Jóvátéve a tegnapi ballépésemet, amikor is nem könyvről, hanem egy újságcikkről írtam bejegyzést, és amely bejegyzésről ítéletet is mondtott az internet népe (a kutya sem olvasta el) most és máris és azonnal egy nagyon kedves, derűs, szórakoztató regényt, mesét, mondát ajánlok a figyelmedbe!
Leonyid Szolovjovról nagyjából semmit sem találtam a hálón, azon kívül, hogy írta ezt a könyvet, meg ennek a párját, Az elvarázsolt herceg-et Naszreddin Hodzsáról. Meg írt még egy kamaszkori önéletrajzot. Mármint megírta a saját gyermekkorát. És ennyi. A két Naszreddin Hodzsás könyve kedvelt könyv, mindkettő könnyen beszerezhető, több kiadást is megértek. De magáról az íróról gyakorlatilag semmi infó nincsen. Lekaptam a polcról az Olcsó Könyvtáras Elvarázsolt herceg-et, abban a sorozatban szokott lenni utószó, abban pedig infók a szerzőről és a műről. Hát van benne utószó... Elmondja, hogy Szolovjov mikor élt, hogy volt két Naszreddin Hodzsás könyve, meg egy ifjúkoráról szóló önéletrajz. [Sóhaj...]
Szolovjovval én akkor találkoztam először, amikor a Móra kiadó gondozásában, a Mókus Könyvek sorozatban megjelent A csendháborító, valami elementárisan rusnya borítóval. Eleve a Mókus-sorozat nem volt igazából kitalálva, ráadásul a borítórajzok is mindent megtettek, hogy nehogy bárkinek kedvet csináljanak a kötetek olvasáshoz. Arról nem beszélve, hogy még a könyvek méret-paraméterei is ezerrel az olvasás ellen dolgoztak. Ennek dacára nem hagytam magamat, a téma, a mese-jelleg kedvet csinált, legyőztem a Csohány Kálmán rajzai elleni viszolygásomat (nem volt kis munka), és nekiveselkedtem az oldalaknak, és simán hagytam magamat meggyőzni. Nem volt nehéz dolog.
A folytatást, az egyébként szerintem még jobban sikerült Az elvarázsolt herceg-et antikváriumban találtam, csak a szerző miatt vettem le a polcról, és roppant örvendezésbe fogtam, amikor leesett a tantusz, hogy hurrá, van folytatása A csendháborító-nak!
Ahogy számolgatom a moly.hu-n, legalább kilenc magyar kiadása volt a hodzsa első kalandjainak. Készült belőle diafilm Lengyel Sándor rajzaival (1957), Sebők Imre képregényt rajzolt belőle (ez számomra komoly meglepetés volt, és birtoklási vágyat generált a lelkemben), és kiderült számomra, hogy 1959-ben a Madách Színház színpadra állította Vámos László rendezésében. Szolovjov írótársa ebben az esetben Vitkovits Viktor volt, és az átdolgozott mű a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Szovjet Színpad sorozatában jelent meg (egek, ez elég félelmetesen hangzik!). Az előbbi feldolgozásokról gyűjtöttem néhány képet, pillants rájuk, barátom, érdemes! 1976-ban egy tévéjáték is készült belőle, szintén Vámos László rendezte, a főszereplője volt többek között Harsányi Gábor, Csákányi László, Gyenge Árpád, Oswald Marika, Márkus László, Balkay Géza. Nagy kár, hogy ezt a változatot nem leltem meg sehol. (Helyreigazítást nagyon szívesen fogadok!) Szóval a könyv mellett nem ment el nyomtalanul a magyar művészvilág.
Kicsoda Naszreddin Hodzsa?
Létező személy volt, a XIII-ban élt. A „hodzsa” szó tanítót jelent. Naszreddin-ért versengenek a nációk, mindenki magáénak akarja tudni, aki arrafelé él/élt, afgánok, üzbégek, irániak. A róla szóló történetek tréfásak, humorosak, tanító jellegűek, bölcsek és rengeteg van belőlük.
Naszreddin Hodzsa vándorolt, és tréfáinak alanyai jobbára a hatalmukkal visszaélő adószedők, agák, bejek, urak voltak. Hogy a történetekből mi a valós, azt ma már lehetetlen kihámozni, de ha magunk elé akarjuk képzelni, akkor a legszerencsésebb, ha egy Robert of Locksley vagyis Robin Hood-szerű alakot képzelünk el, íj és kard nélkül, nem a Walter Scott, hanem a Mándy Iván-féle tréfásabb verzióban. Esetleg eszünkbe juthat Lúdas Matyi, de ha rá gondolunk, Robin Hood és főleg Naszreddin Hodzsa vonatkozásában, akkor el kell ismernünk, ugyan Döbrögit mindenki utálta, senki sem sajnálta, de Matykónk bizony csak a maga igazáért állt ki, a jogainak sérülése miatt büntetett, míg az első két hősünk bizony másokért munkálkodott.
A legendárium, de legalábbis Szolovjov szerint Naszreddin nem csupán szóban volt hatalmas, hanem tetteiben is a hatalmasságokkal babrált ki, a szegények javára. Imádjuk, nem? Vélem, hogy Szolovjov feldolgozásai is abból indultak ki, hogy a hodzsa rendre a gazdagokkal babrált ki, a szegények elnyomása ellen küzdött, egyszóval pompás kis protokommunista volt. Szerencsére a könyveiben az ideológia egyáltalán nem mérvadó, mindössze Naszreddinről szóló, nagyon szórakoztató meséket olvasunk.
Ahogy utánanéztem, több könyv is megjelent a történeteivel. A legérdekesebb és hasznosabb talán Rakovszky József: Naszreddin Hodzsa meséi és Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái.
A történet
mesés, nem hiába, a mesés Keleten vagyunk. (Vajon ezt miért mondják?) A tréfacsináló, gazdag-csúfoló Naszreddin hazaérkezik szülővárosába, Bogharába. A városban az emir uralkodik, utákják is rendesen. Vele csak Dzsafár, az uzsorás veheti fel a versenyt önzésben, gonoszságban és sanyargatásban. A könyv voltaképpen arról szól, hogyan áll halálos bosszút Dzsafáron Naszreddin, és közben hogyan babrál ki az emírrel is, miközben megmenti az emír háráméből a történet során oda landoló szerelmét is.
Szolovjov történetmesélése érdekes. Voltaképpen van egy nagy történet, Naszreddin és Dzsafár konflktusáról, és a nagy történet voltaképpen több apró történet elmesélésével halad előre, S teszi ezt olyan kedvesen, olyan derűsen, hogy közben szinte észre sem vesszük, Naszreddin nem bánik mindig kesztyűs kézzel az ellenfeleivel: a ragyás képű kémet megveretteti, az uzsorással a könyv végén nagyon keményen leszámol. Ő ugyan egy ujjal sem nyúl senkihez (a szerelme persze kivétel), de ugye, felbújtóként igen vastagon közreműködik, illetve a Dzsafárral való leszámoláskor gyakorlatilag átver mindenkit és ő a közvetlen oka a Dzsafár számára végzetes fejleménynek. De Szolovjov olyan érdekesen fogja meg a krédést, annyira a mese oldaláról közelíti meg a történetet, hogy magától adódik, eszünkbe sem jut haragudni, elképedni vagy elborzadni. Ugyan ki ítéli el az öt kismalacot, amiért élve leforrázzák a farkast, ki küldené javító-nevelőbe Jancsit és Juliskát, amiért a banyát élve bepakolták a tüzes kemencébe és ki jelentené fel Piroskát az állatédőknél, amiért a Vadásszal összefogva kövel pakolták tele az élő farkas pocakját, és a patakba hajították?
S miközben Szolovjov mesét ír, aközben regényt ír. És a vége mégsem lesz meseregény. Ezt kapd ki! A szereplők jelleme konzekvens, érdekes, de Naszreddin egyáltalán nem fekete-fehér (de persze sokkal inkább bézs mint szürke, nem sebezhetetlen és egyáltalán nem tévedhetetlen). ha a mese végett kicsit elnagyolt is, de a motivációk egyértelműk, a cselekedetek teljesen megfelelnek a motivációknak. A mondanivaló naagyon ügyesen elkerüli a fájó politikai didaktikát, s Szolovjov úgy mond oda a hatalomnak, ahogyan Naszreddin tenné: értse, akinek van füle a hallásra.
Egyszóval am a kezünkben van egy roppant olvasmányos, nagyon szórakoztató, derűt fakasztó, optimista, regényes mese arról, hogy a hatalom, az elnyomás legyőzhető, csak türelem és ész kell hozzá.
S nem mellékesen teszem hozzá, a könyvet utoljára kiskamasz koromban olvastam, s mondhatom, most ugyananyira tetszett, mint akkor. Gondolom, ez is mond valamit. Talán nem véletlen, hogy anno egy gyerekeknek szóló sorozatban adták ki, most, mármint 1987-ben pediga felnőtteknek szóló Vidám Könyvek sorozatban.
Egyvalamiről nem ejtettem még szót: az illusztrációkról. Elég annyit mondanom, hogy Sajdik Ferenc? Mulatságos, tréfás, lenyeglátó rajzai annyira, de annyira illenek a hodzsa történeteihez, hogy az csuda.
