Petőfi Sándor

A MAGYAR IFJAKHOZ

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?

Avvagy virág vagy te, hazám ifjúsága?...

Jaj az olyan kertnek,

Jaj még annak is, mert megverte az isten,

Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen

Virágok teremnek!

.

Felhő alakjába lelkem átöltözik,

Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig

Sötéten, csendesen:

Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek,

Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek

A port, élettelen.

.

Mert ti az életet meg nem érdemlitek,

Egész nagy csillagok voltak őseitek,

És ti? csak parányok!

Ne adja a balsors, hogy e szegény haza

Bajában reátok szorúljon valaha...

Ti meg nem ónátok.

.

Szivetek mindig-nyilt-ajtajú palota,

Tódulnak, tódulnak seregestül oda

Víg, zajos vendégek;

Garázda népséggel telik meg a terem,

S ezek között helye nincs az örömtelen

Honfiérzeménynek.

.

Sziveteknek alig marad egy szöglete,

Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be

A hazaszeretet,

S ez is csak addig van, míg jön az önérdek,

És azt javasolja, hogy lesöpörjétek,

Mint hitvány szemetet.

.

Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának

Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak

Mulandó csilláma.

Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok,

S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok,

Nyomorú kis lámpa.

.

Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam?

Hogy dicső képedet híven lerajzoljam,

Oly híven, oly szépen,

Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni,

Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi

Magyar kebelében.

.

Ti bálványimádók, hiúság rabjai!

Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani,

Hadd feccsenjen vére

Szét fejeitekre... tán sikere leszen.

Tán megtértek tőle... jertek hozzám ezen

Uj keresztelésre!

Pest, 1847. február

*

Petőfi Sándor:

Az országgyűléshez

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,

Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,

Mert nincs rendében eljárásotok,

Ti a dolog végébe kaptatok,

És így tevétek már régóta mindig;

Látják, kik a multat végigtekintik.

Ki képzel olyan templomépitőt,

Ki a tornyot csinálja meg előbb?

És azt a levegőbe tolja, hogy

Ott fönn maradjon, míg majd valahogy

Alája rakja szépen a falat,

S legeslegvégül jőne az alap.

Ti vagytok ilyen mesteremberek,

Ezért ad a hon nektek kenyeret,

Ezért fizet szivének vérivel!

Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

Időt, erőt eltékozoltok, és ha

Sükert mutattok is föl néha-néha,

Csak olyan az, mint hogyha engemet

A szomjuság bánt, s adnak víz helyett

Ételt, s talán még épen olyan ételt,

Mitől szomjúságom csak jobban éget.

Ha ez siker, ha ez jótétemény:

Elmémet a bölcsőben hagytam én.

Hiába minden szép és jó beszéd,

Ha meg nem fogjátok az elejét,

Ha a kezdetnél el nem kezditek...

Sajtószabadságot szerezzetek.

Sajtószabadságot, csak ezt ide!

Ez oly nagy, oly mindenható ige

A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,

Amellyel egy mindenséget teremte.

Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek

Eláradó bőségben termenek,

S bár az utósó szolga és a pór

Zsebébül aranyat marokkal szór:

Azon nemzetnek még sincs semmije,

Azon nemzetnek koldus a neve.

S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,

Nyomorg, tengődik mindenfélekép:

Azon nemzet gazdag végtelenűl,

Mert a jövendőt bírja örökűl.

Haladni vágyunk; de haladhatunk?

Én istenem, milyen golyhók vagyunk!

Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,

Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.

Szemünk bekötve, fogva szellemünk,

Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,

A szellem rab, s a ronda légbe fúl,

Mely dögvészes már önnön átkitúl.

A szellem rab; mint a hitvány kutyát,

A ház végére láncba szoriták,

S láncát harapva tördeli fogát,

Amellyel védni tudná a hazát...

A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,

S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!

Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak

Megvetésére a kerek világnak!

(Pest, 1848. február)

*

Petőfi Sándor

1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen

Egy új csillag, vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.

.

Szent szabadság, újabb megváltója

A másodszor sűlyedt embereknek,

Drága élted miljom s miljom ója,

Ne félj, téged nem feszítenek meg.

.

Elbuvék a békesség galambja,

Fészke mélyén turbékolni sem mer;

Háborúnak ölyve csattogtatja

Szárnyait a légben vad örömmel.

.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?

Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...

Hátha mindazok beteljesednek,

Amiket én álmaimban láték!

.

Eljön, eljön az itélet napja,

A nagy isten véritéletet tart,

S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,

Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

*

Petőfi Sándor:

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

– Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február)

*

Petőfi Sándor:

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

.

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

.

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

.

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

.

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

.

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

*

Petőfi Sándor

15-DIK MÁRCIUS, 1848

 

Magyar történet múzsája,

Vésőd soká nyúgodott.

Vedd föl azt s örök tábládra

Vésd föl ezt a nagy napot!

.

Nagyapáink és apáink,

Míg egy század elhaladt,

Nem tevének annyit, mint mink

Huszonnégy óra alatt.

.

Csattogjatok, csattogjatok,

Gondolatink szárnyai,

Nem vagytok már többé rabok,

Szét szabad már szállani.

.

Szálljatok szét a hazában,

Melyet eddig láncotok

Égető karikájában

Kínosan sirattatok.

.

Szabad sajtó!... már ezentul

Nem féltelek, nemzetem,

Szívedben a vér megindul,

S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban

Neved, pesti ifjuság,

A hon a halálórában

Benned lelte orvosát.

.

Míg az országgyülés ott fenn,

Mint szokása régóta,

Csak beszélt nagy sikeretlen:

Itt megkondult az óra!

.

Tettre, ifjak, tettre végre,

Verjük le a lakatot,

Mit sajtónkra, e szentségre,

Istentelen kéz rakott.

.

És ha jő a zsoldos ellen,

Majd bevárjuk, mit teszen;

Inkább szurony a szivekben,

Mint bilincs a kezeken!

.

Föl a szabadság nevében,

Pestnek elszánt ifjai!...-

S lelkesülés szent dühében

Rohantunk hódítani.

.

És ki állott volna ellen?

Ezren és ezren valánk,

S minden arcon, minden szemben

Rettenetes volt a láng.

.

Egy kiáltás, egy mennydörgés

Volt az ezerek hangja,

Odatört a sajtóhoz és

Zárját lepattantotta.

.

Nem elég... most föl Budára,

Ott egy író fogva van,

Mert nemzetének javára

Célozott munkáiban.

.

S fölmenénk az ős Budába,

Fölrepültünk, mint sasok,

Terhünktől a vén hegy lába

Majdnem összeroskadott.

.

A rab írót oly örömmel

S diadallal hoztuk el,

Aminőt ez az öreg hely

Mátyás alatt ünnepelt! -

.

Magyar történet múzsája,

Vésd ezeket kövedre,

Az utóvilág tudtára

Ottan álljon örökre.

.

S te, szivem, ha hozzád férne,

Hogy kevély légy, lehetnél!

E hős ifjuság vezére

Voltam e nagy tetteknél.

.

Egy ilyen nap vezérsége,

S díjazva van az élet...

Napoleon dicsősége,

Teveled sem cserélek!

 

Pest, 1848. március 16.

 

*

Petőfi Sándor: A nép nevében

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

.

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga.

Jogot tehát, emberjogot a népnek!

Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg

Isten teremtményén, s ki rásüti:

Isten kezét el nem kerűlheti.

.

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a nép-izzadás csorog.

Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,

Amíg föltűnik az arany ere...

S e kéznek nincsen semmi érdeme?

.

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?...

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

.

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind, amely

Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Tövíseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét

S vegyétek vissza a tövis felét!

.

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest, 1847. március)

*

Petőfi Sándor:

A szabadsághoz

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!

Oly sokáig vártunk rád epedve,

Annyi éjen által, mint kisértet,

Bolygott lelkünk a világban érted.

.

Kerestünk mi égen-földön téged

Egyetlenegy igaz istenséget,

Te vagy örök, a többi mind bálvány,

Mely leroskad, egy ideig állván.

.

S mégis mégis számkivetve voltál,

Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,

Szent nevedet bitóra szögezték,

Érkezésedet hóhérok lesték.

.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,

Sírba esett, ki neked sírt ásott,

Bevezettünk, s uralkodás végett

Elfoglaltad a királyi széket.

.

Te vagy a mi törvényes királyunk,

Trónusodnál ünnepelve állunk,

Körülötted miljom s miljom fáklya,

Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!

Vess reánk egy éltető pillantást,

Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,

Szaporodjék szemed sugarától.

.

De, szabadság, mért halvány az orcád?

Szenvedésid emléke szállt hozzád?

Vagy nem tettünk még eleget érted?

Koronádat a jövőtül félted?

.

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,

Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,

S lesz sereged ezer és ezernyi,

Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

.

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,

Feljövünk a sírbul éjféltájban,

S győztes ellenségednek megint kell

Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!

(Pest, 1848. március 27-e előtt.)

*

Petőfi Sándor:

Készülj hazám

Készülj, hazám,

Készülj, boldog haza!

Oly ünnep vár reád, amilyet

Még nem pipázott magyar ember,

Amely majd hét országra szól,

Mint a lőcsei kalendáriom.

Készülj hazám!

.

A bécsi német

Egytől-egyik mind megveszett,

Istentül elrugaszkodott, az

Ördögnek adta lelkét,

És mostan e bélpoklosok

Ezt kurjogatják:

"Minékünk a szabadság

Árnyéka nem kell,

Maga a szabadság kell minékünk,

Teljes szabadság minden áron!"

Igy kurjogatnak

E sátán cimborái,

S mi lesz a vége e históriának?

Az lesz a vége, hogy császárjokat,

Kegyelmes jó császárjokat,

Elkergetik,

Családostúl elkergetik,

Isten Jehova ugyse'

Elkergetik!

.

De ez lesz a magyarra nézve a

Szerencse napja,

A boldogságnak égi ünnepe!

Közénk fog jőni

A császár és családja,

A fölséges család!

Igy fognak hozzánk szólani:

"Hű magyarok,

Mi mindig bíztunk bennetek,

Mindig szerettünk titeket,

Legjobban, legatyaiabban

Szerettünk népeink között;

Im kebletekre borulunk,

Öleljetek meg,

Kedves hű fiaink!"

És kell-e több minékünk,

Nékünk hű magyaroknak?

Letérdelünk előttök,

Vándorsarúikról a port

Lenyalják csókjaink

S a hála és öröm könyűi,

Melyek majd, mint egy második Duna,

Fognak keresztülfolyni a hazán,

És egy kiáltás lesz a nemzet:

(Egy olyan óriás kiáltás,

Melytől a csillagok potyognak)

"Vitam et sangvinem

Pro rege nostro!"

Mint hajdanában

Bőgtek dicső apáink. -

S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,

Kinek eszébe jut,

Hogy három század óta úr

Hazánkon a Habsburg-család,

S azóta a hazának

Nem volt egy gondolatja,

Nem volt egy érzeménye,

Mely édesebb a kárhozatnál,

Az ilyen vakmerőt,

Az ilyen szemtelent,

Az ilyen háladatlant

Honárulónak deklaráljuk

És nyársra húzzuk!

.

Készülj hazám, ez ünnepélyre,

Készülj, és örvend, oh boldog haza!

.

S ti elcsapott királyok

Itt Európában valamennyien,

Jertek mihozzánk,

A jó magyar nép szívesen lát,

Dicsőségének tartja, ha

Hizlalhat bennetek,

Jertek mihozzánk!

Kosztot, kvártélyt adunk,

S az elveszett királyi címek

Kárpótlása végett

Majd táblabírákká teszünk!

(Pest, 1848. április)

*

Petőfi Sándor:

Föltámadott a tenger

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

.

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

(Pest, 1848. március 27–30.)

*

Petőfi Sándor

A MÁRCIUSI IFJAK

Szolgaságunk idejében

Minden ember csak beszélt,

Mi valánk a legelsők, kik

Tenni mertünk a honért!

.

Mi emeltük föl először

A cselekvés zászlaját,

Mi riasztók föl zajunkkal

Nagy álmából a hazát!

.

A földet, mely koporsó volt

S benn egy nemzet a halott,

Megillettük, és tizennégy

Milljom szív földobogott.

.

Egy szóvá s egy érzelemmé

Olvadt össze a haza,

Az érzelem "lelkesűlés",

A szó "szabadság" vala.

.

Oh ez ritkaszép látvány volt,

S majd ha vénül a világ,

Elmondják az unokáknak

Ezt a kort a nagyapák.

.

És mi becsben, hírben álltunk,

Míg tartott a küzdelem,

De becsünknek, de hirünknek

Vége lett nagy hirtelen.

.

Kik nem voltak a csatán, a

Diadalhoz jöttenek,

S elszedék a koszorúkat,

Mert a szóhoz értenek.

.

E sereg, mely, míg a harc folyt,

El volt bujva vagy aludt,

Igy zugott a diadalnál:

Mi viseltünk háborut!

.

Legyen tehát a tiétek,

A dicsőség és a bér,

Isten neki... nem küzdénk mi

Sem dicsőség-, sem dijért.

.

És ha újra tenni kell majd,

Akkor újra ott leszünk,

És magunknak bajt s tinektek

Koszorúkat szerezünk.

.

Viseljétek a lopott hírt,

A lopott babérokat,

Nem fogjuk mi fejetekről

Leszaggatni azokat.

.

Abban lelünk mi jutalmat,

Megnyugoszunk mi azon:

Bárkié is a dicsőség,

A hazáé a haszon!

Pest, 1848. június

*

Arany János:

Nemzetőr-dal

Süvegemen nemzetiszín rózsa,

Ajakamon édes babám csókja;

Ne félj, babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája.

.

Nem kerestek engemet kötéllel;

Zászló alá magam csaptam én fel:

Szülőanyám, te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

.

Nem is adtam a lelkemet bérbe;

Négy garajcár úgyse sokat érne;

Van nekem még öt-hat garajcárom...

Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

.

Fölnyergelem szürke paripámat;

Fegyveremre senki se tart számot,

Senkié sem, igaz keresményem:

Azt vegye hát el valaki tőlem!

.

Olyan marsra lábam se billentem,

Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:

De a szabadságért, ha egy íznyi,

Talpon állok mindhalálig víni.

*

Szathmáry Pál

Magyar dicsőség

Hol vagytok ősi hír, magyar dicsőség?

Magas világtok hova bujdosott?

Egünkről olyan rég letűnt, s azóta

Sötétben élünk, mint elátkozott.

Mátyással tűnt le végső fényetek...

S nagyság, dicsőség... minden oda lett.

Sugáratok talán csak délibáb volt?

Káprázat és rövid csalóka fény?

Oh nem, nem!... oly ragyogó volt az inkább,

Hogy e hon elvakult tündökletén.

S vakon rohant szegény a sir felé,

Hová a csel s gaz árulás vivé,

Kinszenvedések várakoztak itt rá...

Sirjában ő sokáig haldokolt.

S véres gyötrelme sokkal égetőbb lett —

Hogy tenni és boszulni gyenge volt.

De végre elvonult a tetszhalál,

S a nemzet ismét uj erőben áll.

Ne bízz szegény hon a gondviselésben,

Ha él fölöttünk — ő rég elhagyott.

Gondolj a múltra, hogyha csüggedeznél,

S használd erődet és akaratod.

Küzd, törj előre bátran nemzetem!

Élet, halál! csak az dicső legyen!

1848. április 29.

*

Tompa Mihály: 1848

Betűk és ajkak fennen hirdetik:

Hogy a világ órjásilag halad;

Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,

Tökélyesebb lesz minden perc alatt.

.

Az új időknek nagy története

E fontos tanból szép leckét adott;

És megtaníta: hogy nincsen nagy ok

Lenézni az oktalan állatot.

.

Az állatok közt önszülötteit

Csak a legalábbvaló falja fel,

És a világ órjásilag halad:

Mert most ezt a királyok kezdik el!

-------------

Különös: hogy aki egy magzatját megöli:

Elvesz pallossal vagy kötélen;

Aki pedig vadúl legyilkol százakat:

Halál helyett ezt hallja: éljen!

-------------

A bársony színe tart sok éveken,

De végre a bársony is kimegyen.

Rosz festék az a honfivér, királyok!

Midőn kiömlik, még piros, piros...

Ha megszárad: sötét lesz mint az átok,

S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.

(1848)

*

Gyulai Pál: Hazám

Sokszor valál már életedben

Veszendő, oh szegény hazám!

Tatár, török és német gyilkolt

S haldoklál fényes rabigán:

Mi lesz majd sorsod a jövőben?

Ki tudja azt; sötét titok;

De most, de most, ha rád tekintek,

Csak sírok és csak sirhatok.

.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,

Haragom sirja azokat;

Beszélünk hangos, büszke szóval,

S hazánk még csak névben szabad.

Nem csüggedés e könnyek anyja,

Rajtok tettek villáma ég;

Versengünk puszta semmiségen,

S fölöttünk mind borúsb az ég.

.

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus

Harsog körűlbe mindenütt,

S a vértől megszentelt mezőkre

Szabadság fényes napja süt.

Nekünk e hang tán síri dal lesz,

S a szent sugár tán búcsufény,

Véres felhőben elhunyó nap,

Halottak gyászos mezején.

.

Inkább halál, mint gyáva élet,

Igen, vesszünk, ha veszni kell,

De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz

És vérezzünk dicsően el.

Lesz legalább a történetben

Rólunk egy nagy emlékezet

Egy büszke nép élt meggyalázva,

De dicsőn halt, mint született.

(1848)

*

VAJDA JÁNOS

A honárulókhoz

I

Mikor nyugosznak már békén, mikor

Az ezeréves sírok szentjei?

Mikor nem bántják ősök álmait

Az unokák garázda vétkei?...

Oh! - az igaz magyar hazafinak

Nemcsak éltében kell lakolnia;

Galád utódok bűnei miatt

Sírjában is meg kell fordulnia!

.

S nincs a haragos égnek mennyköve,

Mely megüsse az ily gyalázatot?

Mennykő, villám! - Hová is gondolék,

Hisz már az is megvásároltatott!...

Vagy a napok és csillagok ura

A napot rájok sütni engedi?

Hát mit csináljon! - Hisz maguknak ők

Napot aranyból tudnak önteni!

.

Vagy a gaz mellett nincs többé virág?

A tengerben többé gyöngy nem terem?

Végkép kiélte már magát a föld,

S arany nincs többé meddő méhiben?

Örök borúban állott meg a nap,

Hogy fény az árnyék mellett nem szökel,

S a földet örök éj csillagtalan

Egy alakú borúja födi el?...

.

Nem, nem! - Ne higyjük, van még a mezőn

Tán a gyomnál is sokkal több virág!

Tengerfenéken sok szép gyöngy terem,

S az árnyék mellett több a napvilág.

Oh, csak a földön, emberek között

Gazok mellé dicsők nem termenek.

- Mert isten számol a sors vétkivel,

De árulót ember büntetne meg!

.

Tél van fölöttünk, meglehet, midőn

Vékony sugár mosolyg a hon egén;

De egy virága van a télnek is,

S ez egy virág az örökzöld remény.

Remény! - Óh, most hallgatnom hagyjatok,

Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek...

Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár:

A mennykövek közt én is ott legyek.

.

II

.

Ti, sírokon élődő hienák,

Ti, koporsónak éhes férgei,

A szabadság futó vadjainak

Szivtelen üldöző vérebei...

Nem könyörgök már nektek ezután,

A kérelem nem fog tirajtatok...

Átokra hívom föl anyátokat,

A hazát, kit ti - elárultatok!...

.

Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott,

Mert a méreg nem jól kevertetett;

Nem holt ő meg, s fel fog támadni még...

Sírjában jól felismert titeket.

Ti éhesen oda rohantatok

Utósó ékeit elorzani...

De jaj nektek! a gyalázat kevés...

Megtorlásul vér fog patakzani!...

.

És bűnhödéstek oly kicsiny leszen;

Csak ami kínt és szenvedéseket

Egy élet elbír, és ész kitalál...

Csak ily itélet lesz fölöttetek.

Potomság! - Kebletek csak egy pokol

S a szív elkárhozott lélek leszen,

Mely saját véretek lángjainál

Égni fog és kinlódni szüntelen!...

.

De bűnhödéstek oly kicsiny leszen...

Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök?

Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet

És a díj érte: percnyi örömök.

S a nemzet milliója szenvedett

Át nem csak egy - tíz emberéleten...

Egy cudarnak órányi kéjeért...

Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!

.

De emberektől ne irtózzatok,

Mind tiszták itt a többi emberek,

S ki volna az, ki bűnhödéstekért

Hóhértokká lenne - fekélyesek!

Nektek való ez, végezzétek el:

Elárulva majd egy a másikat

Kész lesz bűntársát elhóhérlani...

- S e végrehajtó lesz az - öntudat!

.

III

.

Föl vagytok írva! - Tudjuk, kik valátok

Rossz szellemek szörnyű szülöttei!

Ne bújjatok az örök gyalázattól!

Nem rejtenek el ég-föld űrei!

Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel,

S bár lenne égben bűnös árnyatok,

Egy nemzet átka oda is elhangzik -

Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!

.

Ti nem kerestek dicsőséget, hírt,

Sötétség ocsmány denevérei;

Prédát lesétek egy nép éjjelében,

Míg eltakarták vészfellegei.

De örök bűnhödésül neveteknek

S tetteitek hirének élni kell,

Míg él a nemzet, bűnötök mártírja,

Hogy sírotokra átkot szórjon el.

.

Midőn e nép földingató erővel

Szabadságért vívott: hallgattatok;

Hitványak! - hisz a nagyok erejével

S erkölccsel szembe ti nem szállotok!

Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak,

Hogy hozna vétekűző éjszakát,

És zivatart, melyben ne tudja senki,

Ki adja el a nemzetet, hazát.

.

S a könnyelmű sors vétkes haragjában

Vitt százfelé sujtó förgeteget,

Mely fölgyújtá belháborúk tüzével

A megfáradtan alvó nemzetet,

S a vérnek, mely folyott hazát szerezni,

Most száz felé kell ömölnie,

De megromlott honáruló nyelvektől -

S megszűnt dobogni a nemzet szive...

*

Hallátok ezt elkárhozott árnyékok?

Meghalna erre a jók szelleme,

Habár azt halhatatlanná teremté

A hazák és világok istene!

Látom, mint rohantok a lég ürében,

Koporsótokban szökdel testetek,

Mig a miattatok meghalt dicsőké

A sírban imádkoznak értetek!

(1848)

Vajda János:

Mi újság?

Mi ujság van a hazában?

Minden által tudatik;

Egünkön egy régen látott

Üstökös mutatkozik;

A rég bujdosó szabadság

Számkivetett csillaga,

Melynek Európába nálunk

Végződik el sugara.

.

Mily gyönyörű ez a csillag!

Nézi ifju és öreg;

Sokan már el is felejték,

Sok nem is ismeri meg.

Haj mert nagyon régen láták

Legeslegutószor őt

Hetedik öregapáink

Háromszázzal ezelőtt!

.

Pedig míly kedves sugáru

Boldogító csillag ez!

Az ember ha látja, szinte

Szabadabban lélekez.

Csak az a baj, hogy sokáig

Még sehol se mulatott,

Nálunk is volt már egyszer, de

Csak keresztül utazott.

.

Sokan azt mondják felőle,

Hogy őt a nap kergeti,

Mely a többi csillagoknak

Sugarát irígyeli.

De ez oly nagy, oly erős, hogy

A nappal megütközik,

S ha legyőzi, soha többé

Tőlünk el nem költözik.

.

Akkor aztán minden csillag

Mely az eget ellepi,

Sugarát hozzánk a földre

Szabadon eresztheti.

Szabadság, egyenlőség lesz

Égen-földön mindenütt;

Vigyázzunk, ez ütközetnek

Nagy órája mostan üt...

*

Czuczor Gergely:

Riadó

Sikolt a harci síp, riadj, magyar riadj!

Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj!

Villáma fesse a szabadság hajnalát,

S fürössze vérbe a zsarnok faj bíborát.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valának, s azok legyünk.

.

Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok!

Fejére vész-halál, ki reánk agyarog.

Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,

Mi fekete sárga lelkébe tört verünk.

.

Talpunk alatt a föld, s fejünk felett az ég,

Tanú legyen, hogy áll Árpád hős népe még.

S mely e szent földre hull, minden csepp honfivér,

Kiáltson égbe a bitorra bosszúért.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene,

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

.

Tiporva szent jogunk, szent harccal óvjuk azt,

Pusztítsa fegyverünk a fekete sárga gazt.

S zsarnok torán népek vigadjanak,

A nép csak úgy szabad, ha ők elbuktanak.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene,

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

.

Elé! elé! jertek haramia hadak,

Kiket nemzetbakók gyanánt uszítanak.

Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek,

Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

.

Szívünk elszánt keserv, markunk vasat szorít;

Csatára milliók imája bátorít.

Oh drága véreim, vagy élet, vagy halál!

De szolganépre itt a zsarnok nem talál.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

.

Vitézek, őrhadak, fogjunk búcsú-kezet;

Iszonytató legyen s döntő ez ütközet.

Ős áldomás gyanánt eresszünk drágavért,

Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.

.

Él még a magyarok istene!

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az Isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

.

p.s.: ezért a verséért bebörtönözték...

*

Madách Imre:

Nem féltelek hazám!

Bár ellened tör frigye zsarnokoknak,

Bár ellened tör irigy szolgahad,

Földönfutó népek megostromolnak,

Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.

Nem féltelek, hazám!

.

Eldűltél volna, mint cser a viharban,

Ha a végzet nem nézett volna ki,

Hogy élj; nem törtek meg véres csatákban

A balszerencse századévei.

Nem féltelek, hazám!

.

Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,

Mint órjás harcaid emlékjele,

Regét mond róla a Kárpát vadásza,

S viharként leng rajt hősök szelleme.

Nem féltelek, hazám!

.

Ameddig látom Alföld rónaságát,

Felette multak délibábja kel,

Szent vér hízlalja lengő dús kalászát,

És tápot a test, lélek benne lel.

Nem féltelek, hazám!

.

Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kart,

A lánc helyét csak szent vér mossa le:

Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózes elhalt

A pusztában s egy nemzedék vele.

Nem féltlek hát, hazám!

https://cultura.hu/kultura/a-marciusi-forradalom-koltoi/

*

Arany János:

KOLDUS-ÉNEK

Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki...

Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki,

Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen,

Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjem

Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot.

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik;

Versectől Szolnokig, Izsaszegtől Vácig.

Ott maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal,

Mankóstul sem ér föl régi ép lábammal:

Oh, e rongyokat már hogy is nem hagytam ott!

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen,

Koldusbotom miatt más piruljon, én nem!

Ha tisztét mindenki tette volna, mint én,

Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném:

Sántán is, bénán is, töltenék víg napot.

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!

Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.

Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:

Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;

Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Egy szelet kenyérkét, alamizsna fillért...!

Valami pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért:

Majd, ha eltikkadtam,... a déli nap éget,

Kocsmaházba térek egy ital bor végett;

Jó hely az, legalább nyujt egy kemény padot.

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Megitél a világ, hogy részeges vagyok,

Pedig, ha én iszom, hej ! van arra nagy ok:

Magam sorsa is bánt... de az mind csak semmi,

Megszokná az ember végre föl se venni:

Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!...

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul,

Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul;

"Húzd rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen",

És a cigány húzza, áldja meg az Isten;

Könnye pergi át a barna ábrázatot...

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Nyomorú egy élet... magamért nem bánnám,

Ha a holnapot már hozzá nem számlálnám;

Ám e szakadt könyvet ti csak foltozzátok:

Majd olvas belőle egykor unokátok

Dicsőségetekről egy-két igaz lapot.

- Adjatok, adjatok amit Isten adott.

.

Azt mondák, mikor a harcban ömlött vérem,

Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem.

Tíz arasz is jó lesz, gondolám magamban,

Korántsem gyanítva, milyen igazam van:

Oh, ha megtaláltok egykor az útfélen,

Adjatok egy szűk sirt hazám szent földjében.

(1850)

*

Jókai Mór

Az 1848-iki kokárda.

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,

Szivemnek rég alvó szerelmese.

Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,

Miként egy álom, mint tündérmese.

Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:

Jobb égnek három szinű csillaga!

Szivem dobogva lejt alattad ismét,

S büszkébb reád, miként volt valaha.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

.

Te benned egy a nemzet! Föltünésed

Egész nemzetté tette a magyart;

Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:

Egymásra ismer rólad, s összetart.

Szabaddá létét áldja benned a nép,

S a főnemes - nemes tett zálogát;

Midőn testvérével hiven megosztá

A honszerelem édes szent jogát.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

.

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek

Maradhatott-e rabnak még tovább?

A szellemet te oldozád fel egykor

S a néma vágynak fölnyitád szavát. -

A gondolat, a szó, a holt betűsor

Életre kelt s teremte korszakot;

S hol a sötétség és a fény csatáztak,

Az eszmének hősei hordtak ott.

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

.

S ki a dicsőség elmult s eljövendő

Fényét ragyogtad két hazánkra le,

- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,

Szivárványcsillag, földön ég jele.

Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,

Balsors, erőszak bárhová taszít:

Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,

Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!

- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

*

Reviczky Gyula:

Márczius tizenötödikén

Hivatlanúl is megjösz minden évben,

Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!

De azt a régi márcziust nem érzem;

A naptár mond csak annak; nem vagy az;

A hit kidőlt, a szivnek semmi lángja;

Fásultan él a kor s eszméletlenül,

Multon mereng a költő és dalába

Villám s haragvó mélabú vegyül.

.

Megalkuvás iránya most a kornak;

Ábrándnál egy kis állás többet ér,

Egy zsíros konczért százan marakodnak,

Hogy egynek jusson mentül több kenyér.

Az igazságot, elvet megtagadják,

S ki értük harczra kelne, nincs olyan,

Csak szóvirág ma a magyar szabadság

S az érte hősen ontott vérfolyam.

.

Nem, ez nem az a márcziusi szellő!

Nem a szabadság éltető lehe,

Egy alvó népet új életre keltő,

Hogy százados rablánczát tépje le!

A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak

Nincs más emléke: néhány béna kar,

S távol, hol czitrom és narancs virulnak,

Honán kivül a legnagyobb magyar!

.

Ezért löktél hát annyi hősi sirba,

Hogy a mi véred, óh hon, megmaradt,

Mohó ajakkal, éhesen kiszivja

Egy ingyenélő parazita-had?...

Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,

Hogy megtagadjanak gyáván előbb

S örököd' oszt' arczátlanul felosszák

Kétszínü, romlott, léha kegylesők?...

.

Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt

Ember-méltóság tiszta ihlete!

Álmodjuk, hivjuk vissza azt a régit!...

S ha van még a magyarnak istene:

Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,

Büvös csapásitól hadd hulljanak

A hitvány léhütők, kik mint a barmok

Csak ettek-ittak és meghiztanak.

*

Komjáthy Jenő:

MÁRCIUS 15-ÉN

Üdvöz légy, Március! Köszöntlek!

Villámot szór szemem, szivem remeg.

Öröm s harag vív énbennem tusát

Dicsőjtve március nagy idusát;

Homlokomon kigyúl a büszkeség,

Szivemben düh és bosszu tüze ég.

.

Sírjából a megholt idő kikél;

Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;

Az üdvözült naptestü szellemek

Élőkkel fognak immár társkezet.

Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg,

Amit e más világból intenek!

.

Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász!

Félistenküzdelem, új hősvilág;

Minő csaták, minő lelkesedés!

- Fukar talajba pazar vérvetés; -

Szent őrület, csodás álomvaló,

Gondolni is gyönyör, vérforraló.

.

Új Tirteusz és új Démoszthenesz:

Petőfi és Kossuth: félistenek. -

Száműzve virraszt lángszavú Kossuth,

Petőfi meghalt s halhatatlanult. -

Új Golgotán elvérző nagy fiak,

Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.

.

Majd álhalál, virrasztók kardala;

Majd a nagy éjre új nap hajnala:

Álcsillag volt, ah nem a büszke nap,

Hisz keleten nem: - nyugaton hasadt.

S a nemzet él, - él mint idült beteg,

Türelme nőtt, akarni feledett.

.

Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad!

Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?

Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek

Beköték nyiladó, szilaj szemed!

Kegy s alkalom megadá félig azt,

Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.

*

Ady Endre

Köszvény-ország márciusa

Március-Isten keresésre

Indít ma minden friss szelet:

Volt egy ország valaha, régen,

Negyvennyolcnak nagy idejében

S ez a szép ország elveszett.

.

Az élén jártunk a világnak,

Micsoda áldott, nagy tusák,

Föltört a hunn szívből a láva,

Mi voltunk a világ Japánja

Akkor s maga az - Ifjuság.

.

Nép volt az és nem rongyos horda,

Az márciusban nem aludt:

Sziken nőtt piros csoda-rózsa.

Bámult is a vén Európa.

Rómák lettek a hunn faluk.

.

Mennyit tudtunk és mennyit mertünk.

Bús egek, hát mi lett velünk?

Barmok, akik mindent megszoknak,

Helótái puhult latroknak:

Ezek vagyunk, ezek leszünk.

.

Grófok hű nyája, Köszvény-ország,

Pupákok, senkik és vakok,

Új ifjaink bódítva állnak,

Mária-zsoltárt kornyikálnak

S lesik az úri abrakot.

.

Sodomás bölcs, komisz, vén kasznár,

Pimasz pap, lelketlen cseléd,

Mágnás-úr, zsivány oltja, oltja,

Hogy föl ne csapjon nagy-lobogva,

A régi március hevét.

.

Bús Hunnia, podagra-nemzet,

Kis Köszvény-ország, baj vagyon:

Ma március van. Csúzod óvjad,

Húzd magadra a takaródat,

Szelek járnak víg hajnalon.

.

Kossuth népe, Petőfi népe,

Ma március van, ha tudod,

Ha nem tudod, óh, meg ne kérdezd

Urad, bíród, sorsod, köszvényed:

Kegyelmes Franz von Kossuthot.

Budapesti Napló, 1907. március 15.

*

Ady Endre:

Emlékezés (Március) Idusára

Óh, bennem-lobogott el

Ama szinte már savós,

Tüzetlen és makacs,

De jó nedvü ifjuság.

.

Március Idusára

Voltak mindig szavaim,

Olcsók és rimesek,

De akkor az volt igaz.

.

Hadd lássam, óh, hadd lássam

Azt a régi Márciust,

Midőn az ifju bárd

Őszintén s jól hazudott.

.

Óh, Napja Márciusnak,

Óh, megroppanó havak,

Be jó emlékezés

Ki mostanában esik.

.

Be, jó ma ez az Élet

Mikor a Holnap sunyi,

Be, jó épp ma élni

Mikor Halál s Élet: egy.

(Nyugat / 1915.6. szám)

*

Babits Mihály

Petőfi koszorúi

»Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?«

.

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe.

.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszoruit.

.

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

emlékére - kőnek!

.

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad

virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,

kicsi, de nem börtön!«

.

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!

1923.

*

Juhász Gyula:

48 március 15.

 

Ó régi szép est... tündöklő siker,

Mikor jön egyszer hozzád fogható,

Dicsőséged az egekig ivel,

A deszkáidon tetté vált a szó.

.

Igen, az Ige testté lett, derék

És lelkes nézők tapsoltak neked,

Színházi est, melyen - ó büszkeség! -

A gondolatszabadság született.

.

Aktoraid: Petőfi, Jókai,

Vasvári, Táncsics és a korai

Tavaszi mámor sok nagy ifja még,

Színésznőd Laborfalvy Róza volt,

Ki Jókainak szívére hajolt...

Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

(1924)

*

Reményik Sándor –

Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:

Az első tavasz-hónap közepe.

Kimondottam így egyszerűn,

Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át

Halk hangolás után a vers-sorok,

Nem temetni és nem lázítani,

Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,

Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:

Nem szavalok, - szavaltunk eleget,

- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,

Nagy nevelő, - gyökérig leható.

Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,

Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. -

Lavina dörgött. Most, - a kő alatt

Számunkra csak csendes növekedés:

Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!

Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.

Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,

Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,

De te is hidd: nem tilalmas dolog

Megsimogatni otthon a fiókban

Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - menni a hétköznapok útján,

Császárnak megadni, mi az övé,

S maga részét minden hatalomnak, -

De Istennek is, ami Istené.

*

Utassy József:

Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom:

kelj föl és járj, Petőfi Sándor.

.

Zúg Március, záporos fény ver,

suhog a zászlós tűz a vérben.

.

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:

úgy kelj föl, mint forradalmad!

.

Szedd össze csontjaid, barátom,

lopnak a bőség kosarából,

.

a jognak asztalánál lopnak,

népek nevében! S te halott vagy?!

.

Holnap a szellem napvilágát

roppantják ránk a hétszer gyávák.

.

Talpra Petőfi! Sírodat rázom:

szólj még egyszer a Szabadságról!

1968

https://www.youtube.com/watch?v=spGLt9Eg6p4

*