az irodalomban s kódexeink szövegeiben, mind a képzőművészetben föllelhetők. Ez az irracionális és gyakran mégis nagyon reális égi-földi költészet a misztikus irodalom fényes látomásait idézi, amikor a valóságos természeti kezdőképet emeli égi síkra, s ragyogó sugárzással vonja be Krisztus vagy netán Mária kékkötényes, olvasós, karszékes alakját: „…Kimegyek a kapum elejibe, / Ott látok egy aranyágast, / Az alatt Szűz anya Mária, / Kék köténbe, piros vérbe / Le van a feje hajtva,…” (Erdélyi Zs. 1976: 124. sz.), vagy: „Kimegyek ajtóm elé / Föltekintek magos mennybe, / Ott látok egy kerek almácskát / Abba hét oltárocskát / Hetedikbe Szent János / Aranymisét szolgál / Boldogasszony anyánk hallgatja…” (Erdélyi Zs. 1976: 114. sz. 1. j.), vagy: „…Napkeletre tekintek / ott látok egy fényes felhőt / abba vagyon Krisztus Urunk…” (Erdélyi Zs. 1976: 170. sz.). S idézi e költészet a középkori szenvedéstörténetek realizmusát, még a sokszor stilizált képek merevségét is életre keltő realizmusát: „…’Zén inaim szakadaznak, / ’Zén sontyaim rabadaznak, / Tűz osztorval osztoroznak, … Megfogtattak, megsapdostak, / Drotos nyálval letöpdöstek, / Nagy magos keresztfára felfeszittek…” (Erdélyi Zs. 1976: 147. sz.), vagy: „…megfogták szent szakállát / Szálanként kiszettík, / Szent haját kitíptík, / Szent képire harminchármat köptek, / Szent oldalát dárdával megnyitották,…” (Erdélyi Zs. 1976: 186. sz.); „…Kimegyek házam elejibe, / Föltekintek magos mennybe, / Ott látok egy aranyos kápolnát, / Kívül irgalmas, belül kegyelmes, / Abba van egy márvánkő / Azon vagyon egy vánkus, / Azon fekszik Urunk Krisztus, / Lehunván szent szemit, szent száját, / Elnyújtván szent kezit, szent lábát, / Arra megyen Gábriel arkangyal, / Oh szerelmes Jézusom, még most is itt fekszel, keserves kínodon? / Fölnyitván szent szemit, szent száját, / Fölhúzván szent kezit, szent lábát, / No, te Gábriel arkangyal eredj a fekete földnek / Számból szádba vett igéket hirdessed,…” {5-715.} (Erdélyi Zs. 1976: 201. sz.). Amint láttuk, a valóságjelzések mellett az imaszövegek érzékletes lírai képeket sorjáztatnak, a Világosság–Nap–Krisztus, a Hold–Hajnal–Mária jegyeit, a középkori keresztény fényszimbolika tündöklő világát. Ezek a képek rendszerint az imádságok kezdőképeiben tűnnek föl, mintha a magyar népi líra jellemző sajátságának, a természeti kezdőképnek szerepét kívánnák átvenni, s ezzel e jellemző stiláris elemet e műfajban is éltetni. E víziógazdag lírában nehéz a határt megvonni a látomás és természeti kezdőkép között, mert a kettő gyakorta összeolvad éppen a bőséges jelképiség természeti-keresztény szimbólumai folytán. Példáink gazdag képsoraiban jól érzékelhető e kettősség, ám föllelhetők egyértelmű természeti kezdőképek is: … „Vasárnap hajnalba harmat száll a földre…”, …„Vasárnap hajnalba fölsüt a napocska…”, „…Ágfa virágzik, búza bimbózik, / Szülő Szűz Mária / Szent fiát szüli…” A következőkben már összeolvad: „Mandulafának három ága / Üdvözletnek szép virága…”, „…Napkeletre tekintek / Ott látok egy aranyágat / Aranyágon zöldességet / Ott van Krisztus…”, „…Égben szállott kis madárka / De nem madárka szárnyas angyal…” S teljesen egyértelműen keresztény jelképi értékű: „…Fehér rózsa Mária / Hold tetűled született / Nap tetűled nyugodott…”, „…Paradicsomkertbe csendítenek / Három aranykeresztet elejtenek…”, „…Mit látol a fényös Napon? / Ehen gyün a fényös Jézus!…”

E szöveganyag gazdag kifejezőkészlete közé tartozik a magyar stilisztika-poétika majd minden értékes „szép jegye”, amelyekből néhányat megemlítünk – lehetetlen volna mindre kitérni. Így hoznék példákat a stílus szemléletességét, élénkségét fokozó megszemélyesítésre, az ismertebb szóképek közül a metaforákra, az állandósult jelzőkre (epitheton ornans), a túlzásokra (hyperbole), majd a szó- és gondolatalakzatok bőségére: ismétlés, halmozás, betűrím (alliteratio) jelenségére, illetve a gondolatalakzatok szinte minden fajtájára: megszólítás–felkiáltás, kérdés, ellentét–vízió–parallelizmus alakzataira. Megjegyezzük, hogy egy-egy példánk nem kizárólag egy jelenséget mutat be, mert egyszerre más stiláris vagy költői eszközt is hordoz. Külön-külön nem elemzem mindegyik tartalmát s nem jelzem külön – ha együtt találhatók a stílusjegyek – a példák önmagukért szólnak.

Megszemélyesítés (personificatio): „Kelet felől tekint a Nap / Ott látta az ő szent fiát…”, „A fényes nap tőlünk eltávozik, / Aranyas felhőkkel tőlünk elbúcsúzik…”, „…Ánafa letelepedett / Ánafa szülte ágát / Ága szülte bimbóját…”, „…Utak megszomorodának / Fennálló fák térdet fejet hajtának / Égi madarak véres könnyet hullatántik…”, „…A magas fák lehajlottak, / Madarak éneklésöket felejtették…”

Anyagunkban hasonlatok helyett összevont hasonlatokat, metaforákat találunk e sűrített nyelvezet jellegének megfelelően: „…A kis Jézus aranyalma…”, „…Ime vala vélle Mária / Aranyfának ága / Holtaknak bársonya…”, „…(Mária) Öreg napnak fényes hajnala…”, „…Oh drágalátos szűz, / Mennyekben tündöklő fényes tűz…”, (Mária) …Rózsaliliom szép virágszál / eleven ostya…”

Az állandósult jelzők bőségéből megemlítjük: fehér rózsa-fehér virág-piros hajnal, piros vér – szép Jézus-fényes Jézus-véres könny-fekete vánkos-fekete koporsó-arany az alma, az ág, a fa (templom, kápolna, oltár, asztal, szőnyeg, háló, haj, szakáll, könny, melence, pohár, kehely, tál stb.) – mintha a kora keresztény bizánci művészet fénye-csillogása tűnne föl ez érzékletes-varázslatos képsorok mögött.

Túlzások (hyperbole): eszközével fokozni akarja a mondanivaló súlyát: „…Könyökig könnyben, térdig való vérben…” – olvassuk gyakorta Krisztus szenvedését ábrázolván. „…Talpig sebesen / könyökig könnyben / hetedízig való sebben…”, „…Várbotja hetvenhét {5-716.} bűne bocsánatát…”, „…Vessél rám keresztet, / Öt ujoddal, / Ötven angyaloddal, / Száz szerető szenteddel, / Tizenkét apostoloddal…”, „…Összejártam ezernégyszáz templomot / Mégsem találtam meg az én szent újamat Jézust…” Maga a záradék három/hét/hetvenhét bűnének megjelenítése az egy helyett, e gondolatkörbe vonható, ahogy ezt Alszeghy Zoltán is fejtegette (Alszeghy 1983: 6–8).

E nyelvi eszköz érintkezik a fokozás, halmozás jelenségével, a majdnem nagyotmondás kényszerével vagy képi bőségével, ha ugyan nem a szürreális kifejezés tényével, abszurditásával: „…Égen megy egy kis madár / Szárnya alatt szent ótár / Szent ótárba igaz szűz / Igaz szűzben Mária…”, „…Kertye, kertye, paradicsomkertye / Négyszögletibe négy angyal / Közepibe szent oltár / Szent oltáron Benedek / Benedekben mennyei szép rózsa…” Magában a szenvedéstörténetnek a költői ábrázolásában is erősen érvényesül a fokozás, halmozás törekvése, ahogy ezt már eddigi példáinkból is bőven látjuk.

A szóalakzatok közül hozunk példákat az ismétlés stiláris eszközére: „…Tapoggy ki, tapoggy ki templom ajtaján / Tekincs ki, tekincs ki siralom völgyére, / Ott látok, ott látok / Könyökig könnyüben / Térdig való vérben…”, „…Felkelék, felkelék szép piros hajnalban / Szép piros hajnalban nyitva látom nyitva menyország ajtaját…”, „…Amott kerepegyik, amott kerepegyik egy kerek kápolna…”, „…Ő es csak kimene az ő szencséges ajtója elébe / Ő es csak meglátá az ő áldott szent fia elő van irva(l) Ő es csak megkérdé…”

E helyütt szólunk még az ún. figura etymologica (tőismétlés) meglehetősen ritka jelenségéről, mely szövegeinkben viszont szép számmal található: „…Fiam, fiam, fényes fiam, halnék halálodér ha halhatnék…”, „…Oh Mária anyám már megmondtam / Lépj ki lépést lépj ajtódon…”, „…Szent térgyére térgyepülve, / Szent könyökire könyökülve…”, „…Csurran csurranik / Csöppen, csöppenik…”, „…Csöppe csöpp vér…”, „…Mondom, mondom, mondásomban / Bizon békét ellenünk…”, „…Szenvednék érted ha szenvedhetnék, / Halnék érted ha halhatnék…”

A szóalakzatok közé vesszük a betűrím (alliteráció) finnugor alapnyelvi jelenség bőségesen használt költői eszközét, mely legalább olyan dúsan található meg e hagyományban, mint a másik alapnyelvi – ősköltészeti – jelenség, a gondolatritmus (parallelizmus).

Betűrímek: „…Számból származott szent lélegzetemmel megfúlak…”, „…Szunnyad szunnyad szelevén / Szent ujjáva’ hajtya…”, „Földi füsttel füstölik…”, „…Szent szakállát szálanként szaggaták…Szent szüved megszomorodva…”, „Krisztus mene kénnyára / Kénnyáról esék esettyire / Öt mélységes sebire…”, „…Viszik Krisztus urunkat / Kinzó házba / Kinzó udvarba / Kőoszlophoz kötözik…”

A gondolatalakzatok közül bemutatunk néhányat, így a költői kérdést: „Mit ásol te liliomszál? / Földet! / Minek az a föld? / Krisztus Urunkat mögfogták…”, „…Alusztok-e boldogok? Aluggyatok boldogok!…”, „…Hol ül vala? / Paradicsom kőkertyibe…”, „Hol vót Urunk Jézus Krisztus? / Fekete tenger sárga partján…”, „Ma mi van? / Péntek! / Annak is a napja…”, „Kinek háza? / Szent Benedeknek úrháza…”

Lássunk még a felszólítás bőven föllelhető formái közül néhányat: „…Igazhitű Boldogasszony, nyiss kaput! Add ki a keresztet!…”, „…Vegyetek balkarotokra kardot s hirdessétek…!”, „…Fiam, fiam, fényes Jézus / Nyujcsd kezedét!…”, „…Vess keresztet fejed alá!…”, „Piros hajnal, hasadj már / Szűz Mária kelj föl már…!”

Hozunk az ellentétre is példát: „…Szent szemed sirc, / Szent lelked örvend…”, „…Boldog Betlehemben tenyerét és talpát vasszögekkel szögezik…”, „…Akibe Jézus nyugodott / Világ rátámadott…”, „…E világ megvidul / Ördög gyászba borul…”

Az állítás–tagadás költői kifejezés erejét fokozó formájára is: „…Áll a rózsa középmezőn / {5-717.} Nem a rózsa, Boldogságos Szűz Mária…”, „…Égen megyen egy madár / De nem madár szárnyas angyal…” változataiból: „…Hegyen völgyön egy madár / De nem madár szárnyas angyal / Szárnya alatt keresi Boldogasszony szent fiát…”

Nem szólunk most a vízióról, melyet a középkori elemek részletezésénél sorra veszünk, hiszen e költői anyagnak fő jellemzője a látomásos jelleg, sokszor szürreális „túlzásokkal”: „…Ott láték egy szép csillagot / Abba fekszik Krisztus Urunk…”, „…Kimegyek ajtóm elé / Föltekintek magos mennybe / Ott láték egy kerek almácskát / Abba hét oltárocskát / Hetedikbe Szent János / Aranymisét szolgál / Boldogasszony anyánk hallgatja…”, „…Igaz hitbe létő / Létőbe szent oltár / Abba vagyon Boldogasszony…”, „…az álombú szól a kakas, kejj föl Mária…”, „Tengerparton van egy fa / Annak van egy aranyága, / Azon ül Szenti Szent János…”, „…Közepibe szünet / Szüneten szencség / Szencségen szent levél / Szent ujjával hajtva / Szent szemivel nézi…” (Szünet: romlás, jelentése: szövétnek.)

Ezzel a szépen alliteráló szürreális képsorral átlépünk a gondolatritmus (parallelizmus) körébe, amire megszámlálhatatlan bőségben találunk példát – velük együtt betűrímeket is: „…Testi szállong / Véri hullong…”, „…Száll a husa szakadván / Piros véri hullongván…” „,…Vérvel izzada / Vérvel cseppene…”, „…Szép apró csontyai széjje’ hullnak / Szép apró vérei elcsepegnek…”, „…Mosdozjál ki mocskaidból / Kendőjzél ki bűneidből…”, „…Szent lelkeddel szerettél / Szent véreddel megváltál…”, „…Lehunván szent szemit szent lábát / Elnyújtván szent kezeit, szent lábát…”, „…Szent szüved megszomorodva, / Szent szinyed meghervadva…”

Végére hagytuk a nyelvészeinknek meglehetősen nagy gondot, egyszersmind örömet is okozó igealakokat. Pais Dezsőt haláláig foglalkoztatta a „Felelén a Szent Szűz…”, a „S megkérdeztén…”, a „Kibe Mária nyugvékol…”, a „Mária alisson / alisszon” s a számára különösen érdekes „Iha megalivan”, mely már az Ómagyar Mária-siralom nyelvi világát hozta közelébe (Pais 1971: 365). Ezeket a nyelvi sajátságokat, archaizmusokat olyan bőséggel találtuk imádságainkban, hogy az valóban megfelelő nyelvi-nyelvészeti fölkészültségű elemzést kíván.

A va-ve határozói igenév archaikus vagy tájszólásbeli alakjaira, módhatározó funkciójára, imádságainkban bőven találunk példákat, így a -val-vel formára: „…Ottan fekszik Krisztus Urunk / Leszegezvel fejét / Leszorítval szűvét…”, „…Aranhajával leeresztvel, / Arankönyveivel kicsordulva) / És aran szekáltával kitépvel…”, „…Szent feje lehajtval / Piros vére kiontval…”, „…Mikor ki van írval az Atyámtó(l)…”

Gyakori a ván-vén előfordulása, sőt halmozása: „…Minden teteme megrettenvén / Piros vére kifolyik…” (tetem: régi jelentésében csont; megrettenvén: megrázkódván), „…A zsidók típván / Szaggatván / Mély gödörbe taszítván / Így mondván…”, „…Szent szemei behunyolván / Szent kezei kikucsolván…”, „…Szent feje lehajtván / Szent könyve úgy hullván…”, „…Szent szívteteme megszakadván / Piros vére folyamodván…”

Szokatlan igealakok: „…Mer most megyünk Úrszinlátni / Örökvendégfogadni / Békességszerzeni…”, „…Megszólamlodott a kakas…”, „…Kokas szólamlodik / Egész világ felriadik…”, „…Az ő teste vetemedett / Piros vére futamodott…”„,.. ,A mennyekbe csendítének / Az angyalok ott levőnek…” „…Boldog mennyország ajtaja nyitul…”, „ …A harangok szólamlottak, / A gyertyák gyulladoztak…”, „…Az ő teste fel van szakaszulva / Az ő piros vére ki van omolva…”, „…Vas lencsékvel döfödözének / Vas ostorval csapodának…”, „…Mély gödörbe taszittya / Piros vére hullada…”

Mindez és még sok számba nem vett nyelvi eszköz együtt van ebben a sokarcú költői {5-718.} örökségben, az egyszerre lírai-epikus-dramatikus költészetben. Ez utóbbi hármas arculat közvetett adat is lehetne az eredeti szövegi alapkörnyezetre, gyakorta a középkori passió-megjelenítésekre. Ezekben ugyanis lírai hangvételű betétek, alanyi megnyilatkozások – pl. Mária–Péter–Mária Magdolna–Szent János siralma „kesergése”, Krisztus panasza-szemrehányásai – éppen úgy előfordulnak, mint epikus részletek még a párbeszédes részeknél „jelenetekben” is, ahogy ezt a 13–14. századi szent színjátékok mutatják, valójában a fejlődésük kezdetén álló vallásos „drámák”. Ezek drámaiságát a hosszú epikus részek erősen lecsökkentik, különösen ha még – mint korai szakaszában – narrátort is igényelt a botorkáló cselekmény. Dramatikus eredetet eláruló népénekeknél még jól kivehető a narrátor szerepe: „Jézus Krisztus… / Az Olajfák árnyas szent hegyénél / Tanitványaihoz szóla eképpen”, „…Ekkor kezdett Péter / Keservesen sírni / Vakmerő tetteit / Őszintén megbánni: / Jaj énnekem jaj szomorú fejemnek…”, „…Kinnyaiban Jézus így panaszolkodik / Attyához menyégben / Immár fohászkodik…: Elhagyatott vagyok / Éppen mindenektűl…”

Hasonlók a történeti szent drámák (14. század) eseményjelzései: „Do kom der engel zu Joseph und sprach.” „Hie klagt die cristenhait ire kind” – „Do sprach ain bott zu Herodes” („Ekkor odament az angyal Józsefhez és így szólt.” – „Itt a kereszténység siratja gyermekeit” – „És akkor egy hírnök így szólt Heródeshez”) – vagy: „Hic Maria vadat ad monumentum et dicat Maria Magdalena ad Mariam Jacobi et Salome.” – „Tunc surgat Maria, fundat unguentum super caput ejus, tunc Judas dicat.” – „Tunc Joseph ab Arimathia dicat ad Pylatum” („Ekkor Mária menjen a sírhoz és Mária Magdolna mondja Mária Jacobinak és Mária Salomenak.” – „Azután keljen fel Mária, öntse Krisztus fejére az olajat, majd mondja Judás.” – „Azután Arimathiai József mondja Pilátusnak”) (Mone 1846: I. 178, 179, 175, 126, 84, 122) stb. (pl. Gernentz 1964: 376–380, 388). Véleményünk szerint nem tekinthető véletlennek az imádságoknak ez az epico-lirico-dramatikus jellege, s szoros kötődést jelez a középkori vallásos színjáték ugyancsak ily jellegű alkotásaival. Ez alapvonásait még így, mai szétesett, roncsolt, eredeti szövegkörnyezetét rég elvesztett töredékeiben is megőrzi, és ezzel keletkezési idejére – 13–15. század – utal (Hilmar 1966: 46, 49–51).

E változó hosszúságú alkotások semmi eleve fölállított metrikai-ritmikai képletbe nem sorolhatók, mivel, mint említettük, vegyes eredetű, különböző költői gyakorlatot megjelenítő szövegtöredékek kontaminált szerveződéseiről van szó imádságállományunkban. Ezért ellentmondásos verselésük, stílusuk, illetve nem is ellentmondásos, inkább vegyes. Az imádságok egymást átfedő, egymást látszólag kizáró anyaga adja azt a bizarr egységet, amely az időtlenség érzetét kelti, és ezért korhoz nehezen kötheti. Minthogy nem kötheti megszabott rendbe mondanivalói sorát. E szövegek néha idézik még a középkori egyházi költészet strofikus szerkesztési elvét, az ötösök, a hetesek, a jambikus nyolcasok, a tízesek vagy a vágáns tizenhármasok tagolását, kötött szótagszámainak szabályozottságát. Többet mutatnak föl a hatosok, nyolcasok rendjéből. E szabályozó erőből azonban egynéhány rímpárnál, kötött ütemegységnél többre nem futja. Nem a rím, hanem a belső ritmus, a gondolati tartalom, a közlési lendület vezeti. Egy-egy lélegzetvételre szinte pihentetőül él a kötött szótagszám béklyójával, hogy aztán annál szabadabban sodorja páros–páratlan ütemeit, változó szótagszámú rímes-rímtelen sorait, szabad, de kemény ritmusú gondolati tömbjeit. A gondolat ereje, a mondanivaló nyomatéka kölcsönöz neki vivőerőt. Egyszóval a gondolat tagol, a mondanivaló lazít vagy sűrít. Nyomatékolva veszi át az irányító szerepet, és nem kényszeríti magára valamely költői regula {5-719.} meghatározó szavát. Éppen az ilyen kötetlenség szabad menete teszi lehetővé, hogy állandóan megújítsa, alakítsa önmagát oly könnyedén, mintha csak egyéni alkotás volna s nem százezrek közös szerzése, mely egységében Vargyas Lajos megállapítását juttatja eszünkbe (Vargyas 1966: 184–219).

Az ilyen belső tagolású, szabad szótagszámú, kötetlen ritmusú ima-„vers” előadása nem viseli, nem viselheti magán az iskolai-egyházi hatást. Előadásmódját az egyéniség határozza meg, az alkat és az érzelmi feszültség befolyásolja. Nemcsak a szövegmondás mikéntjét (gyors–lassú–tagolt–egybefolyó–gépies–hadaró–monoton–elnyelő–éneklő–átélt, sőt megszenvedett: síró-artikulálatlan a belső konvulziótól), hanem a járulékos testtartást, gesztust és mimikát is. Ahány adatközlő, annyiféle közlésmód és belső reakció. Külön tanulmányt érdemelne a kísérő jelenségsor elemzése, a közösség kialakította – átörökített vagy az egyén formálta újabb „imatartozékok”-nak az értelmezése. Különösen azokénak, amelyek az ún. érzelmi vallásosság fogalmi körébe utalhatók, és a krisztusi szenvedéssel való azonosulás belső folyamatának külső jegyeivé válnak: artikulálatlan szótorzulatok, vinnyogás, heves sírás, végén teljes kimerülés. Mi mást idézhetne ez bennünk, mint az egykori nagypénteki jajongókat, mezítlábas vezeklőket, hajukat leengedő, hamuval megszóró, Krisztus-halált gyászolókat, ostorozva, szenvedésben részesülve fölidézőket? A középkori nagyhét évente megismétlődő szent mechanizmusának menetét? Mindez az egyszerre költészet és imádsághagyomány alkalmassá tesz a szenvedés misztikus síkú átélésére, az erőt adó, könnyezve tisztító állapot elérésére. Ez az állapot a szövegek biztosította mintegy százados reflexként, még fiataloknál is, pillanatok alatt előidézhető: gyakran már az első sorok kiejtésénél bekövetkezik a belső szintváltás, a szenvedés kiváltotta katartikus történéssor, amely a természetfölötti síkján játszódik le kegyelemszerző spirituális értéket teremtve. Lejátszódhat a valóság szintjén is, a nőknél elsősorban Mária alakjára, anyai fájdalmára irányulva, a behelyettesítés, a kivetítés belső mechanizmusában élve az alanyiasítás lehetőségével. Így válhat pl. az első személyű líra: Mária-költészet–Mária-altató, -siralmak a saját öröm vagy a saját fájdalom kifejezésévé, vagyis alanyi költészetté, szinte helyzetdallá. Így válhat a fájdalmas anya, jelképileg a „Pietà”, a lelki vigasz forrásává. Így látva mindezt lesz érthetővé, hogy ezekhez a Krisztus szenvedését és Mária anyai fájdalmát kivetítő szövegekhez miért ragaszkodott a nép, s hogy szenvedését miért szublimálta a természetfeletti síkján úgy, hogy az egyszerre legyen érdem- és kegyelemszerző s ugyanakkor fájdalom- és gondszéllesztő is.

Az elmondottak meghatározzák e hagyomány költői jellegét is. A Passió epizódjainak véres-fekete élményét a közösségi emlékezés a népi imádságokban őrizte meg nekünk minden írásos följegyzésnél hitelesebben. Tartalmi elemeit a kor látomásirodalmától is kölcsönzött eszközökkel érzékletes képsorokba stilizálta. Ezzel tartósította is. – A képek hol a korabeli képzőművészet statikus alkotásaira, mi több, a bizánci mozaikművészet stílusára emlékeztetnek, hol meg életre kelnek a szent történések lendületében, ahogy a korai reneszánsz (Cimabue, Giotto) művészete is tükrözi. Megjegyzendő, hogy e statikus-dinamikus jelleg imádságainkban sokszor együtt mutatkozik, majd váltogatja egymást, mintegy képi ritmust is adva ezzel az archaikus szövegeknek. Mária siralma, gyásza, Krisztus halálképe gyakran érzékelhető ily módon, azaz egyszerre kétféle művészet megjelenítésében, a kép és a szó sajátos keveredésével, valamiféle verbális ikonográfián keresztül.

EREDET, TÖRTÉNETI RÉTEGEK

A vallásos néphagyomány történeti rétegeinek föltárása közben derült ki – többek között az archaikus népi imádságanyag elemzése során –, hogy a szóbeliség, azaz a szájhagyományozó kultúra a középkor egyik-másik költi műfajából többet őrzött meg, mint az írásbeliség, azaz az irodalmi műveltség anyaga. Tehát nálunk Magyarországon az egykor élő irodalom múltjából bizonyos műfajokban (beleértve az egyházi irodalom termékeit és a köznépi alkotásokat) csak a szóbeli hagyomány őrizte meg azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Ennek a tapasztalatnak igazsága az archaikus imádságműfaj esetében egyértelmű. Az ily jellegű szövegekből középkori írásos emlékünk nem maradt fönn – legalábbis ez ideig nem került elő –, mint ahogy fönnmaradt pl. Olaszországban már 1281-ből (Ferraro 1875: 46), ahol a késő középkor költészetének (volgare) rögzített darabjai között nem egy van, amelyhez hasonlót – mi több, a mieinkhez is sokszor hasonlót – ma még lehet gyűjteni az ország különböző, erősen hagyományőrző vidékein (Calabria, Abruzzók, Umbria…). Ily esetben áll fönn a közvetlen folytonosság ténye, és érvényesülhet bizonyító ereje. Ezzel szemben nálunk írásos emlékeink hiányában csak közvetett folytonosságról beszélhetünk: a szájhagyományban fönnmaradt irodalmi elemek eredetét, történeti fejlődését – jobb híján – csak a megfelelő európai analógiák alapján bizonyíthatjuk. E gondolatsorban egyet pontosítanunk kell. Az írásbelileg rögzített emlékek között nemcsak írástudók alkotásai szerepelhetnek. Ritkán, de előfordulhatnak a korabeli népköltészet talán általánosan ismert, de az írástudók által többnyire lekicsinyelt, megvetendőnek tekintett darabjai. Ezeket a rendszerint bosszúsággal, döbbenettel rájuk csodálkozó iskolázottak, sokszor a mi Bornemiszánkhoz hasonlóan, a horribile dictu fölháborodásában, nem kívánatos példaként vetették papírra. Szerencsénkre, mert ezzel mind a történeti folklór, mind az összehasonlító kutatás számára jelentős tettet „követtek el”. Az olasz filológia különbséget tesz „élő” és „halott” népköltészet között (Toschi [1922]: IX–X). Az előbbi alatt érti azt a történelmileg élő népköltészetet, amelyet a nép évszázadokon keresztül szóbeli közvetítéssel örökített, és mondva, énekelve mindmáig fönntartott. „Halott” népköltészet alatt pedig azt érti, amit egykori följegyzések, kódexek őriztek meg az akkori köznépi gyakorlatból. A középkor általános szóbeliségében végül is minden „köznépi” volt, amit nem az írástudók alkottak, műveltek. Vagyis a történeti népköltészet fogalmába beletartozik a köznyelvű – volgare-költészet, amely a történelmi kategória értelmében vett írást nem ismerő nép-köznép-tömegek szellemi megnyilatkozása volt, azaz a 12–15. századi közköltészet, amit a kódexek rögzítettek, s őriztek meg számunkra.

Nálunk az irodalmi emlékek hiánya miatt nagy kérdés, hogy mi értendő népinek az irodalom tekintetében s mi azon a kapcsolaton, amely a kódexekben fönnmaradt ún. „halott” népköltészet és a szájhagyományozó kultúrában ma is föllelhető ún. „élő” népköltészet között van.

Ezzel már el is jutottunk az imádságok eredetkérdéséhez, e sokarcú műfaj szövegi összetevőinek számbavételéhez. E népi hiedelem- és hitvilághoz kötődő költészeten kissé nyomon lehet követni irodalmi fejlődésünk útját, érdemlegesen annak kezdeti szakaszát, az emléknélküli idők imádságainkban megőrzött motívum- és szótörmelékein keresztül. E nyomkövetésben segítettek Toldy Ferenc, Horváth Cyrill, Horváth János, Mezey László eredményei (Toldy 1856; Horváth C. 1899, 1921; Horváth J. 1944a; Mezey 1955, 1957; stb.).

{5-721.} Az imádságszövegek rejtenek pogány kori–középkori–barokk és legújabb kori elemeket.

Az eddigi összehasonlító kutatások alapján megállapítható, hogy az archaikus népi imádságműfaj középkori eredetű kettős forrásvidéket mutató szinkretikus szöveghagyomány, amely a pogány–keresztény tudat- és képzetanyag mágikus-misztikus elemeit gyakran egymásba olvasztva jeleníti meg. Napjainkra is kézzelfoghatóan jeleníti meg a Bornemisza meghatározta „nagy anyatul es egy Misemondo Paptul” tanult (Barna F. 1872: 90) népi szellemi állomány kettős eredetét. Az ősi bajelhárító-védekező-gyógyító praktikák járulékos szövegeit, szövegtöredékeit éppen úgy tárolja, mint a múltbéli szertartások, közösségi vallási gyakorlatok lelki hasznot, kegyelmet szerző énekeinek, imádságainak maradványait, vagy a késő középkor vallásos közköltészeti alkotásainak tartalmi-alaki jellemzőit, kifejezésbeli sajátosságait.

Az imádságszövegek, éppen a nép hitbéli szinkretizmusa folytán, pogány kori hit- és hiedelemmozzanatokat tárolnak sokszor már nagyon jelzésszerűen s elhalványult formában, mindenesetre jelenlévően. E szövegelemek a szó mágikus világába visznek, amikor is ráolvasó imádságok motívumait és így természetfölötti hatalmát idézik, a keresztény tartalmakon is átütve. Őseink pogány kori hitvilágát és ősvallási képzeteit tükrözik kozmogóniai, totemisztikus, samanisztikus maradványok, természetfölötti vagy természetfölötti erővel rendelkező mitikus eszközök, tárgyak. Kozmogóniai képzeteket árulnak el azok a szövegcsoportok, amelyek a keresztény Jesse fája – Jézus-genealógia – típuskörhöz csatlakoztathatók, de szövegkezdeti vezető képekként totemisztikus nyomokat is jeleznek, s a fa totemős – életfa – képzetét is társíthatják. Ezek pl.: „Ég szülte a Földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját” (Erdélyi Zs. 1976: 27. sz.). Számtalan változatában tetszés szerint alakítja a kezdőképet: „Föld szülte eget / Ég szülte fát…”; „Ánafa letelepedett / Ánafa szülte ágát.” Kozmikus távlatba helyezve: „Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a csillagos égre, / Ott látok egy mályfát, / Mályfának tetején virágját, / Az szülte Szent Annát…” Ez a motívum gyakran jelenik meg kiegészítő képsorokkal, amelyek égbéli látomásokat éppen úgy kivetítenek, mint aranyfákat, tengert: „..Tengerbe lévő pámfa szülte ágát, / Levele szülte gyümölcsit, / Gyümölcse szülte Szent Annát…” E motívumok keresztény része az „Anna peperit Mariam” kezdetű középkori ráolvasásformulából való, melyet vérzés ellen alkalmaztak, más változatában könnyű szülést kérve. Legfontosabb s talán legrégibb genezis-fa-motívum, melyet az előző pámfakép szinte előrevet, a tengerben lévő–tengerből kinövő–tenger szigetén álló fa–aranyfa motívum, amely az ősi teremtésmondák világfája–égig érő fája–az őstenger közepén lévő fa. Helyettesíthetik szövegeink ágasai, cölöpei, oszlopai is, mint általában az ősvizekhez fűződő teremtésmondákban. Tartalmi átfedéssel megjeleníthetik imádságaink paradicsomkerti fái is, mintegy szinkretikus látásmóddal egymásba olvasztva a kozmogóniai világfát a paradicsomi életfával. Az aranyfa–világfa–paradicsomi fa éppen úgy megjelenik szertartási énekekben, mint ráolvasókban s egyéb szakrális népköltészeti emlékekben, keresztény kultikus hősökkel, alakokkal, fogalmakkal együtt, gyakran egy képben: …Hol van Urunk Jézus Krisztus / Tengernek partján / Aran’ fának ágán / Üdvözletnek virágán…”, „…Hun lakik a Jézus? / Tengernek közepin, / Arany fának ágán,…”, „…Uram Jézus Krisztusom mi tüng (sic!) itten tenger partján? / Olajfáknak ágán / Szent könnyet hullajtván…” S különösen szép lírai képben létkezdés–keletkezés-képzeteket keltvén: „Ágfa virágzik, / Búza bimbózik, / Szülő Szűz Mária / Szent fiát szüli…” – {5-722.} ugyancsak erősen szinkretikus szemlélettel. Képsoraink értelmében Mária is kapcsolatban lehet a kozmikus világfával: „Hol hol vagyon a Boldogságos Szép Szűz? / Túl tengeren aran fán / Aran fának ágán, annak üdvözült virágján…”, vagy: „…Tengernek közepébe egy aran’fa / Arany fának arany ágán ül a Boldogságos Szűz Mária…”; sőt Szent János is lehet: „…Széles tenger partyán, / Aranyfának aranyágán, / Ott ül Szent Jánoska…” A világfa tetején ülő Jézus mögött föltűnik – szövegeinkben is, nemcsak az európai hagyományban – a Paradicsomkert fája, illetve a szentkereszt „ágas”-a (a kereszt kétágú fa), a legenda arbor vitae-lignum crucis „fája”: különösen olvad egybe az ősi motívum a keresztény jelképpel, valójában az egész üdvtörténet jelképével. „Paradicsomkertbe három cédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a Paradicsomkertet alkotta…” (Erdélyi Zs. 1976: 22. sz.); „Jeruzsálem kertbe van egy cidrusfa / Annak van három lehajtós ága, / Első ág alatt a Jézuska a bűnöst mögváltotta…” (Erdélyi Zs. 1976: 13. sz.). Egy palóc és egy somogyi imádságból emeltük ki e motívumokat, amelyek egymástól távol eső helyen maradtak meg a hagyományban, de a két szövegrész egymást közvetlenül egészíti ki, összekapcsolva a bűnt elkövető ősszülőket és a miattuk megváltó halálra kényszerült Jézust. Hasonló jelentéssel – de nem fedve el teljesen a világfa-ágas ősi képzetét – vetül ki a motívum imádságaink lírai képfüzéréből egy újabb őshitű jeggyel, a számunkra samanisztikus képzeteket keltő madárképpel: „…Én kimegyek én ajtóm eleibe / Föltekintek magos menbe / Nyitva látom mennyország ajtaját / Abba látok apró madarakat / De nem apró madarak hanem szárnyas angyalok / Szárnyuk alatt korona / Koronába igaz kert / Paradicsomkert / Közepiben aranyágas / Aranyágason aranyszög / Aranyszögön aranykendő / Krisztus Jézusnak három csöpp vére / Boldogasszonnak három csöpp teje / Aki ebbe megmosdik s az arany kendőhö törűlközik / Úgy mehet a Jézus Krisztus szinye eleibe amen” (Erdélyi Zs. 1976: 54. sz). E mágikus-misztikus, ősi és „új” tartalmakat kivetítő gazdag képsor kiegészülhet ilyenekkel is: „Én kilépek én ajtómon Krisztus Urunk nyomába / Föltekinték mennyekbe, / Nyitva láccik menyország ajtaja / Ottan láccik aranlápfa / Aranlápfa mellett aranmelence / Abba vagyon Krisztus Urunknak három csöpp vére / Asszonyunk Máriának három csöpp teje…” (Erdélyi Zs. 1976: 111. sz.); s kiegészülhetne e képzetkörbe könnyen vonható, bizonyos aspektusaiban beletartozó képpel: „Kinézek kis kertembe, / Ott látok egy almafát, / Alma szülte ágát…”, s kiegészülhetne még számtalan, imáink között előforduló képsorral.

Az imádságok kozmogóniai elemei között különösen sokatmondónak találtunk egy egyedülálló szövegrészt – motívumot –, amely csak néhány változatban került elő idáig, már romlottabb formában, mint ez: „…Világ allapodék, / Ezer éjjel bételék, / Szűz Mária születék, / Szent székében ülteték…” (Erdélyi Zs. 1976: 116. sz.). Jóllehet a szöveg Mária születéséről szól, az előzőleg végbemenő kozmikus esemény nem keresztény genezisfölfogást mutat, s nem Mária születését jelzi, amelyről az apokrif írások részletesen tudósítanak. Ez a motívum ősi képzetű – isteni közreműködés nélkül létrejött – világkeletkezési történésről szól, és benne szinte egyidejűleg megjelenő női isten-princípiumról, természetistennőről. Ő ugyanis alighogy megszületett, máris isteni hatalommal rendelkezik és gyakorolja is azt. Úgy tetszik, e szövegtöredék Máriája elkeresztényiesített változata egy valamikori termékenységistennőnek, talán ősvallásunk Boldogasszonyának, ahogy Kálmány Lajos is vele foglalkozó tanulmányában megnevezte (Kálmány 1885: 2–5). Imádságaink számtalan Boldogasszony-képe s Mária alakjától sokszor még elkülönítetten idézett Boldogasszonya valóban ősvallási képzetkörbe visz minket, jóllehet ő a {5-723.} magyar nyelvben már régen azonosult a keresztény istenanyával, Máriával. Imádságainkban különös módon osztott szerepkörben lelhető föl, mintha a népi tudatban nem is ugyanaz a személy lenne – lett volna –, hanem még a kora kereszténység kettős tudati képét közvetítené: „Boldogasszony tűzhelyemen, / Mária ablakomban…”, s véletlenül sem megfordítva     Fejemnél Mária / Lábomnál Szent Anna, / Mellemen Boldogaszszony…”; „…Boldogasszony jól felele, / Elkezdé Mária…”; „…Boldogasszony háza / Négy sarka / Négy angyal őriz / Szűz Mária aluszik…” S azt is követhetjük, hogyan olvad egymásba a két személy: „…Ajtómon Boldogasszonyi Szűz Mária Édes Anyám…” S aztán már szövegeinkben egyre-másra kerül előtérbe a Boldogasszony mellett a Szűz Mária, vagy a már magyar kereszténnyé vált Boldogságos Szűz Mária: „…Elindula Bódugságos Szűz Mária…”, „…Bódogságon szép Szűz Mária megfereszté az ő áldott szent fiát…” Krónikáink szerint Gellért püspök nevezte el Máriát Boldogaszszonynak, a világ nagyasszonyának, „…es az ew tanacchanak yntessebol ekkoron kele fel hogy az zyz mariaat az magyar orzagban Bodog azonnak awagy ez vylagnak nagy azzonyanak hywnaak. Zent Isthwan kyral ez zeghen orzagot bodog azzon orzaganak newezee…” (Érdy-kódex, 1524–27. Nytár V. 326). Ezzel mintegy átkeresztelte – beleolvasztotta, személyébe őshitbéli elődjét: Nagyasszony; elődjeit: Kisasszony és a Boldogasszonyok. Nehezen rekonstruálható ősvallásunknak kutatói, köztük Kálmány Lajos (1885: 5–8) óvatos feltételezései szerint a Nagyasszony (Nagyboldogasszony) és a Kisaszszony (Kisboldogasszony) alakjában anya–lánya kultikus személypár képzelhető el. A Kisasszony régi jelentése szűz, hajadon, talán természettündér az anya–termékenységistennő–tündér?–Nagyasszony mellett. Mindketten mágikus képességek hordozói az őket segítő boldogasszonyokkal együtt, akik heten lehettek, ahogy erre a néphit és a keresztény naptár hét boldogasszony összetételű ünnepe is rámutat. A hetes szám, ahogy erről később szólunk, önmagában is mitikus értékű szám, amely a Boldogasszonyokkal való kötődésben fokozza a természetfölötti képességet. A népköltészet bizonyos archaikus műfajainak Boldogasszony-motívumai utalnak a Boldogasszony(ok) védő-, termékenységbiztosító szerepére, a gazdag szokáshagyományon túl: termékenységvarázsló szertartáselemeket kivetítő gyerekjátékok, majd a gyógyító-ráolvasó és az archaikus népi imádságok erősen hangsúlyozott Boldogasszony-képei. E szövegrészekben Boldogasszony-Mária sokszor az ősi varázslónők mágikus képességét hordozza: old-köt, rontást űz, távol tartja a sötétség bajt hozó erőit. Rászolgál nevére: Boldog-asszony. Pais Dezső ugyanis megállapította, hogy a boldog szó jelentéstartalma az idők folyamán változott. Jelenlegi értelmét a középkorban kapta. Előfordul kódexeinkben ’dús-gazdag’ jelentéssel is. Kezdetben – és ez már ősvallásunk hitvilágába vezet – varázslatba-bűvöletbe esett, elrévült, elbájolt, megkötözött állapotot jelzett (Pais 1975: 264–271). E képzetkörbe visznek ráolvasó és archaikus imádságainknak bizonyos kifejezései: „…Damion! / Mégis mondom Damion! / kötve legyen boszorkány száz szamár szőréve’ / Hatvan leán hajáva’ / Boldogasszony igéive’…” (Erdélyi Zs. 1976: 1. sz.). Egy másik ráolvasó imádságban a „Bódugságos Szűz Mária” „küldi el” a rontást hozó asszonyokat – betegségdémonokat – tengereknek fenekire, s mondja nekik: „…Megkötlek jászlának vesszejiho’…” S ugyancsak a Boldogságos Szűz Mária gyógyítja, birtokolja a mágikus betegségelfúvás ősi képességét, amely a gyógyító művelet befejező szakasza: „…számból származott szent lélekzetemmel megfúllak”; „…Kötözve legyenek a rosszak / Se értsenek se halljanak / Az igaz szó általa…” – közli egy zalai szöveg Mária boldogasszonyi képességét; vagy: „Boldogságos Szűz Mária söpörje le ennek a fiúnak vagy leánynak a lelkét” – tudatja {5-724.} egy somogyi „vizcsinyálásná”’ használt imádság. Gyakran szerepel imádságainkban a mágikus értékű Boldogasszony három csöpp teje motívum is, mely aztán előfordul Mária három csöpp tejével összeolvadt képben. Ha a népi tudatban ma már eggyé váltan él is Mária és a Nagyboldogasszony – egykori Nagyasszony, sőt vele eggyé váltan a Kisboldogasszony, egykori Kisasszony –, az imádságok még érzékeltetik az átmeneti s csak nagyon lassan alakuló tudati állapotot az őshitbéli Boldogasszony és a Máriává vált Boldogasszony, esetleg Boldogasszonyok között.

Ősvallási, samanisztikus emléknek látszanak az imádságok bőven megjelenő s részint már bemutatott oszlop, rúd, ágas, torony, viaszlajtorja képei, amelyek a magasba – égig – nyúlnak, vagy ott is feltűnhetnek. Ugyancsak sámáni nyomoknak véljük a forgó kerekek, gyakran már keresztek, a csillámló csillagok, a seregestűl, vagy egymagukban szálló égi madarak motívumokat, melyek ha elhomályosultan is, de a hit ismeretében ősvallási nyomoknak tűnnek (Berze Nagy 1961: 48–55; Diószegi 1969: 306, 315, 321–322): „Kitekintek napkeletre / Ott látok egy szíp csillagot …Szíp kerekek forogjatok / Szíp csillagok csillámlatok…”; „Égen menő szép madár / de nem madár szárnyas angyal…” Mágikus szférába utalnak még a varázserővel rendelkező motívumok: a vízben, kertben lévő piros kő, az aranykendő, a küszöb, az oldott-leeresztett haj, a vas-, az aranygyűrű, a már említett Boldogasszony teje stb., amelyek misztikus jellegű szövegkörnyezetükbe való beágyazottságuk mellett sem a keresztény hit világába visznek minket, hanem az őshitnek e szövegekben megbújt törmelékeit mutatják: „…Aranyszögön aranykendő / Krisztus Jézusnak három csöpp vére / Boldogasszonnak három csöpp teje / Aki ebbe megmosdik s az arany kendőhö törű’közik / Úgy mehet a Jézus Krisztus szinye eleibe. amen”; „…Szent szívéből szeretett / Arany gyűrűjével lepecsétűt / Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…”; „…Szent lelkével eljegyzett, / Arany gyűrűvel pecsételt…”; „…Elvesztettem isteni fiamat, / Fényes Jézus Krisztusomat, / Lépj keresztül küszöbödön, / Ereszd le aranyszínű hajadot, / Tekincs föl a Csinai nagy hegyre, / Ott látod isteni fiadat…”; s ugyancsak varázserő segít Máriának megtalálni, meglátni fiát: Ereggy el asszonyanyám Máriám, a paradicsomkertbe / Ájj föl a piros márványkőre, / Ott majd meglátod a te szerelmes fiadot…”; „…Törüld ki arany szál hajadat szent szemedből / Tekincs föl a Hajnal hegyre / ott meglátod szent fiadat…”; „…Az úrjézus töviskoronája / Lögyön e ház ajtaja / Három vasszög / Lögyen a kilincse, zárja, / Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta,…” Ha nem is ősvallási, mindenesetre archaikus képzeteket keltenek bizonyos mágikus-mitikus értékű számoknak a következetes jelenléte, így a 3, 7, 9-nek és többszöröseiknek gyakori előfordulása, ahogy ez tapasztalható archaikus műfajokban, így imádságainkban is. A gyógyító-ráolvasó varázstevékenységek gyakorlati részében van kiemelt jelentősége nevezett számok érvényesítésének az előírt kísérő gesztussorban-eljárásban. E számok legtöbbször nem is számszerűséget jelölnek, hanem a valóságtól elszakadt irreális jelentést: jelképeket, „szent számokat” (az egész kérdésről részletesen Bibó 1917). Imádságainkban lépten-nyomon találkozunk kultikus értékű funkciójukkal, ami ebben a transzcendenciát árasztó szövegkörnyezetben különösen hangsúlyossá válik: a praktikák hármas száma, az ima háromszori elmondásában, a három halálos bűn oldozásában, a három csepp misztikus értékű vérben, a mágikus értékű három csöpp tejben, a három véres könny, a három angyal, a három szál gyertya, a háromágú orgona-mandula képben, a három szűz lány, a három csepp víz, a három szem búza, a három cédrusfa, a három szög, stb. motívumokban mutatkozik.

{5-725.} A hármas számhoz fűződő gazdag képzetkört jellemzi a középkori szakrális költészet kiemelt motívumában, a Mária-keresésben való jelenléte. Mária elvesztette fiát – három napja, keresi már harmadik napja s nem találja… A hetes szám és többszörösei mágikusmisztikus ereje is érvényesül szövegeinkben. A bűnösnek hét bűne bocsáttatik meg, Krisztusnak három/hét vércseppje hull le, Sion völgyéből hétféle ágat hoznak, héccer virágzik az aranyfa, hét az oltár, amelyen a fekete vánkos a rajta fekvő Jézussal van. Hét a vetett oltár, amely mellett misét mondanak, héccer szentelt Jánoska ül az aranyfa tetején, héccer szentelt az út, az egyház (templom), a mise, az asszony, az oltár, a barát, a gyermek; hét kereszt alatt hajtja nyugodt álomra fejét a hites ember. A kilences szám ritkán fordul elő, inkább csak ráolvasó-elemeket is tartalmazó imádságokban vagy kísérő praktikáiban („végy kilenc szenet,…” –„…égessünk belőle kilenc szenet / hányjuk bé vízbe, mossuk meg vele…”). És e számok többszörösei: „…Megesküdött hétszer hét szenttel…” Hetvenhétféle a ráolvasók pokol-eredete, nyavalyája, szenvedése, Szent Antal tüze, tüzes orbánca; ám Jézus sebei is, és az igazi hívőnek hetvenhétféle bűnei bocsáttatnak meg. A páros számok közül a négy térbeli jelzésre: sarok, szöglet (ház, szoba, ágy), mágikus értékű helyek jelölésére szolgálván, gyakran a négy evangélistával kapcsoltan szintén hordoz többletértéket, úgyszintén a 12, amelynek többletértéke a mi anyagunkban inkább a miszticitás irányába visz, s gyakran a Jelenések Könyve motívumait-képeit idézi föl: 12 oltár, 12 apostol, 12 pátriárka mondja a misét: „…Föltekinték boldog mennyországba, / ott meglátok tizenkét ótáron tizenkét apostolt / Jézus Krisztus közepibe…”, „…Ott látnék tizenkét ótár között ezer angyalt…”; illetve a négyre „(A ház) Négy sarkára álljon a négy evangélista, / Szűz Mária lögyön e ház őrzője…”; „…Hét szén tömjén az ablakán, / Négy őrző angyal a négy sarkán…”; „…A mi házunkba négy szöglet van / Mind a négy szögletbe egy őrző angyal / Ház közepibe Isten fia / Ablakba Boldogságos Szűz Mária…” Ezek az óvó szövegek egyértelműen utalnak a sarokhoz, szöglethez, sarokkőhöz kötődő babonás tartalmakra: a rontó sötét erő(k), a gonosz a sarokban, szögletben búvik meg, ezért igényel a ház-szoba sarka, szöglete, amint láttuk, különös védelmet. Ezen gonosz ellen sokszor száz szent, ezer angyal segítsége kell, ha ugyan nem hétezer („Mária „körösztöl” 100 szentemmel, / Ezernyi angyalokkal, / 12 apostollal…”, vagy: „…Előttem van az úrjézusnak hétezer angyala / Rajtam vagyon bíboringje páncélja…”). Az ima elmondójának csak az tud ártani, „aki ezt én rulam leveszi…”; „…Őrizzetek szent angyalok / Szent kereszttel jegyezzetek…”; „…Fejem fölött szent kereszt / Szüvemen szent köröszt…” A védekezésbe „becsúsznak” mágikus funkciók emlékei is: „…Izsák, Ábrahám, Aranyszájú Szent János! / Kötözve legyenek a rosszak, / Se értsenek, se halljanak / Az igaz szó által ámen”; „…(Jézus) Szent szívéből szerett / Arany gyűrűjével lepecsétűt / Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…” Az aranygyűrű jelképiségét elemzi Vikár Béla (1901: 100–102). A megváltó Krisztus vérének védőerejébe is vegyül mágikus képzet: „Begyütt Jézus a házamba, / Házam közepén megálla, / Piros vérét hullajtotta, / Az egész házamat befolyta, / Szűz Mária helyét hatta, / Ide nem mer semmi rossz, / Ha lefekszek én ágyamba,…”; „…Föltekintek magas mennyégbe / Ott látok egy keresztdebencét / Abban van Krisztus Jézusnak szent vére, / Aki avval megmosgyik / Aranykendővel megtörülközik, / Megnyeri a mennyek országát…” Az – ördög számára félelmetes – piros vérre, az emberiség iránti szeretetből vállalt halálra utal ez az imádságrészlet: „…Mikor engem teremtettél, / Akkor engem szerettél, / Szent lelkedhez szorítottál, / Szent véreddel megváltottál…” A népi gondolkodás szerint az ártó-rontó szándék, a „sötét erők” az éjszaka sötétjében {5-726.} támadják meg az embert, elsősorban alvása idején, a teljes kiszolgáltatottsága során. Érthető, hogy erre az időre igényli a legnagyobb védelmet, ahogy erre az Európa-szerte elterjedt „Én lefekszem én ágyamba” kezdetű szövegcsoport utal: „Én lefekszem én ágyomba, / Mind egy álom koporsómba, / Őrizzetek szent angyalok / Forogjatok szent keresztek, / Hadd aluggyam éjcakámnak üdejibe / Ábrahámnak kebelibe / Szoba közepin aranykereszt / Ajtónkon Urunk úristenünk, / Alusztok-e én fiaim? / Nem aluszunk mi Teremtőnk! / Aluggyatok én fiaim / Én leszek a Ti őrző / Úgy engeggye Nagyúristen!…” (Erdélyi Zs. 1976: 44. sz.).

Számtalan ilyen teljes, a lényeget közvetítő, szép és ehhez hasonló szövegünk van, amelyek az archaikus imádságok ún. „védekező, bajelhárító” csoportjába tartoznak, ha tiszta formában kerülnek elő. Sok esetben „összeragasztott” – kontaminált – szöveghagyomány lévén, más – pl. szenvedéstörténeti – motívummal együtt jelenik meg egy sereg ördögtávoltartó, -elűző szövegelem. A fent említettek között vannak az angyalok, maga az őrző angyal, majd bizonyos szentek, különösképpen Szent Mihály, akinek a középkorban kiemelt szerepe volt mint a mennyei seregek vezérének és a hit védőjének: defensor fidei. Az ártó Gonosz ellen nyújt biztonságot, ahogy a középkori városkapu-torony-elnevezések mutatják. Szerepe hangsúlyos az utolsó ítéletnél is: ő tartja a mérleget, s méri a bűnöket, az erényeket…

E védekező motívumokkal lépünk át a középkorba, imádságainknak középkori eredetű rétegébe. Minthogy a keresztény hitben Isten ellenlábasa a Gonosz, a Sátán: (az) „…Ördög nékem ellenségem / El akar engem veszteni…”, az ördög elleni küzdelem határozza meg a középkori ember egész magatartását. Ez a védekező magatartás, amelynek alapja a félelem, végigkíséri szövegeinket, és formát ölt az ún. defenzív (védekező) motívumokban, sőt elsődlegesen kifejezésre is jut, ahogy a Nunc dimittis-antifona is jelzi: „…téged jelenvalót lásson, / És minden gonosztól magát megoldja, / engemet angyal őrízzen, / Innen az sátán elfusson / és csak te Jézus itt maradj…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 171; mai olvasattal közlöm), majd a néphagyomány szinte ,éli”: „…Mennyország a süvegem, /Isten az én fegyverem / Menny el, sátán ne kisércs engem…”; „…Oh te gonosz Sátán, ne kisérgess, engem, / Mert van nekem fejem, / Fejem az úrjézus Krisztus / Menny el eleibe, / Megfelel képibe…” Mint említettük: „megfelelni, mondani valakinek a képiben” – kódexekbeli kifejezés: helyette szólni, személyében járni el. A keresztény hit védekezési rendszerébe beépül Mária is: „…Mária bennem nyugogygyék, / Úr tőle születék, / Pokol összetöreték…” Ugyanez a gondolat szép jelképekben: „…Kiben Mária nyugoszik, / Nap tőle keleti, pokol tőle távozik…”, vagy még áttételesebben: „…Igazhitű Boldogasszony nyiss kaput! Add ki a keresztet, / Itt gyün egy sütít sereg…”; „…Boldogságos Szűz Anya, / Ki a kígyó fejét taposta, / Kérünk, légy oltalmunkra!…” Mária, Isten anyjává lévén, megtörte a Gonosz erejét, Krisztust szülvén a világra, hogy ő halálával megválthassa az emberiséget az Éva-hozta bűn rabságából, a „Sátán hatalmából”. E megváltó áldozatnak jelképe a kereszt, amely a védekezés központi motívuma: „…(A gonoszt) Tüntesd el előlem, / Törje le a keresztfa / Akire Krisztust felfeszítették”; „…Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta, / Az Úrjézus szent keresztfája, / Lögyön e ház teteje…”; „…Engem angyal megőrözzön / És kereszttel megjegyezzen, / Hogy a Sátán tüllem elmenjen…”

Az olasz szakkutatás, különösképpen Cleto Corrain és Pierluigi Zampini közös munkájukban (1972: 589–610) bemutatták azokat a defenzív imádságelemeket, amelyeket a kora középkorból eredeztetnek, s amelyek az archaikus olasz imádságokban még napjainkban {5-727.} is föltalálhatók. Alapos munkájuk nekünk is megkönnyítette a tájékozódást, mert sok ún. védekező motívumunk eredete tisztázódott, és sok érthetetlen szövegelem vált világossá. Így derült ki, hogy az említett „Én lefekszem én ágyamba” európai alapszöveg ősmotívuma a 325-ös Niceai zsinat egyik felszólítására megy vissza, amely egyszersmind megadja a reggeli és az esti ima értelmét, célját: (az esti:) „…Oratio ad vesperas persolvitur eo tempore quo descendunt Angeli Dei ad custodiendos omnes dormientes, et somno sopitos a tenebris noctis, et ab hostibus diaboli…” („Az esti imát akkor végzik, amikor Isten angyalai leszállnak a földre, hogy megvédjenek minden alvót és álomba merültet az éjszaka árnyaitól és az ördög ellenségeitől.”) (Corrain-Zampini 1972: 600.) Ezután a szerzők bemutatják az őrző angyal(ok) fogalmának fejlődését, majd imamotívummá válását s szövegekbe rendeződését az ember sátán elleni védelmének szolgálatában. Egy másik művükben bő példákkal igazolják pl. a Pó-vidéki néphagyományban jelen előfordulásukat is (Corrain-Zampini 1971: 11–29). Nálunk is, mint szerte Európában, a leggyakoribb motívum az „Én lefekszem én ágyamba” kezdetű (egy példáját már idéztem a 713. lapon), mely összhangban a fent mondottakkal így is alakulhat: „Én lefekszem én ágyamba / Mint úrjézus koporsóba / Nehéz álom el ne nyomjon / Csalárd ördög meg ne csaljon / Számba szent kenet / Fejem fölött szent kereszt / Őrizz angyal éjfélig / Boldogságos Szűz Mária virrattig / Krisztus Jézus mind éltig…”, vagy: „…Én lefekszem én ágyamba, / Mind a testem koporsómba / Halálom történik, Istenkét emlitek, / Istenke küld nekem három szíp angyalt, / Egyik tanít, másik őriz, / Harmagyik viszi az én bűnös lelkemet az áldott mennyországba…” stb. Ez utóbbiban még az az őskeresztény tartalom is előjön, mely szerint az őrangyal mint orvos és mint nevelő fogadja a megkeresztelendőt, akiért egész élete során felelős a keresztelés idejétől számítva. Az olasz szerzőpáros kitér a misztikus értékű számoknál a néggyel kapcsolatban taglalt kert, ház, szoba, ágy, sarok, szöglet mágikus értékére, a gonosz rejtőző helyére, ezért fokozott védelmére. E gondolat imává formálódását elősegíthette egy 5. századi apokrif írás, az ún. Jézus-evangélium elalvás előtti imája. Magyarul: „Menj el innét, Sátán, menj ettől az ajtótól, ettől a négy saroktól; ott nincs helyed; itt van Péter, itt Pál, Itt a Szent Evangélium; imám végeztével itt akarok lefeküdni az Atyának és a Szentléleknek nevében…” (Corrain–Zampini 1972: 603–604). (E szövegben nem szerepel Jézus, a második isteni személy.) Szent Péter és Pál helyét aztán a századok alatt imává terebélyesedett szövegekben egyéb szentek és vallási alakok is elfoglalhatták, ahogy ezt a mi szövegeink is mutatják, sokszor már a sarok-szöglet alapmotívum esetleges elhagyásával is. Az olasz kutatók munkája révén új jelentőséget nyert egy különleges Krisztus keresztje motívum is, amely nem a megszokott defenzív értelemben szerepel, hanem látomásos képben jelenül meg nálunk: „…Oh nézz napkelet felé, / Ott hozza az arankeresztet a vállán…”; „…Ott viszi vállán az arankeresztet / Alatta a sok bűnös lelket…”; „…Bal hóna alatt viszi az aranykeresztet az alatt hozza a sok bűnös lelket…” Az ilyen típusú keresztmotívumok mögött megjelenhet az eszkatologikus (világvégi), a Krisztus második eljövetele (Parusia), az utolsó ítélet fogalomkörbe tartozó keresztjel, mely a kora kereszténység világvéggel foglalkozó irodalmának sokat emlegetett fogalma lett: Krisztus második eljövetelének előjele, illetve jelképe. A kor fölfogása szerint az eszkatologikus kereszt, a győzelem és az utolsó ítélet jele, rendszerint aranyból, ékkövekkel csillogón jelenik meg az égen – Keleten –, és utána jön Krisztus. (Péter Apokalipszise, az Apostolok Levelei c. apokrif írások említik, majd Tertullianus és Aranyszájú Szent János is szól róla; Corrain-Zampini 1972: 594–595). A néphagyományban Krisztus már a kereszttel {5-728.} együtt jelenik meg, de fenti szerepére – az utolsó ítélet bírája – egyértelműen utalnak a társult motívumok. Az ítélet-végítélet fogalomkörbe vonható anyagunknak néhány ritka motívuma: „…Napkelet felől jön / Három véres angyal, / Vállán hozza tüzes ostorát, / Kezeibe hozza tüzes vesszeit…” – és változatai is. Az olasz szerzők szólnak a kora kereszténységben hosszú ideig nyomon követhető Nap-kultuszról, a sol invictus és a Krisztus–Helios–Sol kapcsolatáról, mely a téli napforduló idején az új hit karácsonyában találkozott egyértelműen. I. (Nagy) Leó pápa egyik karácsonyi beszédében panaszolja, hogy a keresztények közül sokan mennek ilyenkor magasabb fekvésű helyekre, hogy lessék és köszöntsék – imádják – a kelő napot. Vannak, akik az – akkori – Szent Péter-bazilika lépcsőjén állva várnak rá. Megtudjuk még azt is, hogy az időben szokás volt keletre tekintve imádkozni (Corrain–Zampini 1972: 591–592). Mindezt olvasván kezdjük megérteni imáink számtalan szoláris kultuszra vonatkozó, főleg kelettel kapcsolatos törmelékét, valami módon a nyugati kereszténységbe is átszármaztatott nyomait: „…Kitekint a Mária napkeletre / Ott lát egy szép templomot…”; „…Kitekintek napkeletre, / Ott látok egy szíp csillagot, / Kívül aranyos, / Belül kegyelmes…”; „…Kelet felől tekint a Nap / Ott látta az ő szent fiát…”; „…Igaz hitbe Boldogasszony / Boldogasszony kitekintett napkeletre, / Piros hajnal hasadá, / Menyország ajtaja megnyittatik…”; ,…Kitekintek napkeletre / Ottan látok egy aranyos templomot…”: stb. A rendszerint Krisztussal, sokszor a szenvedő Krisztus-képpel megjelenő látványsorban a jellemzővezető mozzanat a napkeletre tekintés, mely közvetíthet elhomályosult Helios–Sol–Krisztus-képzeteket. Ha tényként nem is fogadhatjuk el ezen töredékek alapján, mindenesetre a korabeli adatok tükrében és a föltáró olasz értelmezés szerint lehetőségét nem vethetjük el. Kezdetben a keletre tekintő Mária-képet bibliai szövegkörnyezetében értelmeztem, kapcsolatba hozva a jeruzsálemi templom keleti kapujával és Mária – Szent Ambrus adta – keleti kapu-kapu jelképi vonzatával (Erdélyi Zs. 1976: 410–411). Az akkori értelmezést ma is állom, mint a keresztény szimbolika elfogadott jelentését, mely azonban nem zárja ki a fönt fölvetett szinkretikus Nap–Krisztus-képzet továbbélését, ahogy ezt, többek között, e szövegrész is jelzi: „…Van nékem házam, / Három vetett ágyam, / A legszebbikbe fektetem az úrjézust, / A fejinél kel a Nap, / A lábánál a Holdvilág / Az úgy tündöklik, mint a világ…” (Erdélyi Zs. 1976: 66. sz.). Szép változata: „…A fejinél a Nap kel, / A lábánál a Nap nyugszik…”

Másik nagy részegysége e hagyománynak már a magyar középkor világába visz, s elsősorban a kor vallásos irodalmának jellemző toposzait-motívumait közvetíti. Imádságszövegeink ugyanis több középkori irodalmi mozzanatot jeleznek, s mint már kezdetben utaltunk rá, a vallásos színjátszás antik formákat tükröző, még kezdeti fejlődési fokára mutatnak. Arra a szakaszára, amikor még az epikus – narratív – részek vannak túlsúlyban a párbeszédes vagy többszemélyes dramatikus, mozgalmasabb részek rovására. Ez az arányeltolódás nem zárja ki a szükség szerint érzelmeket tolmácsoló lírai költői betéteket, a siralmakat. A vallásos dráma fejlődési menetében ez az az állapot, amelyben a narráció és az akció egyszerre van jelen, mindaddig, amíg a fejlődés magasabb fokán már fölöslegessé válik a narráció, azaz a narrátor, és a vezető szerep az akcióé (Toschi 1937: 15–25; 1940: 84–97). Imádságaink tehát őriznek olyan tényeket, amelyekről eddig írásbeli adatunk nem volt. Ilyenek a magyar Grál-epikum, vagy legalábbis előtörténete, a liturgikus-vallásos színjátszás szövegroncsai a Mária-siralom középponti szerepével, bizonyos teologizáló-moralizáló célú epikumok, majd a látomásirodalom körébe utalható emlékek. Mindezek hazai létét nemzetközi párhuzamok alapján ha föltételeztük is, {5-729.} bizonyítani nem tudtuk. Szövegeink őrzik még a kolostori irodalom anyagából ismert műfajok: imádságok – oracio-ymatsag – siralmak, Mária „epecségei-epedései” emlékeit is, s középkori himnuszok nyomait.

Az imádsághagyomány elsőrendű középkori jellemzője, mint már erről kezdetben szóltunk, a középponti téma: a szenvedéstörténet.

E szöveghagyomány tehát alátámasztja azt – s ezzel saját eredetét is meghatározza –, hogy a középkori vallásos költészet egyik célja az üdvösségtörténet alapeszméjének, a megváltó Krisztus-halálnak az ábrázolása és Mária anya-fájdalmának közvetlen-első személyű átélése-kivetítése siralma áradásában. A Compassio (együttszenvedés-együtthalás vágya) e költői törekvése hátterében föllelhető a kor vallási gyakorlatának két nagy mozzanata: a rózsafüzér és a via crucis általános formája. Az elsőt a keresztes lovagoktól vették át a domonkosok és népszerűsítették úgyannyira, hogy 1410-től már „titkok”-at is csatoltak hozzá. A via crucist, a keresztutat a ferences áhítat tette általánossá, az Imitatio Christi – Krisztus követése, szó szerint: utánzása – eszméjének értelmében. Az erre való törekvés sokszor nagyon is nyers valóságban mutatkozott meg, pl. az önkínzás, önostorozás formájában, egyeseknek máig is föllelhető gyakorlatában (Calabria-Szicília). Megmutatkozott továbbá vallási közösségek elnevezéseiben. Így az olaszoknál a flagellanti és a ma is használatos battuti kifejezésekben (battere: ütni, flagellare: ostorozni), a németeknél meg a Geisslerbruderschaft: ostorozó vallási egyesület megjelölésben. A hívő ember naponta, de főleg a nagyböjtben, végigjárta Krisztus szenvedésének 14 állomását, így vállalván közösséget, sőt azonosulást vele. Tette ezt a kánoni órák rendjében minden három órában. Nemcsak a kolostorokban hangzottak föl a hora-imádságok-énekek, hanem a laikus vallási közösségekben, sőt magánházakban is. E szent óráknak általában nem volt kötött rendje, a résztvevők belső igénye szabta meg az áhítat tartalmát, hőfokát. A megfelelő szent anyag előteremtése sem okozott gondot. Minden városnak, vallási közösségnek (confraternitas) megvoltak a maguk költői, szent emberei, akik a tömegélmény szülte közigényt elégítették ki, és voltak az ünnepi ciklusok kollektív hatása kitermelte egyéni alkotások. Az orális költészet mindenki számára hozzáférhetővé tette a maga közköltői paneljeit: állandósult formákat, meghatározott szerkezeti elemeket, tartalmi összetevőket – legjobban a Mária-siralmakban követhető ez –, amelyekből ki-ki tetszése szerint építkezhetett (minderről többek között: Fortini é. n. 149–188, 267–292, 369–488; Ermini 1900: 12–20; Viscardi 1932: 41–95; Monticelli 1932: 273–285; Liuzzi 1935: I. 5–88; Auer 1947: 19–29). Föntebb, a 711. lapon a Weszprémi-kódexet idéztük, amely a kor elvárását fejezi ki. Ugyanezt ajánlja az Érsekújvári kódex (1529–31. Nytár IX. 54–55), azaz hogy Krisztus szenvedését „thœredelmes zywel ayttathosson the elmedben forgassad”, azaz kísérje végig halála menetét: „ez ymaczagoth mongyad” – „Igen ayttatos zywel”, mintha „az kereztfa alat te wrad iesws elœt wolnal le terdepœlwen.”

A szenvedéstörténetet fölidéző szövegeink hátterében így jelenik meg a késő középkori fogalmazás. Egyik-másik moldvai-bukovinai szövegnél úgy érezzük, az élőszóban ugyanazt halljuk, mint amit négyszázötven évvel korábbi szövegben olvasunk: „…zerno halalra karhoztatal: arcwul bydes nyallal ferteztetél: sok bozzwsagokkal yllettetel, zomorwsagokkal erteteel. Arczwl kœtteteel, Nyakon weretel, ékœllel yttetel, sokkeppen meltatlan karomlattatal, az wtan pylatosnak adatal, oth zentelen halaira wadoltathal…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 320), de még közelebb áll szövegeinkhez a gyors sodrású Kriza-kódexbeli (1532. Nytár II. 360–361) passiórészlet Erdélyből, melynek verses jellegét – a régi rímképzésnek megfelelően – „vala” sorzáró szócska mutatja: {5-730.} … az te testœdnek viragzo yfyvsagaban artatlan karhoztatol vala. arvltatol vala. fogtatol vala. vonattatol vala. tazytatol vala. hagittatol vala. tulaydon rvhadtvl meg foztatol vala. es ydegen rvhakkal œltœztetœl vala. zœmeyd es orczad zerent be fœdœztetœl vala. nyakon verettetœ) vala. arczvl chaptatol vala. es mezeytelen az kœ laab hoz kœtœztetœi vala. kemensegœssen ostoroztatol vala. tœwiskekkel koronaztatol vala. nadwal feyed zeren verettetœ) vala es gyetrettetœl vala. Egyeb zamlalhatatlan bozzvsagokwal zagattatol vala. es faraztatol wala…”, majd az egész imamondásnak a céljára, a néphagyományban is mutatkozó érdemére utal a szöveg: „…O edœsseges vram lesus cristus kerlek kennyaydnak emlekœzetyert es nyomorvsagidnak kyket az te kerezt fadnak kennya el œt zenve-del. az en halalomnak elœtte aggyad ennekœm zywnek igaz tœredelmesseget. kœn hvllatasoknak kvt feyet. zanak tyzta gyonasat. melto keppen valo eleg tetelt. es mynden bynœmnek tellyes meg bocsanatyat. Amen.” E részek a népi imákban is megjelenő kérést idézik, a hirtelen haláltól való mentességet, mert ily esetben nem részesülhet az ember a bűnbocsánat kegyelmében. Idézik a könnyes bánat képességét is, amely a kor fölfogása szerint az igaz keresztény sajátja. A Weszprémi-kódex első személyű Jézus-passióját (Nytár II. 10) hozza egy ugyancsak erdélyi, háromszéki, népi imádság: a „ma péntek, ma péntek szent aranyos péntek…” kezdetű, mely egy látomásos képpel érzékelteti a szenvedő Jézust talán éppen abban a percben, amikor a Gecemáni kertben emberi mivoltjában meglepte a halálfélelem miként Lukács mondja (22: 44): „És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék; és az ő veritéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” E képeket a népi képzelet így jeleníti meg egy égi látomásképben: („világ ura Jézus” egy arany székben üldögél) „Szíve szomorodván, színe elváltozván. / Odamene Szent Lukács evangelista / S kérdi tőle: mért sírsz mért sírsz / O én áldott Szent Atyám? / Hogyne sírnék, hogyne sírnék / Mikor nekem azt igérték / Magas hegyre fölvezetnek / Magas keresztfára fölfeszítnek / Az én két szép kezem kétfelé szegezik, / Az én két szép lábom egymásra verik. / Vaskesztyűkkel megfogdosnak, / Vaslándzsákkal megcsapdosnak / Veres kendővel letörölnek, / Rút nyálokkal leköpdösnek…” (Erdélyi Zs. 1976: 141. sz.). Imádságainkban a szenvedéstörténet ábrázolása a legváltozatosabb költői eszközökkel történik, és sokszor ugyanolyan kifejezésekkel, nyelvi archaizmusokkal találkozunk, amelyeket kódexeinkben olvastunk: „myndœn teteme meg tœrek … ismeg fel emeluen masoczer vgi zohkantak a verembeli…” (Weszprémi-kódex, 16. század eleje. Nytár II. 34); „…Es mynden tetemenek weley”; „…Es tetemey czontyawal œzwe oly ygen erœsen meg tœretenek wala…” (Érsekújvári kódex, 1529–31. Nytár IX. 26); „Ennen Maga Marianak kepeben mondwan…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 148); „…Es kew ozlophoz ketezwen nagh marok wezzewkkel es kemen ostorokkal te zenth tagodat nag kegyetlensegwel zaggataak, kybewl te zenth wered nag bewsegwel ky folya…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 294). Ezen kifejezések imádságainkban: „Minden teteme megrettenvén / Piros vére kifolyik…” A „tetem” a régi magyarban – Pais Dezsőtől nyert szóbeli közlés szerint – csontot jelent, s a „megrettenvén” pedig: megrázkódván, ahogy a kódex-idézetekből is értelemszerű. Példák még a fenti kifejezések népi továbbélésére: …Szinteteme megszakada / Piros vére folyamoda…”; „…Mély gödörbe bézakkantják / Szent szívteteme megszakadván…”; „…Mél’ gödörbe be(l) szangattyák / Szíve teteje megszakadván / Piros vére fojamodván…”; „…Arcul verik, vérrel verőtékezik / Ecettel epével itattyák / Tövissel koronázzák / Marokvesszővel csapkodják…”

Számtalan példát hozhatnék még fel a szövegek kódexirodalommal és a kor költészetével, különösképpen a Mária-siralom műfajjal való kapcsolódása bizonyítására (minderről {5-731.} részletesen szóltunk, elemezve imádságaink középkori európai kötődéseit: Erdélyi Zs. 1980: 186–219). Mindenesetre megállapítható: e költészet az érzelemre hangolt vallásos élmény kifejezésbeli lehetőségeit korlátlanná tette, és főleg Mária anyai érzései előtérbe helyezésével, az önkívületig való fokozásával jól ki is használta. Mária fájdalma az apokrif hagyományok szerint három Mária-siralom-jelenetben tör föl: l. János hírül hozván neki Krisztus elfogatását, a szent asszonyok kíséretében elindul fia keresésére. 2. Sok bolyongás után megtalálja a főbíró házában, majd elkíséri a Golgotáig, s végignézi fia keresztrefeszítését. 3. A keresztről levett halott Krisztust ölében tartja és elsiratja az ún. Pietà-jelenetben. Mindeközben többször szakad föl belőle a fájdalom „vgi mind hot eleuen le esuen a fœidre”, ahogy ez gyakran fordul elő a siralmak leírása során kódexeinkben, vagy „kyt az zyz Maria latuan földre lėė esek” és még számtalan változatban az ájulat kifejezésére. A néphagyományban: „…Boldogságos Szűz Mária szíve fájdalmában a földre esett…”

Imádságainkban ez epizódok nyomai megtalálhatók, s utalást olvasunk magára a siralom tényére is: „…Boldogságos Szűz Mária szent fiát siratta / Szent fiát a latrok megfogták…”; „…Harmadik ág alatt a Boldogságos Szűz Mária szent fiát siratja / Piros vérit csókolja…”; „…Piros hajnal hasada / Égi madár rettene / Tekincsétek Máriát / Mily sirassa szent fiát…”; „…Hol ül vala, hol ül vala asszonyunk Mária? / ’zö sziralmas kertecskiében / Szirván zokogván / Véresz könnye hullatván…”

1. A keresés-motívum imádságaink egyik vezető toposza. Valójában ősmotívum – archetípus –, ám a keresztény apokrif irodalom ismét fölszínre hozta. A kora keresztény, illetve kora középkori apokrif irodalmat, a hellenizmus regényműfajának tekintett szellemi örökséget, átjárták a keresztény szinkretizmusnak megfelelően előző korok hit-, hiedelemelemei, mitikus-kultikus nyomai. Ekkortájt az egyház szellemi állományában sok olyan, messze időkben eredő motívumot is találunk, amely letűnt kultúrák írásos vagy szóbeli hagyományainak visszatérő elemeként került át s ágyazódott be a keresztény jelkép- és motívumrendszerbe, azon át egyes népek költészetébe. Az egyik ilyen, szinte állandóan jelenlévő toposz az ún. keresés-motívum (Hilmarnál „Mariä-Wanderung”; 1966: 37–57), amely évezredeken keresztül hozzánk is eljutott. S nem is véletlenül. Szívósságát eszmei tartalmának köszönheti, mely változatlanul élő és ható emberi érzéshez, a szeretethez kötődik. E változatlan gondolati tartalom csak annyira módosul, amennyire egy-egy nép vallása, történelme eltér egymástól. Ez archetípus értékű motívum nevében hordja mondanivalóját: keresés. A tragikus módon elvesztett kedves feltalálásának vágya s a megleléséig megtett, gyakran testi-lelki viszontagságokkal tele út. Ez elvesztett kedves többféle kapcsolatban jelenhet meg: anya–gyermek, szerelmes–szerető, férj–feleség viszonylatában. A reménytől hajtott nő ered társa, gyermeke nyomába, hogy éltében, holtában viszontlássa. Így keresi megszállottan Ízisz, az egyiptomi anyaistennő, tőrbecsaltan elpusztított urát, Oziriszt. Így a görög termékenységistennő, Déméter, lányát, Perszefonét, kit Hádész rabolt el s vitt le az Alvilágba. Az Énekek énekében a vágy hajtja társa után a szerelmest. Az egyik kaukázusi nép – csecsen – balladájában katonafia után kutat az anya. Egy másik anya, Mária, a júdási árulás áldozatául (?) esett fiát, Krisztust keresi. A keleti kereszténység bőséges vonatkozó anyagából egy román kolindában így hallhatjuk a nép ajkáról: „Fiát keresi az anya / Napnak sugara. / Nem láttátok szent fiamat? / Napnak sugara. / Meglehet, hogy láttuk őt / De nem ismertük fel őt. / Mert a Fiú orcájára / Napsugár van reáirva / Homlokán a szép telihold / Teliholdnak fénye ragyog. / A vállain ott fénylenek / Csillagai égmezőnek…” {5-732.} (E szoláris jegyekkel már találkoztunk Krisztussal kapcsolatban a magyar hagyományban is.) E gyönyörű képsorral szembeállítjuk a nyugati kereszténnyé vált magyar nép imádsághagyományának egyik legszebb emlékét, amelyet Erdélyben gyűjtöttünk:

(Tanulta édesanyjától…) „Hát ezt, mindennap is lehet imádkozni, hacsak imádkozhassa akárki, ez hasznos imádság. Kicsike vótam, olyan né – mutat egy iskoláskor előtti kislányra – mikor tanú’tam. Má’ rég, hogy ezt nem végeztem.” (Megjelent: Magyar Nemzet, 1978. okt. 29. 10; Szolgálat, 1983. 58. sz. 14–15.)

E szöveg is, mint a szintén eleddig egyedüllálló „Hegyet hágék, lőtőt lépék” kezdetű imádság a bizánci kereszténység apokrif hagyományait és látásmódját jelzi román kolindákban is előforduló motívumai folytán, mindamellett a ferences hatású gyakorlatot is közvetíti, szinte kitapinthatóan, a gyergyószárhegyi híres kolostor szellemiségét. E háznak egykor maga Kájoni János is perjele volt.

A keresés-motívum főleg az 5. századi apokrif Nikodemus-evangélium nyomán terjedt szét (Wechssler 1893: 8) a középkor szent irodalmában műfajtól függetlenül, epikában, drámában, prózában egyaránt. Nagy népszerűségét Európa-szerte őrzik a népi imádságok, Mária-siralom-töredékek, s a vallásos drámahagyományban továbbélő emlékei. Elsősorban a „zent doctor”-ok: a ciszterci Bernát, a ferences Bonaventura, majd révükön Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát műveiből terjedt el. „Annak okaert mynt zent bonauentura doctor mongia…” (Weszprémi-kódex, 16. század első fele. Nytár II. 8), vagy: „Mykeppen az ayttatos zent bernald mongya…” – hivatkozik rá név szerint is az 1529–31-es Érsekújvári kódex (Nytár IX. 80) többek között. Tőlük tudjuk meg, miként közölte János Máriával Jézus elfogatását, s miként indult Mária a szent asszonyok kíséretében fia keresésére: „Merth en ziuvem el eped œ rola valo keseruesegemrœl felkelek. es meg keresœm en fiamath, de enek ewada vagon nem illik nekem asszoniallath valvan {5-734.} budosnom…” és egy más helyt: „…ffelkelenek es elmenenek enek œ ewadan a keppen nag’ sirassal keresic vala iduezitenk iezost…” (Debreceni kódex, 1519. Nytár XI. 278, 282).

Szövegeinkben, lévén vezető motívum, számlálhatatlan sokszor fordul elő. „…Elindult Mária szent úját keresni Kastérú’ kastélyokra … Elindult a Boldogságos Szűz Mária Szentpusztába … Ma van tellyes negyven napja, mióta szerelmes szent fiamot nem láttam … (pedig) Keresem uccákrú’ uccákra, sehun nem találom … Összejártam ezernégyszáz templomot, / Mégsem találtam meg az én szent fiamat a Jézust … Mér sírsz mér rísz Boldogságos Szűz Mária? / Hogyne sírnék, hogyne rínék / Mikor még a hajamat fésültem / Szent fiamat elvesztettem … Kérdi Péter Máriát: / Mér’ jötté’ te ide? / Honne jöttem vóna / Harmadnaptú’ szent fiamot keresem…”

Kereszt alatti Mária-siralom jelenetek a korabeli vallásos drámában különös hangsúlyt nyertek a „hótelevennyé” váló Mária fájdalmában. Az egykori virágzó műfaj emlékét, sőt tipikus motívumait: Mária ájulásai fia szenvedését látva, a compassio: együttszenvedés, együtthalás vágya Mária részéről; a commendatio, ajánlás, itt inkább rendelkezés értelemben (János 19: 25, 26.), a természet együttérzése stb. és számtalan Krisztus-Mária dialógus, amelyeket a kánoni iratok nem jeleznek, annál inkább az apokrif írások, evangéliumok, illetve a belőlük áradó piē creditur – „kegiessen hihettiœk” – szelleme, mely az 1274-ben meghalt Bonaventura fölfogása nyomán terjedt el.

Kódexeink erre többször utalnak, pl. a 16. század eleji Weszprémi-kódex így: „…Mit zoltanak legiœn egimasnak iol lehet az euangeliomba nynczen Demaga doctoroknak mondassok zerent kegiessen hihettiœk hog egiebek kœzet a boldogsagos zwz anya ezeket mongia vala…” (Nytár II. 10).

A compassio-motívumnak egyik kódexbéli előfordulása: „…Illicc hogh fyw megh halgassa œ elhagyot annyath keerlek halgass megh engœmeth fogagh az te kereztfadra hogh ky (!) eegh testbœl eelnek eegh zerelmel eegh mast zeretteek. eegg halallal halyanak…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 156). Néphagyománybéli előfordulására rövidesen utalunk.

A commendatio ugyanott így található: „…(Jézus) … Monda neky Ime te fyad lanus, Ees lanusnak monda Ime te Anyad. O lanus een atyam fya nekœd œtet hagyom bannyal vele, soha el ne haggyad Neky zolgal ees œteth vigasztalyad een kepœmbe…”

Az Érsekújvári kódexből (1529–31) hozunk példát a természet gyászára, együttérzésére. Ez szövegeinkben gyakran együtt jelentkezik a commendatióval: „…Es Mynden terœmtœth allatok te weled zenwedny Es bankodny lattatnak wala Nap meg feketwle Hod es Czyllagok œ wylagossagokat meg wonak föld meg yndwla kw zyklak meg hasadozanak Es koporsok meg nylanak…” (Nytár IX. 51).

A néphagyományban szintén megtaláljuk együttes jelentkezésüket: „…János kedves tanítványom! / Az én édesanyámra legyen gondod! / Kezinél fogva vezesd el a keresztfától / Ne lássa, hogy mit szenvedek! / A magas fák lehajlottak / Kősziklák meghasadtak / Madarak éneklésüket felejtették / Nap, Hold, csillag elsötétedett…”, vagy külön-külön is: „…Odamönt asszonyunk Szűz Mária / Oh fiam mi bűnödér osotoroznak? / Mondá neki Jézus / Mönny el innen asszonyanyám, / légy Jánosnak anyja, / Mönny el a fekete főd szinére…” és „…Utak megszomorodának / Fennálló fák térdet fejet hajtának / Égi madarak véres könnyet hullatának…”

A késő középkori devóciós drámák – melyekből kódexeink is szép számmal megőriztek, főleg az ún. népiesek: Winkler-, Nádor-, Debreceni, Érsekújvári, Weszprémi-kódex – {5-735.} egyik kiemelt jelenete Krisztus és a kereszt alatt álló Mária párbeszéde. Többek között itt hangzik föl a commendatio, és itt jut kifejezésre Mária részéről az együtthalás vágya, az említett compassio is, rendszerint Jézus elutasításával együtt. Imádságainkban ez gyakorta fordul elő, már líraivá váltan, de nem csökkentve a szavak súlyát és a gondolat erejét: „…Oh szánom és bánom öt mélységes sebednek kinyílását / Piros vérednek fekete fődbe menését / Oh asszonyi állat, ne szánd, ne bánd az én öt mélységes sebemnek kinyílását / Piros véremnek fekete fődbe menését / Mer’ ha te érettem meghalsz, / Minden édesanya szülötte gyermekér meg kell halni…” („szánni-bánni” – itt és változataiban – meghalni értelemben szerepel); „…Oda megy a Boldogságos Szűz / Letérbetyül előtte, / Oh fiam, fiam, finyes csillagom / Meghalnék érted, ha lehetne, / De lehetetlen az anyának a fiáé’ / Héccer meghalni…”, „…Szenvednék érted, ha szenvedhetnék / Halnék érted, ha halhatnék…”

Imádságaink is hozzák Jézus kereszthalálra rendelését, melyet a próféták is megjövendöltek-írtak. A Winkler-kódexben (1506) erről ezt olvassuk (Nytár II. 156): „…Oh een edes anyam ky gyarlo vagh sirasra te tudod hogh arra iœttem ees arra zvlettem te tœled embœrj test arra fogattam hogh kereztfan valtanam een megh embœrj nemzetœtth Mykeppen telnenek be az irasok akkent kyth adoth nekœm een atyam…” Az eleve elhatároztatott krisztusi sors szövegeinkben így vetül ki: „…Mikor Atyám azt mondotta: Vasostorral ostoroznak … a szent Atyámtól el van rendelve / keresztfára föl leszek feszítve…”; „…Mikor ki van írval az Atyámtól / Kálvária hegy tetejére kivisznek…; „…mert ki vagyok parancsolva / a Kálvária hegyére…” E sorok emelkedő ritmusban érzékeltetik az eleve elrendelt Krisztus-halált, melyet Krisztus párbeszédes formában közöl, sajátságos módon mind a négy változatban Szent Lukáccsal. A szövegek belső logikája szerint érthetően, talán mert Lukács írta a legteljesebb Jézus-életutat.

Kódexeinkben számtalanszor szerepel (s idéztük is): Mária többször elájul fia szenvedése láttán. Ez a kép imádságainkban így öröklődik: „…Boldogságos Szűz Mária szeme láttára szent fiát dárdával szúrkálták / Ecettel, epével itatták, kövekkel hajigálták, / A Boldogságos Szűz Mária szíve fájdalmában a földre esett…”

A „zent doctor”-ok (Anzelm, Bernát, Bonaventura stb.) egyik alapgondolata – amelyet a nagy ferencesek: Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát nyomán kódexeink is visszhangoznak – az, hogy Mária számára Krisztussal a halál az élet és az élet nélküle halál, vagy akik egyek voltak az életben, legyenek egyek a halálban is (Sorio 1847: 20–24; Schönbach 1874: 58–59, 66; Wechssler 1893: 19–28; Varga 1899: 8–13, 65–70; Katona L. 1899a: 371; Horváth C. 1899: 103–110; Horváth J. 1944a: 175–176, 202–207; Kardos–Dömötör 1960: I. 79–80).

Ez a gondolat tovább él a harmadik Mária-siralom-jelenetben, a halott Krisztust ölben tartó ún. Pietà-képben is: „…een zerethew fiam mykeppen hagyaad el magadat, emberwj nemzeteert kyt elyen zeretettel akaral megh valtanod O een edes fyam yme eegh mastol el valonk, theghed el temetnek ees een keserues anya eez vtan howa mennyek vayha megh halhatneek een theweled, ees egetembe teweled el themettetnem hogh hol the wolnal een ees theweled lennek. Ees ezeketh mondwan anne kenwhullatast tewn hogh incab megh mosa ew zenthfyanak orczaiat vele…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 120). S imádságainkban: „…Előtte kirakott koporsóban fekszik Krisztus Urunk / Szentséges szent fia / Be van fogva szent szeme, szent szája / El van nyújtva szent keze, szent lába / Előtte szent anyja térdig vérben könyökig könnyben…”; Benne ül asszonyunk Szűz Mária / {5-736.} Leeresztett hajjal / Ölibe tartja szent áldott szent fiát…”; Trónusán ül szép Szűz Mária / Ölében szent fia meghalva / Három csöpp vére elcsöppent…”

A szenvedéstörténet egyéb epizódjai is megtalálhatók költői átformálással az imádsághagyományban, így pl. a nagyszerda esti beszélgetés Bethániában, a Máriával együtt elköltött vacsora után. Mária Jézust, anyai szenvedésére hivatkozván, le akarja beszélni a kínhalálról, Jézus szomorú Júdás árulása s Máriától való elválása miatt – az asztalra borulva sír –, de mint példáink is jelezték, vállalni kell sorsát az „emberi nemzet megváltásáért”. E jelenetre kódexeinkben szintén sok utalás történik, pl. Weszprémi-kódex, 16. század első negyede. Nytár II. 8–13; Érsekújvári kódex, 1529–31. Nytár IX. 48–49, 69–73; stb.

Imádságainkban is kivetül a krisztusi gyengeség, sírás: „…A tenger közepében van egy aranytemplom, / Abba van egy aranyasztal, / Kire Krisztus Urunk szent fejét lehajtotta…”; „…Tenger fövényén van egy aranytemplom / Abba van egy aranyasztal, / Krisztus Urunk ráhajtotta szent fejét, / Behunta szent szemét,… Arra ment Szent Péter és Szent Pál / Mondja nekik mér sírtok, talán az én halálomon siránkoztok?…”; „…Térdig vérben, / Könyökig könnyűben, / Feje meghajtván, / Szíve szomorodván…”; „…Mi urunk, ki ott imádkozik / az arany kertyibe, / Siralmasz székibe, / Aranykönyvekvel a kezibe. / Odaméne Mária, / Az ű áldott szent anyja. / Oh áldott szent fiam, / mit sírsz, mit keseregsz? / Áldott szent anyám, / hodne sírjak, keseregjek. / Jönnek a pogány zsidók, / kezeimet megkötözik,…” stb., passiórészletek, mint a Weszprémi-kódexben (Nytár. II. 10) s más helyeken is: „…mert engemet a sidok meg fognak erœssen meg kœteznek meg ostoroznak thiwis koronaual meg koronaznak: Es a sionnak hegien kyt toluai kœzœt kereztfara harom vas zegekkel zegeznek…” S a síró Krisztus-kép mellett megjelenik a fiáért síró anya képe is: „…Egy szál aranyvessző mellett szent szék / Abba ül a Boldogságos Szűz Mária, / Sír, kesereg…”; „…Amellett ül Szűz Anyánk, Máriánk, / Szent könyv a kezébe, / Abból sírva ríva imádkozik…”; „…Feltekinték magos menyben, / Ott látom Boldogságos Szűz Anyám / Feje meg van hajtva, / Orcája meg van hervadva, / Előtte van hét fájdalom…”; „…Abba térvekel a Boldogságos szép Szűz Mária, / térdig vérbe, könyökig könnyűbe…”

Imádságainkban megtalálható a gecemáni kerti elfogatásjelenet: „…Kimönvén szép Jézus / Paradicsom kertbe, / Hogy háromat lépvén / Möglátytyák a zsidók. / Utánna futának / Botokká’ lándsákká’ / Kergették, bevitték / Pilátus házába / A nat törvén’ házba…”; „…Mikor ártatlan Jézusunkat viszik a Gecemános kerbe, / Az Olajfák hegyére, / Meglátták a zsidók, / Utána menének, / Hogy botokkal nagy dárdákkal / Nagy halálos sebeket csinálnak rája…”

A középkori vallásos színjáték nagyheti eseménysorának – a Mária-siralom-Golgota-jelenet mellett – egyik kiemelkedő mozzanata a Pilátus-jelenet, amelyet imádságainkban toposzra zsugorított tömörséggel hallunk vissza: „…Kajifásnak udvarába’ Kű oszlophon kötöztették; …Őjjed, őjjed az embört! / Én nem ölöm / Itélöm…”; „…Egyik mongya öljed, öljed, én nem ölöm nem itéllöm / Tekintettem Szűz Máriáre / Mint keserves szent fiáre…”; „…Összegyűlnek a zsidók Pilátus pitvarába / Mi Urunkat megfogták, / kőlábakhoz kötözték, / Tövis koronával koronázták, / szent szivét öklelik, / drága vére csöppenik, / mind azt mondják a zsidók / ölik ölik az embert / én nem ölöm az embert,…”

A kínzatás-jelenettel eddigi idézeteinkben és a teljes egészében közölt főszövegekben is gyakran találkozunk. Itt csak egy szép alliteráló szakasszal iktatjuk az eseménysorba; tesszük a teljesség kedvéért és a költői láttatás lendületéért: „…Szentséges szent fejit {5-737.} tövissel koronázzák, / Szentséges szent száját epével és ecette’ itattyák, / Szencséges szent kezeit kiterjesztették, / Szencséges szent lábát leszegeztették,…” A szenvedéstörténet menetében az ún. Úrkoporsó-jelenet az utolsó, mely a keresztlevétel, majd a Pietà-mozzanat után következik. Mint ismeretes, Arimathiai József elkérte Pilátustól Jézus holttestét és egy, a saját magának készíttetett – (piros?) – márványkoporsóba helyezték el Jézust (ahogy erről kódexeink is szólnak, pl. Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 159–160).

A kódexekbeli tényközlést vizuális élménnyé emelte a nagypénteki liturgia: „Magyarhon régi szertartásainak különös sajátságaihoz tartoznak az ún. szent sírok”, írja Dankó József (1871: 49–52), és sorra veszi a nagypénteki szertartások rendjét, s elmondja, hogy már 13. századi adatok szólnak a nagypénteki úrkoporsó kitételéről s imádságáról. E liturgikus mozzanat napjainkig fönnáll, s a népi fájdalmas-énekek egyik éltető forrása, alkalma. Feltehetően imádságaink számtalan szebbnél szebb Úrkoporsó-motívuma is innét veszi eredetét, ahogy e főtoposzok leíró, majdnem tényközlő jellege mutatja: „Úrkoporsó ki van téve, Benne fekszik Urunk Jézus, / Keze lába ki van nyújtva, / Szeme szája be van csukva,…”; „…Názáreti Jézus kőkoporsóba ki van terítve / Hetvenhét mély sebei kinyiladozva,…”; „…közepi piros. / Márvány kő koporsó. / Azon vagyon egy fekete vánkos. / Azon fekszik az ártatlan Jézus…”

Még az olyan kisebb, mellékes motívumoknak tekinthető szövegelemek is feltűnnek imádságainkban, amelyek Mária leengedett hajáról, megoldott övéről – közvetve rendezetlen ruhájáról, vagyis a gyász ősi jegyeiről szólnak. A nemzetközi, főleg az olasz változatokban nem is annyira ily jelentéssel hat e motívum, inkább a hirtelen elrohanás tényére mutat. Mária meghallván Jézus elfogatása hírét, úgy, ahogy volt, fia keresésére, megtalálására rohant. Az olasz szövegekben a rendetlen, zilált öltözet, kócos, fésületlen, föl nem tűzött haj, födetlen fej – ami asszonyoknál házon kívül illetlen, meg nem engedett volt – tűnik fel a szövegek utalása alapján néha költői képpel, amint Mária arany hajfonata leomlott s húzta maga után (pl. Toschi [1922]: 46, 50; Babudri 1936: 16; Grifoni 1927: 23, 28; Mazzatinti 1883: 310; Chini 1974: 4; Tonelli 1977: 321; és saját calabriai és abruzzókbeli gyűjtésünk is).

A mi imádságainkban ez a motívum, mivel a szövegek nem őrzik már az olaszoknál még teljes, hosszú epikus történést, utalásszerűen jönnek elő: „…Hogyne sírnék, hogyne rínék, / Mikor még a hajamat fésültem, / Szent fiamat elvesztettem…”, vagy miként a nép tudja, a Heves megyei Istenmezején: „Nagycsütörtökön soha nem fésülködtek, nem bontották le hajukat az asszonyok, mert Szűz Mária nagycsütörtökön fésülködött, lebontotta aranyhaját, és akkor lopták el tőle Jézust. Nem látta a hajától”. Erre utal egy mágikus értékűnek is tekinthető, már idézett motívum: „Törüld ki arany szál hajadat szent szemedből / Tekincs fől a Hajnal hegyre / Ott meglátod szent fiadat…” és egy másik, „középkori” ismeret Kistelekről, mely teljesen egyezett az olasz adatokkal: (Az apostolok) „mentek Máriához s épp mosott. A fejét mosta. És mondták: Mária! Elfogták szent fiadat! Jöjj őtet védeni! – És akkor Mária szaladt kibontott hajjal, félig ruhátlan…” (Erdélyi Zs. 1976: 285. l.). A leeresztett haj motívuma egyértelmű a középkori, sőt ősi gyászképek szerepében: „…Ül a paradicsomkertbe’ / Leereszti sárgaszínű bodor haját / Így olvassa a világ oltárját…”; „…Abban van a boldogságos Szűz Mária. / Arany haját leereszti, / arany övét megoldozza, / térdire tette szent könyvét,…”, vagy a 17. századi „Memorialis”-ban: „…szive szomorodvan / víg kedve meg szegven / szent füle meg fuggesztven / haja meg eresztven…”, s „mai” változata: „…Asszonyunk Mária ott hallgattya, / Szent haja függve, / Szent keze kiterjesztve, / Szent szíve szomorúan…” {5-738.} Az öv megoldása kultikus-rituális aktus: az elfogadás, belenyugvás, megadás jele, majd gyászjegy is (Ézsaiás 11: 5, Jelenések Könyve, 1: 13).

Mind a magyar, mind a nemzetközi anyagnak s főleg az olasznak, ahol a legjobban föltárt ez a hagyomány, állandó eleme a „három Mária”, a „három szűz”, a „szent asszonyok”, akik részesei Mária sorsának, s végigkísérik anyai keresztútjárását: a három Mária: Mária Magdolna, Mária Kleofás és Mária Salome. A két utóbbi Szűz Mária unokatestvére. A hagyomány szerint ők voltak, akik húsvétvasárnap reggel ősi zsidó szokás szerint a halott Krisztust megkenendő a sírhoz siettek, de már csak az angyalt látták, aki közölte velük, hogy Krisztus feltámadott: nincs itt. Ez a mozzanat a későbbi „Quem queritis” trópus – Kit kerestek? (10. század, Sankt Gallen), mely a belőle kinövő húsvéti játékok és továbbfejlődve a vallásos színjátszás alapja lett.

E „három Mária”, „három szűz” motívum imádságainkban többször fordul elő: „…Úr kitette koporsóját, / Benne is fekszik az úrjézus, / Ott siratja három Mária…”; „…Abba vagyon hét oltár, / Abba van fekete vánkus / Azon fekszik Jézus Krisztus, / Három Mária sirattya…”; s a szövegkörnyezetben egyértelmű, de különös megfogalmazású „három szűz” motívumban: „…Ma születik Krisztus Urunk, / Szent vére elcsöppent, Az angyalok fölszették, / Az apostolok elkötték, / Három szűz jáccik vele, / Bizon mondom nem jáccék ez,…”, vagy: „…Három csöpp vére elcsöppent, / Három szűz játszik vele, / Az angyalok fölszették, / Jézus eleibe a magos mennybe fölvitték,…”

Imádságainkban utalás történik a középkor híres epikus történetének, a szent kereszt-legendának már említett főmotívumára, az arbor vitae-lignum crucis összefüggését jelző paradicsomfa-szent keresztfa – a legendában cédrusfa – jelképi jegyeire, amelynek ilyetén értelmezését az Ádám bűne – Krisztus halála okozati kapcsolat teológiai értelmezése alakította ki: „…Paradicsom kis kertye / Négy szögibe nígy angyal, / Közepibe szent keresztfa…” – olvassuk tényszerűen, majd jelképi értékében: „Krisztus szent testét cédrusfa tartotta, / Az ő két karját pálmafára nyújtották, / Az ő szent nevét titkát a fák kutatták,…”; „…Paradicsomkertbe három cédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a paradicsomkertet alkotta…” – itt már közvetlen utalás történik az ősszülők „vétkes” személyére, az egyes számnak a hármas számmal történő fokozására, teljességére utalva. Keresztény jelképiségében az egy Istenben lévő három személy képe jelenik meg, mely hármasság a gótikus építészeti stílusban a három kis ívű ablakokkal bontott egy nagy ívű ablak alakzatban is érzékelhető.

Figyelemre méltó és kormeghatározó értékűnek tekinti Mezey László a szövegekben szereplő gyakori motívumokat: kis írott könyv, aranyos könyv, kis íratott könyv (régies kifejezéssel: kis íratott könnyü), főleg az olvasóval együtt említve: „…De hol imádkozik szent úristen? / Aranyos kertjébe / Siralmas székébe. / Jobb kezében van a hét sing olvasója. / Bal kezében van a kicsi írott könyve…”; „…Arangy feje meghajtva, / Arangy haja leeresztve, / Jobb kezibe kis íratott könnyü. / Balkezibe hét singes olvasó, / Siralmas szemekkel olvassa…”; „…Előtte van kis oltárja / Kezében van könyvecskéje, / Nyakában van jeruzsálemi olvasója…”; „…Kezébe kis könyve / Nyakán bokrán olvasó…” Imádságainkban feltűnően nagy számban szerepel a könyvét olvasó Krisztus és Mária motívum, mely nemcsak nyugatra utal… Ezekkel és a hasonló motívumokkal kapcsolatban Mezey László ezt írja (1971: 369): „A »kicsi írott könyv« így, az olvasóval együtt említve, talán mégsem kézzel írott könyv értelmezést kíván, hanem díszített, képekkel illuminált, festett »írt« (ilyen értelemben) hóráskönyvet érthetnénk alatta. Ez ugyanis a középkorvégi vallásosság tárgyi kellékei között az olvasóval együtt szerepel.”

{5-739.} A nemzetközi szakirodalomban e kutatás terén jeles helyen álló olasz folklorisztika rendelkezvén bőséges ily jellegű hagyománnyal, kidolgozta a szenvedéstörténeti énekeknek és imafunkcióban élő epikumoknak az alapvázát (Toschi 1940: 80, 83), valamiféle történésmenetét, amelynek segítségével jobban eligazodik a szétágazó, ugyanakkor egymásba folyó parttalan szöveganyagban (amelynek, mint említettük, a kor fölfogása és a néphagyomány tanúsága szerint nélkülözhetetlen eleme Krisztus szenvedéstörténete, annak epizódjai), és támpontot ad az irodalomtörténeti emlékekkel való összehasonlításra, ezzel az időbeliség pontosítására. Erre kapunk utalást E. Hilmarnál is (1966: 37, 48–59), aki vallja, hogy ezeket az elemeket, mégpedig dramatikus elemeket, a középkori színjátszás néphagyománybeli lecsapódásának menetében korunkig követhetjük. A szakma vezető kutatója, Toschi, összeveti archaikus szövegeit a 13–15. századi költői emlékekkel. Sok esetben – így a korabeli népköltés esetében – a nemzeti nyelvű írásos emlékek elé helyezi és a középkori népi orális gyakorlatból eredezteti őket. A népköltészet legrégibb rétegébe tartozónak véli passione–orazione–leggenda… elnevezésű szövegeit, mely réteg a nemzeti nyelvű költészet első időszakába nyúlik le. Toschi alapos összehasonlító vizsgálatok során összegezte megállapításait, amely vizsgálatokat a korabeli írásos és a napjainkig is fönnmaradt, szóbeliségben örökített szövegek között végzett. Elsősorban a leghagyományőrzőbb területek anyagában: az Abruzzók és Umbria élő emlékeiben. Ezen epikus szenvedéstörténeti szövegek erősen kötődtek a nép vallásos életéhez. Ezért is maradhattak fönn századokon át, sokszor funkcióváltottan, a hagyományban jobbára imádságként. A valamikori énekeltség tényét nemcsak a történeti adatok támasztják alá (Toschi 1935: 26, 28, 30, 70 stb.; [1922]: XXIV), hanem az archaikus énekes előadásmódot sok helyen még eláruló éneklő-deklamáló-recitáló előadásmód. Magunk is gyűjtöttünk Calabriában, Umbriában, Emilia-Romagna tartományban még énekelt hosszú epikumokat ének-, imafunkcióban, de kaptunk Moldvából is énekelt szövegeket (Erdélyi Zs. 1976: 229. sz. és a 683. oldalon lévő zenei lejegyzés máriapócsi búcsún gyűjtött görög katolikus ima). Toschi szövegei történeti elemzésénél – bizonyos stiláris elemek alapján: ismétlések, jellemző nyitó-záró formulák, hallgatókhoz való szólás, fölszólítás, a korabeli viszonyok és a középkori orális kultúra ismeretében – föltételezi e szöveghagyomány széles körű gyakorlatát. Továbbmenve, föltételezi a céhes mívelés valószínűségét, a gitárral, lanttal kísért népénekesi tevékenységet: piacokon, templom előtti tereken, nagy ünnepek, vásárok, sőt énekversenyek során is. Nem beszélve a kegyhelyek, búcsújáró helyek, szentföldi utak nyújtotta históriás énekgyakorlatról. E széles körű köznépi költészet egykori művelésében és terjesztésében szerinte szerepet játszottak a vak rapszodoszok, a históriás énekmondók, népköltők – cantastorie (Toschi 1935: 31–33). Nálunk ezek az „Úr igricei” (joculatores Domini), regösök, lantosok, hegedűsök lehettek. S szerepet játszottak a mindenkori szent emberek, kiknek a középkor fölfokozott vallásos érzületében legalább olyan feladat jutott, mint a török megszállás alatti hitbéli nyomorúság, paphiány idején, mely a licentiatus gyakorlatát keltette életre (erről részletesen lásd Juhász K. 1921; Sávai 1982 és általában a szent emberek szerepéről Bálint 1942). Toschi megállapításait érvényesnek mondhatjuk a mi imádsághagyományunkra is, annak ellenére, hogy a magyar anyagon nem végezhetjük el azokat a korai összevetéseket, amit ő késő középkori írásos emlékek alapján megtehetett. Annyi azonban a toposz–motívum–stílus–metrum- és a jelen funkcióbéli azonosság, hogy feltételezhetjük a történeti vonatkozású egyezéseket, legalábbis analógiákat. Míg az olasz írásbeliség szép számmal tud fölmutatni vizsgálható irodalmi párhuzamokat, mi {5-740.} „tiszta” képében csak a 17. században megörökített ún. „Memorialis”-t és az 1805-ben följegyzett, Horvát István-féle „Fehér Rózsa Mária” kezdetű „babonás” imádságot tekinthetjük történeti párhuzamnak (Horvát 1967: 210). Továbbá a 16. században rögzített bájoló imádságokat s újabban a Jankovics József megtalálta és föntebb jelzett 17. századi ráolvasó imádságok bizonyos motívumait (Jankovics 1981). S ha motívumokra bontjuk le: a kódexek már említett szövegelemeit.

Imádságainkban azonban nemcsak kódexbeli motívumokat és azonos kifejezéseket találtunk, hanem sokszor azonos szövegeket is, mint pl. az ún. Szent Ágoston imája megnevezésű szöveg, mely csak a szóbeli örökítés számlájára írhatja a jelenleg mutatkozó eltérést. Előképe-párhuzama a Gömöry-kódexben (1516) van: „…Mely Imadsagod, zerzzet. zent Agoston doktor…” (Nytár XI. 338–339). Népi elterjedését érthetővé teszi, hogy a Pongrácz Eszter szerkesztette s 1719–1902 között számtalan kiadást megért rendkívül népszerű Aranykorona ének- és imádságoskönyv harmadik részében szerepel utolsó, bűnbocsánati imádságként. Birtokunkban lévő 21., valószínűleg 1872-es kiadásában a 47. oldalon, míg egy másik régebbiben (1846) a 60. oldalon található. Jellemző, hogy míg a Gömöry-kódex, számunkra ősszövege, az elmondónak „terden alua. es aytatoson. meg mondanayak” nyolcvanezer esztendei búcsút ígér a halálos bűnnek bocsánatjára, addig az 1846-os így fogalmaz: Sz. Ágoston Imádsága a’ bünnek bocsánatjáért, mellyet valamennyiszer térdre esvén elmond valaki, mindannyiszor 80 esztendeig való Búcsút nyer. Az említett évszám nélküli, naptári rendje szerint feltehetően 1872-es kiadás csak ennyit közöl: „Szent Ágoston imádsága a bünnek bocsánatjáért.” Az alapszöveg és két újabb változata közt alig van eltérés, az is inkább stiláris jellegű.

{5-741.} Este meg reggel imádkozták. Hatéves korában tanulta nagyanyjától, György Mártonné Sipos Teréztől, nem tudja, mikor halt meg, és hány éves volt. (Erdélyi Zs. 1976: 218. sz.)

Ha nem is ilyen viszonylag tiszta formában, feltűnő egyezéseket mutat a középkori írott szöveggel egy moldvai ún. Kérő ima is Lészpedről, mely a Kinizsi Pálné Magyar Benigna számára 1493–1494 között írt Festetics-kódexben – valójában hóráskönyvben – olvasható (Nytár XIII. 39–40). A Gömöry-kódexben (1516. Nytár XI.) található Szent Brigitta tizenöt imája közül nem egy – főleg az első – számtalan olyan fordulatot közöl, amelynek bármelyike imádságainkban is föllelhető. Hasonlóan idézi jelen szövegeink bizonyos motívumait – passió – ugyanott a 309., 336. és 338. oldalon található imádság is.

Fölvetődik a kérdés, hogy a már említett szenvedéstörténeti és Mária-siralom motívumokon túl imádságainknak mely témamagjai középkori eredetűek még? Melyek azok az elemek, amelyeket a nemzetközi összehasonlító kutatás alapján a magyar gótika korába helyezhetünk? Bár, ahogy láttuk, legnagyobb részüket a szenvedéstörténet egyes, apokrif eredetű epizódjait megjelenítő szövegrészek adják, mégis számtalan középkori mozzanatot idézhetünk még föl.

Elsősorban talán a Mária-álom típuskört említhetjük, amely a szláv folklórban már egészen korán, a 10. században előfordul. Különben az óperzsa irodalomig visszavezethető motívum, egyik feltevés szerint (Szövérffy 1957: 46). Legelső ismert nyugat-európai változata 1281-böl, Bolognából való (Ferraro 1875: 46). Témája: Mária elalszik, álmában végigkíséri fia szenvedését, halálát. Fölébredvén elmondja Krisztusnak, aki közli vele, hogy álma valóság lesz (Erdélyi Zs. 1976: 220., 221., 222. sz.). Mind ez, mind az ún. Aranymiatyánk keleten-nyugaton egyaránt elterjedt, s napjainkban is gyűjthető, s a legújabb szakirodalom is hozza (pl. Corrain–Zampini 1971: 123–125). Mindez nem meglepő, ha tudjuk, hogy már a 14. század vallásos színjátszásában is vannak Krisztus és Mária között olyan jelenetek, amelyekben Krisztus, anyja kérésére, elmondja, mi minden történik vele a nagyhét során (Mone 1846: I. 187, illetve 181–194). Nálunk a Weszprémi-kódexben is (16. század első negyede) olvashatni hasonló megjelenítést (Nytár II. 10–11). Szó szerinti megjelenítést, mert mindkét típus a középkori látomásirodalom körébe vonható, jól kihasználva annak képi lehetőségét a vallásos élet központi történésének, a Krisztus-halál fölidézésének-átélésének kifejezésére s ezzel kegyes haszon szerzésére. Az erre való törekvést, melyet imádságaink is főleg záradékaikban kifejeznek, már a korai német irodalom is számon tartja. „Nutzen des Gedenkens an unseres Herren Marter” („Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés haszna”), vagy „Drei Nutzen des Gedenkens an unseres Herren Marter” („Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés háromféle haszna”) megjelöléssel Wackernagel föltünteti korabeli kéziratos imádságokat s prédikációkat közlő könyvében a Krisztus szenvedésén való elmélkedésnek a középkor fölfogása szerinti „hasznát”. Vö. népi imádságaink „hasznos” megnevezésével (Wackernagel 1876: 605, 604). Az Aranymiatyánk általában prózaritmusú epikum. Szerencsénkre Palócföldön találtunk egy énekes-verses változatot, mely viszont szinte szó szerinti nyugat-európai párhuzamot mutat (Avenarius 1909: 197–198). E hazai verses változat azóta csak elvétve került elő (Erdélyi Zs. 1976. 245).

A látomásirodalom stilizált-lírizált elemeinek tűnhetnek imádságaink azon motívumai, amelyek részint a természeti kezdőkép szerepét töltik be, részint meg a már említett verbális ikonográfia eszközének tűnhetnek, a szóval láttatás lehetőségét nyújtják a {5-742.} középkori templomok képi ábrázolásai, a biblia pauperum esztétikai, didaktikai értékű, falakra kihelyezett „lapjai” mellett. Földi optikával közelítik meg az égi világot, és igyekeznek érzékeltetve közvetíteni a kornak ez égi világgal kapcsolatos főbb tartalmait, képzeteit, vezető helyen a Krisztus-halál, Mária-gyász egyetemessé tágítható vízióit.

Több szövegünk kezdődik a népköltészet bizonyos műfajaira, így pl. a regösénekekre jellemző keletkezési formulával, amely az e környezetben furcsán hangzó teremtő közreműködése nélküli keletkezésre utal: Néhol kerekedik egy kerek dombocska… Amoda keletkezik egy sebes folyóvíz… stb. kezdetű regösének-motívumok (Fettich 1959: 66) imádságainkban ily módon találhatók: „Amott kerepegyik, amott kerepegyik egy kerek kápolna…”; „Amott kerekedik egy kis kerek kápolna…” „Ánafa leterepedett (letelepedett) Ánafa szülte ágását…” Dömötör Tekla szerint ezek az egyházi látomásirodalomra nem jellemző kezdőformulák régi magyar varázsénekekből származó stiláris elemek lehetnek (Dömötör T. 1974a: 193).

Középkori eredetűek azok az imádságok is, amelyek a lélek halál utáni állapotával foglalkoznak. Ezekben kiemelt szerepet játszik a bűnösökért fiánál közbenjáró Mária, az „advocata”, akinek e feladata négy istenanyai kiváltságainak egyikeként jutott osztályrészül a középkori teológia értelmében. Számtalan imádság és epikum tanúsítja ezt a témát az európai folklór szakrális anyagából, még saját gyűjtésünkből is a horvát, szlovén lakosaink hagyományából. (Erre vonatkozóan lásd Bošković-Stulli–Zečević 1978: 68–152.)

…levelbő…édesanyámé (volt) …gyerekkoromban… nem ének, csak ima …három böjthö’ való, …akkor szokják mondanyi, mikor három szombatot böjtölnek ádventbe’ úgy, hogy csak dé’be esznek, de csak három szem búzát, meg három csepp vizet … sokan utánozták ezt a három szombatot… (Szabó Julianna Csépe Istvánné…37-ben halt meg, 79 éves korában.) Idevalósi vót, igen.” (Erdélyi Zs. 1976: 205. sz. változata: 206. sz.)

{5-744.} Majdnem szó szerinti szlovén változatát a Studia Slavicában közöltük (Erdélyi Zs. 1979c: 110–112). Mária e szerepét tanúsítja a korabeli képzőművészet is, mint pl. a számunkra jelentős, 1388 után készített festmény Zseliz kápolnájában (Bars m.) „Becsei Vesszős György különítélete” megnevezéssel (Radocsay 1977: 178–179; Kardos–Dömötör 1960: I. 469–472; Végh 1984).

Középkori eredetűnek tekinthetjük még a hivatalos egyházi költészet különböző alkotásaiból levált és a népi jámborságban-vallásosságban önállósult szövegrészeket, amelyek hol eredeti formájukban élnek tovább a népi gyakorlatban, hol a barokkban újrafogalmazódva jelennek meg: himnuszok, sequentiák, ojficiumok, litániák, imádságok stb. töredékei. Leggyakrabban a „Mivel már besötétedett, Kérünk Teremtőnk Tégedet…”, a már Dante által is emlegetett „Te lucis ante terminum” kezdetű esti breváriumi himnusszal találkozunk. Főleg Palócföldön ismerik, esti imaként használják. Élnek szabad népi változatai is: Moldvából, Bukovinából származó adatközlőink révén gyűjthettük: „A fényes nap tőlünk eltávozik, / Aranyas felhőkkel tőlünk elbúcsúzik…” (Erdélyi Zs. 1976: 208. sz.). Találkozunk a „Már megvirradván éj után…” („Iam lucis orto sidere…”) kezdetű reggeli himnusszal (Erdélyi Zs. 1976: 207. sz.), vagy az „Ave maris stella” parafrázisaival, mely részleteivel szétszóródva jelenik meg szövegeinkben. Föllelhető viszont az „Egeknek szép csillaga / Ki Urunkat szoptatá…” („Stella coeli exstirpavit quae lactavit Dominum…”) kezdetű, döghalál, mirigy elleni segítségkérő himnusz Máriához, szintén szabad átköltésben (Erdélyi Zs. 1976: 211). Megtaláljuk a Trisagion dicsőítő ének „Szent Isten / Szent erős Isten / Szent és halhatatlan úristen…” népi változatát, amely himnusz a négy őskeresztény, isteni eredetűnek tekintettek egyike. A nevezett szövegrészt Mezey László, mint említettük, visszavezeti a „Media vita in morte sumus” („Fél élettel a halálban vagyunk”) antifonára (Mezey 1971: 368), amelyben a „Trisagion: Hagios ho theos, hagios ischyros… Sanctus Deus-Sanctus fortis…” záradékként szerepel. E tényből Mezey a kontaminálódás idejét is kikövetkezteti: a 17. század előttre teszi (részletesen: Frick 1910: 26–27). Előfordulnak szövegrészek a „Nunc dimittis” („Most bocsásd el, Uram…”) antifonából, majd a 90. esti zsoltárból, továbbá Szent Tamás himnuszából, az „Adoro te devote latens deitas…” kezdetű, a középkorban nagyon elterjedt énekből („Imádlak Téged elrejtett Istenség…”).

Antiochiai Szent Margitról szóló, szintén moldvai imádságunk: „Szűz leán Szen’ Margit imáccsága” olyan tartalmakat és képzeteket hordoz, amelyek egyrészt a középkor erős Margit-tiszteletére utalnak, másrészt fölvetik a magyar Grál-epikum létének kérdését. Archaikus nyelvi anyagát Pais Dezső elemezte (1971: 366), énektörténeti kapcsolatairól szólt Holl Béla (1971: 373–374), s a vele is megjelenő Grál-képzetekről meg Mezey László (1971: 369–370). Sequentiális formában zajlik a párbeszéd Szent Margit és az őt megkörnyékező ördögök között, kik számára ő megközelíthetetlen a nála lévő szentelmények védelmében, közöttük a hóna alatt vitt „arany medencéi” s „arany medencéiben Krisztus Jézusnak harminchat csepp vére” miatt.

Szűz leán Szen’ Margit imáccsága

„…Édesanyámtól tanultam… Szűz leán Szent Margit imáccsága.” (Erdélyi Zs. 1976: 20. sz. és a kapcsolódó bőséges jegyzet.)

E motívum sok egyéb, szövegünkben előforduló képpel a Grál-mondakör egykori hazai jelenlétére utal, s valószerűsíti a magyar Grál-epikum létét, ahogy ezt Mezey László felvetette. A lehetőségét többen elfogadták, így Bárczi Géza, Tálasi István – szóbeli közlések –, Bán Imre, Zolnay László (Tóth S. 1975: 86) és Bálint Sándor (Bálint 1975c). Föltételezhető a Robert de Borron írta Grál-előtörténet: „Arimathiai József” c. műve hatása, talán a középkori szent vér-kultusz velejárójaként. Az európai irodalom és művelődéstörténet mintegy 25 Grál-változatot, -megfogalmazást ismer, még izlandit is számon tart. Legismertebb Chrétien de Troyes és Wolfram v. Eschenbach földolgozása (12. század vége, 13. század eleje). A kor nagy költői áramlatai-témái akkori királyaink politikai és szellemi kapcsolatai révén (pl. III. Béla) hozzánk is eljuthattak, s a jelek szerint el is jutottak. A középkori latin nyelv „Gradalis”-nak nevezi azt a lépcsőzetes formájú nagy, széles edényt, amelyet Jézus és tanítványai, a hagyomány szerint, az utolsó vacsorán használtak s amelyben aztán, állítólag, Krisztus vérét Arimathiai József fölfogta, amikor a holttest mosdatásánál sebei megnyíltak. Ez az eredetileg agyagedény Krisztus szavára smaragddá változott. Ezt vitte magával József, amidőn 65 kereszténnyel együtt a brit tengerpart egyik szigetére menekült. Majd minden szövegzáradékban megjelenik a Grál-alapmotívumot jelentő krisztusi vér, amely testéből kifolyik, az angyalok fölszedik, és Isten elé vagy valamely misztikus helyre viszik. A szövegekben ez a misztikus hely az említett Gradalis szóképnek megfelelően számtalan változatban hűebb, tisztább, vagy torzultabb, sőt teljesen romlott formában jelenik meg, de megjelenik: „…Egy csöpp vére elcsöppent / Az angyalok fölszették, / Gárdijomba bevitték…”; „…Egy csepp vért elcseppentett, / Az angyalok elvitték, / Gárdilomba elvitték, / Gárdilombó’ elvitték, Krisztus Urunkho’ vitték…”; „…Hét csöpp vére lecsöppent, / Az angyalok fölszedték, / Gádalomba elvitték…”; „…Hét csöpp vére elcsöppent / Az úrangyala {5-746.} fölvette / Káriomba fölvitte…” Torzulásai a „hallás” utáni elsajátítás, gyerekkori „elhallás” eredményeként: gárgyaom, kárdzsaom, dárium, kárium, gárgyium, árgyium, árgyélom, gázium, gézium, gália, nárion, áriston, árium, hórrium, órium, orittom, glorittom, óliliom, álelom, alelium stb. S maga az edény, amelybe az angyalok fölszedik Krisztus vérét, számtalan szinonimában mutatkozik az aranytáltól-aranytányértól-aranymelencétől kezdve óntányérig, liliomlevélig, gazdag képiséggel él a népi lelemény vagy örökség. Magunk abban látjuk a Borron-mű esetleges egykori hazai jelenlétét, hogy egy József-napi (Arimathiai József) szöveg vonzott magához bizonyos Grál-elemeket, ahogy erről Bálint Sándor szólt (Bálint 1975c).

Bán Imre középkori eredetűnek tekinti még azokat a motívumokat is (Tóth S. 1975: 85), amelyeket költői megjelenítésben a Mettertia – középkorban népszerű – fogalomhoz kapcsolhatunk. A „Mettertia” szó jelentése: harmadmagával, nőneműre vonatkoztatva. Jelenti a hármas ábrázolást, elsősorban Szent Annát Máriával és Krisztussal. Ez a középkori Szent Anna-kultusz egyik ikonográfiai megoldása. Katona Lajos részletesen foglalkozik a kérdéssel és ikonográfiai vonatkozásaival (Katona L. 1905). Bán Imre szerint az archaikus népi imádságok gyakori Szent Anna–Mária–Krisztus genezis-képei mint a népköltészeti stilisztika remekei, tipikus, szinte azonosítható Mettertia-képek: „Fa szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte szent fiát…”; „…Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a csillagos égre, / Ott látok egy mályfát, / Mályfának tetején virágját, / Az szülte Szent Annát, / Szent Anna Máriát, / Mária Krisztus Urunkat…” Már említettük ezt a képsort a fa totemisztikus genezis-motívumainál, most több példát nem hozunk a nagyon sok változatban előforduló szövegrészekből.

Summázatként: középkori eredetűnek tekinthetünk minden olyan imádságot, amelynek 1. témája a szenvedéstörténet apokrif hatásokat jelző megfogalmazása, talán csak egyes kódexek tömör hangú szövegeivel összehasonlítható sűrítettsége, sokszor már stilizációja; 2. befejező része a sokat vitatott és erős egyházi ellenzést kiváltó záradék: „Aki ezt az imádságot…” E „teologice-liturgice abszurd zavaros” gondolati tartalmú záróformulának a kérdése napjainkban került egyházi revízió alá a neves római jezsuita professzor, Alszeghy Zoltán jóvoltából (1978: 100–107; 1983: 8–10). Ő ezeket a történeti előképek és a népi gondolkodás és látásmód, továbbá a nép költői nyelvének, kifejezésbéli sajátosságainak ismeretében értelmezte, és a kérdést történetileg is a helyére tette.

Nem érinthettünk minden szövegtípust, motívumot, amellyel ez a gazdag szellemi örökség rendelkezik. Így pl. nem szóltunk az ébresztés-motívumról (Kakas ébreszti az alvó Máriát, keljen fel, fiát elfogták…), melynek eredetét ez ideig nem sikerült tisztázni. Talán misztérium-játékok nyomát őrzi, talán összefügghetett a keleti-nyugati arculatú Mária-álom epikummal, netán a szentiváni rítusénekek alvó Máriájával is (Dömötör T. 1974a: 166–177). A fénykezdetet jelentő kakas jelkép kapcsolatban lehetett szövegeink piros hajnalban nyugvó-alvó Máriájával és középkori himnuszaink Mária-jelképeivel. Ezek a „Fehér Rózsa Mária” kezdetű imádságokban is jelentkeznek, mint ahogy ékes-képes jegyekkel lépten-nyomon felbukkannak ebben az erősen Mária-központú szent hagyományban.

Szövegtöredékek tűnnek elő a barokk kor népszerű énekeiből, a Cantus Catholiciből (1651) vagy Kájoni Cantionale Catholicum (1676) énekgyűjteményéből, sőt zsoltárokból és korabeli imádságokból. Egyes sorokkal találkozunk pl. Rákóczi „Buzgó ének”-éből (1703-ból): „Felséges úristen ki lakozol mennyben / Uralkodol igaz királyi székedben…” – {5-747.} hangzik föl egy bukovinai imádság Józseffalváról. Az imádság a kezdősoron kívül csak néhol érintkezik Rákóczi énekével, a népi gyakorlatban esti imaként élt; szülőkkel együtt mondták (Erdélyi Zs. 1976: 217. sz.). Van szövegünk Szent Pál Szeretethimnusza alapján (I. Korinth. 13: l; Erdélyi Zs. 1976: 225. sz.), s van teljes imádságunk, amely a korabeli barokk énekköltészetből folklorizálódott. Ilyen a Szent-Rozsália imája Moldvából: „Tövis nélkül megnyílt rózsák, / Mirigyeknek így olvassák, / Hersekeknek onokái, / Idvezlégy szent Rozsália,…” (Erdélyi Zs. 1976: 213. sz.). Ez éneknek előképe Szegedi Lénárt 1674-es Cantus Catholicijében van, majd onnét került az 1770-es Lelki Fegyverház c. énekeskönyvbe s innét a népi gyakorlatba, meglehetősen erős orális hatásoknak kitéve. Hasonlóan értékes emlék ez időből Szent Rókus imája, ugyancsak Moldvából: „Oh szent Rókus az életbe, / Szarándok lévén testyibe, / Pestis támada hirtelen / Orvosságot ad az Isten…” kezdetű, Baranyi Pál 1700-ban megjelent „Lelki paradicsom” c. könyvében található (Bb lb lapon; Erdélyi Zs. 1976: 214. sz.). Holl Béla elemezte imádságainknak az egyházi népénekekkel, régi imádságoskönyvekkel való kapcsolatát (Holl 1971: 371–374).

Szóltunk már az imádsághagyomány barokk összetevőiről, most már csak röviden említjük meg, hogy múlt századi elemeket is csatolt imaállományához a népi jámborság. Ez ideig nem sikerült eredetüket kinyomozni – nagy ritkán egy-egy múlt századi ponyván. Annál is inkább nehéz megállapítani forrásukat, mert különböző motívumokból összeállt „nagyböjti”, „esteli”, vagy saját szerzőségre utalt, de ismert elemekből építkező „Látomány imá”-k, „Sugallmány imádság”-ok is vannak közöttük. Sok közülük éppen e bemondott szerzőség alapján korunkra datálható a „magam kőtöttem” részeket s a valóban modern szemléletet véve tekintetbe. E „magam kőtöttem” tény sem jelent teljes eredetiséget, mert egykori jámborsági szövegpanelok (alapfogalmak, kifejezések-töredékek-liturgikus szövegtorzulások, elhallások) éppúgy előfordulnak bennük, mint a múlt századi gyakorlathoz köthető szövegekben. Még modern formájukban is jól mutatják az imák alapjellegét, az „összeragasztott”, „összekovácsolt”, „magunkszőtte” stb. jelzők valós értékét: „…Ime, malasztnak anyja vagy, / Tengernek fínyes csillaga, / Ki az igazság napját szülted, / Habár Istennek fiát, / Anyja lövén árváknak, / Minden gyámoltalanoknak, / Oltalmad alá sietünk, / Vagy mi kegyes segedelmünk, / Tudod a világ tengerével / Sok kisértetet szívből szívén evezzünk (?) Az őrző csillagunk el ne vesszük, / Kárhozatra ne vitessünk, / Bűnbe se merüllünk…” (Erdélyi Zs. 1976: 226. sz.), vagy egy ún. mai „Magam kőtöttem” imából: „Kelj fel Uram a mi családaink közé, / A fiatalság közé, / Az egész emberiség közé, / Úgy mint egykor felkeltél a hajón a tanítványaid közé, / Nem hattad őket elsüllyedni, / Ne hadd elsüllyedni az emberiséget a bűn özönyin, / Hanem légy irgalmas, kegyelmes Urunk Istenünk gyarló alkotmányaidnak akit oly drága áron váltottál meg, / Uram / Kényszerítelek: / Maradj velünk, mint tanítványaiddal / Síron innen, síron túl…” (Erdélyi Zs. 1976: 228. sz.). Később: „…Légy nekünk / Igazgatónk, / Kormányzónk, / Vezérünk, / Ügyvédünk, / Védelmezőnk, / Testi lelki bajainkban megmentőnk, / S minden szükségleteinkben segítségünkre…” (ugyanaz a szöveg).

Nehéz és talán méltánytalan is ezeket a „mai imádságokat” száraz szövegképükben értelmezni és bemutatni. Értelemmel elemezve nem mondanak annyit, mint élő szerepükben követve. Sokszor megrázó élmény hallani, nézni elmondójukat, mert ezek a szövegek, akárhonnét szedték is őket egybe, a népi mondás hevületében, belső átélésében és fényében szép, sokszor megrázó imádságokká válnak, bizonyítva azt, hogy a népi vallásosság szó-, hang-, szöveg-, énekállományában más a mérce és a megítélés jogalapja”, {5-748.} mint a hivatalos vallásosságéban. A kettő között nincs minőségi különbség, sem mennyiségi, legföljebb alapállás- és jellegbeli. Ha ezzel tisztában vagyunk, nyílik meg szemünk és agyunk sok rejtett szépség, illetve sok lappangó érték befogadására, a néphagyomány eddig ismeretlen tartományának, az archaikus népi imádságok különös szellemiségének megragadására. S mindezt érvényesíthetjük általában az egész imádságanyagra, az archaikus népi imádságoknak, amint láttuk, nagyon régi, ám a magyar folklórkutatás legújabb műfajára. E műfaj szövegi megjelenésében úgy hoz újat, hogy fölfedi a régit, azaz fölfedi az eltűntnek hitt középkori nyomokat; művelődéstörténeti, néplélektani-tudati téren meg szélesíti és mélyíti ismereteinket.

Befejezésül R. Mansellinek, a középkor és a népi vallásosság neves kutatójának véleménye kívánkozik ide, aki szerint bonyolult történeti és szellemi képződmény a népi vallásosság, amelyben számolni kell a mindenkori megelőző hagyományok folyamatos jelenlétével, amelyek akkor is föllelhetők benne, ha az idők során módosultak, alakultak, hogy adott élethelyzetekhez, belső szükségletekhez alkalmazkodva-alkalmazva éljenek és így továbbélhessenek (Manselli 1975: 17). Hogy ez mennyire így van, azt az archaikus népi imádsághagyomány vegyes eredetű anyaga egyértelműen bizonyítja. E hagyomány a Manselli említette teljességgel láttatja elmúlt századok vallási tudatvilágát-képzeteit a népi emlékezés fönntartotta sok száz éves gyakorlat „hasznos”, „erős”, „hathatós” szövegeiben, és láttatja immár számunkra is erős haszonnal, hasznos szépséggel.