Bölcs-balga/boldog-boldogtalan

Táltos paripa és/vagy állatorvosi ló

Jóisten országa és/vagy földi pokol

Emberélet-minőség vizsgálódásaim

p p pp p p

Eugéniusz:

Magyar írástudók árulása – XXI.

Alkalmatlan, megalkuvó, parazita, kártevő,

jót mulasztó, janicsár, pokoljárást-kerülő stb. elit

p p pp p p

Gyulai Pál

A SZÉCHENYIESKEDŐK

- Satira -

Ó, Széchenyi, ó, halhatatlan halott,

Hány szónok és költő megsiratott;

Hány honfiajk sohajtá nevedet,

Egy ország sírt, egy nemzet temetett!

Én elmaradtam, utoljára sírok,

S im óda helyett rímes prózát írok.

Ne botránkozz' meg jámbor olvasó,

Ez nem szeszély vagy puszta tréfaszó;

Nem én hibám, hogy Pegazusom szárnya

Megtörve és szilaj haragnak árnya

Lelkembe' mindent sötéttel borit,

S hervasztja a dalok virágait.

Nem én hibám, jól tudhatod, hiszen...

De esküszöm rá s egyszersmind hiszem:

Szivem fájdalma mély, igaz, őszinte

S idő se' volt alkalmasabb rá szinte,

Míg csak hazánkból egy darabka tart,

Megsiratnunk a legnagyobb magyart.

Miért, hogyan? Nem mély és nagy titok,

Rá minden új nap mind meg annyi ok:

Hírlap beszéli, röpirat tanitja,

Csak oly talány, melynek kezedbe' nyitja.

Hát még se' értesz? Nyiltabban beszélek,

Habár bizony, megvallom, kissé félek.

A párbaj immár oly divatba jött

A hírlapírók és költők között,

Hogy nem is író, aki nem vivott -

S eltűr satirát vagy birálatot.

Szóval kegyetlen censorokká lettünk,

S mind két felől csak kard villog felettünk.

Hanem dologra. Most sirassuk őt,

És nem pedig pár évvel ezelőtt!

Mi a halál, a puszta test enyészte,

Mely titeket nagy siralomra készte?

Mi nagy dolog, hogy porhüvelyt cserélt

Oly férfiú, ki századoknak élt,

Ki mindig él, míg lelkesűltök érte?

Őt a halál csupán csak akkor érte:

Ha már nem értitek, miket beszélt,

Felejtitek: mért küzdött, mit remélt,

Hamisitott tant hírdettek felőle

És csúfot űztök minden nap belőle,

Ímé pedig - s hejh nem mondok sokat -

Hazánkban ez a legújabb divat,

Ó, hányszor hallom ezt a nagy nevet,

Ó, Széchenyi, hány ember emleget!

Szentséges ég, ugyan hát mit vétettél,

Hogy annyi minden zászlójává lettél!

Im egy-egy pár úrfi, hogyha meghozat

Külföldi vérből egy pár jó lovat,

Avagy csupán csak egy-két agarat,

Mindjárt Széchenyi nyomdokán halad,

Hirlap beszéli, más utána mondja;

Kinek pedig kissé nagyobbra gondja

S közcélra egy pár száz forintot ad,

(Amint beszéli, kevésből sokat)

Vidékről irják: ó, hazám ime:

Mit áldozott megyénk Széchenyié!

Mint szélben a barackfáról virág,

Úgy hull e szó most: nemzetgazdaság.

Aki rossz gazda mind csak erről ír,

Ez a nemzet minden sebére ír.

Esze szüréből amennyit kirázhat,

Csinál naponként tervet akár százat,

Avagy igéri, hogy csinálni fog,

(Nekem költemény, nem oly könnyű dolog)

S kinek kevés hozzá a tudománya,

Dicsekszik, - ő Széchenyi tanítványa.

Eközt előáll lármásabb csoport,

Tücsköt-bogárt kérkedve összehord:

Ami csak érzés, mind azon nevet,

Gyülölve gúnyol minden szellemet,

Imádja Mammont, gondja semmi más,

Mint kényelem, kéj, jól evés, ivás;

Kézzel, beszéddel egyaránt hadar,

Hogy semmi sem lesz addig a magyar,

Mig nem csaló, hitetlen és hazug,

Mig eszmékért csak lelkesedni tud.

Ki oly merész, hogy az ilyesmit kétli?

Mindjárt Széchenyi nevével pecsétli.

E zaj különben még nem nagy kereszt,

Inkább beszélni halljuk néha ezt.

De olvasgatni némely hirlapot,

Végig betűzni tíz röpiratot,

És látni ott Széchenyit száz alakban,

Meg-megcsufolva eszme-, tettbe', hangban!

Az egyik, mert hálátlan nemzete

S nem költhet annyit, mennyit kellene,

Vagy dicsősége egy batkát sem ér,

Ahhoz képest, mit tett a nemzetér':

Belé esik hazafi fájdalomba,

S lesz mint a pokróc, durva és goromba.

Rug jobbra-balra, mint a vad lovak,

És közbe-közbe szitkok hangzanak,

Mi tenta tollán és kedélyiben,

Mindent, de mindent nemzetére ken.

Minden szavával mintha mondaná:

Egy ily nemzet nem méltó ő reá,

Mint nem vala a nagy Széchenyire,

Nagy honfi miért is élne itt, mire?

És összevonva nagy szemöldökét,

Meg-megsiratja martyr-életét.

A másik ott nem ilyen gyászvitéz,

Beszélni, küzdeni, vívni, élni kész,

Úgy tűnik föl, mint valamely kométa,

Kiáltja folyvást: ő az új próféta,

A tűzre mind, mit eddig irtatok,

Én épen semmit meg nem hagyhatok,

Híg agyvelőtök mit máig teremtett,

Nem terme itt nagy eszme és okos tett.

Széchenyi is már régen elavult,

Hogy újra éljen, én reám szorult,

Ő csak garádics, én meg a torony.

Ki is kiáltom minden ablakon:

Figyelj, ó, nemzet rám, az okos szóra,

Ím én tudom csak, hányat üt az óra.

Boszant ugyan, hogy gróf még nem vagyok,

S amennyit ő, annyit nem hathatok;

Mert tudni kell, ismerni a magyart,

Még sok, nagyon sok, mit a címre tart.

Azonban eljő majd az én korom,

Hiszem, remélem, érzem, akarom;

Azonban ennyit is beszélni, kérdem,

Cím nélkül, így, nem nagy és ritka érdem?

S beszél tovább, mit úgy imitt-amott

Széchenyiből csak összelophatott,

Fordítja, rontja, hogy szebb, új legyen,

Gőgjében azt se tudja, mit tegyen.

S ha jobbra, balra szidják, mosolyog,

Azt mondja rá, hogy próféta-dolog.

Van olyan is, ki élelmesebb ember,

Ily nagy szerepben játszni épen nem mer;

Ő csak tanítvány, ildomos, szerény,

Csupán napszámos a jó ügy terén.

Míg élt Széchenyi, ellensége volt,

Más pártnak élt, ott írt és szónokolt,

Hogy hánynak, hányszor, minek kérdni ezt?

Meg-megváltozni sapientis est.

Azonban ennek már sok éve tölt,

Széchenyi meghalt és ő örökölt,

Mindent, de mindent, képét, címerét,

S amint bevallja, egész szellemét.

Azóta minden, mit leír, kimond,

Bár lenne az még kétszer oly bolond,

Az mind Széchenyi szentelt hagyománya,

Ő egyedül valódi tanitványa.

Jogos firmája neki van csupán,

A többi egytől egyig charlatán,

Csak ő árulja azt a bűvitalt,

Mely megifjítja újra a magyart,

Nem drága, olcsó, veszteséggel adja,

Csakhogy mit elkölt épen visszakapja.

De rá kiált három-négy hirtelen:

E zagyvalékból senki se vegyen;

Ő és Széchenyi! ó, minő beszéd!

Mi áruljuk Széchenyi szellemét!

Im itt vagyon, jobb, olcsóbb, hozzánk jertek,

Felgyógyulást csupán mitőlünk nyertek.

Szóval: ki csak hont árul, árverez,

Széchenyi már, avagy Széchenyi lesz.

Egy' a másiktól már sehogy se' tér,

Zajong, kiált, ahogy torkán kifér,

És az egész, Kárpáttól Adriáig,

Egy szörnyű Dulcamára-zajra válik.

Habár kevés, s kímélő mind e szó,

De így is értsd meg jámbor olvasó;

Hiszen tudod, milyen világon élünk,

Haragva is csak halkan kell beszélnünk.

Bevégzem hát a végtelen panaszt,

Mit elhagyék, gondold utána azt;

S mit még kívánok, nem nagy kérelem,

Egész lelkedből kiálts föl velem;

Szivünk fájdalma mély, igaz, őszinte,

Idő se' volt alkalmasabb rá szinte,

Míg csak hazánkból egy darabka tart,

Megsiratnunk a legnagyobb magyart,

Mint most, midőn hamis tan szól felőle,

És csúfot űznek minden nap belőle.

1863.

p p pp p p

p 1

p

p Mindent csak imitálok: e mentalitást szánt szándékkal tovább-fertőzöm

p A nem „haladó szellemű” értelmiségit szilenciumra/Berufsverbotra ítélő

p Mindenkit megnyugtat: a Tudomány minden emberi problémát megold…

p Mindenkinél jobban érteni vélem, de ritkán/alig élvezem a műalkotásokat

p Mindenkinek ellent tudok mondani, az egy asszonyt kivéve: papucs alatt

p Áldást szelektíven osztunk és nem nyitjuk ki a templomot hajléktalannak

p Nem politizál Egyházunk: nem foglal állást a legális banki uzsora ügyben

p

p 2

p

p Ő is nyíltan rajtad röhög – mint Noén, aki a sivatagban épített bárkát

p Mindenki mást is megállítok, ha nekem már itt van a Kánaán bősége

p A legesleg különb lehettél volna, ha bátran nevén neveznéd a dolgokat

p Mindenáron, még itt és most akarok műveimmel nagy elismerést aratni

p A mi utunk nem tanulmányút/zarándoklat, csak tivornya a leépülésünkre

p Nem kérik fel/fizetik jogszabályokat átvizsgálni az alkotmány szellemében

p Szakmai jótanácsot nem fontol meg, döntést sem hoz: majd eldől magától

p

p

p 3

p

p Minden sportközvetítésnél az unfair play szellemét szolgáló és propagáló

p Minden művet/alkotót rögtön stigmás skatulyába rak: könnyű–komoly stb.

p A közbeszédénél nem érzi át: hány ember hallgat szinte orákulumként rá

p Minden kezedet nehéz, mert a világ megjobbítását nem önmagán kezdi el!

p Nem adja meg a kezdő lökést, ami beindíthatna szellemi műhelyt-fórumot

p Minden hagyományt a magáénak vall-vállal: még az egymást kizárókat is

p Eszmei kárt, értéket azonnal lefordít az általa ismert/beszélt pénz nyelvére

p

p

p 4

p

p Minden ígéretes civil kurázsis kezdeményezést szétaggodalmaskodó

p Rendőri, megélhetési, önigazolási kényszer nélkül ő nem tanúskodik

p Mindegy, hogy híres vagy netán hírhedt lesz - csak beszéljenek róla…

p Zárt körben nyílt-burkolt zsidózó, de nyíltan elhatárolódik magától is

p Zárt, pláne nyílt körben nem leleplezi le a rágalmazó antiszemitázót

p Mimóza szektavezérként egyre inkább allergiás az építő bírálatokra

p Nem akarja lecsendesíteni a csőcselékké züllött, vérszomjas tömeget

p

p

p 5

p

p A nép szava isten szava – a „népítélet”, a lincselés is az – helyesli is…

p Nem is próbálja filippikáival feltüzelni passzívan dagonyázó honfitársait

p Mikrofonnal és erősítővel túlüvölti az amúgy is oly csendes többséget

p Miközben megkerülöm, úgy teszek, mintha megválaszolnám a kérdést

p Miközben meddő órákat tölt írógépénél, felesége főz, mos, takarít stb.

p Alázattal nagy ügyet szolgálni, pl. népzenét gyűjteni – ez távol áll tőle

p Ő rosszkor a leghajlékonyabb nád, illetve a legkeményebb törzsű tölgy

p

p

p 6

p

p Mihelyst bajba kerül Mestere, a stréber tanítvány tagadja meg először

p Míg a társam lopkod, addig előadok egy figyelemelterelő magánszámot

p Miért is lennék pont én egy tisztességes értelmiségi? Kiterítenek úgyis!

p Tautológiát „állít”, vmit önmagával definiál/magyarázandóval „magyaráz”

p Nemhogy „orvosolja”, de ő maga idézi elő pl. az olvasási nehézségeket

p Neki sokkal előbbre való a mundér becsülete, mint a beteg ember érdeke

p Nem él sorsközösségben, álruhában se, csak kampányban jár a nép közé

p

p

p 7

p

p Önkényesen rangsorol: ki legrászorultabb testi és lelki beteg, szegény?

p A nekrofil perverzióját a nagybetűs szerelem poézisével tenné vonzóvá

p Viccelődési, nevettetési készségét max. morbid, fekete humorban éli ki

p Bolondnak mondja Antigonét: eltemetni halott testvérét az élete árán is

p A hétvégéken kellene behozni a lemaradást - inkább a kerti mulatságok

p Neki nem kell túl sokáig kínálgatni a „dísz-gój” ideig-óráig hálás szerepét

p Nekem ne lennének elveim: én vagyok az, aki elvből elvet minden elvet…

p

p

p 8

p

p Neki ne lenne programja? Hát a gyerekek megbotránkoztatása nem az?

p Neki nemcsak a kis igazságai, de még nagy tévedései is terméketlenek

p Neki, a hivatalból, fizetett bomlasztóként soha semmi nem lehet elég jó

p Neki csak élettét nélküli játék a munka, ahhoz képest nem is rossz benne

p Neki csak elő-futárjai és csak epigonjai, utánzói vannak: ő az örök Csúcs

p Neki az írás szent dolog, ezért csak Szenteste ír egy-egy sort a Bibliába

p Neki egyedül a magas művészet a szent, maga az élet az viszont profán

p

p x

p p pp

A 

nem

javító-segítő,

sőt passzívan-

aktívan ártó elit

Ahogy mondjuk: a fejétől bűzlik a hal:

legszentebb hivatás/leghitványabb mesterség

Aki elmulasztja a jót, sőt még teszi is a rosszat.

Akár „csak” úgy, hogy éppen a rosszat csinálja jól.

Egy-egy velős gondolatú mondat azokról,

akiknek az átlagosnál jelentősen nagyobb

a képessége, a lehetősége, a hatalma stb.,

hogy segítsenek/ártsanak embertársainak.

Tanítók és nevelők, szülők és edzők,

patikusok és orvosok, rendőrök és bírók,

tudósok és írók, művészek, bölcselők és papok,

törvényhozók és gazdasági/politikai vezetők stb.

Mindenki érintve érezheti magát,

hisz csak gondoljunk bele pl. a szülői szerepbe:

ő egy személyben családfő-vezető, gazda, gondviselő,

és tanító, gyógyító, igehirdető, lelki pásztor, bölcs stb.

A fejétől bűzlik a hal: jaj annak a társadalomnak,

ahol az erre alkalmasak nem kerülnek a pályájukra,

nem, illetve nem jól gyakorol(hat)ják a hivatásukat,

és megalkuvásból megúsznák a pokoljáró dudás sorsot…

Ráadásul tudjuk: jószándékkal kövezett az út a pokolba.

A gonosz mostohánál többet árthat a majomszerető anya,

a sarlatánnál többet a protokollt jól alkalmazó profi orvos,

ha az rossz, és így csak beteg(ség)et gyárt, áltat, súlyosbít, öl...

p.s.:

A vers, a képanyag, a könyvajánló stb.

nem csak az írástudók, segítők, vezetők stb.

hibáiról, vétkeiről, bűneiről, árulásáról stb. szól,

de kontrasztban a hivatásuk magaslatán állókról,

az emberi nem nagy jótevőiről, kis-nagy géniuszairól,

és a pályával járó áldozatukról: a pokoljáró dudás sorsról...