Az Olvasóhoz

Midőn ez új kiadásban bocsátom az Apai örökség című elbeszélést a közönség elé, nem akarom elhallgatni, hogy néhány jelentősebb módosítást tettem rajta. Nevezetesen kihagytam a hős kamaszkori szerelmeinek aprólékos leírását, továbbá megszíveltem egyik bírálóm (Milkó Izidor) amaz észrevételét, hogy Fejérházy anyjáról is jó volna valamit tudni. Bár most is csak futólagosan, néhány vonásban mégis megrajzoltam úgy-ahogy emlékét. A fő módosítás azonban az, hogy a minden tettől irtózó Fejérházy Tibort nem hagytam meg öngyilkosnak, hanem az olvasóra bíztam annak az elképzelését, meddig fog a lejtőn lefelé gurulni, s lesz-e képes valamikor megállni.

A fő kifogásról, hogy a hős nem rokonszenves, nem bírtam tenni. Inkább a tárgyilagosság lebegvén szemeim előtt, be akartam mutatni egy semmi tetthez erővel nem bíró, a munkától elszoktatott, tétlenül szemlélődő jellemet, anélkül, hogy idegen vonások becsempészése, nem az adott tényezőkből folyó helyzetek teremtése által pszichológiátlan szánalmat ébresszek iránta.

Így kérem Fejérházy Tibort értelmezni. Nem kér ő részvétet, csak igazságot - s azt kap is.

1

Még csak hamvazószerdát mutat a naptár, de máris valóságos tavaszi nap ragyog be kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor ablakán, ott játszva sugaraival a veres paplanon, mely az alatta nyugvót álláig takarja, a kanapén sötétlő nadrágon és a kék pántlikás legyezőn, mely az ágy fejénél levő széken hever. A tegnapi táncmulatságon, mellyel Borsodyék a farsangtól elbúcsúztak, a tüzes szemű házikisasszonykától hozta haza Tibor ezt a legyezőt, azt állítván, hogy a pántlikát, mely az egyes küllőket összefogta, véletlenségből elszakítván, most kötelessége újat fűzni a legyezőbe. Majd ha meglesz, bátorságot vesz magának, hogy személyesen átadja.

Nem is véletlenségből szakította szét azt a pántlikát, hanem ürügyet keresett, hogy mielőbb találkozhassék újra a kis Jennyvel, aki bizony egy kicsit elforgatta az eszét. Csak úgy hajnal körül vetődött haza, de ekkor se tudott sokáig elaludni. Izgatott volt, és Jennyre gondolt, s talán most is róla álmodik, ha egy, a táncban kimerült, fáradt ifjúnak egyáltalán lehetnek álmai. A postás is hozott neki ma már levelet; akkor egy percre föl is ébredt, és álmosan megnézte a boríték írását, de látván, hogy mostohaanyjáé, egykedvűen dobta vissza az asztalra, befordult a fal felé, és tovább aludt. Elég ideje lesz még megtudni, mi van abban a levélben.

A téli nap csak tovább ragyogott. Befutotta az alvó ficsúr haját, képét; ott táncolt azon a levélen is, édeskeveset törődve tartalmával, mely (az ortográfiai hibákat kiigazítva) röviden így hangzott: "Édes Tibor, tudatom veled a szomorú hírt, hogy atyád ma hajnalban meghalt. Légy erős, és bízzál Istenben. Anyád, Fejérházy Vilma. Budapest, 1869. farsang utólján. U. i. Akiknél most tartózkodol, igen jó emberek; kérj tőlük utiköltséget."

Bármennyire lakonikus volt e levél, tartalmazott fölösleges dolgot is, tudniillik ama figyelmeztetést, hogy legyen erős Tibor. Erősebb már nem is lehetett volna, mint aminőnek mutatkozott, mikor úgy délfelé föltápászkodván, ásítva felbontotta és elolvasta a mostohaanya Jób-hírét. Szó nélkül visszadobta az asztalra, és lassan öltözködni kezdett. Hogy mit érzett? Fájdalmat? Nem mondhatni. Meglepetést? Azt se. (Atyja már két év óta volt nagybeteg.) Se nem búsult, se nem gondolkozott az eseten.

A múlt éji mulatságon valamivel többet ivott, sokat táncolt, meg aztán ki sem aludta magát kellően: lehet, hogy ettől volt oly kábult és gyenge. Úgy érezte magát, mint aki nagy tivornya után magát ki nem aludva, fűtött szobába lép. Feje nehezebb, eszmélete homályosabb, akarata gyöngébb. Bágyadtan lép, halkabban beszél; fülei a hallásra, idegei az érzésre tompábbak, és hajlandó hallucinációkra.

Egyet azonban ebben a ködös, mámoros állapotban is megsúgott Tibornak az ösztön: hogy az a levél gyászhírt tartalmaz, és hogy neki most, akarja, nem akarja, szomorúnak kell lennie. De hát hogyan kezdje? Rohanjon be a levéllel nagybátyjához? Sírjon és jajgasson? Ennyi álcáskodásra még nagyon fiatal. Nincs is erre szükség, mert hiszen a csendes, úgynevezett megkövült, nióbei fájdalom még nagyobb hatású. Hangosabb lépések által jelezte, hogy már ébren van, és fölkelt, aztán öltözetlenül, hálóingesen leült ágya szélére, kezébe vette a felbontott levelet, és mozdulatlanul, meredten bámult maga elé.

Az ifjú jól számított: nem sokáig kellett ebben az állapotban maradnia. Nagybátyja, Sármezey Andor alig hallotta meg Tibor lépteit, benyitott hozzá, őt kivallatandó, ki tetszett neki Borsodyék mulatságán legjobban. Tibor nem is viszonozta jóreggeltjét, csak folyvást a levelet nézte, bambán és érzéketlenül.

- Tán bizony még most is alszol?

Semmi válasz.

- Nini, hát ez a legyező micsodát jelent? Valami emlék, hé?

Semmi válasz.

- Nézze meg az ember! Szeretném tudni, mi van abban a levélben, hogy így elszontyolodtál.

Tibor csak ezt várta. Nagyot sóhajtott, vagy kétszer a fogai közt mormogta: Borzasztó - aztán odanyújtotta az írást nagybátyjának.

- Olvasd!

- Valami hitelező zaklatása?

De alig pillantott Sármezey a levélbe, megbánta a tréfálkozást, és szánó tekintettel adta vissza a levelet.

- Szegény Béla bácsi! Ez igazán lesújtó hír! De hát nem értesített senki, hogy nagyon rosszul van?

Tibor elbiggyesztette az ajkát, mintha sírni akarna. (Kitűnően sikerült neki.)

- Sőt épp legutóbb azt írta Vilma, hogy most sokkal jobban van, és ha így halad, tavaszra fölkelhet és kikocsizhatik.

- Megfoghatatlan! Hiszen igaz, hogy már régóta nyomta az ágyat; de így egyszerre, rögtön!

- És mostohám azt se tartotta szükségesnek, hogy táviratilag értesítsen.

Mialatt Tibor tovább öltözködött, Sármezey folytatta a haláleset gyászos és érthetetlen voltának hangsúlyozását. (A szegény Béla bácsi néhány ezer forintjával tartozott neki.) Aztán bement, hogy nejének is elmondja a hamvazószerdához illő hírt, és Tibor kénytelen volt végighallgatni, megtoldani Flóra néni sajnálkozó kitöréseit is.

Alig várta, hogy már a vasúti kocsiban egyedül lehessen, és ledobhassa magáról azt az álcát, amelyet mint nem őszinte érzést erőszakolt még közvetlen és ifjú lényére.

Reggeli után félrehívta őt Andor, és egypár ötös bankót nyomott a markába. Gyönge pirosság szökött Tibor arcába, és a pénzt azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy nincs rá szüksége. Nagybátyja azonban biztatta, hogy ne szemérmeteskedjék; tudja ő, amit tud. Hiszen tegnap kesztyűt se tudott magának venni.

- De az éjjel kártyáztam és nyertem.

Andor ezt ugyan el nem hitte, Tibor azonban oly makacsul vonakodott a pénzt elfogadni, hogy elvégre is nem tehetett mást: visszatette tárcájába; de ekkor is megjegyezte:

- Ha esetleg mégis kellene, tudod, hogy rendelkezésedre állok. Mikor utazol? A reggeli vonatról már lekéstél, de a gyorsvonattal még indulhatsz.

- Azon megyek.

- Pakkot ne sokat vigy magaddal. Remélem, a temetés után visszajössz?

- Ha szivesen látsz, egypár napra, míg valami után látok.

- Akár egypár hónapra is, tudod, hogy úgy tekintünk, mintha családunkhoz tartoznál. Igazság, fekete öltözetemet magaddal viheted.

- Sose bántsd. Majd csak kerítek Budapesten is.

Tibor e párbeszéd alatt folyvást hátat fordított nagybátyjának, s idegesen tépdeste mandzsettáit. Röstellte a dolgot szörnyen, és alig várta, hogy végre kijusson a szabad levegőre.

Volt még egy órája és két gyűrűje. Ezeket sietett elzálogosítani, hogy legyen min Budapestre utaznia. Visszatérve, egy kis kézitáskát kért Andortól, és abba hamarosan belehányta cókmókját.

Sármezey észrevette, hogy Tibor óra és gyűrűk nélkül jött vissza a városból, de nem szólt neki semmit. Ha így találja jobbnak - gondolta magában -, az ő dolga, valamint az is, hogy kézitáskáját semmi áron sem engedte cseléddel kivitetni a vasútra.

Ki látta, szólt, ily csöpp táska miatt egy embert mozgósítani. (Pedig kimenet mindig a csöndesebb utcákat kereste, és félénken tekingetett maga körül, nem találkozik-e valamelyik ismerősével.)

Még azt is kikérte magának, hogy Sármezey kikisérje; egyedül akart kigyalogolni.

- Hát iszen, ha egyedül akarsz menni, azt se bánom. Isten veled!

- Nyugodj meg a sorsban - tette hozzá Flóra. És mikor Tibor betette maga után az ajtót, és kilépett az udvarra, férj és feleség összenéztek, és egyszerre sóhajtották utána:

- Szegény Tibor, mi lesz vele!

Ha valaki meglesi őt ebben a hangulatában, bizonyára azzal vádolta volna, hogy cinikus és szívtelen. Pedig csak fiatal. Abban a korban járt, amelyről azt mondják, hogy kegyelet híján való. Boldogult atyjának, kis- és nagyvámosi Fejérházy Bélának egyéb jót nem köszönhetett, csak az életét. (Ha ugyan volt rá oka, hogy ezt jónak nevezze.) Csakis ezt. De annál több mást.

Alig tanulta meg anyja nevét kimondani, már el is vesztette. Halványan emlékezett rá, mint egy szenvedő, türelmes, szelíd asszonyra, s csak egy alakban látta maga előtt: amint mellére kulcsolt kezekkel, hófehér arccal, hófehér ruhában, hollófekete, dús hajjal a ravatalon feküdt, s ő ott térdelt, és zokogott keservesen. Atyja sohasem emlegette első nejét, s Tibor Flóra nénitől csak annyit tudott meg róla, hogy ama nők közé tartozott, akik sohasem panaszkodnak, szeretnek és hallgatnak, mindent megbocsátanak, és mindenről le tudnak mondani. Ifjan és hirtelen halt meg. Férje kedveért kora tavasszal félfödeles hintóban ötmérföldnyi utat tett, hogy egy bálban vegyen részt. Meghűlt és meghalt. Flóra néni, valahányszor emlegette, sóhajtott és könnyezett. Nem szeretett róla sokáig beszélni.

Atyja képe se lebegett Tibor előtt mint jó ismerősé; csak annyira emlékezett, hogy sok vadászkutyája volt. Tizenhárom éves korában találkozott vele anyja halála óta először. Igazi gyermekéveit hol Árva, hol Pozsony, hol Trencsén megyei rokonainál töltötte. Nőtt, mint a burján; apai, anyai szeretet nem gondozta, a családi tűzhely melege nem tette neki a világot otthonossá. Olyan volt, mint a bitanglásra hagyott vad csikó: akkor érezte magát legjobban, ha a hegyeken és erdőkön bogarakat gyűjtve, egyedül kóborolhatott; elvadult, és húzódott az emberektől. Atyja ezalatt, mint legjobb korban levő özvegy, vadászott, fürdőzött, lovagolt és udvarolt. Hét-nyolc éven át egyetlenegyszer se látogatta meg fiát, s egyetlenegyszer emlékezett meg róla, sarkantyús csizmát, lilaszín magyar nadrágot s cifra hímzett szűrt küldvén neki. Ezt leszámítva, csak a kosztpénzt szokta volt időközönként elküldeni a rokonnak, akinek a nyakán Tibor éppen akkor volt. - Sármezeyék kosztpénzt sem igen kaptak, s Andor a puszta jóreménység fejében meg lágyszivűségből hitelbe vállalta el Tibor további kiképzését; nemegyszer könyveit is ő vette, tandíját is a maga pénzéből fizette.

Tibor akkor tízéves volt, és már a gimnáziumba járt. Ha apát-anyát lehet pótolni, a Pozsonyban lakó Sármezey család volt az, ahol Tibor feltalálta pótszülei házát. Csakhogy lehet-e?... Annak bizonyára nem, akit egy szerető anya meleg védszárnyai takargattak a világ érintésének hidege elől; annak sem, aki az apai szelíd komolyságban, jóságos szigorban tanulta megismerni az egyetlen igaz és állandó barátot, akire minden körülmények közt, sugaras és felhős napokban, örömben és fájdalomban egyaránt bizton számíthat... Tibor sem ezeket a meleg védszárnyakat, sem ezt a jó barátot nem ismerte. Mit tudta ő, hogy lehet valakit jobban is szeretni, mint ahogy őt szereti Flóra néni; hogy lehet őszintébb - bár néha szigorúbb - barátunk is, mint Andor bácsi. Az ismeretlen után nem vágyódunk; amink nem volt, annak elvesztését se sirathatjuk. Tibor nem ismerte, mi a szülői ház; nem voltak szülei, tehát nem is érezte magát árvának.

Minden gyermek sorsát ilyennek hitte. Ha elszakadt csizmáját megfejeltetik, ha reggel megkapja pohár tejét, uzsonnára vajas kenyerét, elmehet labdázni, fürödni; hát mi más kell még az élethez. Majd megtanulod, kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor! Eddig csak úgy hallomásból tudtad, mi az a papa és mama: majd megtudod tapasztalásból is.

Egy szép szeptemberi napon Sármezey Andor azzal a hírrel lepte meg Tibort, hogy a jövő héten leviszi Budapestre atyjához, aki most anyát új szerzett neki. Ezt akkor nagyobb megdöbbenéssel fogadta Tibor, mint hat évvel később atyja halálának a hírét. Megijedt, mint a szegény bűnös, akit bírája elé visznek. Nem is tudta másképpen elképzelni atyját, mint zord és szigorú bírónak. Magában véve annak a körülménynek is bizonyos rettegést kellett benne támasztania, hogy sohse látta (legalább nem emlékezett, hogy látta volna) azt a férfiút, akit atyjának volt kénytelen szólítani. Legfeljebb rokonaitól hallotta évenként egyszer-kétszer, hogy Béla bácsi tudakozódott náluk, hogyan viseli magát, és azt izente neki, hogy jól tanuljon, mert különben suszterinasnak adja. Azonkívül egyszer elküldette magának Flóra néni által fia mértékét; leendő mamája volt rá kíváncsi. Hogyan fog ő most ezzel a szigorú idegen emberrel találkozni! Hiszen tanulni jól tanult; mint a tüzes ló, ostor nélkül is sebesen járt, tudván, hogy különben veréssel hajtanák, de másképp vásott, szilaj, zabolátlan fickó volt. Persze, most vége lesz a kószálásnak, pajtáskodásoknak; ezt nagybátyja is előre megmondta neki. Elfogulva nézte, hogy foldozzák fehérneműjét, tisztítják és javítgatják ruháit. Elvitték a borbélyhoz is, s ami iránt nagy ellenszenvet táplált, kénytelen volt megnyíratkozni. Flóra néni csodálkozva tapasztalta, hogy Tibor napról napra csendesebb, elvonultabb, maznább lesz. Bántotta, aggasztotta az a bizonytalan érzés, hogy most idegen emberek közé kerül, ahol bizonyosan nem lesz olyan jó dolga, mint Andor bácsiéknál. Ez az aggodalom kóválygott fejében az elutazás napjára virradó egész éjjel; félelmes bizonytalanság nehezedett, mint sűrű köd, mellére, s nem bírt elaludni. Mikor reggel fölkelt, úgy érezte magát, mint akit a siralomházból a vesztőhelyre visznek. Szelíd és szófogadó volt, gépiesen megtett mindent, akármit mondtak neki, s mikor málháját kitették a folyosóra, hogy onnan a kocsira rakják, beszaladt Flóra nénihez, ruhájába csimpajkodott, s mint mikor először vitték az iskolába, elkezdett hangosan és keservesen sírni. Fuldokolva kiabálta, hogy ő innen nem megy el; inkább megjavul, ha rossz volt, csak hagyják itten, s ne vigyék idegenek közé, akiket nem ismer. Sármezeyné csak nagy nehezen bírta a fejébe verni, hogy hiszen nem idegenek közé megy, hanem atyjához. Eddig csak azért volt náluk, mert édesanyja meghalt; de mostan kapott új mamát, aki bizonyára szeretni fogja. Hát ne féljen, és ne maználkodjék, nem olyan kis gyerek ő már.

Tibor félénken nézett föl nagynénje szemei közé, s azt mondta:

- Csak legalább Flóra néni is jönne!

- Majd meg foglak látogatni. Vakációra pedig te jössz el hozzánk.

Sármezey Tiborral utazott. Budapesten a pályaudvarban egy csinos, szőke fiatalasszony várta őket. Andor bemutatta neki Tibort, mire a szőke asszony fiának nevezte és megcsókolta; egyszersmind tudtára adta, hogy a papa otthon maradt, mert nem jól érzi magát. Tibor félénken húzódott az új mama elől, s a világ minden kincseért se szólt volna hozzája. Csak ha kérdést intézett hozzá, s neki válaszolnia kellett, nyitotta ki a száját.

Sármezey azt mondta, hogy vendéglőbe száll, és így Tibor és mamája egyedül hajtattak be a városba egylovas kocsin. Minthogy a szőke kis mama nagyon beszédesnek mutatkozott, Tibornak a száját se kellett kinyitnia. Mindössze a házakról bátorkodott bizonyos lokális hazafiságból kifolyólag megjegyezni, hogy azok nem oly szépek, mint a pozsonyiak, amire aztán a kis mama azt felelte:

- Ugyan, ugyan, hogy lehet ilyet mondani?

S ha már a főváros házainak külseje se ragadta el Tibort, belsejök, miután hazaérkeztek, még rosszabb hatást tett rá. A Kerepesi út egy rozzant házának első emeletén, hónapos szobában lakott atyja. Szegényes berendezésű hajlék, kopott bútorok fogadták a belépő Tibort, aki kislelkűen állt meg a küszöbön, s nem mert belépni, míg egy magas, barna férfi nem fogta meg kezét, s nem vonta a horpadt kanapéhoz, mialatt összevissza csókolta.

- No, fiú, ugyan megnőttél, mióta nem láttalak! Egész legény vagy már. Emlékszel-e még rám?

- Nem emlékszem - válaszolt Tibor alig hallhatóan.

- Bizony régen volt, régen volt! Hát anyád, hogy tetszik?

Tibor remegett, mint a nyárfalevél, s oly halkan beszélt, hogy csak az hallhatta meg, aki mellette állva, nézte ajkainak mozgását.

- Tetszik. Hát apa itt lakik?

- Szólíts te-nek. Hiszen apád vagyok, nem idegen ember. Érted?

- Értem. Hát itt lakol, apa?

- Csak addig, amíg alkalmas lakást találunk. Megéheztél-e?

- Egy kicsit.

- Várj, mindjárt hozatunk uzsonnát. - Aztán a szőke kis mamához fordult: - Édes Vilmuskám, szólj csak ki Vandráknénak, hogy főzzön egy kis kávét, és hozasson hozzá jó ropogós császárzsemlyét.

Mikor Vilmuska kiment, Fejérházy Béla átszellemült tekintettel fordult Tibor felé, s így szólt hozzá:

- Szeresd ám! Az egy kincs, egy drágagyöngy! Mondom, szeresd őt!

A drágagyöngy ismét belépett, s halkan, de azért elég hangosan, hogy Tibor meghallotta, azt mondta, hogy Vandrákné nem főz kávét, ha nem kap pénzt: már úgyis hosszú a rovás.

Fejérházy Béla dühösen felpattant a kanapéról, és cseh pimasznak és isten tudja még minek nevezte el Vandráknét. Azután férj és feleség összedugták a fejüket, és tanakodtak, halkan, de Tibor azért minden szót megértett.

- Csak nem lehet mindjárt az első nap éhezni hagyni - szólt az apa.

- Fiatal gyomor; várhat vacsoráig - vágott vissza a drágagyöngy.

- De vacsorára is kellene egy kis bor meg mi, és pénz nincs. Szerezni kellene.

- Tibornak most úgysincs szüksége az ágyneműjére.

- Hát nem bánom, küldd el!

A drágagyöngy saját kövér kis kezeivel előhúzta a szoba sarkába letett csomagot, melyben az ágynemű volt, és kezdte bontogatni, aztán csengő hangon odaszólt Tibornak, hogy menjen le, és a sarokról küldjön fel egy hordárt. Ez a hordár aztán magával vitte Tibor paplanát, s pár perc múlva cédulába göngyölt pénzt hozott vissza a kis mamának. Erre aztán lett kávé is, bor is. Az apa és Vilmuska egész este nagyon jókedvűek voltak, s biztatták Tibort, ne legyen olyan szótalan. Ez volt az ő első estéje a szülői háznál.

2

Ez első est emlékére most is, hat év múltán, bizonyos borzongás futott végig Tibor idegein, s amint a múltak árnyai áthúzódtak lelkén, gyorsan behunyta a szemeit, mintha valami rút jelenségtől akart volna menekedni. Apja halála, mint cikázó villám, fényt lövellt sugártalan életére; megvilágította múltját, melyet most együtt látott egész sivárságában. Rövid foglalatja ím ez:

Kis- és nagyvámosi Fejérházy Béla előkelő és vagyonos családból származott, s ehhez képest nevelték is. Keveset tanult, de annál többet lovagolt, vadászott, táncolt, udvarolt és kocsikázott. Hivatalt nem viselt, közügyekkel nem törődött. Harmincéves korában megnősült, és ettől fogva még rangosabban élt. Szerette nejét, de még jobban az élet örömeit, s mikor négy év múlva özvegy lett, már erősen kopaszodott. De nem azért volt még vagyona, jó hangzású neve és szép deli alakja, hogy most már visszavonuljon a világtól, s gazdálkodjék, vagy más hasznos dolgot míveljen. Kisfiát a rokonokra bízta, parókát vett, s vigadott a vigadókkal. Megfordult mindenütt, ahol költeni és feltűnni lehetett, s észre se vette, hogy birtokai már mind túl vannak terhelve, még az az ötszáz hold is, melyet boldogult neje végrendeletileg Tibornak hagyományozott. Odáig jutott, hogy már a hitelből is kezdett kifogyni; de azért csak folytatta a régi nagyzó életet. Volt még néhány régi pere mágnás családokkal. Ha ezeket megnyeri - ami pedig bizonyos -, megint fényesen fog ragyogni ősi címere. De a perek csak húzódtak, a hitel pedig fogyott. Ily állapotban ismerkedett meg Trencsénteplicben egy polgári származású szegény ügyvéd csinos, kövér leányával, Harcsa Vilmával, és annyira belebolondult, hogy még a télen hűséget esküdött neki a pap előtt. A nászútra s a mézeshetek költségeire nagy nehezen még össze tudott kaparni pár ezer forintot, ami azonban az ő szokott életmódjához mérve oly kevés volt, hogy a fiatal házaspár már két hét múlva visszatért Olaszországból, s egyelőre Budapest egy előkelő fogadójában bérelt lakást, az első hónapban készpénzen, a másodikban már hitelbe, s mikor ez is elfogyott, az arany- és ezüstneműek, az ékszerek és finom ruhák, sőt utoljára a drága tajtpipák is egymás után vándoroltak a pénzelőlegező intézetekbe. Kis- és nagyvámosi Fejérházy Béla nejével kénytelen volt egy olcsó és közönséges hónapos szobában meghúzódni a Kerepesi úton, egy Vandrák nevű cseh szabónál. És ebben az állapotban - talán Sármezey is kérte a pénzét - jutott eszébe Fejérházynak, hogy Tibort végre magához vegye, azt hozván fel, hogy most már van anyja, aki gondját viselje.

Fejérházy Béla annyira bízott a drágagyöngyben, hogy őt küldte a vasúthoz is Tibor átvételére. Nem lehetne azt a fiút jobb kezekre bízni; aztán hadd ismerkedjenek addig, míg a városba érnek. Tibor, aki eddig csupa jó, talán nagyon is szelíd és elnéző emberek közt volt, azt hitte, hogy az egész világ ilyenekből áll, és sokáig nem tanulta ki mostoháját. Kerülte ugyan az alkalmat, hogy megszólítsa, s nem nevezte volna anyjának a világért se, de inkább félénkségből, mint idegenkedésből. Ha egyedül voltak a szobában, s Tibor az utcán valami furcsát látott, így kiáltott fel:

- Jaj, ha valaki most kinézne, beh jót nevetne!

De ha úgy gyertyagyújtás előtt a homályban együtt ültek a díványon, Tibor sokszor odasimult mostohájához, s hízelkedve súgta neki, hogy szereti. Ha apja ezt meghallotta, rendesen ezt szokta volt mondani:

- Nem megmondtam-e, hogy drágagyöngy! De jó fiú ám Tibor is. Van benne szív és jellem; lesz belőle valami.

Eme jó vélekedés dacára sem íratta be Tibort a gimnáziumba. Pedig itt volt a november, s a fiúnak már a negyedikbe kellett volna járnia. Ennek sok tekintetben persze kedvére volt ez a szabadság. De a mód, melyen élvezte, sehogy se tetszett neki.

Mindig apja adta tudtára, mikor és mennyi időre menjen sétálni, néha azt is megszabva, hogy hova. Vasárnap reggel elküldte a templomba; magával csak ritkán vitte valahová. Az ócska bútorú hónapos szobában Fejérházyék, természetesen, nem fogadtak látogatókat, nekik maguknak is csak utcai ismerőseik voltak a jobb időkből, akikkel egyik saroktól a másikig szokás menni. Az egyetlen vendég, aki néha megfordult a Kerepesi úti szobában, egy tömött szakállú, rövidre nyírott hajú ügyvéd volt. Ez vitte Fejérházy pereit, s eljárogatott hozzá egy sakkpartira, de többnyire oly szerencsétlenül választotta idejét, hogy csak Fejérházynét találta honn. Egy este azonban nem sakkozni jött az ügyvéd, hanem egész nyaláb periratot hozott magával, és azok felett vitatkozott Fejérházy Bélával. Néha beleszólt Vilma is, s ilyenkor férje mindig megjegyezte:

- Valóságos ügyvéd! Kitűnő prókátor veszett el benne!

Aznap sonka, tea, pecsenye, bor s más mindenféle volt vacsorára, s a tanácskozás, melyből Tibor csak annyit vehetett ki, hogy itt valami csereberéről van szó meg egy szalmakalapgyárosról, aki holnapután fog megérkezni, elhúzódott késő estig.

Másnap a rendesnél korábban keltették föl Tibort, és Fejérházyné pakolni kezdett. Nem sok pakolnivaló volt; hamar végezte. A holmit aztán átvitte egy elsőrangú fogadóba, amelynek első emeletén két szép nagy szobában nemsokára elhelyezkedett az egész Fejérházy család. Az ügyvéd is megint eljött az írásokkal, s újra folyt a tanácskozás kevés megszakítással estig. Másnap megjelent három idegen, akikkel Fejérházyék és az ügyvéd a másik szobába vonultak, és hol nagyon lármás, hol csaknem suttogó, hosszas eszmecsere után megint eltávoztak. Fejérházyék mosolyogva és udvariassággal kísérték az ajtóig.

Fejérházy visszatérve a szobába, így szólt a fiához:

- No, Tibor, holnap beíratlak az iskolába, azután megint kosztba adlak, mert néhány nap múlva két hónapra elutazunk a nyitrai atyafiakhoz.

Tibor még aznap nem győzte bámulni a sok összevásárolt holmit. Ő is kapott egy aranyórát és öt forintot, azzal a figyelmeztetéssel, atyjától, hogy eltartson addig, amíg visszajönnek. Másnap Tibor áthurcolkodott új koszthelyére, egy szegény özvegy hivatalnoknéhoz, aki maga is vendéglőből élt, és vagy öt kosztos gyereket tartott. A gimnáziumba azonban már nem akarták fölvenni. Pedig Fejérházy orvosi bizonyítványt is hozott, hogy Tibor nehéz beteg volt. Hiába, elkésett!

Tibor panaszkodott, hogy most egy évet veszít, de atyja megnyugtatta, ne féljen, majd elmennek még a főigazgatóhoz. Az orvosi bizonyítvány, a főigazgatónál tett vizit és Tibor múlt évi jó bizonyítványa aztán csakugyan kieszközöltek annyit, hogy az első félévre próbaképpen fölvették magántanulónak. Ha meg nem bukik, a második félévben lehet rendes tanuló is. Ily körülmények közt Fejérházy kénytelen volt Tibort privátára is beíratni. Mielőtt elutazott, még egyszer tréfálkozva figyelmeztette fiát, hogy jól tanuljon ám, mert különben suszterinasnak adja. Azután megcsókoltatta vele a maga és a neje kezét, és az özvegy hivatalnokné gondjára bízta.

Mintha visszatértek volna az arany szabadság napjai. Tibor megint kedvére csaponghatott, kószálhatott. Még pénze is volt. Öt forint hallatlan összeg, ha meggondolja, hogy eddig egyszerre sose volt több pénze egy forintnál. Az özvegy hivatalnokné kosztosai közt volt két nagyobb diák is. Ezek már kocsmába jártak, s egyszer Tibort is elcsábították. Attól kezdve gyakrabban tért be, úgyhogy mikor szülei tavasz felé visszatértek, az öt forintnak régen se híre, se pora volt, amiért atyja pazarlónak, lumpnak, bitangnak címezgette, s erősen megfogadta, hogy soha többé nem ad neki egy fityinget se. Szerencséje volt, hogy a gimnáziumban az első félévben jól vizsgázott. A bizonyítvány némileg lecsillapította apja haragját, s talán egészen is megbékült volna, ha a mostoha újból elő nem hozza az öt forintot.

Tibort titokban annál jobban bosszantotta ez az inkvirálás, mert látta, hogy szülei ugyancsak költekeznek. Bezzeg nem úgy élnek most, mint a Kerepesi úti kis szobában. Akkor gulyással és krumplival laktak jól hetekig; most kényelmes lakást béreltek, szép bútorokat vettek, drága szakácsnét fogadtak, esténként pedig a legelőkelőbb vendéglőkbe jártak. Így tartott ez nyárig. Ekkor megint észrevette Tibor, hogy mostohájának pompás gyémánt fülbevalói, borostyánkő-garnitúrája, drága gyűrűi, smaragd melltűje, apjának súlyos aranyórája és -lánca egymás után kezdenek eltünedezni. Minduntalan megjelentek a házban holmi idegen arcok, nagy bosszúságot okozva atyjának, aki többnyire kiabálva vált meg tőlük.

Már a gazdag téli bunda is eltűnt a fogasról. Ebéd után volt. Fejérházy Béla a pamlagon hevert, s magához intette Tibort.

- Hadd lám az órádat, jó-e még?

Tibor bús előérzettel nyújtotta oda rokokó aranyóráját. Apja felnyitogatta födeleit, megnézte mutatóit, kerekeit, s végre így szólt:

- Nagyon poros. Az órásnak ki kell tisztítania.

Ettől kezdve nem látta Tibor az óráját. Néhányszor ugyan megkérdezte félénken, ki van-e már tisztítva. De mindannyiszor kitérő vagy goromba választ kapott. Egyébiránt ekkor már nagyobb szüksége lett volna Tibornak egy pár becsületes topánkára, egy tisztességes téli öltözetre, mint a rokokó aranyórára. Csámpás cipőjének már a fejbőre is kását kért, s ruhája - az is nyári! - szintén foszladozni kezdett. Nagy diák létére mindig röstelkedve ment az iskolába, s ha egyszer leült a padjába, meg se mozdult az előadás végéig. A múlt télen, mikor bársonynadrágja volt, bezzeg mutogatta magát, s járt fel s alá a pódiumon!

Most saját apja is szégyellte Tibort. Legalább, mikor egyszer sétára induló szüleihez csatlakozott, visszautasítólag figyelmeztette, hogy ily öltözetben, ilyen csámpás cipővel (Mert semmit se tudsz kímélni! Az úristen se győzne ruhával!) nem vihetik magukkal. Ha akarja, menjen külön.

Azt is megérte Tibor, hogy apját az adósok börtönébe cipelték, s két hétig bujkálva látogatta mostohájával, aki minden reggel kávét bögrében és szivarokat vitt neki. Kevéssel ezután a következő élménye volt: a vasárnapi mise után érkezett haza. A külső ajtó előtt két katonát talált, amint lármázva, a puskatussal verték az ajtót. Látván ezt Tibor, ijedten el akart sompolyogni, de az egyik katona, egy fekete bajuszú, marcona legény, mérgesen rárivallt, hogy hozzon fel a házmestertől fejszét. Majd bemennek ők, ha nem nyitják ki nekik az ajtót szépszerével.

Tibor reszketve válaszolta, hogy rögtön felhozza a fejszét; de mikor leért a kapuba, fogta magát, s vesd el magad, eszeveszetten futni kezdett, s a harmadik utcáig meg sem állt. Egész délelőtt barangolt, s ebédre se mert hazamenni. Mikor délután végre hazavetődött, apja - aki az ajtó mögül hallotta, mit parancsolt az egyik katona Tibornak - durván összeszidta; semmirevalónak, szívtelennek, aljasnak nevezte. Hiába mentegetődzött a remegő fiú, hogy hiszen nem hozta fel a fejszét, csak a saját bőrét iparkodott megmenteni. Fejérházy rákiáltott, miért nem kergette el a pimaszokat, hiszen csak egzekváló katonák voltak, akiknek nem áll jogukban, hogy az ajtókat betörjék. Tibor nem tudta, mi áll jogukban, mi nem, csak azt látta, hogy aznap egy nyájas tekintetet se kapott atyjától. Így köszöntött be az új év. Fejérházyék nagy lakása meglehetős üresen állt; a szekrényekből, miután egy ideig le voltak pecsételve, eltűnt a sok finom ruha és fehérnemű; a drága szakácsné felmondott, s kezdődött megint a gulyásszezon.

Fejérházy Vilma mindezeket nem jó szemmel nézte. Sokszor célzásokat tett férje előtt, hogy kár volt így elpazarolni nyolcezer forintot néhány hónap alatt. Ő ugyan nem sokat élvezett belőle! Az a néhány rongy! (Selyemruháit értette.) No bizony!

Fejérházy Béla vigasztalta nejét, hogy van még ott, ahonnan az a nyolcezer forint került. Hány elintézetlen pere, függőben levő egyezsége van még! A Bereghy-egyezség (pedig az több ám nyolcezer forintnál!) tavaszig biztos. Csak nem kell mindjárt elcsüggedni.

Fejérházy Vilmát azonban, úgy látszott, nem nyugtatta meg a kilátásban levő Bereghy-egyezség, mert olyasmit morgott a fogai közt, hogy sült galamb nem repül senkinek a szájába; azt nem lehet a kanapén fekve bevárni.

Ezt már a drágagyöngytől se tűrhette Fejérházy Béla. Dühösen felugrott a kanapéról, ahol szokása szerint heverészett, és mert nagyon vérmes, hirtelen haragú ember volt, torkaszakadtából kiabált:

- Még te akarsz nekem leckéket adni! Te koldus, kit úgy szedtem fel irgalomból, te... te...

- Ne vettél volna el! Legalább most nem kellene koplalnom.

Fejérházy csibukja tízfelé törve hevert a szobában szerteszéjjel; a szárát dühtől vérvörösen ütésre emelte.

- Te hitvány! Kidoblak a házamból! Menj vissza a piszokba, ahonnan fölszedtelek!

- No csak üss meg! Nagy virtus is az. Hát visszamegyek! Ott legalább senki se bánik velem úgy, mint a lába kapcájával.

És a drágagyöngy levágta magát az ágyra, és nagy lármával, fuldoklás közt elkezdett zokogni. Fejérházy Béla még néhány tárgyat földhöz vágott, azután fogta kalapját, botját, és eltávozott, oly erővel csapva be maga után az ajtót, hogy valamennyi szobának az ablaka megrendült belé.

Csak késő éjjel tért haza; reggel azonban Tibor már kibékülve találta nejével. Fájdalom, az ily szcénák ettől kezdve sokszor ismétlődtek Fejérházyéknál. Hol az asszony volt a kezdő, hol a férfi. Az előbbi rendesen felhányta a nyomort, melyben most fetrengni kénytelen; inkább ment volna férjhez valami mészároshoz, most jobb világot élne. Volt is erre aztán olyan vihar, hogy Fejérházy Béla rendesen eltörött egy pipát (néha szárastul); s aztán dühösen kirohant, és nem mutatkozott egész nap. Viszont, ha Béla volt a támadó, hol egy katonatiszt, hol egy rövidre nyírt hajú, tömött szakállú ügyvéd, hol egy harmadik férfi volt férj és feleség közt az Erisz almája, csakhogy ily esetekben Vilma, a drágagyöngy, mindig le tudta csillapítani férje haragját. Szelíd volt és hízelgő, gyöngéden megsimogatta Bélája simára borotvált arcát, s a vége az lett, hogy a gyöngéd pár összecsókolódzott, és vacsorára a szemközt levő mészárostól egy fonttal több húst hozatott hitelbe.

Farsang elején, egy új családi vihar után (a nő volt a támadó) Fejérházy Béla fölszedelőzködött, és felutazott Bécsbe. Induláskor azt mondta, hogy ne is várják, míg azt az ügyet nem hozza rendbe. Az ellenfél már évek óta ajánlja az egyezséget, de ő nem adja a jussát egy tál lencséért. Hanem méltányos, tisztességes egyezséget kötni mindig hajlandó. Amíg nem küldhet pénzt, addig nem is fog írni. De nem sok idő fog addig eltelni. Arra ő mérget vesz.

Néminemű pénzt hagyott ugyan a házban Fejérházy, de nem többet, mint amennyi két hét alatt egy krajcárig elfogyott. És a várva várt bécsi levél még mindig nem jött; pedig a tejesasszony már harmadszor felküldte a számlát, s a mészáros Fejérházynénak, ha a kapun kilépni látja, már nem is köszön. A fa is elfogyott, ami ebben a veszett hideg időben egyáltalán nem tréfa dolog, valamint az se, hogy a drágagyöngy rettentő módon unatkozik, olyannyira, hogy már az is szórakoztatja, ha az ablakhoz mehet, s az átellenben lakó tisztek mosolygó arcjátékát nézheti. Tibor iránt elnézőbb volt, mint rendesen; számításból-e vagy pedig egyszerűen közönyből, azért, mert nem törődik vele, nem ide tartozik. Elég az hozzá, Tibor szabadon járt-kelt, gyakran este is elmaradt egyik-másik barátjánál, anélkül, hogy mostohája ezért szólt volna neki.

De még jobb időkre is volt Tibor virradandó. Fejérházyék anyagi apálya után újra dagály következett, aminek heroldja volt egy pénzes levél és egy gyönyörű pirosságú vesztfáli sonka Sachertől. A levélben dicsekedve hangoztatta Fejérházy: megmondta ő, hogy nem jön vissza üres kezekkel. Hanem a dolog még nincs teljesen nyélbe ütve, s legalább nyolc-tíz napig Bécsben kell maradnia. Aminthogy úgy is lett. Hanem azalatt is jöttek a postán mindenféle csemegék, ruhadarabok, piperecikkek egyre-másra. Tibor is kapott egy szép öltözetet (most már megint bátran feszíthetett az utcán), kesztyűt, botot, nyakravalókat s más apróságokat.

Az apostolok nem várták úgy a szentlélek leszállását, mint Tibor mostohája (legalább úgy tette) Fejérházy Béla megérkezését. Háromszor már hiába mentek ki eléje a vasútra, pedig mindannyiszor azt írta, hogy okvetlenül jön. Negyedszerre aztán csakugyan megérkezett tömérdek málhával, kofferekkel, kalaptokokkal, s az isten tudná megmondani, mi mindenféle más poggyásszal. Jóllehet, már közel járt az ötvenhez, kitűnő színben volt. Újdonatúj parókája mesterien volt megfésülve, deresedő bajusza koromfeketére volt kifenve és huszárosan kipödörve, s oly daliásan lépegetett, hogy aki nem tudta, mennyi köze van a fiatalságához a művészetnek, s aki nem hallotta őt este keservesen panaszkodni az aranyérről, azt gondolta volna, hogy alig van több harmincévesnél.

A viszontlátás öröme őszinte és hosszas volt. Az éhes gólyafiak nem örülhetnek jobban, mikor az öreg gólya jön kígyókkal, békákkal megterhelten, mint Tibor és a drágagyöngy örültek Fejérházy Béla megérkezésének. Neje apróra kikérdezte, hogy és mint történt az egyezség, s Fejérházy aztán elmesélte, hogyan vette rá a Bécsben lakó öreg Bereghy grófot, ne húzza-halassza tovább azt az örökösödési pert, melyet úgyis okvetlenül a Fejérházyak fognak megnyerni. Hiába veri magát annyi tömérdek költségbe; az ő jussuk olyan világos, mint a nap.

Egyszóval a vége az lett, hogy nagy tanácskozást tartottak az ügyvédekkel, s Bereghy gróf a tárkonyi pusztáról lemondott Fejérházy javára. Ez azonban, minthogy a gazdálkodásban mindig malőrje volt, s minden birtoka csakis ezért került uzsorások kezébe, a pusztát elcserélte egy szép kétemeletes házzal a Bécs melletti Wahringben, és a házat eladta harmincezer forintért. Ez volt az oka, hogy oly sokáig maradt fenn Bécsben. De most aztán együtt mennek oda föl ketten. Van ottan magyar annyi, mint a szemét, s maga is nagyon sok előkelő családdal ismerkedett meg.

Vilma úgy hallgatta férje szavait, mint a kinyilatkoztatást. Sose tetszett neki ily daliás, hódító és okos férfiúnak. Talán az első eset, hogy teljesen meg volt vele elégedve. (A szemközt levő tiszti szobák redőnyei e naptól kezdve le voltak bocsátva.) Hát még, mikor otthon kezdetét vette a kipakolás. Mennyi figyelem, mennyi gyöngédség a férj részéről! Volt ott minden, amit egy drágagyöngy csak kívánhat: ruha, ékszer, csecsebecse, nyalánkság. Tibor is kikapta a maga részét. Tanulótársain ettől kezdve bizonyos fölényt gyakorolt, mely még növekedett, mikor megtudták, hogy az egész nagy lakásban ő maga fog lakni.

Mert úgy történt, hogy szülei néhány nap múlva kijelentették, hogy egypár hónapig utazni fognak, de nem vihetik őt magukkal, mert neki iskolába kell járnia. Kosztba nem adják, mert már nagy diák (maholnap udvarolni fogsz, jegyezte meg apja), hanem adnak neki havonként bizonyos összeget, s a cseléddel egyedül hagyják a lakásban. Csak aztán jól gazdálkodjék, vigyázzon a pénzre, s számoljon be minden krajcárral, hova tette. Hetenként egyszer elmehet a színházba, fagylaltot is ehetik olykor, csak ne nagyon gyakran. Ebédet hozasson vendéglőből, a vacsorát pedig számítsa fel naponként. Reggelit, uzsonnát a cseléd fog főzni; ő fogja a lakást is rendben tartani, amíg távol lesznek.

Még számtalan más tanáccsal is megtoldták utasításaikat Tibor szülei, aztán felültek a gyorsvonatra, és egyenesen Bécsbe utaztak.

Tibor pedig úr lett a házban; szabad, független, tehetett, amit akart, jöhetett, mehetett kedve szerint, irigysége volt iskolatársainak. Kezdett komolyan, nagy ember módjára viselkedni. Viziteket fogadott, szivarzóestélyeket rendezett lakásán, színházba járt; minderre pedig úgy került költség, hogy felszámított atyjának vacsorát, és nem vacsorált. Minden hónap elején pontosan felküldte a számlát, s Fejérházy éppoly pontosan leküldte az új havi költséget. Most már csakugyan azt hitte Tibor, hogy fenékig tejföl.

Az egész osztályban ő lett a legtekintélyesebb ifjú; nemcsak mert jó diák volt (még mindig félt, hogy suszterinasnak adják) és úri gyerek, hanem főleg azért, mert tudták, hogy félig-meddig már a maga ura, oda jár, ahova ő akarja, hazamegy, amikor neki tetszik, és pénze is van. Egész kis udvar képződött körötte a legvásottabb, leglazább erkölcsű iskolatársakból, akiknek Tibor majd egy pohár sört, majd egy szivart vagy egy adag fagylaltot fizetgetett.

S ami teljessé tette Tibor boldogságát, az volt, hogy szívének már hölgye is lett, nemcsak barátja. Ábrándozott egy rövid ruhás, serdülő szőke leányért, akit csak az utcáról ismert. Kileste, hol lakik, mikor és hova szokott kijárni, s mint árnyék követte mindenüvé. A kisleány valószínűleg észrevette, mennyire érdeklődik iránta Tibor, mert ábrándos, hosszú pillantással üdvözölte, valahányszor vele találkozott. Egyszer a színházban is összejöttek, de beszélni nem beszéltek egymással soha.

Még egyikük se bálozott, és Tibor nem járt családokhoz, mert szülei szintén elszigetelve éltek. Viziteket se nem tettek, se nem fogadtak. Mindazáltal szívós életűnek ígérkezett ez a szerelmi játszadozás. Egy évnél tovább tartott, s ekkor se szakadt volna vége, ha egy sajátságos véletlen közbe nem jő. Egy hideg, havas decemberi napon éppen sarkon követte Tibor eszményképét, mikor ez halk sikollyal lecsúszott a járóról, s egyik térdével a lábnyi magas hóba esett. Tibor észrevette, hogy abban a pillanatban, melyben elcsúszott, gyors oldalpillantást vetett rá, s csak néhány másodperc múlva kelt fel. De Tibor ekkor már az utca másik sarkáról nézte. Nem volt bátorsága, hogy hozzárohanjon, és fölsegítse a hóból; valósággal megfutamodott. Meg is adta az árát, mert e naptól kezdve a leány, ha Tiborral találkozott, mindig tüntetőleg elfordította a fejét. Ignorálta, megvetette gyávasága miatt.

Kevés ideig rosszul esett Tibornak ez az első "nagy csalódás", mint ő nevezte; de azért szerencsésen kiheverte, s később még egypár ilyen diákkori szerelmen minden nagyobb baj nélkül esett át.

Gondtalanul, csak könnyen kielégíthető vágyainak szolgálva élte a kamaszkor bárányfelhős, felejthetetlen napjait, melyeket azonban végre is megzavart apjának egy levele, melyben az volt megírva, hogy ezentúl nem szabad annyit költenie, ezért havi pénzét is felényire leszállítja. Öltözetet se csináltat neki télire, mert látja, hogy nem tudja a ruhát kímélni. (Pedig azt is, amelyik rajta van, húsvétkor kapta, s még mindig viselhető.) Könyveket is az ócskásnál vett neki ez idén, mert két háztartást vinni - Budapesten is, Bécsben is - nem tréfaság, s ő nem Krőzus.

Bécsből új dorgatóriumot kapott, mikor felküldte az elszámolást az első havi pénzről, hogy minek fogyaszt annyi gyertyát és petróleumot, az éj alvásra való; hogy minek ad mindenféle haszontalan iskolai gyűjtésekre; gondolja meg, hogy atyjának nincsenek aranybányái, és sokszor a szájából veszi ki a falatot, csak hogy neki - Tibornak - ne hiányozzék semmije.

Tibor nem volt már kisgyerek, s egy homályos érzet azt súgta neki, hogy a Bereghy-egyezség is áldozata lett a mulandóságnak. De karácsonykor, midőn apja felcitálta Bécsbe, elmúlt ez az aggodalma, mert azt látta, hogy szülei bár nem nagy, de tisztességes lakást bérelnek; a legújabb divat szerint, elegánsan ruházkodnak (különösen mostohája), bőven költenek evésre, és nem tagadnak meg maguktól semmiféle szórakozást.

Őt is elvitték színházba, hangversenybe, házi estélyekre, lefényképeztették, vettek neki cilindert (most már nem lehet rámondani, hogy gyerek), új ruhát és fehérneműt; szóval, Tibor megint kiöltözködve utazott haza. Apja figyelmeztette, csak szolid legyen, és jól tanuljon, mert másképp mi válik belőle, ha ő már nem lesz. S megint nagyon panaszkodott, mennyire gyötri az aranyér, azonkívül minduntalan görcsös köhögés fogja el, mintha csak gégesorvadásba készülne esni. A drágagyöngy azonban megvigasztalta, hogy csak képzelődik, nincs neki semmi baja, amit erőteljes külseje után ítélve, föl is lehetett tenni.

De az a görcsös köhögés, az a fájdalmas nyilallás mégse volt tréfa dolog. Fejérházy kezdte magát komolyan rosszul érezni, oly annyira, hogy, amitől teljes életében legjobban irtózott, orvoshoz kellett fordulnia, aki titokszerűen csóválta a fejét, és légváltozást ajánlt Fejérházynak, aki erre, bár kelletlenül, megint Budapestre tette át lakását. A légváltoztatás azonban nem volt a remélt jó hatással. Fejérházy tovább köhögött, soványodott; szidta az orvosi tudományt és a budapesti levegőt. Midőn ez se használt, még egyszer az orvosi tudományhoz folyamodott. A viruló színben levő, köpcös, fiatal orvos, akihez fordult - Prebenyák Mihálynak hívták -, meghagyta Fejérházynak, menjen haza rögtön, s ne mutassa magát a szabad levegőn mindaddig, míg ő ezt neki meg nem engedi. Vagy még okosabban cselekszik, ha lefekszik az ágyba; akkor két hét alatt valószínűleg helyreáll.

Prebenyáknak, úgy látszott, igaza volt. Alig feküdt Fejérházy tíz napig az ágyban, s használta az orvos receptjét, úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Régi étvágya visszatért, a fejszédülések, nyilallások elmaradtak; megint jókedvű volt, s dicsekedett vele, hogy oly könnyűnek érzi magát, mint a pehely. Denique, mégis van egy derék orvos a világon, és ez Prebenyák Mihály.

Az orvos - egy köpcös, veres orrú, pislogó szemű fiatalember - szerényen megjegyezte, hogy van több is, és hogy nagyon örül Fejérházy fölépülésének. Ő legalább azt hiszi, hogy most már semmi baj. Az egészet egy kis hűlés meg az aranyér okozta.

- Ön az én megmentőm, doktorkám. Hanem, ugye, megmondtam, doktorkám, hogy az a bécsi orvos szamár volt.

- Hiszen megesik rajtam is, hogy tévedek... - szerénykedett Prebenyák.

Fejérházy megint fölkelt, s vidámabb volt (pedig azelőtt se látta őt búsulni senki), mint valaha. Csak azon bosszankodott, hogy arra a tökfilkóra hallgatott, s elhagyta a kedélyes Bécset, ahol ezerszer szabadabban lehet élni, mint Budapesten, mert nem néznek az ember szájába, s nem tartják számon, lóvonaton jár-e vagy fiákeren. Pedig most már nem lehet visszamenni. A hurcolkodás alkalmatlan is, meg sokba is kerül.

- Úgy van! - erősítette a drágagyöngy is, meg az orvos is, aki Fejérházy szerencsés felgyógyulása óta gyakori vendége volt.

- Hát iszen, ha muszáj, hát muszáj. Szegény ember ott ragad, ahova a sors kereke ledobja, ugye, doktorkám?

A szegény ember, akit a sorskerék Budapestre dobott, azért jól élte a világát. Felfrissítette a régi ismeretségeket, s új összeköttetésekre tett szert. Háza valóságos aziluma lett a kétes egzisztenciáknak, az elegáns koldusoknak, akik közt a legutolsóknak is, ha már nem volt báró, legalább két-három predikátuma volt. Jártak oda végzett grófok, állítólagos fiatal özvegyek (szépek és aranyos kedvűek), kvietált törzstisztek, elvált férjek és feleségek, rejtélyes külföldiek, akik megjárták Algírt, Mexikót, Brazíliát, s rendesen ebéd idejekor szoktak volt bepillantani Fejérházyékhoz, akik aztán csupa udvariasságból kénytelenek voltak őket ott fogni.

Nem kevésbé sűrű látogatók voltak Fejérházyéknál a szenzálok és közvetítők. Laikus ember azt hihette volna, hogy valami fiók-váltótörvényszék: annyi váltó forgott abban a házban, annyi ügynök fordult ott meg. S minő vitatkozások és tárgyalások folytak reggelenként Fejérházy szobájában! Akár csak a börzén. Hej, panaszkodott is sokszor Fejérházy vendégei vagy Tibor előtt, mily nehéz manapság a becsületes embernek megélni, s mennyi gondba és fejtörésbe kerül néha a holnap. Hanem jó az Isten, s nem hagyja el azokat, akik bíznak benne... Ki tudja?...

Fejérházy megint beteg lett. Tibor hallotta, mikor Prebenyák úgy nyilatkozott mostohája előtt: Rossz vér. Operálni kell!

Kis- és nagyvámosi Fejérházy Bélára, aki eddig (pedig már ötvenéves volt!) csak henyélt, uraskodott és kényeskedett, borzasztó dolog várakozott: kénytelen volt magát kórházba vitetni. Otthon az orvosi kezelés tenger pénzbe kerül, s honnan vegye? Prebenyák kiszámította, hogy legalább négyszer annyiba kerülne Fejérházynak, ha lakásán gyógyítaná magát; mert egy orvos ide kevés, meg ápolónő is kell. A festett bajuszú, parókás Fejérházy Béla közel állt a síráshoz, mikor végre kimondta elhatározását:

- Legyen hát! Ha Isten úgy akarja, megyek én a kórházba is.

Még aznap délután odaszállították fiákeren. Mikor szobájában lefektették, az erős, magas férfi úgy nyöszörgött, mint egy kisgyermek, s többször ismételgette:

- Csak már inkább meghalnék, semhogy ezt a büdös kórházi levegőt szívjam.

Egyébként azonban türelmessé lett, s hiúsága is eltűnt.

Amíg egészséges volt, Tibor sose látta deresnek vagy kopasznak. Még lefekvéskor se tette le parókáját; benne hált, nehogy fia valamiképpen meglássa, hogy vendéghaja van. Mikor reggel fésülködött, mialatt még ki nem hullott fürteit forró vassal sütögette, szintén a fején hagyta vendéghaját. Ha néha egy-két ujjnyival félrecsúszott parókája, elpirult, és tettetett élénkséggel beszélni kezdett valamiről, hogy a figyelmet másfelé terelje. Bajuszát szintén a legnagyobb titokban festette, s Tibor ezt onnan tudta meg, hogy mostohája néha vonakodott férjét megcsókolni, mert megint azt a fekete "bajuszpedrőt" használta.

Bezzeg most nem gondolt Fejérházy a fekete bajuszpedrővel, hajának felsütésével és azzal, hogy a paróka éjjel is a fején maradjon. Szép bajusza ősz és kuszált volt, parókáját pedig egyszer a széken látta heverni Tibor. Igaz, hogy atyjában még akkor is fölébredt a hiúság; gyorsan felkapta, és a paplan alá dugta, mikor Tibort meglátta a szobában; de már akkor késő volt. A baj megesett: Fejérházy elárulta magát, hogy parókája van.

Vilma és Tibor naponként látogatták betegüket, Prebenyák is, aki a kórházban asszisztens volt, nagy buzgóságot látszott körüle kifejteni. A beteg cellájában azonban ritkán volt látható. Többnyire hozzá ment Fejérházyné; ennek mondta el az asszisztens utasításait és nézeteit Fejérházy állapotáról, mely véleménye szerint megköveteli, hogy műtétet hajtsanak rajta végre. Minthogy a főorvos is így vélekedett, Fejérházyn, bár ez eleinte szívósan tiltakozott ellene, végrehajtották az operációt, mely után állapota oly gyors javulásnak indult, hogy rövid idő múlva hazaszállították. Az üdülés egy ideig itt is haladt; Fejérházy néhányszor már sétát is tett a városban, sőt egyszer ki is rándult a Zugligetbe. E kihágás után azonban hirtelen megint rosszul lett, s haláláig többé nem is kelt föl az ágyból. A műtétet ismételték rajta, mire ismét valamivel jobban lett, de fölkelni nem tudott többé. Ám azért mindvégig jó étvággyal evett, feketekávézott, teázott, szivarozott, bízott felgyógyulásában, és tervezgette, mit fog tenni, ha egészséges lesz.

A drágagyöngynek ekkortájt sok baja volt. A pénzzavarok nagyon is gyakoriakká lettek Fejérházyéknál. A férj betegsége miatt nem tarthatta fenn családját a régi módon, azokat a bizonyos szenzálokat is csak az ágyban fogadhatta lakásán, s így a házon kívüli manipulációkat Vilmának, a született prókátornak kellett végeznie. Fejérházy összeállított egy névsort, kiknél van még kilátás eredményre, és a született prókátor sorra vette a listát, s ritkán jött haza üres kezekkel.

Tibor mindezeket a dolgokat tétlenül, bizonyos hamleti undorral nézte. Megértvén a helyzetet, hogy szülei az úri koldulásra adták magukat, egy nap megpendítette az eszmét, hogy órákat fog adni szegény tanulóknak, de apja dühösen förmedt rá, mit gondol, hogy egy kis- és nagyvámosi Fejérházy magát az instruktorságra adja. Csak akkor lélegzett föl ismét, mikor apja tudatta vele, hogy vakációra megint Sármezeyékhez fog menni, mert az egész évet betegágynál tölteni, bizony nem kellemes dolog, s nagyon is elkel neki egy kis rekreáció. Természetes, hogy Tibor nem mondatta ezt magának kétszer, s nagybátyjánál annál vígabban töltötte az első heteket, mivel ekkor már maturus volt.

Ekkor, több mint másfél évvel Fejérházy betegségének kezdete után, feltűnő dolog történt, mely a már pelyhesedő Tibor figyelmét is magára vonta.

Apja levelet íratott neki, hogy kishúga született, s a jövő héten okvetlenül jöjjön le Budapestre, mert akkor lesz a kicsi keresztelője.

Mikor Tibor megmutatta a levelet nagybátyjának, ez rejtélyesen mosolygott, de mindenféle megjegyzéstől tartózkodott. Tibor se hozta többé szóba ezt a tárgyat. Elutazott, nem mint valami örvendetes családi eseményre, hanem mint mikor az ember hivatalos kötelességet megy teljesíteni.

Budapestre érkezve, mostohája hamiskás mosollyal fogadta, s megkérdezte, gondolt-e valaha arra, hogy hat év múlva testvére fog születni? Tibor őszintén megjegyezte, hogy erre csakugyan nem gondolt, s erkölcsi borzongással nézte apja örömét.

A kisleányka Tibor megérkeztekor már egyhónapos volt, s két nappal korábban lett megkeresztelve. Azért vártak addig, hogy Vilma egészséges legyen, s a paszitán részt vehessen. Volt is az hét vármegyére szóló mulatság! Az ebéden jelen voltak a Fejérházy családon kívül a kis Klára (így hívták, az újszülöttet) keresztanyja, egy beteges nézésű, imbolygó, magas, karcsú, veresesszőke hajú leány Erdélyből, aki állítólag egy öreg nagybátyjánál tartózkodott a fővárosban, továbbá Prebenyák orvos, egy elvált nejétől kegyelemdíjat élvező gróf, egy nyugalomba lépett huszárkapitány, egy szép barna özvegy, akiről azt beszélték, hogy közös háztartást visz a huszárkapitánnyal és a tömött szakállú, rövidre nyírt hajú ügyvéd.

Fejérházy az ebédlőből nyíló szomszéd szobában feküdt, egyik pohár pezsgő után a másikat hozatta be magának Tibor által, s élénk megjegyzéseket kiáltott be a zsivajgó társaság közé.

A szegény kis Klára is ott volt a paszitán. Különben kosztban volt a Ferencvárosban. Vilma, bár többet nyomott másfél mázsánál, s minden tekintetben nagyon jó húsban volt, kijelentette, hogy tönkremenne, ha maga táplálná. Férje minden további rábeszélés nélkül beleegyezett, hogy hát ki kell adni a kis porontyot kosztba; lármás kisgyerek úgyse való beteg ember házába. Anyja majd meglátogathatja minden második-harmadik napon, egy hétben egyszer pedig elhozhatják vizitbe hozzá.

A kis csöpp mindazonáltal víg teremtésnek látszott. Csak akkor mutatott rossz kedvet, mikor ebéd után a pezsgőtől, feketekávétól, szivartól fölhevült drágagyöngy felpakolta, és odanyújtotta férjének, hogy csókolja meg, mert viszi. A kis csöpp ekkor éktelenül bőgni kezdett (már amennyire egy harmincnapos apróság bőghet), s csak nagy idő múlva lehetett lecsillapítani. Tibornak is el kellett kísérnie mostoháját a Ferencvárosba, hogy tudja, hol kelljen máskor húgát keresnie. Hát bizony egy ronda, dohos levegőjű pincelakásban, melynek bérlője, egy cafatos, tisztátalan, elhájasodott lámpagyújtóné, Klárika tápláló anyja, még egy másik gyereket is tartott kosztban. Nem is látta Tibor többé a piszok e tanyáját; mindig talált valami kibúvót, ha oda akarták vinni vagy küldeni.

A kis Klárát sajnálta, de nem érdeklődött iránta. Mikor először prezentálták neki, kénytelenségből hidegen megcsókolta... először és utoljára.

Időközben Tibor beíratta magát jogásznak (apja semmi áron sem akarta, hogy valami más pályára lépjen), mégpedig magántanulónak, ami abban az időben még meg volt engedve; aztán pedig - apai engedéllyel - megint felutazott azokhoz, akiket szüleinél jobban szeretett: Sármezeyékhez Pozsonyba.

Csak ott érezte magát Tibor otthonosan; ott volt legtöbb ismerőse, odafűzték legkedvesebb emlékei. Pozsony volt akkor (s még ma is) a felvidéki dzsentri fővárosa. A középnemes földbirtokos osztály csaknem valamennyi dunántúli megyéből oda szokta felvinni gyermekeit iskoláztatni, a felvidéki haute volée odamegy farsangolni, majálisozni, s e német város magyar dzsentrije igen jó viszonyban él egymással.

Tibornak is elég alkalma nyílt ismeretségeket kötni. Gondtalanul élt, mint valami délszigeten, s végképp megfeledkezett a drágagyöngyről, a kis csöppről és beteg atyjáról.

Nem csoda, hogy ez utóbbiról is. Betegsége már oly soká tartott, annyira egy stádiumban volt mindig, hogy végre egészen megszokott dologgá lőn. Föl se tűnt neki, hogy ez nincs rendén, s hogy esetleg beállhat valami szomorú fordulat is.

Farsang volt, és Tibor táncolt, amíg lábai bírták. Egyik házi bál a mást érte, s ő egyről se hiányzott. Farsang vége felé megismerkedett a cigányképű, hamiskás Borsody Jennyvel, s azóta másra se gondolt. Mikor a mostoha levele megérkezett, éppen arról álmodozott, hogyan fogja az elcsent legyezőbe a szalagot befűzni, s mikor viszi majd el az ingerlő kislánynak.

3

Öreg este volt, mikor Tibor Budapestre érkezett, és egylovas kocsin régi lakásukra, most már a halottas házba hajtatott. Aludtak már: úgy kellett felzörgetnie a szakácsnét, aki folytonos rimánkodás közt világított neki a hálószobájáig, egyre azt sipogva:

- Jaj, édes úrfikám! Jaj, édes úrfikám!

Vilma sokkal nyugodtabb volt. Azt mondta, hogy hiszen el lehetett rá készülve, csak ilyen váratlanul ne jött volna. Még este egészen nyugodt volt, morfium-befecskendezéseket kért álmatlansága ellen, s csakhamar el is aludt. Hajnal felé sajátos, hörgésszerű sóhajt hallott. Azt hitte, hogy fölébredt, s minthogy izzadni szokott, fölkelt, hogy megtörülje homlokát. De Béla nem mozdult, és egyáltalán semmi életjelt sem adott magáról. Ijedten gyertyát gyújt (éjjeli mécset égetni fölöslegesnek tartotta, mert Béla a befecskendezések folytán jól szokott aludni), hát akkor látja a nagy veszedelmet, hogy férje arca szederjes, szemei megüvegesedtek, s tekintetéből a halálküzdelem gyötrelme beszél.

- Különben gyere - végezte előadását -, nézd meg. Vártam, míg megérkezel, s nem szögeztettem le a koporsót.

A szomszéd szobában volt a ravatal felállítva. Fejérházy Béla eltorzult vonásokkal, festett fakoporsóban feküdt a szoba közepén. Feje kopasz volt, s ami kevés haja még látszott, az is fehér volt, mint a hó, szájába csüngő, kajla bajusza is alig mutatta nyomát hajdani fénylő feketeségének. Azelőtt izmos, férfierőtől duzzadó karjai iszonyúan le voltak soványodva; arcát, homlokát sötétbarna foltok éktelenítették, majdnem olyanok, mint a kolerában megholtakét. Tekintetében mondhatatlan fájdalom és keserűség arra mutattak, hogy nagy kínok közt halhatott meg.

A koporsó fejénél és lábánál két-két viaszgyertya sápadt fényt terjesztett, növelve a halott arcvonásainak ijesztő nyugalmát.

A szakácsné - az időközben szintén belépett Prebenyák parancsára - valami füstölőt hordott körül. Vilma orrához tartott zsebkendővel állt a koporsó aljánál.

Tibor borzongva nézte a hanyagul öltözött halottat a virágtalan koporsóban. Nem érezte sem a halotti bűzt, sem a füstölőt. Apatikus bambasággal meresztette szemeit hajdan deli apjának eltorzult vonásaira. Egyszerre, mint egy kődarab, lehanyatlott hideg kezére, és zokogott, hogy az egész szoba harsogott belé.

Az orra alá tartott zsebkendővel a mostoha is megtörülte szemét, majd így szólt:

- Ugye, nemigen változott meg?

- Hisz rá se lehet ismerni! - szólt Tibor halkan.

- Ilyen volt ő már hetek óta.

- Bizony, a halál rossz piktor - veté oda Prebenyák, aztán a gyászos özvegyet és Tibort beküldte a szomszéd szobába, mert nem jó sokáig ezt a levegőt szívni.

Eközben megjelentek a házi barátok, Fejérházyt még egyszer megtekintendők; egy ezredesné két sovány leányával, akik úgy sírtak, mintha saját apjukat vesztették volna el; a nejétől elvált gróf, a nyugalmazott kapitány, a rövidre nyírt hajú ügyvéd, az aranyos kedvű, szép fiatal özvegy (ez mindig csak azt sóhajtotta: Szegény Béla! Szegény Béla!), egy ország-világot bejárt erdélyi "földbirtokos", néhány szenzál és a többi.

Vilma és Tibor a szomszéd szobában írták a parték címzeteit az ismerősöknek. Vilma diktált, és Tibor írt. Eljöttek a temetkezési vállalattól is, hogy a koporsót leszögezzék. Az aranyos kedvű fiatal özvegy (szintén zsebkendővel az orra előtt) bekiáltott Vilmának, nem akarja-e szegény Bélát még egyszer megnézni. A drágagyöngy azonban kijelentette, ne kívánjanak tőle lehetetlent, ő különben is irtózik halottaktól. Erre az egész halottnéző társaság bement hozzá, hogy vigasztalásban részesítse, s Vilma - isten tudja, hányadszor - még egyszer elbeszélte nekik, hogyan halt meg Béla, s mennyire megijedt (Hogyne! - kiáltott fel az egyik sovány ezredesleány), mikor észrevette.

A halottas szobában Tibor, Prebenyák és a szakácsné egyedül nézték, hogyan szögezik le a koporsót.

Az egyes kalapácsütések közben a más szobából hallani lehetett a bánatos özvegy hangját, amint a jelenlevő hölgyeknek elpityerdülve panaszkodik:

- Semmit se hagyott rám! Semmit! Ezt a pár cafatot is úgy koldultam ki én... Most majd mehetek szolgálni!... Hát megérdemeltem ezt!? Hiszen mint mosogatócseléd is többet szerezhettem volna annyi idő alatt!

Bánatát egy divatárusleány zavarta meg. Elegáns gyászkalapot hozott és a számlát. Midőn a szerencsétlen özvegy ez utóbbit megtekintette, szörnyű haragra lobbant.

- Micsoda? Huszonnyolc forint egy ilyen hitványságért? Hová gondolnak! Azt hiszik, lopom a pénzt?

- Kérem, hiszen a nagyságos asszony rendelt ilyen kalapot. Ez egyike a legfinomabbaknak és a legdrágábbaknak az egész boltban.

- Az nekem mindegy. Engem rá nem szednek. És hogy áll!? Egészen el van fussolva. Csak vigye vissza azt a számlát, délután magam végzek a madámmal.

A masamód leány úgy tett, amint mondták neki, és a kontóval távozott; a szerencsétlen özvegy pedig folytatta siránkozását:

- Látjátok? Még halála után is kiadásokba ránt. Ezt a kalapot már ki sem tudom fizetni, pedig egyszerűbbet már nem csináltathattam. Csak nem mehetek az utcára egy ötforintos rongyban! Mit szólna hozzá a világ!? Hát ez a gyászruha, azt hiszitek, semmibe se került? Pedig erre se hagyott pénzt. Mondom, semmi se maradt utána, csak egypár tégely bajuszfestő meg egy promesz.

A két sovány ezredeslány ecetes arckifejezéssel hallgatta e hosszú lélegzetű lamentációkat, s néma részvéttel szorongatta a megtört özvegy kezét; az aranyos kedvű fiatal özvegy sóhajtott: Szegény Béla! Prebenyák idegesen csipkedte vöröses bajuszát, s a kályhához húzódott. Tibor az ablaknál állt, s látszólag közönyösen tekintett le az utcára. Valósággal azonban a legnagyobb fokú türelmetlenség gyötörte. Alig várta, hogy a temetésnek vége legyen, és valahára megmeneküljön ebből a körből, s elveszítse szemei elől azt az asszonyt, akit éveken át anyjának volt kénytelen szólítani, és aki most nem tudott mást, mint gyáván siránkozni és halott férjét vádolni.

- A temetés se kerül ám két garasba - folytatta jeremiási siralmait -, pedig nem habartathatom el, mint valami cseh muzsikust. Tisztességes temetést rendeltem számára, gyászmisével, festett címerrel a koporsó oldalán. Pedig bizony nem érdemelte meg.

- Szegény Béla! - sóhajtotta megint az aranyos özvegy.

Fejérházyné ingerülten fordult feléje:

- Szegény Béla? Hát én nem vagyok szegény? Mi lesz most velem? Mehetek szakácsnénak (Ha tudnál főzni! - gondolta Tibor) vagy legföljebb gouvernantenak (Ha tanultál volna valamit!), pedig más élethez voltam szokva (Henyéléshez, páváskodáshoz). És mégis Bélát sajnáljátok? Neki már nem fáj a feje. De én, de én! Ó, ó, ó! Én szegény teremtés!

A temetést rendező intézet elküldte kis- és nagyvámosi Fejérházy Béla festett címerét (veres mezőn vágtató lovag, kivont karddal, feje fölött kék mezőn csillagok és félhold, e fölött a nemesi három rózsa), mely a koporsó két oldalfalát volt díszítendő, s egyúttal kérdeztette, most tetszik-e a költségek hátralevő részét kifizetni vagy a temetés után. Az özvegy azt üzente vissza, ne zaklassák ebben az állapotban. Nem elég, hogy foglalót adott; majd kifizeti a többit a rekviem után; ne féljenek, nem szökik meg.

A kondoleálók egymás után távoztak. Utolsónak maradt az aranyos kedvű özvegy. Ez félrehívta Vilmát, s megkérdezte, van-e Tibornak fekete nadrágja; mert így nem mehet a temetésre.

- Szerezzen magának! - vágott neki vissza Fejérházyné. - Én is hitelbe vettem ezt a gyászplundrát. - Tibor még mindig az ablaknál állt, s dobolni kezdett rajta ujjaival. Prebenyák a bajuszát csipkedte. Végre habozva Tiborhoz lépett, s felajánlotta neki egy régi nadrágját, mely ugyan alul ki van már taposva, de könnyen átigazítható; úgy is nagy lesz. Nyomban fel is intett egy hordárt, és elhozatta vele a nadrágot. - Kabátja ugyan nincs - folytatta Prebenyák -, de az nem is szükséges; a temetőben és a templomban úgyse veszi le Tibor a télikabátját.

Az a nadrág hosszú is volt (jó négyujjnyit kellett belőle feltűrni), bő is volt, kopott is volt; de Tibor azért mégis felhúzta. Annyi tisztelet mégiscsak megillet egy holt apát, hogy az ember fekete nadrágban (ha ócskában is) kísérje ki temető csöndes sírlakába.

Körülbelül a délelőtti társaság jelent meg a temetésre. A fölcímerezett, négylovas halottaskocsit vagy fél tucat fogat kísérte. A temető kapujánál azonban mind visszafordultak. Csak Fejérházyné, Tibor és Prebenyák kísérték a koporsót a nyitott sírig, a temető egy félreeső zugában. A mostoha itt átadta Tibornak a sír számát (az esetre, ha valamikor föl akarná keresni, vagy idővel emlékkövet szándékoznék oda állítani), s az egyetlen koszorúból, melyet az aranyos kedvű özvegy küldött, egypár fehér virágot tépett ki. A temetésnek vége volt. Kis- és nagy vámosi Fejérházy Béla a dúsgazdag és a nyomorult Lázár közös és csendes hazájában várja az ítélet napjának trombitáját, amikor majd bizonyára megint daliás, fekete magyar bajusszal és fénylő parókával fog feltámadni.

Temetés után Prebenyák elhívta Tibort egy pohár sörre. Útközben többször mostohájára fordította a beszédet. Szegény teremtés! Mit fog most csinálni? Csak nem hagyhatom így! Nincs más hátra: elveszem.

Tibor nem avatkozott Prebenyák emberbaráti érzelmeibe. Nyugodtan itta sörét; legföljebb azon bosszankodott, miért nincs már a rekviemnek is vége, hogy visszautazhatnék Sármezeyékhez és Jenny közelébe.

Özvegy Fejérházyné (most már egészen idegen személy Tibornak) este átadta neki apja hagyatékát, mely állt egy fényes cilinderből, egy divatos színű, világos felöltőből, egy kék téli mellényből, két nyári nadrágból (legjobb öltözetét magával vitte a sírba), egy tajtékszopókából, egy monokliból, egy sétapálcából és egy karneol pecsétnyomóból. Volt még egy pár cipő is; de nagy volt a Tibor lábára, nem használhatta. (A ruhát legalább át lehet dolgoztatni.)

Mást nem talált az özvegy. Neki - úgymond - még ennyit se hagyott Béla. Amijök csak volt, mind a zálogházban van.

Tibor részben naiv hiszékenységből, részben gyávaságból, részben bizonyos buddhista közönyből nem kutatta, igazat mond e az a nő; ha semmit sem ád neki át, talán akkor se szól. Eszébe se jutott, hogy legalább a zálogcédulákat elkérje az özvegytől, sőt mikor ez észrevette, hogy Tibornak nincs meg sem órája, se gyűrűje, s megtudta, hogy elzálogosította, mert nem akart Sármezeytől pénzt kérni, kívánságára odaadta neki saját zálogcéduláját is, miután az özvegy kijelentette volt, hogy a tárgyakat ki fogja váltani (meg is tette), s aztán elküldi neki Pozsonyba (erről már megfeledkezett).

A rekviemen még egyszer találkozott az aranyos kedvű fiatal özveggyel. Bizalmasan nyújtotta kezét.

- Csak bátorság, édes Tibor, bátorság!

Fejérházyné azzal adott utoljára kifejezést Tibor iránti érdeklődésének, hogy megkérdezte tőle, nem akar-e pap lenni, az nem kerül semmibe. Midőn Tibor erre a fejét rázta, azt felelte neki:

- Te tudod legjobban, mit cselekszel, nem vagy már gyerek.

Hazamenet előtt még egy keserű labdacsot kellett Tibornak lenyelnie. A Hatvani utca sarkán özvegy Fejérházyné találkozott Goldberger bankárral (1869-ben még nem volt oly kiterjedt a Rákóczy és Kont család), s ennek is sírva panaszolta el baját, hogy most temette el Béláját, hogy nem hagyott rá egy garast se, s a gyászruhát is hitelbe kellett varratnia, hogy még a temetés költségei sincsenek kifizetve, hogy fia (Tiborra mutatott), aki Pozsonyból jött le, vissza se bír utazni, s hogy most kénytelen lesz a két kezével (jó erős, húsos keze volt) megkeresni mindennapi kenyerét. Goldberger néma komolysággal hallgatta ez elégikus kitöréseket, egy ügyes dobással szemére varázsolta monokliját, s azután előhúzta bagaria tárcáját, s abból egypár öreg bankót kihúzva, elég illedelmesen átadta a bánatos özvegynek, s mosolygott hozzá:

- A temetés költsége, asszonyom.

Majd néhány kisebb bankót vett ki, s Tibor felé nyújtotta:

- Útiköltség az úrfinak.

Tibor egy lépéssel hátrált, s nem nyúlt a pénz után. Midőn ezt özvegy Fejérházyné észrevette, alig palástolható ingerültséggel inkább kiáltotta, mint mondta:

- Mire való ez az álszégyen? Koldusok vagyunk, és azzal punktum. Csak fogadd el; jó szívvel adják.

- Csakugyan jó szívvel. Kérem, úrfi, fogadja el - sürgette Goldberger.

Tibor feje szédült, s gépiesen nyúlt a pénz után, és miután zsebre dugta volt, megtörülte a kezét, mintha bepiszkolta volna. Fejérházyné felszólította, hogy jöjjön vele a Ferencvárosba, és nézze meg a kis Klárát, mekkora lány lett belőle. Tibor nyersen csak annyit válaszolt, hogy hazamegy; nem jól érzi magát. Otthon nem talált mást, csak a szakácsnét, aki még mindig sipogott:

- Jaj, úrfikám! Jaj, úrfikám!

Tibor hamarosan begyűrte táskájába apai örökségét, beült egy kocsiba, s azt se mondva: befellegzett, kihajtatott a vasútra, ahol Goldberger pénzén Pozsonyig jegyet váltott.

Ezerszínű hangulat hullámzott lelkében, mikor a vonat füttyentett és megindult, de alapszíne az volt, hogy bármi vár rá az életben, szabadságától többé senki se foszthatja meg. Szabad volt, de elhagyatott is.

Az első napokban körülbelül azt érezte, amit a csibék, mikor a fejük fölött keringő héja eltűnik előlük. Özvegy Fejérházyné, a budapesti ismerősök, a kis Klára többé nem léteztek számára. Az özvegy néhány hét múlva levelet írt Sármezeynek, panaszkodva, milyen hálátlan az a Tibor. A temetés után valósággal megszökött (pedig ha ő nincs, el se tud utazni!), és azóta se hallat magáról. Pedig ő lelkiismeretesen megosztotta vele apja hagyatékát, s különben is sokat köszönhet neki Tibor. Érte koldult, és csalta a világot.

Sármezey bizonytalan mosollyal mutatta ezt a gyönge ortográfiával írt levelet unokaöccsének, aki egyszerűen vállat vont, és még bizonytalanabbul mosolygott. Sármezey válaszolt a levélre udvarias általánosságban, s végül kérte Vilmától a férje után hátramaradt családi és periratokat. Köztük voltak a Tibornak hagyományozott anyai birtokra vonatkozó akták is. Ezeket szerette volna Sármezey átnézni; hátha lehetne itt még valamit csinálni.

Vilma válasza sokáig késett, és ekkor sem érkeztek meg a kívánt iratok, hanem értesítette Sármezeyt, hogy a múlt napokban esküdött meg Prebenyák Mihállyal, aki időközben megvált Budapestről, és uradalmi orvosi tisztséget vállalt.

A levél ismét Tibor és a boldogult Béla elleni kifakadásokkal végződött. Az előbbi szívtelen, az utóbbi pedig szélhámos volt, és örökre szerencsétlenné tette őt (Vilmát). Most ugyan nincsenek durva anyagi gondjai, hanem férje lépten-nyomon érezteti vele, hogy kegyelemből vette el, s a nyomorból és piszokból emelte magához. Irat nem maradt más Béla után, mint holmi váltóperlések, hitelezők goromba levelei, fizetetlen kontók s más ilyesfélék.

Sármezeynek és Tibornak ez volt az utolsó érintkezése özvegy Fejérházy Bélánéval. Későbbi sorsáról, például, hogy idővel még három gyereke született, hogy férje nekibúsulva, a boritalnak adta magát, csak úgy véletlenül értesültek. Mindez azonban legkevésbé se búsította Tibort. Kellemetlenebbül hatott rá a tapasztalat, hogy atyja több ezer forinttal maradt adósa Sármezeynek, aki most ezt az összeget nem tudja behajtani.

Bántotta az a lassan ébredni kezdő aggodalom is, hogyan fog ezentúl élni. A jó Sármezey ugyan kikötötte, hogy legalább őszig nála maradjon, de egyúttal gyöngéd célzásokat tett előtte, hogy jó volna valami után néznie, mert most már szükséges, hogy egészen a maga ura legyen.

- Persze, hogy persze! - szokta volt Tibor mondani, de titokban azon gondolkozott, hova megy holnap vizitbe, hol fog Jenny ma sétálni, s mit fog neki mondani. Sosem élt oly körökben, ahol valakit dolgozni látott volna. Eszébe se jutott, hogy kenyerét a legtöbb ember nem ingyen kapja, hanem izzadva keresi. Kisfiú korában nőrokonok közt volt, akiknél látta ugyan, hogy főznek, harisnyát kötnek, de ez az ő szemében nem volt munka, csak természetes női foglalkozás; az apai házban nem látott mást, mint tétlenséget. Sármezey se tartotta fenn magát két kezével; jómódú földesúr volt, aki birtokát haszonbérbe adta, s ebből élt. Pozsonyba fia és leánya kedvéért ment lakni, úgy okoskodván, hogy így kevesebbe is kerül nevelésük, meg teljesebb is lehet. Nyílt házat vitt (felesége még csinos és fiatal asszony volt), és szeretett mulatni. Ily körülmények közt Tiborban még gyerekkorában az a homályos nézet támadt, hogy a világon csak kétféle emberek vannak: olyanok, akik semmit se tesznek, mulatnak és szórakoznak: ezek az urak, és olyanok, akik arcuk véres verejtékével keresik a mindennapi kenyeret: ezek a közönséges emberek. Apja halálát, végleges elszakadását mostohájától, kényelmes alkalomnak tekintette, hogy magát kénye-kedve szerint kimulathassa, hogy azt tegye, ami neki tetszik, szóval, hogy úr legyen, s midőn látta, hogy ez mégse megy oly zavartalan békességben, ahogyan ő gondolta, lázongani kezdett - a világ berendezése ellen.

Az első fellázadásra alkalmat adott az a világos felöltő, melyet apjától örökölt. Miután Pozsonyban rögtön átcsináltatta volt a saját testére, abban járt mindenüvé. Mindjárt a második hónapban apja halála után, benne ment el egy táncmulatságra Borsodyékhoz, sőt mi több, táncolt is. (Csak nem marad ülve, ha Jenny is táncol!) Másnap aztán fülébe jutott, hogy Jennyke anyja pikáns és megrovó megjegyzéseket tett nemcsak arra, hogy valaki nem egészen két hónappal apja halála után vígan polkázik, hanem ama bizonyos világos kabátra is, aminőt mély gyászban egyáltalán nem illik, nem sikk viselni.

Sármezey, akinek szintén nem tetszett Tibor mulatozása (mikor az estélyre ment, azt mondta, nem fog táncolni), tréfálkozás mögé rejtett megrovással célzott Borsodyné megjegyzésére. Tibornak könnyek szöktek a szemébe; szótlanul kiment a másik szobába, és a kanapéra vetve magát, elkezdett dacosan zokogni. Nagybátyja csillapítólag lépett fel, hogy ugyan mit vesz így a szívére minden haszontalan pletykát.

Tibor csak ennyit tudott kizokogni:

- Hát tehetek én róla, hogy nincs más kabátom?!

Ekkor nemcsak azt tanulta meg, hogy a társadalmi konvenciókat senki se lépheti át büntetlenül, hanem azt is, hogy a tétlenséghez elsősorban az kell, amije neki nem volt: vagyon.

Komolyan kezdett gondolkozni, mire adja magát. Kedve tulajdonképpen semmire se volt. Mihelyt atyja meghalt, sarokba dobta a jogi könyveket, s nem is szándékozott többet tanulni. Nagybátyja, nem hogy a Tibor okozta költségeit némiképp ledolgoztassa, mint inkább azért, hogy unokaöccsét egy kis munkára szoktassa, leckéket adatott általa fiának. Tibor azonban nem nagy hajlamot árult el a korrepetitoroskodáshoz. (Brr, de csúnya szó!) A dolognak mindazáltal az lett a vége, hogy őszkor elment nevelőnek Völgyesden lakó rokonához, Garamy Sándorhoz, illetőleg ennek Jenő fiához.

Szörnyen megalázva érezte magát Tibor új helyzetében; csakis az vigasztalta némileg, hogy Garamyék rokonai, akiknél úgy rendezhette be életét, mintha családi körben lett volna. Garamy neje, Teréz, csak keresztnevén szólította, s csöppet sem éreztette vele, hogy ő voltaképp csak oly fizetett embere a háznak, mint a kertész vagy az inas, azzal a különbséggel, hogy az egyik fákat nyeseget, asztalt terít, a másik pedig Jenőnek a fejébe verni törekszik, hogy háromszor hét huszonegy.

Minden családiasság mellett se tudott szabadulni Tibor attól az impressziótól, hogy a fizetett munka lealázó. Nem is érintkezett Völgyesden senkivel. Heteken át ki se mozdult a szobájából. Olvasott, a díványon heverészve csibukozott, vagy naplóba írta elmélkedéseit a világról, az emberekről és önmagáról, s ha a Garamy család Pozsonyba rándult - ami gyakran megesett -, mindig talált ürügyet, hogy Völgyesden maradhasson. Ha pedig sehogy se tudta magát a Garamyékkal való utazás alól kivonni, úgy kerülte régi ismerőseit, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most nem merne a szemük közé nézni. Legföljebb fölkereste Burda Tódort, iskolatársát s legjobb barátját, s csodadolgokat mesélt neki, milyen nagy úr ő Garamyéknál, mennyire a családhoz tartozik, s mily változatos, zajos és víg életet visz Völgyesden. Ezeket is csak azért füllentette, hogy enyhébb színekben tüntesse föl szégyenét: nevelősködését.

Máshova hat ökörrel se lehetett elhúzni. Színháznak, táncmulatságnak, Borsody Jennynek, társas kirándulásoknak istenhozzádot mondott. Garamyék eleinte azt hitték, hogy nagyon is komolyan veszi nevelői állását, s túlságos buzgalmat fejt ki Jenő nevelése körül. De csalódtak. Tibor éppoly bámulatos közönyt tanúsított növendékével, mint a társadalommal szemben. Ha Jenő csínyt követett el, vagy valamit nem akart vagy nem bírt megérteni, felfortyant ugyan, de se türelme nem volt, sem elég erős akarata, se hozzá való érdeklődése, hogy tanítványára üdvös hatással lehetett volna. Mikor tanítani kezdte, ez már akkor ismerte a betűket, s az egyszeregyet is tanulgatta. Épp ennyit tudott egy év múlva.

Az első félévben még csak ment valahogy, de tavaszkor olyasmi jött közbe, ami Tibor egész lényét felforgatta, és szemeiben Jenőt roppant nyűggé tette. Ez a nagy dolog pedig nem volt más, mint az első szerelem; az a nagy szenvedély, mely lelki rokonságból, egymás teljes megértéséből, két természet benső harmóniájából keletkezik, mely két szívet delejes erővel vonz egymáshoz, s rendesen az ember egész életére kihat.

4

Április hónapja nemcsak fecskéket hozott Völgyesdnek, hanem két új lakót is: özvegy Bárándynét és leányát, Ágnest. Bárándyné férje tíz év előtt halt meg. Sok éven át uradalmi jószágigazgató volt, s özvegye holta napjáig tartó tisztességes évdíjat kapott. Férje halála után egy ideig, amíg Ágnes kisleány volt, s hogy magát kellően kibálozhassa, négy évig még azután is a fővárosban lakott, de mikor Ágnes elérte huszadik évét, maga sürgette anyját, vonuljanak el valami csöndes kis helyre, a bálozást, a folytonos szórakozásokat szívből megunta, ami pedig a férjhezmenetelt illeti, azt hiszi, falun vagy kis városban se maradnak a leányok pártában; ő már megunta azt a folytonos kirakatban levést. Némely körökben ugyan arról suttogtak, hogy Ágnesnek a fővárosban szerelmi viszonya volt egy szép fiatalemberrel, aki őt megcsalta, s hogy a szép leány most vezekelni jött a világtól elzárt Völgyesdre; de bizonyosat senki se tudott mondani. Maga Garamyné, Bárándyék régi jó ismerőse, sose beszélt Ágnes múltjáról, s akik Völgyesden mint új lakóval megismerkedtek vele, csak annyit mondhattak róla nyugodt lelkiismerettel, hogy szelíd, csöndes, ábrándozásra hajló leány.

Tibor az első hetekben Bárándyékat is éppúgy kerülte, mint Völgyesd más lakóit. Akárhogy sürgette Garamyné, tegyen már egyszer vizitet az új jövevényeknél, meglátja, milyen kedves leány Ágnes, még tán bele is szeret. Tibor válasza mindig az volt, hogy ő úgyse használható társaságban; nem tud ő már sem udvarolni, se táncolni. (Garamyné ezért blazirtnak nevezte.) Egy fiatal leányt mulattatni kell tudni; ő már kitanult ebből; legföljebb Schopenhauer filozófiájáról tarthat neki prelekciókat.

Hej, ha tudta volna Tibor, mi fog vele történni e beszélgetés után harmadnapra!

Ama gyönyörű tavaszi napok egyike volt, melyek hatása a kedélyre egy szép fiatal leány mosolyánál is kellemesebb, melyek a halálosan beteg szívet is űzik a szabadba, az ibolyák és fecskék társaságába. Tibort is kicsalta a melegen hulló napsugár a völgyesdi erdőbe. Jenővel ment oda sétálni céltalanul, de ellenállhatatlan vágytól űzve. Szükségét érezte, hogy kiszellőztesse lelkét, mint a sokáig zárva tartott ruhát. Nótázva, fütyörészve járt a lombosodó fák közt, le-lehajolva egy kék szemű ibolyáért. Jenő pajkosan futkosott elöl, hol eltűnve, hol megint kivillanva a fák közt. Olykor egy sárgarigó fuvolázó hangja rezgett a levegőben, vagy egy kakukk jövendölt, hihetőleg Jenőnek, hosszú életet.

Egy nagy bikkfa alá leheveredett Tibor, s egy kis bokrétát kötött szedett ibolyáiból, gomblyukába tűzte, aztán hátára feküdt, és a lombsátoron keresztül ábrándozva nézte a szelíden kéklő eget.

Jenő valahol madárfészket kutatott, s a bújósdit játszó kakukkot leste. Tibor egypárszor rákiáltott, ne menjen messzire, de mikor látta, hogy intelmeinek nincs nagy foganatja, átadta magát merengéseinek, hébe-hóba szagolgatván ibolyacsokrát.

Bizonyos jóleső megbékülést érzett sorsával, a világgal és önmagával. Az élénkzöld lombsátron átvillanó ég szívébe is derűt mosolygott. Érezte, hogy a nagy természetnek ő is egy része, s tavaszkor, mikor az egész föld feltámad, virul és mosolyog, a szegény, zaklatott emberi szív se lehet szomorú.

Szemeit félig lehúnyva, dúdolni kezdett operaáriákat. Egyszerre női hangokat hallott közelében. Megzavarodva hirtelen fölugrott; de már nem menekülhetett el. Garamyné és Bárándy Ágnes, Jenő által vezetve, alig tízlépésnyi távolból közeledtek feléje.

Tibor ügyetlenül meghajtotta magát, s éppily ügyetlen mozdulattal nyúlt a földön maradt kalapja után. Garamyné bemutatta őt Ágnesnek (újabb ügyetlen meghajtás), s pironkodva mondta neki, hogy ilyenkor még veszedelmes a füvön heverni. Az ember könnyen meghűl, és tüdőgyulladást kap. Ágnes udvarias szemrehányással vonta Tibort kérdőre, miért nem látogatta őket még meg Jenővel. Majd ehhez fordulva, kérte őt, hívja el már egyszer Tibor bácsit. Jenő azonban egész indiszkrétül szemébe mondta Tibornak, hogy nem akar menni sehová, bármennyire hívja is.

Tibor hebegett valamit, hogy majd legközelebb tiszteletét teszi, azután, minthogy a két nő megindult, Garamynéhoz csatlakozott (az Ágnes oldalán nem mert menni), míg Jenőt Ágnes fogta kézen, s incselkedett vele, hogy szedjen neki ibolyát. Lám, mily szép csokrot kötött magának Tibor bácsi.

Ez kivette gomblyukából az ibolyacsokrot, de bármennyire szerette volna átadni Ágnesnek, nem volt hozzá elég bátorsága. Hogy mégis tegyen és mondjon valamit, Garamyné felé nyújtotta, aki azonban nem akarta elfogadni.

- Hallja, Tibor, maga szép fiatalember! Mit csináljak én az ön ibolyáival? Nem hallotta, mennyire vágyódik utánuk Ágnes?

- Kérem, elfogadom - előzte meg Tibort Ágnes, mikor látta, mily kínos helyzetbe hozták Garamyné tréfás szavai.

Káprázó szemekkel nyújtotta át Tibor az ibolyacsokrot. Ágnes egy kézszorítással köszönte meg, és keblére tűzte.

Ezalatt a kis társaság kiért az országútra, s csakhamar elérte Bárándyék lakását. Ágnes még egyszer figyelmeztette Tibort, ne mulassza el őket meglátogatni, aztán, mosolygó fejét még egyszer hátravetve, könnyű léptekkel, mint egy tavaszi tündér, besurrant a házba.

Tibor hosszas, csodálkozó tekintetet vetett utána, ami úgy látszott, nem kerülte el Garamyné figyelmét sem. Sajátságos tekintetet vetett rá, s mint az, aki akaratlanul valami ügyetlenséget követett el, aznap többé elő se hozta Ágnest. Pedig hogy szeretett volna most Tibor róla beszélni! De ő maga vonakodott megtörni a hallgatás jegét, s Garamyné még makacsabbul hallgatott.

Este tanítványával tett kísérletet Tibor. Jenő ugyan édes-kevés felvilágosítást adhatott neki Ágnes néniről, de a fiatal szerelmesnek jólesett már az is, ha valakinek az ajkáról az ő édes nevét hallotta elcsendülni. Sajátságos, kéjesen megrázkódtató hatást gyakorolt rá már az első szó, melyet tőle hallott. Úgy csengett e hang, mint a nemes érc, olyan lágy volt, mint távolból jövő altatózene, oly melodikusan tolmácsolta a belső világot, hogy Tibor nem tudott e hangtól szabadulni, s mindjárt másnap elment Bárándyékhoz, hogy újra hallhassa.

Özvegy Bárándyné nyájas modorú, deli termetű s még mindig szép, barna özvegy volt, s bizonyos diszkrét szívességgel fogadta Tibort. Inkább leányát hagyta maga helyett beszélni, amit Tibor se bánt. Gyönyörködött Ágnes szép hangjában, s kellemesen hatott rá, hogy a tegnapi ibolyacsokrot az asztalon látta egy pohár vízben, s hogy mikor elbúcsúzott, Ágnes szívére kötötte, ne hanyagolja el házukat, Teréz (Garamyné) úgyis rendes vendég náluk. Vele és a kis Jenővel, akinek Ágnes bombonokkal kedveskedett, bármikor átjöhet egy kis tereferére. Falun úgy kell egymáson segíteni, ahogy lehet, ha az ember nem akarja, hogy magát halálra unja, tette hozzá az özvegy.

Garamyné egykedvűen vette tudomásul Tibor kijelentését, hogy Bárándyéknál megtörtént az első vizit. Úgy látszott, megbánta, hogy a fiatal nevelőt megismertette "Völgyesd tündérével", ahogy azelőtt Ágnest tréfásan nevezte, s lehetőleg óvakodott a nevét kiejteni, bármennyire gyötörte Tibort a kíváncsiság, hogy részleteket halljon Ágnes múltjáról, családi viszonyairól, hajlamairól.

Csak annyit hallhatott meg úgy fél füllel, hogy néhány év előtt volt egy szívügye, mely rá nézve rossz véget ért, hogy a pletyka az ő személyét se kímélte, és hogy nem tartja magát boldognak. Bár hajlamot mutatott a hízásra (amit tréfásan jó lelkiismeretének szokott volt tulajdonítani), s töltött galambnak hívták, mégis szelíd bánat fátyolozta el tekintetét, két apró, fehér keze sajátságos hervadtságra emlékeztetett, s egész fiatalos lényét meg nem határozható őszies bágyadtság ülte meg.

Úgy látszott csakugyan, hogy nem boldog, s az emberi önzés Tiborban jólesőérzéssel fogadta e fölfedezést. Érezte, hogy így több joga van Ágneshez. Sűrűn látogatott el hozzá, eleinte Jenővel, később maga is. Mielőtt elindult, rendesen bort ivott, hogy beszédesebb, vidámabb és fesztelenebb legyen, mert a csacskaság nem tartozott sajátságai közé.

Egy kellemetlen incidens azonban egy időre félbeszakította összejöveteleiket. Tibor észrevette, hogy Bárándyéknál - illetőleg Ágnesnél - éppoly gyakori vendég, mint ő, egy nem fiatal, kiélt báró a vidékről, és a falu szája azt beszélte, egy párszor Garamyné is célozgatott rá asztal fölött, hogy a báró nemhiába van Völgyesden, Tibornak is úgy tetszett, hogy Ágnes tartózkodóbb iránta, kevesebbet beszél, s néha megenged magának apró, gúnyos megjegyzéseket is.

Tibor bölcsessége röviden abban állapodott meg, hogy nem megy többé Bárándyékhoz. És hetekig meg is tartotta fogadását, bár Jenő néhányszor üzeneteket hozott Ágnestől, miért nem mutatja magát. Haragosdi játéka annyira ment, hogy mikor egyszer Ágnes finom, friss liptai túrót küldött Garamyéknak, Tibor - bár nagyon szerette - nem evett volna belőle a világ minden kincséért sem, amin aztán Garamyné is nevetett, s fenyegette Tibort, hogy megmondja Ágnesnek.

Az a rövid ideig tartott szakadás azonban, úgy látszott, csak arra szolgált, hogy - mint az eltört edények összeragasztásuk után - még szorosabban összeforrjon a két szerető szív. Jenő egy este néhány naptárt és képeskönyvet hozott haza Ágnes nénitől.

Az egyik kis naptárhoz jegyzék is volt kötve; Ágnes azonban ollóval kivágta. Jenő külön említette föl, hogy Ágnes néni visszakérte tőle a naptárt, mikor ez már nála volt, mert a naplót ki akarta vágni. Tibor szórakozottan lapozgatta a füzetet (szépirodalmi naptár volt), de mégis észrevette, hogy a naplóból egy levelet Ágnes nem vágott ki, s hogy azon plajbásszal volt néhány sor írva s aztán félig kivakarva, de nem oly erősen, hogy Tibor nagy fáradság nélkül el ne olvashatta volna. A naplóban ez állt: "Völgyesden, ápril. 25-én (az erdei séta napja, gondolta Tibor) megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki, érzem, nagy hatással lesz életemre."

A vér elborította Tibor arcát, midőn e néhány szót kibetűzte. Jókedvű lett, ugrált, nevetett, dúdolgatott, és másnap meglátogatta Bárándyékat. Ott találta a kiélt bárót is, de Ágnes tüntetőleg mindig vele beszélt, erősen pirongatta, miért mutatkozik oly ritkán.

Lehetetlen volt, hogy ez a modor meg ne törje félénk tartózkodását. Tibor lassanként úgy érezte magát Ágnes társaságában, mintha valami régi ösmerőssel vagy szeretett rokonnal beszélne. Elmondott neki még magándolgokat is, és Ágnes se hallgatta el előtte, ha valaki rosszat beszélt Tiborról.

Garamyék háza ablakai az országúttal szemben feküdtek, míg a Bárándyék háza derékszöget képezett vele, s balra esett. Garamyék és Tibor esténként kiültek a kapu előtti padra, s ilyenkor Ágnes is kijött szép fekete, nagy kutyájával, Kalibánnal, és a poros országúton egyedül haladt lefelé. Azt szokta volt mondani, hogy Kalibánját viszi fürdetni. Garamyékhoz (sötét este lévén) nem köszönt át, és sétája csakis a néhány száz lépésnyire folyó Ipoly partjáig terjedt. Itt Kalibánt egyszer-kétszer bekergette a vízbe, aztán újra szép lassan visszaballagott az országúton. Midőn Ágnes e sétája több estén ismétlődött. Tibor is hozzácsatlakozott, s együtt mentek Kalibánt füröszteni. Ha ilyenkor vagy kevéssel ezelőtt a mezőről hazatérő kocsik, lovak vagy ökrök, a legelőről jövő tehenek vagy disznók az országutat felporozták, Ágnes panaszkodni kezdett, hogy ebben a roppant porban nem lehet a rendes úton visszatérni. Megkerülték tehát az egész falut, és az ellenkező oldalról fordultak be Bárándyék kapujához. Egy ily séta után észrevették, hogy a ház előtt ül özvegy Bárándyné. Ágnes meggyorsította lépteit, s kérte Tibort is, siessen jobban. Neki ugyan mindegy; de mamája és a - pletyka.

Ez az apró esemény megint némi diszharmóniát szült Tibor és Ágnes közt - hogy nagyon óvatos valaki, s átnyújtotta Ágnesnek a kendőjét. Ez válasz helyett erősen megszorította Tibor kezét, aztán előreszaladt anyja elé, s Tibornak hátrakiáltott, üljön hozzájok. Anyja előtt a port szidta, és közömbös dolgokról beszélt. Végre fölkelt Bárándyné, s indult befelé. Ágnes hagyta előremenni; a kapuban visszafordult, s mialatt betette maga után az ajtót, lassan odavetette Tibornak:

- Kalibán holnap is fürdik.

Egy héttel ezek után a szomszédos Csalános polgársága táncmulatságot rendezett a völgyesdi erdőben. Ott voltak Bárándyék is, Tibor is.

A szemérmes hold és kacér lampionok kellemes félhomályt terjesztettek az erdő padokkal bekerített tisztása körül. Kissé a háttérben terített asztalok voltak. A leghosszabbat a cigányok foglalták el. A közönség már szép számmal gyűlt egybe. Mehlsack molnárék, a csalánosi milliomosok, egy hosszú padot foglaltak el. Az ifjú Mehlsack, a rendező - aki hegyes orrú cipőt, hüvelykujja körméig érő kézelőt viselt - élénken társalgott Eichler Ignác gabonakereskedőnek bandzsa leányával. Kissé tovább a göndör hajú és görbe orrú fiatal Eichler csapta a szelet Zuckerkandl Melanie kisasszonynak, a vámosi fűszerkereskedő leányának, kinek vastag mamája Bremser vasúti tiszt füleit agyonbeszélte a holdvilágos est balzsamos levegőjével, a rezgő falombok titokszerű susogásával s ma kapott liptai túrójuk különös jóságával. A cigányok előtt föl s alá járó csalánosi varróleányok, egy vörös hajú kereskedőlegény s egy porcelánnadrágú gyógyszerészsegéd társaságában, úgy látszott, nagyon jól érezték magukat, mert folytonosan kacagtak. A szolgabíróék, a tiszttartóné, az ispán és dr. Ezerjófű, mint a társaság krémje, erősen kritizálták a Goldstein, Sonnerstrahl s más mindenféle stein és strahl végzetű részeseit a mulatságnak.

A tisztás kezdeténél, két platán közt, egy óriási, kivilágított fölirat pislogott: Éljen a díszes társaság!

Tibor és Ágnes egymás mellett ültek, s nemigen látszottak törődni a többiekkel. Ágnes bűbájos szemeivel édes bizalommal tekintett Tiborra, s nyájasan beszélt tiszta csengésű, mély alt hangján, Tibor kábultan, mámoros szívvel hallgatta édes szavait. A cigányok rágyújtottak arra a régi nótára: Csak titokban akartalak szeretni! Tibor közelebb húzódott Ágneshez, s szótlanul nézett sötét szemeibe. Nagyon boldognak érezte magát.

A hosszú kézelőjű és hegyes cipőjű fiatal Mehlsack, aki Ágnest épp akkor kérte fel táncra, aligha volt ily szentimentális hangulatban. S Ágnes oly vidáman járta vele a lassút, oly nyájasan nézett a szeme közé, oly helybenhagyólag mosolygott megjegyzéseire, mintha szeretetreméltósága elbájolta volna. Tibort ez roppantul bosszantotta, s alig várta, hogy Mehlsack úr letegye édes terhét.

A következett gyors polkánál izgatottságában oly őrült gyorsasággal vonszolta magával Ágnest, hogy belebotlott Zuckerkandl Melanie kisasszonyba, és elesett.

Halk nevetés futott végig a társaságon, különösen Zuckerkandl Melanie-nek tetszett e baleset, s tüntetőleg vihogott. Petrezselymet árult szegényke, s most azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem eshetik el, ha nem táncol.

Tibor roppant zavarban volt. Amint fölkelt, azon porosan meghajtotta magát táncosnője előtt, s ügyetlenül ott akarta hagyni, de Ágnes odasúgta neki:

- Táncoljunk tovább! Megesik ez jobb táncoson is.

A legutóbbi szavakat sajátságosan hangsúlyozta. Tibor gúnyolódást látott benne, s mulató kedve arra az éjjelre az ördögé lett; többé nem táncolt senkivel, bármennyire biztatta Ágnes. Egy romantikus szerelmes, aki elesik táncosnőjével: ezt ő nagyon nevetségesnek találta. Hogy azonban a dolognak némileg mégis élit vegye, ő maga hirdette leghangosabban fűnek-fának balesetét.

A terített asztalok egyikéhez ült, és inni kezdett. Ágnes, amint előtte keringőzött el Mehlsackkal, odafordította a fejét, s azt mondta neki a borra célozva:

- Ettől akar erősebben állani a lábain?

Tibor játszotta a sértettet, és ivott tovább, s mikor aztán túlontúl elég volt, fogta magát, és anélkül, hogy szólt volna, gyalog hazabukdácsolt Völgyesdre.

Másnap is rosszkedvű volt. Délután ablaka előtt látta elsétálni Ágnest, anyját és a kiélt bárót. Köszönt is, de Ágnes nem vette észre, amit ő arra magyarázott, hogy nem akarta észrevenni. Ez egy romantikus szerelmesnek sok volt egymás után. Tibor meg volt róla győződve, hogy Ágnes csak bolondot csinált belőle, s nagyokat nevet rajta a háta megett.

Őrajta ugyan ne nevessen senki! Feléje se néz többé annak a kacér, komédiázó teremtésnek. De nem ám.

S amit eddig sohse tett, este elment a korcsmába, s ott a gazdasági írnok, a tanító és a jegyző társaságában ivott, mint a kefekötő. Mikor már mind a négyüknek széles jókedvük volt, Tibor indítványára kimentek az udvarra, ahol a parasztok és cselédek táncoltak. Tibor is csípett magának egy konyhahölgyet, s rakta vele, hogy csak úgy porzott bele az udvar.

Másnap még az ágyban feküdt, mikor Garamy belépett hozzá. Nevetve adta tudtára, hogy az egész falu arról a cécóról beszél, amelyet ők az éjjel elkövettek.

- Ugyancsak jó kedvetek volt - tette hozzá még mindig nevetve.

Tibor érezte, hogy ez a nevetés csak álarca Garamy rosszallásának, megrovásának. Ki is látott valaha olyasmit, hogy egy nevelő a korcsmában magát leigya, s aztán pesztonkákkal táncoljon. Pfuj! Tibor iszonyúan elröstelkedett, s ki se merte dugni a fejét a párnák közül. Pedig a feketeleves még hátra volt. Ebéd után (Jenő már nem volt a szobában) Garamyné hozta elő ezt az ominózus tárgyat, azt mondva, hogy ugyan szép vetélytársa van Ágnesnek: a saját szolgálója.

Tibor lesütötte szemeit, s azt dadogta, hogy nem érti, mit jelent ez.

- Hát tudja-e, édes Tibor, kivel táncolt az éjjel a korcsmában?

Tiborban borzasztó sejtelem támadt; de azért gépiesen megszólalt:

- Nos?

- A Bárándyék szolgálójával, a Marcsával. Ő maga dicsekszik vele faluszerte, hogy a Tibor úrfi táncra vitte. Hogyan fog most Ágnesnek a szeme közé nézni?

- No, no, hiszen azért nem halálos vétek, amit elkövetett. Igaz, hogy lehet miatta röstelkedni... persze, hogy nem szép dolog... de csak bízza rám; majd helyrehozom én.

- Sohse fáradjon, Tercsi néni: ahogy esett, jólesett. Legalább élhetek újra magamnak.

És csakugyan, Tibor megint hetekig nem ment sehova. Az utcára se mert kilépni, abban a félelemben, hogy Ágnessel találkozik. Este ablakánál szokott üldögélni, hallgatva Ágnes zongorajátékát. S kedvenc nótáját: Csak titokban akartalak szeretni... Minden este hallgatta. Ágnes háromszor-négyszer is eljátszotta egymás után, aztán becsukta az ablakot, és más darabot nem zongorázott többé.

Tibor megint lelkiösmereti furdalásokat kezdett érezni. Hátha nincs jogában, hogy a sértettet játssza? Ágnes csak nem dicsérhette meg, hogy tánc közben, annyi ember szeme láttára, elesett vele? Hogy egyszer nem viszonozta üdvözlését, annak egyszerű oka az is lehet, hogy nem vette észre. S végre, ami azt a korcsmai táncot illeti, ebben a dologban Tiboron áll a kiengesztelés. Ágnes zongorajátékával elég világosan jelzi, hogy nem haragszik. Mind e latbavetéseknek pedig az lett a vége, hogy Tibor megint bekopogtatott Bárándyékhoz. Ágnes csak oly nyájas volt, mint bármikor; kiszidta Tibort, miért mutatkozik náluk oly ritkán, de különben szóval sem éreztette, hogy szerelmük kék egére felhő tolult.

Tibor dicsérte Ágnes zongorajátékát, s kérte, játszaná el kedvenc operájából, a Lohengrin-ből a nászdalt. Ágnes nem sokáig kérette magát. Miután a kívánt zenedarabot eljátszotta volt, hirtelen átcsapott a Csak titokban akartalak szeretni... nótába, aztán gyorsan felugrott, becsapta a zongorát, és visszaült a helyére. Tibor megköszönte a szép zenét (Lohengrint-e vagy a magyar nótát?), s kezet szorított Ágnessel. Azután, hogy zavarát, bátortalanságát palástolja, lapozni kezdett az albumban. Ott volt Ágnes több arcképe is különböző évekből. Tibor különösen a legújabbat nem győzte dicsérni, mire Ágnes ajánlatot tett, hogy szívesen cserél vele arcképet. Tibor rögtön kívánta a maga példányát, s már hozzáfogott, hogy az albumból kivegye az ígért fotográfiát, Ágnes azonban kérte, hogy azt ne bántsa, majd hoz ő neki mást. Éppen föl akart kelni, mikor az ajtón kopogtak, s Garamyné jött be, titkos bosszúságára Tibornak, aki most azt hitte, hogy elszalasztotta az arcképet. Szerencsére a romantikus szerelmeseknek is vannak ötleteik. Beszéd közben szóba jövén a regények, Tibor szörnyen megdicsérte Mérimée Prosper novelláit. Ágnes kijelentette, hogy megvannak kis könyvtárában, mire Tibor bátorkodott azokat kölcsönkérni.

Ágnes kifutott a szomszéd szobába, s néhány perc múlva egy papírba göngyölt kötettel tért vissza. Hazaérkezvén Tibor, első dolga volt a csomagot felbontani. A kötetben megtalálta, amit keresett: Ágnes arcképét, hátlapján e két szóval: Tibornak, Ágnes.

Ez a két szó megint óriási forradalmat idézett elő Tibor lelkében. Szidta magát, hogy meg nem érdemli azt az angyalt, aki nemcsak megbocsátja neki, hogy szolgálókkal táncol, hanem még szeretni is tudja. Nem tudta, hogy voltaképp csak jó taktikát követett, mikor adta a közönyöst. Gitározott volna csak Ágnes ablakai alatt, most nem gyönyörködnék abban a szép arcképben és dedikációjában!

Megint mindennapos lett Bárándyéknál. Ott ült egész délutánokon át, Ágnessel sétált minden este, szóval, egészen szerelmének élt. Nagyon boldognak érezte magát, s áldotta a sorsot, mely őt Ágnessel összehozta. Jenő, természetesen, még sokkal kevesebbet tanult, mint eddig. Mihelyt valamit nem tudott, Tibor azzal az ürüggyel, hogy nem lehet vele bírni, kihajtotta a szobából, és ment Ágneséhez.

Most már érezte, tudta, hogy Ágnes szereti őt. Rajongó lelke, panasztalanul viselt árvasága vagy mélabús tekintete volt-e a delej, mely Ágnest magához vonzotta, nem kérdezte. Kikérné számon a boldogságot! És Tibor boldog volt, életében először és utoljára.

Völgyesden súgdolódzni kezdtek a különös viszonyról. Nem bírták megérteni, hogyan tudott Bárándy Ágnes egy nevelőbe belebolondulni. Hejh, hajh, ki tudja, miért jöttek Bárándyék a fővárosból falura! És annak a kiélt, kopasz bárónak, ki tudja, mi dolga van Völgyesden.

- Ha szólni akarnék... - mondogatta Krivacsek tanító felesége titokszerű arccal -, de ne szólj szám, nem fáj fejem. Annyit mindenki tud, hogy Bárándyéknak a nyugdíjon kívül nincs más vagyonuk, pedig úri módon élnek. Fogatot, inast tartanak... de ne szólj szám, nem fáj fejem. Hejh, az a báró, az a báró! Vagy a lánya vagy az anyja... valaminek kell lenni a dologban. De ne szólj szám, nem fáj fejem.

Hogy mi köze volt a bárónak Bárándyék fogatjához, miért jöttek falura lakni, Tibor sose tudta meg. Ezt az istenek kegyelmesen befödték éjszakai homállyal. Csak egy dolog ütött egyszer szeget a fejébe. Történt, hogy egy Pozsonyban lakó közeli nőrokona Bárándyéknak halálosan megbetegedett. Minthogy a nő egészen egyedül, elhagyatva állt, Bárándynénak kellett volna ápolására Pozsonyba utaznia. Ágnes ezt be is jelentette Tibornak. Az elutazás napján azt izente Jenő által - aki köztük olyan kis postillon d'amour volt -, hogy csak másnap vagy harmadnap utazhatik el anyja. A vége pedig az lett, hogy özvegy Bárándyné se másnap, se harmadnap nem mozdult Völgyesdről, hanem helyette - Tibor nem nagy örömére - Ágnes utazott Pozsonyba A különös ebben csak az volt, hogy Ágnes elutazását is összeköttetésbe hozták a báróval, aki ez idő tájt csaknem mindennapos volt özvegy Bárándynénál.

Mások dolgaival szemben Tibor oly közönyös volt, hogy kérdés, megtudott-e volna egyáltalán valamit, ha tovább marad is Garamyéknál, ami azonban nem történt meg. Jenő a vizsgán megbukott, s Garamyék gyöngéden tudatták Tiborral, hogy az ősszel Pozsonyba mennek lakni, ami annyit jelentett, hogy felmondanak neki, s nincs rá többé szükségük. Tibor a változatosság embere lévén és semmit se gyűlölvén jobban az egyhangúságnál, egyformaságnál, nemigen bánkódott emiatt, bár még maga se tudta, mit fog majd csinálni. Aki felruházta a mezők liliomát, majd gondoskodik róla is.

Csak egy búsította: hogy Ágnestől el kell válnia. De sokkal könnyelműbb és gyengébb akaratú ember volt, hogysem ez a gondolat sokáig bántotta volna. Egy pillanatra a legjelentéktelenebb apróság el tudta keseríteni, de a holnappal már keveset gondolt. Olyan volt, mint a vaskályha, melytől a szoba gyorsan lesz meleg, de mely éppoly gyorsan hűl is.

Egyelőre úszott szerelmi boldogságában. A délutánokat Ágnesnél töltötte; este együtt ment vele Kalibánt füröszteni, vagy pedig a ház előtti padon ülve hallgatta érzéses zongorajátékát. Komoly vallomást azonban nem mert tenni. Félénk és szemérmes volt, s azt hitte, hogy a szerelem bevallása megöli a szerelmet. Mikor a válás szomorú napja elkövetkezett, és Tibor búcsúlátogatást tett, akkor is csak hangjuk reszketéséből, tekintetük lángoló nedvességéből tudták, hogy szeretik egymást. Mikor már a küszöbön állt Tibor, megragadta Ágnes fehér kis kezét és megcsókolta. Ennyiből állt ez a tiszta és boldog szerelem.

5

Új élet, új remény, előre nem sejtett küzdelmek, csalódások várták Tibort. Ha erősebb lélekkel, több akarattal bír, megküzdhetett volna az élettel, mely csak a gyöngéket teperi el. Neki azonban nem volt másra ereje, csak a szenvedésre. Tudott tűrni, hallgatni, lemondani; de arra, hogy a harcot az élettel fölvegye, gyáva volt már természeténél, véralkatánál fogva is, s nevelése, körülményei folytán még jobban megrögződött ebben a nembánomságban.

Mikor felült a vonatra, mely őt Budapestre volt viendő, nem is sejtette, mihez fog ottan kezdeni. Nem is törte rajta a fejét, hanem bízta magát a véletlenre. Ahova ez sodorja, oda fog menni. Mikor Budapestre érkezett, volt a zsebében két darab százas, mely összeget nevelői fizetéséből takarította meg. Tehát egyelőre - csakhogy meddig? - volt miből élnie. Kis hónapos szobát vett ki magának, olcsó vendéglőbe járt étkezni, s átengedte magát meddő kontemplációknak.

Mindjárt másnap írt Ágnesnek egy szakadozott gondolatmenetű, ideges, lázas levelet, melynek a rövid foglalatja az volt, hogy tulajdonképpen mért szeretik ők egymást. Mert annyi józanság mindig volt Tiborban, hogy ezt belássa. Ágnes kényelmes, dologtalan élethez volt szokva, Tibort szintén úgy nevelték, hogy mentül kevesebbet dolgozzék, mentül hiúbb legyen predikátumára, s lealázónak tekintsen minden foglalkozást, melyet megfizetnek. Azt is tudta Tibor, hogy sem Ágnesnek nincs vagyona, se neki, s így szerelmüknek a vége nem lehet házasság. Ő legalább irtózott tőle, hogy egy fényes ábrándvilág kenyérkereseti gondok prózájává silányuljon. Tisztában volt vele, hogy Ágnest nem veheti el (talán nem is menne hozzá), ha csak nem akarja, hogy szerelmükből önvád, nyomor és kölcsönös szégyenkezés legyen.

Még jobban lehangolta az a tudat, hogy Ágnessel nem fog egyhamar találkozni. Innen ideges, lázas állapota. Lassanként a világ, az emberiség ellen kezdett lázongani. Úgy vélekedett, hogy a világnak, ha jó volna, mindig el kellene fogadnia az adott helyzetet, s kinek-kinek a sorsát hajlamaihoz, körülményeihez, véralkatához igazítania. Akinek olyan a természete, hogy hőstetteket tud véghezvinni: küldjék háborúba, aki arra született, hogy felebarátjainak testi nyavalyáival vesződjék, tanulja meg az orvosi tudományt, aki jól tud táncolni, udvarolni és csinos gyerek: legyen bálrendező, s végre, aki, mint ő, úgy nevelkedett, akinek, mint neki, olyan kedélye van, hogy az életet csak szemléli, hogy csak nézője azoknak, akik a világ nagy színpadán magukat előadják: annak a végzet adjon ezer hold földet, ragyogó leányszemeket, fehér karokat, amelyek boldogítják, s szolgálatkész környezetet, amely kívánságait teljesíti. Tibor maga úgy szokta helyzetét jellemezni, hogy koldustarisznyája azért cipelhető oly nehezen, mert nagyúri hajlamokkal van telerakva, s hogy lelkében minden kollizió, életében minden bánat és tévedés abból az aránytalanságból ered, mely vágyai (meglehetősen telhetetlen vágyai) és élvezetei közt tátong. Meg volt róla győződve, hogy ő minden szép és jó iránt a legfogékonyabb lelkületű, hogy szíve tele van szeretettel és szánalommal a küzdő és szenvedő emberiség iránt, fogékony mély és lángoló szerelemre, gyöngéd, igazságszerető, minden bűnnek és hazugságnak esküdt ellensége, nagylelkű, szabadságszerető, szelíd és irgalmas szívű; de mit ér mindez, ha nem tudja, hol fog holnap ebédelni. A pénzről ugyan nem vélekedett úgy, hogy jelenléte képes boldogságot teremteni, hanem hogy hiánya - mint az egészség hiánya - megront minden boldogságot. Sőt a pénz hiányát az egészség hiányánál is nagyobb szerencsétlenségnek tartotta, mert az előbbi nemcsak a boldogságot teszi lehetetlenné, hanem az erkölcsöt is megrontja. Paupertas ipsa meretrix.

Néha voltak pillanatai, melyekben apját vádolta, s őt tekintette meghasonlott belvilága okozójául. Úgy érezte, mintha őt csak a nemezis keze sújtaná apja bűneiért. Ő költötte el vagyonát, ő tartotta vissza minden komolyabb foglalkozástól; környezetében nem látott mást, csak tétlenséget, naplopást; soha senkitől se hallotta, hogy az életet meg kell érdemelni. Tibortól se lehetett ezt várni. Nem is tudta volna, hol kezdje. Völgyesdről hozott pénze nem tartott sokáig, s még mindig nem volt semmi keresete, ismerőseitől pedig röstellt kölcsönkérni. Zsíros kalapban járt, de szegénységét nem akarta bevallani, bármennyire érezte, hogy a szemérmes koldusnak nem adnak semmit.

Mikor az utolsó forintját is elebédelte, hazament körültekinteni, mit lehetne pénzzé tenni, s abban állapodott meg, hogy másnap eladja a könyvtárát. Azt nem látja senki, meg különben nincs már szüksége rá; egészen kiolvasta. Sokat nem kapott érte, de legalább egy ideig megint nyugodtan leshette a sült galambot. Miután a könyvtár is elpusztult rostélyosok, borjúszeletek és sashegyi bor alakjában, ruháira került a sor. Először felöltőjén adott túl (úgyse volna rá szüksége tavaszig!), azután frakkján, szalonkabátján, fekete nadrágján és így sorban, míg végre csak az a ruhája maradt, amelyik a testén volt. Ekkor azután kezdett fehérneműje is eltünedezni, s mikor már ebből is kifogyott, koplalt, és hetekig kávén élt, ha lehetett, hitelbe.

De még a kávészezon se volt a végső állomás Tibor kálváriaútján. Jöttek napok, mikor már kávéra se volt aprópénze, kis hitelét is kimerítette, és egész nap nem evett semmit. Kezdte megérteni, hogy az éhes Ézsau egy tál lencséért odaadhatta elsőszülötti jogát. De még ekkor se gondolt arra, hogy valami foglalkozás után nézzen. Azzal áltatta magát, hogy büszkeségből nem megy mások kegyét és támogatását kikoldulni, pedig csak iszonyú indolenciából, jóra való restségből nem tette. Tétlenül, kopottan és többnyire éhesen kóborgott az utcákon, gyorsan beszaladva a legközelebbi kapu alá, ha egy régi iskolatársát vagy más ismerősét látta közeledni. Este nem mert hazamenni, mert a szállásbérrel is tartozott. Csak késő éjjel lopódzott haza, mikor a háziak már mind aludtak, ami azonban meg nem gátolta, hogy a szállásadó szabóné egy reggel ne nyisson be hozzá azzal a határozott kijelentéssel, hogy ha három nap alatt nem fizeti meg tartozását, kiadja a szobát. Tartsa kegyelemnek, hogy eddig is tűrte; hiszen zálogba se tarthat vissza tőle semmit.

Tibor félénken azt válaszolta, hogy három nap alatt fizet, jóllehet még sejtelme se volt, honnan kerít pénzt. Támadt azonban egy ötlete. Leült és levelet írt régi barátjának és iskolatársának, Burda Tódornak, aki Pozsonyban jogász volt. Előadta szomorú helyzetét, semmit se titkolva és a sötét színekkel éppen nem gazdálkodva. Levele azzal végződött, küldjön neki Tódor postafordultával ötven forintot, különben éhen hal, vagy legjobb esetben az utcán lesz kénytelen lakni. De bélyegre való pénze se volt, éhezett is, és nem talált semmit, amit még el lehetett volna zálogosítani. Azzal a szemtelen bátorsággal, melyet a nyomorúság szokott kelteni, lépett az utcára, hogy legelső ismerősét, akivel találkozik, megszólítja, s alkalmas ürügy alatt kér tőle egypár garast.

Találkozott is akárhány ismerősével; de nem merte megszólítani, kikerülte őket. A nyomor még nem facsarta ki szívéből a büszkeség végső maradványait. Bágyadtan, csüggedten ért ki az országútra, ahol egymás melletti boltokban ócska ruhát árultak.

Ekkor eszébe jutott, hogy a télikabátja alatt van még egy zekéje, s nyomban el is határozta, hogy eladja. Kikeresett egy sötét kapualjat, ott gyorsan levetette télikabátját és zekéjét, s aztán csak az előbbit húzta fel. A zekét télikabátja alá dugta, s bement vele a legközelebbi zsibárus boltba, ahol hosszas és szívós alkudozások után sem adtak neki érte többet egy forintnál. Egyébiránt odaadta volna ő két hatosért is; nem azért húzta le testéről, hogy még egyszer fölvegye. Zsebében lévén a pénz, sietett levélbélyeget, szivart venni, a maradékot pedig egy kurta kocsmában elebédelte és elitta.

Alig esteledett be (december volt, és így korán lett este), hazament és lefeküdt. Ha nem volt ebédje vagy vacsorája, rendesen átaludta. Arra, hogy éhségét ne érezze, nem talált más módot az alvásnál.

Harmadnap a levélhordó verte fel hosszas álmából. Csomagot hozott Burda Tódortól. A jó barát azt írta, hogy e pillanatban nincs pénze, de minthogy Tibor leveléből látta, mily gyors segítségre van itt szükség, s minthogy bis dat qui cito dat: itt küldi aranyóráját, láncát és két gyűrűjét. Vegyen föl ezekre annyi pénzt, amennyire okvetetlenül szüksége van; később majd kiválthatja.

Tibort rendkívül meghatotta e baráti önfeláldozás, ami azonban nem gátolta meg, hogy rögtön föl ne öltözködjék, s ne rohanjon a legközelebbi zálogházba. A szabóné már a folyosón leste (bizonyosan meglátta a levélhordót). Tibor nagy mohóságában csak annyit szólt neki, hogy mindjárt visszajön, váltani megy.

Az ékszerekre kétszer ötven forintnál is többet kapott (jó súlyos volt az óra is, a lánc is), s diadallal tért vissza szobatartozását kifizetni. Aznap kitűnően ebédelt, jó szivarokat szítt (hiába, úrnak született!), új kabátot, inget, gallért, kézelőt vett magának, megnyíratkozott, szóval, rajta volt, hogy megint intelligens európai külseje legyen.

Annál leverőbben hatott most rá Ágnessel való viszonya. A nyomor elűzte egy időre a drága lény emlékét, de hogy újra egy kis nyugalomhoz jutott, vérig gyötörte a belátás, hogy Ágnes nem lesz, nem lehet az övé, hogy talán nem is fogja viszontlátni. Szobácskájában lefekvés előtt összekereste Ágnes leveleit, s fájdalmas lelki rángások közt olvasta újra meg újra. Mert elválásuk óta Ágnes és Tibor folyvást leveleztek. Tibor minden levele tele volt világbánatos idegességgel; Ágnes néha csitítólag, néha oktatólag, de mindig gyöngéden és behízelgően válaszolt.

Amint most Tibor elolvasta (isten tudja, hányadszor) egyik legutóbbi levelét, melyben Ágnes csendes falusi magányát, rezignációját ecsetelte, s visszautasította Tibornak egy lázas percében írt ama kérelmét, hogy égesse el vagy küldje vissza összes leveleit: a könnyekig elérzékenyült, s lázban égő arcát a párnára nyomva, elkezdett sírni. Volt rá oka. Lehet-e gyászosabb végzet, mint egy nőt találni, akivel lelkünk minden rezdülése összhangban van, akit szeretünk, mint a saját életünket, s akit mindennek dacára nem bírhatunk, még csak nem is láthatunk?... De ha még csak ez volna! Tibor szerelme szűziességénél, higgadt gondolkodásmódjánál fogva érezte, belátta, hogy szakítania kell Ágnessel. De hogyan? Milyen alapon, mikor ő nem adott rá okot? Igaz, hogy már két levelére nem válaszolt, s egy ingerlékeny embernek ennyi is elég ok a szakításra; de hátha válaszával, melyben bizonyosan ki fogja magát menteni, megint lefegyverzi? Pedig Tibornak most kell szakítania Ágnessel, bármibe kerüljön ez a lépése. És szakított is! Oly véletlen jött közbe, mely viszonyukat anélkül is felbontotta volna, s kitűnő alkalmat szolgáltatott neki, hogy világbánatos lakonizmusát produkálhassa. A lapokban olvasta Ágnes eljegyzésének a hírét. Nem a kopasz báró, hanem Mehlsack jegyezte el. Tibor a hír olvasása után a következő levelet írta Ágnesnek:

"Asszonyom, én lump voltam, sokszor lerészegedtem, korhely életet folytattam, hogy miért, az mellékes; de ön jelent meg álmaimban, a magányban az ön nevét sóhajtottam; alakjának, emlékének tisztaságához soha egy szennyes gondolat se fért. Ön szolid, engedelmes leány volt; önmérséklete, életbölcsessége, szelíd lemondása sokszor megszégyenítettek, s a vége mégis az, hogy annak nyújtja szép fehér kezét, aki éppen utána nyúl. Mi a hűség, asszonyom?"

Egy utóiratban még kijelentette, hogy választ nem kér, nem is kapná meg, mert új lakásba költözött. Nem mondhatni, hogy valami könnyű szívvel írta volna ezt a levelet, bár némileg hízelgett hiúságának, hogy mégis az övé az utolsó szó.

Kevéssel ezután más változás is történt Tibor életében. Nagybátyja, Sármezey Andor titkos közbenjárására kapott egy szerény, de tisztességes hivatalt a vasútnál. Erősen föltette magában, hogy új és az eddiginél hasznosabb életet fog kezdeni. Nemcsak hogy kijön fizetéséből, hanem meg is fog belőle takarítani. Eleinte be is váltotta elhatározását. Szorgalmasan járt el hivatalába, szabad idejét nagyobbrészt otthon töltötte, olvasott, tanult, s ezt a bár kéj nélküli, mégis jóleső nyugodtságot érezte, melyet csak a munka képes az emberi szívbe oltani. Eszébe se jutott töprengeni, mi célja van az életnek; elég, hogy napjainak volt célja.

Egy kellemes hírt is hallott Garamy Sándortól, akivel hosszú idő után megint találkozott a színházban. Azzal lepte meg, hogy a Bárándy Ágnes és Mehlsack Henrik közt tervezett házasság szétment. Ágnes - senki sem tudja, miért - visszaküldte neki a jegygyűrűt. Tibor hiúsága nem bírt más okot kitalálni, mint az ő levelét, melynek nem várt hatást kellett légyen Ágnesre gyakorolnia. Hosszas habozás és magával évődés után végre le is ült íróasztalához, s egy siránkozva mentegetődző, de őszinte szívből fakadt levelet írt régi szerelmének. Ágnes válaszolt, de csak néhány sort. Körülbelül ezt írta:

"Ön ideges gyermek. Hát azt szerette volna, hogy mint ama regénybeli vén szűzek, húsz évig várjak önre, míg végre megjelenik, és megkéri kezemet? Ön nem érti a világot és az emberi szívet. Ne legyen olyan naiv, és tanuljon meg felőlem jobban gondolkodni."

Tibor százféle érzelmek közt olvasta e rövid levélkét, s végre is célzást látott benne rejleni, hogy kérje meg Ágnes kezét. Valószínűleg így gondolkodott Ágnes: Most már van hivatala, tehát megteheti. Igen, de minő hivatala! Abból ugyan egy kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor nem tart el egy kényelmes élethez s a legdisztingváltabb körökkel való érintkezéshez szokott Bárándy leányt. Meg adósságait is törlesztenie kellett; míg ezekből ki nem kászolódik, szerény fizetését se fordíthatná egészen a háztartásra. Elvehetne egy szatócsnak vagy legföljebb egy szerény hivatalnoknak a leányát, de Bárándy Ágnesre gondolni se mer. Különben is megbarátkozott azzal az eszmével, hogy nem nősül meg soha. Ismerte lázas, telhetetlen, nyugtalan természetét, mely örökké új ingereket, változatosságot keres, s tudta, hogy olyan nőt, aki neki tetszenék, nem kap, s nem is vehetne el; olyan pedig, akit elvehetne, neki nem kell.

Bosszankodott, minek írt Ágnesnek, mire való volt a régi emlékek zsarátnokát új lángra éleszteni. Most ismét hónapokba fog kerülni, míg a szívében újra meggyúlt reminiszcenciák hamuvá égnek. Nyugalmas életére is rossz hatással volt Ágnes levele. Lelkében újra feltámadt valamennyi ördög; az életláz megint gyötörni kezdte, s ismét a szilaj és célhíjas cigányéletre adta magát.

6

Egy soha be nem záródó kávéházban ismeretséget kötött egy pénztárosnővel, aki végzetes szerepet volt játszandó életében. Dolóresznek hittak (ama bizonyos hölgyeknek mind szép és ritka nevük van), s pityókos állapotban ismerkedett meg vele. Józanul sokkal bárgyúbb és flegmatikusabb volt, hogysem kasszírnők meghódítására indult volna.

Dolóresz töpörödött, vézna kis jószág volt, se fiatal, se szép, s Tibornak volt mit hallani barátaitól, hogyan lehet egy ilyen maskarába belebolondulni. Ha még tisztességes nő volna, azt lehetne mondani, hogy talán kedélye, műveltsége, kellemes modora hódította meg: így azonban talány volt előttük Tibor erős vonzalma. Igaz ugyan, hogy ő se volt valami Adonisz, de a férfiról azt szokták mondani, hogy elég szép, ha egy csipetnyivel szebb az ördögnél.

Tibor a cimborák jó tanácsaira nem sokat hajlott. A szerelem dolgában a szíven kívül nem hallgatott más tanácsadóra. Gyerek se volt már (épp akkortájt lett nagykorú), sőt ha igaz, hogy az ember szenvedéseinek korával bír, öreg embernek lehetett mondani. Az élet bizonyos pontjáig érve, többé nem teszünk magunknak szemrehányásokat tetteink miatt. Lassanként sűrűbb lesz a vér, s az ember a bolondot is nyugodtan cselekszi.

Így volt ezzel Tibor is. Látta, hogy a kávéházi Magdolna is vonzódik hozzá, nemcsak számításból (akkor ugyan rossz áldozatot szemelt ki magának!), hanem szíve őszinte gerjedelmével. Őrült lázában annyira ment, hogy Dolóreszt kezdte összehasonlítgatni Ágnessel, s nem ritkán ennek rovására. Ágnest nagyon számítónak, tartózkodónak találta, akiben csak az ő részéről tapasztalt közöny keltette föl a tetszésvágyat, s aki akkor látszott legjobban vonzódni hozzá, ha egy ideig végleg elhanyagolta. Mihelyt Tibor engedett szíve heves vágyának, s Ágnes előtt szenvedélyes hévvel megnyilatkozott, ez mindannyiszor csudálatos hidegséget tanúsított irányában. Úgy tetszett neki, mintha érezte volna legyezőjét, mellyel a kebléhez áramló szerelmi tűzfolyamot magától elűzte.

Dolóresz egészen másforma nő volt. Ha Tibor megsértette, a bántalmat szelíden és alázatosan látszott tűrni; ha hízelgett neki, lehunyt szemekkel egészen átengedte magát kéjérzetének, s mint a madár álmában, csak elvétve hallatott egy szerelmes, turbékoló hangot. Tibor - főleg, ha többet ivott - gyakran durván beszélt vele, s többen azt is látták, hogy egyszer megütötte; de Dolóresz sose viszonozta a sértéseket és bántalmakat. Egyszerűen búsan lehorgasztotta a fejét, vagy elővette zsebkendőjét, s letörölte vele könnyeit.

Tibor pajtásai nem győzték eléggé bámulni a mamzel kitanultságát, amiért néhánnyal össze is kapott. Dolóresz minden szabad idejét Tibornál töltötte, s ez valósággal nem tudott vele betelni, s hivatalát miatta teljesen elhanyagolta. Későn járt be, mindent pontatlanul végzett, s nemegyszer vonta magára följebbvalóinak szigorú megrovását. Olyan természete volt, hogy ami erőt vett lelkén, az teljesen elfoglalta. Másra nem volt, nem jutott sem ideje, se gondja, se kedve. Egészen és kizárólag Dolóresznek élt.

Különösen az az önzetlenség vesztegette meg Tibort, melyet Dolóresz szerelmében tanúsított. Nem csikart ki tőle sem ígéreteket, sem anyagi haszonra nem számított. Úgy látszott, hogy minden hátsó gondolat és érdek nélkül engedte át magát szíve vonzalmának. Nem törődött vele, ha csúfságokat beszéltek róla, megadással tűrte Tibor szeszélyeit és bántalmazásait, s boldog volt, ha egyedül lehetett vele kis szobájában.

Tibor mindazonáltal többet költött, mint amennyire szerény fizetéséből telt. Valahányszor Dolóresznek éji szolgálata volt, vele virrasztott a kávéházban, ami természetesen alkalmat szolgáltatott a költekezésre; ha rossz idő volt, kocsin vitte haza, s nemegyszer puszta hiúságból, hogy az urat adja előtte, oly dolgokra dobott ki pénzt, aminőkre máskor még az ő pazarló természete sem áhítozott. A vége az lett, hogy adósságokba merült. Ehhez járult, hogy följebbvalói már torkig voltak hanyagságával, s végre is kényszerítve érezték magukat kitenni a szűrét, amit Tibor röstellt ugyan, de a dolgon már nem lehetett változtatni.

Nagybátyjától kapott atyai tanácsokkal telt levelet, melyben jóakaratúlag figyelmeztette, vegye már egyszer komolyan az életet, mert így okvetetlenül el fog zülleni. Tibor szokott érzékenykedésével válaszolt, ami Sármezeynek egy újabb, még komolyabb hangú levelét vonta maga után. Tibor nem válaszolt rá, s lassanként egészen megszakadt az érintkezés közte és nagybátyja közt.

Kölcsönös hallgatag neheztelés támadt köztük; nem tudtak, nem hallottak egymásról semmit. Még kellemetlenebbül érintette Tibort Tódor barátjának levele, melyben szívére kötötte, hogy legalább óráját - mely emlék apjától - váltsa ki; a többi tárgyra, ha lejáratuk meg van hosszabbítva, szívesen vár még.

Hiszen ha lett volna meghosszabbítva! Csakhogy nem volt; a zálogcédula lejártakor Tibor éppen nem örvendett olyan helyzetnek, hogy annyi kölcsön után járó kamatokat fizethetett volna, s így a gyűrűk s az óra láncostul szépen odavesztek. Tódor látván, hogy levelére nem kap választ, küldött annyi pénzt, amennyin az órát ki lehetett volna váltani; de Tibor, kinek most egyébre kellettek a bankók, a küldeményt habozás nélkül a saját céljaira fordította.

Szerencséje volt, hogy az ifjúkori barátság, mint a pézsmaillat, ha egyszer bevette magát a szívbe, onnan nem egyhamar törölhető ki. Tódor kitalálta, mi történt az ő ékszereivel, de mentő okokat keresett Tibor számára, és egy szóval sem adta tudtára neheztelését. Megelégedett annyival, hogy többé nem írt neki, aminek különben Tibor örült legjobban; legalább nem kellett hazugságokkal vagy lealázó önbeismeréssel mentegetőznie.

Eközben tovább tartott viszonya Dolóresszel, aki, bár tudta, hogy Tibor most megint oly elhagyatva áll, mint az ujja, mégis a régi türelemmel és gyöngédséggel csüngött rajta. Tibor azonban idővel szemlátomást megváltozott. Mogorva, magábazárkózott lett, és kerülte kasszírnőjét. A kávéházban hetekig nem mutatkozott, s ha Dolóresz meglátogatta, kurtán bánt vele, s mindenképp értésére adta, hogy terhére van. Megint koplalás és nélkülözések napjait élte, s nem volt kedve hervadt ajkak csókjait élvezni. A nyomor elfojtotta érzékiségét, s ingerlőbb volt szemében egy hentes kirakata, mint a világ összes szép szemei, fehér nőkeblei.

Egy nap - éppen karácsonyeste volt - zárva találta szobaajtaját, s midőn a háziaktól kérte a kulcsot, ezek azt felelték, hogy olyan nincs. Míg nem fizeti ki tartozását, nem is eresztik be.

Tibort csaknem megütötte a guta. Tudta, hogy most nem küld neki senki becsapható órát és láncot. Ama kénytelenség előtt állt, hogy karácsony szent estéjét hajléktalanul, éjjeli kávéházakban, lebujokban töltse.

A kiskocsmában, amelybe betért vacsorálni, szokatlan csend uralkodott. Meglátszott, hogy a mai estét, aki csak teheti, családi körben vagy jó ismerősöknél tölti. Ezen az estén örömben részesülnek még az árvák is, s árvák árvája, akinek ma sem okoz senki és semmi örömet. Ilyen árvának érezte magát Tibor. Félénken és lesütött szemekkel szopogatta borát, mintha attól tartott volna, hogy képéről leolvassák hajléktalanságát. Akik családi élet nélkül, magukra hagyva nőttek fel, lélekben hamar megöregszenek, s vagy képmutatókká, vagy félénkekké válnak. Vagy keresztülhazudják magukat a világon, vagy csiga módjára összehúzódnak a legkisebb barátságtalan érintésre.

Tibor ez utóbbiakhoz tartozott. Minthogy álcáskodni nem tudott, mindjárt zavarba jött, s minden mozdulata elárulta, mi okozza zavarát.

Most is úgy rémlett neki, mintha ujjal mutatnának rá az emberek. Ni, ennek nincs egy párnája sem, amelyre fejét lehajtsa!

Lehet, ha valaki jól megfigyeli Tibort, csakugyan ilyet gondol, oly szárnyszegetten, meglapulva ült asztalánál. Húzta-halasztotta a fizetést, hogy mentül később kelljen a kávéházba indulnia, s csak akkor kelt fel végre, mikor a kocsmáros figyelmeztette, hogy be akarja zárni üzletét.

Most azon tanakodott Tibor, hol töltse az éj hátralevő részét. Útjába esett az a kávéház is, melyben Dolóresz ganimédeskedett, de oda most apja minden elpazarolt birtokáért se ment volna be. Gépiesen, tompa érzéketlenséggel a Király utca felé irányozta lépteit, s ott a legzajosabb, legrondább bűnbarlangot szemelte ki éji tanyául.

Leült az aránylag legcsöndesebb zugba, rendelt valamit, és újságot kezdett olvasni. A füllesztő, meleg levegőben, a kábító zsivajban azonban csakhamar annyira elálmosodott, hogy az újságot maga elé tartva, kezdett bóbiskolni. Legelőször a pirosított képű dámák vették észre ily állapotban, s nevetve fricskázgatták az újságot, mellyel Tibor képét eltakarta. Ez úgy tett, mintha semmit se venne észre, fölegyenesedett székében, s rendületlen komolysággal tovább olvasta a hírlapot. De mentül jobban erőltette szemeit az olvasásra, ezek annál konokabbul tagadták meg neki a szolgálatot. Néhány perc múlva már megint szaporán bólintgatott a fejével. Egy kávéházi hölgy - talán a legcsúnyább az egész helyiségben - közeledett hozzá, hátrasimította lelógó haját, s az effajta nőknél nem ritka részvéttel szólalt meg:

- Szegény kicsikém! Ha nincs lakása, jöjjön hozzám aludni.

Tibor dörmögött valamit, hogy dehogy nincs, hanem korán reggel el akar utazni a vasúton, s ha most lefekszik, átalussza az indulás idejét; aztán megint az újságlapra függesztette szemeit; de a táncoló betűkből hasztalan iparkodott értelmes mondatot összeállítani. Végre is győzött rajta az álom, félredobta az újságot, fejét lehajtotta a márványasztalon nyugvó két karjára, s csakhamar oly jóízűen kezdett szunyókálni, mintha selyempárnákon aludnék.

Rövid idő múlva arra ijedt fel, hogy valaki az öklével iszonyút ütött a márványasztalra, s erősen megrázta az egyik kezét, egyúttal rekedt és kellemetlen hangon kiabálta:

- Szé, voln szé zi hir auszsláfn? Téz iz ka gósztház. Klaj lasz i ina aretirn!

A fizetőpincér eme fenyegetésére nem volt kádencia. Tibor annyira megrémült az arretálás gondolatára, hogy egyszeriben kiment a szeméből minden álom, s a legkifogástalanabb éberséggel várta be a reggelt, amikor egy más kávéházba indult reggelizni, útközben cinikusan dúdolva:

Csaknem délig elült kávéja mellett, részint a friss lapokat olvasva, részint a tekézőket nézve, részint kétségbeesett gondolatokat kergetve. Egy ideig úgy érezte, hogy véget kell vetnie ennek a nyomorult, hiábavaló életnek; ennek a lehetetlenségét azonban belátta, midőn arra gondolt, hogy pisztolyra való pénze sincs.

Habozva, céltalanul lépett ki az utcára. Csikorgó hideg volt, s az éji havazás nyomai még ott fehérlettek a kövezeten. Csak legalább nyár volna, most kimehetne a Városligetbe, leheveredhetnék a zöld fűbe, s aludhatnék kedve szerint. De mit csináljon most, ebben a hidegben, midőn még az utcán se lehet járni! Van még egypár ismerőse, akiket fölkereshetne, de röstelli. Ha valaki magától, önként felajánlá szívességét, nem utasítaná vissza; de ő bizony nem alázza meg magát.

Ily érzelmek közt ácsorgott Tibor a Váci utcán. Cipőjén meglátszott, hogy reggel senki se tisztította, nadrágja csatakos, haja fésületlen volt, arcbőrén a virrasztás folytán kitágultak a pórusok, és kezei úgy néztek ki, mintha egy hétig nem mosta volna. A boltokban, melyek e legnagyobb ünnepen nyitva voltak (mert az üzlet az első), szokatlan élénkség uralkodott. Akinek csak volt valakije - és zsebében valamije -, angyalfiát vásárolt. Egy titkos hang zúgolódni kezdett Tibor bensejében, hogy a kereszténység legigazibb ünnepe, a karácsony is a gazdagoknak hoz legtöbb örömet, s a szegény legföljebb alamizsnát kaphat.

Egyszerre, mintha minden tagja megmerevedett volna, mozdulatlanul állt meg egy helyben. Egy játékkereskedés előtt meglátott egy szőke fürtű kislánykát, egy elhízott asszonyt és egy veres orrú férfiút. Éppen a boltból léptek ki, s a kövér asszony csomagot vitt a kezében. Tibornak az volt az első gondolatja, hogy utánuk megy, s megszólítja őket; hiszen az a kövér asszony mostohaanyja volt valamikor, az a szőke kis jószág az ő nevét viseli, s a keresztlevele azt mondja, hogy a húga; az a veres orrú úriember pedig szintén régi ösmerője: Prebenyák Mihály, atyjának egykori orvosa. Ha hozzájuk csatlakozik, oly hosszú távollét után, bizonyosan szívesen látják, s meghívják magukhoz. Úgy van, megszólítja őket! Prebenyákné előtt nincs mit szégyenkeznie.

Tibor átcsapott az utca másik oldalára, és egy ideig lassú léptekkel követte Prebenyákékat.

Erősen tusakodott magával, végrehajtsa-e szándékát vagy sem. Súlyos ellenindokok merültek föl lelkében. Eszébe jutott, hogy mostohája mindig rossz szelleme volt; hogy a nevét sem ejtheti ki anélkül, hogy ne szégyellje magát, s hogy évek óta nem találkozván vele, különben is egészen idegenekké lettek egymásnak. A hiúság is azt tanácsolta neki, ne szólítsa meg azt a szívtelen nőt, aki bizonyára titkos megelégedéssel fogja látni tisztítatlan cipőjét, gyűrött kalapját, álmos szemeit. Ez a gondolat végre mindent legyőzött. Tibor megállt s várt, míg a nagy Kristóf előtt Prebenyákék letértek a Váci utcáról, aztán sarkon fordulva, visszafelé indult.

Ugyanebben a pillanatban majdnem összeakadt egy fiatalemberrel, akit még a Sármezeyéknél töltött korból jól ismert. Pissek Lajos volt, aki a fővárosban jogot tanult, ő állította meg Tibort azzal a konvencionális megszólítással: hogy vagy?

- Amint láthatod - felelt Tibor.

És Lajos eleget látott. Nem azért volt jogász, hogy ne találjon ki bizonyos helyzeteket, minőkről a telt hasú filiszterek bölcselme álmodni se képes. Megkérte, ha nincs különös dolga, jöjjön vele. Otthonról kapott sonkát, kalácsot, pogácsát; legalább lesz valaki, aki segítségére lesz e holmi elfogyasztásában. Tibor nem várt, hogy Lajos ismételje meghívását, hanem szokatlan buzgalommal a karjába csimpajkodott, és fölhevült képzelemmel, izgatott aggyal lépegetett oldalán. Már nemcsak a "szenvedés hiánya" tetszett neki boldogságnak, hanem azon is tudott örülni, ha sok baja közül egy múlt el tőle, ha csak egypár órára is. Most ugyan az álmosság volt legfőbb baja, de reménykedett, ha egyszer Lajosnál lesz, és jóllakik sonkával, pogácsával, talán csak fog találni egy kanapét vagy karszéket, ahol Lajos engedelmével majd kialudhatja magát. Falatozás közben elmondott egyet-mást szomorú sorsáról. Nem mert ugyan mindent nyíltan bevallani, de Lajos azért eleget értett beszédéből, s ő maga csikarta ki Tiborból a vallomást, hogy nincs lakása.

A lágyszívű jogászt megindította barátjának helyzete, s nyájasan meghívta, aludjék addig nála, míg a sorsa jobbra fordul. Egy párnát, takarót majd csak kerít, és a pamlagon nyugodtan alhatik akármeddig. Tibor mohón kapott a meghíváson, s nyomban le is vágta magát a díványra, és aludt estig, amikor újra jóllakott sonkával és pogácsával. Lajos estére meg volt híva egy ismerős családhoz; ezért egyedül hagyta Tibort, amit ez azonban nemigen bánt. Jóllakott és alhatott: mi más kellett neki mostan! Csaknem azt lehetett mondani, hogy jól érezte magát. Másnap tiszta fehérneműt is kölcsönzött neki Lajos, s teljesen rendelkezésére bízta a hazulról kapott ennivalót. Így élt nála Tibor egy hétnél tovább. A pamlagon aludt, a sonkát pusztította, Lajos ingeit viselte. Egészen beleélte magát ebbe a helyzetbe, s mindenben a pillanat embere lévén, nem tűnődött rajta, mi lesz vele holnap. Ezzel ő nem gondolt.

De bezzeg gondoltak mások! Egy reggel még a kanapén nyújtózkodott, midőn Lajos szobaasszonya, egy süket vénasszony, nagy lármával rontott be a szobába, s éles szemrehányásokat tett az úrfinak - Lajosnak - mit hoz ide mindenféle dibdáb népséget. Ő ugyan nem engedi, hogy a díványát tönkretegyék! Egy-két napig csak elnézte a dolgot, de örökké ez nem mehet így. Ha az úrnak - Tibornak - az ő szobájában tetszik aludni, fizessen érte, vagy pedig hordja el az irháját, s ne szemtelenkedjék többé ide.

Tibor arcára húzta a takarót, s úgy tett, mintha még aludnék, s nem hallott volna semmit. Lajos néhány csitító szót mondott a dühöngő szipirtyónak, aki végre azzal a fenyegetéssel hagyta el a szobát, hogy többé ne kapja itt ezt a csavargót, mert kidobja.

Ezt az esetet Lajos nem kevésbé röstellte, mint Tibor. Bosszantotta, hogy ily kevés tekintélye van (honnan is vegye egy szobaúr!), mely most, miután a vén banya látta volt, milyen barátjai vannak, hihetőleg még jobban le fog szállni, s titkos szemrehányásokat tett magának, minek nyitott Tibornak ázilumot. Szándékos célzással megkérdezte tőle, tud-e fizetni. Persze, azt válaszolta, hogy nem.

- Akkor, fájdalom, ma este már nem jöhetsz el. Hiszen hallottad, mit mondott a vén boszorkány.

Tibor oly kétségbeesett arckifejezéssel fogadta e felmondást, hogy Lajos jónak látta hozzátenni:

- Hacsak nem találsz ki valami módot a vén banya kijátszására. Mert ha téged még egyszer itt talál, kitelik tőle, hogy botrányt csinál.

Tibor nem sokáig törte a fejét. A megszorult emberek találékonysága megszállta őt is, és megkönnyebbülten tudatta barátjával, hogy ne féljen semmit: tudja ő a dolgot úgy elintézni, hogy a mérges sárkány nem fog észrevenni semmit. Lajos fürkészte, hogyan akar ehhez hozzáfogni, de Tibor, azt mondva, hogy az az ő dolga, ki nem elégítette kíváncsiságát. Elég, ha biztosítja, hogy sikerülni fog.

Mikor a két jó barát este hazajött a vendéglőből, ahol Lajos vacsorált, Tibor pedig a szállásadójánál megevett sonkát öblögette le egy kis lőrével, mind a kettőn bizonyos félelem vett erőt. Lajos attól tartott, hogy barátja egyszerűen nyerni akart egy napot, és sehogy se fogja a nála maradhatást kieszközölni; Tibor viszont attól riadt vissza, amit tenni készült (hogyan fog Lajos rajta nevetni!); de belátta, hogy a maradásra ez az egyedüli mód.

A szobában erősen be volt fűtve. Tibor levetette cipőjét, télikabátját, s a ruhaszekrényben helyezte el. Aztán egy párnát kért Lajostól, s ruhástól, ahogy volt, lefeküdt a pamlagra, és a nagy ágyterítővel betakaródzott. Lajos most már biztosnak vélte, hogy Tibor csak időt akar nyerni, s neheztelő hangon figyelmeztette, hogy ha reggel el akar menni, mielőtt a banya kijön a cipőért, ha azt akarja, hogy meg ne lássa, nagyon korán kell ám fölkelnie.

- Mondtam már, hogy ez az én dolgom - válaszolt Tibor némi felindulással -, csak te aludjál nyugodtan.

Lajos eloltotta a lámpát, s a két jó barát, a szülői házból kiröppent, de azért onnan élő, tápláló melegét az idegenben is érző Pissek Lajos a kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor, a hajléktalan, bitang és csavargó árva, csakhamar az álom jótékony egyformaságát érezte. Tibort lefekvés előtti elhatározása már az első tejeskocsik zökögésekor fölverte álmából. Ekkor már hideg is volt a szobában, s didergett.

Óvatosan, hogy Lajos föl ne ébredjen, visszatette a párnát helyére, összehajtogatta az ágytakarót, aztán lábujjhegyen a ruhaszekrényhez közeledett, nesztelenül kinyitotta és belebújt. A szekrény elég nagy volt arra, hogy Tibor, mint egy kádban, leülhetett benne, bár se derekát, se lábait nem bírta kiegyenesíteni. De mit, egy-két óra nem a világ; kalodában vagy rövid vasra verve még kutyábbul érezné magát. A szekrény ajtaját belülről behúzta, s mozdulatlanul várta, mikor hallja meg a vén hárpia papucsainak csoszogását.

Jó másfél órát tölthetett ebben a nem kellemes és nem méltóságos helyzetben. Ekkor végre felhangzott a várva várt papucscsoszogás, s a vén banya megjelent a szobában. Tibor meg se moccant, bármennyire átkozta magában a banya lassúságát. Ez tüzet rakott, mosdóvizet hozott, kitisztította a cipőt, kiporolta Lajos ruháit (minden darabot külön hozva be), s végre megelégedését fejezte ki, hogy a lump már nincs itt. Nem is köszönte volna meg, ha itt találja.

Lajos megnyugtatta, hogy ezentúl senkinek se fog éjjeli szállást adni; most már tudja magát mihez tartani; de magában álmélkodott, hova tűnhetett Tibor.

Ez, mihelyt a vén banya eltávozott, kinyitotta a szekrényt, s most már nem oly óvatosan és halkan, mint ahogy beleült, kilépett belőle. Lajos bámulatát, mely az első pillanatban elfogta, falrengető kacaj követte, amin Tibor nem győzött eléggé méltatlankodni. Megmondta, hogy a vén banya nem fog észrevenni semmit, tervét keresztül is vitte: hát mi van ezen nevetnivaló? És bár Lajos tovább nevetett, Tibor még sokszor várta a ruhaszekrényben ama bizonyos papucscsoszogást.

7

Aki nem ismerte Tibor páratlan indolenciáját, azt hihette, hogy egy új Diogenész született ebben az álszégyennel, igényekkel telt korban. Csak legelemibb természetű szükségeit iparkodott kielégíteni. Mihelyt jóllakott, s lefeküdt a pamlagra, nagy lelki nyugalommal várta, hogy másnap ugyanezt ismételje. Azelőtt szerette, ha szép nyakkendője volt, hízelgett hiúságának, ha egy ügyesen varrt cipő kedvezően tüntette ki lábainak kis voltát; most ilyen dolgokra nem is hederített; a nagyobb gond elnyomta a kisebbeket. Máskor gyönyörködött egy szép leányarcban, kéjesen szívta május virágillattal telt, sugárzó levegőjét, egy szép költemény édes-bús ábrándokba ringatta: most az érzelmek eme fényűzése, a lelki élet eme fölöslege nem fért hozzá. Mikor havazott és fagyott, érezte, hogy fázik; ha az aszfalt besüppedt léptei alatt, s homloka gyöngyözött a verejtéktől, tudta, hogy nyár van; mint az állat, csak az önfenntartási ösztön sugallatát követte.

Csak a pillanatnyi bajok okoztak neki szomorúságot, a jövő esélyei nem aggasztották. Mit bánta ő, mi lesz vele egy hónap múlva, csak holnap-holnapután emészthesse kellő nyugalomban vacsoráját. Ha azt mondták volna neki: holnap nem lesz, hol aludnod, kétségbeesés szállta volna meg; de ha valaki figyelmezteti, vigyázzon jobban gyönge egészségére, mert ha így folytatja, egy év múlva eltemetik, bizonyosan a szemébe kacag Tibor. Nem a haláltól fél ő, hanem a földi szenvedésektől, nyomorúságoktól.

Pedig ez a buddhista világnézet, mely az embert a tétlenségre, boldogtalan szemlélődésre kárhoztatja, volt oka minden szenvedésnek. Napokig el tudott tűnődni a földi dolgok hiúságán, az emberi törekvések haszontalanságán, a szerencse változandóságán, a szívet boldogító érzelmek, az ifjúság, a tavasz, a szerelem és a szépség mulandóságán; de arra sohase gondolt, hogy ha nem akarja sorsát súlyosbítani, tennie is kell valamit. A jognak mindjárt apja halála után hátat fordított, s más után se nézett. Hamleti tépelődései minden tettét halvánnyá betegítették, s életének minden napját a szó szoros értelmében ki kellett küzdenie: ez volt összes tevékenysége, melyet az életben kifejtett.

Ilyen állapotban találta őt legjobb ifjúkori barátja, Burda Tódor, aki, letevén az ügyvédi vizsgát, a fővárosba jött letelepedni. Az óra és a gyűrűk történetét gyöngédségből elő se hozta Tibornak, s mikor ez maga kért tőle pirulva bocsánatot, azt felelte, hogy barátok közt az ilyet nem szabad nagyon szigorúan venni. De magában aligha gondolkodott így.

Burda Tódor a munka embere volt. Anyjának, egy becsületes özvegyasszonynak, akit nagyon szeretett, volt kis vagyonkája, mely azonban nem volt elég arra, hogy Tódor belőle megélhetett volna: kenyérkereset után kellett látnia. Szellemi tehetségei mérsékeltek voltak; ezt a hiányt azonban pótolta a szorgalom és kitartás, mely tulajdonokat a társadalom jobban jutalmazván, mint a tétlenül elmélkedő tehetséget, Tódor már jogász korában tisztességes jövedelemre tett szert.

Csinos kis lakást vett ki magának a főváros egyik csendesebb utcájában, s látván Tibornak istentől-embertől való elhagyatottságát, ingyen átengedte neki a kis udvari szobát, megosztotta vele takarékos kosztját, s gyöngéden kényszerítette, hogy fogadja el viseltes ruháit. Hogy mindezeket Tibor mégis viszonozza valamivel, Tódor irodájában adott neki foglalkozást. Iratokat másoltatott, s más apróságokat végeztetett vele. Titokban pedig utánajárt, hogy egykori legjobb barátjának valami kis hivatalt szerezzen. Szemben vele az oktató szerepét játszotta, s szemrehányó komolysággal kérte, ne hagyja úgy el magát. Ha nem mozog, nem keres, nem is fog találni semmit. Hiszen már a biblia is azt mondja, hogy csak a zörgetőnek nyitják meg az ajtót. Minő könnyelműség volt tőle abbahagyni a jogot s nem szerezni diplomát! Amilyen összeköttetései, ösmeretségei voltak, most már tisztességes állása lehetne a minisztériumban, vagy más téren haladhatna a boldogulás útján.

Ha nem tetszett neki a jog, atyja halála után még mindig választhatott volna más pályát, vagy legrosszabb esetben, ha fel is hagyott volna tanulmányaival, régen kaphatott volna állást, melyet nem kellene szégyellnie, s melyből megélhetne becsülettel. Így azonban ő az oka, bármi történik vele; igazán csuda, hogy még nem süllyedt mélyebbre.

Tibor minden különös megjegyzés nélkül hallgatta végig barátja intelmeit; legföljebb annyit válaszolt, hogy arra, hogy másképp cselekedjék, még egyszer kellene a világra jönnie.

Sivár egyhangúságban követte egyik nap a másikat. Tibornak nem volt mit remélnie, de még rosszabbra se fordulhatott a sorsa. Legalább ő így gondolkodott. De az élet azt mutatja, hogy a koldusnak is van vesztenivalója, s hogy még szegény Tamást is érheti új fájdalom és veszteség.

Ama néhány év alatt, mióta Tibor Ágnest nem látta, meglehetősen elmosódtak lelkében e drága lény vonásai. Csak arcképét, melyet mindig üres tárcájában viselt, s mely csókjaitól meglehetősen szétmázolódott, nézegette még titokban esténként, ha a rendesnél több bort ivott, s ábrándos hangulat szállta meg. Ilyenkor meglegyintette az emlékezet szellője, és illatot hozott magával távol eső melegebb vidékről. Tibor büszke megelégedéssel gondolt rá, hogy ez a fennkölt lelkületű, ragyogó szemű, nemes leány őt szerette, s hízelgett vele magának, hogy neki is a "Liebesgut der besten Frauen" jutott osztályrészül.

Burda Tódor előtt azonban, aki jól ismerte Ágnest, nem merte a nevét kiejteni. Egyáltalán nem emlegették közös ismerőseiket. Tibor nem volt oly állapotban, hogy velük érintkezhetett volna; kikerülte, ha valamelyikkel találkozott, és ha véletlenül együtt ment barátjával, megszökött oldala mellől, ha ismerőst látott velük szembejönni.

Egy szép tavaszi este egyedül hevert Tibor kis szobájában, melyet barátja neki másolás fejében átengedett. Miután szalonnából s egy nagy darab kenyérből állott vacsoráját elfogyasztotta volt, elővette azt a csomagot, melyben az Ágnestől kapott levelek voltak, s ezeket kezdte olvasgatni. E gyengéd szív kedves, őszinte megnyilatkozása, mint mindig, most is varázserővel hatott lelkére.

Heves vágy szállotta meg, hogy Ágnest még egyszer lássa az életben, még egyszer megcsókolhassa azt a hervadt liliomhoz hasonló kezet, azt a gyémánt ragyogású s mégis oly szelíd tekintetű szemet, hogy karjaiban még egy óráig boldog legyen, ha mindjárt végórája is lesz az. Fölkelt, kinyitotta az ablakot, s mohón szívta magába az udvaron virágzó akácok illatát.

Ebben a merengő, félig eszméletlen állapotban találta őt a belépő Tódor. Látván, hogy Tibor nem is veszi észre bejövetelét, hozzáment az ablakhoz, s vállainál fogva jól megrázta.

- Megint a holdat bámulod? Nincs azon mit nézni; még ennél a földnél s a rajta lakóknál is hidegebb. A napot szeresd, az melegít, világít, életet hoz létre.

- Nekem a nap is sötét és hideg; már én csak jobb szeretem a csöndes éjszakát; ez hasonlít az életemhez.

- Úgy okoskodol, mint egy eszkimó vagy egy fóka; nem is tudom, nem kering-e vér helyett jeges víz az ereidben. Hallottad volna csak, hogy szapult ma is valaki!

Tibor egy mozdulatot tett a kezével, mely körülbelül annyit jelentett, hogy mit bánja ő, aztán jól palástolt kíváncsisággal kérdezte:

- Kicsoda?

- Találd ki!

- Tudom is én! Ha szapulásról van szó, bizonyosan mindenki.

- Mindig a régi szentiványi ének. Csakugyan úgy látszik, mintha dicsőséget keresnél abban, hogy magadat mindenki előtt ellenszenvessé tegyed.

- Azt hát!

- Pedig lásd, az előbb is tréfáltam; azt kellett volna mondanom, hogy valaki nagyon a pártodat fogta.

Tibor visszafordult az ablakból, és élénken kérdezte:

- Ugyan kicsoda?

- Mondtam, találd ki.

- Ha nem mondod meg, tartsd magadnak; nem öl meg a kíváncsiság.

Ezzel megint az ablakhoz ment Tibor és kikönyökölt. Tódor látván, hogy nem lehet barátját komolyan kíváncsivá tenni, érthetőbben beszélt.

- Pedig ha tudnád! Egy rég nem látott, kedves leányismerősöd, aki anyjával Garamyéknál van látogatóban.

- Csak nem...

A következő szó torkán akadt Tibornak. Amennyire óhajtotta az előbb, hogy még egyszer találkozzék Ágnessel, oly rémületbe ejtette most az a gondolat, hogy legszebb álmainak tárgya itt van a fővárosban. Tódor is észrevette a barátja hangulatában beállt hirtelen változást, s ő vette át helyette a szót.

- Eltaláltad. Bárándy Ágnes van itt, s azt izenteti, hogy szeretne veled találkozni. Látogasd meg Garamyékat, vagy ha ezt nem akarod, jöjj velem holnap délután a margitszigeti felső vendéglőbe, ott fogod őt találni. Még mindig oly szép és kedves, mint volt, csak egy kissé meghervadt szegényke. Hja, az idő meg nem áll.

- És mit beszélt rólam? - kérdezte Tibor félénken.

- Mondtam, hogy védelmedre kelt. Nagyobb társaság volt együtt Garamyéknál, s valaki beszéd közben kiejtette a nevedet. Ágnes erre kérdezősködött felőled, hol vagy, mit csinálsz, hogy folynak dolgaid stb. Igaz-e, amit hallott, hogy sokat kell küzdened, és sok bajod van az élettel. Erre az a valaki, aki nevedet előhozta...

- Nos, mit mondott az a valaki?

- De csak úgy árulom el, ha megígéred, hogy nem kutatod nevét, s nem jön kedved őt párbajra hívni.

- Én, és valakit párbajra hívni! Jobban ismerhetnéd flegmámat és cinizmusomat.

- Nos hát, az a valaki megjegyezte, hogy az alma nem messze esik fájától, hogy apádra ütöttél, azzal a különbséggel, hogy az legalább a külszínt meg tudta őrizni.

- Ezen legföljebb nevethetett Ágnes.

- Nem találtad el. Azt válaszolta, hogy téged nem tart rossznak, csak szerencsétlennek.

Ezerszer jobban szerette volna Tibor, ha azt hallja, hogy Ágnes isten tudja minő csúfnevekkel halmozta el, mint hogy most arról értesüljön, hogy megesett rajta a szíve.

Föltette magában, hogy az Ágnessel való találkozást kerülni fogja. Nem bírta elképzelni, hogy az a büszke nő még mindig szerethesse, s az volt a meggyőződése, hogy legföllebb szánalmat érezhet iránta. Attól pedig, hogy valaki szánakozzék rajta, irtózott; mert a szánalmat csak a megvetés egy emberbaráti formájának tekintette.

Tódor nem is iparkodott őt nagyon rábeszélni, hogy jelenjék meg a Margitszigeten. Egyszerűen átadta Ágnes üzenetét, s egészen barátja belátására bízta, mit fog tenni. Ismerte tartózkodó, magábazárt természetét, s előre gondolta, hogy a találkán nem fog megjelenni. Úgy is történt. A véletlen mégis úgy akarta, hogy lássa imádott Ágnesét. A következő napok egyikén az Erzsébet téren csatangolt Tibor, céltalan töprengésekbe mélyedve. Éppen az Erzsébet sétányon járkált, midőn a kioszk előtt észrevette Garamyékat Ágnessel. Hirtelen visszafordult, s egy rácsozat előtti fa mögé rejtőzve nézte a közeledő társaságot. Szerencsére sok ember volt a sétányon, és Garamyék nem azon az úton haladtak, amelyen Tibor állt, s így nem láthatták, mily sóvárgó tekintettel követi Ágnes minden mozdulatát. Látta, hogy az idő kíméletesen bánt kedvesével. Szemeiben a régi tűz, mosolyában a hajdani édesség, járásában az egykori kellemes könnyedség, s érezte, hogy most is szereti, csakoly lángolón, csakoly szenvedélyesen, mint ama bűbájos alkonyórákon, melyeken Kalibánt mentek füröszteni.

Tempi passati! Isten veled, régi boldogság! Bár ne ízlelte volna meg, s ne kellene pokoli gyötrelmek közt paradicsomi üdvösségre gondolnia! Csak menj haza, szép Ágnes; vidd magaddal azt az észbontó, szelíd mosolyt... engem ugyan nem fogsz látni többé...

Este beszéd közben fölemlítette Tódor, hogy Ágnes reggel elutazik, s hogy nagyon szeretett volna a vademberrel (így nevezte Tibort) találkozni.

A vadember nem válaszolt. Visszavonult szobácskájába, s hajnalig álmatlanul forgolódott ágyában. Mikor fölébredt, levelet talált asztalán. Jól ismerte az írást, s reszkető kezekkel szakította fel a borítékot. Csak egy névjegy volt benne Ágnestől s rajta e néhány szó: "Ön nem akarta nekem feláldozni hiúságát. Legyen meg akarata. Isten önnel - à jamais." Az első érzés, mely Tibort e néhány sor olvasása után megszállta, a háláé volt. Köszönetet mondott magában Ágnesnek, hogy szívét fölszabadította, mert lehetetlennek tartotta, hogy egymást tovább is szeressék. Nemcsak most, midőn egymástól távol élnek, de még akkor is, ha egy házban laknának. Hiszen Tibor körülményei azt sem engednék meg, hogy Bárándyéknál vagy Ágnessel egy társaságban másutt megforduljon. Ágnes selyemruhája s az ő elnyűtt, foltos kabátja nem valók együvé. Csodálatos bárgyúság, tunyaság, meseszerű élhetetlenség volt ugyan, mely Tibor életét így alakította: de nem tehetett róla, lelket kellett volna cserélnie, hogy mást tegyen.

Más, erősebb akaratú ember Tibor tehetségével, nevével, társadalmi összeköttetéseivel, bizonyára kiküzdi magát, elfoglalja megillető helyét a társadalomban, s kitartás, szorgalom által odaviszi, hogy Ágnest isten és ember előtt magáénak vallhatja. Tibor minderre gyönge volt, pedig nemcsak az állatok, hanem az emberek közt is a legelső helyet a legerősebbek, a legutolsót a leggyöngébbek foglalják el.

De bármennyire játszotta Tibor a rezignáltat, lelkében mélység tátongott, tele sötétséggel, melyből - hiába iparkodott maga előtt titkolni - el nem ért vágyainak sírását hallotta. Teljesen meg volt hasonolva, s az a látszólagos nyugalom, mellyel az élet keresztjét cipelte, a tél mozdulatlansága volt, mely halált jelent.

Tódor, aki nem volt különös pszichológ, nem vette észre Tibor életakaratának e rohamos gyöngülését, sőt látván, hogy megint az éjjelezésre adta magát, irigyelte gondtalan kedélyét, mellyel a sors legádázabb hányatásai közt is képes az éjszakákat átinni, átkacagni. Nem árt ennek semmi, gondolta magában. Olyan, mint a kígyó; ha csak nem vágják el a fejét, nem is pusztul el.

Tibor maga is titkos bámulója volt erős természetének, ennek tartván azt a gyáva nembánomságot, mellyel az élet küzdelmének, a sors zaklatásainak mindig hátat fordított. Bölcsességnek tartotta a tehetetlenséget, erőnek a fűszál nyugodtságát, mellyel megáll a viharban, mikor a nagy fák recsegve hajtogatják ágaikat. Elég oly vihart állott ki, mely erősebb lelkeket porba döntött volna. Szárazság leperzselheti, gyönge gyermekkéz kitépheti a fűszálat, mely különben "si fractus illabatur orbis" sértetlenül megáll.

Tibort is nem a feje fölött dühöngő szélvész, hanem egy gyöngéd női kéz volt elpusztítandó. A végleges szakítás Ágnessel, melynek ő volt az oka, nagyon érzékenyen sújtotta. Ha évekig küzd vala Ágnesért, feláldoz érte mindent, végre az oltár előtt örökre magához fűzi, s a nászéjen rajtakapja egy eddig nem ismert szerencsésebb vetélytárs karjai közt, hideg flegmával fordított volna hátat annak a gyöngeségnek, melynek asszony a neve.

De Ágnes részéről nem tapasztalt mást, mint határtalan hűséget, mély odaadást, s a maga részéről a legnagyobb fokú lelki lomhaságot, mely minden akadálytól visszariad, s csak abban a képzeletbeli országban tudna boldog lenni, ahol a malacok sülve futkosnak, s a szép leányok mirtuszkoszorúval, menyasszonyi ruhában lebegnek a szerelmes férfi elé. S az a rövid levél mégis jobban fájt neki, mintha rossz hírű házban találkozott volna eszményképével. Olyan az emberi szív, hogy bármit tegyen vele más ember, sose fog neki annyira fájni, mint az önvád, saját hibás voltának égető tudata, melyet a magyar nyelv találóan nevez bánatnak.

Most már a végső reményszál is elszakadt, mely eddig még Ágneshez fűzte Tibort, s nem maradt lelkében más, mint az a kétségbeejtő tudat, hogy hagyjon fel minden reménnyel, hogy abból a pokolból, melyet magának készített, nem lesz, nem lehet többé szabadulás.

Csak dőzsölt, és fitymálta Tódor jóakaratú intelmeit. Mit bánja ő, mi vár még rá. Az ő baját úgyse gyógyíthatja már semmi sem. Talán nem is egészen szerelmi bánat volt, csak ő adta ezt a nevet meghasonlottságának, melyet utóvégre is nem a szerelem, hanem az életképesség hiánya okozott.

Egyike a leggyönyörűbb májusi napoknak volt. Tódor majálisra ment a Svábhegyre, s Tibor egyedül vívódott szobájában meddő kontemplációval. Tovább nem hordható tehernek tűnt fel élete; még a lélegzetvétel is nehezére esett, mintha a keblében összezsúfolódott fájdalmas érzelmek akasztották volna meg útját. Kábult egykedvűséggel járt egy ideig fel s alá szobájában, majd bement az irodába, némileg azzal a szándékkal is, hogy egy asztalára kikészített okmányt lemásoljon, de főleg azért, hogy a fiókokban szívnivaló után kutasson, nem lévén nála se pénz, se szivar.

Valamennyi asztalt kikutatta, de nagy bosszúságára még csak dohányra sem akadt sehol. Ekkor Tódor lakására akart bemenni, de az be volt zárva, a cseléd pedig kiment a városba. Mint nagy dohányos, még egyszer felkutatta az irodát, különösen a Tódor fiókjaiban kotorászott sokáig, de iratokon, pecsétnyomón, kesztyűn s más apróságokon kívül nem talált ott mást egy revolvernél. Kivette s nézte, meg van-e töltve. Meg volt.

Elhatározó eszméje támadt, melytől gyöngyözni kezdett a homloka. Egy titkos belső hang azt károgta benne: Menj aludni! Neked már úgyis régen beesteledett. Mit lézengesz itt, ebben a világban, ahol nincs reád szükség? Éjjeli csavargó támad helyetted akármennyi. Ne félj, nem hagysz magad után hézagot.

A forgópisztolyt letette az asztalra, és azon tűnődött, micsoda leveleket írjon meg. Valami cinikus módon akart a világnak végbúcsút mondani. Legjobbnak vélte, ha egy zsurnaliszta barátjának ír, az majd kiteszi az újságba. Majd szelídebb, melankolikusabb eszméi jöttek. Minek veszekedjék a világgal végperceiben is! Nem érdemes az arra se, hogy az ember neki jóéjszakát kívánjon. Ha megteszi, hát tegye meg szó nélkül. Minek álljon ki még egyszer e paprikajancsi-bódé elé, kikürtölendő: Íme, urak és úrhölgyek, én ezért meg ezért agyondurrantottam magam; a viszontlátásra a - pokolban. Azért is némán, szó nélkül fog meghalni. Csak a komédiások magyarázzák érzelmeiket.

Lázas arccal járt fel s alá a szobában. Végre elfáradt, testileg, a sok szaladgálástól, lelkileg a nagy tusakodástól, s bágyadtan a bőrpamlagra vetette magát. Most egy új rém víziója jelent meg lelki szemei előtt, és ettől jobban irtózott, mint a haláltól. Elképzelte, hogyan fogják őt doktorsuhancok feldarabolni, hogyan fogják koponyáját fűrészelni, máját, tüdejét, szívét vagdalni, és hideg borzongás futott végig hátán.

Hozzá ugyan ne nyúljon senki, ha egyszer hunyt szemekkel, dermedt tagokkal rothadni kezd. Ó, ha el tudna bújni, mint az állatok, midőn közeledni érzik végüket. Meghalni oly helyen, ahol soha senki sem akad rá, legföljebb éhező farkasok, fekete hollók! De hogy a boncterembe jusson, s tudákos fickók rajta gyarapítsák tapasztalataikat: ez a gondolat iszonyattal töltötte el, s elvette bátorságát, hogy a revolver csövébe nézzen.

Lázas állapota nem engedett neki maradást a szobában. Botot, kalapot vett, s a revolvert zsebre rakta, úgy vélekedvén, hogy szándékát a szabad ég alatt is végrehajthatja.

Az utcák hemzsegtek a tavasz gyönyöreit élvezőktől. Némelyek a hajóállomáshoz siettek, mások lóvasúti kocsit vártak, vagy karjukra vetett felöltővel gyalog iparkodtak kifelé a kőporos, penészes levegőjű városból. Tibor ez utóbbiakkal tartott, s egyszer csak azon vette magát észre, hogy a Király utcából kiérve, a Városligetbe vezető gesztenyefasor alatt lépked. A kétoldalt levő nyaralók majd mindegyikének volt már lakója. Egy reneszánsz stílű nyaraló verandája előtti pázsiton, ide-oda-futkosva és nagyokat kacagva, víg gyermekcsoport társasjátékkal töltötte a délutánt; egy más, tornyos villa virágoskertjének útjain fiatal leányok és katonatisztek sétáltak; a szomszédban egy zsidó bankár ült kövér feleségével, figyelemmel kísérve a fasoron végigrobogó fogatokat, és hébe-hóba zsebkendőjével törölgetve kopasz homlokát. Egy csinos kis svájci házikó teraszán fiatal házaspár ült. A férj csibukozva újságot olvasott, s olykor, hihetőleg, ha nevezetesebb hírre bukkant, mellette ülő, horgoló nejéhez fordult, s mondott neki valamit. A férfi idegen volt Tibor előtt, de a fiatalasszonyban Borsody Jennyre ismert. Midőn látta a viruló színben levő, mosolygó asszonyt, amint jólétben, kényelemben élvezi a szép tavaszi napokat, sebesen vert a szíve, s még sebesebben haladt el a vasrácsozat előtt, hogy meg ne lássák.

A Városligetben ember ember hátán mozgott. A bukott nőket sétáltató fogatok, a süteményt, vizet, léggömböket áruló suhancok rikácsolása, a vendéglőkben a cseh bandák cincogása s távolabb, a népligetből jövő kintornahangok mintha gúnyolták volna a tavasz gyönyörű napját, melynek egyebe se volt, mint pompás bársonyos pázsitja, illatlehelő virága s élénkzöld, friss lombozata, melyen, mint mosolyogva ábrándozó, nagy kék szem tört át a sugárzománctól ragyogó kék ég.

Ó, szép május! Szép a verébnek is, aki a tó partján csipogva szedegeti föl a hattyúnak dobott zsemlyedarabokból elhullt morzsákat; édes a vörös képű szolgálónak is, amint röhögve fut a gyepen az őt megcsókolni vágyó baka elől; éltetője a féregnek, ünnepe a filiszternek, és csak Tibornak utálat.

Ki mondja még, hogy a világon van bánat és nyomorúság, lázongott Tibor. Íme, ameddig szemei látnak, minden mosolyog, ragyog, szórakozik, élvez, kacag. A pesztra oly vígan rakja a gyepen a táncot ragyás szeretőjével, mintha csakis erre született volna: a kis varrónő oly elégülten veti véres erekkel átszőtt szemeit az égre, mintha a hitványan pislogó mécs mellett sose csukta volna le a bágyadtság szemhéjait, s a susztergyerek oly kihívó tekintetet vet a nézőkre a forgójáték falováról, mintha fogalma se volna róla, mire való a lábszíj a majsztram kezében. Sehol egy sóhaj, sehol egy redő, sehol egy könny: ki merne itt elmúlásra gondolni! Nem gondol rá a lepke sem, s oly sebesen karikázik egyik virágágyról a másikra, mintha egy pillanatot is sajnálna elveszteni életéből. Az a félig kinyílt gyönyörű rózsa, melyet holnap ilyenkor talán már valamelyik virágárus leány fog kosarában egy hatosért kínálgatni, semmit se tud a hervadásról, és piros levelei, felszálló illata azt látszanak mondani: élek és élvezek!

Hiszen ami azt illeti, Tibor is szeretett volna élni és élvezni, sőt, szívesen meg is alkudott volna a sorssal, adjon neki inkább rövid és boldog, mint hosszú és nyomorult életet; de hiába, nem arra született, hogy örömök részese legyen.

Úgy volt vele, mint az éhes eb, akit szájkosárral eresztenek egy hentesboltba; látja forró vágyainak tárgyait, ha tetszik, meg is szagolhatja, de a szájkosártól nem nyúlhat hozzájuk.

Tibor előtt is hiába hullámzott a soha nem nyugvó, örökké változó élet örömeivel, cédaságaival és mámorával; ő csak a szenvedésre volt fogékony; az örömmel úgy járt, mint az éterrel, mely a kéznek hideg érzetet okoz, s gyorsan elpárolog. Bánatos reflexiói azonban hívek maradtak hozzá, kéjelgett bennük, s mint az olaj, enyhítették égető szívfájdalmát.

Ily kéjelgő bánattal jár most is a kacagó, ide-oda futkosó, izzadó embertömeg közt. Minden víg kurjantás, minden zengő nevetés belenyilallt szívébe, s a mártír kéjével cipelte tovább keservét, melyről meg volt győződve, hogy meg nem érdemelte. Majd a liget csöndesebb részeit kereste, s elhagyott utakon járt a sűrű bokrok közt. Egyszerre annál az ismert sírkőnél találta magát, melyre csak annyi van írva: Fuit. Megállt, és leheveredett a fűbe. Ez neki való hely volt. Az az ember, aki ösmeretlenül, jól elrejtve alszik a liget földjében, nagy bölcsnek tűnt föl szemeiben, nagyobbnak annál, akinek sírja fölé oszlopot emelnek, s aranybetűkkel hirdetik halhatatlanságát. Ez a Fuit szebb sírirat mindazoknál, melyeket ihletett és bérenc költők valaha kitaláltak, megindítóbb Leopardi és Byron minden fájdalmánál.

A közös elmúlás minden búja zokog ebben a négy betűben: Fuit.

Ha Tibor meg akart válni életétől, hol tehette volna meg azt jobban, mint itten, a nagy cinikus sírkövénél. Ő tanít meg, hogy volt légyen valaki persa sah vagy pária, Loreley vagy miss Pastrana, élt légyen, mint Szárdanapal vagy mint Apemantusz, a vége mégiscsak egy: fuit.

Ily eszmék közt kalandozott egy ideig. Az alkony még mindig ott találta, ama búskomor sírkőnél, mely titkon folyvást nógatta, ne legyen gyáva, s végezzen gyorsan. Kihúzta revolverét, s a sírkőhöz támaszkodva, végső elhatározással homlokához emelte. Ekkor néhány lépésnyire szoknyasuhogást hallott; majd egy kopottas, erősen kifestett nőt látott az úton jönni. Tibor hirtelen eldugta fegyverét. Midőn a nő egészen közelébe ért, szemtelenül kacsintott feléje, s Tibor a beállt esthomály dacára fölismerte benne Dolóreszt.

Tibor egyenesen feléje tartott:

- Te vagy az? Mit kóborolsz itt ilyenkor? Gyere velem.

Az életösztön újra feltámadt Tiborban. Elég volt egy, az utolsó úton járó nőt, akihez valamikor közel állt, látnia, hogy újra élni kívánjon...

Mikor Dolóresztől megvált, bizonyos erkölcsi csömört érzett ugyan, de öngyilkossági szándéka elpárolgott, s a városba menve azon gondolkodott, hova térjen be vacsorálni.

Ez annál kényesebb kérdés volt, mert egy fitying sem alkalmatlankodott zsebében. A véletlen azonban segítségére jött. Amint befelé haladt a városba, megpillantott egy még nyitva levő zálogüzletet. Hirtelen elhatározással a kapu alá futott, revolveréből kivette a töltényeket, s aztán elzálogosította Tódor fegyverét.

Mihelyt zsebében érzett néhány kis bankót, egészen más színben látta a világot. Néhány üveg bor, egy kis jókedv, kipirult arc, harsány nevetés, ennyiből állt a legközelebbi jövő. Betért egy korcsmába, ahol hozzá hasonló elzüllött ismerősökkel szokott iddogálni, s egyik két deci után a másikat hozatta. Már az ötödik után földerült, s szerencsés megmenekülését a Gondviselésnek tulajdonította, mely nem engedte, hogy kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor elvesszen az emberiség számára. Úgy érezte, mintha a földön minden az ő kedveért volna berendezve, és ő volna központja a világi mikro- és makrokozmosznak.

Ismerősei irigyelték jókedvét, teli torokból hangzó nevetését, s nagy elismeréssel adóztak egészséges természetének, melynek az ördög sem árt, sőt, a megpróbáltatások csak fejlesztik önérzetét.

Fölhevült állapotban, virágos kedvvel vetődött haza éjféltájban. Tódor már otthon volt, s éppen lefeküdni készült. Midőn Tibor pislogó szemekkel, széles jókedvvel a szobába lépett, szemrehányó pillantást vetett rá, s komolyan a szívére kezdett beszélni. Figyelmeztette, hogy a munkát, melyet rábízott, megint nem végezte el; helyette ismét a korcsmában vesztegette az időt, és pazarolta az isten tudja honnan vett pénzt.

- Barátom, én ma halálos veszedelemből szabadultam. Ezt ünnepeltem meg.

- Ünnepeltél volna te anélkül is!

- Hát nem hiszed? Barátom, tudod-e, hogy délután agyon akartam magamat lőni? A te revolveredet vittem ki a Városligetbe, ahol ennek a rongyos egzisztenciának véget vetni szándékoztam, s tudod-e, mi mentett meg? Találkoztam egy régi szeretőmmel. Az agyonlövésből semmi sem lett, s hogy ezentúl se legyen, revolveredet pihenni vittem, s amit rá adtak, elittam. Remélem, okosan cselekedtem, s meg vagy velem elégedve?

Tódor a legkomolyabb arccal hallgatta ez omló szóbeszédet, s a józan ember nyugodtságával felelt Tibornak. Azt mondta, hogy sose lesz belőle semmi. Nem veszi az életet komolyan, s nem is akarja megérdemelni. Úgy él, mint a részeg üstfoltozó Shakespeare-nél, mintha a világot kedveért teremtették volna, s a történelem csak azért játszódnék le, mert ő nézi.

Tibor azzal az idegességgel és türelmetlenséggel válaszolt, mellyel az ittas a józan ember szavait szokta fogadni. Kijelentette, hogy nem hederít a világra; ne avatkozzék hát ő sem a dolgaiba. Neki nincs családja, felesége; egyedül áll, mint az ujja, nem tartozik senkinek felelősséggel; azt tehet, amit akar.

Tódor ezt készségesen elismerte, de hozzátette, ne várja akkor Tibor se, hogy a világ vele törődjék. Ne emlegesse megpróbáltatásait, szenvedéseit; ha a világ iránta közönyös, és keservét ignorálja, jajait meg se hallja: ez nagyon természetes dolog. Ő, az egyes ember annyira sem becsüli az életet, hogy becsülettel végigélje; miért legyen hát rajta az emberiség, hogy neki az életet kellemessé vagy legalább elviselhetővé tegye?

- Nem is akarom! Nem vagyok olyan bolond, hogy várjak valamit attól a haszontalan, cudar világtól, melyet arra se tartok méltónak, hogy az ember miatta búsuljon. Éljen a jókedv és a jó bor!

Tódor magyarázgatta, hogy ez a kacagó cinizmussal leplezett elkeseredés tisztán egyéni okokra vezethető vissza. Tibor nem azért hirdet ilyen eszméket, mert a világot csakugyan helyesen fogja fel, hanem mert egyénisége olyan, hogy nincs rajta számára boldogulás. A világrend sokkal bölcsebb, mint az elégedetlenek képzelik. Mindenki megérdemli sorsát, s a földön nincs sem üldözött ártatlanság, se porba tiport érdem, se diadalmaskodó vétek. Az ember jelleme az ember sorsa. Mindenki saját szerencséjének a kovácsa; az érdem és siker karöltve járnak, s aki a boldogulók és jól élők társaságából kitaszítva, magát emésztve tépelődik a hiúságok hiúságán, azt nem a világrend ferdesége, hanem az igazságos nemezis megtorló keze sújtja.

Tibor filiszterségnek mondotta az életbölcselmi elmélkedéseket, melyek neki csak bosszúságot okoznak. Polonius is kitűnően értett a jó tanácsok osztogatásához. Dacos hangon kérdezte:

- Hát mi rosszat tettem, hogy ezt a mihaszna életet megérdemeljem?

- Semmit se tettél; ez volt a te legfőbb bajod, ez oka minden szerencsétlenségednek. Az életben minden siker tettek eredménye, s aki meg akar a lábán állni, ne csak szemlélje a világot, hanem ragadja meg ott, ahol éppen tudja.

- De hát utóvégre is, honnan tanultam volna én mindezeket? Felnőttem anélkül, hogy a munka szót kiejteni hallottam volna. Ki tanított meg engem valaha, hogy a világon nincs semmi ingyen, hogy a lélek nyugalmáért, az erkölcsi épen maradásért éppúgy kell valamit adni, mint egy zsák krumpliért! Azt hittem, elég, hogy megszülettem, s kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibornak hívnak; a vak fátum maga köteles gondoskodni arról, hogy ez a hangzatos predikátum ne valljon szégyent.

- De most már látod, hány hét a világ, s okosabban intézheted további életedet.

- További életemet? S méghozzá okosabban intézzem! Ez éppen olyan beszéd, mintha azt mondanád a medvének, ne egyék tovább mézet, hanem éljen hússal. Pajtás, aminőnek mostan látsz, olyannak maradok.

Tódor türelmetlen mozdulatot tett.

- Ha nem akarsz magadon segíteni, jobb lett volna délutáni szándékodat végrehajtanod.

Tibor nyers röhögésben tört ki, zsebéből kihúzott egy papirost, s az asztalra dobta.

- Persze, hogy jobb lett volna; de ami késik, nem múlik. Ott a zálogcédula. Jó éjszakát!

Berohant a szobájába, s vonagló szívvel, ruhástul dőlt az ágyra. De nem bírt elaludni. Még mindig egy kissé ködös volt, s forróságot érzett minden tagjában. Lámpát gyújtott, kinyitotta az udvarra nyíló ablakot, s lassan vetkőzni kezdett. Forrósága azonban így se hagyott alább. Hálóingben, nyitott mellel odaült az ablakhoz, s kábultan nézett ki az akácos udvarra. Mindenki aludt még, s az egész házban halotti csend uralkodott. Csak az akáclombok rezdültek meg olykor halkan az éji szellőtől, vagy egy éktelenül visító kandúr zavarta meg az éj nyugalmát.

Tibor egy éles papírvágó ollóval kezdte a körmeit nyesegetni. A múlt nap izgalmai szokatlanul elzsibbasztották; talán ezért volt olyan melege. Barátja szemrehányásai is élénkebben hatottak rá, mint valaha. Hirtelen felugrott az ablakból; papírt, tollat vett elő, s írni kezdett. De alig jutott tovább egypár sornál, apró darabokra metélte a papírszeletet, s mezítláb, ingben, ahogy volt, járkálni kezdett a szobában, s mikor ebbe is belefáradt, megint elővette a papírvágó ollót, s újra körmeit vagdosta. Majd ismét összefüggéstelen szókkal firkálta tele az asztalon heverő papirost.

Végre elszánta magát, hogy aludni fog. Kulcsra bezárta a szobaajtót, szokása szerint az ágy alá nézett, nincs-e alatta valami kincset gyanító tolvaj, s aztán lefeküdt. Hasztalanul; az álom oly makacsul kerülte, mint a szerencse. Virradni kezdett már, s szobájában egymás után meg tudta különböztetni a tárgyak körvonalait. Az ablakhoz ült s önkéntelenül megint a nagy olló akadt kezébe. Az udvar verébcsiripolás hangjaitól kezdett élénkülni; különben még minden csendes volt, csak az utca felől hangzott néha egy tejeskocsi zörgése.

Csak nem mentek ki Tibor fejéből Tódor szavai, hogy jobb lett volna délutáni szándékát végrehajtani. A világ tehát önként lemond róla: senkinek sincs rá szüksége, senki se becsüli. Hogy is becsülné, mikor legrégibb pajtása, legjobb barátja, egykori bálványozója is így beszél. Egy darabig azzal ámította magát, hogy még meg lehetne találni az igazi ösvényt, ha letévedt róla; de hamar belátta, hogy a gyávából Hannibál, a pazarlóból Harpagon, a bujálkodóból Szent Imre herceg, a lustából Briaréusz nem lesz soha.

Az ő sorsa is el van döntve, s az a jövő, amely rá vár, nem érdemes arra, hogy végigélje. Mindenre, amit tett, a természet kényszerítette, de azért minden szenvedését megérdemelte. Pedig apjáról szállt rá minden nyomora. Ez az ő apai öröksége. Apjáért szenved. Apjáért, aki vagyonát eltékozolta; apjáért, akinek hajlamait, véralkatát örökölte; apjáért, aki a semmittevést, az élvezetekben való elmerülést bizonyos emberek kiváltságának tekintette. Az apát, aki teljes életében nem használt senkinek, legföllebb az uzsorásoknak, most a fiúban utolérte a rémítő büntetés. A nemezis szörnyű átka sújtja, s el kell pusztulnia az apáért.

Mikor ily gondolatok közt végre elaludt, már magasan járt a nap. Tódor nem háborgatta, hagyta őt aludni. Midőn ebéd után hazajött, üresen találta Tibor szobáját. Asztalán a következő papírszelet hevert: "Meghalni nem tudtam; itt maradni nem bírtam. Elmentem s élni fogok, ameddig s ahogyan a sors kívánja. Az ember jelleme az ember sorsa."