Bölcs-balga/boldog-boldogtalan
Táltos paripa és/vagy állatorvosi ló
Jóisten országa és/vagy földi pokol
Emberélet-minőség vizsgálódásaim
p p pp p p
Eugéniusz:
Magyar írástudók árulása – XX.
Alkalmatlan, megalkuvó, parazita, kártevő,
jót mulasztó, janicsár, pokoljárást-kerülő stb. elit
p p pp p p
Arany János
SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
1
Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önnön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott. Már a természet is, hullván bilincse, A hosszu, téli fásult dermedés, Készíté új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban! Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete; S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta, Életre pezsdült a kór sivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajja - Midőn egyszerre villám sújta le. Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony: Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!... Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon: Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! - Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. S mint lepke a fényt elkábulva issza, Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet; Egy-két kebel fájt még a multba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; Széchenyit küldé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt, Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongitó hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni, Hogyan viselte súlyos nyavalyád? És mennyi harcot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondá: „a magyar lesz” - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: „Elvész az én népem, elvész - kiálta - Mivelhogy tudomány nélkül való.” S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Már is tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világol sorsunk ösvenyén. Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhet találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy’ kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi-erény magasztos érdemét, Arany betűkkel érctáblába metszél: Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja - Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya; Szól újra: és ím lélek űl a szemben; Rózsát az arcra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három - Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok: A bújdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent - Reményben gazdag, tettben szapora; A „kisded makk” merész sudárba szökkent; Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.” Nézd az erőt: hatása mily tömérdek - De ne imádj: a munka emberé - Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok; Nem ügyelénk többé vezérnyomára, Mi napba néző szárnyas Ikarok. Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! - S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal - Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál; S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! íme, köztünk nem valál. Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? - Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd, Oh, nézz egedből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd! Leomlunk sírodon szent döbbenéssel, A sujtó karra félve ismerünk: De Antéuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival? Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen; Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyujt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve - - Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden távol és közel: Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig Nem értők - Széchenyi szivéhöz el. Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó. El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! - Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! - Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; Szentebb a multak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol. Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket; Az istenülés perci már ezek! Borítsa ünneplő mirtusz fejünket: Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sír; Oszlásodat még a család siratja - Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?... Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő!
(1860.)
*
p 1
p
p Mint egy stréber tanítvány kannibálként felfalom a mesterem
p Az idegen zászlós (had)műveletek kiötlője és a kivitelez(tet)ője
p Mint paternalista kívánságműsor-vezető diktálom, mit akarsz
p Mint a kommunista Liszenko: parancsolni akarok a természetnek
p Mint Kohlhaas: nem engedek igazamból, ha belepusztul is világom
p Inkvizíció: egy outsider új paradigmája forradalmasítja szakterületed
p Konteó stigmát süt minden titkos szervezkedést leleplezni próbálókra
p
p
p 2
p
p Mint rossz vendéglős, fogadós, idegenvezető: mindenkinek parancsol
p Mint rossz nagymami: nem tanítunk imádkozni, nem beszélünk Istenről
p Indiana Jones kamu: egy személyben professzor és vagány kalandhős?
p Elsőgenerációs értelmiségi maximálisan alkalmazkodó, túlasszimilálódó
p Leszólod a mai Öveges profot, aki olyan élvezetesen terjeszt ismeretet!
p Mint egy „jó” titkárnő, aki falaz főnöke köz- és magán disznóságainak
p Mint egy társalkodónő, aki csak hevesen legyezgeti az úrhölgy hiúságát
p
p
p 3
p
p Egy rendező, aki rosszul osztja ki a szerepeket (képzetlen/protekció)
p Cassandra jóstehetség – te kenyérféltésből hiteltelennek mutatod be
p Mint az elrabolt keresztény gyerek: janicsárként jövök vissza rátok
p Mint arctalan hóhér: iróniámmal mészárolom a gondolatcsecsemőket
p Mint egy hülye civil, aki a harctéren szerencsétlenkedve galibát okoz
p Mint amikor egy cirkuszi erőművész „óriás” kamu súlyokat emelget
p Mint amikor az állatkirály tüzes karikába ugrással produkálja magát
p
p
p 4
p
p Bolond lenne háborgó tengeren kerülgetni Szkülla-Kharübdisz szikláit
p Aszfalton van biztonságban, „ingoványos terepre” nem merészkedik be
p Okosan kerülgeti az ún. érzékeny témákat, ami felsőbb köröket érinthet
p Ő csak addig elszánt oknyomozó újságíró/rendőr, amíg kis hal a gyanús
p A szellemi törpék országába tévedt óriással ő is szörnyetegként bánik el
p Mint rossz vadász, oly rövid türelemmel ül felajzott íjjal, és vár az ihletre
p Nem vagy se gyermek, se részeg: ők csak mondják az igazat, a teljeset…
p
p
p 5
p
p Egyszer-egyszer még kis igazakat is mond, hogy ez hitelesítse őt
p Mint a gazdi pulikutyája: mindenkit a nyájba terel és el is birkásít
p Mint a bűn rossz dajka, aki a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti
p Mint egy „örök, nagy gyerek”: oly igen szörnyen kegyetlen vagyok
p Minőségellenőrként arányt tévesztve a kis bolhából elefántot csinálok
p Te csak addig lehetsz a helyeden, amíg a kinevezőid le nem váltanak
p Azért ne fizessenek, ha egészség van - mi a betegeinkből éljünk jól!
p
p
p 6
p
p Minimum 8+4+5=17 év szorgos diákmunka után legalább jól keressek!
p Minél sötétebb a nép „világa”, annál fényesebben tud világítani, villogni
p Ha komolyabban venné hivatását, akkor sűrűbben kételkedne magában
p Mindkettő kárára rombold a tömeg- és magas kultúrát elválasztó műfalat
p Ő nyitott minden rosszra: jó érzékkel meglátja, átveszi, alkalmazza stb.
p Nem vigasztalunk, ritkán enyhítünk, pláne gyógyítunk beteg(ség)eket!
p Mindig új betegek panaszai ömlenek rá – ő erre süket/illetve neki is fáj…
p
p
p 7
p
p Rossz példával jár elő: hogy értsük direkt félre a vitapartnerünket
p Mindig tud üzenni? A börtön falára minek írjon utolsó csepp vérével?
p Mindig „összekeverem”: civilizáltság/kulturáltság – így látok fejlődést…
p Ő rád vetíti a gyanú árnyékát: végső soron a Hatalom embere vagy
p Mindig örök kívülálló maradok: soha semmiben nem veszek részt…?
p Mindig én vindikálom magamnak: az utolsó szó joga, a zárszó - vétó
p Mindig csak utal, célozgat, sejtelmeskedik, vagy önkényesen kódol
p
p
p 8
p
p Mindig csak az érdekel, amivel épp most a nőknek lehet imponálni
p Nem képes átlátni a társadalmi kontextust: mikor mire használják?
p Mindent szétszed, ill. szételemez, de összerakni már nem tud/akar
p Mindent megteszek azért, hogy el ne mondd az ellenvéleményed…
p Mindent megtanultam, és sajnos, ebből semmit nem felejtettem el
p Mindent megkérdőjelezve a nyílt vízen akarom átépíteni a hajómat
p Mindent elkövetek azért, hogy ne nagyon vegyenek engem komolyan
p
p x
p p pp
A
nem
javító-segítő,
sőt passzívan-
aktívan ártó elit
Ahogy mondjuk: a fejétől bűzlik a hal:
legszentebb hivatás/leghitványabb mesterség
Aki elmulasztja a jót, sőt még teszi is a rosszat.
Akár „csak” úgy, hogy éppen a rosszat csinálja jól.
Egy-egy velős gondolatú mondat azokról,
akiknek az átlagosnál jelentősen nagyobb
a képessége, a lehetősége, a hatalma stb.,
hogy segítsenek/ártsanak embertársainak.
Tanítók és nevelők, szülők és edzők,
patikusok és orvosok, rendőrök és bírók,
tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,
törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb.
Mindenki érintve érezheti magát,
hisz csak gondoljunk bele pl. a szülői szerepbe:
ő egy személyben családfő-vezető, gazda, gondviselő,
és tanító, gyógyító, igehirdető, lelki pásztor, bölcs stb.
A fejétől bűzlik a hal: jaj annak a társadalomnak,
ahol az erre alkalmasak nem kerülnek a pályájukra,
nem, illetve nem jól gyakorol(hat)ják a hivatásukat,
és megalkuvásból megúsznák a pokoljáró dudás sorsot…
Ráadásul tudjuk: jószándékkal kövezett az út a pokolba.
A gonosz mostohánál többet árthat a majomszerető anya,
a sarlatánnál többet a protokollt jól alkalmazó profi orvos,
ha az rossz, és így csak beteg(ség)et gyárt, áltat, súlyosbít, öl...
p.s.:
A vers, a képanyag, a könyvajánló stb.
nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.
hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,
de kontrasztban a hivatásuk magaslatán állókról,
az emberi nem nagy jótevőiről, kis-nagy géniuszairól,
és a pályával járó áldozatukról: a pokoljáró dudás sorsról...
|