"Fent és alant mindenki sárban fetreng! ... Nana gúnyosan nevetve mondogatta, hogy ha az ember minden hálószobába bepillanthatna, bizony furcsa dolgokat tapasztalhatna. A kis emberek nyakig úsznak a fertőben, s itt is, ott is, akárhány előkelő személyiség még mélyebben turkál a piszokban, mint mások!"
Kilenc órakor még üres volt a Variétés színház nézőtere. Az erkélyen s a zenekari üléseken csak néhányan várakoztak, s a félig felgyújtott csillár gyér világánál szinte elvesztek a vörös bársonyszékek közt. Árnyék borította a függönyt, amely olyan volt, mint valami nagy piros folt; a legkisebb zaj sem hallatszott a színpadról, még nem gyúlt ki a rivalda, s a muzsikusok kottatartói összevissza állottak. Csak fönt zsibongott a lárma, a karzaton, a boltozatos mennyezet alatt, amelyen csupasz nők és gyermekek röpködtek a gáztól zöld égben; kacagás csendült a szüntelen zsivajból, főkötős és sipkás fejek sorakoztak lépcsőzetesen az arannyal keretezett széles, kerek nyílások alatt. Időnként bejött a szorgos jegyszedőnő, kezében jegyekkel; most éppen egy urat meg egy hölgyet tuszkolt előre, kik letelepedtek. A férfi frakkot viselt, az asszony sovány, görnyedt volt, s tétován tekingetett körül.
Kél fiatalember jelent meg a zenekari helyen. Állva maradtak, szemlélődtek.
- Mit mondtam, Hector? - kiáltott fel az idősebbik, fekete bajuszkás, szálas fiú. - Nagyon korán jöttünk. Bátran hagyhattad volna, hogy elszívjam a szivaromat.
Egy jegyszedőnő ment arra.
- Ó, Fauchery úr - jegyezte meg közvetlen hangon -, nemigen kezdik félórán belül.
- Akkor hát mért hirdetik kilenc órára? - dohogott Hector, kinek hosszú, sovány arca bosszús kifejezést öltött. - Clarisse, akinek szerepe van a darabban, ma reggel még váltig erősködött, hogy pontosan kilenc órakor kezdik.
Elhallgattak egy percre; felnéztek s a páholyok homályát fürkészték. De a zöld kárpit még jobban elhomályosította a páholyokat. Lent, az erkély alatt, a földszinti páholyokra vak sötétség borult. Az erkélypáholyok közül csak egyetlenegyben ült egy kövér nő, nekidűlve a könyöklő bársonyának. Jobbra-balra, a magas oszlopok között, a hosszú rojtos függönyökkel díszített proszcéniumpáholyok üresen maradtak. A fehér és aranyszínű terem, melynek díszét a belekeveredő élénk zöld szín csak jobban emelte, homályba veszett a nagy kristálycsillár bágyadt világánál, mintha finom por töltötte volna meg.
- Megkaptad Lucynek a földszinti páholyt? - kérdezte Hector.
- Meg - felelte a másik -, de nem valami könnyen ment... Ó, attól ugyan nem kell félnünk, hogy Lucy nagyon korán talál jönni.
Könnyű ásítást fojtott el; majd megszólalt némi hallgatás után:
- Szerencséd van, hogy éppen most látsz először bemutató előadást... A Szőke Venus lesz az esztendő eseménye. Már fél éve beszélnek róla. Ó, öregem, micsoda zene! bizseregtető!... Bordenave, aki pedig érti a mesterségét, a kiállításra tartogatta.
Hector áhítattal hallgatta. Aztán megkérdezte:
- Ugye ismered Nanát, az új csillagot, aki Venust játssza?
- Nesze neked! Kezdődik már megint! - kiáltott fel Fauchery s összecsapta a kezét. - Reggel óta egyre Nanával gyötörnek. Több mint húsz emberrel találkoztam, s mind Nanáért nyaggatott. Mit tudom én! Hát ismerem én Párizs valamennyi leányzóját?... Nanát Bordenave fedezte fel. Szép kis szerzet lehet!
Fauchery lecsendesült. De a terem üressége, a csillár félhomálya, a suttogó hangoktól, ajtócsapkodástól visszhangzó templomi áhítat kihozta sodrából.
- Ej, mit! - szólt hirtelen. - Itt megőszül az ember. Én megyek... Lent talán megtaláljuk Bordenave-ot. Tőle majd megtudunk egyet-mást.
Lent, a márványkockákkal kirakott nagy előcsarnokban, hol a jegyeket vizsgálták, már szállingózott a közönség. A három nyitott rácsos kapun látni lehetett a körutak lüktető életét, melyek csak úgy ragyogtak, hullámzottak a szép áprilisi estén. Robogó kocsik álltak meg hirtelen, ajtók csapódtak hangosan; a színházlátogatók kis csoportokban jöttek, megálltak a jegyvizsgálók előtt, aztán fölhaladtak a hátul nyíló, kettős lépcsőn, hol ringó csípővel el-elmaradoztak a nők. A gáz vakító fényében, e fakó, csupasz teremben, melyből a fogyatékos empire stílusú díszítés kartonpapíroszlopos templomcsarnokot hamisított, óriási sárga plakátok virítottak, ökölnyi fekete betűkkel; mind a Nana nevét kiabálta. Férfiak olvasták, mintha fennakadtak volna rajta, amint arra haladtak, mások az ajtókban csevegtek, s elállták az utat. A jegypénztár mellett széles, borotvált arcú, vastag férfi felelgetett nyersen a jegyekért tolakodóknak.
- Itt van Bordenave - szólt Fauchery, ahogy lejött a lépcsőn.
De az igazgató már észrevette.
- Na, maga is derék legény! - kiáltott feléje messziről. - Hát így írt cikket róla!... Ma reggel megnéztem a Figaró-t. Semmi!
- Ejnye, de türelmetlen! - válaszolt Fauchery. - Előbb hadd ismerjem meg a maga Nanáját, aztán majd beszélünk róla... Különben sem ígértem semmit.
Aztán, hogy másra terelje a beszédet, bemutatta unokatestvérét, Hector de la Faloise-t, egy fiatalembert, aki Párizsba jött, hogy befejezze tanulmányait. Az igazgató egyetlen szempillantással felmérte az ifjút. De Hector megilletődve figyelte. Ez hát Bordenave, a nőcsiszár, ki úgy bánik a fehérnéppel, mint valami fegyházfelügyelő, s örökké valami újdonságon töri a koponyáját. Ez a kiabáló, köpködő, combjait verdeső cinikus, ez a zsandárlélek! Hector jónak látta, hogy valami kedveset mondjon neki.
- Az ön színháza... - kezdte lágy hangon.
Bordenave nyugodtan félbeszakította egy vaskos mondással, mint aki kereken meg szokta mondani a magáét:
- Mondja: bordélyházam.
Fauchery helyeslően kacagott, la Faloise-nak pedig torkán akadt a bók: ugyancsak meghökkenve állt ott, s váltig erőlködött, hogy olyannak lássék, mintha élvezné a megjegyzést. Az igazgató elrohant, hogy kezet fogjon egy színikritikussal, akinek rovata nagy tekintély volt. Mire visszajött, la Faloise megemberelte magát. Félt, hogy falusi tuskónak nézik, ha mindenen megütközik.
- Azt hallottam, remek hangja van Nanának - kezdte újból, hogy mindenáron mondjon valamit.
- Neki! - kiáltott fel az igazgató s vállát vonogatta. - Akárcsak a kenetlen kocsikeréknek!
A fiatalember legott hozzátette:
- Mindenesetre pompás színésznő.
- Ó!... Igazi fatuskó! Hisz azt se tudja, hova rakja kezét-lábát.
La Faloise kissé elpirult. Nem tudta mire vélni a dolgot. Csak hebegett:
- A világért se mulasztottam volna el a mai bemutató előadást. Tudom, hogy az ön színháza...
- Mondja, bordélyházam - vágott szavába újból Bordenave, a meggyőződéséhez ragaszkodó fagyos megátalkodottságával.
Ezalatt Fauchery nyugodtan nézegette a belépő hölgyeket. Midőn látta, hogy unokatestvére elképedve áll ott, s nem tudja, nevessen-e vagy mérgelődjék, segítségére sietett.
- Csak tégy kedvére Bordenave-nak, hívd úgy a színházát, ahogy akarja; látod, hogy tetszik neki. Maga meg, öregem, ne alakoskodjék itt. Ha a maga Nanája se énekelni, se játszani nem tud, akkor felsül vele, punktum. Attól félek, hogy így lesz!
- Felsülök! Felsülök! - kiáltott az igazgató kivörösödött ábrázattal. - Hát fontos az, hogy egy nő jól játsszék, jól énekeljen? Ej, de nagy csacsi vagy, fiacskám! Nanában egyéb van, a teremtésit! Olyasmi, ami mindent pótol. Megszimatoltam én azt, megvan az benne nagyon; vagy ha nincs, hát akkor igazán pocsék orrom van... Meglátod, meglátod, elég, ha kijön, s az egész ház oda lesz!
Felemelte vastag kezét, mely remegett a lelkesültségtől; aztán megkönnyebbült, abbahagyta a kiabálást, s csak magában dünnyögött:
- Hej, de sokra viszi még, teringettét, de sokra viszi még!... Micsoda bőr, ó, micsoda bőr!
S mivel Fauchery vallatóra fogta, engedett s elmondott róla egyet-mást, persze vaskos kifejezésekkel, melyek zavarba hozták Hector de la Faloise-t. Amikor megismerte Nanát, elhatározta, hogy utat tör neki. Éppen akkor keresett egy Venust. Maga nem sokat veszkődött egy-egy nővel; jobban szerette mindjárt a közönség nyakába sózni. Csak az volt a baj, hogy ennek a nagy lánynak a hirtelen betoppanása föllázította az egész bódéját. Rose Mignon, a csillaga, elsőrangú színésznő, pompás énekesnő, szörnyen dühös volt, mert megérezte a vetélytársat, s mindennap azzal fenyegetőzött, hogy faképnél hagyja. Aztán, micsoda ribillió a színlap miatt, jóságos Isten! Végre rászánta magát, hogy egyforma betűkkel nyomatja a két színésznő nevét. Vele ugyan nem lehet sokat okoskodni! Ha valamelyik kis nőcske, ahogy nevezni szokta őket, Simonne vagy Clarisse, nem járt a kedvében, egyszerűen jól hátulján rúgta. Másképp lehetetlen velük boldogulni. Árulta őket, tudta, melyik mit ér, a sok lolyója!
- Na nézd csak! - szakította félbe a beszédet. - Mignon meg Steiner. Mindig együtt. Tudja, Steiner már unja Rose-t; de az ura figyeli is ám Steiner minden lépését, mert fél, hogy még kereket old.
A színház párkányzatán lobogó gázlámpák sora vakító sugárnyalábot vetett a gyalogjáróra. Két apró fa élesen kivált élénk zöld színével; egy oszlop olyan fényességgel tündökölt, hogy messziről el lehetett rajta olvasni a színlapokat, mintha világos nappal lett volna; azon túl a körút sűrűsödő, lángokkal tűzdelt éjszakája borongott, s szüntelenül le s fel hullámzott a tömeg. Sok férfi nem ment be azonnal, hanem künn maradtak, hogy végig elszívják a szivarjukat; elcsevegtek a lámpák fényénél, mely fakóvá sápasztotta arcukat, s rövid, sötét árnyukat az aszfaltra vetítette. Mignon, hatalmas, megtermett fickó, kinek akkora idomtalan feje volt, mint valami vásári Herkulesnek, utat tört a tömegen s magával húzta Steiner bankárt. Az egészen apró emberke volt, már jókora hasat eresztett, s puffadt képét őszülő körszakáll övezte.
- Nos - szólt Bordenave a bankárhoz -, találkozott vele tegnap az irodámban.
- Tehát ő volt az! - kiáltott fel Steiner. - Mindjárt gondoltam. Csakhogy épp akkor távoztam, mikor belépett, s alig láthattam.
Mignon lesütött szemmel hallgatott, s idegesen forgatta ujján a vastag gyémántgyűrűt. Mindjárt megértette, hogy Nanáról van szó. Mivel azonban Bordenave úgy ecsetelte süldő színésznőjét, hogy a bankár szemei megcsillantak bele, félbeszakította a beszédet.
- Ugyan hagyja már, öregem. Holmi utcai lotyó! Ki is fütyüli ám istenigazában a közönség... Steiner, fiacskám, a feleségem már várja az öltözőjében.
Magával akarta vinni. De Steiner nem tágított Bordenave mellől.
Előttük egymás hegyén-hátán tolongott a közönség a jegyvizsgálók körül, élénk kiabálás hangzott, melyből a Nana név csendült ki két szótagjának zengő elevenségével. A férfiak a színlapok elé álltak s fennhangon silabizálták; mások arramenet, kérdően vetették oda, a nők pedig nyugtalanul mosolyogtak, s halkan, meglepődött arccal ismételték. Senki sem ismerte Nanát. Honnét pottyant ide Nana? Vége-hossza nem volt a meséknek, s dévaj megjegyzéseket suttogtak egymásnak. Kedves, becéző név volt ez, olyan nevecske, mely minden szájban meghitten csendült. Csak ki kellett ejteni, a tömeg nyomban vidám lett, s akár madarat lehetett volna fogatni vele. Lázas kíváncsiság ösztökélte az embereket, igazi párizsi kíváncsiság, mely a hirtelen téboly hevességével tör ki. Látni akarták Nanát. Egy nőnek felszakították a ruhája fodrát, egy úr elvesztette a kalapját.
- Ejnye, százfelé csak nem beszélhetek! - kiáltott Bordenave, kit vagy húsz férfi ostromolt kérdéseivel. - Majd mindjárt meglátják... De szaladok, mert szükség van rám!
Azzal eltűnt, boldogan, hogy felizgatta közönségét. Mignon vállát vonogatta, miközben figyelmeztette Steinert, hogy Rose várja s meg akarja neki mutatni jelmezét, melyben az első felvonásban fellép.
- Nézd, ott van Lucy, épp most száll ki a kocsiból - mondta la Faloise Faucherynak.
Csakugyan Lucy Stewart volt, egy kis csúnya, körülbelül negyven éves, feltűnően hosszú nyakú, sovány, megnyúlt arcú, duzzadt ajkú nő, de olyan élénk, kedves teremtés, hogy nagyon bájosnak mondhatta az ember. Magával hozta Caroline Héquet-t s az anyját; Caroline hűvös szépség volt, anyja szertartásos, fásult arcú dáma.
- Velünk jössz, helyet tartottam fenn a számodra - szólt Faucheryhoz.
- Ó, hogyisne! Hogy semmit se lássak! - válaszolt az. - Van már helyem, szívesebben vagyok a zenekar mellett.
Lucy megsértődött. Hát szégyellné, ha együtt látnák? Majd hirtelen megnyugodott, s más témára csapott át:
- Mért nem mondtad nekem, hogy ismered Nanát?
- Nanát? Sose láttam.
- Igazán?... Váltig azt hajtották, hogy Nana a szeretőd volt.
De Mignon, ki előttük állt, ajkára tette ujját, mintegy figyelmeztetésül, hogy hallgassanak. S mikor Lucy az okát kérdezte, suttogva mutatott egy arra haladó ifjúra: - A Nana selyemfiúja.
Mind rá néztek. Csinos fiú volt. Fauchery megismerte: Daguonet volt, ki háromszázezer frankot dorbézolt el a nőkkel; most folyton a börzét járja apró üzletekben, hogy időnként csokrot vegyen nekik s kifizesse az ebédjüket. Lucy megjegyezte, hogy szép szemei vannak.
- Itt van Blanche! - kiáltott fel. - Ő mondta, hogy Nana a szeretőd volt.
Blanche de Sivry, egy nagy szőke leány, kinek csinos arca már hízásnak indult, igen előkelő, gondosan öltözött, vézna férfival jött.
- Xavier de Vandeuvres gróf - súgta Fauchery la Faloise fülébe.
A gróf kezet fogott az újságíróval, mialatt Blanche és Lucy hevesen vitatkoztak. Szoknyájuk gazdag fodraival - az egyik kékben, a másik rózsaszínben - elállották az utat, s olyan csípős hangon beszéltek Nanáról, hogy mindenki odafordult. Vandeuvres gróf elvezette Blanche-t. De most, mint valami visszhang, egyre hangosabban, a nagy várakozásban felcsigázott kíváncsisággal csendült meg a Nana neve az előcsarnok minden zugában. Hát nem kezdik még? A férfiak az órájukat nézték, a későn jövők kiugráltak kocsijukból, mielőtt még megállt volna, a csoportok otthagyták a gyalogjárót, hol a járókelők lassú léptekkel mentek át a gázlámpák üresen maradt világában, s nyakukat nyújtogatták, hogy a színházba láthassanak. Egy csavargó suhanc, ki fütyörészve arra járt, megállt a kapuban, az egyik színlap előtt, s borízű hangon felkiáltott: "Nana, ujjé, Nana!"; aztán nagy lomposan csoszogva odábbállt. Nevetés futott végig a tömegen. Finom urak ismételték: "Nana, ujjé, Nana!" A jegyszedők körül már dulakodtak az emberek, nagy perpatvar támadt, mindenki Nanát hívta, Nanát követelte, s a zúgó hangzavar éktelen kiabálássá nőtt a fejetlen, durva érzéki rohamban, mely a tömegeket néha elfogja.
De a végtelen zsivajon keresztül egyszerre fölzendült a színházi csengő. A körútig elhallatszott a kiabálás: "Csengettek, csengettek!" Volt aztán lökdösődés, mindenki első akart lenni, mialatt a jegyszedők emberfeletti munkát végezlek Mignon nagyon nyugtalan volt, s végre elfogta Steinert, ki persze nem nézte meg a Rose jelmezét. La Faloise az első csengettyűszóra magával húzta Faucheryt, átfurakodott a tömegen, hogy el ne mulassza a nyitányt. Lucy Stewartot bosszantotta a tolakodó tömeg. Micsoda faragatlan népség, hogy lökdösik a nőket! Utolsónak maradt Caroline Héquet-vel s az anyjával.
Az előcsarnok csakhamar néptelen lett; odakünn tovább hangzott a körút örök moraja.
- Mintha bizony minden darabon jól lehetne mulatni! - hajtogatta Lucy, amint felment a lépcsőn.
A teremben, székük előtt, Fauchery és la Faloise újból szétnéztek. Hanem most már felragyogott a terem. A nagy kristálycsilláron sisteregve lobbant fel a hatalmas gázlángok sárga és rózsaszín tűzáradata, mely a mennyezettől a földszintig mint valami vakító zuhatag omlott széjjel. A székek gránátvörös bársonya barnáspiros színben villódzott; ragyogott a sok aranycifraság, de mind e tündöklést szelídebbé tette a halványzöld díszítés a mennyezet rikító festményei alatt. Hirtelen fénybe borult a fellobbanó rivalda s beragyogta a függönyt, melynek tündériesen pazar, nehéz bíbor drapériája sehogy sem illett a szegényes kerethez, hol az aranyozás alatt, a repedéseken át, itt is, ott is kilátszott a gipsz. Meleg volt. A zenészek hangszereiket hangolták a kottatartók előtt, s a fuvolák gyors trillája, a kürt elfojtott sóhaja, a hegedűk zengő szava elvegyült a zsivaj növekvő áradatában. Valamennyi néző beszélt, lökdösődött, megrohanta a helyeket s nagy nehezen letelepedett; akkora tolongás volt a folyosókon, hogy az ajtókon alig fért be az emberek végtelen áradata. Volt aztán köszöntgetés jobbra-balra, ruhasuhogás, szoknyák és hajdíszek felvonulása, mit egy-egy frakk vagy szalonkabát feketéje tarkított. Lassanként megteltek a széksorok. Itt egy fehér öltözet villan elő, ott egy finom vonású fej hajtja le kontyát, melyben ékszer tündököl. Az egyik páholyban egy csupasz váll ragyog, olyan fehér, mint a selyem. Más nők nagy nyugalommal, tikkadtan legyezgették magukat, s a tolongó tömeget figyelték; lent, a zenekari helyeken, mélyen kivágott mellényben, gomblyukukban gardéniával, fiatalemberek álldogáltak, s kesztyűs kézzel ide-oda forgatták látcsövüket.
A két unokatestvér ismerős arcokat keresett. Mignon és Steiner egy földszinti páholyban ültek, egymás mellett, s kezüket a bársonyos könyöklőre támasztották. Blanche de Sivry, úgy látszott, egymagának foglalt le egy földszinti proszcéniumpáholyt. La Faloise kivált Daguenet-t nézegette, kinek két sorral előtte zenekari helye volt. Mellette egészen fiatal, legfeljebb tizenhét éves kis iskolakerülő meresztette szép, kedves szemeit. Fauchery elmosolyodott a láttán.
- Ki az a hölgy ott az erkélyen? - kérdezte hirtelen la Faloise. - Aki a mellett a kékruhás leány mellett ül.
Azzal egy vaskos, erősen befűzött nőre mutatott; valaha szőke lehetett, s most sárgára festette ősz haját; kerek, festéktől vörös arca majd kicsattant a sok apró, fiatalos hajfürt keretében.
- Az Gaga - válaszolt Fauchery egyszerűen.
S mivel ez a név szemlátomást elképesztette unokatestvérét, még hozzátette:
- Nem ismered Gagát?... Lajos Fülöp uralkodásának első éveiben ő volt a gyönyörök forrása. Most mindenüvé magával viszi a lányát.
La Faloise ügyet se vetett a fiatal lányra. Gaga láttára egészen felvidult, s le nem vette róla pillantását. Még mindig nagyon szemrevalónak találta, de nem merte mondani.
Ezalatt a karmester felemelte pálcáját, s a zenészek megkezdték a nyitányt. Még egyre jött a közönség; a mozgolódás, a lárma nőttön-nőtt. A bemutató előadások e rendes közönségének, mely sohasem változott, megvoltak már a maga meghitt zugai, hol mosolyogva bújtak össze az emberek. A mindennapi színházlátogatók otthon érezték magukat, le sem vették kalapjukat, s barátságosan üdvözölték egymást. Itt volt Párizs, az irodalom, a pénzvilág, az élvezetek Párizsa, egy sereg újságíró, néhány író, börze-tekintély, több félvilági hölgy, mint tisztességes nő. A legkülönbözőbb tehetségeket minden bűntől megfertőzött egyéniségek különös keveréke volt ez, ugyanaz a fáradtság, ugyanaz a láz tükröződött minden arcon. Fauchery, kit unokatestvére egyre-másra kérdezgetett, megmutogatta neki az újságírók és klubok páholyait, aztán megnevezte a színikritikusokat, egy sovány, aszott arcú, vékony, kaján ajkút s kivált egy kedélyes ábrázatú vastagot, ki kényelmesen szomszédnője, az egyik színpadi naiva vállára támaszkodott, s atyai, gyöngéd pillantásaival simogatta.
De Fauchery abbahagyta a felsorolást, mikor látta, hogy la Faloise egy társaságot üdvözöl a szemközti páholyban. Szemlátomást elcsodálkozott.
- Hogyan! - kérdezte. - Te ismered Muffat de Beuville grófot?
- Ó, már régóta - válaszolta Hector. - A Muffat család birtoka határos volt a mienkkel. Gyakran járok hozzájuk... A gróf a feleségével van meg az apósával, Chouard márkival.
S mivel unokatestvérének csodálkozása jólesett hiúságának, el is mondott róluk egyet-mást: a márki államtanácsos, a grófot pedig nemrég nevezték ki a császárné kamarásává. Fauchery elővette látcsövét, megnézte a grófnét, egy fehér bőrű, jól táplált, szép, fekete szemű barna nőt.
- Be fogsz mutatni nekik valamelyik szünet közben - mondta végül. - Már találkoztam a gróffal, de szeretném, ha elmehetnék a keddi fogadónapjaikra.
Erélyes "Pszt!" hangzott a karzatról. A nyitány már régen megkezdődött, s még egyre jött a közönség. Egész soroknak fel kellelt állniuk a későn érkezők miatt, páholyajtók csapódtak be, durva veszekedés zsivajgott a folyosókon. A csevegők lármája se szűnt s olyan volt, mint mikor egy sereg fecsegő veréb alkonyatkor eszeveszett csiripelésbe kezd. Csupa fejetlenség mindenütt, ide-oda mozgó fők és karok összevisszasága; némelyek leültek, sokáig fészkelődtek, s végre kényelmesen megtelepedtek, mások csak azért is állva maradtak, hogy még egyszer végignézzenek a teremben. A földszint sötét mélységéből hevesen kiabáltak: "üljenek le, üljenek le!" Édes borzongás futott át a közönségen: végre megláthatják azt a híres Nanát, kivel már egy hete foglalkozik egész Párizs!
Közben a hangos csevegés lassanként elcsendesedett, s csak hébe-hóba hallatszott egy-egy vastag hang. S ebbe az alélt morajba, ezekbe az elfojtott sóhajtásokba hirtelen belevágott a zenekar pattogó muzsikája, valami keringő, melynek duhaj ritmusából csiklandó nevetés csendült. A közönség már bizseregve mosolygott. A földszinten, az első sorokban rettenetes tapsolást műveltek a fizetett tapsolók. A függöny felgördült.
- Nézd csak - szólt la Faloise, ki még egyre csevegett -, egy úr van Lucyvel.
S ezalatt jobbra nézett, az emeletre, hol a proszcéniumpáholyban, elöl Caroline és Lucy ültek. Hátul Caroline anyjának méltóságos arca s egy magas, szép szőke hajú, választékosan öltözött fiatalember arcéle tűnt elő.
- Nézd már - ismételte la Faloise nyomatékosan -, egy úr van vele.
Fauchery végre rászánta magát, s a proszcéniumpáholy felé szögezte látcsövét. De tüstént el is fordult.
- Ó, hisz ez Labordette! - mormogta nagy nyugalommal, mintha ennek az úrnak a jelenlétét mindenkinek természetesnek és jelentéktelennek kellene találnia.
- Csend! - kiabálták a hátuk mögött. El kellett hallgatniuk. Egyszerre mozdulatlanság ülte meg a termet; merev, figyelmes fők végtelen vonalai sorakoztak a zenekartól a kakasülőig. A Szőke Venus első felvonása az Olümposzon játszódott, kartonból csinált Olümposzon, melyet festett felhők vettek körül; jobboldalt Jupiter trónusa állt. Először Irisz és Ganümedész léptek fel; egy sereg égi szolga segített nekik: kardalt énekeltek, miközben az istenek székeit rendezgették a tanácskozásra. Csak a fizetett tapsolók ütemes tetszésnyilvánítása hangzott fel újra, a közönség még nem melegedett fel s várt. Ám la Faloise megtapsolta Clarisse Besnus-t, Bordenave egyik kis nőjét, ki Iriszt, adta; halványkék jelmezben volt, s hosszú, derekához tűzött hétszínű övszalag lobogott rajta.
- Tudod-e, hogy leveti az ingét, mikor ezt felveszi? - szólt Faucheryhoz hangosan, hogy mások is meghallják. - Ma reggel próbáltuk... A karja alatt meg a hátán látszott az inge.
Némi mozgolódás hullámzott végig a termen. Rose Mignon jött be, Diana szerepében. Bár sem termete, sem arca nem illett a darabhoz, mert sovány és fekete volt s hozzá még kedvesen csúnya is, akár valami párizsi utcagyerek, mégis bájosnak tetszett, mintha szerepének paródiája lenne. Roppant bárgyú szövegű belépőjét, melyben Marsra panaszkodott, ki éppen el akarta hagyni Venusért, szűzi tartózkodással énekelte, s annyi hamis kétértelműséget vegyített bele, hogy a közönség tűzbejött. Férje és Steiner, kik egymás mellett könyököltek, jóízűen kacagtak. S az egész terem hahotára fakadt, mikor Prullière, az annyira kedvelt színész belépett: Mars istent figurázta ki, tábornoki egyenruhában, fején irgalmatlan tollbokrétával, s akkora szablyát cipelt, hogy válláig ért. Ő bizony már torkig van Dianával; nagyon is fennhordja az orrát! Diana meg esküdözött, hogy minden lépését figyelni fogja, s megbosszulja magát. A kettőst bohókás tiroli dal fejezte be; Prullière roppant hatással, kacagtatóan kornyikálta végig, mint egy nekibőszült kandúr. A légyottra váró hősszerelmes mulatságos önteltségével, hetvenkedő tekintetével nézett körül; a páholyokban sikoltozva kacagtak a nők.
Ezután újból hűvösebb lett a közönség, s unalmasnak találta a következő jeleneteket. Még az öreg Bose is, ki az ostoba Jupitert adta, s roppant korona alatt roskadozott, alig egy pillanatra tudta felderíteni a nézőket, midőn házi perpatvara volt Junóval, a konyhaszámla miatt. A felvonuló istenek, Neptunus, Plutó, Minerva és a többiek csaknem elrontották az egész darabot. A türelmetlenség, a kellemetlen suttogás nőttön-nőtt, a nézőket nem érdekelte a darab, s ide-oda pislogtak a teremben. Lucy Labordette-tel kacagott; Vandeuvres gróf kidugta a fejét a Blanche széles válla mögül; Fauchery titokban Muffat-ékat figyelte, a grófot, ki nagy komolyan úgy tett, mintha nem értett volna semmit, s a grófnőt, ki halványan mosolygott, s révetegen bámult a levegőbe. S ebbe a kínos unalomba, mint valami kitűnő sortűz, belecsördült a fogadott, ütemes taps. Mindenki a színpadra nézett. Hát jön már végre Nana? Ez a Nana ugyan sokáig várat magára.
Halandók küldöttsége jött; Irisz és Ganümedész vezették őket; valamennyien tiszteletre méltó polgárok, megcsalt férjek, s azért jöttek, hogy az istenek ura előtt bepanaszolják Venust, ki túlságosan sok szerelmi tüzet oltott a feleségükbe. Nagyon tetszett a naiv, panaszos hangú kar, melyet sokatmondó szünetek szakítottak félbe. Mint valami szállóige hangzott végig a termen: "A fölszarvazottak kara, a fölszarvazottak kara!", a közönség felkapta a szót, s zajosan kiabálta: "Hogy volt!" Nagyon sikerült volt a kóristák maszkja, pompásan illettek a szerepükhöz, kivált az egyik köpcös, kerek holdvilágképével. Betoppant Vulcanus s dühösen követelte feleségét, ki három napja kereket oldott. A kar újból énekelni kezdett, s Vulcanushoz esedezett, a felszarvazottak istenéhez. Vulcanus szerepét Fontan játszotta, ez az eredeti és ripők tehetségű komikus, ki bohókás dévajsággal sántikált; falusi kovácsnak öltözött, lángvörös parókát viselt, meztelen karjaira nyíllal átlőtt szívek voltak tetoválva. Egy nő önkéntelenül elkiáltotta magát: "Juj, de csúnya!" - s mindenki kacagott és tapsolt.
A következő jelenet végtelen hosszúnak tetszett. Jupiter nagy hűhóval összehívta az istenek tanácsát, hogy előterjessze a megcsalt férjek kérését. Hát még mindig nem Nana! Tán bizony a felvonás végére hagyták? A hosszú várakozás már bosszantotta a közönséget. Újból megkezdődött a suttogás.
- Rosszul áll a szénája - mondta Mignon Steinernek ragyogó arccal. - Meglássa, cifra botrány lesz ebből!
Ebben a pillanatban hátul kettéváltak a felhők, s megjelent Venus. Nana, ez a nagyra nőtt és tizennyolc éves korára nagyon is fejlett lány az istennők fehér tunikájában, hosszú szőke haját szabadon vállára eresztve, nyugodt tartással lépdelt a lámpák elé, s rámosolygott a közönségre. Megkezdte nagy áriáját:
Ha Venus este elbolyong...
A második sornál mindenki összenézett a teremben. Hát tréfa ez, Bordenave valami ostoba fogadása? Még sose hallottak ilyen hamis, iskolázatlan hangot. Igazgatója csakugyan jól ítélte meg: nyikorgás volt az éneke, mint a kenetlen kocsikeréké. Még azt se tudta, hogyan viselkedjék a színpadon, szétterpesztette a kezeit, s ide-oda ringatta a testét, amit csöppet sem találtak helyénvalónak, sem kecsesnek. Már békétlen kiáltások hangzottak a földszintről s a karzatról, itt is, ott is pisszegtek, midőn egy hang - akár a fiatal kakasé, mely most köszörüli torkát - meggyőződéssel kiáltott fel a zenekari helyen:
- Nagyon bájos!
Az egész terem odanézett. A lurkó volt, a kis iskolakerülő, kinek szép szeme tágra nyílt, szőke arca lángra gyúlt Nana láttára. Mikor észrevette, hogy mindenki feléje fordul, fülig pirult, restellve, hogy akarata ellenére így kiszaladt a száján a szó. Szomszédja, Daguenet, mosolyogva nézett rá, a közönség pedig nevetett, mint akit lefegyvereztek, s nem gondolt többé a kifütyülésre; a fehér kesztyűs fiatalemberek is oda voltak Nana bájaitól, és lelkesülten tapsoltak.
- Nagyon jó! Bravó! Nagyszerű!
Mikor Nana látta, hogy a közönség nevet, maga is nevetni kezdett. Ez csak szította a jókedvet. Mi tagadás, mégiscsak érdekes volt ez a szép leány. Mikor nevetett, ennivaló apró gödröcske támadt az állán. Csak várt, mint aki otthon érzi magát, csöppet se jött zavarba, tüstént összebarátkozott a közönséggel, mintha egy kacsintással maga megvallaná, hogy a tehetsége ugyan fabatkát sem ér, de hát az nem baj, mert van egyebe. Intett a karmesternek, ami annyit jelentett: "Rajta, öregem!" - és elkezdte a második strófát:
Venus jár ott éjjelen...
Ugyanaz a bántó hang volt, de most épp jó helyen csiklandozta a közönséget, hogy az többször összerezzent bele. Nana nem hagyta abba a nevetést, mely egyre ott csintalankodott pici, piros száján, s megcsillogtatta nagy, égszínkék szemeit. Egyes erősebb soroknál kéjesen fintorgatta orrocskáját, hogy rózsás cimpái belerezdültek, s orcáját elöntötte a láng. Folyton ringatózott, mert képtelen volt más mozdulatra. Most már senki se találta ezt visszataszítónak; sőt nagyon is tetszett, s a férfiak le nem tették a látcsövet. Mikor a versszakot befejezte, teljesen cserbenhagyta a hangja, s jól tudta, hogy sose jut a végére. De oda se neki, rántott egyet a csípőjén, hogy gömbölyű bájai pompásan kidomborodtak a vékony tunika alatt, derekát meghajtva és kitárta karjait. Tapsvihar zúgott fel. Nana fordult egyet s ment kifelé, tarkóját mutogatva; rőt haja úgy lobogott, mint valami sörény. A tapsvihar szinte őrjöngéssé vált.
A felvonás vége már kevésbé hatott. Vulcanus meg akarta pofozni Venust. Az istenek tanácskoztak, s elhatározták, hogy mielőtt eleget tennének a megcsalt férjek kívánságának, előbb vizsgálatot indítanak a földön. Diana rajtacsípte Venust és Marsot, amint egymással enyelegtek s megesküdött, hogy útközben egy percig sem tágít mellőlük. Volt egy jelenet, melyben Ámor, kit egy tizenkét esztendős fruska játszott, minden kérdésre csak ezt nyafogta: "Igen, mama... Nem, mama..." - miközben egyre az orrát piszkálta. Jupiter aztán, mint valami szigorú, haragos tanító, sötét szobába csukta Ámort, s az volt a büntetése, hogy hússzor el kellett ragoznia: "Szeretek." Jobban tetszett a befejező kardal, melyet az egész társulat s a zenekar nagy hatással adott elő. De mihelyt a függöny legördült, hiába buzgólkodlak a fizetett tapsolók, nem hívtak ki senkit, mindenki felállott, s az ajtók felé igyekezett. Tipegtek-topogtak, lökdösődtek a szűk széksorok közt s észrevételeket tettek. Egy volt a vélemény:
- Butaság!
Egy kritikus megjegyezte, hogy alaposan le kellene rántani a darabot. De a darab nem is érdekelte a közönséget, hanem annál több szó esett Nanáról. Fauchery és la Faloise, kik az elsők közt jutottak ki, a zenekar folyosóján Steinerrel és Mignonnal találkoztak. Fullasztó levegő volt ebben a gázlámpákkal világított átjáróban, mely valami szűk, agyonlapított tárnához hasonlított. Egy darabig a jobboldali lépcső alján álltak, a kereken kiforduló karfa védelmében. A kakasülők látogatói nagy robajjal jöttek le, durva cipőjük egyre-másra kopogott; frakkok áradata hullámzott mindenfelől, mialatt egy jegyszedőnő minden erejéből védekezett, hogy fel ne döntsenek egy széket, melyre nagy halom ruhát rakott.
- De hiszen ismerem! - kiáltott Steiner, mikor Faucheryt észrevette. - Egészen biztosan láttam valahol... Ha jól emlékszem, a Kaszinóban; annyira be volt rúgva, hogy úgy kellett felszedni a földről.
- Én már nem tudom biztosan - szólt az újságíró -, úgy vagyok vele, mint maga, de az bizonyos, hogy találkoztam már vele...
Aztán halkabban hozzátette s elmosolyodott:
- Talán Triconnénál.
- Teringettét, valami piszkos lebujban! - jegyezte meg Mignon szemlátomást felháborodva. - Mégiscsak disznóság, hogy a közönség így ünnepeljen egy jöttment lotyót! Maholnap már egy tisztességes nő se teszi be a lábát a színházba... Ha tovább is így megy, megtiltom Rose-nak, hogy fellépjen.
Fauchery nem fojthatta el a nevetést. Azalatt a lépcsőkön egyre csoszogtak a durva cipők, s egy sipkás, apró ember vontatott hangon megjegyezte:
- Hehe! jó bőr, van mit fogni rajta!
A folyosón két nagyon választékos, bodorított hajú, szárnyas galléros fiatalember perlekedett. Az egyik azt hajtotta: "Undok! gyalázatos!" - anélkül, hogy megmondta volna, hogy micsoda; a másik csak annyit felelt rá: "Remek! elragadó!" - s ő is feleslegesnek tartott minden magyarázatot.
La Faloise-nak nagyon megtetszett Nana; csupán azt kockáztatta meg, hogy többet érne a játéka, ha iskoláztatná hangját. Steiner, ki már nem figyelt oda, mintha álmából rezzent volna fel erre. "Nono - mondta -, nyugtával dicsérd a napot! A következő felvonások talán mindent elrontanak. Igaz, hogy a közönség jóindulatot tanúsított, de még egyáltalában nincs elragadtatva." Mignon szentül hitte, hogy nem is játsszák végig a darabot. Mivel Fauchery és la Faloise otthagyták őket s a társalgóba mentek, karonfogta Steinert, vállára hajolt, s fülébe súgta:
- Meglássa csak, öregem, micsoda jelmeze van a feleségemnek a második felvonásban!... Soha ilyen mesés disznóságot!
Fent, a társalgóban, három kristálycsillár ragyogott vakítóan. A két unokatestvér habozva állt meg egy pillanatra; a behajtott üveges ajtón át, véges-végig a folyosón, tengernyi fej bukkant fel s kettős áradatban hullámzott tova. Végre mégis beléptek. Egyes férfiak, öt-hat csoportban mindenáron a forgatagba álltak, s hadonászva, hangosan társalogtak. Mások az árral sétáltak le s fel, s a folyosó végén sarkon fordulva meg-megrecsegtették a fényes padlót. Jobbra és balra, erezett márványoszlopok közt, nők üldögéltek vörös bársonypadokon, s a hőségtől tikkadtan, egykedvűen nézték a végtelen áradatot; mögöttük, nagy tükörtáblákból ki-kivillant kontyuk. Hátul, a büfé előtt egy pocakos úr szörpöt szürcsölt.
Faucheryt fojtogatta a hőség, kiment hát az erkélyre. La Faloise egy darabig a színésznők keretes képeit tanulmányozta, melyek az oszlopok közt tükrökkel váltakoztak a falon, aztán rokona után ment. A színház homlokzatán épp akkor oltották el a gázlámpákat. Az erkély sötét volt és nagyon hűvös; azt hitték, hogy egy lélek sincs ott. Csak egy fiatalember könyökölt a kőpárkányon; itt-ott felvillant cigarettája parazsa, különben egészen eltakarta a homály. Fauchery Daguenet-ra ismert. Kezet fogtak.
- Mit csinál itt, öregem? - kérdezte az újságíró. - Ebben a félreeső zugban bujkál, holott máskor a bemutató előadásokon egy percre sem tágít a zenekar mellől...
- Látja, hogy cigarettázom - felelte Daguenet.
Ekkor így szólt Fauchery, hogy zavarba hozza:
- Nos, mit szól az újdonsült színésznőhöz?... Csúnyán szapulják ám a folyosókon.
- Ó - mormogta Daguenet -, csak azok, akiknek kitette a szűrét.
Ez volt az egyetlen megjegyzése Nana tehetségére. La Faloise kihajolt s végigtekintett a körúton. Szemközt egy fogadó s egy klub ablakai ragyogtak; a gyalogjárón a Madrid kávéház asztalai körül a vendégek tömege feketéllt. Bár későre járt, csak úgy tolongott a sokaság; a járókelők lassan lépkedtek előre; a Jouffroy közből egyre áradt a nép, s a végtelen kocsisor miatt öt-hat percig is várakozni kellett, míg átvergődhettek.
- Micsoda forgalom, mekkora zaj! - mondogatta la Faloise, ki még nem szokta meg Párizst.
Hosszú csengettyűszó hangzott; a társalgó néptelen lett. Sebbel-lobbal vágtak át a folyosókon. A függöny már fent volt, s még seregestül özönlöttek az emberek, a bent ülők bosszúságára. Mindenki helyére ment, s az arcokon újra megcsillant a kíváncsiság. La Faloise mindenekelőtt Gagára pillantott, de roppant meglepődött, mikor azt a magas szőke fiút látta oldalán, ki még az imént Lucy páholyában volt.
- Hogy hívják azt az urat? - kérdezte.
Fauchery nem látta mindjárt.
- Ó, persze, Labordette - mondta végül, éppolyan közönyösen, mint előbb.
A második felvonás díszlete meglepetés volt. Valami városvégi csapszékben játszódott a jelenet, a "Fekete golyó"-ban, húshagyókedden; farsangi maskarák kördalt énekeltek, s rá-rádobbantottak a sarkukkal. Ez a nem várt Kati-bál annyira tetszett, hogy meg is újrázták a kördalt. Irisz, ki váltig hetvenkedett, hogy ismerős a földön, persze rossz helyre vezette az isteni sereget, s most idejöttek, hogy megtartsák a vizsgálatot. Valamennyien álruhába bújtak, nehogy valaki rájuk ismerjen. Jupiter mint Dagobert király jött, kifordított nadrágban, fején irgalmatlan bádogkoronával. Phoebus lonjumeau-i postáslegénynek, Minerva normandiai dajkának öltözött. Roppant hahota fogadta Marsot, ki valami furcsa svájci tengernagyi egyenruhát viselt. De szinte botrányos lett a röhögés, mikor Neptunust megpillantották; munkaköpeny volt rajta, fején nagy, bő sipka, halántékán huncutkák libegtek, papucsban csoszogott be, s borízű hangon kiabált: "Hja persze, a szép ember, szeretni való!" Itt-ott egy-egy "Ujjé!" hangzott, míg a hölgyek kissé meglebbentették legyezőjüket. Lucy hangosan kacagott a proszcéniumpáholyban, Caroline Héquet rá is legyintett a legyezőjével, hogy csituljon.
Ez a jelenet megmentette a darabot, s máris látszott, hogy nagy lesz a siker. Az istenek farsangja, a sárba rántott Olümposz, egy egész vallás, egy egész költészet nevetségessé tétele pompás élvezetnek tűnt. Dévaj tiszteletlenség vette meg a bemutató előadások művelt közönségét; végigtapostak a hagyományon, lerombolták az antik szobrokat, Jupiter tökfilkó volt, Mars lehetetlen figura. A királyságból bohózat lett, a hadseregből paprikajancsi. Midőn Jupiter, hirtelen belegabalyodva egy kicsi mosónőbe, vad kánkánba fogott, Simonne, ki a mosónőt játszotta, lábával fricskát adott az istenek urának, s "dagadt apuskámnak" szólította, de olyan mókásan, hogy a közönség az oldalát fogta nevettében. Mialatt a tánc folyt, Phoebus egyre-másra rendelte Minervának a forralt bort, Neptunus pedig vagy hét-nyolc nő között trónolt, kik tortával traktálták. Kaptak a kétértelműségeken, trágár megjegyzésekkel tetézték, az első sorokból folyvást belekiabáltak a darabba, s csúnyán elcsavarták az ártatlan szók értelmét. Színházban már régóta nem kéjelgett a közönség ilyen szertelen aljasságokban. Ez kellett neki.
A cselekmény pedig csak haladt tovább, csupa effajta sületlenségek közt. Vulcanus mint gigerli, talpig sárgában, sárga kesztyűben, szemére monoklit biggyesztve, folyton Venus után szaladgált, ki végre halaskofának öltözve, megjött; fején kendő, a keble kibontva, tele ökölnyi arany ékszerrel. Nana olyan fehér volt és buja, s olyan híven adta ezt a csípőriszálásban, nyelvelésben páratlan szerepet, hogy tüstént meghódította az egész termet. Mellette észre se vették Rose Mignont, egy ennivaló lurkót, párnás gyerekfőkötőben, rövid muszlin ruhában, aki bájosan keseregte el Diana panaszát. A másik, az a megtermett lány, ki örökké combjait verdeste, s úgy kotyogott, akár a jérce, az élet kábító illatát, a nő mindenható erejét árasztotta maga körül, s megrészegítette vele a közönséget. A második felvonástól fogva minden szabad volt neki; mit bánták, ha esetlenül mozog a színpadon, hamisan énekel, s megakad a szövegben; csak fordulnia kellett egyet vagy elmosolyodni, s már fölzúgott az ujjongás. Mikor a csípőjét riszálta, menten felvillanyozódott az első sorok közönsége, s forróság futott végig emeletről emeletre fel a mennyezetig. Az volt csak a diadal, mikor a kánkánt vezette! Egészen otthon érezte magát, amint Venus szerepében csípőre tette kezét, s kiült a gyalogjáró szélére, a csatornába. S mintha a zenét is bárdolatlan hangjához csinálták volna, ezt a csiricsáré muzsikát, ezt a Saint-Cloud vásári indulót, melybe örökösen beleköhögött a klarinét, s belesipított a flóta szökdécselő hangja.
Még két számot újráztak meg. Ismét felhangzott a nyitány keringője, ez a szertelen ritmusú keringő, s megbolondította az isteneket. Juno, mint falusi gazdasszony rajtacsípte Jupitert a mosónőjével s megnyakalta. Diana meglepte Venust, amint éppen légyottot adott Marsnak, s tüstént közölte Vulcanusszal a találka helyét és idejét. Vulcanus felkiáltott: "Majd tudom én, mit tegyek!" A többi kissé zavaros volt. A vizsgálat őrült galoppal végződött, Jupiter csuromvizes lett bele, koronáját is elvesztette, s lelkendezve jelentette ki, hogy a földi nőcskék nagyon ennivalóak, s hogy a férfiaknak nincs igazuk.
A függöny legördült, s az éljenzést túlsüvöltötte a kiabálás:
- Mind! Mind!
Erre a függöny újra felszállt, s a színészek - összefogózva - ismét megjelentek. Középen Nana és Rose Mignon egymás mellett hajlongtak. Zúgott a taps, a fizetett tapsolók torkuk szakadtából újráztak. Aztán lassanként félig kiürült a terem.
- Üdvözölnöm kell Muffat grófnét - szólt la Faloise.
- Helyes, be fogsz mutatni nekik - válaszolt Fauchery. - Aztán visszajövünk.
De nagyon bajosan juthattak el az erkélypáholyokhoz. Fent, a folyosón egymást taposták az emberek. Lépten-nyomon ki kellett térniük, át kellett furakodniuk a tömegen, s csak a könyökükkel tudtak utat törni maguknak. Egy rézlámpa alatt, melyben gázláng lobogott, ott támaszkodott a köpcös kritikus, s a darabot bírálgatta figyelmes hallgatói előtt. Az arramenők fontoskodva suttogták a nevét. Egész felvonás alatt nevetett, s erről folyt a szó a folyosókon. De most nagyon komoly lett, s jóízlésről meg erkölcsről beszélt. Távolabb a vékony ajkú kritikus csupa jóakarattal nyilatkozott, aminek azonban valami rossz mellékíze volt, akár a megsavanyodott tejnek.
Fauchery az ajtók kerek nyílásain keresztül egy tekintettel végigfürkészte a páholyokat. De közben Vandeuvres gróf megszólította s megkérdezte, hogy kit keres. Mikor hallotta, hogy a két unokatestvér Muffat-ékat akarja üdvözölni, a hetes páholyra mutatott, melyből az imént távozott. Aztán az újságíró füléhez hajolt:
- Mondja csak, öregem, nem ezzel a Nanával találkoztunk egy este a Provence utca sarkán?...
- No nézze, csakugyan igaza van - kiáltott fel Fauchery. - Ugye megmondtam, hogy ismerem!
La Faloise bemutatta unokatestvérét Muffat de Beuville grófnak, ki nagyon hűvösen fogadta őket. De a grófné felütötte fejét a Fauchery névre, s választékos szavakkal gratulált az újságírónak a Figaró-ban megjelent cikkeiért. A hölgy a könyöklő bársonyára támaszkodott, s most kecses vállmozdulattal félig megfordult. Csevegtek egy darabig, aztán szóba jött a világkiállítás.
- Nagyon szép lesz - szólt a gróf, kinek kemény, szabályos arca maga volt a hivatalos komolyság. - Ma künn jártam a Marsmezőn... Valóban elragadtatással jöttem haza.
- Azt beszélik, hogy nem készülnek el a kellő időre vele - kockáztatta meg la Faloise. - Még összevissza van minden...
De a gróf ridegen vágott szavába:
- Elkészülnek... A császár akarja.
Fauchery vidáman mondta el, hogy a minap, mikor cikktémát keresett, majd ottmaradt az épülő akváriumban. A grófné mosolygott. Hébe-hóba szétnézett a teremben, miközben felemelte könyökig fehér kesztyűs karját, s bágyadtan legyezte magát. A terem csaknem üresen bóbiskolt; a zenekari helyen néhány úr újságot terített maga elé; a nők fesztelenül vendégeket fogadtak, mintha otthon lettek volna. Most már csak illedelmes suttogás hallatszott a csillár alatt, melynek vakító fényét kissé elbágyasztotta a színpad rendezésével felkavart finom por. A férfiak csoportokba verődtek az ajtóknál, hogy az ülve maradt nőket szemléljék, s fejüket előredugva, szív formájú fehér ingmellükkel, egy percig mozdulatlanul álltak ott.
- Elvárjuk a jövő keddre - szólt a grófné la Faloise-hoz.
Meghívta Faucheryt is, ki meghajolt. A darabról egyáltalában nem beszéltek, s Nana nevét meg sem említették. A gróf olyan fagyos méltósággal viselkedett, mintha valami törvényhozó ülésen lett volna. Ottlétükre csupán annyit jegyzett meg, hogy apósa nagyon szereti a színházat. Az ajtót nyitva hagyták; Chouard márki, egy bágyadt, fehér arcú, magas aggastyán kiment, hogy helyet adjon a látogatóknak; kiegyenesedve, széles kalapja alól borús szemmel nézegette az arra menő hölgyeket.
Mikor a grófné meghívta őket, Fauchery elbúcsúzott, mert érezte, hogy nem volna illő, ha a darabról beszélnének. La Faloise utolsónak távozott a páholyból. Vandeuvres gróf proszcéniumpáholyában éppen az imént pillantotta meg a szőke Labordette-et, ki otthonosan Blanche de Sivry mellé telepedett, s nagyon bizalmasan csevegett vele.
- Ejnye - szólott, amint unokatestvérét utolérte -, hát minden nőt ismer ez a Labordette?... Most meg Blanche-sal van.
- Persze hogy mindegyiket ismeri - válaszolt Fauchery nyugodtan. - Ugyan hol a csodában nőttél fel, öregem?
A folyosó népe kissé megritkult. Fauchery éppen lefelé indult, mikor Lucy Stewart utána kiáltott. Egészen hátul állt, proszcéniumpáholya előtt. Bent - mint mondta - megfő az ember. Egészen elállották a folyosót Caroline Héquet-vel meg az anyjával, s pörkölt mandulát ropogtattak. Egy jegyszedőnő anyáskodva beszélgetett velük. Lucy megmosta az újságíró fejét: nagyon szép, hogy sorra járja a nőket, s tőlük még azt se kérdi, hogy szomjasak-e! Aztán hirtelen másra csapott át:
- Tudod e, fiacskám, hogy nekem nagyon tetszik Nana?
Mindenáron páholyukban akarta marasztani az utolsó felvonásra, de Fauchery kereket oldott, s megígérte, hogy megvárja őket a darab végeztével. Lent, a színház előtt, Fauchery és la Faloise cigarettára gyújtottak. Hatalmas csődület torlaszolta el a gyalogjárót, egy sereg ember, kik lejöttek a bejárati lépcsőkön, s a körutak halkuló morajában az éjszaka friss levegőjét szívták.
Ezalatt Mignon a Variétés kávéházba vonszolta Steinert. Látva Nana sikerét, nagy lelkesedéssel dicsérni kezdte, miközben fél szemmel egyre a bankárt vizsgálta. Jól ismerte ezt az embert, már kétszer segített neki, hogy megcsalja Rose-t, de aztán, mikor a szeszélynek vége volt, újra visszavezette hozzá, bűnbánóan, hűségesen. A kávéházban megszámlálhatatlan vendég szorongott a márványasztalok körül; némelyek le sem ültek, csak kutyafuttában ittak; a nagy tükrök ezerszeresen verték vissza a tengernyi fejet s három csillárjával, bársony padjaival, piros szövettel bevont csigalépcsőjével végtelenné bővítették a szűk termet.
Steiner leült egy asztal mellé, az első teremben, mely a körútra nyílt, s melynek ajtóit - az évszakhoz képest - kicsit korán szedték ki. Arra ment Fauchery meg la Faloise, s a bankár megszólította őket:
- Jöjjenek már, igyanak velünk egy korsó sört!
De most csak egyre gondolt: csokrot akart dobatni Nanának. Odahívott egy pincért, kit egyszerűen Auguste-nak nevezett. Mignon figyelte, s olyan érthetően nézett a szemébe, hogy zavartan hebegte:
- Két csokrot, Auguste; adja oda a jegyszedőnőnek. Mindegyik hölgynek egyet, alkalmas pillanatban... Értette?
A terem másik végén fiatal, legfeljebb tizennyolc éves leány ült egy üres pohár előtt; fejét az egyik tükör keretéhez támasztotta, mozdulatlanul, mintegy aléltan a hosszú, hiába-való várakozástól. Szép, hamvas szőke hajának természettől hullámos fürtjei koszorúzták szűzies arcát, melyből szelíd, őszinte, bársonyos szempár ragyogott; megfakult zöld selyemruha volt rajta, kerek kalapján itt-ott ütések nyoma látszott. A leány egészen fehérré vált a csípős éjszakai levegőtől.
- Nézd csak, itt van Satin - mormogta Fauchery, amint megpillantotta.
La Faloise megkérdezte, kicsoda.
- Ó, csak egy éjjeli pillangó, semmi más. De olyan fránya nyelve van, hogy holtig elhallgatná az ember. - Azzal az újságíró megszólította a leányt: - Mit csinálsz itt, Satin?
- Hát csak unatkozom. Hallgatok, mint sz.. a fűben - felelte Satin nyugodtan s meg se moccant.
A négy férfi elragadtatással kacagott fel.
Mignon váltig erősködött, hogy nem kell sietniük, húsz percig tart, míg a harmadik felvonás díszletét rendbehozzák. De a két unokatestvér fázott, s felhajtva a sört, visszament. Mikor Mignon egyedül maradt Steinerrel, az asztalra könyökölt, s kereken szemébe mondta:
- Rendben van, mi? Elmegyünk hozzá, s bemutatom neki... Persze a kettőnk dolga, nem kötjük a feleségem orrára.
Amint Fauchery és la Faloise visszatértek helyükre, az egyik páholyban, a második emeleten, csinos, egyszerűen öltözött hölgyet pillantottak meg. Egy komoly arcú úrral ült, ki osztályfőnök volt a belügyminisztériumban. La Faloise ismerte, Muffat-éknál találkozott vele. Fauchery úgy emlékezett, hogy madame Robert-nak hívják a hölgyet: tisztességes nő, egyszerre csak egy szeretője van, s az illető mindig tekintélyes egyéniség.
De meg kellett fordulniuk. Daguenet rájuk mosolygott. Most, hogy Nana túl volt a tűzpróbán, nem bújt el többé, s az imént már diadalmas arccal járt-kelt a folyosókon. Mellette a kis iskolakerülő egy percre sem tágított a helyétől, s még mindig oda volt az ámulattól, melybe Nana ejtette. Ez már beszéd, ez a megtestesült nőiesség! Egészen belevörösödött, s gépiesen hol felhúzta, hol meg levetette kesztyűjét. Aztán mivel szomszédja Nanáról beszélt, nekifohászkodott s megkérdezte:
- Bocsánat, uram, ismeri maga ezt a színésznőt?
- Ismerem... egy kicsit - mormogta Daguenet, ki nagyon meglepődött, s nem tudta, hogy hirtelen mit mondjon.
- Talán a címét is tudja?
Mintha villám ütött volna Daguenet-ba, úgy hatott rá ez a kérdés. Legszívesebben egy jó nyaklevessel válaszolt volna.
- Nem - felelte szárazon.
S azzal hátat fordított neki. A szöszke érezte, hogy valami illetlenséget követett el, még jobban elvörösödött, s rémülten lapult meg.
Elhangzott a három koppanás; a jegyszedőnők, prémes bundákkal, felöltőkkel megrakodva, a betódulók közt ügyeskedtek, hogy visszaadják a ruhákat. A fizetett tapsolók megtapsolták a díszletet, egy ezüstbányába vájt barlangot az Etna-hegyben, melynek oldalai úgy ragyogtak, mint a vadonatúj tallér; hátul Vulcanus kovácsműhelye csillogott a lemenő nap fényében. A második jelenetben Diana összebeszélt az istennel, hogy tegyen úgy, mintha elutaznék, s akkor Venus és Mars szabadon találkozhatnak. Alig maradt egyedül Diana, megjelent Venus. Borzongás futott végig a termen. Nana meztelen volt. Nyugodt hetykeséggel, meztelen teste mindenható erejének tudatában. Egyszerű fátyolszövet takarta; kerek válla, amazonkeble, melynek két piros hegye keményen meredt előre, mint a dárda, széles csípője, mely kéjesen ringatózott, két gömbölyű, szőke combja, az egész habfehér teste átvillant, átlátszott a könnyű szöveten. A habokból kilépő Venus volt ez, kinek nincs más leple a haján kívül. S mikor Nana fölemelte karjait, hónalján a lámpák világánál kilátszott a drága aranypehely. Egyetlen taps se csattant. Senki se nevetett már, a férfiarcok elkomolyodtak, megnyúltak, orruk kitágult, ajkuk izgatottan, szárazon remegett. Mintha szellő fuvallt volna át a termen, halkan, baljós fenyegetéssel teli. S a vidám teremtésből egyszerre csak kiütközött a nő, ki nyugtalanságot vet, nemével őrületbe ejt, és rejtelmes vágyakat ébreszt. Nana még mindig mosolygott, de már az olyan némber metsző mosolyával, ki férfihússal él.
- Adta-teremtette! - mondta röviden Fauchery la Faloise-nak.
Ezalatt Mars, nagy tollbokrétával, a légyotton termett. Egyszerre két istennő közé került. Prullière pompásan játszotta ezt a jelenetet. Hol Diana édesgette, ki utoljára még egy erőfeszítést tett, mielőtt Vulcanus kezére adná, hol Venus cirógatta, kit vetélytársnőjének jelenléte nagyon felizgatott, ő pedig jólesőn engedett ennyi nyájasságnak, mint valami kakas a jércék közt. Nagy trió fejezte be a jelenetet; ekkor egy jegyszedőnő jelent meg Lucy Stewart páholyában, s két nagy, fehér orgonavirágbokrétát dobott a színpadra. Tapsoltak, Nana és Rose Mignon hajlongtak, mialatt Pruîlière fölszedte a csokrokat. A zenekari helyről többen a páholy felé mosolyogtak, melyben Steiner és Mignon ült. A bankárnak arcába szökött a vér, álla görcsösen rángatózott, mintha elállt volna a lélegzete.
Ami most következett, végleg elragadta a termet. Diana dúlva-fúlva távozott. Venus mohapadon ült, s mindjárt magához hívta Marsot. Csábítást még sohasem játszottak ilyen forrón, ilyen leplezetlenül a színpadon. Nana Prullière nyakába csimpaszkodott, magához húzta, midőn Fontan komikus dühöt színlelve s túlozva a megbántott férj szerepét, ki tetten éri feleségét, feltűnt a barlang mélyén. Kezében tartotta a híres vassodrony hálót. Egy pillanatig ide-oda ringatta, mint a halász, mikor hálót vet, s egy ügyes fogással Venus és Mars bent voltak a kelepcében; a háló körülfonta s fogva tartotta őket a boldog szeretkezők helyzetében.
A zúgás nőttőn-nőtt, mint egy felszakadó sóhaj. Néhány tenyér összeverődött, minden látcső Venus felé irányult. Nana lassanként hatalmába kerítette a közönséget, s azt tehette már a férfiakkal, amit akart. A szerelmi hév, mely úgy sugárzott belőle, mint valami párzó állatból, mind jobban, jobban elárasztotta a termet. Ebben a pillanatban minden legkisebb mozdulata vágyakat ébresztett, s egy legyintéssel felkorbácsolta a vért. A hátak meggörnyedtek, s úgy remegtek, mintha láthatatlan vonók játszottak volna az idegeken, a nyakszirtek pelyhét langyos, kósza lehelet borzolta, mely valami titokzatos asszonyi szájból áradt. Fauchery elnézte maga előtt a kis iskolakerülőt, ki izgatottságában felemelkedett helyéről. Aztán kíváncsian tekintett szét; Vandeuvres gróf sápadt volt, mint a fal, s összeszorította ajkát; a vastag Steiner arca felpuffadt, mintha a guta környékezné, Labordette bámészan pislogott, mint a lócsiszár, ha egy gyönyörű kancát bámul, s Daguenet fülei meg csak úgy lángoltak, reszkettek a gyönyörűségtől. Aztán még futó pillantást vetett hátra, s majd leesett az álla, olyasmit látott a Muffat-ék páholyában. A fehér, komoly grófné mögött lábujjhegyen állt a gróf, piros foltok tüzeltek arcán, s szájtátva bámult előre; mellette, a homályban Chouard márki borús szemei sárgás fényben csillogtak, villogtak, mint két macskaszem. Az emberek fulladoztak; hajuk csapzottan tapadt verejtékező fejükhöz. Már három óra hosszat ültek benn, s a lélegzet párája emberi szaggal töltötte meg a levegőt. A vakító gázfényben egyre sűrűbb lett a libegő porréteg, s megrekedt a csillár alatt. Reszketett az egész terem, szédület környékezte, fáradt, izgatott volt, és zsongító sóvárgás fogta el, minő éjfélkor a hálószobák mélyén suttog. S Nana, szemközt ezzel az elalélt közönséggel, ezzel az ezerötszáz főnyi összezsúfolt embertömeggel, mely a színdarab végén magába rogyva, bénult idegekkel vergődött, ott ragyogott diadalmas márványtestével, nemével, mely elég erős, hogy leigázza ezt az egész tömeget anélkül, hogy maga elveszítené a fejét.
A darabot befejezték. Vulcanus diadalordítására az egész Olümposz csodálkozó s dévaj felkiáltások közt vonult el a szerelmesek előtt. Jupiter így válaszolt: "Fiam, nagy könnyelműség tőled, hogy ilyesmit mutogatsz nekünk!" Aztán megváltozott a hangulat, Venus javára. A felszarvazottak kara, újból Irisszel az élén, most azért esedezett az istenek urához, hogy ne teljesítse kérésüket; mióta otthon ülnek az asszonyok, valóságos gyötrelem velük az élet; inkább legyenek fölszarvazva, akkor legalább békén élhetnek. Ezt példázta a darab. Erre szabadon eresztették Venust, Vulcanus megkapta az elválasztást ágytól, asztaltól. Mars kibékült Dianával. Jupiter, hogy béke legyen odahaza, egy más csillagzatra küldte a kis mosónőjét. Végezetül Ámort is előhúzták a dutyiból, hol ahelyett, hogy a szeretni igét ragozta volna, papirosból madarakat hajtogatott. A függöny apoteózis közben hullt le, a fölszarvazottak kara térdre borult, s hálaadó himnuszt énekelt a mosolygó, mindenható meztelenségében magasztos Venusnak.
A közönség már felállt, s az ajtók felé sietett. Kitapsolták a szerzőket, a szereplőket kétszer is a lámpák elé hívták, s hatalmas éljenzés mennydörgött. A Nana neve rengette a házat. A terem elsötétült, mielőtt kiürült volna; a rivalda kialudt, a csillárt leengedték, hosszú vászontakarók gördültek a proszcéniumpáholyokból, s betakarták az erkélyek cifra aranyozását; a forró, rajongó terem egyszerre mély álomba merült, miközben egyre szállt a por, s fojtó penészszag áradt. Muffat grófné, meleg prémjébe burkolva, páholya könyöklőjénél állt; várta, hogy oszoljék a tömeg, s a sötétségbe révedt.
A folyosókon ide-oda lökdösték a jegyszedőnőket, kik fejetlenül szaladgáltak a halom összevissza hányt ruha között. Fauchery és la Faloise előre siettek, hogy a kijáratnál végignézzék a távozó közönséget. Az előcsarnok hosszában sorfalat álltak a férfiak, miközben a kettős lépcsőről két sűrű, végtelen sor hömpölygött alá lassan, rendben. Steiner, kit Mignon most is maga után vonszolt, az elsők közt inalt el. Vandeuvres gróf Blanche Sivryvel távozott karonfogva. Gaga és lánya egy pillanatig szemlátomást zavarban voltak, de Labordette tüstént kocsit kerített nekik, s udvariasan zárta rájuk az ajtót. Senki se látta, hogy Daguenet eltávozott volna. A lángoló arcú kis iskolakerülő elhatározta, hogy a színészek ajtaja előtt megvárja a távozókat, s a Panoramas átjáróhoz szaladt, de hasztalan, mert a rács be volt csukva. Satin ott álldogált a gyalogjárón, s már meg is legyintette szoknyájával; de ő csak nézett szomorú reménytelenséggel, s a tehetetlen vágy könnyet sajtolt szemébe. Durván utasította el a lányt, s eltűnt a tömkelegben. A nézők közül sokan szivarra gyújtottak, s dúdolva távoztak: Ha Venus este elbolyong... Satin visszament a Variétés kávéház elé, hol Auguste neki adta a cukrot, melyet a vendégek otthagytak. Egy köpcös férfi, ki nagyon felhevülve jött az előadásról, végre magával vitte a lassanként elcsendesedő körút homályában.
A színházból még egyre jött a nép. La Faloise Clarisse-t várta. Fauchery megígérte Lucy Stewartnak, hogy Caroline Héquet-vel s az anyjával hazakíséri. Megérkeztek a nők, az előcsarnok egy egész szögletét elfoglalták s hangosan nevettek, mikor Muffat-ék fagyos arccal arra mentek. Bordenave épp akkor bukkant elő egy kis ajtón, s szentül megfogadtatta Faucheryval, hogy cikket ír a darabról. Csupa verejték volt, de arcán ott ragyogott az öröm, s egészen megrészegedett a sikertől.
- Meg sem állnak a kétszázadik előadásig - szólt hozzá la Faloise lekötelezően. - Egész Párizs idetódul az ön színházába!
De Bordenave mérges lett, álla egy hirtelen mozdulatával a közönségre mutatott, mely megtöltötte a csarnokot, erre a kicserepesedett ajkú, égő szemű, még mindig Nana-lázban égő tömegre, s hevesen kiáltott fel:
- Mondd, a bordélyházamba, megátalkodott fickója!
Émile Zola
Nana
ISMERETETŐ
A második császárság utolsó éveiben játszódó történet főhőse Nana, egy nagystílű párizsi kokott. Nana nemcsak egy bosszúálló boszorkány, aki örömét leli gazdag szeretőinek tönkrejuttatásában, hanem maga is egy züllött, halálra ítélt társadalom áldozata. A regény hűen ábrázolja a III. Napóleon korának születési és pénzarisztokráciáját, az előkelő kurtizánok világát. Cselekménye tulajdonképpen nem túlságosan fordulatos. Középpontja Nana, aki körül a legkülönbözőbb férfiak forognak. Vannak közöttük vének és csaknem gyerekek, gazdagok és szegények, nősek és nőtlenek, szépek és csúnyák, de valamennyiük sorsa katasztrófába torkollik.
A regény befejezése egyszerre konvencionális és szimbolikus. Nana himlőtől elcsúfulva fekszik halálos ágyán, azon a napon, amikor megkezdődik az 1870. évi francia-porosz háború. Senki sem törődik vele, s az utcáról felhallatszik a tömeg ordítása: "Berlinbe! Berlinbe!" Halála a császárság bukásának kezdetével esik egybe.
A Nana az 1870-es években elkezdett Rougon-Macquart ciklus kilencedik kötete, mely egy a második császárság idején élő család társadalmi és anyagi viszonyait mutatja be 20 részen keresztül. A főhős karakterét a párizsi Variétés színház egyik sztárja, Anna Judic ihlette, akinek szabados viszonyairól Zola sok történetet hallott egyik barátjától, Ludovic Halévy-tól. A színésznő ménage á trois-ja (olyan háztartás, melyen hárman osztoznak) és más ismert kéjhölgyek adták Zola könyvének alapját.
Nana a Patkányfogóból már ismert Gervaise és Coupeau lánya, aki már gyerekként utcalánnyá lesz. Fiatal lányként megkapja a La Blonde Vénus főszerepét a Variétés színpadán, ami egy kitalált sztori Offenbach La Belle Hélène-je alapján. Ezek után egész Párizs a lábai előtt hever. Mikor Nana tehetségéről kérdezik Bordenave-ot, a színház vezetőjét, így felel: egy sztárnak nem kell tudnia énekelni vagy játszani. „Nanában valami más van meg, ami átveszi mindennek a helyét.” Mikor a harmadik felvonásban feltűnik Nana, Zola ezekkel a szavakkal írja le: „Hirtelen a jó természetű gyermekben feltűnt a nő, ... megnyitva a kaput a vágy ismeretlen világa előtt. Nana még mindig mosolygott, de egy férfifaló gyilkos mosolyával.” Ez után a szerep után tolongani kezdenek érte a város gazdag nemesei, és a könnyűvérű Nana könnyedén kihasználja a helyzetet: utcalányból hirtelen luxusprostituálttá lép elő. A férfiaknak hála habzsolja az életet és közben a sznobizmus minden vonását magára ölti. Azonban sikere a férfiaknál tiszavirág életűnek bizonyul, lassacskán elfordulnak tőle. Színészi karrierje csupán arra az egyetlen meztelen szerepre épült, így pályafutása hamar véget ér, és lévén, hogy férfiak sem jelentenek már anyagi forrást, Nana eladósodik. Erkölcsi romlottságán túl a fiatalon oly vonzó külseje is elhagyja: elkapja a himlőt, mely gyorsan elragadja. Halála napján kitör a francia-porosz háború, mely egyben a császárság végét, ennek a korszaknak a lezárulását jelenti és ugyanígy az erkölcsi fertő manifesztálódását is szimbolizálja.
Zolát sokan tartják a naturalizmus szellemi atyjának, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az irányzatra – melynek jelentős képviselői többek között Paul Bourget, Guy de Maupassant és Władysław Reymont – nagy hatással volt Hippolyte Taine francia irodalomtörténész is. A naturalizmusra jellemző, hogy továbbviszi a realizmus szemléletét, és olyan korábban hétköznapinak vagy esetleg taszítónak vélt emberi tulajdonságokat is ábrázolni kíván, melyekre korábban nem terjedt ki a művészet látóköre.
