Bolond Jankó.

Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt: az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, - kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.

Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.

A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a lelkét, beleszúrta a gombostőt.

Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy álljon meg.

- Minek? kérdi a szénás szekér gazdája.

- Egy aranyszálat dugtam a szénás szekérbe: keressük meg!

Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis megtalálják a gombostőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e? Ilyen volt, ép' ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak Laczi a két szemének.

Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt bolondá tenni.

Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik tőle, hogy mit szolgált?

- Egy gombostőt.

- Hová tetted?

- Egy szénás szekérbe dugtam.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé szúrni s úgy haza hozni.

- Jól van apám-uram, majd máskor úgy teszek.

Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált egy eke-vasat.

Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig nyomta az ágy deszkáját.

- No mit szolgáltál? kérdik tőle.

- Egy ekevasat.

- Mit csináltál vele?

- Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz volt; majd kitört a nyakam belé.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni!

- Hát, hogy édes apám?

- Kötélre kötni s a hátadra vetni.

- No majd eztán úgy teszek.

Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. - Ő tehát kötélre kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen mig haza ért, megfúlt a kötélen.

- Mit szolgáltál, édes fiam? kérdik otthon.

- Egy borjút.

- Mit csináltál vele?

- A mint apám-uram mondta, kötélre kötöttem, s a hátamon haza hoztam.

- Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni, szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocskából.

- No majd máskor úgy teszek.

Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő tehát kötélre kötötte a szegény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.

- Mit szolgáltál, kedves fiam? kérdik tőle.

- Egy szép leányt, édes apám.

- Mit csináltál vele?

- Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem, magam mellett vezetgettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát, vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.

- Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s kézen fogva haza vezetni.

- No majd máskor úgy teszek.

Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt mondja a menyasszony a vőlegénynek:

- Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a lábodat, többet ne egyél!

Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt mondta, hogy már jóllakott.

Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt lefektették a kamrába. - Egyszer csak elkezdi Jankó:

- Szivem szép szerelme, jaj, be éhes vagyok!

- Hát te bolond, mért nem ettél?

- Ha megnyomtad a lábomat!

- Én?

- Te hát!

- Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék^[3], egyél belőle; de vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne egyél.

Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a paradicsom, azt ette meg.

- No jóllaktál-e, kérdi a felesége?

- Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a gyomrom tőle, de a fejem is szédül.

- Óh te bolond! a paradicsomot etted meg!

- De én hányhatnám is!

- Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a másik pedig üres, abba rakodj bele.

Elmegy a bolond, bele disznókodik a tejfeles fazékba.

- Valjon nem a tejfeles fazékba hánytál-e?

- Biz én nem tudom; mert csakúgy czupogott.

- No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a kapufélfához.

A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a tejfeles fazekat, úgyhogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána mindenütt a nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész falu mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre verték, s hordták ide-tova a sok vizet.

Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy oda vágta-e?

- Oda bizon, erősité a bolond, hogy szinte nyögött belé.

- Kicsoda?

- Hát az apám.

- Oh te bolond, soha sem lesz neked elég eszed!

- De van nekem elég magamhoz képest.

- Az a baj! hanem eredj most kövesd meg.

A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen hazatérő atyját megkövezte.

- No megkövetted-e? kérdi tőle a felesége.

- Megám! csakúgy jajgatott!

- Kicsoda?

- Az apám.

- No már most csak fussunk, míg jól el nem vernek bennünket.

Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától, hogy behúztad-e az ajtót?

- Nem.

- Hiszen te jöttél utoljára; szaladj vissza, húzd be az ajtót.

A bolond úgy értette, hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.

Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt az ajtó, azt mondja a feleségének:

- Hej, anyjuk!

- No, mi baj?

- Segíts már te is vinni.

- Mit?

- Ezt az ajtót.

- Hát elhoztad?

- Hiszen te mondtad!

- Mondta, a bolond! de ha már itt van, hát czipeljük.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek. Itt ép' 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, nehogy erről a zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép' azon fa alá űlt le a lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:

- Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt leesik.

- Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúf halállal mulsz ki, zsiványok keze által.

Késő idő után kántálni a hol ni! leesett!

Az ajtó ép' egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az rögtön elharapta a nyelvét. Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem tudott, mindig ezt kiabálta utánuk: emberlót! emberlót! - e helyett: ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.

Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fáról, a sok pénzt fölszedték s alig birták hazaczipelni.

A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is meghozta az eszét.

*

Bolond Jankó.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában "Bolond Jankó" volt a titulája.

A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.

A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.

Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra, elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni kezdett, mondván:

- Tököt, makkot Jankó.... adutt Jankó.... nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó....

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép éjfél volt.

Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt, mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét hajtotta, mondván:

- Tököt, makkot Jankó..... adutt Jankó..... nagyobb kisfilkó nagy filkónál Jankó....

A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.

Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.

Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt, hátul pedig a mi Jankónk.

Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.

Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt befeszítette.

Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.

De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.

Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek - de a nagygyát sem kimélte - csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát, kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.

Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett volna a szénája.

Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind agyba-főbe vannak verve.

Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.

A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.

Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.

Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy valaha valaki visszakerült volna.

Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem is.

De hiszen, gondolta magában, csak hagy jöjjenek, majd megszámoltatom ő kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával hordott mint az árnyékát.

Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni kezdett, mondván:

- Tököt, makkot Jankó... adutt Jankó.... nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó....

Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.

Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul vesznél!

De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki szállást kért.

A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak, hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben azok az urak.

A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánja ő, ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon, csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó kutyát is kár kiereszteni.

Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fütyült, mint mikor valakit akasztani visznek.

- No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: "Hogy ő bíz azt soha ki nem állja!"

Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre magukat, hogy a forgács elfogyott.

Volt a padláson elég.

No, ha van, gondolta magában Jankó_, majd fölmegyek én, majd túrok le én onnan.

Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.

Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.

Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel, most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig csak nem maradhattak.

Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.

Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s izzé-porrá tépték.

A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos katona.

Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:

- Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.

Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.

A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még pedig a jobbkarja.

A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat, a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le, melylyel ugy oldalba kólintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de sohase felejti el.

Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.

Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van - ördöggel.

Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni; egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.

De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.

Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát elnyerte.

Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál, mint az oroszlán.

Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok, de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a tartozását, mert akár egy zsák pénzt ád neki.

Jankó erre is ráállott.

Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.

Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.

A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.

Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.

De Jankó egyikből sem választott.

És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kád pénzhez hozzá nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon szempillantásban izzé-porrá égett volna!

Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.

Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot; kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.

Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé indult a pokolból.

De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32 szoba során keresztül menni nem bolondság ám!

Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.

Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.

Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka haza is ért.

Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.

Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a port szélnek eresztette.

E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése, mert ördögporból való.

E napságtól fogva nincsenek ördögök.

A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.

Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt hajlongani, csikorgani.

A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.

- Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?

A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.

- No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll, tüstént kivágom.

Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé bandukolt.

Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg erdőbe a pénzért.

Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a pénznek pedig se híre, se neve.

Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a fejszével vágni kezdte.

Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás pénz dölt ki.

A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt hazaszállitotta.

Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni. No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak volna, de még ez se volt!

- No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz, kérj tőle vékát, de meg ne mondd neki a világért se, hogy pénzt mérünk.

Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:

- Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.

A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a bolond igazat beszél-e?

Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta, másik pedig az aranyat lapátolta.

Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.

Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá! Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.

Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a papnak sem engedett.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.

Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.

A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony, hogy mint sír-rí fejre kulcsolt kézzel.

Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:

- Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?

- Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött hagymát lopni, agyonütöttem.

- Sose sírjon azért szomszédasszony; kisebb gondja is nagyobb legyen annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.

- Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a huszas a láda fenekén!

- Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a Juliskát, nekem adja - ugyis régóta szeretjük egymást - még a hajaszála sem görbül meg.

Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.

A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.

Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta, egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot, kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte volna meg a szegény párát.

Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas ajtaja tárva-nyitva van.

- Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jól van a dolog! - A böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot, hogy menten lefordult a disznóról.

És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.

Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur igy akarta ugy akarta a disznaját ellopni, hogy egyet már le is szúrt, hogy ő aztán így ütötte, ugy ütötte agyon a tiszteletest, bár csak egyet huzott rá.

A birákok aztán kimentek a helyszinére s azt mondták a tiszteletes úrra: úgy kell neki, mért akart zsivány lenni, mért akarta a más disznaját ellopni.

A szegény böllérnek pedig semmi baja sem lett.

 

 

 

Jankó aztán a falu legszebb leányát elkendőzte, eljegyezte, aztán lakzit laktak s még most is élnek nagy boldogan hogyha meg nem haltak. A sok pénz még a Jankó eszét is meghozta.

EREDETI NÉPMESÉK

 

ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ

 

PEST, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

 

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ.

A kigyóbőr.
A szárdiniai király fia.
Vízi Péter és Vízi Pál.
Kilinkó.
A kerek kő.
A farkas és a róka komasága.
A szegény ember és a komája.
A vén király.
A medve és a farkas.
Bolond Jankó.
Néptalányok.

MÁSODIK RÉSZ.

A Hamupipőke.
A nádszál kisasszony.
Az aranyhajú kertészbojtár.
A csodaszörny.
A lidércz.
Prücsök János.
Patkós Körmöndiné.
A mostoha leány s az édes leány.
A szegény ember és az obsitos.
A terhes asszony.
A vén leány.
A boszorkány.
Bolond Jankó.