Tanárként szomorúan tapasztalom, hogy alig ismerik a gyerekek a közmondásokat. A középiskolai magyar felvételik egyik legrettegettebb része a közmondások felismerése, kiegészítése, befejezése, ami ugyan csak kevés pontot ér, de ezt rendszerint el is bukják a tanulók. Felkészülni igazából nem lehet erre a típusú feladatra, mert – szerencsére – annyi szólásunk, közmondásunk van, hogy még a legközismertebbeket is lehetetlen bemagolni.
Pedig a gyakorlatban a gyerekeknek be kellene magolniuk ezeket, hiszen otthon már alig-alig hallanak ilyen mondásokat, nem „hozzák magukkal” ezt az ismeretet, könyveket nemigen olvasnak, a nagyszülőkkel való kapcsolattartás is sokszor jóval kevesebb a kelleténél.
Persze, már egész más kort élünk, mások a mesék, megváltoztak a gyermekjátékok, a gyermeki és családi időtöltések. Olyan nagy baj, ha pont egy ilyen idejétmúlt ismeret, mint a közmondások világa, egyszerűen csak a feledés homályába merül? Szerintem igenis nagy baj.
A közmondások ugyanis a kollektív tudat esszenciái.
Mindazt, amit őseink megtapasztaltak a saját bőrükön, ezekben a közmondásokban adták tovább utódaiknak. Mert – rögtön példázva is ennek igazságát – okos ember, ugyebár, a más kárán tanul.
Közmondásként pedig az maradt fenn, amelynek a hitelét sok-sok ember tapasztalata támasztotta alá. Olyan bölcsességek ezek, amelyek hosszú évszázadokon keresztül kristályosodtak ki, hogy útmutatót adjanak az élethez. De nem is az a legnagyobb gond, hogy a mai gyerekek, fiatalok tarsolyában nincsenek meg ezek az útmutatók: a baj az, hogy ha ők nem ismerik már ezeket a szólásokat, közmondásokat, akkor azokat át sem fogják tudni adni a gyermekeiknek. Vagyis a hosszú időn át érlelt bölcsességek előbb-utóbb teljesen elvesznek, és ezzel a kollektív tudat legjavát veszítjük el.
Azt a kincset hagyjuk elherdálni, amelyet nemzedékről nemzedékre egymás kezébe helyeztek a felmenők és utódaik. Elmondták sokszor, hogy jól az eszünkbe vésődjön, és adott esetben akár meg is óvjon bennünket. Hányszor cselekedtem haladéktalanul, csak mert a fülemben csengett a „kétszer ad, ki gyorsan ad” bölcsessége! Vagy hány csínytevéstől riasztott el az „addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik” intelme! És ezek csak azok az esetek, amelyekre konkrétan emlékszem, de még hány szituációban tereli a cselekvéseinket tudattalanul is egy-egy mélyen bennünk gyökerező bölcsesség!
Talán borúlátó vagyok, de nehezen tudom elképzelni, hogy két-három nemzedék múlva ismert lesz ezeknek a közmondásoknak a nagy része. Vajon hány generáció kell, hogy végleg eltűnjenek? Valószínűleg nem olyan sok. A könyvek egy ideig még őrzik őket, de az teljesen más, mintha a hétköznapi beszéd részei lennének. Pedig elevenen, élően kellene őrizni ezt a bölcsességet, konkrét helyzetben használva, hiszen találóan tömörítik a lényeget, pár szóba sűrítve egy sor fontos megállapítást.
Azt sajnálom a leginkább, hogy kárba vész felmenőink rengeteg botlása és tapasztalata, az abból kisarjadt bölcsesség. De legalább annyit tehetünk, hogy mi magunk tudatosan figyelünk arra: gyermekeink rendszeresen halljanak tőlünk ilyen bölcsességeket – és nem azért, mert a felvételire majd milyen jól fog jönni.
Nyitókép: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
