„Egy hódoltság korából való török beszámoló szerint a keresztények az év bizonyos részében (farsang idején) megtébolyodnak: ordibálnak, ugrálnak, s csak miután varázserejű port (azaz szentelt hamut) hintenek a fejükre, térnek ismét észhez.”*
A liturgikus naptárban a farsangi időszak nem kapott semmilyen megkülönböztetést, egyszerűen az évközi időbe illeszkedik. Érthető is, hiszen egy alapvetően pogány rituálékra visszavezethető hagyományról van szó. Ám annál fontosabb napként van megjelölve a farsangi időszak végét jelző hamvazószerda, a húsvétot megelőző böjti időszak kezdete. Sorozatunknak ebben a számában a farsang és a böjt szimbolikus harcát bemutató ábrázolásokról, illetve egy, a nagyböjthöz kapcsolódó sajátos tárgytípusról, a böjti lepelről lesz szó.
Az ábrázoló művészetekben – az életképi avagy társasági jelenetként interpretálható karneválábrázolások mellett – a 16–17. században különösen elterjedt volt a farsang és a böjt viadalát megjelenítő képtípus. Első pillantásra úgy tűnik, ezeken az ábrázolásokon is mulatozó emberek vidám csoportja látható egyfajta részletező, tablóképszerű bemutatásban, ám a figyelmes szemlélő számos olyan képi motívumot fedezhet fel, amelyek az életképi jelenet mögött húzódó bonyolult gondolati tartalmakra, moralizáló hangvételre utalnak. A képtípusba sorolható talán legismertebb alkotás id. Pieter Brueghel németalföldi festő műve (1. kép), amely a bécsi Kunsthistorisches Museumban található. (Nem maradhat említés nélkül, hogy éppen az utóbbi hónapokban kérdőjeleződött meg, hogy a festményt jelenleg őrző intézmény valóban jogos tulajdonosa-e a műalkotásnak, ugyanis a Krakkói Nemzeti Múzeum munkatársai által felfedezett irattári dokumentum szerint a képet 1939-ben Otto von Wächter, Krakkó akkori náci kormányzójának osztrák felesége tulajdonította el az ottani múzeumtól és vitte magával Bécsbe. A háborút követően a helyi műtárgypiacon bukkant fel a festmény, ekkor vásárolta meg a bécsi múzeum.) Amellett, hogy ez Brueghel legkorábbi szignált és datált képe, egyben ez a legtitokzatosabb is. Az utóbbi két évszázad során sokan próbálták már megfejteni a képen ábrázolt számtalan jelenetnek és azok együttesének az értelmét, de teljes mértékben senkinek sem sikerült, ezért a mai napig többfajta értelmezés is létezik egymással párhuzamosan. Annyi bizonyos, hogy a kép előterében, a főjelenetben farsang és böjt, avagy Konc vajda és Cibere vajda groteszk lovagi viadala látható. Hans Worst avagy Mynheer Sausage – azaz Kolbász uraság – bacchusi, korpulens, pohos, alakja, a hús megtestesítője egy hordó tetején lovagol, jobbjában nyársra szúrt kappant tart, így támad a csontsovány böjtre, akinek harci fegyvere egy lapát, rajta két heringgel. A két alak húshagyókedd estéjén találkozik és vívja meg csatáját. Hamvazószerdán a böjt arat győzelmet, de ez a győzelem csak ideiglenes, mert negyven nap múlva a csata ismét tetőpontjára hág, és ez alkalommal Hús Uraság serege nyer és ünnepli győzelmét egy pazar lakomával húsvét vasárnap.
Brueghel festményéhez képest egy évvel korábban, 1558-ban készített Hieronymus Cock (Frans Hogenberg egy rajza után) egy, ugyanezt a jelenetet, farsang és böjt, illetve seregeik összecsapását ábrázoló rézmetszetet. (2. kép) A téma egyik legkorábbi ábrázolása egyébként Hieronymus Bosch egy festményén jelenik meg, amelynek eredetijét ugyan nem ismerjük, de négy különböző másolatban ránk maradt – ezekből kettő látható itt. (3–4. kép) Habár ugyanazt a tematikát ábrázolják és a jelenet főbb motívumai ezeken a képeken is megtalálhatók, mégis, az egyes figurák és a cselekmény tekintetében jelentősen különböznek a Brueghel-képtől. Jan Miense Molenaer festménye azt mutatja, hogy a téma még a következő században is népszerű volt. Az ő képén a farsangot lármás parasztok egy csoportja jeleníti meg, akik éppen a böjtöt képviselő, szerzetesekből álló csoporttal kaptak hajba. A jelenetből itt sem hiányzik az irónia. (5. kép)
A farsang és a böjt összecsapásának témája nemcsak a képzőművészetekben jelent meg, hanem az irodalomban is. Még jóval Brueghelt megelőzően egy spanyol szerző, Juan Ruiz (†1350) – nem mellékesen pap – egyik művében részletező allegóriában énekli meg Don Carneval (Karnevál úr) és Doña Cuaresma (Böjtasszonyság) csatáját. A jelenetet, amelyben kizárólag ételek szerepelnek, igyekszik valós harc képében bemutatni. Részletes leírást ad a két fél öltözékéről, páncéljáról, fegyverzetéről, amely a büszke, szarvasbikán lovagló vitéz Don Carneval esetében húsból – disznóhúsból, ürühúsból, fogolyból, és fürjből – áll, mindehhez sisakként egy vaddisznófej szolgál. Seregét kappan, marhahús, tojás, zsír és állati tej alkotja. Ezzel szemben Böjtasszonyság páncélja és fegyverzete különféle halakból (lazac, csuka, lepényhal, orsóhal) és halcsontokból áll, kard gyanánt egy vékony nyelvhalat markol, alázatosan üli meg öszvérét; seregét pedig sárga tőkehal, hering, laposhal, makréla, olivaolaj és mandulatej alkotja.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a jelenet üzenetét, figyelembe kell vennünk, hogy a régi Európában nem volt olyan könnyen elérhető az étel, mint manapság, egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy mindig akkor jut ételhez az ember, amikor szüksége van rá. A gyakori háborúskodás, a járványok, az időjárás által okozott károk eredményeként rendszeresen pusztított éhínség. Az étel tehát viszonylag központi téma volt egy átlagember életében, így a megvonás, amivel a böjti napok jártak, az ünnepnapokon szélsőséges kilengéseket, túlkapásokat eredményezett. Hogy ellensúlyozza a testi kísértést, és hogy a mértékletességet vezető elvvé tegye, az egyház a falánkságot és az ahhoz nagyon közel álló bujaságot főbűnökké nyilvánította.
A középkorban az egyház tanítása nyomán erősen élt az a meggyőződés a hívő emberekben, hogy a testi élvezetek különféle fajtái egymással szoros összefüggésben vannak, és ha az ember elereszti a gyeplőt az egyik esetében, az kihatással lesz a másikra is. Még az ókeresztény időkből eredeztethető ennek a gondolati háttere. Már Tertullianus (Kr. u. 200 körül) összekötötte a húst az élvetegséggel, a testi vággyal; Szent Jeromos, két évszázaddal később, ugyancsak annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a túl sok étellel és borral megtelt gyomor utat ad a léhaságnak, bujaságnak. Cassianus szerint (5. sz.) a falánkság volt az a bűn, ami az egész emberiség bukását okozta; Jézus számára is ez volt az első kísértés a pusztában. A 6. században Sevillai Izidor pedig azzal magyarázta a falánkság és a bujaság közötti szoros kapcsolatot, hogy a testünkben gyomrunk a nemi szervekhez igen közel fekszik – ha elkényeztetjük a testünket ételekkel, finom falatokkal, akkor az felébreszti a nemi vágyat. A böjt emiatt tehát arra is szolgált, hogy megtisztítsa a testet, és hogy segítsen kontroll alatt tartani az egyéb vágyakat. Csak a 7. században, Szent Gergely pápának köszönhetően helyeződött át a hangsúly a lelki főbűnökre, mint a fösvénység, a harag, az irigység, a lustaság, a büszkeség. Mindezt figyelembe véve egy elég vékony határvonalon kellett egy kereszténynek egyensúlyoznia ahhoz, hogy egyen, de ne essen a falánkság bűnébe. Küzdelmes dolog volt a böjt is. Az egyháznak a böjtre vonatkozó előírásai éppen hogy inkább megerősítették a hús központi szerepét, nemhogy vegetáriánussá változtatták volna az embereket, ráadásul a vegetarianizmus az eretnek csoportokra (például bogumilokra, katarokra) volt jellemző. Ezért a középkori keresztények kitaláltak húsutánzatként, húspótlékként fogyasztható ételeket, amelyek a hús negatív spirituális vagy fizikai mellékhatásai nélkül táplálják a testet. Ennek hátulütője az volt csupán, hogy azok, akik szerették az olcsó ételeket, például a halat, könnyebben szereztek igaztalanul elismerést azzal, hogy lám, böjt idején milyen példamutatóan megtartóztatják magukat.
De térjünk vissza Breughel festményéhez! Ahogy már említésre került, a képen látható jelenet többféle értelmezése is elfogadott. Egyes radikális vélemények szerint Brueghel képe csupán egy néprajzi tabló, életkép a 16. századi Németalföld mindennapjairól; nem érdemes semmilyen mögöttes tartalmat keresni. Kétségtelen, Flandriában komoly hagyománya volt a középkorban a céhes ünnepeknek csakúgy, mint a vidéki karneváloknak (kermiss), illetve a túlzó módon bőséges, gazdag konyha is már régóta fontos eleme volt a holland kultúrának – az ábrázolt jelenet értelmezésekor ezek hatását nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ilyen módon a gazdag és sovány konyha ábrázolásának is tekinthető a mű. Más interpretáció szerint viszont összetett szimbolikus utalások rejlenek a képben, ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, számos olyan képrészletet fedezhetünk fel, amelyek sejtetik, hogy Brueghelnek nem csupán egy társasági jelenet vagy karneváli vigadozás vászonra vitele állt szándékában. Például mind a két, előtérben vonuló menet mögött látható egy-egy, éppen ellentétes hangulatú és jelentésű figuracsoport: a vidám, ünneplő menet mögött béna koldusok, a böjt kísérete mögött pedig pörgettyűkkel játszó gyerekek. Középen, a kép legjobban megvilágított részén egy furcsa menet látható, elöl fáklyát vivő bohóccal. Egy általános értelmezésben a festmény az emberi élet képét adja, egyaránt megjelenítve annak jó és árnyoldalait. A körvonalra felfűzött kompozíció, az egymástól élesen el nem különített csoportok talán Fortuna kerekére, az élet változékonyságára utalnak.
Az előtérben felvonuló két csoportot általában ellentétpárként próbálják értelmezni: pogány részegeskedés áll szemben a vallásos áhítatból fakadó, kegyes bűnbánattal, jámborsággal. Erények és bűnök, protestánsok és katolikusok (a mulatozó, tobzódó csapat jelképezné a protestánsokat, a másik tábor pedig a katolikusokat). A kép ebben az értelmezésben tehát a konfliktusokkal terhelt korabeli németalföldi vallási viszonyokra reflektál. Azonban ez a vallásos szimbolika meglehetősen komplex, ezért nem oldható fel egyértelműen. A kép hátterét elfoglaló, különböző színű köpenyt viselő vonuló csoportok – a templomból éppen kijövők, illetve a kép bal oldalán, a fogadó előtt az utcán vonulók – is minden bizonnyal ehhez a jelentésréteghez tartoznak. A Brueghel korabeli katolikus egyház külsőségekben is megnyilvánuló jámborsága – a test sanyargatása, önmegtartóztatás, templomba járás, alamizsnaosztás (amelyek a képen mind megjelennek) – különösen borzolta a protestánsok kedélyét. Erasmus panaszkodott, hogy sokan csak látványosságként gyakorolják a kegyes cselekedeteket – és nem lehetetlen, hogy Brueghel képe is hasonló értelemmel bír: a hamis ájtatosság egyáltalán nem jobb, mint a kicsapongó élet. A protestánsok és a katolikusok között feszülő ellentétek többek között annak a meggyőződésbeli különbségnek is tulajdoníthatók, hogy az egyik keresztény vallás a tetteket, a másik a hitet tartja fontosabbnak. Ezen túl a kép egyfajta kritikáját is adja a vallásos fanatizmusnak, amely – ebben az értelmezésben – minden, a Németalföldet pusztító baj kútfőjének tekinthető. Interpretálható a farsangoló menet az egyházi ünnepek köntösébe bújtatott erkölcstelen viselkedés kritikájaként. Egy másik értelmezés szerint a kép Brueghelnek a saját korára, vallási viszonyaira adott személyes kommentárjaként is értelmezhető.
Böjti lepel
A nagyböjthöz kapcsolódik egy sajátos, liturgikus funkciót is betöltő iparművészeti tárgytípus: a böjti lepel (németül Fastentuch, Hungertuch, latinul velum quadragesime). Ez voltaképp egy nagyméretű kendő, amellyel hamvazószerdától nagyhét szerdáig vagy nagycsütörtökig – szentélyrekesztő gyanánt – eredetileg az egész szentélyt, később már csak az oltárt takarták le. A böjti lepel egy fajtája az a violaszín kendő is, amelyet feketevasárnaptól (virágvasárnapot megelőző vasárnap) nagypéntekig a feszületek, illetve nagyszombatig a képek eltakarására használnak. A böjti kendők előfordulásáról a legkorábbi adatok a 10–11. század fordulójáról származnak. A 14–15. században használata már az egész nyugati egyházban elterjedt volt, később, a reformáció hatására ritkább lett, de töretlenül tovább élt. A II. vatikáni zsinat óta használata nem kötelező, de a hagyomány a mai napig több közép-európai országban él (Ausztria, Németország déli részei, Magyarország). A böjti lepel kezdetben egy igen nagyméretű, egészen egyszerű, szürke vagy sötét színű kendő volt, elegendő nagyságú ahhoz, hogy az egész oltárt eltakarja. Idővel a mérete kisebb lett, illetve művészi kialakítást kapott a lepel – hímzéssel vagy festéssel díszítették. A kendőt dekoráló képek (pl. a kereszten függő Megváltó) vagy szimbolikus díszítőmotívumok a böjtidő lelki tartalmára utaltak. Általában nagyhét szerdáján távolították el a leplet a Passió felolvasása közben, annál a résznél, hogy „... és a templom függönye kettészakadt” (Lk 23,45) – nagy robajjal, kerepléssel, hogy a világvége hangulata érzékelhetővé váljon a hívek számára.
A templomban lévő keresztek letakarásának szokása talán onnan ered, hogy a megfeszített Megváltó román kori ábrázolásai egyáltalán nem a szenvedést, a fájdalmat helyezték előtérbe, hanem a győzedelmes, triumfáló Krisztust jelenítették meg, koronával a fején. A nagyböjt idején, a passióról való elmélkedés időszakában került csupán előtérbe, hogy a szenvedő Krisztus bemutatása is helyet kapjon. Ezért a román kori győzedelmes kereszteket böjti kendővel takarták el a templomokban.
A böjti kendő használatában a középkori vezeklési gyakorlat egy jellemző vonása is tükröződik. A nyilvános vezeklés korában, az ókeresztény időktől fogva bevett szokás volt, hogy a bűnbánókat, vezeklőket az Eucharisztia ünnepléséből meghatározott időre kizárták: a hamvazás után a templom előterébe vitték őket, hogy ne lássák a liturgiát. Ebből nőtt ki az a gyakorlat, hogy nagyböjt idején az egész egyházközség önszántából ebbe a bűnbánó állapotba helyezkedve kizárta magát az oltár körüli történésekből. Az oltár tere és a hívek tere között elválasztó elem gyanánt felhúzott kendő eltakarta a szentélyt a hívek szeme elől. Ez voltaképpen egyfajta eucharisztikus absztinencia volt, a hívek önként lemondtak arról, hogy lássák a Krisztust az Oltáriszentségben. A böjti lepel kézzelfoghatóan jelenítette meg azt a bűnbánati időszakra jellemző érzést, mit is jelent, amikor a bűnös méltatlanná válik Isten látására, szemlélésére.
A középkorban gyakran velum templinek nevezték a böjti kendőket, a jeruzsálemi templom függönyeire, a szövetség ládáját rejtő lepelre utalva ezzel. (Mt 27,51; Mk 15,38; Lk 23,45) A 15. századig olyan anyagból készítették a lepleket, hogy középen, függönyszerűen szét lehessen nyitni, mert a liturgiában is szerepet kaptak olykor. Ennek a liturgikus funkciónak az emlékét őrzi több olyan (leggyakrabban osztrák területeken fennmaradt) böjti lepel, amely függőlegesen van kettéosztva ó- és újtestamentumi jelenetekre, ahol a két rész eredetileg egymás elé húzható volt.
Az Alpok térségében (Karintia, Stájerország, Tirol) különösen gazdag és a mai napig élő hagyománya van a böjti lepelnek, illetve készítésének. A legrégebbi fennmaradt darab 1458-ból való, Gurkban található. (6. kép) Ezen a vidéken a festett díszítés a jellemző, míg Németországban, Vesztfáliában, Münster környékén a hímzett díszítés. Enyves festékkel festettek vászonra, a teljes felület végül akár száz kis képkockából is állhatott. Alapvetően két főbb típus alakult ki az idők során: az egyiken, mint például a gurki dómban őrzött darabon, a lepel egyik felén ószövetségi, míg a másikon újszövetségi jelenetek láthatók. A másik, centrális típusként aposztrofált variánson pedig a középen ábrázolt Golgota-jelenet körül medaillonokba foglalt passió-jelenetek láthatók. Ebből a típusból a legkorábbi (1612) a krappfeldi (Karintia) Szent István-templomban található. (7. kép) Végezetül egy kortárs művész által készített darabot szeretnénk bemutatni, a klagenfurti születésű Ferdinand Penker munkáját, amely a gurktali Straßburg Szent Miklós-plébániatemplom oltárának eltakarására használnak nagyböjt idején (8. kép). A képkockákat elválasztó vízszintes sávokon evangéliumi idézetek olvashatók. A lepel teológiai koncepcióját a művész a helyi plébánossal együttműködve dolgozta ki. Az eredetileg színesre tervezett alkotással kapcsolatban a művész azért döntött végül a monokróm színvilág mellett, mert úgy ítélte, az jobban elősegíti az imádságban való elmélyülést.
Mészáros Ágnes
* Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium, Csokonai Kiadó, 1997, 63.o.
