Viszockij futballverse és Csercseszov krumplis zsákjai
 |
| Sztanyiszlav Csercseszov és csapata az orosz kultúra része lett… |
Amikor időnként azon kapom magam, hogy a szentpétervári metrón Polina Gagarina orosz énekesnő slágerét dúdolom magamban, érzem, visszafordíthatatlanul megfertőztek az oroszországi könnyűzenei behatások. Amúgy sem bedugott füllel indultam el a világbajnokságra, sőt tulajdonképpen húsz éve nyomaszt egy teljesítetlen küldetés ezen a területen: hiába próbáltam kinyomozni ezerféleképpen, mindmáig nem tudtam megfejteni, kiknek a felejthetetlen duettjét hallottam gimnáziumi éveim alatt, még a kilencvenes évek végén a Fiksz Rádió orosz rockzenei műsorában. Az erős, mély, cigarettafüstös férfitónust tökéletesen egészítette ki a lágy női hang, a különös harmóniát még rádiós magnóm kiszámíthatatlan recsegése sem tudta elrontani. Talán Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady lehetett a páros, esetleg az Et si tu n'existais pas című francia nyelvű számmal, nehéz ennyi év távlatából igazolni a gyanút.
A legendás moszkvai színész-költő-énekes alkotásaival először a Viszockij-, József Attila- és Jim Morrison-műveket feldolgozó Hobo Hármasoltár koncertjén találkoztam, az előadásával példaképei előtt tisztelgő magyar zenész jegyezte meg orosz mesteréről: „Ő belehalt a létező szocializmusba, én túléltem." Ám a futball a létező szocializmus idején is afféle senkiföldje, vagy inkább mindenki földje volt; miközben szisztematikusan használta politikai céljai eszközéül a párt, a kritikus gondolkodásukat a rendszer ellenében is megőrző, saját útjukat járó művészek sem ódzkodtak tőle. Mint Igor Rabiner Blizzard folyóiratban megjelent cikkéből tudom, Viszockij különösen kedvelte Lev Jasint, a szovjet válogatott legendás kapusát, olyannyira, hogy a szerző szerint verset is írt hozzá. Sajnos a költeménynek nem sikerült nyomára bukkannom, hiába kértem segítséget a jekatyerinburgi Viszockij-múzeumtól, és a Marosi Lajos fordításában nemrég megjelent Viszockij-kötet sportversei között sem találtam (viszont a könyvben szerepel a figyelmet érdemlő „Dal a gyorskorcsolyázóról, akit rövid táv helyett hosszúra kényszerítettek" című darab).
 |
| Vlagyimir Viszockij |
Volt más elbukott tervem is. Kevés reménnyel, de megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Borisz Grebencsikovval, az „orosz Bob Dylannel", az 1972 óta működő kultikus Akvárium zenekar szentpétervári énekesével. Sajátos olvasatot adott volna a világbajnokságnak a filozofikus szövegvilágáról, megalkuvás nélküli életszemléletéről ismert, a „nincs mit veszítenem" elv szellemében magát cigánynak nevező művésszel készített interjú. Levelemet azonban elnyelte az orosz misztikum, köddé válásával eszembe juttatva Gazda Albert érzékletes leírását az Akvárium szívet melengető, mélabús balladájáról: „A város a történelem legszebb szerelmes dalai közé való. Egy aranyvárosról szól, érdekes módon, amely nincs, és mégis van. Vagy nincs."
Grebencsikov egyébként hiteles hangnak számít a futball-vb kívülállói között. Saját állítása szerint életében egyszer járt meccsen, a Dinamo Tbiliszi játszott valami angol csapattal, zenésztársa, Andrej Makarevics vitte be a stadionba, de hamar elkezdtek inni, és negyedóra után otthagyták az egészet.
Hasonlóképp idegenkedett az orosz csapat körüli felhajtástól Szemjon Szlepakov ismert komikus, aki a világbajnokság előtt sajtóban idézhetetlen fordulatokat használó, gúnyolódó számot szentelt a túlértékelt válogatottnak.
Nem csak a politikusok, de az idővel egyre lelkesebb szurkolók közül is sokan bírálták a művet, Szlepakov azonban nem csinált ügyet a felháborodásból: Szaúd-Arábia és Egyiptom fölényes legyőzése után kiállt a nyilvánosság elé, és a Leningrad zenekarral közösen elénekelte a „Csempioni", azaz Bajnokok című új szerzeményét.
A szarkasztikus dalban dicsőítette a nemzet hőseit, leborult a nagyságuk előtt, és ígérte: „Ha valaki szidni mer titeket, annak beverjük a képét!" Szó esik Csercseszov híres bajuszáról, a verhetetlen Artyom Dzjubáról, a vodkavedelő szurkolókról, majd következik a mérges számonkérés: „Ti arcátlan szemetek, meddig bolondítottatok minket azzal, hogy krumplis zsákok vagytok, akiknek a futball seggében a helye?! Aztán megcsináltátok, és mi alig hittünk a kib..ott szemünknek!"
Zárásként azért elhangzik egy gyengéd fenyegetés, hogy ha esetleg mégis kikap a csapat, nem csókolgatják tovább a stoplisukat, a jövőben is csak hasznavehetetlen snecik lesznek – és itt némiképp finomítanunk kellett a fordítást, az eredeti szövegben nem sneci szerepel...
A Csempioni című szám
A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!
Bűn és bűnhődés – így írt volna Dosztojevszkij az orosz hibázóról
Csillag Péter írása Nyizsnyij Novgorodból.
 |
| Mario Fernandes, a labdarúgó-világbajnokság Raszkolnyikova (Fotó: AFP) |
Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki az orosz játékosok összekapaszkodó sorából, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a tizenhatos felé. Valami kínos, gyáva félelem lepte meg; és ezt restellte, restelkedésében elfintorította az arcát. Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, éppen ellenkezőleg.
Valójában nem is a tizenegyestől félt, de hogy az oroszok zaklassák, fenyegessék, sopánkodjanak, és ő kénytelen legyen mentegetőzni, kifogást keresni, hazudozni – nem, akkor inkább hazasurran macska módra Brazíliába, úgy, hogy senki meg ne lássa.
Igaz, hogy ezúttal őt magát is meghökkentette, mennyire fél a horvát kapustól.
„Micsoda vakmerő dolgot tervezek, és közben ilyen ostobaságoktól rettegek! – gondolta különös mosollyal. – Hm… így van az… kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk… Igen, ez alapigazság…Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: a tizenegyestől. Minek is megyek oda? Hát meg tudom én tenni… azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogyis. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék.”
A stadionban megrekedt a szörnyű hőség, és ráadásul lárma, tolongás is fogadta. Ez most mind bántotta, felborzolta Fernandes amúgy is megviselt idegeit. Mélységes utálkozás futott át az ifjú finom vonásain. Mert szép ifjú volt, azt meg kell adni: barna hajú, termete magasabb az átlagnál, és karcsú, sudár, a szeme gyönyörű, sötét. De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit sem látott, nem is akart meglátni. Ebben a pillanatban azt is érezte, hogy gondolatai össze-összekuszálódnak, és ereje fogytán van: ha ő is hibázik, ez már a második kihagyott tizenegyesük lenne Fjodor Szmolové után.
Orosz ruha volt rajta, régi brazil barátai közül még aki megszokta, az is restellné ezeket a rongyokat világos nappal az utcán. Ámbár ebben a városban, Szocsiban aligha szúrt szemet akármiféle öltözék is: most egy cseppet sem szégyellte. Más lett volna persze, ha ismerős vagy valamelyik régi, Sao Caetanó-i diáktársa akad az útjába – akikkel egyáltalában nem akar találkozni. E percben sem szégyen volt, amit érzett, egészen más: majdnem rémület.
Nem kellett messzire mennie. Még azt is tudta, hány lépés a tizenhatos vonalától a labdáig: kereken öt. Egyszer, mikor nagyon belemerült a tervezésbe, megszámolta. Akkor még maga sem hitt a tervében, inkább csak izgatta képzeletét, mert olyan képtelenül, olyan csábítóan merésznek érezte. De most, majdnem egy hónap elmúltával másképpen látta, és ha dühös monológjában erőtlenséggel, határozatlansággal vádolta is magát, a „képtelen” tervet – világbajnoki elődöntőbe jutni az orosz válogatottal – lassanként és úgyszólván akarata ellen, valóságos vállalkozásnak kezdte tekinteni.
Izgatottsága lépésről lépésre nőtt. Szíve zakatolt, reszketés borzongatta testét, mikor a bíró a sípjába fújt, megremegett, és ezúttal egészen elzsibbadtak az idegei.
Körülnézett, még utoljára, megemberelte, megkeményítette magát. „Nem vagyok nagyon is sápadt? Nem látszom-e feltűnően izgatottnak? Nem kellene várni még egy kicsit… míg a szívem megnyugszik? Így van az is bizonyosan, akit vesztőhelyre visznek” – cikázott át az agyán, de éppen csak átcikázott, ő maga kergette el sietve a gondolatot… „No, itt is van már a labda, ez a kapu…”
Egyet lépett előre, a lövés eldördült. Melléje célzott vagy egy rőffel…
Megállt, holttá dermedve.
„Tudtam! – mormogta zavartan. – Gondoltam is rá! Szégyen, gyalázat!”
Nem pillantott fel, annyi erőt nem tudott összeszedni magában. Menekülni akart, mentül hamarább. Ha világosan meg tudja ítélni, és átlátja ebben a pillanatban, mennyire súlyos a helyzete, milyen reménytelen, ostoba és rút, ha eszébe veszi, hogy ha innentől kezdve mindenki berúgja a tizenegyesét, akkor őmiatta esik ki Oroszország – könnyen lehet, hogy otthagy mindent, és azon nyomban beszalad az öltözőbe, nem is félelmében, csak mert olyan iszonyatos, olyan undorító, amit tett. Nyugtalanul tekingetett jobbra-balra, rémülten nézte a lelátóra csődült népet.
„De miért, minek? – kérdezte magában, mikor felfogta a kiesés elkerülhetetlen közelségét, biztosan érezve, hogy rajta már a hátralévő öt rúgás sem segít. – Ha egyszer ki kell üríteni a poharat, nem mindegy, így-e vagy úgy? Istenem! Csak el innen! El innen!” – mormogta, és szíve mintha egyet fordult volna benne.
Csillag Péter írása Szentpétervárról.Még senki sem szólt hozzá. Legyen Ön az első!