– A Horváth Béla kisgazda országgyűlési képviselő és a néhai Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író által 2002-ben alapított Hit Pajzsa díjat a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából azoknak az élő egyházi személyeknek ítélik oda, akik a diktatúra évtizedei alatt is mindvégig hűségesek maradtak hitükhöz és magyarságukhoz. Melyek voltak életének legkomolyabb kihívásai, amelyek elé a kommunista diktatúra állította?
– A próbatételek voltaképpen végigkísérték az életutamat és hivatásomat, de a különböző életszakaszokban folyamatosan változtak. Mélyen vallásos családban nőttem fel, ahol vasárnapi mise nem maradhatott el, de lényegében már ahhoz is a kommunisták engedélye kellett, hogy testvéreimmel együtt hittanra járjunk, hiszen a hatalom képviselői írásbeli nyilatkozattételre kényszerítették a szüleimet. De az 1956-os forradalom kapcsán azt is a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy milyen mértékben rombolja szét a rendszer a családokat, a közösségeket. Az egyik bátyám ugyanis, aki katonaként harcolt a felkelés napjaiban, az események hatására az Egyesült Államokba disszidált, ott is halt meg. Tartva a megtorlástól, nem mert hazajönni. Én magam sem kisdobos, sem úttörő nem akartam lenni, de az utóbbit sajnos már nem kerülhettem el. A helyi úttörőmozgalom vezetője addig nyaggatott, míg végül kénytelen voltam belépni a szervezetbe, ez volt ugyanis a feltétele annak, hogy szavalóversenyen vehessek részt a magyartanárom óhajára. Így lettem úttörő, miközben hittanra jártam és ministráltam is a szentmiséken, amit az általános iskola igazgatója nagyon helytelenített. Nekem azonban erőt adott a lelki vezetőm kijelentése, hogy „ha kenyértörésre kerül a sor, az első az Úr Jézus”. Hetedik osztályos elemista voltam. Ekkor már biztosan tudtam, hogy pap akarok lenni.
– A középiskola második osztályától a fővárosi Piarista Gimnáziumba járt. Mitől vált az intézmény olyan legendás szellemi műhellyé?
– A piaristák között egy kivételesen nagyra becsült család részese lettem, ami későbbi életem során nemcsak egyházi, de világi téren is kiterjedt kapcsolati tőkét jelentett. Amellett, hogy a tanárok szakmailag kiválóan felkészült pedagógusok voltak, nagyon szerették a gyerekeket. Kulcsfontosságúnak tartották a közösségépítést, lépten-nyomon érezhettük, hogy valóban értünk vannak. Bármikor megkereshettük őket. Medvigy Mihály hittantanár úr például rendre azt hangoztatta, hogy „minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge tart, vagyis éjfélig”. Volt egy diák, aki időnként éjfél előtt öt perccel csöngetett be a tanár úr szobájába, az pedig, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, barátságosan fogadta a növendékeit, készségesen megtárgyalva velük az aktuális tananyagot. Azt is ő szokta mondogatni, hogy „fiam, mielőtt a gyóntatószékbe ülsz, már a sóhajodból tudom, mi nyomja a lelkedet, olyan jól ismerlek”. Rendkívüli ember volt.
– Hogyan kezdődött lelkipásztori szolgálata?
– 1969-ben kerültem Verőcére felszentelt káplánként. Paptársaimmal együtt mindannyian tudtuk, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megyei alkalmazottai figyelnek bennünket. Sőt, a 70-es évek elején a püspökségeken is ott ültek a civil egyházi előadók, akiket a köznyelv a hátuk mögött gúnyosan bajszos püspökökként emlegetett. Nem nézték jó szemmel a spirituális ébredés jegyében akkor induló zenés ifjúsági beatmiséket, amiket az országban harmadikként vezettem be Verőcén. Eleinte a nagymarosi Polaris Együttessel adtuk elő a Gemini Húsvéti mise egyes részeit és spirituálémise-részleteket. Tőlünk indult el Sillye Jenőnek, az egyházi könnyűzene országszerte elismert képviselőjének a karrierje is, aki lényegében az ifjúsági gitáros szentmisék atyjának tekinthető. A zenés szertartásokat nemcsak Verőcén, hanem Szokolyán és Királyréten is bemutattuk, aminek az lett a következménye, hogy áthelyeztek Csongrádra.
– Mennyire váltak népszerűvé ezek a misék?
– A Dunakanyar-egyházközség rendkívül összetartó papjainak támogatásával a kezdeményezés nemcsak Verőcén, Felsőgödön, Kismaroson és Nagymaroson, hanem az egész országban elterjedt. Ebből nőtt ki a 70-es évek végére a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó. Ekkor én már Csongrádon teljesítettem szolgálatot, de a szervezésben továbbra is aktívan részt vettem. Úgy vélem, hogy a katolikus egyház reneszánszához az említett ifjúsági mozgalom nagymértékben hozzájárult.
– A beatmiséket lelkesen hallgató, rohamosan növekvő számú katolikus közösséget az ÁEH a papok áthelyezésével próbálta bomlasztani. Ennek az eljárásnak Sándor atya is több alkalommal az elszenvedője volt. Hányszor száműzték más-más településre?
– A jelenlegi fóti a hetedik szolgálati helyem. Verőce után Csongrádon két plébániát is megjártam, aztán Lajosmizse, majd Abony és Zagyvarékas következett. Innen kerültem 1977-ben Újpestre, ahol csatlakoztam a Regnum Marianum Közösséghez, amelynek fő tevékenysége a gyermekek és fiatalok katolikus szellemű nevelése volt. A közösség papjai ellen lényegében hajtóvadászatot indított a kommunista párt, számos atyát többször is börtönbe zártak az 1961-es első, az 1965-ös második és az 1971-es harmadik koncepciós perek során.
– Hogyan találkozott a regnumi atyákkal?
– 1977-ben Csillaghegyen gyűltünk össze Emődi László atya lakásán. A közösség akkor már börtönviselt vezetőjét, illetve házfőnökét „klerikális államellenes összeesküvés” vádjával kétszer is bíróság elé állították, és évekre elítélték az első és a második koncepciós perek folyamán. Jelen volt a hasonló sorsra jutott Somogyi Sándor regnumi atya is. Mellettük ebben az inspiráló közösségben ismét találkozhattam azokkal a paptársaimmal is, akiket korábban verőcei káplánként ismertem meg, amikor Balás Béla atya elvitt egy szentendrei regnumi papi találkozóra. Az akkori összejövetelen találkoztam először László Gábor és Werner Alajos atyákkal, akik szintén megjárták a kommunizmus börtöneit. A regnumi papok a koholt vádakra épített kirakatperek ítéletei nyomán összesen csaknem 90 évet ültek börtönben.
– Meséltek a megpróbáltatásaikról?
– Nem dicsekedtek a múltjukkal, de nem is tagadták a börtönéveket. Szinte természetesnek tartották az Isten igéjéért vállalt áldozatot, és hogy minden körülmények között kiálltak a hitükért. Egyáltalán nem mártírokként közlekedtek közöttünk. Sokatmondóan szemlélteti az egyházellenes terror áldozatainak hozzáállását Mócsy Imre jezsuita atya, európai hírű biblikusprofesszor Hagytam magam szerettetni című könyve, amelyben viszontagságos életének börtönéveiről ír, elmesélve, hogy elítéltként saját készítésű ajándékokkal lepte meg fogva tartóinak gyermekeit…
– Bár büntetés-végrehajtási intézetbe nem zárták, a 70-es években ön is élvezte az ÁEH vendégszeretetét. Ekkor mi volt a bűne?
– A kecskeméti megyei központban a hittanórákat, a gyerekekkel tett gyakori kirándulásainkat és a pásztorjátékok bemutatását kifogásolták, de egy ízben a szolnoki hivatalba is berendeltek, és megpróbáltak megfélemlíteni. Ezeken a látszólag barátságos hangnemben lefolytatott beszélgetéseken egy kávé mellett „gyomrozták” az embert. Az illetékes elvtárs azt vágta a fejemhez, hogy „maga olyat csinált, ami azokban is rezonál, akik nem hisznek. Ezt nem veszi be a gyomrom. Maga Pest megyében azt csinál, amit akar, de ez Szolnok megye.”. Nem lepődtem meg a szavain, hiszen Szolnok városát a közvélemény akkoriban a Kádár-rezsim kis Moszkvájaként emlegette. Végighallgattam az ÁVH emberének fenyegetéseit, aztán mentem, és tettem tovább a dolgomat, ugyanúgy, mint annak előtte.
– Előfordult, hogy fizikailag is bántalmazták?
– Egyszer Újpesten a Trabantomban ültem, amikor egy ismeretlen férfi elkezdett provokálni. Ő volt az erősebb, leütött, elvesztettem az eszméletem. Agyrázkódást szenvedtem, és eltört a járomcsontom is, kórházban ápoltak. Később, amikor behívtak a kapitányságra, a rendőrök hosszasan bizonygatták, hogy a Szabad Európában közzétett hírekkel ellentétben nem ők ütöttek le… Itt, Fóton még a 80-as években is kaptam olyan telefonos fenyegetést a fiatalokkal együtt szervezett szilveszteri mulatság előtt, hogy „ha bemész Újpestre, szétverjük a pofádat”. De bementünk, és nem lett baj, a tanítványaim körében nyilván nem mertek bántani.
– Már-már hősiesnek mondható a kitartása…
– Sillye Jenő dalszövegét idézve: „Nem voltam hős, és nem voltam gyáva, / Sírtam néha s nevettem sokat.” Nem voltam börtönben, nem hurcoltak el a Gulagra, nem kínoztak meg, vagyis másoknak sokkal keményebb élethelyzetekben kellett helytállniuk. Paptársaim példamutató magatartása nagyon sok erőt adott nekem ahhoz, hogy meg tudjam őrizni a lelkem belső szabadságát, amit a kommunisták nem tudtak megtörni. Mivel felelősnek éreztem magam a gyerekeimért, leginkább az zavart, amikor a tanítványaimat kezdték el vegzálni, egyebek mellett például kutyás rendőrök figyelték a hittanóráról hazainduló diákokat. Úgy éreztem, hogy értük mindent érdemes vállalni.
– Ennek fényében még érdekesebb, hogy a sajtóban megjelent korábbi nyilatkozata szerint a mostani fiatal papoknak nehezebb dolguk van, mint amilyen önöknek volt a rendszerváltás előtt. Miért?
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy a kommunista rendszer olyan volt, mint a magas koncentrációjú mérges gáz, aminek érezni lehet a bűzét. Napjainkban azonban a médián keresztül beáramló kultúrszenny alattomosabban öl, ilyen értelemben inkább a szén-monoxid-mérgezéshez hasonlít. A digitális világ mélységesen elszigeteli az embereket egymástól, megfertőzi a gyerekek ébredező lelkivilágát, leépíti az érdeklődési körüket. De véleményem szerint ugyanilyen káros az öntörvényűség, az igazság relativizálása is, mert ha a valóságtól függetlenül mindenki azt vallja, ami a neki fontos és ami neki jólesik, akkor a szabadelvűség jegyében egyrészt veszélyes mértékben felborul az erkölcsi rend, másrészt mindenki kiszorul az egyén életéből, aki másfajta igazságban hisz. De a gyakorlati materializmus ideológiájának térhódítása miatt is egyre nehezebb hitelesen megszólítani a fiatalokat, mert ha lépten-nyomon az anyagi jólét hajszolásának vágyával szembesülnek, csökken a fogékonyságuk a valódi értékek iránt. Pedig már Berzsenyi Dániel is megfogalmazta A magyarokhoz címen jegyzett, 1796–1810 között írott versében, hogy: „A tiszta erkölcs, melly, ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.”
– Talán ez a fajta erkölcsi válság is oka lehet annak, hogy a legutóbbi népszámlálás során 2,6 millió főre csökkent azoknak az állampolgároknak a száma, akik a római katolikus felekezethez tartozónak vallották magukat, holott arányuk húsz évvel ezelőtt még nagyságrendileg a duplája volt? Azzal a megjegyzéssel kiegészítve, hogy sokan nem válaszoltak az idevonatkozó kérdésre. Mit gondol erről?
– Véleményem szerint a pusztán e világi célok hajszolása, a liberalizmus eszméinek térhódítása kétségkívül csökkentette a minőségi keresztények számát. Ezzel kapcsolatban szoktam mondani, hogy a rendszerváltás után a damaszkuszi úton hála Istennek nem volt nagy tolongás! Ugyanakkor a saját egyházközségünkben, akár itt Fóton is rengeteg követendő jó példát tudnék említeni. Amikor 1986-ban idekerültem, nem volt keresztény oktatási intézményünk, de ma már katolikus óvoda, általános iskola és gimnázium is működik a városban. A Szeplőtelen Fogantatás templomba szinte csak idősek jártak, de az elmúlt évtizedekben rengeteg gyermekes család csatlakozott hozzánk. Nagy örömünkre szolgál, hogy a fiatal Ybl Miklós által tervezett nagyhírű templomunk külső restaurálását sikerült befejezni, a belső helyreállítás jelentős része is megtörtént, bár a belső térben még jócskán akadna tennivaló, például a freskók felújítása és a beázások okozta károk enyhítése terén. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy a templomunk nem csupán turisták által látogatott műemlék, hanem egy nagyon is élő katolikus közösség szeretett otthona.
– A húsvétra való előkészület idején, a nagyböjt időszakában vagyunk. Milyen tanítással látná el a Demokrata olvasóit?
– Mint ahogyan Babits Mihály Ádáz kutyám című versében a folyton el-elcsavargó eb „ázva, tépve” mindig visszatér a földi gazdájához, úgy tér vissza „égi gazdájához”, az Úr Jézushoz az ember is. A nagyböjt lényege a megnyugvás, a visszafordulás Istenhez. Van, akinek a visszafordulás a hite újragondolását, a szentgyónást jelenti, másnak arra van szüksége, hogy még több jó cselekedeten keresztül mutassa meg az Úrhoz való kötődését, esetleg a saját kényelméről lemondva, önmegtagadással készüljön a megtisztulásra. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de az bizonyos, hogy az Isten iránti szeretet érzését folyamatosan táplálni kell.
– Mindenki számára van esély a megtisztulásra?
– Már az Ószövetségben, Ézsaiás próféta könyvében is meg vannak írva a Mennyei Atya bátorító szavai: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Isten nem feledkezik meg rólunk, mert amint a szent könyvben mondja: „Nézd, a tenyerembe írtam a te nevedet.” A tékozló fiú történetének bibliai példabeszéde is éppen erről szól.