|
A díszmagyar rövid története
Az öltözködés mindenki számára megszokott és létfontosságú mindennapi rutin. Az öltözék megválasztásával azonban tudatosan is kifejezhet az ember társadalmi hovatartozást, etnikai csoporthoz való kötődést, vagy a hétköznapoktól eltérő esemény reprezentálását is.
A MAGYAROS ÖLTÖZKÖDÉS MÁR A 17-18. SZÁZAD IDEJÉN IS TUDATOSAN MEGJELENT A FŐURAK ÉS ELŐKELŐK KÖRÉBEN.
A nemzeti ébredés korában viszont a nemzetté formálódás egyik eszköze lett a magyaros viselet divatja. A dualizmus alatt és a trianoni békeszerződés után is politikai tartalmú volt a magyaros viselet. A divat meghatározói és kritikusai a politikai elit köréből kerültek ki. A Honderű, Életképek, Pesti Divatlap, oldalain rendszeresen a két akkori szépség, a Zichy nővérek Zichy Antónia, Batthyány Lajos felesége és Zichy Karolina Károlyi Györgyné szerepeltek, hiszen az általuk viselt ruha volt az irányadó. A díszmagyar kialakítása is ebben a magyarrá váló közegben történt.
A történelem során a jellegzetes magyaros öltözék már a 16-17. században kialakult török minták nyomán. Ez a keleties kuriozitás tette érdekessé és népszerűvé a magyaros viseletet. A díszmagyar első nyilvános szereplése a 19. században 1814. november 14-én történt a bécsi spanyol lovasiskolában, ahol a hölgyek négy színben jelentek meg. A magyarok zöld díszmagyart viseltek. Ettől kezdve rendszeresen feltűnik a nyugat-európai divatlapok metszetein ez a ruha. [1] Az érdeklődést a romantikus szellemiségnek tulajdoníthatjuk, ami a nemzetébredés eszközének tekintette azt, hogy a magyaroknak saját önkifejező eszközük a ruha. [2] Nemzeti öltözéket kísérelt meg kreálni Jaques Louis David is, ám ez a kísérlet kissé erőltetettnek tűnik abban a kontextusban, hogy gyakorlatilag 150 éve Párizs diktálta a divatot Európában. A németek nemzeti viselet megteremtéséhez mintának a középkori szabású ruhákat használták. Európában hozzánk hasonlóan a lengyeleknek volt még sajátos nemzeti öltözékük, ami azért sokat vett át Bethlen erdélyi ízléséből.
A díszmagyar kialakulása
A díszmagyar a reformkor szülötte. Hiába ismerjük a 16. századi előképeket, a reformkor volt az, ami mindennapi viseletté alakította és tudatosan nemzeti öntudat kifejezésére használta fel az öltözéket. Gálaöltözékként tovább megmaradt a századok során, ám a Bécsen át érkező francia divat olcsósága és kényelme megkövetelte, hogy változtassanak rajta, alkalmassá tegyék a mindennapokra.
Jókai Mór díszmagyarban. A felvétel 1894-ben készült.
Fotó: FORTEPAN / SK
A díszmagyar elsősorban férfi viselet, hiszen ez őrizte meg leginkább eredeti formavilágát. A 16. században kialakult őse a lappangó kaftán–nadrág együttes. Hozzátartozik a felsőkabát, az úgynevezett mente, ami alatt a dolmány és a nadrág van. A kiegészítők között a süveg tollforgóval, nyakkendő, csizma, sok esetben zsinóröv és kardcsatlék nélkülözhetetlen darabok. Ezzel szemben a női díszöltözet sokkal rugalmasabb és az aktuális divatot követi, leginkább szoknyaformában. A század elején az empire emelt derekú, alakot követő formája volt népszerű, majd a biedermeier hatalmas ballon ujjai arattak sikert. Az 1860-as évekre pedig a krinolin hatalmassá duzzadt. Megjegyzendő, hogy az udvari díszmagyar formája az uszályos empire vonalú szoknya, kötény, fátyol, párta vagy főkötő maradt. Az öltözék együtteshez nem alakult ki szokásos cipő, vagy ékszerkészlet, a század végére a mente került hozzá állandósulva.
Mindkét nem viseletének 19. századi kialakítása a historizmus és egzotikum eszméjét ötvözi magában. A ruhák motívumkincsében felfedezhetőek népi formák, valamint keleti elemek. Ezekre példa, hogy a városi szabók szűrt is szabtak, aminek gazdag hímzését és szabását előképnek tekinthették. Az anyagok használatához pedig nem hátráltak meg harsány, színes és mintás selymeket választani. A historizáláshoz hozzá tartozott, hogy az egyes ruhadarabokat történelmi személyekről nevezték el. Ezek voltak az atilla, ami térdig érő dolmány volt, ennek rövidebb változata az árpádka, kettős ujjú kazinci, magas, állógalléros zrinyi, prémszegélyű rövid mente a csokonai, a téli hosszú bunda a buda, és a bő felöltő a deák. A női fantázia viseletek között szerepelt Széchenyi, Erzsébet királyné, Melinda, Bánk bán hősnője, vagy Hollósi, aki a korszak ünnepelt színésznője volt. [3]
A hazai divat szülői - a pesti szabók
Az öltözetek tényleges megalkotásáért leginkább a pesti szabó mesterek felelősek, és közülük is kiemelkedett Kostyál Ádám, aki a német szabócéh mestereként tette népszerűvé a férfi díszmagyart, valamint Klasszy Vencel, aki magyar szabóként ellenfelévé vált.
Udvari szabó hirdetése a Vasárnapi Újságban.
Fotó: Vasárnapi Újság, 43. évf., 8. sz., 1896.. p. 128.
Kostyál Ádám Trencsén vármegyei kisnemes család sarjaként kénytelen volt tanulás helyett polgári mesterséget tanulni, így lett szabó. Az európai vándorév után Pesten a német céh tagjaként lett mester. 1827-ben jelent meg először a neve a Hazai és Külföldi Tudósítások hirdetései között, ekkor a Kígyó utcában a Brundern házban van üzlete „A külföldihez” címezve. A század legnagyobb üzletévé vált, fénykorában 50 segéddel dolgozott. [4] Első divatképe 1829-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény hasábján, amik ezután állandó jelleggel tájékoztatták a közönséget arról, hogy milyen az újdonsült választék. Ez a publikálás hatalmas újdonságnak számított, hiszen ekkor még nem voltak divatlapok, sem kvalitásos magyar közélettel foglakozó lap a Tudományos Gyűjteményen kívül, ami inkább ismeretterjesztőnek tekinthető. Az első divatlap német nyelven 1828-ban jelent meg Der Spiegel címen, a weimari Journal des Luxus und der Mode nyomán. Az első magyar nyelvű divatlap a Honművész volt 1833-ban, majd az 1840-es években jelent meg a Honderű, az Életképek és a korszak meghatározó irodalmi lapja a Pesti Divatlap. [5] Kostyál divatképe az országon kívül is nagy sikert aratott, hiszen 1830-ban a Wiener Theaterzeitung hasábjain jelent meg szinte teljes hasonmásként Franz Stöber rajza után.
Kostyál saját magát polgári szabónak tekinti és nem gondolja, hogy a céh szabályok már olyan szükségesek lennének:
nem a név, hanem a mesternek ügyessége által készülvén a köntös, itt csak az fog ítéletet hozhatni, kinek alkalmatossága volt. [6]
A mesterek a régi ruhák ábrázolásait tanulmányozva igyekeztek egy a korszakban is hordható, elérhető viseletet alkotni. Az elsődleges szempont az volt, hogy minél egyszerűbb megjelenése legyen és olcsóbb anyagokból készüljön. Pirkler Adolf a Pesti Divatlap szerzője is előnyösebbnek látta, hogyha a drága arany sújtások helyett egyszerű feketére cserélték volna ezeket. [7] Ezt az egyszerűsödést segítette elő a védegyleti mozgalom is. A ruhák mivel sokat kölcsönöztek nyugati kortársaktól, még inkább akarták nemzeti jellegüket hangsúlyozni, amit a háromszínű szalagokkal és anyagokkal értek el. Erre példa a háromszínű selyem mellény a Nemzeti Múzeumban, amit Batthyány Lajos özvegye Zichy Antónia ajándékozott a miniszterelnök halála után, vagy az 1837. évi jogászbálban három testvér fehér, apró rózsabimbókkal hímzett tüllruhában jelent meg, így a nemzeti színeket viselték. [8]
A magyar szabók számának stagnálása, sőt csökkenése azt mutatja, hogy a lapokban hangoztatott és népszerűsíteni igyekvő magyar eszme csak egy szűk kört tudott magának megnyerni. Míg Pest lakossága 1840-re elérte a százezer főt, az 1803-ban 31 mestert számláló magyar szabó céh taglétszáma 25-re csökkent, a paszományosok 1803-ban hatan, 1840-ben öten voltak. Mellettük több mint kétszáz német szabó tevékenykedett 1840-ben. [9] Ebből a számból jól láthatjuk, hogy a kereslet és a kínálat aránya nem fedte egymást, ezért nem is alakult ki nagy verseny a magyar divat világában.
Hivatkozások
[1] F. Dózsa Katalin: A rendi nemzettudat szimbóluma, a díszmagyar. In: Néprajzi Értesítő, 77. évf.: p. 155.
[2] „Terjed az a nézet, hogyha minden nemzetnek saját öltözéke lenne, nem kellene a divat.” F. Dózsa Katalin: A rendi nemzettudat szimbóluma, a díszmagyar. In: Néprajzi Értesítő, 77. évf.: p. 156.
[3] Tompos Lilla: A díszmagyar: a magyar díszöltözet története, Magyar Mercurius, 2005. Budapest.: p.15.
[4] Kerényi Anna Mária: „Pesti polgár férjfi szabó”: Kostyál Ádám, Folia Historica XI.: p. 104.
[5] F. Dózsa Katalin: Budapest – Divatváros. A magyar divattervezés rövid története, Tanulmányok Budapest múltjából (Továbbiakban: F. DÓZSA, 1997), 1997, 26. sz.: p. 89.
[6] Tudományos Gyűjtemény 1831, VII.
[7] Pesti Divatlap 1845. szeptember 18.: p. 772.
[8] Honművész 1837. január 18.: p. 47.
[9] Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten, Korall 2002., 10. sz.: p. 46.
A nemzeti öltözet nem volt olyan széles körben általánosan elterjedt, mint azt ahogy a divatlapok sugallják. A tudatos nemzeti öltözék terjesztése a magyar öntudat építését és az egységes nemzet megteremtését tűzte ki célul. Ennek erőszakosabb formája volt a Pesti Divatlap hasábjain mindenre kiterjedő felhívása, hogy mindenki, mindenkor magyar ruhát magyar anyagból viseljen. Az ország és ezen belül Pest is igen heterogén közeg volt, ahol a nemzetiségek asszimilációja nem volt egy utolsó szempont a nemzetépítés gondolatában. A másik probléma a nemzeti öltözékkel, hogy ki az, aki megengedheti magának a divat követését, és ruhatárában, mind hétköznapi, mind ünnepi gála ruhát tartson. Beláthatjuk, hogy a magyar öltözék, még ha a hazai olcsó textíliát is számítjuk, Pest tehetősebb rétegét foghatta meg, illetve vidéken a módosabb polgárokat, nemeseket.
Gróf Erdődy Ferencné és gróf Andrássy Sándorné a milleniumi ünnepségen díszmagyarban.
Fotó: Vasárnapi Újság 42. évf., 27. sz., 1896. p. 480.
|
