The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva

A civilizált életet érdemben csakis úgy szemlélhetjük, ha állandóan szem előtt tartjuk, hogy a

karonülő korszak szinte teljes tapasztalatától, akárcsak a később elvárt tapasztalatok nagy

részétől megfosztottak minket. Mi pedig tudattalanul is tovább keressük ezeknek az

elvárásoknak a beteljesülését, a maguk megváltozhatatlan sorrendjében.

Születéskor rögtön elszakítanak minket kontinuumunktól, hogy a kiságyból és a babakocsiból

éhezzük a tapasztalatokat, az élet áramlásától elszigetelten. Énünk bizonyos részei így idősebb

gyerekként és felnőttként is gyermetegek maradnak, immár képtelenül arra, hogy pozitív

befolyással legyenek az életünkre. De nem hagyjuk, nem tudjuk őket magunk mögött hagyni.

A karban hordozás élményére való igényünk együtt halad az elme és a test fejlődésével,

kielégítésre várva.

A civilizáció gyermekeiként mindnyájan szenvedünk bizonyos kontinuum-betegségektől. Az

önutálat és az önmagunkban való kételkedés viszonylag általános jelenség, bár eltérő

fokozatai lehetnek, attól függően, hogy a nélkülözések együttese hogyan és mikor érintette

öröklött tulajdonságainkat. A karban hordozás tapasztalatának keresése az évek múlásával és

a felnövekedéssel párhuzamosan számos formát ölthet. Miután elvesztettük a jó közérzet

létfontosságú állapotát, aminek a karban töltött időszakból kellett volna kifejlődnie, azon

leszünk, hogy keressük, vagy pótoljuk valamivel. A boldogság már nem a létezés normális

állapota, hanem elérendő cél lesz. A célt rövid és hosszú távú módszerekkel igyekszünk

elérni.

A jekánák életét látva egyre érthetőbbé válik, hogy miért tesszük azt a sok látszólag

értelmetlen dolgot, amit teszünk.

A karban hordozástól való megfosztottság leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy az

ember valamiért kényelmetlenül érzi magát az „itt és most" -ban. Mintha kibillenne a

centrumából, mintha valami hiányozna, homályosan azt érzi, hogy valamit elvesztett, hogy

vágyik valamire, de nem tudná pontosan meghatározni, hogy mire. A vágy gyakran egy

tárgyhoz vagy egy középtávú eseményhez kapcsolódik; szavakkal kifejezve úgy szólna, hogy

„Jól lennék, ha ...", s itt következik valamilyen óhajtott változtatás, akár az, hogy ha lenne egy

új öltönyöm, új kocsim, ha előléptetnének, felemelnék a fizetésem, lenne egy másik munkám,

ha elmehetnék valahova nyaralni vagy akár örökre, ha lenne egy feleségem vagy férjem vagy

gyerekem, akit szerethetek, ha netán még nincs.

Ha az ember elérte ezt a célt, a középtáv helyére, ahol egykor az anya volt, hamarosan egy

újabb „ha" kerül, s mostantól az a bizonyos dolog, illetve az én közti távolság lesz az új

mércéje annak, hogy milyen messze van az én a hiányzó helyénvalóságtól - az itt és most

helyénvalóságától.

Az egyént az egymást követő célokhoz fűzött reményei éltetik, mely célok pontosan olyan

messze vannak tőle, amilyen fokú elérhetetlenségre szüksége van ahhoz, hogy „otthon érezze

magát", azaz ugyanúgy viszonyulhasson hozzájuk, mint egykor az anyjához, amikor a karban

hordozás tapasztalatait megtagadták tőle.

Ha a célokat nem tudjuk a szükséges távolságban tartani, az könnyen katasztrófához vezethet.

Nem túl gyakran fordul elő ilyesmi, mivel a legtöbb ember könnyedén el tud képzelni egy

állandó listát arról, hogy mi az, amit szeretne, függetlenül attól, hogy épp mi van a birtokában.

De néha előfordul, hogy a képzeletet is túlszárnyaló gyorsasággal vagy tökéletesen sikerül

elérni a magunk elé tűzött célokat.

Csupán néhány éve történt, hogy egy híres, szőke filmsztár vált az áldozatává annak a jelek

szerint elviselhetetlen egyensúlyhiánynak, ami a reménykedésre való szükséglete és a reményt

tápláló, elérendő céljai közt lépett fel. ő volt a világ legsikeresebb színésznője, a világ

legvágyottabb nője.

Híresen jóképű és intelligens férfiakat hódított meg, lépett velük házasságra, és vált el tőlük.

A képzelete mércéi szerint mindene megvolt, amit csak akart. Ám még mindig nem érezte azt,

hogy a helyükön lennének a dolgok, és ettől összezavarodott. Mivel hiába meresztgette a

szemét valami kívánatos dolog után, amit ne kaphatna meg azonnal, végül megölte magát.

Sok más, hasonló vágyakkal élő lány és nő tépelődött magában, „hogy tehetett ilyet éppen ő,

akinek mindene megvolt?" De ettől még az Amerikai Álom nem foszlott szerteszét, mert a

szíve mélyén minden álmélkodó nő tudta, hogy ha ... ha neki lenne annyi kívánatos dolga az

életben, neki, aki már most érzi, hogy a boldogság szinte karnyújtásnyira van tőle, akkor ő

biztosan képes lenne a boldogságra.

Nincs hiány a hasonló okokból elkövetett öngyilkosságokban, de a sikeres embereknél -

akiknek az önfenntartó ösztöne nem engedi, hogy rászánják magukat erre a végső lépésre -

még gyakoribb, hogy kétségbeesésükben az életük másról sem szól, mint ivásról, drogozásról,

válásról és búskomorságról. A legtöbb sikeres ember képes és vágyik is rá, hogy még

gazdagabb legyen, azok, akiknek hatalmuk van, még több hatalomra vágynak, s így testet

ölthet a vágyakozásuk. Csak azon kevesek, akik elértek a csúcsig, vagy karnyújtásnyira

vannak mindattól, amire vágyni tudtak, csak ők kényszerülnek rá, hogy szembenézzenek

vágyakozásuk kielégíthetetlenségével. Nem emlékezhetnek annak eredeti formájára: hogy

csecsemőként arra vágytak, hogy az anyjuk karjában legyenek. Minden jó szándék és cél

ellenére csak valami feneketlen mélységbe merednek, s hiába kérdeznek, nem kapnak választ

arra, hogy mi végre is ez az egész, holott egykor még viszonylag biztosan hihették, hogy a

pénzért, a hírnévért vagy a sikerért.

A házasság a civilizált ember számára sok esetben kettős szerződéssé vált; az egyik záradék

úgy is szólhatna, hogy „...és anyád helyett anyád leszek, ha te is leszel az én anyám." Mindkét

fél állandóan jelen lévő infantilis igényei fejeződnek ki abban a kimondatlan (sőt, gyakran ki

is mondott) vallomásban: „Szeretlek, akarlak és szükségem van rád." Ennek a mondatnak az

első két tétele érett felnőttekhez illik, de általában a szükség fogalma, bár a mi kultúránkban

romantikusan elfogadott, bizonyos mértékű anyáskodásra való igényre utal. Ez a gügyögéstől

(„Kutyuli szereti mutyulit?") kezdve elmehet egészen addig a hallgatólagos megegyezésig,

hogy más személyekre csupán felszínes figyelmet fordítanak. A domináns szükséglet gyakran

az, hogy az egyén figyelem tárgya legyen (és ez annak a fajta figyelemnek az átfordítása, ami

csecsemőkhöz, de nem gyerekekhez vagy felnőttekhez illik), és a felek viszonylag békésen fel

tudják egymás között osztani a színpad közepét.

Az udvarlás gyakran annak a tesztelése, hogy milyen mértékben várhatják el a partnerek

egymástól saját infantilis igényeik kielégítését. Azoknál az embereknél, akiknek túl széles

körű igényeik vannak - akiknek a kora gyermekkora annyi beteljesülést sem hozott, hogy akár

egy kielégítő kompromisszumra tudnának jutni egy másik személlyel és az ő szükségleteivel

-, azoknál a társkeresés gyakran szomorú és véget nem érő folyamat. Csecsemőkorukban

elárulták őket, és túl nagyok és mélyek a vágyaik. Az újabb elárulástól való félelmük annyira

erős, hogy amint megjelenik annak a veszélye, hogy társra leljenek, rémülten menekülnek,

nehogy próbára kelljen tenni a jelöltet, és megint emlékeztessék őket arra az elviselhetetlen

tényre, hogy őket nem lehet szeretni azon a feltétel nélküli módon, ahogy azt ők igényelnék.

Számtalan férfi és nő észlelhette, hogy egy viselkedési „minta" áldozatává válik az udvarlás

során, amely azt mutatja, hogy retteg a boldogságtól, bár erre nincs látható magyarázat.

Amikor már nem is kell különösebben aggódniuk amiatt, hogy társra leljenek, a vőlegények

még akkor is haboznak az oltárnál, a menyasszonyok meg elsírják magukat félelmükben,

amint eljön az idő, hogy előrelépjenek és kinyilatkoztassák a boldogságukat. Sokan éveken

keresztül váltogatják a partnereiket, keresve azt a kapcsolatot, amit maguk sem tudnának

megnevezni, mivel képtelenek elkötelezni magukat egy olyan valakinek, aki csupán egy nő

vagy egy férfi, s nem nagyobb vagy fontosabb, mint saját maguk.

Az elfogadható társ meglelését tovább nehezítik azok a képek, amelyeket a filmek, a tévé, a

regények, magazinok és reklámok közvetítenek arról, hogy kikbe lehet beleszeretni. A

mozivászon hatalmas figurái azt az illúziót keltik, mintha ezek lennének a régóta elveszett

„jó" vagy anyaméretű emberek.

Ezek a nem emberléptékű teremtmények értelem nélküli bizalmat ébresztenek bennünk, és

magukat a színészeket ruházzuk fel a tökéletesség aurájával, amelyet magunkban hozzájuk

társítunk. Nem tudnak hibázni, felülállnak az olyanfajta megítéléseken, amelyeket egymásról

alkotunk. S hogy még jobban összezavarodjunk, az általuk ábrázolt jellemek bármilyen

irreálisak is, mércét állítanak a vágyainknak, melyeknek tükrében a valódi emberek még

tökéletlenebbnek tűnnek, mint valaha.

A reklámszakemberek megtanultak tőkét kovácsolni a karban hordozás tapasztalatától

megfosztott közönség vágyaiból. Olyan ígéreteket lebegtetnek a szemük előtt, amelyek akár

úgy is szólhatnának, hogy „Ha ez a tiéd lesz, megint jól fogod érezni magad a bőrödben." Egy

üdítőnek azt a szlogent adták: „Ez az igazi." A legfőbb riválisa azzal játszik rá a hiányzó

hovatartozásra, hogy „Mi vagyunk a Pepsi-generáció", vagy azzal, hogy csinos

„Pepsiembereket" mutat. Egy másik cég a vágyódás végét jelzi azzal a szlogenjével, hogy

„A gyémánt örökre szól." Az üzenet az, hogy egy garantált értékű tárgy birtoklása ugyanazzal a

maradandó és sérthetetlen és teljesértékűséggel ruházza fel a tulajdonosát. Mintha az

embernek nem is kéne szerethetőnek lennie azért, hogy szeressék, ha gyémántot visel, akár

egy varázsgyűrűt, amely mindig hozzá vonzza az embereket. A státuszszimbólum-értékű

szőrmék, autók és lakcímek stb. szintén azt az elfogadást hivatottak kiváltani, amire az

emberek vágynak. Egyúttal a sok bizonytalanság közt bizonyossággal veszik körül az embert,

hasonlóan az ölelő karhoz, amelyből mindig hiányt szenvedett. Bármit jelöl is ki kultúránk a

számunkra megszerzendő dolog gyanánt, mi végeredményben egy dolgot akarunk: „belül"

lenni, mivel krónikusan kívül érezzük magunkat, hiába próbáljuk azt mondogatni magunknak,

hogy „bent" vagyunk, miközben újabb és újabb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy végre

elhiggyük.

Bár a legtöbben nem emlékszünk rá, hogy valaha is tökéletesen jónak éreztük volna magunkat

az adott pillanatban, ennek a jóérzésnek az illúzióját mégis gyakran kivetítjük nemcsak a

jövőre, hanem a múltra is. Beszélünk boldog gyermekkorról vagy régi szép napokról, hogy

fenntartsuk azt az illúziót, hogy nem is olyan távoli a tökéletesség. A gyermekkor

ártatlansága, ami hitünk szerint megvédett minket a kegyetlen valóságtól, valójában

értetlenséggel és zavarral párosult azoknak az ellentmondásoknak a láttán, amelyeket aközött

tapasztaltunk, amit mondtak nekünk, és amit történni láttunk. Az érzésünk, hogy valami

hiányzik, mindig is jelen volt, akkor is úgy, ahogy most, ám akkor abban az illúzióban

ringatóztunk, hogy ha felnövünk, majd belépőt nyerünk a tökéletességbe és csatlakozunk a

„tökéletes" korú emberekhez.

Hogy is gyaníthattuk volna, hogy a tökéletes korú emberek mindig is előttünk maradnak egy

ugrással, mígnem egyszer csak az idő azt hiteti el velünk, hogy immár egy vagy több ugrással

mögöttünk vannak.

Azon elképzelés, hogy a beteljesülés, a tökéletesség érzete a versengésből és a nyerésből

származik, nem más, mint annak a kiterjesztése, amit Freud „testvérrivalizálásnak" nevezett.

Freud szerint mindnyájunknak meg kellett birkóznia a testvérei iránti féltékenységgel és

gyűlölettel, amennyiben ők fenyegették anyánkhoz való kizárólagos hozzáférésünket. De

Freud nem ismert olyan egyéneket, akik nem szenvednek a deprivációktól. Ha ismerte volna a

jekánákat, akkor azt találta volna, hogy náluk a versengés és a győzelem nem létezik

öncélként. Következésképpen nem lehet az emberi személyiség szerves részének tekinteni. Ha

egy baba minden tapasztalatot megkapott az anyja karjában, amire szüksége volt, és saját

szabad akaratából válik el tőle, akkor nem fog a nehezére esni, hogy elviselje, hogy egy új

kisbaba veszi át azt a helyet, amit ő elhagyott. Nincs talaja a versengésnek, ha semmi olyat

nem vesznek el tőle, amire még igénye lenne.

A jekánák különféle indítékoktól hajtva akarnak tárgyakat vagy embereket megszerezni, de

mások legyőzése egyszerűen nem szerepel köztük. Nincsenek kompetitív játékaik. Van

birkózás, de nincs bajnokság, csak meccsek két férfi közt. Az íjászat állandó gyakorlásánál

mindig a kiválóság elérése a cél, de sosem versengnek egymással, ahogy a vadászat sem

versengési terep a férfiak közt. Az érzelmi világuk nem igényli, így a kultúrájuk sem

szolgáltatja. Számunkra nehéz az életet versengés nélkül elképzelni - ahogy azt is nehéz

elképzelni, hogy elégedettek legyünk magunkkal úgy, ahogy vagyunk.

Ugyanez áll az újdonság hajhászására is. A mi kultúránkban ma ez annyira hangsúlyos, hogy

a változással szembeni természetes ellenállásunk egészen eltorzult. Szinte már a monotóniára

és a változatlanságra emlékeztet, annyira gyakran és szabályosan vágyunk szinte

kényszeresen a változásra.

Csupán a közelmúltban kapott szárnyra az a divat, hogy a legújabb módszer feltétlenül a

legjobb. A reklámipar lett az újdonságért folyó hajsza fő támogatója. Nincs pihenés, nincs

fellélegzés. Semmi sem lehet elég jó, semmi sem lehet kielégítő. Az alapelégedetlenség a

legújabb dolgok iránti vágyba fordul át.

A listavezetők közt olyan dolgok szerepelnek, amelyek munkát takarítanak meg. A munkát

spóroló eszközöknek kétszeres a vonzerejük, mert a karonülő korszaktól való megfosztottság

két aspektusa táplálja. Az első, hogy szerezzünk valami „helyes" dolgot, a második, hogy a

lehető legjobban érezzük magunkat a bőrünkben, a lehető legkisebb erőfeszítéssel. Egy

egészséges kontinuummal rendelkező személyben, ha csecsemőként megkapta, amit akart,

anélkül hogy bármit is tennie kellett volna érte, természetszerűleg ébred fel a vágy, hogy

gyakorolja a munkára való képességét.

Ha valaki passzív babaként nem élte át a sikert, akkor híve lesz a gombnyomogatásnak, a

munka megspórolásának, annak biztosítékaként, hogy mindent elvégeznek helyette, de tőle

nem várnak el semmit. A gombnyomás ugyanaz, mint amikor a csecsemő jelez a

gondozójának, csak most biztos lehet benne, hogy a kívánsága teljesül. A munkavágy, mely

egy egészséges kontinuumban szükségszerűen erős, itt elakad; nem fejlődhet rendesen, ha az

egyén nincs felkészülve rá, hogy gondoskodjon magáról. A munka nem lesz más, mint

kellemetlen szükségszerűség, ahogy a legtöbbünk számára az. Ezzel szemben a munkát

megspóroló készülék az elveszett kényelem ígéretével csillog. Az igen találóan

kikapcsolódásnak nevezett időtöltés pontosan arra született megoldásként, hogy

összeegyeztessük azt a felnőtt vágyunkat, hogy használjuk képességeinket, azzal

az infantilis vágyunkkal, hogy haszontalanok legyünk.

Az az ember, aki a szükséges és unalmas munkaóráit papírok és gondolatok közt tölti, olyan

tevékenységek által fogja feléleszteni a fizikai munka iránti veleszületett elvárását, mint a

golf. Eközben nincs tudatában annak, hogy játéka fő erénye a haszontalanság. A golfjátékos

trappol a melegben, nehéz golfütőket cipel a hátán, és időről időre keményen koncentrál, hogy

egy labdát betereljen egy lyukba. Ezt hatékonynak nehezen nevezhető módon az egyik ütő

végével éri el, nem pedig úgy, hogy odaviszi a labdát, és beleejti a lyukba. Ha kényszerítenék

erre, akkor úgy érezné, hogy komolyan rászedték, de mivel kikapcsolódásnak nevezik, és

garantáltan nincs egyéb célja, mint a testmozgás, ugyanannyira élvezheti is, mint ahogy a

jekánák élvezik a hasznos munkát.

Ráadásul ma már sok golfozó van, aki hagyja, hogy a munka megspórolására való késztetése

megrontsa még ezt a kis örömét is, mivel azt sugallják neki, hogy a golfütők cipelése nem

kellemes, sőt, mostanában még azt is, hogy az ütések közti gyaloglás is a munka kategóriájába

sorolandó, ezért helyette kis elektromos golfautókat kell használnia. Ha a golfjáték után ki

akarnak kapcsolódni, kénytelenek lesznek még teniszezni egy kicsit.

A karban hordozott korszak elmulasztott élményei iránti szükséglet igen bizarr viselkedéseket

eredményezhet. Különben hogyan magyarázhatnánk meg vonzódásunkat a szellemvasúthoz, a

hullámvasúthoz, az óriáskerékhez, ha nem azzal, hogy kielégületlen igényünk van olyan

helyzetekre, amelyekben hirtelen pozícióváltások, leselkedő veszélyek ellenére is

megnyugtató biztonságban érezhetjük magunkat. Ha egy lény élvezi, hogy ide-oda lökdösik

és ijesztgetik, pedig még fizetnie is kell érte, azt csak azzal lehet megmagyarázni, ha

kitaláljuk, hogy milyen szükségletét elégíti ki. A több millió éves jóleső izgalom, amelyben az

anyjuk karjában lévő csecsemőknek része volt, ahogy az ugrándozott velük a fákon, a

szavannákon, a vízben vagy máshol, nyilván hiányzik a pórul járt kései utódoknak. Nekik

csak a kiságyuk csöndje vagy a jó rugózású és kipárnázott babakocsik mozgása marad,

kiegészítve egy kis lovacskáztatással, vagy ha szerencsések, némi levegőbe dobálással, ha

legalább az apjuk képes még meghallani saját kontinuumának a hangját.

A vonzerő titka a biztonságos zónában van, a szerelvény beszíjazott ülésében, ahogy

száguldozik és zuhan vagy a magasba szárnyal a sínen. Attól tud örömöt okozni, hogy az

ember biztonságban érzi magát máskülönben ijesztő körülmények között. A szellemvasúton

szellemek és csontvázak bukkannak fel és ijesztenek ránk, amit azért élvezünk, mert közben

biztonságban érezzük magunkat; ennek tudatában vesszük meg a jegyeket.

Ugyanez áll a borzasztóan népszerű horrorfilmekre is, amelyeket úgy nézünk végig, hogy

közben biztosan tudjuk, hogy a végén karcolás nélkül fogunk felkelni a székből. Ha a moziba

betévedhetne egy elszabadult gorilla, dinoszaurusz vagy vámpír, akkor nem sokan váltanának

jegyet.

A csecsemőnek az anyja karjában az a dolga, hogy olyan élményeket szerezzen, amelyek

felkészítik későbbi fejlődésére: hogy egyre nagyobb önállóságra tegyen szert.

Az ember későbbi önbizalmához alapvetően járul hozzá, ha csecsemőként, elfoglalt anyja

karjában nap mint nap váratlan, erőszakos és ijesztő eseményeknek lehetett tanúja és passzív

résztvevője. Mindez fontos része az éntudat kiépülésének.

Mérsékeltebb módon a lovaglás is (akár valódin, akár hintalovon) vagy az autózás (akár

valódiban, akár játékban), vagy bármi egyéb, ami visz minket, csökkenti a karban való

élmények hiányát, illetve az iránta való szükségletünket. A lovaglás gyakran függőséget okoz,

mivel sokan, amint felfedezik annak az örömét, hogy egy ló vagy egy motor viszi őket,

csalódottak lesznek, mikor újra két lábra kell állniuk. A függőségek témakörére még

visszatérek.

A karban hordozottság hiányának kifejeződései oly gyakran nehezítik az életünket és

árnyalják a környezetünkben élők személyiségét, hogy hajlamosak vagyunk az emberi

természet részének tekinteni őket. Gondoljunk csak a „Casanova-szindrómára", amikor az

illető férfi kényszeresen próbálja bebizonyítani magának szerethetőségét. A hódítások

számával igyekszik kompenzálni a hiányzó elemet abból a speciális szeretetfajtából, amit az

anyjában kellett volna megtalálnia, s ami megerősíti a saját létezését és értékességét. Azzal,

hogy bizonyságokat gyűjt a szerethetőségére, valamelyest pótolja hiányzó meggyőződését.

Minden pillanatban, minden hölgy karjában kompenzál egy kicsit, míg végül a

kielégíthetetlen Casanova „belefárad" a jóság érzéséért ily módon folytatott keresésbe, és

sikerül egy felnőttebb, érettebb módon viszonyulnia a nőkhöz. A legtöbb Casanovánál ez még

viszonylag korán bekövetkezik, de vannak olyanok, akik sosem tudnak megszabadulni attól

az illúziótól, hogy a szexuális hódítás pontot ér a jóság pontgyűjtő füzetében, s azt hiszik,

hogy kizárólag hódító technikájuk tökéletesítésével sikerülhet visszaállítaniuk azt, ami

rejtélyes módon hiányzik az életükből.

A dzsigolók és a gazdag férfira vadászó nők azt hiszik, hogy az a pénzérték, amit az elnyert

nőkhöz vagy férfiakhoz társítanak, a saját értékük valós mércéje, s általában úgy érzik, hogy

ha házasságot kötnek egy gazdag személlyel, az őket is gazdaggá, következésképpen

mindenki számára elfogadhatóvá teszi. Valahogyan beléjük plántálták azt a tévképzetet, hogy

a pénz egyenlő a szeretettel, túl azon a még elterjedtebb téveszmén, hogy a pénz egyenlő a

boldogsággal. Nem nehéz felismerni azokat a kulturális befolyásokat, amelyek fenntartják

ezeket a tévképzeteket. De ha egyszerűen kigyomlálnánk a szerethetőség és a boldogság

mibenlétéről való tévhiteket, azzal még nem oldanánk meg a problémát. A helyénvalóság

érzésének hiánya találna magának egy újabb reményt, amibe belekapaszkodna, s ami nagy

valószínűséggel ugyanolyan illuzórikus lenne.

A csecsemőkori depriváció egy másik gyakori megjelenési formája a „tunyasági szindróma".

A tunya ember, akár egy csorgó nyálú, kócos baba, szeretné, ha szeretnék, pusztán azért, mert

létezik, és nem hajlandó bármit is tenni annak érdekében, hogy az iránta való érzelmeket

kedves viselkedéssel módosítsa. Csámcsog, hogy elhitesse magával, a körülötte lévők

örömmel konstatálják, hogy ízlik neki az étel, hangsúlyozza a fizikai jelenlétét, ahol csak

tudja. Hamut, foltot vagy szemetet hagy maga után annak bizonyítékaként, hogy létezik,

kihíva maga ellen a jelenlévők nemtetszését és tesztelve a szeretethez való jogát. Ha

történetesen tényleg elutasítják, akkor újra kikiabálhatja szomorú üzenetét az anyakozmoszba:

„Látod? Senki sem szeret engem, mert még azzal sem törődsz, hogy letöröld az állam!" És

trappol tovább, mosdatlanul, elhanyagolva, véletlenül mindenkinek a lábára taposva. Abban

reménykedik, hogy az anyakozmosznak, látva az ő szenvedéseit, egyszer csak megesik rajta a

szíve, hisz egy anyától ez elvárható (súgja a kontinuuma), és egyszer végre befogadja

tökéletes szeretetébe. Sosem fogja az anyai visszatérés előtt elzárni az utat azzal, hogy ő maga

rendbe hozza magát - ez egyenlő lenne a reménytelenség beismerésével.

A tunya embertől nem sokban különbözik a mártír, aki szintén vádlóan szenved, de még

nagyobb hangsúllyal szenvedéseinek mennyiségén, amelyekért őt kárpótolni kell. Számtalan

ügy nevében vonultak felemelt fejjel, igazuk tudatában a máglyára, a bitófa alá vagy az

oroszlánok martalékául. Úgy érzik, hogy mire mindent feláldoztak, végre elnyerhetik a méltó

helyüket. Az ilyen önfeláldozó viselkedés egyetlen előnye, hogy az illetők már nem térhetnek

vissza panaszkodni, hogy átverték őket, s az illúzió fennmaradhat azok számára, akikben erős

a hajlam az ilyesmire. Talán épp amiatt, hogy az anyjuk túlzott lelkiismeret-furdalást

tanúsított, mikor kisbabakorukban megsérültek.

A színész személyiség gyakran érez késztetést arra, hogy színpadon legyen, vagy elegendő

számú emberrel legyen körülvéve, hogy - bár állandóan elkíséri az a kellemetlen érzés, hogy

ez nincs így -, mégis bebizonyítsa, hogy ő áll a figyelem központjában. Innen ered az a

csillapíthatatlan szükséglete, hogy elfoglalja ezt a pozíciót. A patologikus exhibicionista vagy

nárcisztikus személyiség még kétségbeesettebben kívánhatja ezt a kitüntetett figyelmet, ha

rendre hiába próbálta kivívni az élete kezdetén. Az is gyakori eset, hogy az anya járul hozzá a

gyermekében később kialakuló „feltűnési viszketegséghez" azáltal, hogy saját sürgető

szükségletéből fakadóan próbálja a babáról magára vonni a figyelmet.

A kényszeres akadémikus, a diplomák fáradhatatlan gyűjtője, az iskolapad rabja némely

tekintetben egy viszonylag elfogadható anyapótlékot talál az alma materben. Az iskola

nagyobb és stabilabb, mint ő. Viszonylag kiszámítható módon jutalmazza a jó és a rossz

viselkedést. Megvéd a hideg, nehéz kinti élettől, ami túl kockázatos egy deprivált

csecsemőként felnőtt, érzelmileg instabil embernek. Az a felnőtt vágy, hogy megküzdjünk a

világ kihívásaival, hogy továbbfejlesszük magunkat, egy bizonytalan személyiségben nem tud

kialakulni, függetlenül az életkorától.

Az örök egyetemistának, aki ragaszkodik csecsemő-pozíciójához az iskolával szemben (és az

üzletembernek, aki éveken át kapaszkodik a cég alsószoknyájába) látszólag szöges ellentéte a

kalandor-konkvisztádor típus. Belé azt a nézetet táplálták, talán épp a szülei, hogy az

elfogadást azzal vívja ki, ha megmássza a legmagasabb hegyeket, vagy egy mogyoróhéjban

vitorlázik keresztül az óceánon egy szál magában: a különleges teljesítménnyel győzheti le az

összes riválist a figyelemért folytatott küzdelemben. Az egyén látszólag másra sem vágyik,

mint az elismerésre, amit meg is kap: mondjuk ha mindenki másnál tovább fennmarad egy

zászlórúdon, vagy ha mint fehér ember elsőként eljut valahová, vagy ha egy kötélen

egyensúlyozva átjut egy vízesés egyik partjáról a másikra. Ám amint eléri, kiderül, hogy ez az

elismerés mégsem elég, és ilyenkor új projekt következik, ami már tényleg az igazinak tűnik,

a válasznak, a „jóságba" szóló útlevélnek.

A kényszeres utazót szintén egy igen hasonló illúzió élteti. Az új helyek a megfelelő hely

ígéretével kecsegtetnek, hiszen az anyai karba való varázslatos visszatérés illúziója

tarthatatlan bárkinek, aki a realitás talaján áll. így aztán a távoli vidékek zöldje fénylik

csábítóan a vágyaiban élő előtt, aki számára is ismeretlen okból azt hiszi, hogy a beteljesülés

majd akkor következik be, ha eljut egy bizonyos, egy máshol lévő helyre.

Az emberi kontinuum természetével és annak évmilliós tapasztalataival összhangban az a

vágyunk, hogy életünk folyamán ott legyünk a középpontban, azt látszik bizonyítani, hogy ez

a középpont elérhető. A világrend része, hogy az elmulasztott beteljesülés megtartsa a helyét a

jövőben; csak ily módon tud hatékonyan hozzásegíteni a fejlődés kiteljesedéséhez.

Ez a meggyőződés, amelyre nincs hatással sem az értelem, sem a tapasztalat, ez csábít minket

előre, annak rendje és módja szerint, függetlenül attól, hogy mennyire illeszkedik a

körülményekhez vagy hogy mennyire van lemaradásban.

A „bárcsak" gondolkodásnak ilyen vagy olyan fajtája a civilizált emberek viselkedésének

egyik legfontosabb motorja.

Talán még szomorúbbak azok az esetek, ahol a deprivációban szenvedők másokra is

átruházzák a fájdalmukat. A bántalmazott gyerekek a legnyilvánvalóbb példái a deprivált

vagy szenvedő szülők kezébe került szerencsétlenek sokaságának.

C. Henry Kempe professzor, a coloradói orvosi központ gyermekgyógyászati osztályának a

vezetője egy 1000 családot felölelő kutatás során azt találta, hogy a nők 20 százaléka nehezen

„kapcsolt át az anyaságra". „Sok anya nem igazán szereti a kisbabáját" - mondta. Az adatokat

ő kevéssé szerencsés módon úgy értelmezte, hogy mivel ilyen sok anya volt képtelen szeretni

a gyerekét, az anyai szeretet mint természetes ösztön nyilván csak egy „mítosz" (lásd 83. o.).

Az üzenete az volt, hogy hiba elvárni egy anyától, hogy madonnaként, kizárólag csak

adakozóan, védekezően viszonyuljon a gyermekéhez, illetve a régi klasszikusokat hibáztatta,

amiért arra kondicionálták az embereket, hogy úgy gondolják, egy anyának ilyennek kell

lennie. Az eredményei a gyermekbántalmazásról azonban magukért beszélnek. „Minden

kutatás arra a megcáfolhatatlan tényre utal, hogy bántalmazott gyerekekből bántalmazó szülők

lesznek." És azt találta, hogy a szülők brutalitásáért felelős egyik tényező az, hogy

valamiképpen attól fogva, hogy ők maguk gyerekek voltak, „nem kaptak gondoskodó

szeretetet" a megfelelő tanártól, barátoktól, szeretőktől, férjtől vagy feleségtől.

„Az a szülő - állítja Kempe -, aki nem kapott anyai gondoskodást, az maga sem képes anyai

gondoskodásban részesíteni a gyermekét, viszont a gyerektől elvárja, hogy képes legyen őt

szeretni; sokkal többet vár el, mint amire a baba képes, a sírását pedig visszautasításként

értelmezi." Egy intelligens, tanult anyát idéz, aki ezt mesélte: „Mikor sírt, az a számomra azt

jelentette, hogy nem szeret, és ezért ütöttem meg."

Sok nő kerül abba a kegyetlen csapdába, hogy azt hiszi, a szeretet utáni vágyát végre majd

kielégíti a saját, szeretetre éhes csecsemője. Természetesen ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a

gyermek miféle deprivációnak lesz kitéve. Nem elég, hogy a gyermek nem kapja meg a

szükséges szeretet és figyelem nagy részét, de még versenyeznie is kell érte egy nagyobb és

erősebb személlyel. Mi lehet annál szánalmasabb, mint egy gyerek, aki sír, mert nem kap

annyi törődést, amennyire szüksége van, és egy anya, aki megüti, mert nem kapja meg azt az

anyáskodást, amire ő vágyik?

Egy ilyen játszmában senki sem nyerhet; és senki sem gonosz. Csak áldozatok áldozatait

láthatjuk szerte a világban.

Az égési sérülést szenvedő gyermekek szintén a szülők deprivációját jelzik, átvittebb

formában. Az eseteket többnyire véletlen baleseteknek nyilvánítják, de Helen L. Martin, egy

londoni gyerekkórház égési osztályának a kutatója, azt találta, hogy nem azok. Hét hónapon

keresztül vizsgált ötven esetet, és arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb égési sérülés

valójában „érzelmi probléma" következménye. Öt eset kivételével azt találta, hogy a balesetek

konfliktushelyzetekben történtek: akár az anyában meglévő feszültség hatására, akár a gyerek

és egy másik családtag közti konfliktus kirobbanása közben, vagy két, egymással hadakozó

felnőtt mellett. Árulkodó, hogy pusztán két olyan égési baleset volt, ahol a gyermek egyedül

volt.

A bántalmazókkal ellentétben, azok a szülők, akiknek a gyermeke miattuk szenved égési

balesetet, nem engednek nyíltan annak a kívánságuknak, hogy kárt tegyenek bennük.

Egyszerre viaskodik bennük az infantilis düh és frusztráció, illetve a szülői oltalmazó érzés. A

boldogtalan anya tudattalanul használja az elvárás fegyverét, amikor azt sugallja a

gyermeknek, hogy égesse meg magát, s talán még rá is segít azzal, hogy a gőzölgő levest egy

szokatlanul elérhető helyre teszi. így meg tudja őrizni az erényesség látszatát, ugyanakkor

büntetheti magát a bűntudattal. Mindezt azért teszi, hogy a felháborodott szülő egy bőrben

élhessen a gyűlölettel teli, destruktív gyermekkel, aki szintén ő maga.

Az anyáknak, akik férjük iránti távolságtartó, közönyös vagy ellenséges érzésekről számoltak

be, közel a fele láthatóan nem kapott elég „anyáskodást" a férjétől a gyermekük balesete

idején. Helen Martin egy ötven, ugyanolyan korú és hátterű családból álló kontrollcsoportban

csupán három nőt talált, akik ugyanígy éreztek a férjük iránt.

Egyes kutatások szerint, ha az anya túl erősen követeli magának a figyelmet és a szeretetet, és

lenyomja a baba ugyanilyen irányú igényeit, az a fiúknál később homoszexuális viselkedéshez

vezethet. A gyermekére rátelepedő vagy túlzottan oltalmazó anya valójában nem szeretetet ad,

miközben mindent megtesz, hogy elnyerje gyermeke osztatlan figyelmét, hanem követeli azt.

Gyakran a „kislány" szerepét játssza és infantilis jelzésekkel próbálja elbűvölni gyermekét,

hogy rá figyeljen vagy hogy megsajnálja. A gyermek nem képes kivonni magát az anyja

vonzereje alól, miközben az ő vonzereje észrevétlenül és válasz nélkül marad. így később sem

tud majd megszabadulni attól az igénytől, hogy anyja figyelmét a saját szerethetőségére

irányítsa. Úgy nő fel, hogy azt érzi: ha az ajakbiggyesztő, dérrel-dúrral közlekedő kislány

szerepét játssza, akkor esélye van a nyerésre. Anyja hasonló próbálkozásai ellen is ezt veti be,

felnőttként pedig vonzza magához látszólag elérhető anyja, aki folyamatosan szeretetéről és

önzetlen imádatáról biztosítja, miközben valójában minden egyes figyelemcseppet kiszív

belőle, amit fejlődő gyermekként és felnőttként ő adni tud.

Miután pedig az így felnőtt fiatalemberek megtanulták, hogy a faj nőtagjaitól szeretetre nem

számíthatnak, s hogy inkább a férfiak azok, akiktől anyai törődésre lehet számítani, a

férfiakhoz fordulnak szeretetért. Olyan fiatal fiúkhoz vonzódnak, mint amilyenek ők voltak,

amikor anyjuk a legintenzívebb törődést követelte és kapta is éppen tőlük.

Egy ilyen viszonyban gyakran mindkét fél verseng azért, hogy vele törődjenek. A

homoszexuális férfi nem a felnőtt nőket utánozza, amikor „teszi-veszi magát", hanem azt a

kislányt, akit az anyja játszott el neki. A felnőtt szerelem érettebb oldalai gyakran hiányoznak,

és a homoszexuális párnak gyakran nehézséget okoz olyan párkapcsolatot létrehozni, ami

idővel fejlődik.

A kivételek közé tartoznak azok a férfiak, akiket más okokból zártak el a nőktől, például

egész kiskoruktól kezdve folyamatos horrortörténetekkel traktálták őket a nők gonoszságáról.

Az ilyen férfiaknak akár olyan anyjuk is lehet, aki egyébként anyai gondoskodással veszi

körül a fiát.

A leszbikusok gyakran egy kegyetlen vagy a szeretetét megvonó apa miatt érzik azt, hogy

nem kaphatnak szeretetet a férfiaktól. Ha egy olyan anya jelenlétében nőttek fel, aki állandóan

vágyott a férfiak figyelmére, akkor lehet, hogy azért viselkednek maszkulin módon, mert ez

tűnik számukra a nyertes szerepnek.

Ezeknek a lehetőségeknek a kutatása sokat segíthetne a boldogtalanság konkrét eseteinek

megértésében és kezelésében.

A bűnözés, ha patalogikus személyiségjegy, szintén arra vezethető vissza, hogy az egyén nem

akar megfelelni a felnőtt játékszabályoknak, amivel kivívhatná egyenlő pozícióját a felnőttek

között. A tolvaj lehet, hogy azért nem képes dolgozni azokért a dolgokért, amelyeket meg

akar szerezni, mert úgy érzi, hogy valamiképp úgy kell megkapnia őket, mint egy anyától,

anélkül hogy fizetne értük. Mellékes, hogy gyakran komoly bajba sodródik amiatt, hogy

valami apróságot ingyen megkapjon; a fontos az, hogy végül azt érezheti, hogy „semmiért

kapott valamit" a kozmikus anyától.

A büntetésre, azaz, a bűnöző szemszögéből nézve, a személyes figyelemre való igény is

gyakran jelzi, hogy az ilyen ember infantilisán viszonyul a társadalomhoz, amelytől értékes

dolgokat lop el: a szeretet jeleit.

Ezek a jelenségek nem ismeretlenek a civilizált viselkedés kutatói előtt, de ha a megszakított

kontinuum manifesztálódásainak tekintjük őket, még világosabb jelentést kaphatnak.

A testi megbetegedés, amit úgy is értelmezhetünk, hogy a szervezet megpróbálja újra

stabilizálni magát azután vagy aközben, hogy valamilyen támadás érte, a fentiek tükrében

szintén különféle szerepeket játszhat. Ahogy azt már korábban láttuk, ezek egyike a

„helyreállító" hatás, amelyet a büntetés gyakorol a bűntudat elviselhetetlen fájdalmára.

Az olyan időszakokban, amikor különleges érzelmi szükségletünk támad, a kontinuum

„gondoskodik róla", hogy megbetegedjünk, és mások törődésére szoruljunk - amire

egészséges felnőttként nehezen számíthatnánk. A figyelemre való igényünk kapcsolódhat egy

kitüntetett személyhez, egy családi vagy baráti körhöz vagy akár magához a kórházhoz. A

kórház, bár személytelennek tűnhet, csecsemő szerepbe kényszeríti a pácienst, és hiába kevés

vagy nem megfelelően működő a személyzet, akkor is eteti, és az összes döntést meghozza

helyette. Tehát egy olyan helyzetet teremt, ami nemigen különbözik attól a bánásmódtól,

amelyben csecsemőként egy gondatlan anya részesíthette. Még ha ez nem elégíti is ki minden

szükségletét, az elérhető lehetőségek közül talán ez a legjobb.

A New York-i Montefíore kórház rehabilitációs központjának megfigyelései a kontinuum-elv

tükrében világos értelmet nyernek. A központnak 1966-ban sikerült 80 százalékkal

csökkenteni a betegek újrafelvételének számát az úgynevezett „elfogadás" módszerével,

illetve azzal, hogy a pácienseket arra bátorították, hogy beszéljenek a problémáikról. Lydia

Hall, a központ alapító igazgatója, aki eredeti szakmája szerint nővér, azt fogalmazta meg,

hogy náluk az ápolás olyan, mint ahogy egy anya gondoskodik a csecsemőjéről. „Azonnal

reagálunk a betegek kéréseire - mondta -, akármennyire értelmetlennek tűnnek is."

Genrose Alfano, a központ igazgatóhelyettese, tudván azt, hogy stresszhelyzetben hajlamosak

vagyunk regresszív módon gyermeki érzelmi pozícióba helyezkedni, így fogalmazott: „Sokan

azért lesznek betegek, mert képtelenek megbirkózni az életükkel. Mikor megtanulják, hogyan

oldják meg a problémáikat önállóan, már nincs szükségük a betegségre."

Persze a legtöbben a betegségük előtt is így vagy úgy megbirkóztak a problémáikkal, de

amikor már túl soknak érezték a terhet, támaszt kellett keresniük. A központ úgy találta, hogy

az anyai törődést utánzó módszerrel gyorsabban felépülnek a betegek. Miss Hall példaként

említette, hogy egy igen gyakori baleset, a csípőtörés adott életkor és általános állapot mellett

így feleannyi idő alatt gyógyult meg, mint normális esetben. Dr. Ira Rubinnek, a központ

kardiológusának beszámolója szerint, míg az infarktusos betegek többsége akár három hétig is

ágyhoz kötve marad, a Loeb Központ páciensei már a második héten talpra állnak a

szívroham után.

„Ha egy idős ember, aki általában nem találkozik emberekkel, társas környezetbe kerül, ahol

az emberek érdeklődnek iránta és beszélhet a családi problémáiról, akkor ott gyorsabban

visszanyeri izomtónusát" - mondta dr. Rubin.

Egy vizsgálatban véletlenszerűen választottak ki 250 pácienst, s azt találták, hogy egy

egyéves időszak alatt a központ betegeinek csupán 3,6 százalékát kellett újra felvenni, míg

azoknak, akiket az otthonaikban kezeltek, 18 százalékát. Az adatokat nem nehéz úgy

értelmezni, hogy az anyai törődés mintájára kialakított ellátás hatékonyabban tudja kielégíteni

azt az érzelmi szükségletet, ami miatt az illető megbetegedett és kórházi kezelésre szorult. A

hiány pótlásával lerövidítik az illető függőségre való igényét, és erőt adnak neki ahhoz, hogy

képes legyen újra felvenni a korának megfelelő élettempót.

Talán egyszer majd kutatások is bizonyítják, hogy a karon hordozottság elmaradásának

számos kifejeződése közül az egyik legközvetlenebb a narkotikumoktól, így a herointól való

függőség. E kutatások hivatottak felderíteni, hogy pontosan milyen kapcsolat van a

deprivációk és a függőség között.

S az emberi elvárások kontinuum-fogalma fényében talán a függőség sok egyéb formája - az

alkoholizmus, a dohányzás, a szerencsejáték, az altatók vagy akár a körömrágás - is értelmet

nyerhet.

Ám az egyszerűség kedvéért beszéljünk itt most csak a heroinfüggőségről. A heroin kémiai

úton okoz függőséget, azaz a szervezetnek egyre nagyobb adagra lesz szüksége, illetve a

fogyasztással párhuzamosan csökken a hatás, így egyre több kábítószer egyre gyengébben hat.

Végül a függő már nem azért drogozik, hogy „lebegjen", hanem hogy ne kelljen átélnie a

megvonás tüneteit. S miközben próbálnak szabadulni a drogra való igény és a droghasználat

egyre szorítóbb köréből, előfordul, hogy végzetes túladagolásba hajszolják magukat.

Gyakoribb eset viszont, hogy szándékosan vállalják a megvonással járó kínszenvedést, hogy

„tiszták legyenek" és megszabaduljanak a fogyasztás okozta egyre erősebb kémiai

egyensúlyborulástól. Újra és újra kirángatják magukat a fizikai függőségből, részben ugyan

azért, hogy legyőzzék a megvonási tüneteket, de másrészt, hogy újra megtapasztalhassák a

„lebegést". így a szenvedésük nagy része abban áll, hogy újra és újra felszámolják a

függőségüket, elviselve a megvonással járó fájdalmat és kegyetlen rosszulléteket, hogy frissen

újrakezdve átélhessék a „lebegést". Hiába tudják, hogy ezt azon az áron teszik, hogy megint

meg kell ismételniük az egész szörnyű kört.

Miért? Ha időről időre képesek kitörni az úgynevezett függőségi szakaszból, akkor miért kell

újra kialakítaniuk a függőséget? Mi a lebegésnek ez az érzete, ami annyira ellenállhatatlanná

teszi, hogy a puszta emléke arra késztet százezreket, hogy leszokjanak, újra függővé váljanak,

az életükkel játsszanak, lopjanak, prostituálják magukat, elveszítsék az otthonukat és a

családjukat és mindent, amit valaha is birtokoltak vagy fontos volt a számukra?

Én úgy gondolom, hogy a lebegés végzetes vonzerejét még nem értettük meg. Összemostuk

azzal a teljesen eltérő igénnyel, amit a drog hoz létre a szervezet biokémiájában, és ami arra

sarkallja a függőt, hogy folytassa és növelje fogyasztását, miután biokémiai egyensúlyát már

felborította. Ám ha a drogozást abbahagyták, s az utolsó nyoma is eltűnt a szervezetből, a

kémiai függőség megszűnik. Akkor már csak az emlék marad, az átélt élmény kitörölhetetlen

emléke.

Egy huszonnégy éves függő így számolt be erről:

A leghosszabb ideig akkor voltam tiszta, amikor az egyik bátyám meghalt túladagolásban.

Nem akartam többet a droghoz nyúlni. Azt hiszem, két vagy három hétig tarthatott. Azt

hittem, sikerülni fog hogy tiszta maradjak - a bátyám miatt. Aztán valamelyik nap az egyik

öcsémmel sétáltam, mikor a sarkon észrevettem egy ismerős srácot. Rosszul volt. Én jól

voltam, rendesen voltam öltözve, rendesen éltem. Boldog voltam. A srác meg beteg. „Mit lősz

be magadnak? Mennyi az adagod?" - szólítottam meg. „Két csomag" - felelte. Erre a kezébe

nyomtam hat dolcsit. Tudtam, hová megy, mit fog csinálni, és mit fog érezni.

Mintha az emlék belehasított volna az agyamba, egészen hátul.

Az öcsémre néztem. Tudta, mi jár a fejemben, megvonta a vállát, mintha azt mondaná:

„Nekem mindegy." Erre így szóltam a sráchoz: „Figyusz, itt van még hat dolcsi. Vegyél még

kettőt."

Aztán felmentünk valami szállodának a mosdójába, ahol először a srác tépett be, mert ő beteg

volt, aztán az öcsém, aztán én is felszippantottam a fecskendőbe a cuccot, de csak ültem és

tartottam a kezemben. A halott bátyám járt a fejemben. Nem akartam drogozni, azért, ami

vele történt. Aztán azt mondtam magamban, de mintha neki mondtam volna: „Remélem,

megértesz. Te tudod, milyen."

Úgy érezte, a bátyja megbocsátaná neki, hogy a halálát nem veszi annyira komolyan, mint

amennyire szüksége volt az érzésre. A bátyja is ismerte az érzést, ezért megértheti, hogy nincs

más út, mint visszatérni hozzá. A lebegés emléke belehasított az agyába „egészen hátul". De

pontosan mi történt? A fiú csak utalni tudott rá. Az emberi elme mely része dönt úgy, hogy

feláldoz mindent, amit fel kell áldoznia, hogy ezt az egyetlen igényét kielégítse?

Egy másik függő úgy fogalmazott, hogy míg mások sok mindent keresnek, ami boldoggá

teheti őket: szeretetet, pénzt, hatalmat, feleséget, gyereket, jó külsőt, státuszt, ruhákat, szép

házakat meg mindent; de a függő csak egyetlen dolgot akar, amivel az összes vágya egyszerre

teljesülhet: a drogot.

Erről az érzésről, a lebegésről, amiről beszélnek, az emberek általában azt gondolják, hogy

valamilyen bizarr érzés, ami semmilyen normális emberi tapasztalathoz sem hasonlítható.

Továbbá nem áll semmilyen természetes vagy értelmes viszonyban az emberi személyiség

struktúrájával. A kábítószer rabjait gyenge, éretlen, felelőtlen egyéneknek tartják. De ezzel

még nem magyarázzák meg, hogy mi ad a drognak olyan hatalmas vonzerőt, amely mellett

eltörpül a civilizált élet minden egyéb csábítása, amelyekre egy gyenge személy ugyanúgy

fogékony lehetne. A heroinfüggő élete finoman szólva nem könnyű, és nem lehet őt annyival

leírni, hogy gyenge jellem. Világosan meg kéne érteni, hogy mi a különbség egy átmenetileg

„tiszta" ember között, aki hajlamos rá, hogy újra függővé váljon, és egy olyan ember között,

aki még sosem próbálta a kábítószert.

Amikor megkérdeztek egy drogfüggő lányt, hogy nézett-e meg valaha az utcán egy „ép"

lányt, aki sosem használt drogot, az félbeszakította a kérdezőjét. „Hogy irigyeltem-e? Igen.

Minden nap. Mert ő nem tudja, amit én tudok. Én sose tudnék ilyen ép lenni. Valaha az

voltam, de miután belőttem magamnak az első adagot, az egész szétesett - mert akkor már

tudtam." De ő sem tudja szavakba önteni, leírni, csak utalni tud arra a mindennél fontosabb

érzésre. „Tudtam, milyen a lebegés. Tudtam, milyen betépni az anyagtól. Amikor az első

rászokásom után egyik pillanatról a másikra, saját akaratomból leálltam, az volt a legrosszabb

tisztulásom - de aztán mégis újra rászoktam."

Ez a lány elég erős volt ahhoz, hogy képes legyen leszokni a kábítószerről anélkül, hogy

valamilyen átsegítő droggal, például metadonnal, könnyítette volna a leállást. De börtönben

sem ült, és kórházban sem volt, ahol az akaraterejére kevesebb szükség lett volna, hiszen

úgysem juthatott volna hozzá a droghoz. Arra viszont nem volt képes, hogy elfelejtse, amit

tudott, s amit minden áldott nap irigyelt az ép lánytól, hogy ő nem tudta ... azt, hogy milyen a

lebegés.

A bizonyítékok tükrében véleményem szerint végletes naivitás lenne azt feltételezni, hogy

azok, akik nem tudják, amit ő tud, másképpen viselkednének, ha ők is tudnák. Számtalan

esetről tudunk, amikor egy „normális" embernél alakult ki a függés, miután a kórházban

valamilyen fájdalmas betegségére morfiumot adagoltak neki. Bűnözésbe süllyedt, hogy orvosi

segítség nélkül is hozzájusson az adagjához. Az otthon és a család kevés volt ahhoz, hogy

ellensúlyozza a kábítószer titokzatos vonzerejét. A pusztító következmények közismertek.

Azok a pszichiáterek, akik terjedelmes vizsgálatokat folytattak kábítószerfüggőkkel, azt

állítják, hogy a többségük szélsőségesen nárcisztikus személyiség, és a heroinhoz való

kötődésük csupán az önmagukra irányuló érzelmi megszállottság felszíni manifesztálódása.

Más módon is jelét adják gyermeteg hajlamaiknak. Mikor a heroin megszerzéséről van szó,

roppant felnőttes ravaszságot és merészséget mutatnak, de amint megkaparintották az

adagjukat, e tulajdonságaik megszűnnek. Tudvalevőleg ügyetlenek, ha letartóztatás fenyegeti

őket - gyerekesen átlátszó búvóhelyeket használnak, felesleges kockázatokat vállalnak, és

mindig valaki vagy valami mást hibáztatnak a letartóztatásukért.

Állításuk szerint a függő személy domináns érzelmi tulajdonsága az, hogy kényszeresen

hárítja a felelősséget saját életéért. Egy pszichiáter arról számolt be, hogy mikor az egyik

betege észrevette, hogy egy másik beteget mesterséges tüdővel lélegeztetnek, ezt

felháborodva követelte magának ő is.

A jelek szerint a heroin alapvetően azt az érzést adja, amit a csecsemő az anyja karjában él át.

Valamely homályos célnak hosszú, irány nélküli keresése ér véget akkor, amikor a

heroinfogyasztó átéli ezt az elvesztett érzést. S ha egyszer megtapasztalja, miképp lehet ezt a

helyzetet azonnal elérni, már nem képes azokon a módokon keresni, ahogy a többségünk

teszi. Talán erre utalt a fent idézett drogfüggő lány azzal a mondatával, hogy „...mikor

belőttem magamnak az első adagot, az egész szétesett - mert akkor már tudtam". A szétesett

egész, amiről beszél, az talán az a motiváció, hogy a hosszú úton keresztül találja meg az utat

a keresett érzéshez. A vak, tapogatózó, igen tekervényes úton, ami valójában nem is visz el

oda soha, azon az úton, amelyen mi, többiek vezetjük az életünket, hogy megtaláljuk. Az „ép"

embernek nem kell átélnie a cél elérhetőségét, és így viszonylag nyugodtan haladhat előre az

illúziók labirintusában, ami érzése szerint a jó irányba viszi, s útközben még talál is kisebbnagyobb relatív megelégedéseket. Ám a függő tudja, hogy hol van az egész, ahol egy helyen

mindent megkaphat, ahogy az anyja karjában a csecsemő is megkap mindent, amit akar; és

nem tud ellenállni annak, hogy visszamenjen, bűntudatosan, űzötten, megtépázva és betegen

ahhoz, ami valójában születése jogán járt volna neki. A függő személy életét vagy halálát

övező borzalmak nem elég elrettentők ahhoz, hogy ellensúlyozzák ezt a létfontosságú

szükségletet. A függő drogra összpontosított személyisége leveti magáról az érettség minden

látszatát, hogy azon az infantilis szinten állapodjon meg, ahol a kontinuuma megszakadt.

Ha életben marad, a legtöbb függő néhány év után abbahagyja a kábítószer fogyasztását. Nem

kizárt, hogy azért tudnak lemondani róla, mert annyi órát töltöttek a befolyása alatt,

amennyivel kiegyenlítették a csecsemőkorból hátramaradt szükségletüket a karban

hordozottságra, és végre készen állnak érzelmileg, hogy egy magasabb motivációs szintre

lépjenek, amire egy jekána kisgyerek már egyéves kora előtt készen áll. Nehezen lehetne más

magyarázatot adni a függőség spontán megszűnésére azután, hogy valaki éveken át volt a

rabja. Márpedig idősebb fogyasztók nem nagyon vannak, és nem azért, mert mindannyian

meghaltak.

Nem sok teteje lenne becslést mondani arra vonatkozólag, hogy az elmulasztott karonülő

korszak hat-nyolc hónapjából mennyit kéne reprodukálni ahhoz, hogy a beteg képes legyen

előrelépni a következő érzelmi fázisba. Kutatások kimutathatnák, hogy a bevezetésben

tárgyalt terápiák vajon sikeresen pótolhatnák-e a drogfogyasztást. Ha igen, akkor

kimondhatnánk, hogy a függő csak azért tűnik betegnek, mert civilizációnk betegsége nála

felszínre került. A beteljesülés szembesítette deprivációjával, még ha e beteljesülés az

eredetinek csak életveszélyes pótléka is. Ezért aztán ha ők sürgősebb kezelésre szorulnak is,

egy nap talán kiderül, hogy mindössze ez a különbség köztük és a „normális" többség között.

Valamelyik vasárnap esti tévéműsorban az erkölcsről vitatkoztak a beszélgetőpartnerek.

Voltak köztük lelkészek, humanista ateisták meg egy hosszú hajú fiatalember, aki a

társadalmi haladást elsősorban a marihuána legalizálásával kívánta elősegíteni. Volt egy apáca

és néhány író, úgyszintén markáns elképzelésekkel arról, hogy az embereknek hogyan kéne

viselkedniük. Az volt a benyomásom, hogy nézeteltéréseik és vehemenciájuk ellenére sokkal

több volt bennük a közös, mint az eltérés. Mindannyian radikális vonalat képviseltek. A

maguk módján mindannyian idealisták voltak. Egyesek több korlátozást, több fegyelmet

akartak, mások több szabadságot, de mindnyájan szerették volna javítani az emberi állapotot.

Mindannyian keresők voltak, mindannyian „bárcsak"-okban gondolkodtak, csak abban

különböztek, hogy a „bárcsak" után mi következzen.

Azt láttam, hogy amit mi erkölcsi érzéknek hívunk,

az valójában nem más, mint a kontinuumérzék, különféle álcákban.

Megfogalmazódott a vágy egy olyan rendre, amely ki tudja

elégíteni az emberi lény szükségleteit, de nem nehezedik rá túl nagy súllyal, és közben

megadja neki a jó közérzetet biztosító választási szabadságát. A „megváltozott" vagy „fejlett"

társadalom tagjai próbálták kitalálni, miképpen juthatnának el ahhoz a stabil, kielégítő

állapothoz, ahova a kontinuumukkal összhangban élő emberek hosszú társas evolúció során

jutottak el.

Ám láthatóan két eltérő oka is van annak, hogy a rossz közérzet olyan általános körünkben.

Az egyik ok az egyénben meglévő kontinuum-érzék, ami mérőműszerként jelzi, hogy mi felel

meg az elvárásainak. A másik pedig még egy ennél is elemibb ok.

Van egy alaptétel, amely minden mitológiában közös, nevezetesen, hogy a felhőtlen derű

egyszer a birtokunkban volt, és egyszer még újra a miénk lehet.

Azt, hogy oly egyetemesen valljuk, hogy ezt a derűt elvesztettük, nem lehet kizárólag azzal

magyarázni, hogy életünk korai szakaszában kiestünk a megfelelő bánásmód és körülmények

kontinuumából. Még a nyugodt és jókedvű jekánáknak is, akiket nem fosztottak meg az

általuk elvárt tapasztalatoktól, van egy mitológiájuk, amelyben szerepel a kegy elvesztése és

az a gondolat, hogy kívül élnek az ideális állapoton. Továbbá náluk is jelen van a remény,

hogy a rítusok, a szokások és a halál utáni élet visszajuttathatja az embert a boldogság

birodalmába. A pontos részletek itt mellékesek. A fontos az alapvető struktúra, ami a

kulturális antropológia szerint egyetemes minden vallási mítoszban. Úgy tűnik, hogy

veleszületett vágyakozásai beteljesítéséhez az emberi fajnak egyfajta magyarázatokból és

ígéretekből álló rendszerre van igénye.

Olybá tűnik, hogy egy több százmillió éves, rettenetesen hosszú időszak során, még azelőtt,

hogy őseinkben kicsírázott volna az értelem, amely képes reflektálni az olyan zavarba ejtő

kérdésekre, mint a halandóság és a cél, valóban a lehető legboldogabban: kizárólag a jelenben

éltünk. Mint minden más állat, mi is élveztük annak az áldását, hogy nem tudtuk, mit jelent

aggodalmaskodni. Voltak kényelmetlenségek, éhínségek, sebek, félelmek és nélkülözések,

amiket még emberszabásúként is el kellett viselni, de a kegy elvesztése, amit kivétel nélkül

egy rossz választás következményeként írnak le, lehetetlen lett volna olyan teremtmények

számára, akik képtelenek a választásra. A bukás lehetősége azzal jelenik meg, hogy

megjelenik a választás képessége. S csupán a választással fog eltűnni az ártatlanság

boldogsága (a rossz választásra való képtelenség). Nem a rossz választás ténye tünteti el az

ártatlanságot, hanem az, hogy egyáltalán képesek vagyunk választani. Nem elképzelhetetlen,

hogy az ártatlanság évmilliói olyan mély nyomot hagytak legősibb elvárásainkon, hogy

megmaradt az érzés, miszerint az ártatlansággal együtt járó derű valamiképp visszanyerhető.

Ezt a felhőtlen állapotot élveztük a méhen belül, de amint elkezdtünk gondolkodni mint

csecsemők, máris elvesztettük. Olyan közelinek tűnik, s közben oly távolinak; az ember szinte

fel tudja idézni. És a megvilágosodás vagy a szexuális eksztázis pillanataiban szinte kéznél

van, megragadható, valódi... míg fel nem bukkan újra a múlt és a jövő tudata, az emlékek és

eszmefuttatások, hogy elrontsák a jelen tiszta érzetét, a létezés egyszerű, tökéletes élményét.

Az ember időtlen idők óta kutatja a háborítatlan létezésnek ezt az érzetét, amelyben a dolgok

„olyanok, amilyenek", és nem befolyásolják választások és viszonyítások. Keresett és talált

olyan, önuralomra építő technikákat és rítusokat, amelyek visszafordítják a gondolkodásra

való hajlamát. Különféle módjait fedezte fel annak, hogy megzabolázza a gondolat

szökelléseit, hogy békét találjon, és ne kelljen gondolkoznia, csak egyszerűen léteznie. A

tudatot különféle módokon ránevelték, hogy megpihenjen az ürességen vagy valamilyen

tárgyon vagy szón, éneken vagy gyakorlaton. A kényelmetlenséget és a fájdalmat arra

használták, hogy elvonja az elme figyelmét a kellemetlen kalandozásokból, és visszahozza a

jelenbe, megszabadulva a mérlegelés felelősségétől.

Általában a meditáció szóval jellemzik a nem-gondolkodásnak ezt a folyamatát. Sok iskola,

amelynek célja az egyén általános közérzetének a javítása, a meditációt helyezi működésének

központi elvévé. Gyakran használt technika a mantrázás, amikor egy szót vagy egy kifejezést

ismételnek, amely mintegy kiradírozza az asszociatív gondolkodást, amibe az elme hajlamos

belekergetni magát. Ahogy a gondolatok menete lelassul, majd leáll, az alany fiziológiai

állapota megváltozik, és bizonyos vonásaiban a csecsemőére fog hasonlítani. A lélegzés

felszínesebbé válik, és kísérletek kimutatták, hogy olyan agyi hullámok termelődnek, amelyek

nem hasonlítanak a felnőtt ébrenléthez vagy akár az alvást kísérő agyi hullámokhoz.

Azokat, akik rendszeresen meditálnak, jól láthatóan magasabb szintű derű jellemzi, amit néha

spiritualitásnak hívnak. A meditáció egyfajta stabilizáló hatással bír idejük többi részére is,

amikor már megengedik a gondolataiknak, hogy akadálytalanul felszínre kerüljenek. Mintha a

civilizált, a karonülő korszaktól megfosztott személyek a csecsemőkori tapasztalataik hiányát

próbálnák pótolni azzal, hogy olyan tudatállapotba hozzák magukat, amilyenben nem volt

részük. Lehetséges, hogy ezt a tudatállapotot lehet az ópiátokkal is elérni. A mi nyugati

kultúránk deprivált tagjai, ha meditálnak, rengeteg időt fektetnek abba, hogy elérjék azt a

kiegyensúlyozottságot, ami egy egyéves, egészséges kontinuummal rendelkező baba

sajátossága. Számukra sokkal hosszabb ideig tart pótolni az elmaradt derűadagokat, mint más

kultúrák tagjainak, akik gyermekként több karonülő tapasztalatban részesültek.

A keleti emberek, akik általában kevésbé depriváltak, mint egy átlagos nyugati, sokkal

nagyobb fokú derűt mutatnak. Ezért ha követni kezdenek valamely spirituális iskolát - a zent,

a jógát vagy a transzcendentális meditációt, vagy bármi egyebet -, sokkal rövidebb utat kell

bejárniuk ahhoz, hogy elinduljanak azon a befelé vezető úton, amely visszahozza nekik azt az

osztatlan derűt, amit az emberi nem azért vesztett el, mert levetkezte magáról az állati

ártatlanságot. Először a sürgetőbb, infantilis késztetés lép fel, de idővel és kitartással a

békesség egyik szintjéről a másikra emelkednek, míg el nem érik azt az egyszerű,

megingathatatlan állapotot, amely immunizálja őket a minket - e tanulás híján - továbbra is

nyomasztó problémák és aggodalmak ellen. A bölcsek, tudósok vagy guruk olyan emberek,

akik felszabadították magukat gondolatfolyamataik uralmától, és nem tulajdonítanak akkora

fontosságot a körülöttük lévő dolgoknak és eseményeknek, mint mi.

Mikor a szanema indiánoknál jártam, igen nagy százalékuk - több, mint a szomszédos

jekánáknak - kultiválta aktívan ezt a különleges, spirituális derűt. Módszerük része, hogy

hébe-hóba hallucinogén drogokat használnak, de főleg kántálnak. A kántálás egyetlen rövid,

három vagy négy szótagú zenei mondattal indul, majd úgy folytatódik, mint egy mantra,

mindenféle erőfeszítés nélkül, hogy aztán egyre bonyolultabbá váljon, megváltozott vagy

hozzáadott hangjegyekkel vagy szótagokkal anélkül, hogy az éneklő erre tudatosan figyelne.

A tapasztalt énekesek, akár a tapasztalt meditálok minden alkalommal gyorsan rátalálnak erre

az erőfeszítés-nélküliségre; a gondolkodásból könnyedén kapcsolnak át a nemgondolkodásba, ám a kezdőnek óvakodnia kell az erőltetés, az értelem működése ellen, és

azonnal vissza kell térnie az eredeti frázishoz, ha az elme valamilyen gondolattal megszakítja

a kántálás irányítás nélküli variációit.

Mivel a szanemákat, a jekánákhoz hasonlóan, nem fosztják meg csecsemőkorukban az elvárt

tapasztalataiktól, hatalmas kezdeti előnyük van hozzánk képest a derű elérésére. A szanemák,

akiknek kiteljesedett személyisége a saját jóságuk tudatának biztos alapján áll, gyakran és

hosszan reprodukálják a csecsemő tudattalan boldogságát magukban, és sokkal nagyobb

sebességgel, illetve hatékonysággal képesek megszabadítani magukat az értelem felesleges

nyűgjeitől.

Össze sem lehet vetni a környezetükkel ilyen lenyűgöző örömben és harmóniában élő

szanemáknak az arányát a hasonló nyugati vagy keleti emberekével. Minden klánban többen

is vannak, akik olyan felhőtlenül és boldogan élnek, mint a leghaladóbb guruk. Ismertem

olyan családokat, amelyeknek majd minden felnőtt tagja birtokolta ezeket a civilizációban

ritka tulajdonságokat.

Elég hamar megtanultam viszonylagos pontossággal megtippelni, hogy a szanemák

csoportjából kik a sámánok. Különleges tekintetük volt a kulcs, mert általában a rendkívül

derűs emberek azok, akik vonzódnak a sámánizmushoz.

Bonyolult és misztikus kérdés, hogy mi a kapcsolat a gyakorlott kántáló derűs tudatállapota és

samanisztikus ereje között, és az a kevés, amit én magam erről tudok, végül is nem releváns.

Egyedül az számít, hogy milyen közérzetet ér el, és miért.

A rituálé a választástól való megszabadulás egy másik formája. Az egyén egy előre

meghatározott minta alapján használja az elmét és a testet, és ennek megfelelően beszél és

cselekszik. Az idegrendszer tevékeny és tapasztal, ugyanakkor nincs szükség gondolatokra és

választásokra. Az egyénnek olyan a helyzete, mint a csecsemőé vagy bármely állaté. A rituálé

alatt, főleg ha az egyénnek aktív szerepe van benne, egy az értelemnél sokkal ősibb erő

irányítja a testet. Az értelem pihen; abbahagyja szüntelen szökellését asszociációról

asszociációra, sejtésről sejtésre, döntésről döntésre. A pihenés nemcsak az értelmet frissíti fel,

hanem az idegrendszer egészét is. A gondolkodás miatti derűhiányt egy adag gondolkodás

nélküli derűvel ellensúlyozza.

Az ismétlést régóta és széles körben használják ugyanezen célból. Lehet ez egy dob

egyenletes pergése, egy rítus monoton duruzsolása, vagy tudatmódosító fejrázás és ütemes

lábdobogás egy diszkóban, vagy ötven Miatyánk, a hatás ugyanaz: a megtisztulás. A lelki

egyensúly helyreáll, a szorongás alábbhagy. Az egyénben élő vágyakozó csecsemő

átmenetileg fellélegezhet, az elmulasztott tapasztalat ennyivel is kiegyenlítődött. Azok pedig,

akik csak az ártatlanság iránti ősi nosztalgiájukat akarják csillapítani, erre kapnak lehetőséget.

Bárki, aki átmenetileg átengedi az értelem gyeplőjét a nem gondolkodó létezésnek, a jó

közérzet nemes ügyét szolgálja.