I.
Kilencszázhetvenvalahány, az évben nem vagyok biztos, de május eleje volt, ragyogó vasárnap. Akkor érkeztünk meg Kurjantóra vonattal. (Még volt vonat.) A szél lekapja a magyar zászlót a rúdról, a vöröset nem. Láncdohányos barátom, Laja, akinek kalapja, haja, szakálla, szeme, ruhája fekete – csak a válltáskája barna –, köhög. Hátba vágom, mintha ez segítene. Egy láncdohányos meg egy részeges. A hátam közepéig érő hajjal ballagok mellette, farmerdzsekiben és -nadrágban, piros amerikai hátizsákkal, amelyben Laja szerint csőre töltött vodkásüveg és magnó tartózkodik. Laja kicsit irigy, mert ebben a bort és pálinkát termelő kiskun faluban, ahol iszszák is, amit ád a föld, nehezen juthat értesüléshez az, akinek gyomorbaja miatt tartózkodnia kell az italtól. Laja – bár könyve még nem jelent meg – bejárta a fél Magyarország művelődési házait (akkor még voltak ilyenek) mint pesti író. Itt még nem volt.
Az út az állomástól a kocsmáig vezet, amelyet valaha Sándorunk apja, Petrovics István bérelt volt három évig. De kevés lehetett a bora, mert a szomszéd faluból futnia kellett Petőfinek az 1848-as választásokkor. A költészet és a korcsma – megtaláltunk egy állandót egy képletben. A fröccs édeskés kissé. Öt perc múlva mindenki tudja a faluban, hogy möggyüttek a pesti írók. Laja másik hátránya: nem tud őzni. Elválunk. Mindketten a szállásunkra megyünk. A szakmunkásképző intézet (traktorosegyetem – hol van már ez is?) tanári lakásainak udvarán hármas számú versenyhintaló fogad. A csapvíz szinte ihatatlanul édeskés – eszembe jut a kocsmai fröccs. Errefelé az emberek isteni képességekkel bírnak a víznek borrá változtatását illetően. A budin olvasgatom a megyei hírharsonát. Amikor három hét múlva elmegyek innen, huszonegyszer kettő, azaz negyvenkettő lengyel vodkásüveg landol majd benne, lehetetlenné téve a következő szippantást.
Hogyan bírtam én annyit inni? Az árát így is, úgy is meg kell fizetni. (Amúgy harmincöt forint volt egy üveggel. Vodka Wyborowa.) Egy matróztrikót viselő, barna bőrű, vadmacskatestű, szédítően mély illatú, ágyba való tizenhat éves lány is az ára. A végére már csak a vágy maradt meg: reggelig csak birkóztunk – mindhiába.
A hidroglóbusz és a templomtorony között, közelebb az előbbihez, faoszlopos tornácon üldögél egy kortalan férfi, gyalogszéken. Ősz haja errefelé szokatlanul hosszú, tán a kiskun ősöké lehetett ilyen. Mellette kismotor, mosott ruha. Odébb, mint egy szürrealista festményen, plüss borbélyszék.
Nincs egy cigarettája? Kesernyés, de kicsit nőies hangja van. Sötétszürke szeme engem vizslat, amikor kivesz két cigarettát a dobozból. Én vagyok a kunok bolondja, mondja. Rágyújt, megsimogatja vastag, őszes borostáját. Már nyolcszáz éve, hogy itt kurjongatunk mi, kiskunok. A falu lakóinak száma kétezer-ötszáz, mínusz egy bolond, jelentem. A környéken van Kaskantyú, Akasztó, Izsák, Apostag, Harta, Állampuszta (a börtön) és Kiskőrös.
Tisztára olyan, mint egy idegenvezető, semmi jelét nem látom benne a bolondnak. Talán az időnként elvékonyodó hang… de az lehet művi is.
Kiskőrösön már jártam, mondom neki. A keresztapám volt ott körorvos. Mindennap tíz-tizenkét pár csirkét kapott a parasztoktól. A demizson borokat nekem kellett megvizsgálnom. A többség a csap lefolyójában végezte.
Kár. Jó volna, ha itt lenne egy is közülük, mondja. Én állatbarát vagyok, a csirkéket is szeretem. Sütve. A keze fejével megtörli az orrát, a kezét meg a rongyos nadrágszárába törli. Fiatal csavargóból lesz az otthon ülő vándor. Én már csak fejben járok, meg helyben.
Elköszönök, mert nem bolondokat, hanem fiatal falusiakat kell gyűjtenem, a falukutatói megállapodás szerint. A művelődési házban Marci, a népművelő. Két műveletlennel a népből. Söröznek. Marci elmondja, hogy majd ősztől lesz irodalmi színpad, népdalkör, hímzőasszonyok köre, népi díszítőművész szakkör, citerazenekar. Májustól nincs semmi, csak munka a határban. Néha bulik vannak. A nagyteremben mennyezetemelő hangerővel játszik egy kecskeméti banda.
Miután meggyőzöm Gézát, a lapáttenyerű, vastag nyakú, szilaj legényt, aki pont olyan, amilyennek az Isten a kunokat megálmodta, hogy nem mi, azaz az „írók” tettük föl a fa ágára a motorjaikat, megenyhül.
A fölvégiek löhettek, mondja. Nem t’om, minek ugrá’nak. Mi, alvégiek negyvenhárman vagyunk, űk mög csak huszonkilencen. De mögkapják a magukét. Hogy hun a határ? Hát a kövesút ahun van. Hogy mit csiná’tunk épp? Hát beű’tünk a kocsmába négyen. Mer’ mi négyen vagyunk haverok. Lékezelünk, léülünk éggy üres asztalhon. Esetleg odakü’dünk éggy kört, ők visszakü’denek. És akkó e’telik az este. Mi is iszogatunk, ők is iszogatnak… Ez így mögy, na. Ez minálunk így mögy!
Fölemeljük a sörösüveget, az asztalhoz koccantjuk a fenekét. Eben a boros-pálinkás faluban a sörnek van a legnagyobb becsülete.
Hanem a koszorút, azt mesé’dd e’, mondja a kisebbik kiskun, a Jani.
Hát én vótam a bálba’ a csőszlegény. Aki a koronára, a koszorúra vigyáz. Szüreti bál, persze. Tudod, ez a koszorú föl van függesztve a mönnyezetre, van abba’ sű’tt, konyak, mindön. Éjfélig köll azt őrizni. Ha addig nem tudják e’lopni, kisorsojják. Hát én ott á’ttam népviseletbe’, kalapba’, éggy kampós juhászbottal a koszorú alatt. A Dönti Peti bandájába’ sosé vót létszámhiány, ahogy az öregök mesélik.
A múlt században, vakkant közbe Marci, aki szintén gyüttmönt.
Szóva’ van gazembör ölég errefelé, folytatja Géza. Aki túl köze’ merészködött, annak rákoppintottam a botta’ a lábára. Vót mán ojjan, hogy éggy srác kiugrott a koszorúva’ a csukott ablakon. A lábát e’kapták, de ki tudta dobni a haverjainak, azok mög e’szaladtak vele. Ezök a Pestre származott csirkefogók mindön évbe’ hazagyünnek, és mögpróbálik ellopni a koszorút. De idegönök is akadnak… Na, akkó’ valaki kikapcsó’ta a villanyt. Azé’ sé lopjátok e’, gondútam. Fogtam a botot, és e’kezdtem körbeforgatni. Néha akkorát akadt, hogy na! De én jó erősen fogtam.
Évek úta elősző’ maradt itthon a koszorú, mondja Jani a vezérnek hízelkedve.
Mönjünk mán ki a buliba, mondja Géza.
A nők hetvenhét, a férfiak huszonhét százaléka végezte el a nyolc általánost, mondja búcsúzásképp Marci. A kapáláshoz nem kell diploma.
Laja házigazdája már nem tartozik a célcsoportomba. Volt az idegenlégióban, magyar börtönben is. Levizsgáztat egy francia mondókával. „Je ne suis pas curieux / Mais je voudrais savoir / Que le cul de votre femme / Pourquoi blanc et pas noir.” Figyel az egész kocsma. Mondom a fordítást: Nem vagyok kíváncsiskodó / Éppen csak tudni szeretném / A maga feleségének a segge / Miért nem fekete, miért fehér?
Megvan a respekt. Jön is, fröccsök formájában. Laja tejbegyűjtő és csirkekeltető házigazdáját csak az ivás és a (helyi szlengben) horgász csajoknak nevezett lányok érdeklik, akik a csatornapartra járnak dugni.
Van egy srác, akinek csárdája van, és előre közölte, hogy semmiféle interjút, beszélgetést nem tűr. Valami Ders nevű egyén, aki büszke a konyhájára, de erről se hajlandó nyilatkozni. Egyszer csak azt mondja (hol, hát hol?) a hátam mögött: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek.”
Szerinted mik ezek a szögek?, kérdem keményen a szemébe nézve.
Mi, mondja a pohara fölött. Hátat fordít.
Van itt persze másmilyen lélek is. Ha ugyan őket még idevalósinak lehet nevezni. Amíg még megvan az itthoni zenekar, addig lehet. Az állomásra kísérik ki a zenekar szólóénekesét a zenészek. Dühödt vita közepébe csöppenek.
Béla, a basszgitáros Herbie Hancock igaz híve:
De hát miért kell azt mondani, hogy szar porfészek? Ha egyszer te is itt éltél?
Gyuri, az énekes: Hát nem az?
B.: De az. De mit csináljunk?
Gy.: Örülök, hogy elszabadultam innen. Nem azért, hogy nagyvárosi fiú akarok lenni, vagy valami. De hogy hét végén felvegyem az ünneplőruhámat, és berúgjak a kocsmában, az nem szempont, öreg. Már anynyira levittétek a műveltségi színvonalat, hogy nektek az is jó. Elég, hogy emberek között vagytok, bármilyenek is azok.
B.: Te mit csinálsz? Te mondtad, hogy háromra érsz haza, hozod haza a gyereket, semmire sincs időd… Hát akkor mennyivel vagy te több, mint mi?
Gy.: Azért nincs időm, mert Kispesten lakok, és Újpesten melózok. De nem vagyok bunkók közt, aszdmeg. Nézd, én is közönségesen beszélek, aszdmeg, de az nem jelenti azt, hogy nincsenek irodalmi gondolataim, aszdmeg…
Beérünk az állomásiba, a presszóba, ami átmenet egy vállalati büfé és egy resti között. Gy. rám mutat:
Ez kém. Ez ipari kém. Leleplezni, és börtönbe vele!
A zenekarhoz tartozó csaj, Kurjantó legjobb céllövője rácsap a háromgyerekes Aladár kezére:
Ne fogdosd a combomat, jó?
Aztán hozzám fordul:
Ne mossam meg a hajadat?
Még ne, mondom.
Kokó, szintén kétlaki, rumos poharat nyom a kezembe:
Igyál, öreg. Itten, hogy ha mindenki berugik, akkor mindenki haver. Te, hogy ha itt nem iszik valaki, akkor nem jó. Én is már dögre vagyok. Nézd meg őket, mindegyik piás. És ha nem lennének azok, akkor nem szálltak volna le itt, hanem mentek volna tovább Pestre.
Bejön a vonat, mindenki kizúdul az ajtón.
Hazafelé menet a sötétben a kerítés mellől megszólal az emberem:
Anti bá vagyok. Ne ijedj meg. Nincs nálad egy kis pia?
De van, mondom, de máskor ne hozza rám a frászt.
Átnyújtom a vodkásüveget, hármat kortyol belőle.
Ha jó egészségben akarsz élni, soha ne dolgozz. Hogy mit gondolnak rólad, nem számít. Az számít, te mit gondolsz magadról. Amikor azt mondtam magamról, hogy bohóc leszek, csak nevettek rajtam. Most nézd meg őket. Van cigid?
Hát persze, hogy kettőt vesz. Persze gyújtó is kell.
Most én vagyok a falu bolondja, és ez jó állás. Nem hiszek Istenben. De nem mondom meg, hogy a katolikusban vagy a reformátusban nem. Ezért békén hagynak. Megöregedni kötelező, de felnőni nem. Adsz még egy nyeletet?
Mennék már, de nagyon.
Tudod, úgy akarok meghalni, mint az apám. Részegen, a bakon elszenderedve, és nem sikítozva, mint az utasai, az utolsó fa előtt…
Csönd. Elindulok haza.
Te író vagy?, szól utánam az öreg. Addig nem, míg az anyám nem hallott rólad.
Folytatjuk
*
2008. 02. 04.
II.
A falu arra jó, hogy ha nem tudod, mit csinálsz, a többiek tudják. A napi két üveg vodkáról is tudott természetesen mindenki. Délig már fölittam magam a napi szintre, és mentem a nagy korcsmába ebédelni. Nem voltam társasági ivó, de néhány fröccs után már hozzászóltam Lajához, a társamhoz, akit az a szerencse ért, hogy öt másodpercig mutatták a tévében, róla hát mindenki elhitte, hogy író.
Szeretem a vidéket, mondta két köhögési roham közt, mert már a második doboz ciginél tartott: itt minden percben semmit se lehet csinálni. Pest sincs messze, csak húsz percre, telefonon. Marshall McLuhan szerint a világ egy falu, mondtam. Láttad a könyv borítóját? Nem, csak olvastam róla, mondtam. Na jó, akkor hazamegyek a házigazdámhoz ebédelni, mondta Laja.
Majdnem elszédültem az utcán a vastag akácillattól. Szegeden is voltak akácfák, némely külvárosi utcában, de itt mindenhol az volt. Sütött a nap hét ágra, a nap nem feledkezik meg egy faluról csak azért, mert kicsi. Beszédelegtem a postára, ahol Ilon dolgozik. Ő az, aki állandóan meg akarja mosni a hajamat. Attól félek, le is vágná. Apró, téglalap alakú ablakon át beszélgetünk, néhány perc van az ebédszünetig. Ilon vékony, fiús lány, nagy, fekete szemekkel, abból a fajtából, aki úgy néz ki, mintha terhes lenne, ha megeszik fél dinnyét.
Te nem unatkozol?, kérdezem. Itt?… Nem, úgy általában.
Én nem. Hétfőn moziba járok, szerdán a nagytatához. Szóval mindig feltalálom magam. Cukrászdába járok, ilyesmi. Mindig van olyan társaság, akikkel leülünk, aztán jól érezzük magunkat. (A „cukrászda” négyasztalnyi helyiség, a kocsmából leválasztva.) Bábszínházba is elmegyek vagy előadóestekre a kultúrházba, vagy ha zenekar jön. Van úgy, hogy Pestre megyünk moziba. Szívesen járok vásárolni, szórakozni Kecskemétre, de a falut jobban szeretem. Főleg tavaszszal. Gizivel szoktunk együtt unatkozni, ő is jó lövő, de én vagyok a legjobb. Ja, és keresztrejtvényt is fejtek. Aztán gombászunk, kocsikázunk, ilyesmi…
És hogy képzeled a jövőd? Olyan vágyam nincs, ami az elérhetőn túl van. A vágyaimat lehetőségeimhez igazítom. Váratlanul fölteszi a kérdést: Te, ne mossam meg a hajad? Olyan koszos szerinted? Hát…
Krisztivel, a kishúgával és még vagy százötven gyerekkel (Kurjantó jövőjével) együtt néztük meg az egyik vasárnap Kemény Henrik Vitéz Lászlóját a kultúrházban. A gyerekek folyton hátrafordultak; lesték az arcom: nevetek-e, értem-e a poént. (Azt hiszem, nem járattam le a felnőtteket.) Végigpörgetem a postai irányítószámok füzetét. „Ez Romi Mari” – a felírás mellett, az egyértelműségre törekvő művész jóvoltából, eltúlzott illusztráció. Gyerekírás: „Hülye, mit nézel!” Tényleg, mit keresek én itt? Mintha egy kis honvágyam lenne: kikeresem az utcánkat Pesten.
Egy öregasszony talicskán két zsákot tol, az egyikből malacröfögés, a másikból csirkekacarászás hallatszik. Aladár hóna alatt plakátok vannak, a „HÁZASOK BÁLJÁ-ra” rajzolta őket. A szöveg: „Nem csak a húszéveseké a világ.” Aladár a szólógitáros a zenekarban. Cigányzenész nem akart lenni, de csak zenész lett valahogy.
Egy asszonyt figyelek a „kultúrcikk”-bolt előtt. Fején bukósisak, alatta színes kendő, most száll fel a motorra.
Elcsámpázok egy frissen vakolt, földszintes házig.
Herbie Hancock szól a magnóból. Együtt hallgatjuk: Béla, a gyerekkori kék mackó a sarokban, porcelángnómok a vitrinben, na meg én. A falon popsztárok képei és egy chilei szolidaritási plakát. Béla takarékpénztári dolgozó. A közös zenészmúlt (B. akkordos a helyi zenekarban) kulcs a jelenhez: amúgy is gyors beszédű, most zuhog belőle a szó.
A takarékszövetkezet érettségizett fiút keresett belső ellenőrnek, és én kaptam az alkalmon. Frankó volt, jártam a községeket, fizetés ezernyolcszáz, húszéves voltam, és ami fő: tiszta munka volt. Emellett zenéltünk, ez is jelentett úgy egy ezrest havonta. Persze volt úgy, hogy tizenegykor megkaptuk a dohányt, éjfélkor nem volt abból már egy fillér se. Te tudod, hogy van ez, nem kell magyarázni. Aztán jött a katonaság, és mire visszajöttem, a legtöbb haver már vagy elment a faluból, vagy megházasodott.
Te miért maradtál?
Ha valaki itt dolgozik, és sértés éri, akkor természetes, hogy azt mondja, hogy innen el kell menni. De nem gondolja meg, mivel jár ez. És akkor két eshetőség van: vagy kínlódik először, és megszokja másutt, vagy meggondolja magát, és visszajön. Hogy ki jár jobban, azt nem tudnám megmondani. Én az én képesítésemmel itt találtam meg azt, ami nekem jó. Voltam én Pesten eleget. De valahogy nem tudtam elképzelni ott az életet. Itt is kell maradni valakinek.
Hogy állsz a csajokkal? Megjegyzem, a vasárnapi bulin azt hittem, egy arab faluban vagyok.
Szombaton jöttél volna! A szomszéd falvakból is voltak csajok. Mi is átjárunk máshova. Bár én nem nagyon szeretek, mert akkor sokat költünk. Tizenegy után a többség azt mondja: gyerünk Dunaújvárosba a Hangulat bárba. Egy ötszázas.
Most azért nincs élet, mert kevés a fiatal, vagy azért kevés a fiatal, mert nincs élet?
Mindig ez a téma nálunk. A hatvanas években megesett, hogy leült egy vonósnégyes a presszóban. A srácok meg elkezdték emelgetni a sörösüveget. Ez van. Én megpróbálok majd építeni egy házat, venni egy kocsit, megnősülni, és utána végigdolgozni az egész életet. Kis örömök, nagy gondok. Ez lesz az életem… Te, figyelj, a nagyapám megtartott a farkán egy tízliteres boroshordót. Elhiszed?
Hiszékeny vagyok, mondom.
Úgy érzem, mára ez elég a szívemnek. Anti bá persze ott vár a kerítésnél. Megvámolja a cigarettámat.
Az embernek hinni kell valamiben, mondja, és kifújja az orrán a füstöt. Én abban hiszek, hogy te megkínálsz vodkával.
Átnyújtom a butykost. Nagyot húz belőle, de nem adja vissza.
Hallom, ismerkedsz a fiatalokkal. Nekem nincsenek előítéleteim, én mindenkit utálok a faluban. Én a semmiből küzdöttem föl magam szegénnyé. Bizony.
Meghúzza a palackot.
Aki nem iszik, abban ne bízz. Az élet jó, ha szerencsés vagy, erős és buta.
Visszakérem a vodkát.
Megmondjam az éjszakai időjárást?, kérdi.
Elteszem az üveget.
Sötét lesz, szól utánam.
Egy borús napon Gizivel futok össze az utcán, Ilon barátnőjével. Ötven százalékkal gyorsabban tud beszélni, mint én hallgatni, de a magnó nyitva van a táskámban. Kérdezni sem kell.
Már az is rossz, ha végig kell menni az utcán. Olyan megszokott minden, mintha egy tájkép lenne a falon, és azon menne végig az ember. Szabadidő, kérdem botoran. Éjszaka. Szórakozás? Mondom: séta vasárnap a központtól az állomásig, meg az állomástól vissza. Én már nem vagyok fiatal, két gyerekkel nem ugrálhatok. Néha az Ilonnal csavargok. Hány éves vagy?, kérdem. Huszonnyolc.
Kisfiú szalad elébünk, a nagyobbik gyerek. Megkérdem tőle: Hányadikos vagy, öcsi? Másodikos. És mi akarsz lenni? Én, csikós. Elmennél innen valaha is? Nem én. Szeretem a lovakat.
Ebéd után Lajával bandukolunk a homokon. Úgy nem mehetünk el innen, hogy néhány tanyára ne kukkantsunk be. Bár a Laja csak a házigazdáját tartja valamire a faluból. Nem is igen beszélget mással, csak velem. Megállunk egy vert falú, vakolat- és hitehagyott ház előtt. A bejárat előtt autóroncs. Nézelődünk.
Keresnek valakit?, kérdi egy tizennyolc körüli lány, nagy fekete, kun szemekkel, vérlázítóan rövid szoknyája alig takar valamit izmos combjaiból. Az ilyenre mondják: vétek neki felkelni az ágyból. Jöjjenek csak be, invitál.
Hányan vannak fiatalok errefelé?
Tizenöten. Három lány, a többi fiú. De mindenki másutt dolgozik. Csak én vagyok otthon, egyelőre, igen. Meg a barátnőm. Most mentem férjhez. Ajtó nyílik: megérkezett a mama. A tanyákon a telefont messze lehagyva szállnak a hírek. Szemüveges, életidegen kinézetünk megnyugtatja, leül a lánya mellé. Laja felteszi a legbénább kérdést:
Szokott olvasni?
Néha veszek újságot. Nekem elég a presszó, igen.
Hát mennünk kell, mondja Laja, alighanem eső lesz. Nem téved, mint a bolond: bőrig ázva érünk be a faluba.
Már két hét is eltelt, mire Aladárt el tudom csípni. Folyton úton van. Alacsony, eleven szemű cigány srác, három gyerekkel, egy zsúpfödeles házban, mint a mesében. Csak ő még raccsol is.
Eleinte szorgalmasan hazajártam, reggel mentem öt huszonnégykor, este jöttem negyed hétkor. Valahogy nem volt okés. Inkább bementem a munkásszállásra. Héttől fél ötig dolgozok, aztán enyém az este. Most már csak hétvégeken jövök. Persze vágyik haza mindenki. Vannak ottani haverjaim is, de olyanok, mint itt, nincsenek.
Mi van itt a fiúk és lányok közt? Mintha kerülnék egymást.
Itteni fiú nem áll le itteni lánnyal. Csípi is ez sok csaj csőrét, tudom. De ha itt este tízkor meglátnak egy csajt csókolózni, az reggel már kurva. Az már mindenkié volt. Hülyeség, de így van. Mesélhetnék.
Az utolsó hétvégémen – nem hiszem, ha nem látom – az én emberem, Anti bá kapálgat a kertjében.
Csak nincs valami baj?
Nem, csak nem bírtam már tovább hallgatni az asszonyt. A gazokat nem bántom. Vannak ők olyan nemesek, mint az ültetett növények. Odajön a kerítéshez: vodka, cigaretta.
Magának sose volt kedve elmenni innen?
Ha elhagynám az otthonom, megfosztanám a falut a bolondjától. Ez fontos tisztség. Ennél nincs lejjebb. Amikor én lettem a falu bolondja, nem volt jobb állás, hidd el. És ne feledd, a többiek választanak meg. Szóval ez egy bizalmi állás.
Ha magával beszélek, mindig az az érzésem, hogy bolondít csak.
Korán kell kezdeni. Amikor megszülettem, én már olyan csúnya voltam, hogy a bába pofon vágta anyámat.
Felnyerítek, nem tudom túldobni az öreget.
Isten vele.
Még benézek az általános iskolai klubba.
Tudjátok, valami olyasmit hallottam, hogy egy lány kimaradt az idén az iskolából, mert gyereket vár. Hallottam már olyat is, hogy ez is emiatt a klub miatt van. Csönd. Aztán egy Sassoon-frizurás lány kiböki:
Az a gyerek a lány apjára ütött. Kell neki, ő csinálta.
Most már elementáris erővel tör ki a nevetés.
Meséld el egy hetedet, mondom a sassoonost félrevonva.
Fél kettőre vissza kell jönnöm általában az iskolába. Hétfő, szerda, úttörőnap. Én vagyok a titkár. Kedd: orosz-előkészítő, csütörtök matek, pénteken magyar. Szombaton otthon szoktam segíteni. Vasárnap el szoktam menni a délután ötös mozira. És kész.
Elballagok a szállásomra, felkapom az ajtóhoz készített hátizsákot, és elindulok az állomás felé. Lovas kocsi megy el az úton, a néni és a bácsi fagylaltot nyal a bakon. Csikó poroszkál a saroglyához kötve, homlokán, miként a mesében, csillag. Elbámészkodok, majdnem rálépek egy csigára. Menj csak, öreg, a dolgodra. Én is megyek.
Megveszem a jegyet, és beülök a presszóba egy sörre. Várom a vonatot, ami elvisz innen.
Vége