Petőfi Sándor
ARANY JÁNOSHOZ
TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!... Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet... a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztűl Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép! olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen gondolatok elmém környékezték, Midőn a költői szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
(Pest, 1847. február.)
*
Arany János
VÁLASZ PETŐFINEK
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; Örűl a szívem és mégis sajog belé, Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom? Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve... Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér, Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni: Jött a sors kereke és útfélre vágott, S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának, Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen; Én koszorút fűztem, ők hamiskodának, Eltépték füzérem félelkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot, Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni, És az Iza partján ama hű barátot... Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világít lelkemben leveled: Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa, Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
(1847. febr. 11.)
*
LEVÉL ARANY JÁNOSHOZ
Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkűli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgye lemondasz Róla, ha én kérlek! - Hah, máris látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök... Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. - Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan. Irjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről Ir röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből A mankót a halál... áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! - Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy... hogy... majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom. Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édesapám eladá vagy meg se' szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)... hah, lesz a kutyának, Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - - Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!
Szatmár, 1847. augusztus 6.
ARANY ÉS PETŐFI LEVELEZÉSE PRÓZÁBAN, VERSBEN
Összeállította és az előszót írta: Alföldy Jenő
Budapest : Neumann Kht., 2001
|