ZÁSZLÓHAJTÁS

AZ ELSIKKASZTOTT

S MÉGIS LEGNAGYOBB

MAGYAR REGÉNYÍRÓ ELME,

TOLNAI LAJOS ELŐTT

Már ez nem irodalmi kérdés, ha irodalomtörténeti is. Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe. Semmi sem mutatja meg annyira a múlt korszak szellemét, mint ez a bámulatos és megreszkettető sors.

A magyar átalakulás kora a negyvennyolcas forradalomtól a világháborúig tartott. Ez alatt az idő alatt kellett a Tripartitum népének a modern európai nemzetté átalakulnia. A feudalizmus leépítését, a népszabadság megteremtését kellett ez alatt az idő alatt végrehajtani.

Roppant szerencsétlenség volt, hogy azok a tehetségek, akik a negyvennyolcas időket megteremtették, irányították, vagy elestek, mint Petőfi, vagy emigrációba szorultak, Kossuthtal, vagy elnémultak, vagy átnyergeltek. De csaknem valamennyien lehetetlenültek. Voltak, akik megtalálták a saját életüket az új korszakban is. Deák, Eötvös, Jókai, Kemény Zsigmond. De ezeknek közös vonása, hogy egyikük sem volt elég rohanó és viharzó: így az általuk vezetett munka a fontolva haladás igen lassú és igen ingadozó útján ballagott.

Nem is volt tiszta képük a tennivalókról. Nagyon is okos emberek voltak, akik bele tudtak fulladni a mindennapok percmutató-lassúsággal haladó ütemébe. Így kellett annak történnie, hogy még a jobbágyfelszabadítás végrehajtása is az abszolutizmus hivatalnokainak emlékéhez kapcsolódik. Amily nagy és tüzes volt a magyar nemesség a megajánlásban, annyira nem volt képes részt venni a végrehajtásban. Ha nem töri le a nemzeti ellenállást a hatalom, ha természetes módon a megszavazok maradnak a vezetésben, akkor egészen másképpen folyik ez is le. Akkor gyorsabban és alaposabban lehet megcsinálni a nagy átalakulást. így azonban egészen céltalanul, tervtelenül adódott és oldódott a végtelen távolságok átvirradása.

A magyar nép, a magyar falvak tökéletesen magukra maradtak. Egyformán megsemmisült az odáig uralkodó nemes osztály, ahogy képtelen volt felsarjadni az addig elnyomott jobbágyállapotban élő nép. A falvak kúriái nem kapták meg senki részéről azt a politikai lökést, hogy azonnal és habozás nélkül vegyék kezükbe történelmi hivatás alapján a további alkotó, építő és szervező munkát. Ezek a szegények úgy maradtak álmodva és álmélkodva az új napok alatt A régi uraskodás, ami annak idején csak természetes következménye volt foglalkozásuknak: a fegyveres rendtartásnak, most minden alap nélkül mint végcél és rendeltetés állott öregek és fiatalok lelkében. Kénytelenek voltak megfosztva földjüktől és annak ellenértékétől, elválasztva a régi termelési rendtói s annak munkásságától, bele nem tanulva s meg nem tanítva az új életformákra - s sírva vigadást kitermelni s bor, cigány és kártya mellett tékozolni el az antayira szükséges roppant értékeket.

Ugyanakkor a nép, szintén magára maradva, vezetők és példaképek nélkül félszázadig tovább élte a gazda nélküli méhkas tengődését. A falvak elvesztették az urakat, s mégis jobbágyszellemben maradtak együtt, mert nem volt más lehetőség. Nem tudtak másképp élni, csak ahogy háromszáz éren át tanulták: gyámság alatt. Maguk lettek önmaguk gyámjává: akkor kovácsolták ki a falutörvényt. Ahogy a parasztság a török időkben, mikor uraik elmenekültek, átvette a parasztvármegyét, s maga játszotta s csinálta komolyan a nemesi vármegye mintájára a saját közigazgatását, most úgy tartották fenn a falutörvénnyel a rendet, a mérsékelt együttszolgálást, míg lassan az élet ezer résen be nem nyúl a lelkükbe, s az állammal szemben is valami új viszonyt nem készít.

Ez egy titokzatos korszak, amelynek még nincsen meg a történelme, s nincsen meg a lehetőség sem, hogy az ember belenézhessen. A szereplők lassan elhaltak, elmúltak, az oknyomozó munkát jóformán senki som kezdte el.

Én éppen ezzel foglalkozom. Mióta a Kelet Népé-nél állok. Természetesen adódott: most, ebben az évben sokat jártam azokon az utakon, ahol negyven évvel ezelőtt tanulmányutat tettem, az alföldi magyar parasztfalvakon, s alkalmam van látni, mi hát az az átalakulás, amit ez az ötven év hozott. Én még a tiszta jobbágyfaluban éltem, s annak három fő típusát laktam tizenkét éves koromig. A mai falu már egészen más, ha nem külsőségekben, de a inai ifjúság szellemében igen.

S ebben a lázas kutatásban került a kezembe október elején Tolnai Laiosnak egy novellája: a Szentistváni Kéryekről. A legnagyobb láz gyúlt bennem, ahogy olvastam, ahogy elolvastam. Ebben az írásban szinte kórisme szempontjából benne van az átalakulás korának csaknem minden igazsága.

Erdei Ferenc azt mondja, hogy a nagy téma esetleg nagy írót mutat, holott csak a probléma nagy. Tolnai nem hasonlítható a falukutatókhoz, akik társaságban, egymást lelkesítve és a problémát kollektive kidolgozva, csaknem egyforma nagyságban osztoztak munkán és sikeren. Tolnai nem vette készen a problémáit: azokat ő nem találta ott sem Jósikában, sem Kemény Zsigmondban, sem Jókaiban. Azokkal a gondolatokkal, amelyek őt izzítják és perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az ő korában, még az utána következő generáció írói sexa. Mikszáth és Gárdonyi még mindig az alkotmányos kor letemperált, békeszeretetre törekvő némaságával érintették a fájó és kényes kérdéseket, s pL soha senki nem merészelt a Bach-korszakról csak egy novellácskát is irni.

Ellenben Tolnai - ha valamiben alatta is marad ezek írói művészetének - a magyar sorskérdések legsúlyosabb gondolataival foglalkozik. Éppen a mai falukutatóknak a legnagyobb bámulattal kell feléje fordulniok. Ha van ősük a magyar gondolatok történetében, Tolnaiban találhatják meg.

Németh László az egyetlen, aki valósággal a szívhallgató membránnal figyelte meg Tolnainak kiégett életét.

„Az a néhány író, aki korával szembe mert nézni - írja róla - , ez alatt az ötven év alatt visszhangtalan maradt. Megőrültek, elhullottak, öngyilkosok lettek, elkallódtak. Annak, aki e kor legjobb, vagy legalábbis legerkölcsösebb íróival foglalkozik, az a benyomása, hogy egy meszes gödörből húz ki kiálló kezek nyomán, behányt halottakat. Egyet-egyet kihúz s nem tudja, hányan vannak, akiknek keze sem áll ki az égő mész alól."

Borzalom, hogy ennek az embernek s ennek a nagy írónak el kellett tűnnie.

„Óriáskígyó hipnotizálta a kort - mondja Németh László - , egy nemzet, egy világ rothad meg. A kiegyezés kora. Ki hitte volna, hogy Deák Ferenc világa a magyar történelem legrosszabb szakasza. Nem is tudnánk meg, ha Tolnai nem lett volna."

Nekem sokkal nagyobb feladat Tolnaihoz nyúlni, mint Kemény Zsigmondhoz. Keményben nincs elrontható. A Kemény tartalma azonos; ha stílusát egyszerűbbé s kifejezőbbé teszem, mindenben a kettőnk közös hité. hirdetem.

Tolnai sokkal inkább más, mint én vagyok. Egyéni vibrálásban van, minden keveredik benne, ami emberben izgalmat okozhat s íróban. Rendkívül veszélyes hozzányúlni szavaihoz, pillanataihoz, észre sem veszed, s meghamisítás történhetik: annyira egyéni, hogy szinte lehetetlen, hogy bárki is meg ne rontsa teljes adagolását, mint olvasó. Tolnai sokkal gazdagabb, mint Kemény: Kemény a valláserkölcsi ideál, filozófiában, politikában csak a kikövezett utak döbbenetese. Tolnai, pap létére, idealista létére - abszolút modern, túllicitálhatatlan s nem egyházi morálban él. Moralista, de erkölcsi alapon s az erkölcs nem azonos a könyvekkel. Titkos, titokzatos és elpirító. Ha simára fésülöm, szárnyait kötöm le, a héjaszárnyakat.

Kemény eredményekkel dolgozik, Tolnai állandóan az impulzivitás embere.

Ha tanít, valósággal megtanít rá, hogy kell meglátni az életet, az életben a valóságot, a valóságban a magot. Arra tanít, hogy kell megírni a megírhatatlant. Nem ismerek jobb író példaképet.

Abszolút szociális látása van. Hiányzik ugyan nála is a tudományos felkészültség, mint kortársaiban egész Európában, de lelki alkatánál fogva az embert csak mint társaslényt érzékeli.

Írásait úgy lehet analizálni, mint a riportot. Vagy a fényképet. Anyaga a valóságos élet. Ez az, amit mondok, hogy meg lehet tőle tanulni, hogy kell regényírónak az életet nézni. Az ember, aki

feltűnik előtte, azonnal kritikájával együtt jelentkezik a recehártyáján. Ez a látásmód ma már meglehetősen általános, de senkinél sem világít jobban a leírt szó, mint Tolnainál. Leggyengébb, ha absztrakt művészi célt tűz ki maga elé. Először is hiányzik belőle az a szórakoztató anyag, ami nagy kortársait annyira kedvessé tette, mint a kellemes társalgókat a szalonban. Jókai csapongó és tűzijáték-szerűen kápráztató fantáziája; Mikszáth egyéniségéből ömlő fehérasztali humor; a Gárdonyi közvetlen, individuális látása és pipaszó mellőli halk diskurálása; vagy az Arany János pompázatos népi koloritja. Ez mind nem adatott meg neki olyan mértékben, hogy ez legyen a fontos. Mert hiszen tudott az Arany nyelvén balladát mondani, a Jókai kedélyével aranyozni meg némely alakot s helyzetet, a Mikszáth derűs humora nála marcangoló szatírába mélyül, s a Gárdonyi közvetlensége minden percben jelen van. De őt a tárgy ihleti, s a tárggyal szemben való állásfoglalása hevíti kék lángig.

Így történik, hogy azok a „nagyok" sorra elvesztik aktualitásukat mára, ellenben Tolnai Lajosnak most nyílik meg a maga kora.

Hiszen még témakörét is csak ma értjük meg: az abszolutizmus kora. Soha eddig fel sem fogtuk, mi az. Csodálatos, hogy még a kisebbségi probléma sem vezette rá az utolsó húsz évben a szemeket. Tolnai tizenkét éves volt, mikor az a kor kezdődött és harminc, mikor befejeződött. Az írói fogékonyság teljes kora. Az írói látást, érdeklődést tökéletesen kimeríti az az anyag, ami tizenkét éves kortól a huszonnégyig gyűl benne, s Tolnai egész harmincéves koráig élt a kisebbségben. S egyúttal az átmeneti korszakban. (Borzalom még rá is gondolni, hogy az átmenet a jobbágyságból a fölemelkedésbe, éppen kisebbségi állapotában érte utol a magyar népet.)

Részben ezért is hasonlott meg az előtte járt s az utána jövő generációval. A Gyulai-kor, mely tíz évvel élőbbről jött, szerinte helyzeténél fogva mint nem illetékes állott a roppant átalakulás kormányánál, az utána tíz évvel jövők, Mikszáthék meg már nem tudták, mi volt annak a kornak lényege: szenvedésben. A kisebbséget az öregebbek a passzív rezisztencia árkából nézték, a fiatalabbak pedig ujjongtak, mint a kalitkából kiszabadult madarak, s nem is akarták tudni már, mi volt az a béklyó. Tolnai Lajos azonban kénytelen volt mindhalálig a históriai epizódot élni, amelynek lassan egyetlen hiteles tanúja s egyetlen élő felkiáltójele maradt. Mint aki a hekatombából őrjöngve marad az utókorra, övé az üvöltés, a kor pedig tovább él.

Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt - a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniök kellett volna.

Valóban keserves ajándék a Múzsáktól: megkapni sajátul a legkínosabb, a legkellemetlenebb, a takargatni való történelmi kort. Egész históriánkban alig van még egy olyan korszak, mely ezzel a két évtizeddel versenyezhet abban, hogy minden szín sötét, minden hang nyomorult, minden alak förtelmes a köztük sarjadó ifjú lélek számára.

Mert ami nagy volt, felemelő és magasztos, az csak később derült ki. A nagyok, a dicsőek lehullottak a letört magányba, fát fűrészeltek és vetőmagot csáváztak: a felszínen mindenfelé csak a könnyű faj súlyúak, a ledérek, a politikai kalandorok nyüzsögtek.

Tolnai a Múzsáktól csak a sértő, fájdalmas és kietlen elmondanivalókat nyerte.

S azt a tehetséget, hogy úgy írjon, mintha a „gondolatolvasó gép" venné fel legtitkosabb villanásait. Míg élt, hogy lett volna sikere! Hiszen revíziójára is csak most kerülhet sor, mikor nemcsak modelljei, de azoknak gyermekei is kihaltak.

De hát mindennek van határa, még a flastromot is lekaparja az ember a sebről, ha már meggyógyult, s csak Tolnai marad leragasztva, eltűntetve?

Nincs még egy példa rá, hogy valósággal az egész közélet összefogjon egy ember ellen. Egy író, egy nagy író, a legnagyobb regényíró-szem fekete kendővel köttetett be, s ennek a szemnek sohasem szabad kivetíteni a világra a világot, mely benne van előre zárva?

Én itt most vállalom a szent feladatot, hogy egy szent embert, nagyjaink egyik legnagyobbikát mindazok között, akik valaha tollat vettek kezükbe hivatásukul, kiásom a sírból, s munkáit sorra felhordom vállamon s ölemben a mélyből.

Hiszem s vallom, hogy evvel teszek annyit a magyar ügyért, ha újra bírom írni Tolnai oeuvre-jét, mint saját munkásságommal, amit hatvanéves koromig végeztem.

Kelet Népe,

1941. január 1.

Móricz Zsigmond