Hiába próbálnánk röviden összefoglalni, miről szól a harminc éves Az én kis falum, az vajmi kevéssé érintené a lényeget. Tulajdonképpen nem szól semmiről, csak az életről.
Az én kis falum olyan film, amelyben az eseményeknél sokkal fontosabbak a figurák, a történet fordulatainál a szereplők hálózatának alakulása. De mindennél lényegesebb, hogy mindezt hogyan ábrázolja a film: humor és humánum változékony elegyével. Egy eldugott cseh falu mindennapjai felülről nézve nem sok izgalmat kínálnának. Ha viszont leereszkedünk közéjük, odafigyelünk rájuk, hirtelen mozgalmasnak és élettel telinek tűnik a falu. A film pont ezt teszi: finom érzékkel, fokozatosan ismertet meg a falu apró titkaival, hétköznapiságukban különc lakóival – mindegyikük saját mellékszálat kap, melyek közül nem is mindegyiket varr el a film. Ez azonban egy pillanatig sem zavaró: a szereplőket felemeli, jó ismerőseinkké válnak, izgulhatunk értük – miközben gátlástalanul kinevethetjük őket. És ez bőven elég.
Jiri Menzel Az én kis falumban a cseh humort a burleszk irányába viszi el: kevésbé fanyar, sokkal harsányabb, miközben a groteszk helyzetek mögül időről időre előcsalogatja az oly jellemző tragikus árnyalatot, elsősorban a főszereplőknek köszönhetően. Ők vérbeli burleszk hősök: egy vékony, magas és egy alacsony, pocakos, akik állandóan ugratják egymást, mégis elválaszthatatlanok. A Stan és Pan-séma viszont kap egy csavart: jelen esetben a pár egyik tagja a falu bolondja, így a duó Kisvakondra emlékeztető, kantáros nadrágos tagjának jócskán megnehezíti az életét és munkáját. Ők ketten ugyanis együtt dolgoznak: a pocakos sofőr, a langaléta a kísérője.
Különleges az az egyensúly és hatalmas szociális érzékenységre vall, ahogy Otikot ábrázolja a film: nem rajta nevetünk, hanem a környezetén; nem az ő csetlés-botlásán, hanem azon, ahogy (akarata ellenére!) megvicceli, bajba sodorja a társait. Otik gyakorlatilag néma (egy-egy szót mond csak) és süket is (a fülvédőtől, amit a fülei lelapítása érdekében visel). Ez a két körülmény menthetetlenül elszigetelné őt a környezetétől – ha nem úgy viszonyulnának hozzá, ahogy. A falusiak viszont felkarolják, gondoskodnak róla, a közösség nélkülözhetetlen tagjának tekintik Otikot. Bán János részben azért formálja meg tökéletesen a sérült fiú, mert tényleg nem értette, mi folyik körülötte a cseh nyelvű forgatáson.
A Stan és Pan-, illetve a Kisvakond-hasonlat is a burleszk humor egyik fontos összetevőjét hangsúlyozza: a némaságot. Otik nem beszél, csak cselekszik – próbálja utánozni a környezetét, ügyetlenségével és félszegségével viszont egyfajta tükröt is tart a kisközösség elé. A néma, önállóan is helytálló szkeccsek mellett viszont a beszéd is menthetetlenül nevetséges: a doktor úr emelkedett monológjai a gyönyörű tájról egy idő után már automatikusan nevetést váltanak ki. A film humora elsősorban ettől működik: visszatérő poénok bonyolult rendszerén alapul, amelyek sosincsenek túlpörgetve, de az ismétlődés plusz faktorral egészíti ki őket.
De nem csak a megunhatatlan humor az, ami miatt harminc évvel az elkészülte után is frissnek hat a film. A vörös csillagos teherautó-állomás és a tévékészülékek miatt ugyan datálható, mikor játszódik Az én kis falum, mégis az az érzésünk, hogy ez a falu és történet kívül esik az időn (mint a vetítést követő beszélgetésből megtudtuk, a helyszínt adó faluban a valóságban is megállt az idő). Ez pedig a film politikamentességének köszönhető – legfeljebb a prágai elit kap egy pofont, de ezen kívül nincs jelentősége annak, hogy a nyolcvanas években járunk. A filmet átjáró emberségesség ugyanis örök érték.
*
Láttuk még
Az én kis falum
Gazdag Gyula
1968 nyarán egy csehországi kisvárosban Jiří Menzel és stábja leforgatta a Szeszélyes nyár című Vančura-regény filmváltozatát. Arnoštek, a kötéltáncos szerepét maga a rendező játszotta. A film egyik jelenetében a városka egyik polgára figyelmeztetni próbálja a kötélen táncoló artistát; ne kísértse az Istent, mert leesik a magasból. Miután nem talál meghallgatásra, szavainak a kötelet tartó oszlop megrázásával ad nyomatékot, amitől Arnoštek valóban lezuhan. A polgár bizonyos elégtétellel nyugtázza, hogy jóslata ily hamar beteljesedett.
Menzel-Arnoštek azóta sokszor mászott fel a kötélre, előfordult, hogy leesett, de a gerincét egyszer sem törte el. Viszont úgy látjuk, a vidéki polgárokat egy kissé másképpen látja, mint annak idején, mint ahogy Vančura látta. Valami mintha megváltozott volna, talán nem is a falvakban, kisvárosokban, inkább körülöttük. Sokszor, sokfelé leírták már, hogy a cseh új hullám filmjeiben sok szeretettel és elnézéssel ábrázoltatnak az egyszerű emberek, gyarlóságaikkal, hibáikkal együtt. Első látásra Az én kis falumban is valami ilyesmiről van szó. Az ütődött kocsikísérő és a hirtelen haragú, ám alapjában véve jólelkű sofőr párosának klasszikus slapstick-gegekre épülő, kacagtató kalandjai vagy a falusi orvos költői lelke és ezzel párosuló szórakozottsága, ami kisebb-nagyobb autóbalesetekbe sodorja őt, a különféle furfangok útján szabad szobához jutó, titokban bujkálni kényszerülő szerelmespár és az asszonyka féltékeny férjének kalandjai látszólag ugyanolyan emberekről szólnak, ugyanolyan epizodikus szerkesztésmóddal elmesélve és ugyanazt mondják el, amit eddig is láthattunk az efféle filmekben.
De csak látszólag. Mert, úgy tűnik, megváltozott körülöttük a világ. Eljönnek a faluba a nagyvárosi emberek, a festő meg a gyárigazgató, aki fondorlatos módon meg akarja szerezni az ütődött kocsikísérő házát, hogy vidéki nyaralóhoz jusson, és általuk egy eddig ismeretlen, a falu lakóitól idegen magatartás, szemlélet tör be ebbe a világba. A „Modern Élet”-ből ideérkezettek a szó leggyakorlatiasabb értelmében használni akarják a falut és a benne lakó embereket. Ezzel a támadással szemben a falu látszólag teljesen érzéketlen, valójában azonban szemrebbenés nélkül ellenáll. És ennek a megváltozott világnak a támadásai közepette mindazok a tulajdonságok, amelyekről eddig elnézéssel és szeretettel, de mégis ironikusan szóltak a korábbi filmek, új megvilágításba kerülnek. Egy értékrendjét vesztett világgal szemben a régi értékek megőrzőivé válnak azok, akik csak régimódiak voltak, olyan régi értékek megőrzőivé, amelyekről tudható, hogy ma már nem számítanak értéknek, még sincs helyettük jobb. Mert aminek jobbnak kéne lennie, az rideg, csúnya, és csak a vak nem látja, hogy értéktelenebb. Ezek az emberek csökönyösen figyelmen kívül hagyják, hogy körülöttük épül, szépül és modernizálódik a világ, ragaszkodnak azokhoz az erkölcsi normákhoz és azokhoz a szokásokhoz, amelyekhez apjuk és nagyapjuk is tartotta magát, és a történet bebizonyítja, hogy igazuk van.
A csata ezúttal sem látványos és drámai, inkább észrevétlenül és sok kacagtató epizód közepette zajlik, és a győztesek talán észre sem veszik, hogy győztek. De azért győztek. És mégiscsak vidámabbak egy kicsit. Nincs többé szó arról, hogy mászik-e valaki a kötélen, és hogy a kötélről le lehet esni. Látszólag változatlanul folyik tovább a sörözgetés és virslievés. Csak éppen valami jobban összefűzi ezeket az embereket.
*
MENZEL filmekről
https://filmtett.ro/cikk/four-fizetnek-jiri-menzel-naplo-3
*
