Arany János
KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET
Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár; Hogy nem „két világ” csodája - Lettem csak népemböl egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál.
.
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még?...
.
Légy, ha birsz, te „világ-költő!” Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
.
S hol vevéd gyász tévedésed, Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.
.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót, Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el!?
.
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
(1877. augusztus 8.)
*
Reviczky Gyula
Arany Jánosnak
- Válaszul "Kozmopolita költészet" czímü versére -
Áldom én is azt a bölcsőt, »Mely magyarrá ringatott«. Áldom én is azt a sorsot, Mely szivembe dalt adott. A dicső szellem világát Áldom mindenek felett, S dallom, a mi bennem eszme, Dallom a mit érezek.
.
Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti. De a legszebb dal örökké Általános, emberi. Az igazság egy lehet csak Valamennyi nyelveken. Nagy leszen, ha lelke is nagy, Ki müvész első helyen.
.
Kék egével ősz Homérosz Valamennyi nemzeté. Buskomolyság, mélaság is Egy van csak: a Hamleté. Bolond Istók mindenütt volt, A hol ember szenvedett. Nagy müvész, ki emberek közt Feledi a nemzetet.
.
Gunykaczaj minden hazában Don Quijotenak végzete. Ember, hát nem kell kutatni Küzködő Faust német-e? A világ nyelvét beszéli Moliére, a franczia Harpagon, Alcest s a többi Csupa kozmopolita.
.
Általános eszme s érzés, Nagy, ha nem is nemzeti, »Dalok korcsa«, melyben ez nincs; Az igazság megveti. Nép után nép küzd a létért, Eltünnek a nemzetek, Róma megszünt, csak Horáczban Élnek még az emberek.
.
Népével van összeforrva A nagy eszmék dalnoka. »Mind tükör volt egymagából Tűnt nekem föl nép s haza!« Egy egész nép ilyen ének S akkor leghatalmasabb, Hogyha, bár forrása egy csak, Mindenütt süt, mint a nap.
.
A tiéd is mindenütt süt. Nagy vagy a nagyok között! Nemzet ily naggyá sosem tesz, Csak az eszme, mely örök. »Két világ csodája,« fénye Halhatatlan éneked, Most magyar, létezni fogsz, ha Nemzeted csak létezett!
p.s.:
Reviczky Gyula
Arany János
- Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából -
Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;
De egészen még se hagytál oda minket.
.
Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint a mikor napod még állt delelőben.
.
Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi.
Szellem-hagyatékod, dús örökünk' látva.
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?...
.
Oh, de minő hang ez?... mily rikácsolások?...
Tudákos legények, nyegle rimkovácsok;
Éretlen gyerkőczök, nagyszáju vitézek,
Költőnek se tartnak s - nem tréfa! - lenéznek.
.
Rimfaragó voltál, még annál is rosszabb.
Nem irtál te másnak, csak professzoroknak,
Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek.
Kiabáltál volna: nem igy itélnének.
.
Örök balladáid - mikor akad párjok! -
Mit nekik! Azt mondják: czifra faragványok
Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas,
Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.
.
Mesterem, bocsáss meg, hogy említem őket,
Hígvelejü, kongó nyelvöltögetőket;
Hogy a hihetetlent nem tarthatom annak,
Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.
.
Hisz' régi igazság, hogy az égi napnak
Vakító sugára se gyönyör a vaknak;
Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon.
Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!
.
Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak;
Kedvencze az égnek, társa Apollónak:
Lesz mindig szamár, ki utadba vetődik
S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.
|