Giotto: Dante
Mond-e bármit is az Isteni Színjáték a mai olvasónak? Megéri-e homlokráncolva ötödször is nekiveselkedni egy görög-római mitológiából, vagy épp az Ószövetség egy kevésbé ismert helyéről származó, kibogozhatatlannak tűnő hasonlatnak; van-e értelme a skolasztikus érvelés mai ésszel követhetetlen fordulatain rágódni? Vajon ott rejtőzik-e a tiszta, kortalan esszencia a kor-kötött forma mögött? Az Isteni Színjáték nem könnyű olvasmány. Maga Dante mondja, hogy aki őt érteni akarja, az „üljön meg a padkán” és „élesítse jól az eszét”.
Mégis, ha Hamvasra hallgatunk, érdemes belevágni. Ő nem kevesebbet állít, mint hogy a Színjáték „az egyetlen könyv, amely az emberi életben itt Európában mindennek értelmét felfedi. Nem egyéni, úgynevezett eszméit akarja az emberiségre kényszeríteni, hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt.” Irodalmi értéke vitathatatlan: Babits a világirodalom legnagyobb költeményének nevezi, Szerb Antal pedig Dantét Shakespeare és Goethe mellett a világirodalom Harmadik Nagyjaként emlegeti.
A Commediának számos lehetséges olvasata van, melyek mai szemmel nézve messze nem azonos súlyúak.
Ami közvetlenül kínálkozik, az a szó szerinti értelem. Emlékszem, mikor kamaszként először olvastam a sötétlő erdőről, a vasvillás ördögökről, vagy a mélyben tanyázó Luciferről, mennyire plasztikusnak tűnt a pokol világa. Még most is bennem van az érzés, ahogy Dantéval tényleg egy erdőben bolyongunk, amikor elénk ugrik egy igazi párduc. Valószínűleg csak gyerekként lehet ilyen átéléssel olvasni.
Az Isteni színjáték egy túlvilági utazás leírása, melyre a költő azután indul, hogy az emberélet útjának felén eltéved egy erdőben. A Pokol XV. énekében olvassuk:
“Még el sem értem teljes férfikorba” –
feleltem – “ott fönn, még derüs világgal,
eltévedtem egy völgyben szertebolygva.
Csak tegnap fordulék feléje háttal,
amint ez reggel feltünt íme szemben,
ki most haza visz e mély úton által.”
Gustave Doré: Dante az erdőben (Pokol, I. ének)
Az út a Poklon, a Purgatóriumon, végül a Paradicsomon át vezet, és Dante Istenlátásával végződik. A világot átszelő utazás első két szférájában a költőt Vergilius kíséri. Együtt ereszkednek a pokol egyre mélyebb és szűkebb köreiben, míg végül elérik a kilencedik kört, az árulók fagyvilágát, melyet Lucifer örökös szárnycsapásai hűtenek. Lucifer három szájában a fő árulókat: Júdást, Brutust és Cassiust rágja.
Gustave Doré: A Kocitusz jegébe fagyott árulók. (Pokol, XXXII. ének)
William Blake: Lucifer (Pokol, XXXIV. ének)
A pokoltölcsér mélyéről már fölfelé vezet az út. A Purgatórium hegye, amely a déli féltekén a tengerből emelkedik ki, a föld mélyéből kivetett anyagokból keletkezett, amikor Lucifer zuhanásával a szakadékot kivájta. Dante háromszor megmosakszik, és megtisztulva indul neki a vezeklésnek a Purgatórium hét szintjén át. Ahogy egyre emelkedik, egy angyal sorban letörli homlokáról a „hét P”-t, azaz a hét főbűn (peccatum) jeleit. Mielőtt belépnének a Purgatórium hegyének csúcsán álló Földi Paradicsomba, Vergiliusnak el kell hagynia őt, hiszen kereszteletlenként nem mehet tovább:
“Az örök tüzet, s az időlegesset
láttad, fiam” – szólt – “s most olyan helyen vagy,
melyen túl nincs mód, hogy látó lehessek.
Eddig hozott erőm és érdemem nagy
gonddal; most vágyad kell már, hogy vezessen,
mely minden szorost s hágót odalenn hagy.
Dante itt találkozik Beatricével, aki ettől kezdve a mennyei körökben útitársa és vezetője lesz. Együtt emelkednek az egyre tágabb és gyorsabban keringő egekben, mígnem megpillantják a legtágabb, kilencedik égi kört, a Gyorsak Gyorsát, az Első Mozgót, melyen túl már csak az örök, nyugodt, és határtalan Empyreum áll.
Gustave Doré: Dante és Beatrice a mennyei rózsa előtt (Paradicsom, XXXI. ének) „Ekként elém mint fehér rózsa támadt az égi sereg”
Babits a pokol leírását a szobrászathoz, a Purgatóriumét a festészethez, a Paradicsomét pedig a zenéhez hasonlítja. Valóban, ahogyan „az epétől a mézig” emelkedünk, egyre tisztább, könnyebb, finomabb az ábrázolás. A Pokol a megfeszülő izmok, a dac világa. Itt minden súlyos, és a centrum felé vonzódik. A Purgatórium ligeteiben egyensúlyba kerülnek a zuhanás és az emelkedés erői. Ez a legemberibb világ, egyfajta hártyavékony réteg a Pokol és a Paradicsom között. A Föld középpontjáig csavargó pokolhoz és a határtalan magasságokba törő mennyhez képest ugyan mit tesz ki egy tengerből kiemelkedő domb? Mégis, ez az a hely, ahonnan el kell rugaszkodni. A Paradicsom éteri világában mindent zene és fény áraszt el; itt a lélek, béklyóit hátrahagyva, felfelé száll:
Úgy vont az örök-ősi szomjusággal
az istenforma ország, édenébe,
mint egy pillantás száll egeken által.
A költemény egy másik jelentésrétege politikai-társadalmi. Dante élesen kritizálja a Pápaságot, a klérust, kora erkölcseit. Az egész mű előtt ezt olvassuk:
Itt kezdődik a színjáték,
írta
DANTE ALIGHIERI,
születésére nézve firenzei,
erkölcseit tekintve nem az.
Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mai kor romlottságban fölöz minden korábbit. Talán így is van. Mindenesetre elgondolkodtatóak Dante olyan kirohanásai, mint:
Bizony csupasz ma a világ, s leöltött
minden erényt, mint említetted épen,
és minden bűnnel csordulásig töltött;
Dante a papság, különösen a Pápa erkölcseit különösen szabad szájjal kritizálja:
Van törvény, de kezelni kire bízod?
mert elégtelen pásztor jár elől itt:
kérőzni tud, de körme nem hasított.
Járt Képhás, és járt Választott Edénye
A Szentléleknek, mezitláb, soványon,
akármely csárda étkével beérve.
De mái pásztor nincs, hogy ne kivánjon
két szolgát – oly sulyos! -, ki támogatja,
s még uszályával egyet, aki bánjon.
Díszméneit palásttal borogatja,
úgy, hogy egy bőr takar két állatot…
Szent Péter a Paradicsom XXVII. énekében így fakad ki:
Aki a földön helyem bitorolja,
helyem, helyem, mely az Isten fiának
szemében olyan, mintha üres volna:
tette, hogy síromon kloáka támadt,
vér és bűz kloákája, hol a Sátán,
ki innen esett, tetszeleg magának.”
A katolikusokat mindez nem akadályozza meg abban, hogy Dante művét legfőbb irodalmi büszkeségüknek tekintsék.
Minden élc, humor és (laikusként feltételezett) éleslátása ellenére azt kell mondjuk, hogy a költemény politikai értelme mára nem mond sokat az olvasónak. A korabeli utalások követhetetlenek, hacsak történetesen nem vagyunk az érett középkor szakértői, ezen belül is lehetőleg italianisták.
Harmadikként egy filozófiai-skolasztikus olvasat kínálja magát, mely szerint a Színjáték tulajdonképpen Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás teológiájának, valamint Arisztotelész filozófiájának költői megfogalmazása. Szerb Antal utánozhatatlan iróniával ír a filozofikus Dantéról: „Mindenen elmélkedik és jóformán mindent tud. Pontosan tudja, mikor volt a vízözön, hány éves Ádám és hány esztendőt töltött a Pokol tornácán. Tudja, hogy a lélek a nemzés mely pillanatában költözik az emberi testbe és hogy hogyan lehet az, hogy a másvilági testetlen lelkek test szerint láthatók és testi szenvedéseken mennek át. És legkivált azt tudja, hogyan és miért éppen így oszlanak részekre a másvilág tartományai. Riadtan állunk szemben ezekkel a skolasztikus fejtegetésekkel, amelyek a Purgatóriumban nagyszámúak és a Paradicsomban már mindent elárasztanak.”
Olykor maga Dante is kritikusan fordul a skolasztika felé. A következő idézet Salamonról szól:
Úgy szóltam, hogy már ebből eszed érti,
hogy király volt, és azt a bölcseséget
kérte, amely kell, király-módon élni:
nem az egetmozgató égi népet
számbavenni; sem tudni, hogy necesse
a contigenssel míly tételbe léphet;
sem, si est dare primum motum esse;
sem, hogy félkörbe háromszöget írván
az mindenképen derékszögü lesz-e?
Dante többször is kimondja, hogy a végső kérdésekben az ész hallgat:
Ott látható lesz, amit hinni kell, nem
bizonyítni, mert bizonyíthatatlan,
csak megnyugszunk benne, mint ősi elvben.
Egy másik helyen így ír erről:
De kire a legtisztább égi dísz hull,
az Úr szemébe néző Szerafin se
felelne néked, bármily fényre is gyúl:
mert a felelet elméd-vágya kincse
oly rejtve űl az Úr végzése mélyén,
hogy nem lesz, hogy földi szem tekintse.
A politikaiakhoz hasonlóan a mai olvasónak a filozófiai fejtegetések is száraznak és semmitmondónak tűnnek. Gyakran a kérdésfeltevést sem értjük teljesen, vagy ha ezen túl is jutnánk, az előtt már feltétlen értetlenül állunk, hogyan tarthatta e dilemmákat Dante kora fontosnak. Ebből azonban téves lenne azt a következtetést levonni, hogy a középkor kérdései érdektelenek, míg a maiak igazán relevánsak. Inkább csak arról van szó, hogy a fontosság relatív és korfüggő.
A költemény lírai ereje lebilincselő, ami kétségtelenül a fordító Babits nagy érdeme is. A terzinák tovakígyózó páros rímei a vég nélküliség benyomását keltik:
Immár az ős Tithónus szeretője
fehérben Kelet balkonára lépett
karjaiból, és elbucsúzva tőle;
homlokán gyöngyök diadémja égett,
a Hideg Állat formájába rakva,
mely farkával veri a földi népet;
s az Éj, útjában fölfelé haladva,
két lépést tett meg már, amerre voltam:
harmadik lépte szárnyait lóggatta:
és én, ki Ádám örökségét hordtam,
öten hol ültünk a rét pázsitának
ölén, álomba győzve, elhajoltam.
A nyelvi forma tökélye a Paradicsomban éri el csúcsát; az égi rózsa, az angyali karok, vagy épp Beatrice mosolyának leírása valóban túlvilági szépségűnek tűnik fel.
A mű misztikus jelentése váltotta ki a legtöbb vitát az utókor kommentátorai között. Azt mindannyian érezzük, hogy az Isteni színjáték egy mistico viaggio, azaz misztikus utazás, amely a lélek Istenhez való felemelkedéséről szól. A Pokol a léleknek a bűnben való tehetetlen szenvedését, megkeményedését és elhalását mutatja. Ez a külső világban megnyilvánuló bűnök, mint a csalás, a gyilkosság, vagy az árulás miatti szenvedést jelképezi, amikor az ember még nem ismeri fel ezek eredetét. A Purgatóriumba akkor léphetünk be, ha megértjük, mik bűneink belső forrásai, és élünk szabadságunkkal, hogy szembenézzünk azokkal. A belső forrás nem más, mint a hét főbűn: például irigység állhat a lopás, és harag a gyilkosság mögött. A léleknek itt kell vezekelnie, míg sorban meg nem tisztul e bűnöktől. Ekkor alámerül előbb a Léthé, majd az Eunoé vizében: az első elfeledteti vele hajdani bűnös életét, az utóbbi emlékezteti az erényekre. A Paradicsom táguló egeiben a tiszta lélek Istenhez emelkedik.
Hamvas szerint a Dante-kommentárok között a legjobb és az egyetlen jó René Guénoné. Nézzük hát, mit mond Guénon, aki nézeteit Dante ezoterizmusa című tanulmányában foglalta össze.
Ó ti, kik éltek józan értelemben,
lessétek, mily tan látható keresztül,
elfátyolozva különös rimemben!
[Pokol IX. 61-63]
– hangzik a mottó Guénon könyve elején: ha valami, hát ez feladja a leckét az értelmezőknek. Mire gondolhat Dante? Guénon válasza az, hogy a mű misztikus olvasatban egy iniciatikus (beavatási) folyamatot ír le. A Pokol a profán világot jelképezi, a Purgatórium a beavatás próbáit jeleníti meg, míg a Paradicsom a tökéletesek lakhelye. A kilenc ég nem más, mint a „szellemi hierarchiák”, azaz a „beavatási fokozatok” sorozata. Később Guénon a pokol-purgatórium-paradicsom hármast a hindu tamasz-radzsasz-szattva hármassághoz is hasonlítja.
A kommentátorok többségének kérdései arra irányultak, hogy Dante katolikus vagy albigens, keresztény vagy pogány volt-e? Guénon úgy véli, e magyarázók látása nem hatol le a mű mélyrétegeiig, hiszen a Színjátékot csupán exoterikus szemszögből vizsgálják, más szóval nem a Hagyomány bázisáról. A vallási köntös másodlagos – érvel Guénon –, mert „itt egy lényegi doktrinális egységről van szó, amely látszólagos különbözőségük mögött rejlik”. Valójában arról van szó, hogy Dante a hagyományt korának megfelelően a kereszténység ill. a görög-római antikvitás nyelvén fogalmazta meg. A tiszta metafizika azonban nem pogány és nem is keresztény, hanem egyetemes.
A fentiekkel összhangban a középkor során léteztek Európában iniciatikus szervezetek, melyek koruk kulturális közegének megfelelően katolikus szimbolizmust (formát) alkalmaztak. Dante minden bizonnyal kapcsolatban állt ilyen szervezetekkel, és valószínűleg egyik vezetője volt a Fede Santa nevű, templárius eredetű közösségnek, amely analógiákat mutat a későbbi Rózsakeresztes Testvériséggel. Guénon szerint nem véletlen, hogy miután Beatrice elfoglalja égi trónját, Dante pont azt a Szent Bernátot választja kísérőjéül a Paradicsom legmagasabb egeiben, aki a Templomos Rend szabályzatát létrehozza: „Úgy tűnik, Dante ily módon akarta kifejezésre juttatni, hogy a korszak feltételei között csak Szent Bernát segítségével lehet a szellemi hierarchia legmagasabb fokára eljutni.”
De mi köze a lovagrendeknek a szellemi hierarchiához és a beavatáshoz? A két szféra kapcsolata a modern embernek meglepően hangzik. Nos, a keresztes hadjáratok nemcsak ellenségeskedést, hanem egy aktív, kelet és nyugat közötti szellemi párbeszédet is magukkal hoztak, és ez utóbbi mindenekelőtt a lovagrendeken keresztül valósult meg. Bizonytalanul bár, de úgy fogalmaz, hogy nem zárható ki egy tisztán nyugati jellegű beavatási tradíció megléte az egész középkor alatt. Egy másik helyen a tradíció Itáliában megszakítatlan láncáról beszél, mely Püthagorasztól Vergiliusig, majd tőle Dantéig futott.
A pokolra szállás motívuma visszatérő téma az irodalomban és a mitológiában; mindez azt támasztja alá, hogy egy univerzális tartalom, egy egyetemes emberi tapasztalat nyer kifejezést e mítoszban. (Guénon többször hangsúlyozza, hogy nem kell feltétlen közvetlen kapcsolat vagy irodalmi hatás után kutatnunk ahhoz, hogy megmagyarázzuk egy-egy motívum felbukkanását két különböző kultúra művészetében. Ezek mögött sokkal inkább egy közös emberi tapasztalat áll; ahogy Guénon fogalmaz, „… azon egyszerű oknál fogva, hogy az igazság egy…”.) Általánosan elfogadott tény, hogy ha Dante műve első két részében vezetőjéül Vergiliust választotta, azt az Aeneis VI. énekére emlékezve tette. Orpheusz és Odüsszeusz szintén megjárta az alvilágot, és a hagyomány szerint kereszthalála és feltámadása között maga Krisztus is alászállt a poklokra. A Színjátékban Dante egy helyen így szól:
Most az epétől a mézig megyek fel,
mint igérte utam igaz vezére,
de lejutnom előbb a centrumig kell.”
A centrumig, azaz a Föld középpontjáig, Lucifer székhelyéig. De miért kell ide lemerülni? Guénon így fogalmaz: „e leszállás azon állapotok egybefogásának felel meg, amelyek az emberi állapotot logikusan megelőzik […], és amelyeknek szintén részt kell venniük a végbemenendő „átalakulás”-ban. Másfelől, e leszállás […] lehetővé teszi az alacsonyabb rendű lehetőségek megnyilvánulását […], amelyeket ki kell merítenie, mielőtt a magasabb rendű állapotokat elérhetné.” Más szóval nincsen királyi út. (Ma azt mondhatnánk, hogy az „ezós” életmód nem fog működni. Nem elég egy-két bonsai-t ültetni, és eljátszani, hogy mostantól a paradicsomban élsz.) Ehelyett követnünk kell természetünk e lappangó démonait egészen az eredetükig, le a fagyvilágba, ahol Lucifer, az individualizáció és elhatárolódás jelképe székel. A hideg összehúzza a testeket, egészen a centrumig. Dante azt írja, hogy ez az a pont, mely felé minden súly hull, mindenhonnan.
A hármas, a hetes és a kilences szám Commediában játszott szimbolikus szerepe köztudott. A három, valamint a háromszoros hármasság, a kilenc szimbolikája alapvető fontosságú. A hetest a háromhoz hasonlóan minden tradíció egybehangzóan szent számnak tekinti. Nézzük, hogyan jelennek meg e számok a Színjátékban!
A költemény három nagy része egyenként harminchárom énekből áll, melyek számát a Pokol előtti bevezető ének pontosan százra egészíti ki; minden strófa háromsoros. A kilences, ami Dante Vita nuova című korábbi művében Beatrice száma, a tökéletes szám. Kilenc a Pokol köreinek és a Paradicsom egeinek – következésképpen az angyali karoknak – száma, ami alapján bizonyos szimmetria áll fenn e két szféra között. A Purgatóriumban viszont csupán hét szintet találunk, ami egyben a főbűnök száma is, továbbá az első hét ég a hét bolygóövvel esik egybe. Guénon egy analógiát vázol továbbá a hét bolygóöv és a hét szabad művészet között is.
E három szám mellett a tizenegy és annak többszörösei is fontos szerepet töltenek be a műben. Minden sor tizenegy szótagból áll, így egy strófa harminchárom szótagból. A Pokolban az énekeket bevezető és befejező részek, ill. az egyes epizódok többnyire hét, tizenegy, vagy huszonkét strófából állnak. A 22/7 arány egyébként a kör kerületének és átmérőjének közelítő aránya, annak a formának, mely Dante és a pitagoreusok szerint is a tökéletes forma. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Commediában mindhárom világ körkörös beosztású.
Guénon könyvét olvasva úgy érezzük, mélyen meg kell hajolnunk a misztikus Dante előtt, aki nagy titkok tudója, és aki most glóriás főként magasodik fölénk. Akinek a földi élet csak másodlagos körülmények halmaza, aki sokkal erősebb annál, mintsem hogy sorsa hullámzásától meginogjon.
Van azonban Danténak egy nagyon is emberi arca: a száműzött firenzei polgáré, aki, miután vereséget szenvedett a politikában és tudományos munkái megfeneklettek, Babits szavaival „dacosan vonul vissza a szellem gőgjébe”.
Gulácsy Lajos: Dante
Azonban cselekvésre szomjas idealista lévén ebből a helyzetből sem adta fel, hogy befolyással legyen kora társadalmi-politikai viszonyaira; hogy műve üzenete széles rétegekhez jusson el, latin helyett köznyelven ír (ezzel az olasz nyelv egyik megteremtője). A Színjátékban egy helyen abban reménykedik, hogy pont nagy műve miatt fogják visszahívni Firenzébe.
A kort alakító személyiségek Színjátékban való elhelyezése nyilvánvaló politikai üzenetet hordoz. Dante az egek legmagasabb köreibe helyezi például azt a Henrik császárt, akitől szülővárosába való hazatérését remélte; politikai ellenfeleit ezzel szemben a pokol legmélyebb bugyraiba száműzi, és minden jel arra mutat, hogy nem sajnálja őket. Ha felidézzük, hogy Lucifer három szájából kettőben politikai áruló, Brutus és Cassius senyved, világossá válik, milyen központi fontosságú Danténál ez a jelentésréteg.
A Pokol XXXIII. énekében egy nyakig a Kocitusz jegébe merevedett lélek könyörög Danténak, törje le az arcára fagyott könny-kérget, ő azonban hajthatatlan:
De nyújtsd kezed már valahára szánni:
nyisd föl szemem!” – És én föl nem nyitottam
és jótett volt, gonoszul véle bánni.
Egy másik árulónak Dante a haját tépi, mert az nem hajlandó megmutatni arcát:
Ekkor megfogtam, lehajolva, hajánál,
s szóltam: “Mondd meg a nevedet, különben
fejedben nem marad egy árva hajszál.”
“S ha egy hajszál sem marad is fejemben,
nem mondom meg” – szólt – “ki vagyok, sem arcom
föl nem vetem, hogy tudnál látni szemben.”
S haját már ujjam közt csavarva tartom;
ugatott, s arcát jégre lapitotta,
s már több csombókot kitépett a markom,
Gustave Doré: Dante megragadja az áruló Bocca degli Abati haját (Pokol XXXII.)
Nehezen védhető ez a viselkedés az Evangélium fényében. De hát árulók mindketten, és Dantét is elárulták polgártársai! Mintha a jogosnak vélt bosszú vágya kerítené itt Dantét hatalmába, amelyet csak költői képzeletén keresztül volt képes kiélni. (A valóságban soha nem térhetett vissza szeretett Firenzéjébe, Ravennában hal meg.)
A sértettség gyakran fordul át gőgbe. Danténál ez is erősen tapintható:
S amit itt mondok most el nemsokára
nem zengte hang soha, nem írta tinta
s még képzelet sem gondolt ily csodára.
A következő sorok a Paradicsom II. énekét vezetik be:
Ó ti, kik apró csónakokban ültök,
s figyelni vágyva édes énekekre
hajóm után, mely zengve száll, röpültök,
jobb lesz, ha visszatértek révetekbe!
Ne szálljatok ki! mert majd elveszítvén
tán engem, elmaradtok tévelyegve…
Senkise szállt még más e vízre, mint én;
Minerva küld szelet, múzsák mutatnak
Göncölt, s Phoebus hajt, a rudat feszítvén.
De kevesek ti, akik angyaloknak
régen éheztek égi kenyerére,
mellyel itt élnek, de jól sohse laknak,
bocsássátok a sósvíz tengerére
bárkátok bátran, barázdám nyomában,
mielőtt símaságba visszatérne.
E sorok tartalma erősen megközelíti a jézusi „én vagyok az út” kijelentést. A Commedia magyarázó jegyzeteit összeállító Kardos Tibor szerint az ókor nagy poétái óta nem merte költő ezt a hangot megütni. Megtehetjük persze, hogy felháborodunk, valami mégis azt mondatja velem, hogy a Színjátékot megírni csak ilyen küldetéstudattal lehetett. Szerb Antal ezekkel a szavakkal foglalja össze Dante jellemét: „Az óriás költemény mögött egy óriás személyisége áll. A világ költőinek nyájában Dante a nagy ragadozó, oroszlán vagy párduc. Egy ember, akiben nincs semmi kisszerűség, minden csupa méltóság és erő, minden mozdulása monumentális.”
Misztikus hát, akit a szellem tölt el, ahogy Guénon sugallja, vagy egy száműzött firenzei polgár, akit gőgbe torkolló honvágy és sértettség gyötör? Az örök hagyományt mondja ki, ahogy Hamvas írja, vagy kora Észak-Itáliájának torzsalkodó világát és saját személyes tragédiáját vetíti ki egy eget-földet egybefogó vízióba? E kérdések megválaszolását mindenki számára nyitva hagyom. Egyvalami azonban bizonyos: a Commedia az embert önmaga felé fordítja.
Írta: Borda Máté