The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

Az élet kezdete

A kis emberi lény az anyaméhben egyenes vonalban követi azokat a fejlődési szakaszokat,

amelyeken elődei mentek keresztül - egyetlen sejtből, a kétéltűn át a megszületni kész homo

sapiensig - s eközben nem sok olyasmi történik vele, amire ősei tapasztalatai ne készítették

volna fel. Táplálják, melegen tartják, ide-oda lökdösik, nagyjából ugyanúgy, ahogy a vadászhalász,

gyűjtögető embriókat. A hangok, amiket hall, szintén közel ugyanolyanok, kivéve, ha

mondjuk az anyja háza fölött szuperszonikus repülőgépek jönnek-mennek, vagy szereti a

magas decibeles diszkókat, vagy netán teherautósofőr. Hallja az anyja szívverését, a hangját,

illetve más emberek és állatok hangját. Hallja, ahogy az anyja emészt, horkol, nevet, énekel,

köhög és így tovább, s mindez nem zavarja, mivel több millió év óta elődei is hasonlóan

hangos és hirtelen hangokat hallottak, s ő is ehhez adaptálódott. Elődei tapasztalatai folytán ő

is elvárja a hangokat, a lökdösést és a hirtelen mozdulatokat. Ahhoz, hogy rendesen

kifejlődjön az anyaméhben, szüksége van ezekre a tapasztalatokra.

Születéskor a baba a maga bombabiztos kis fészkében már tökéletesen kifejlődött ahhoz, hogy

kibújjon, s a jóval kevésbé védett kinti világban folytassa az életét. Az ezzel járó sokkot olyan

mechanizmusok tompítják, mint a magas gamma- globulinszint, ami védelmet nyújt a

fertőzések ellen, és elég lassan csökken ahhoz, hogy a babának legyen ideje immunitását

kifejleszteni; a korlátozott látóképesség, ami a születési sokk elmúltával fokozatosan adja át

helyét a teljes látásnak; és a fejlődés általános programja Ez a program táplálja be

felépítésének bizonyos aspektusait, mint a reflexeket, a keringési rendszert vagy a hallást még

a születés előtt, illetve másokat napokkal, hetekkel vagy akár hónapokkal a születés után,

egyebek közt az agy részeinek fokról fokra történő aktivizálódását.

A születés pillanatában radikális változás áll be az újszülött közvetlen környezetében. A

környezet nedvesből száraz lesz, alacsonyabb lesz a hőmérséklet, élesebbekké válnak a

hangok, a baba átáll a légzésre, azaz saját oxigénellátó rendszerének használatára, és a

pozíciója is megváltozik: korábban fejjel lefelé volt, most a feje egy szintbe kerül a testével

vagy feljebb. Az újszülött azonban mindezt elképesztő nyugalommal tűri, ahogy a természetes

szüléssel járó egyéb érzeteket is.

A saját hangja sem lepi meg - pedig a fején belülről szól, nagyon hangos, és még sosem

hallotta —, mert testének informátorai már hallották: azok, akik képessé tették a félelemre és

arra, hogy meg tudja különböztetni a félelmetest a normálistól. Mikor ősei kifejlesztették a

hangjukat, azzal együtt stabilizáló képességeket is kifejlesztettek, hogy zökkenőmentesen

tudják bevezetni fajuk akkori kontinuumába. Ahogy a hang a fajjal együtt továbbfejlődött és

különféle variációkat vett fel, hogy megfeleljen az egyre komplexebb szervezet elvárásainak,

azzal párhuzamosan egyre több eszköz fejlődött ki, hogy egyensúlyban tartsa az énnel és a

társadalommal, amelyben használatára sor került. Hozzáhangolódott a fül, a reflexek, és a

hangja egyike lett azoknak az „elvárt meglepetéseknek", amelyekre az újszülött méhen kívüli

élete elején számít.

Születés után az újszülött eleinte olyan tudatállapotban van, amely kizárólag érzékelésből áll;

még nem tud gondolkodni abban az értelemben, hogy okozati összefüggések felállítására,

tudatos emlékezésre, reflexiókra vagy ítéletek levonására képes legyen. Talán azt sem

mondhatjuk, hogy tudatánál van, inkább érzékelő lény még ekkor. Mikor alszik, tudatában

van annak, hogy jól van, körülbelül úgy, mint az a felnőtt, aki alvás közben tudatában van

partnere jelenlétének vagy hiányának. Mikor a baba ébren van, sokkal inkább tudatában van

az állapotának, de egy felnőttnél ez még mindig legfeljebb tudatküszöb alattinak lenne

mondható. Ám mindkét állapotban jobban ki van szolgáltatva a tapasztalatainak, mint egy

felnőtt, hiszen nincsenek előzetes tapasztalatai, amelyeknek fényében benyomásait

minősíthetné.

Hiába nincs időérzéke, ha egy csecsemő az anyaméhben vagy az anyja karjában van, akkor

ebből semmi hátránya nem származik. Egyszerűen csak jól érzi magát, ám annak a

csecsemőnek, aki nincs az anyja karjában, talán az a legszörnyűbb, hogy még reménykedni

sem tud abban, hogy majd enyhül a szenvedése (hiszen a remény az időérzéken alapszik).

Sírásából így még a remény szikrája is hiányzik, bár azt kívánja jelezni vele, hogy segítsenek

rajta. Később, ahogy múlnak a hetek és hónapok, és a csecsemőben egyre inkább tudatosul a

környezete, halványan érezhető a remény, s a sírás egy eredményhez kötődő cselekedetté

válik, legyen az negatív vagy pozitív. De az órákig tartó várakozások fájdalmát nem igazán

enyhíti a homályosan felbukkanó időérzék. Annak a babának, aki hiányt szenved valamiben,

az idő elviselhetetlenül hosszúra tud nyúlni azáltal, hogy nincsenek előzetes tapasztalatai.

Még évekkel később is így van ez. Ha egy ötéves gyereknek augusztusban biciklit ígérnek

„jövő karácsonyra", neki az nagyjából annyira megnyugtató, mintha semmit sem ígérnének.

Tízéves korukra a gyerekek időérzéke nagyjából annyira fejlett, hogy vannak dolgok, amikért

egy vagy két napot viszonylag kényelmesen ki tudnak várni, másokért talán egy hetet is, sőt

az igazán különleges dolgokért akár egy hónapot is; de egy év még mindig szinte

értelmezhetetlen, ha valamilyen hiány csillapításáról van szó. A jelen valósága olyan abszolút

érvényű, hogy ahhoz még rengeteg további tapasztalatra van szükségük, hogy belássák az

események relatív természetét, a maga idő- vagy értékrendszere tükrében. Az emberek csupán

negyven- vagy ötvenéves korukra jutnak el odáig, hogy egy napot vagy hónapot egy egész

élettartam kontextusában szemléljenek, és csak néhány guru és nyolcvanas éveiben járó

ember képes felbecsülni a pillanat vagy akár egy egész élet viszonyát az örökkévalósághoz

(minthogy abszolút tisztában vannak azzal, hogy az idő önkényes fogalma irreleváns).

A csecsemő (a guruhoz hasonlóan) az örökkévaló mostban él; az anyja karjában lévő gyermek

(és a guru) a boldogság állapotában leledzik; míg az a gyermek, amelyik nincs karban, az a

vágyódás állapotában, egy kilátástalan és üres univerzumban. Elvárásai keverednek a

jelenvalósággal, és veleszületett, ősi elvárásaira rárakódnak a tapasztalatain alapuló elvárások

(anélkül, hogy azokat megváltoztatnák vagy kicserélnék). A két elvárásrendszer eltérésének

mértéke fogja meghatározni azt a távolságot, ami elválasztja a veleszületett komfortérzeti

képességétől.

A két elvárásrendszer egyáltalán nem hasonlít egymásra. Azokat az elvárásokat, amelyek

természetesen fejlődtek ki, a teljes bizonyosság jellemzi mindaddig, amíg figyelmen kívül

nem hagyják őket. A tanultak ellenben a kiábrándulás negatív jegyeit hordozzák, és kételyben,

gyanakvásban, az újabb tapasztalatok által okozott sérülésektől való félelemben nyilvánulnak

meg, vagy - és ez a legnehezebben visszafordítható - beletörődésben.

Ezek a reakciók a kontinuum védelmét szolgálják, de a teljes reménytelenség következtében

kialakuló rezignáltság arra szolgál, hogy elfojtsa azt az eredendő elvárást, hogy előbb- utóbb

sikerül megtalálni azokat a feltételeket, amelyek mellett továbbhaladhat az elvárások és

beteljesülések folyamata.

A fejlődés vonalai ott akadnak meg, ahol az azokhoz szükséges tapasztalatokra nem kerül sor.

Egyes vonalakat csecsemőkorban szakítanak meg, míg másokat később, gyermekkorban,

vagy fejlődnek szépen tovább a felnőttkorba, az evolúciónak megfelelően. A valamiben

hiányt szenvedő egyéneknél egymás mellett létezhetnek az érzelmi, intellektuális és fizikai

képességek teljesen eltérő érettségi szintű aspektusai. Mindegyik fejlődési vonal, akár

visszamaradt a fejlődésben, akár előrehaladott, működik tovább úgy, ahogy van, s várja azt a

tapasztalatot, amelyik ki tudja elégíteni a szükségletét, különben nem tud továbbfejlődni. A jó

közérzet nagymértékben függ attól, hogy a működés hogyan és mely aspektusaiban van

korlátozva.

Születéskor hiába érik különféle megrázkódtatások a csecsemőt, mégsem borítják fel, vagy

azért, mert számított rájuk (és különben hiányoznának), vagy mert nem egyszerre történnek.

A születés korántsem azt jelzi, hogy elkészült a baba, akár egy gyártószalag végén, mert míg

bizonyos kiegészítések már a méhben megszülettek, mások csak később fognak működésbe

lépni.

Az újszülött, aki éppen hogy túl van egy sor elváráson és azok beteljesülésén az anyaméhben,

a méhen kívül kerülve is elvárja, helyesebben biztos benne, hogy következő igényeit is ki

fogják elégíteni.

Mi történik ezután? Több milliónyi generáció óta ugyanaz: az anya testéből, ahol teljesen élő

környezet veszi körül, egyszer s mindenkorra kikerül az anya testén kívülre, ahol csak egy

részben élő környezetben találja magát. Hiába van ott az anyja óvó és tápláló teste (majd

miután lábra áll, az ölelő karja), még mindig rengeteg élettelen, idegen tárgy éri a csecsemő

testét. De erre is fel van készülve; a karban ott van, ahol lennie kell, legbelsőbb ösztöne is azt

súgja, hogy ott a helye. Amit az anyja karján tapasztal, az elfogadható a kontinuumának,

kielégíti aktuális igényeit, és hozzájárul a fejlődéséhez.

Tudatosságának minősége még ekkor is gyökeresen eltér attól, amilyen lesz. Nem képes

minősíteni benyomásait arról, hogy miképp állnak a dolgok. Vagy jól, vagy nem jól. Az

igények még szigorúak ebben a korai időpontban. Mint láttuk, még nem tud reménykedni

abban, hogy ha most kényelmetlenül érzi is magát, később majd jól lesz. Nem tudja azt érezni,

hogy a „mama mindjárt visszajön". Ha otthagyja, a világ hirtelen elsötétül, elviselhetetlenné

válnak a körülmények. Hallja és elfogadja a saját sírását, s bár az anyja ismeri a hangot és

tudja a jelentését, mióta világ a világ - mint ahogy bármely más felnőtt vagy gyerek is, aki

hallja -, ő nem. Ő csak annyit érez, hogy ezzel a cselekedettel talán helyére zökkentheti a

dolgokat. Ám ha túl sokáig hagyják sírni, ha a válasz, amit ki szeretne vele váltani, nem jön,

akkor már ez az érzés is eltűnik, s helyet ad a teljes kilátástalanságnak és időtlen

reménytelenségnek. Mikor az anyja odamegy hozzá, egyszerűen csak azt érzi, hogy most jó,

nincs tudatában annak, hogy az imént nem volt vele, s arra sem emlékszik, hogy sírt. Újra

visszakapcsolódik élet-vonalához, a környezete megfelel az elvárásainak. Mikor elhagyják, és

kívül helyezik a megfelelő tapasztalatok kontinuumán, semmi sem elfogadható, és ő semmit

sem fogad el. Csakis a hiány van, és nincs semmi, amit hasznosítani lehet, amiből növekedni

lehet, vagy kielégíteni igényét a tapasztalatszerzésre, hiszen neki azokra a tapasztalatokra van

szüksége, amelyeket elvár. És saját evolúciós lánca tapasztalatában sincs semmi, ami

felkészítette volna arra, hogy egyedül hagyják, akár alvás közben, akár ébren, még kevésbé,

hogy egyedül hagyják sírni.

A karban lévő csecsemő érzései azt mondják neki, hogy jól van és hogy eredendően jó. Az

egyetlen pozitív identitás, amit ismerhet, azon a feltételezésen alapszik, hogy jól van, hogy ő

jó és örömmel fogadják. E meggyőződés nélkül az emberi lényt megnyomorítja az önbizalom,

a teljes éntudat, a spontaneitás és tartás hiánya, függetlenül a korától. Minden baba jó, de ők

ezt csak a visszajelzésekből tudhatják meg, abból, ahogy bánnak velük. Egy emberi lény

számára nincs egyéb életképes módja annak, hogy önmagát érzékelje; minden egyéb érzet

használhatatlan a jó közérzet megalapozásához. A jóság az az énre irányuló alapvető érzés,

amely fajunk egyedeinek megfelel. Amennyiben a viselkedést nem az én saját lényegi

jóságába vetett hite kondicionálja, akkor az a viselkedés nem az lesz, amiért az evolúció

végbement. Ennélfogva nemcsak hogy több millió évnyi tökéletesedés vész kárba, de még

csak nem is illeszkedhet jól semmilyen kapcsolatunkhoz, akár az énen belül, akár azon kívül.

Ha az ember nincs meggyőződve a saját jóságáról, akkor azt sem tudhatja, hogy mennyit

igényelhet kényelemből, biztonságból, segítségből, társakból, szeretetből, barátságból,

javakból, örömből és jókedvből. Az, akiben nincs meg ez a tudat, gyakran érzi azt, hogy űr

van ott, ahol neki kellene lennie.

Sok élet megy rá arra, hogy az emberek lényegében saját létezésük bizonyítékát keresik. Az

autóversenyzők, a hegymászók, a háborús hősök és más vakmerő egyének, akik rögeszmésen

kacérkodnak a halállal, tulajdonképp csak érezni akarják, hogy élnek, azáltal, hogy minél

közelebbről szembesítik magukat az ellenkezőjével. Ám az önfenntartás ösztönének ilyetén

felrázása csak halványan és időlegesen szimulálhatja annak az én-érzetnek egyenletes, meleg

áramlatát, aminek a hiányától szenvednek.

A kisbabák és a gyerekek bája szükségszerűen erőteljes hatást gyakorol; nélküle nem tudnák

kompenzálni rengeteg hátrányukat: hogy kicsik, gyengék, lassúak, védtelenek,

tapasztalatlanok és kiszolgáltatottak a náluk idősebbek között. Vonzerejüknek köszönhetően

nem kell versenyezniük, és megkapják azt a segítséget, amit igényelnek.

Az anyaszerepet, az egyetlent, ami egy újszülötthöz az első hónapokban kapcsolódni képes,

ösztönösen töltik be az apák, gyerekek vagy bárki, aki az újszülöttel foglalkozik, akár csak

egy percre is. A babát nem zavarják a nemi vagy korbeli különbségek.

Egy francia pszichiátriai klinikán végzett kísérlet kimutatta, hogy az apa- vagy anyaszerep

betöltésénél nem játszanak szerepet a női vagy férfi személyiségjegyek. A női orvosok

apafigurák voltak a páciensek számára, míg a férfi ápolók, akik nap mint nap gondozták a

betegeket, tökéletes anyafigurák voltak. (Ez is egy olyan dolog, amire az értelem

rácsodálkozik, pedig az ember több millió éve ösztönösen eszerint cselekszik.)

Tehát az újszülött számára egyetlen lehetséges kapcsolattípus létezik, és jelzéseire

mindnyájunkban ott lakozik a válaszok teljes készlete. Minden férfi, nő, lány és fiú

hajszálpontos ismeretekkel bír a babagondozás módszeréről, annak ellenére, hogy

mostanában, amin az utóbbi néhány ezer évet értem, megengedtük az értelemnek, hogy dőre

divatjait tesztelje ebben a létfontosságú kérdésben, és szeszélyeivel annyira kijátssza velünk

született képességünket, hogy manapság már a létezéséről is elfeledkeztünk.

A „fejlett" országokban bevett gyakorlat, hogy a leendő szülők, amint kiderül a terhesség

ténye, azonnal vesznek egy könyvet a babagondozásról. Lehet, hogy az aktuális divat azt

diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed és végre „jó

baba" lesz belőle. Vagy azt, hogy az anya akkor vegye fel, ha kedve szottyan, és épp nincs

egyéb tennivalója. Egy új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket,

ne is érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle arckifejezést.

Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak kifejezéstelen arccal kell

nézni a babára. Bármi legyen az új tanítás, a fiatal anyukák olvassák és engedelmeskednek

ahelyett, hogy bíznának ösztönös képességükben vagy a baba „indítékaiban", aki tökéletesen

tiszta jelzéseket ad. A kisbaba mára szinte már egyfajta ellenséggé vált, akit az anyának le kell

győznie. A sírásról nem szabad tudomást venni, hogy a baba lássa, ki a főnök a házban. S a

kapcsolat alaptétele az, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a babát

hozzáidomítsuk az anyja kívánságaihoz. Elégedetlenség, helytelenítés vagy a szeretet

megvonásának egyéb jele a válasz arra, ha a baba „munkát" ad a viselkedésével, vagy időt

kell rá „pazarolni", vagy bármi egyéb módon kényelmetlenséget okoz. Az elmélet szerint ha a

baba vágyait kielégítik, azzal „elkényeztetik", ha viszont azok ellenében cselekszenek, akkor

megszelídítik vagy szocializálják. Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el.

Közvetlenül a születés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli

életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét. Minden

későbbi benyomás csak finomíthatja az első benyomást, amelyet akkor szerzett, amikor még

nem voltak előzetes tapasztalatai a kinti világról. A várakozásai soha nem lesznek

rugalmatlanabbak, mint ekkor. Az anyaméh tökéletes kényelméhez képest óriási változást él

át, de, mint láttuk, készen áll rá, hogy elfoglalja a helyét gondozója karjában.

Ennél nagyobb ugrásra viszont nincs felkészülve, bármi legyen is az, legkevésbé a semmibe, a

nem-életbe, egy vászonnal bélelt kosárba vagy egy műanyag dobozba való ugrásra, ami nem

mozog, nincs hangja, sem illata, és nem lüktet az élettől. Ha az anya-gyerek kontinuumot, ami

oly erőssé vált a méhen belüli fejlődési fázisok során, erőszakosan megszakítják, nem csoda,

hogy depresszióba kergetik vele az anyát, és kínszenvedést okoznak vele a babának.

A kisbaba bőrének minden idegvégződésével ölelésre vágyik, egész lénye, egész valója azt

akarja, hogy karban legyen. Az újszülött csecsemők születésük pillanatától fogva az anyjuk

karjában voltak, immár több millió éve. Lehet, hogy az utolsó néhány száz generációban

voltak olyanok, akiket megfosztottak ettől a létfontosságú élménytől, de ez nem jelenti azt,

hogy az újszülöttek kivétel nélkül ne várnák el, hogy ők a nekik megfelelő helyre kerüljenek.

Mikor elődeink még négykézláb közlekedtek, és volt szőrzetük, amibe bele lehetett

csimpaszkodni, akkor a kicsinyek feladata volt anya és gyerek kapcsolódásának fenntartása. A

túlélésük függött tőle. Ahogy szőrtelenné váltunk, és felálltunk a hátsó lábunkra, felszabadítva

az anya karját, onnantól kezdve az anyán múlt, hogy együtt maradjon a kicsinyével. Hiába

nem veszik manapság komolyan az anyák a világ bizonyos részein azt a felelősségüket, hogy

e kontaktust fenntartsák, attól még a babának ugyanúgy létfontosságú szükséglete, hogy

karban legyen.

Ezzel az anya saját magát is megfosztja saját elvárható élettapasztalatának egy igen értékes

részétől, melynek kiélvezése hozzásegítette volna ahhoz, hogy később is úgy viselkedjen,

ahogy az neki és gyermekének a leginkább előnyére válik.

Az újszülött tudatállapota rengeteget változik a karon ülő korszakban. Eleinte inkább hasonlít

a többi állatra, mint egy felnőtt emberre. Ahogy központi idegrendszere egyre fejlődik, úgy

válik lépésről lépésre homo sapiensszé. Ahogy egyre több és kifinomultabb képességre tesz

szert, úgy nemcsak erősebb vagy gyengébb, hanem gyökeresen eltérő benyomásokat is szerez

a tapasztalataiból. Az újszülött pszicho-biológiai felépítésének legkorábban kialakult

alkotóelemei formálják leginkább kilátásait az életre. Az, hogy miket érez, mielőtt még

gondolkodni tudna, nagyon erősen meghatározza azt, hogy miket fog gondolni, mikor a

gondolkodás lehetővé válik.

Ha még mielőtt gondolkodni tudna, biztonságban, szívesen látottan és tevékeny

környezetében „otthonosan" érzi magát, akkor a későbbi élményekre is egészen másképp fog

tekinteni, mint az a gyerek, aki azt érzi, hogy nem látják szívesen, nincs kitéve elegendő

ösztönző ingernek, és hozzászokott, hogy hiányt szenved valamiben, hiába részesülnek a

későbbiekben mindketten ugyanazokból az élményekből.

Az újszülött eleinte csak észlelésre képes; de nem érti az ok-okozati összefüggéseket. A

környezetét asszociációk révén ismeri meg. A legeslegelső, az érzékek által közvetített,

születés utáni üzenetek abszolút jellegűek, minősítetlen benyomást adnak a dolgok állásáról,

ami semmi egyébhez nem viszonyítható, mint a csecsemő veleszületett elvárásaihoz, és persze

az idő múlásához sem viszonyítódik. Ha a kontinuum nem így működne, akkor a friss

események elviselhetetlen megrázkódtatást okoznának az új szervezetnek. Mikor az újszülött

elkezd figyelni a rajta kívül eső eseményekre, akkor számára az észlelhető, hogy milyen

eltérés van aközött, amit éppen érez, és amire ez őt a korábbi tapasztalatai alapján emlékezteti.

Az, hogy a világot asszociáció révén tanulja meg, annyit tesz, hogy egészben fogadja be azt,

amit még sosem tapasztalt, anélkül, hogy bármit is „észrevenne" belőle. Csupán a hasonló, de

részben eltérő későbbi tapasztalatokra figyel oda, így a világot először nagy vonalakban, majd

később egyre finomabb részleteiben tanulja meg.

E tekintetben a homo sapiens egyedi az állatok között. Elvárása az, hogy találjon egy

megfelelő környezetet, és ismerje meg egyre behatóbban, hogy minél hatékonyabban tudjon

benne mozogni. Más főemlősök is képesek bizonyos mértékben adaptálódni bizonyos

körülményekhez, de az állatok mindenekelőtt úgy vannak megtervezve (az evolúció során úgy

alakultak), hogy velük született viselkedési mintákat követnek.

Volt egy óriás hangyászsünöm, „akit" négynapos korában kaptam meg, és aki boldogan nőtt

fel az emberek között, de nyilvánvaló volt, hogy mindnyájunkat hangyászoknak tekint, és

elvárja, hogy ennek megfelelően viselkedjünk. A hangyászokhoz hasonlóan ágaskodjunk és

bunyózzunk vele. Tőlem, mint az anyjától, elvárta, hogy állandó kontaktusban maradjak vele,

de minél önállóbb lett, annál nagyobb távolságból érintkezzem vele; eleinte hogy vigyem a

karomban, aztán hogy hagyjam, bújjon hozzám, ha kedve van, nyalogathassa a lábfejemet,

legyek vele, mikor eszik, menjek oda hozzá, ha hív, mert szaglási távolságon kívülre

bóklászott. Ám a kutyákat és a lovakat ellenségnek, s nem a fajához tartozó állatoknak

tekintette.

Egy gyapjas majom viszont, „akit" szintén újszülött korától kezdve neveltem, szemmel

láthatóan személynek tekintette magát. A kutyákkal, még a nagytestűekkel is leereszkedően

viselkedett, és ha egy olyan csoportban találta magát, ahol mindenki ült, akkor magának is

hozott széket. A kutyák pedig, akiket megbabonázott kevély viselkedésével, hűségesen

elterültek a lábainál (pedig egy nála kétszer nagyobb macskát is megkergettek volna).

Megtanult udvariasan viselkedni az asztalnál, s miután egy éven át figyelt, megtanulta

kinyitni az ajtót úgy, hogy felmászott az ajtófélfára, s azzal egy időben az óramutató járásával

ellenkező irányban elfordította, majd maga felé húzta az ajtó fogantyúját.

Viselkedésmintái tehát nagyobb arányban mutattak alkalmazkodást és elvárást arra

vonatkozóan, hogy személyes tapasztalataiból tanuljon, mint a hangyászsünnek, melynek

viselkedését teljes mértékben a veleszületett mechanizmusok határozták meg.

Az ember, aki még adaptívabban reagál saját tapasztalataira, képes megbirkózni a

környezetében előadódó olyan variációkkal, melyek egy kevésbé találékony fajnál már a

kipusztuláshoz vezettek volna. Ha egy problémával szembesül, széles körből választhat, hogy

miképpen reagáljon rá. Egy majomnak viszonylag szűk a mozgástere, amelyen belül reagálni

tud egy ingerre; a hangyászsünnek egyáltalán nincs választása, és így, abban a formában,

ahogy ő létezik, tévedhetetlen. Egy majom már követhet el néhány hibát a kontinuum

szemszögéből nézve, ám a legsérülékenyebb az ember, pontosan azért, mert képes választani.

De azzal együtt, hogy egyre bővebb körből választhat a különböző viselkedésformák között, s

ezzel a tévedési kockázata is nő, kifejlődött a kontinuum-érzéke, ami elősegíti, hogy

megfelelően válasszon. Ezért, ha részesül azokban a tapasztalatokban, amelyek

e kontinuumérzék kifejlesztéséhez szükségesek, illetve abban a fajta környezetben,

amelyben ezt az érzéket gyakorolni tudja, akkor a választásaiban majdnem ugyanolyan

tévedhetetlen lesz, mint a hangyászsün.

A megfelelő környezet igen fontos abból a szempontból, hogy a fajnak az evolúció során

kialakult elvárásai kielégüljenek. Ezt mutatja igen látványosan azoknak a gyerekeknek a

példája, akiket állatok neveltek fel.

A sok eset közül talán Amalának és nővérének, Kamalának a története a legjobban

dokumentált. A két lányt csecsemőkoruktól farkasok nevelték egy indiai dzsungelben.

Amikor megtalálták őket, egy árvaházba kerültek, ahol Singh tiszteletes és a felesége próbálta

integrálni őket az emberi társadalomba. A Singh házaspár áldozatos erőfeszítései többnyire

kudarccal végződtek, vagy szinte nulla sikerrel. A lányok szenvedtek, és meztelenül feküdtek

a szobájuk sarkában, ahogy a farkasok szoktak. Éjjel éberré váltak és vonítottak, hogy

felhívják magukra a régi farkascsordájuk figyelmét. Rengeteg gyakorlás után Kamala

megtanult két lábon járni, de futni továbbra is csak négy lábon tudott. Egy ideig nem voltak

hajlandók ruhát viselni vagy főtt ételt enni, jobban szerették a nyers húst és a döghúst. Kamala

ötven szót tanult meg, mielőtt tizenhét éves korában meghalt. Szellemi szintje akkor egy

három és fél éves gyerekének felelt meg.

Azok a gyerekek, akik állatok között nőnek fel, sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a

fajuknak nem megfelelő körülményekhez, mint bármilyen állat, amelyiknek emberi

viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. Ugyanakkor a legtöbb ilyen gyermek korai halála, és a

szenvedés, amelyet ki kellett állniuk azután, hogy megtalálták őket, illetve az a tény, hogy

képtelenek voltak az emberi kultúrát ráépíteni a már elsajátított és kifejlett állati kultúrájukra,

szintén azt mutatja, hogy a kultúra, ha már megtanulták, mennyire mélyen beleivódik az

egyén természetébe. A kultúrában való részvételnek az elvárása evolúciónk terméke, és az

erkölcsök, melyeket ezen elvárások folytán magunkévá teszünk, ugyanolyan szerves részeivé

válnak a személyiségünknek, mint más fajoknak a velük született viselkedésmódjai. A vadon

gyermekei tehát, épp mivel emberi lények voltak és sokkal inkább ki voltak téve saját

tapasztalataik befolyásának, mint bármely más állat, annyira kiművelődtek egy másik állat

viselkedésformáiban, hogy jóval nagyobb stresszt éltek át a környezetváltozás miatt, mint az

hasonló helyzetben történt volna egy állattal, amely sokkal inkább fel van vértezve saját

veleszületett (és befolyásolhatatlan) viselkedésmintáival.

A tény, hogy Kamala szellemi „kora" olyan alacsony volt, önmagában semmit sem mond,

ellenben ha egy olyan lény kontinuumának a részeként szemléljük, aki embernek született, ám

farkasok nevelték, akkor kitűnően példázhatja egy jó elme optimális használatát az adott

körülmények között. Más képességei ugyanis rendkívüliek voltak. Fantasztikusan ügyes volt

négykézláb, kitűnő volt a szaglásérzéke (70 méter távolságról képes volt kiszagolni a húst) és

az éjszakai látása, a gyorsasága, valamint alkalmazkodóképessége a különféle hőmérsékleti

viszonyokhoz. ítélő- és tájékozódóképessége a vadászatban szintén kiemelkedő kellett hogy

legyen, ha képessé tette rá, hogy farkasként életben maradjon. Összefoglalva, a kontinuuma

nem hagyta cserben. Kifejlesztette magából azt, amire szüksége volt akkori életmódjához. Az,

hogy fejlődését képtelen volt lebontani, s egy teljesen újjal helyettesíteni, az ebből a

szempontból teljesen mellékes; nincs rá ok, hogy bármilyen lény ilyen valószínűtlen

elváráshoz tudjon alkalmazkodni. Egyetlen felnőtt ember sem lenne képes sikeresen

adaptálódni egy állati léthez, ha viselkedése egyszer már az emberi társadalomhoz

kondicionálódott.

A tanulás kezdettől fogva szelektív; mindig arra irányul, amit az egyén az előtte álló életről

tud. Ezt az asszociációs folyamat biztosítja. Akárcsak egy rádió, ami úgy van behangolva,

hogy csak szelektált hullámhosszakat fogjon, bár egyébként sokkal több és eltérő

hullámhosszat is képes lenne fogni, a pszicho-biológiai receptor is óriási potenciállal indít, de

aztán gyorsan beállítódik a szükséges sávszélességekre. A legtöbb emberi életmódhoz tartozó

optimális látóképesség a nappali fényre és bizonyos fokú éjszakai látásra korlátozódik, illetve

a piros és a lila közötti színskálára. Azok a dolgok, amelyek túl kicsik vagy túl távoliak,

kitörlődnek az észlelésünkből, és a látómezőben levők közül is csak bizonyos dolgokat látunk

élesen. Középtávon, ahol hasznos minden irányba látni, éles a látás. Mikor egy érdekesnek

tűnő tárgy vagy élőlény közeledik, a perifériás látás elhomályosodik. A középtáv kikerül a

fókuszból, hogy a figyelem még hatékonyabban a közeli tárgyra irányulhasson. Jobb, ha

semmi sem tereli el róla a figyelmet. Ha a tárgy körül minden ugyanolyan éles maradna, túl

nagy teher hárulna az érzékszervekre, és hátráltatná az agyat, ami, ha maximális

hatékonyságra törekszik, akkor egyetlen tárgyra vagy annak egy aspektusára kell hogy

fókuszáljon. Az egyén látómezeje kultúrájának megfelelően szelektálódik, természetesen az

evolúció során kifejlődött képességei határain belül.

Azoknak a gyerekeknek, akiket farkasok neveltek fel, a leírások alapján kivételes éjszakai

látásuk volt. A jekánák képesek kiszúrni egy madarat a dzsungelfal árnyékában, ahol a

többségünk csak leveleket lát, még azután is, hogy odamutattak. Vagy meglátnak egy halat a

zúgó, tarajos vízben, ami a mi szemünknek szintén láthatatlan, még ha feszülten figyel, akkor is.

A hallás is szelektív - kiszűri, amit a kultúránk relevánsnak ítél, a többiről nem vesz tudomást.

A hallószervünk sokkal többre lenne képes, mint amennyire általában használjuk. Minden

délamerikai indiánnak, akit ismertem, természetessé vált, hogy figyeljen a veszélyekre és a

vadakra, amelyek a dzsungel sűrűjében, akár néhány méternyi távolságban is ott

leselkedhetnek láthatatlanul. Sokkal hamarabb meghallják egy közeledő csónak vagy

repülőgép motorját, mint akármelyikünk.

A hallótávolságuk a szükségleteiknek felel meg. A mienk a mi céljainkat szolgálja jobban,

kirostálva azokat a hangokat, amelyek számunkra csak értelmetlen zajok lennének. Például a

mi kultúránkban csupán hátrányunk származna abból, ha tegyük fel, felébrednénk egy tőlünk

kétszáz méterre felhangzó mordulásra.

Annak érdekében, hogy az agyat ne árassza el a cenzúrázatlan észlelések garmadája, maga az

idegrendszer működik cenzorként. A hangokra való figyelés vagy nem figyelés nem

akaratlagosan irányítható, hanem attól függ, hogy mire van kondicionálva a cenzúrázó

mechanizmus. Bizonyos hallható hangok, annak ellenére, hogy a hallószerveket nem lehet

kikapcsolni, sosem lesznek hallhatóak a tudatos elme számára, hanem csecsemőkortól a sírig

a tudatküszöb alatt maradnak. Klasszikus példája ennek a színpadi hipnózis, amikor az alanyt

arra utasítják, hogy hallja meg, amit látszólag hihetetlen távolságból suttognak neki. A

hipnotizőr átállítja az alany normál hallótávolságát az általa kiválasztott hallótávolságra.

Ezáltal sikerül azt az illúziót keltenie, hogy a fül hatékonyságát javítja, holott nem tesz

egyebet, mint felfüggeszti azoknak a hangoknak a cenzúrázását, amelyek a hallótávolság

határának ki nem használt végén vannak.

A természetfeletti vagy varázserőnek titulált képességek gyakran nem egyebek, mint olyan

erők, amelyeket az idegrendszer (a kontinuum utasítására) kívül rekeszt képességeink határán.

Ezeket vagy fegyelmezett gyakorlás révén lehet kiművelni, a törlés normális folyamatát

legyőzve; vagy bizonyos fenyegetett helyzetekben bukkanhatnak felszínre, mint annak a

tízéves kisfiúnak az esetében, akinek az öccse beszorult egy kidőlt fa alá. A kisfiú

rémületében felemelte a fát, mielőtt elszaladt volna segítségért. Később kiderült, hogy 12

emberre volt szükség, hogy elmozdítsák a rönköt, amit a fiú, szélsőséges érzelmi állapotában

egyedül felemelt. Sok hasonló történetet ismerünk. Az erők, amelyeket e történetek leírnak,

csupán különleges körülmények hatására szabadulnak fel.

Érdekes kivételt képeznek azok az egyének, akiknek cenzúrázó mechanizmusa valamilyen

oknál fogva megsérült, akár időlegesen, akár véglegesen, s akik látnokok lettek. Eszemben

sincs úgy tenni, mintha tudnám, hogyan is működik ez, de vannak, akik képesek meglátni a

föld alatt a vizet vagy a fémeket. Mások látják az emberek körüli aurát. Peter Hurkos azután

vált látnokká, hogy leesett egy létráról, és megsérült a feje. Két barátom bizalmasan

megvallotta, hogy ők is képesek voltak a jövőbe látni, amikor az idegösszeomlás szélén álltak.

A két történetet két külön alkalommal mesélték el nekem, s a lányok nem ismerték egymást,

de mindkét esetben kórházba kerültek a látnoki epizódok után néhány nappal, amelyek

egyébként soha többé nem fordultak újra elő. Ha az emberi észlelés normális határai

megsérülnek, az általában túlfeszített érzelmi állapotban következik be. Baleseteknél, mikor

az áldozat előzetes figyelmeztetés nélkül saját halálának fenyegető közelségével szembesül,

és kontinuumának még nem volt alkalma rá, hogy erre felkészítse, tehetetlenségében az

anyjától kér segítséget vagy bárkitől, aki anyapozícióban van a számára. Az anya pedig (vagy

az anyafigura), gyakran fogja az üzenetet, függetlenül attól, hogy milyen távol van tőle. Ez

elég gyakori helyzet ahhoz, hogy mindnyájunk számára ismerős legyen akár hallomásból,

akár saját tapasztalatból.

Az előérzet fordítva működik: egy esemény, amelyet nem lehet előre tudni, de szélsőséges

következményekkel fenyeget, betüremkedhet egy egyébként nyugodt személy tudatába is,

akár álomban, akár éberen. Az előérzetek legnagyobb részére nem hallgatnak, s mivel az

„ilyen dolgokban" hinni tilos, általában nem is ismerik fel őket. A legtöbb, amivel az emberek

az ilyen-olyan meggondolásokból elfojtott előérzeteket elintézik magukban, általában csak

egy-egy homályos megjegyzés, mint mondjuk: „Volt egy olyan érzésem, hogy nem kellett

volna eljönnöm!"

Az, hogy miképpen lehet észlelni olyan eseményeket, amelyek látszólag még nem történtek

meg - s hogy miképp létezhetnek, mielőtt megtörténtek - rejtély a számomra. Másfelől

logikailag az is éppennyire rejtélyes, hogy múltbéli és jelenbéli eseményekről hogyan lehet az

érzékszervek segítsége nélkül értesülni. És sok egyéb kommunikációs forma, mint a

nemrégiben felfedezett, kémiai anyagok kibocsátásából adódó jelzések, amelyek

meghatározott viselkedést váltanak ki az állatokból, vagy a vándormadarak hajszálpontos

tájékozódóképessége, ugyanúgy felfoghatatlan mai eszünk számára.

A tudatos elme nem az, aminek a saját maga számára tűnik, és nincs hozzáférése a kontinuum

programozási titkaihoz sem, amelynek szolgálatára kifejlődött. A kontinuum-filozófiának az

egyik fő célja éppen az, hogy az értelemből kompetens szolgát formáljon, inkompetens

uralkodó helyett. Ha helyesen alkalmazzák, az értelem felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet.

Azáltal, hogy értelme segítségével képes észlelni, osztályozni és megérteni azoknak az

állatoknak, növényeknek, ásványoknak és eseményeknek a kapcsolatait és tulajdonságait,

amelyekkel találkozik, az ember hatalmas mennyiségű információt tud gyártani, raktározni és

átadni, aminek következtében sokkal tágabban és rugalmasabban tudja felhasználni

környezetét, mint bármely más állat. Ez csökkenti az ember kiszolgáltatottságát környezete

viszontagságainak. Több elérhető viselkedési alternatíva közül választhat a körülötte lévő

elemek irányában, és így stabilabb pozíciót vehet fel közöttük.

Ha a természetes egyensúly nincs megbolygatva, az értelem képes a kontinuum

védelmezőjeként szolgálni, amennyiben tudatosulnak a kontinuum-érzék elvárásai, és az

egyén azoknak megfelelően cselekszik. A személyes és a mások által közvetített

tapasztalatokon alapuló meggondolások és ítéletek, az indukció és dedukció eszközei, illetve a

gondolatok és emlékek végtelen kombinációjú szintézisére való képesség mind-mind növelik

az értelem értékét a tekintetben, hogy az egyén és a faj legjobb érdekeit szolgálja.

Ha, tegyük fel, az értelem azt tűzi ki céljául, hogy a botanika minden egyes aspektusával

megismerkedjen, akkor, összhangban egy teljesen kifejlődött és megbízhatóan működő

kontinuummal, látszólag hihetetlen mennyiségű információ befogadására képes. Különféle

primitív kultúrák megfigyeléséből származó feljegyzések egybehangzóan állítják, hogy e

társadalmakban minden férfi, nő és gyerek rendkívül részletes katalógussal rendelkezik a

fejében, több száz vagy ezer növény nevével és tulajdonságaival.

Az egyik megfigyelő, E. Smith-Bowen egy afrikai törzsről mondta el, hogy tagjai kivétel

nélkül hatalmas botanikai tudással rendelkeznek: „Egyikük sem akarta elhinni, hogy én még

ha akarnám sem lennék képes annyit megtanulni, mint ők."

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a primitív népek veleszületetten intelligensebbek nálunk,

de vallom, hogy az elme természetes képességeit korlátozhatják az eltorzult személyiségből

eredő nyomások.

Egy társadalom egészséges tagja, ha elvárják, hihetetlen mennyiségű információ

memorizálására és megtartására képes további hasznosítás végett. Még a civilizált

társadalomban is láthatóan jobban kifejlett memóriával rendelkeznek az analfabéták, akik az

információraktározás felelősségét nem ruházzák át könyvekre, és lehet hogy még jobb

memóriájuk lenne, ha békében élnének magukkal és a világgal.

Az, hogy valaki elméjének mekkora részét fogja használni élete során, nagyrészt elméjének

csecsemőkori kondicionálásától függ. A gyermek elvárja, hogy tapasztalatai továbblendítsék,

és elvárja, hogy ezek a tapasztalatok elég számosak és változatosak legyenek. Továbbá azt is

elvárja, hogy azoknak a tapasztalatoknak, amelyek érik és ösztönzik, közük legyen azokhoz a

helyzetekhez, amelyekkel élete során majd találkozik.

Amennyiben későbbi tapasztalatai jellegüket tekintve nem felelnek meg azoknak, melyeknek

mentén kondicionálódott, akkor e tapasztalatokat hajlamos az eredetiek felé befolyásolni -

akár jó, akár rossz irányban. Ha hozzá van szokva a magányhoz, akkor tudattalanul is úgy

fogja elrendezni az ügyeit, hogy biztosítsa magának a magány egy hasonló szintjét. Hiába tesz

akár ő maga, akár a környezete olyan kísérleteket, hogy jobban vagy kevésbé legyen

magányos, mint ami számára megszokott, annak ellen fog állni a stabilitásra való hajlama.

Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen

„nincs min aggodalmaskodni", az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat.

Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll,

egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a

felismerése, amitől a leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam működik, hogy fenntartson valamit,

ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet.

Ha egy személy sikerének vagy kudarcának, boldogságának vagy boldogtalanságának

mértékében, illetve bejáratott asszociációs rendszerében radikális változások állnak be, akkor

e változásoknak berögzült stabilizátorok állnak ellen, amivel gyakran az akaratunkat

szegezzük szembe. Az akarat azonban ritkán tud elég hatékonyan szembeszállni a „szokás"

hatalmával. Néha viszont külső események kényszerítik ki a személyes változásokat. Ilyenkor

a stabilizátorok ellensúlyokat gyártanak azokhoz a helyzetekhez, amelyeket önmagukban nem

tudnak beépíteni. Az olyan figyelemelterelők, mint a nagy vesződséggel járó (de ismerős)

problémák, enyhíthetik az elviselhetetlen sikert vagy kudarcot.

Ahhoz, hogy egy visszafordíthatatlan változáshoz alkalmazkodni tudjon, ha a status quo

visszaállítására tett minden erőfeszítés kudarcot vallott már, az ember gyakran kénytelen

visszavonulót fújni, visszakapcsolni semleges fokozatba, és újraigazodni az élet által diktált új

körülményekhez. Ehhez néha egy betegség vagy egy baleset szükséges, ami elég hosszú ideig

helyhez köti az áldozatot ahhoz, hogy lepihenjen és újrarendezze sorait, hogy az új

igényeknek megfeleljen. A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy

helyreállítsa az egyensúlyt. Például úgy, hogy ha érzelmi szükséglet keletkezik a

„babusgatásra", és elérhető egy potenciális anyafigura, akkor megengedi neki, hogy megadja

magát egy betegségnek. A megfázás akkor jön, amikor valakinek szüksége van rá, hogy egy

kis időre kivonja magát a forgalomból, mivel túl messzire került attól a komfortérzeti foktól,

ahol otthonosan érzi magát, vagy túlságosan el kellett térnie megszokott viselkedési formáitól.

Vannak emberek, akik csak úgy tudják elviselhetővé tenni az életüket, hogy igen gyakran

rossz fizikai állapotba kerülnek (ők azok, akik notórius elszenvedői különféle baleseteknek), s

vannak olyanok is, akiknek véglegesen le kell rokkanniuk ahhoz, hogy életben maradjanak,

annyira erős a szükségletük az anyáskodásra, figyelemelterelésre vagy önbüntetésre. Mások

azért kerülnek ingatag egészségi állapotba, hogy így kényszerítsék a családtagjaikat megfelelő

viszonyulásra, s csak akkor válnak ténylegesen beteggé, ha túl rosszul, vagy épp túl jól bánik

velük a környezetük.

Az egyik ismerősöm, egy nő, igen szélsőséges módon használta fel a betegségét stabilitásának

a fenntartására, mivel szinte elviselhetetlen bűntudat gyötörte.

Nem tudhatom, s valószínűleg ő maga sem tudja igazán, hogyan bántak vele a szülei

gyermekkorában, de az számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka lett saját „rosszaságának".

Ám az ikerbátyja, aki nyilván szintén megkapta a jussát ugyanabból a kínzásból, huszonegy

éves korában öngyilkosságot követett el. Miután még az a bűntudat is ránehezedett, amelyet,

ha mégoly irracionális is, elkerülhetetlenül kivált egy testér halála, s amelyet duplán súlyossá

tett az ikertestvérek közti különleges kapcsolat, keresnie kellett egy olyan büntetést, ami

kellően súlyos volt ahhoz, hogy képes legyen együtt élni a lelkét nyomasztó teherrel.

Meggyötört kontinuumának stabilizáló mechanizmusa, mely kultúrájától vette át a módszert

és a részleteket, kénytelen volt minimalizálni annak a veszélyét, hogy „sikeres" életet éljen,

úgymond a bátyja holttestén keresztül. Kondicionálása, elnyomott csecsemőkori bűntudata,

ami a bátyja öngyilkosságával újra felszínre tört, nem tudott volna semmilyen fokú sikert

tolerálni.

Néhány éven belül két törvénytelen gyermeke lett, az egyik egy idegen rasszból származó

férfitól, a másik pedig egy ismeretlentől. Több állást is vállalt, melyek az ő társadalmi

hátterével megalázóak voltak; gyermekparalízist kapott, és tolószékbe került élete végéig; a

kórházban pedig, ahol kezelték, tuberkulózist kapott, aminek következtében egyik tüdeje

tönkrement, a másik komolyan károsodott. Előnytelen liláspirosra festette a haját, amivel

sikerült tönkretennie vonzó külsejét; s egy nálánál jóval idősebb, elfuserált művész mellett

horgonyzott le.

Mikor utoljára hallottam felőle, a tőle megszokott derűvel ecsetelte, hogy épp egy parti után

rakott rendet, amikor kiesett a tolószékéből, és eltörte az egyik lebénult lábát.

De sosem volt levert, és sosem panaszkodott. Sőt, ahogy egymást követték a szörnyűségek, ő

szemmel láthatóan egyre jobban érezte magát a bőrében, miután egyre hatékonyabban tudott

felszabadulni lelki terhe alól. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy vajon csupán képzelem-e,

vagy tényleg igaz, hogy boldogabb, mióta nyomorék lett. Gondolkodás nélkül azt felelte,

hogy soha életében nem volt boldogabb.

Fél tucat hasonló eset jut az eszembe. Férfiak, akik szakállt növesztettek vagy sebeket

szereztek, hogy elrejtsék fizikai vonzerejüket, ami kényelmetlenül könnyűvé tette az életüket,

és amiért a nőktől több szeretetet kaptak, mint amennyit a saját szeretethetetlenségük érzésétől

gyötörve el tudtak fogadni.

Egyes férfiak és nők csak olyan emberekbe tudnak beleszeretni, akiknél labdába sem

rúghatnak.

A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse

hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából,

hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát.

Amikor tehát a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz,

ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz,

amelyhez mindent viszonyít majd, amelynek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak.

Stabilizáló mechanizmusai hatékonyan fognak működni annak érdekében, hogy ezt

fenntartsák. A csecsemőt, akit megfosztottak attól a tapasztalattól, amely ahhoz szükséges,

hogy veleszületett képességeit kibontakoztathassa, talán egész életében egyetlen pillanatra

sem fogja átjárni a feltétel nélküli jóság érzete, ami az emberi nem számára történetének 99,9

százalékában még természetes volt. A megfosztottságot pedig, olyan mértékben, ahogy annak

kényelmetlenségét és korlátait csecsemőkorában megszenvedte, továbbviszi magával a

fejlődése részeként. Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők a természet útjain

szerzett hatalmas tapasztalatuk birtokában feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a

legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak megfelelően stabilizálódik.

Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott

börtönünkben, ám ennek előfordulása olyannyira valószínűtlen az evolúciós folyamatban,

olyannyira friss lehetőség az élőlények történetében, hogy természetünk alig kínál megoldást

a fájdalom enyhítésére. De néhányat azért kínál. Ott a neurózis és az őrület, hogy megvédje az

egyént az elviselhetetlen realitás rázúduló terhétől. Ott a zsibbadás, amely az elviselhetetlenné

váló fájdalomnak átveszi a helyét. Másoknak a halál nyújt kibúvót, leggyakrabban azoknak,

akiket az anyafigura utáni erős infantilis vágy elkíséri közép- vagy öregkorukig, s az a

személy, akire ezt a szerepet ráruházták, visszavonja magát. Akár úgy, hogy meghal, akár

úgy, hogy elszökik a titkárnőjével, vagy bármi egyéb módon elhagyja a függő személyt, aki,

immár megfosztva a reménytől, hogy valaha is új támaszt talál, képtelen együtt élni a benne

lévő ürességgel s a rajta kívüli űrrel, amit korábban a hiányzó személy töltött be a számára.

Annak, akinek kiteljesedett csecsemőkorban volt része, a további élete is tovább teljesedik, s

egy élettárs elvesztése nem azonos a „minden" elvesztésével, függetlenül attól, hogy éppen

hány éves. Az ilyen ember énje nem üres edény, amelynek tartalma vagy hajtóereje

másvalakitől függ. A valóban felnőtt-én gyászol és újrarendezi sorait, hogy helyre tegye

magában a változást, adott esetben úgy, hogy egy darabig visszavonul.

A kifejlődött kultúrákban, sok civilizált társadalomban is, vannak bizonyos rituális eszközök a

gyászfolyamat megkönnyítésére (közös siratás, szertartások, gyűlések). Ha a kultúra nem ír

elő egy pontos menetrendet a túlélő új életéhez, s a gyászolónak nincsenek gyerekei vagy

egyéb rászorulók a környezetében, akikről továbbra is gondoskodnia kéne, akkor meg

gyakran kap némi haladékot, hogy újrapozicionálja magát a társadalom támogatása mellett. A

fekete vagy fehér ruha viselete, vagy valami egyéb jelzés azt mutatja, hogy az illető kivonja

magát a játékból, az élet kavalkádjából, és - mintegy bebábozva a lelkét -, a társadalom

megértését és kíméletességét kéri.

Hiába ragadta magához és zsugorította össze a civilizált értelem ezeknek a rítusoknak a

működését, egészen eltüntetve vagy groteszk túlzásokba torzítva az evolúció során kialakult

formákat - amelyek így nem is lehetnek összhangban a valós szükséglettel attól azok még

eredetileg autentikusak és jótékony hatásúak voltak. A kontinuum-stabilizátorok az olyan

kultúrákból származó személyekről sem mulasztanak el gondoskodni, akiknek alig van vagy

nincs is segítségük a gyászoláshoz. Mint minden hasonló kényszerhelyzetben, a stabilizátorok

ilyenkor is gyakran betegség vagy baleset formájában nyújtanak védelmet, ha nem kínálkozik

jobb alkalom a rehabilitációra.

A környezetünkben történt változás által előidézett fájdalom mértéke természetesen attól

függ, hogy mennyire tudtuk kifejleszteni velünk született képességünket az ellenállásra, amint

a helyreállítás is csak annak megfelelő mértékben tud bekövetkezni.

Hogyan ismerhetjük meg a kontinuummal összhangban lévő és a kontinuum nélküli

csecsemők életét? Indításként megvizsgálhatjuk például a jekána indiánokat, majd friss

szemmel megfigyelhetnénk a saját kultúráink tagjait. A kő- korszaki, karban hordozott

csecsemők, illetve civilizált kultúrák csecsemőinek világa jobban nem is különbözhetne

egymástól.

A kontinuum-babákat születésük pillanatától fogva folyamatosan hordozzák. A csecsemőnek

már azelőtt rengeteg élményben van része, hogy leválna a köldökcsonkja. Többnyire alszik,

de még alvás közben is szokja a környezetét. Szokja a körülötte élők hangját, tevékenységeik

zaját, azt, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül lendítik, mozgatják, megállnak vele, felemelik.

Szokja a nyomódásokat a teste különböző pontjain, ahogy átteszik egyik oldalról a másikra,

hogy a gondozója könnyebben tudjon dolgozni vagy mozogni, az éjszaka és a nappal ritmusát,

a bőrét érő anyagok és a hőmérséklet változását, és azt a biztonságos és kellemes érzést, hogy

egy élő testtel van fizikai kontaktusban. Csak akkor tűnne fel neki, hogy milyen égető

szükséglete az, hogy ott legyen, ha elmozdítanák onnan. Fajának kontinuuma attól marad

fenn, hogy ő maga világosan és egyértelműen ezeket a körülményeket várja el, s hogy épp

ezekben és nem más tapasztalatokban van része. Jól van a bőrében, ezért ritkán kell sírással

jeleznie, vagy bármi egyebet tenni, mint szopni, ha igénye támad rá, és élvezni, hogy ily

módon ki tudja elégíteni ezt az ingert. Ugyanennyire élvezi az ürítésre való ingert és annak

kielégítését is. Különben pedig leköti az, hogy tanulja a saját létezését.

Karon ülő korszakában - ami a születéstől tart odáig, hogy önszántából mászni kezd - a baba

különféle tapasztalatokra tesz szert, és ezeken keresztül beteljesíti veleszületett elvárásait,

hogy ezáltal feljebb léphessen újabb elvárásokhoz vagy vágyakhoz, amelyeket majd szép

sorjában szintén beteljesít. Mikor ébren van, alig mozog, többnyire nyugodt és passzív

állapotban van. Izmainak tónusa van, nem rongybabaként ellazult, mint amikor alszik, de

izomaktivitását a legtakarékosabb üzemmódban arra használja, hogy tudjon figyelni azokra az

eseményekre, amelyek az egyes fázisokban érintik - hogy egyen és ürítsen. Ezenkívül

viszonylag korán, bár nem közvetlenül a születés után még az is feladata lesz, hogy a

legkülönfélébb testhelyzetekben megtartsa a fejét és a testét (hogy tudjon figyelni, enni és

üríteni), attól függően, hogy az őt tartó személy éppen mit tesz vagy milyen pozícióban van.

Lehet, hogy épp ölben fekszik, és csak alkalmanként érintkezik karokkal és kezekkel,

amelyek valamivel foglalatoskodnak felette, mondjuk egy kenuban eveznek, varrnak vagy

főznek. Majd talán azt érzi, hogy kigurul ebből az ölből, és egy kéz ragadja meg a csuklóját.

Az öl eltűnik, a kéz még erősebben megmarkolja és a levegőbe emeli, ahol hirtelen egy

törzzsel érintkezik. Ekkor a kéz elengedi, és egy könyök támasztja meg, miközben ő a csípő

és a borda közé ékelődik, hogy az őt tartó személy lehajolhasson, és a szabad kezével

felvegyen valamit. Egy pillanatra a fenekével felfelé fordítják, majd elkezdenek vele

gyalogolni, aztán futni, aztán megint gyalogolni, miközben ő különféle ütemben pattog és

koccan neki a hordozójának. Majd mondjuk átadják egy másik személynek, s ő elveszíti a

kontaktust a hordozójával, hogy egy újabb hőmérséklettel, testfelülettel, szaggal és hanggal

találkozzon, esetleg egy vékonyka gyermekhanggal vagy épp egy dörmögő férfihanggal.

Talán fél kézzel felemelik, és hűs vízbe merítik, locsolják, simogatják, majd egy kéz addig

dörgöli, míg a vízcseppek nem csorognak tovább a bőrén. Aztán visszakerül a helyére - a

csípőre, s a két nedves test összeér, és hamarosan hőt termel, míg a szabad levegőnek kitett

testfelület lehűl. Később érzi a nap melegét a bőrén, vagy épp egy szellő hűvös fuvallatát. De

az is lehet, hogy mindkettőt, ahogy a napsütésből árnyékos erdei ösvényre kerül. Talán már

majdnem tökéletesen megszáradt, mikor hirtelen jön egy zápor, s ő elázik, de aztán mintha

elvágnák a hideget és a nedvességet, bent találja magát a kunyhóban, ahol az egyik oldalát a

tűz gyorsan felmelegíti, míg a másik, amelyik hordozója testével érintkezik, kicsit lassabban

melegszik.

Ha elalszik, és éppen vigasság van, akkor vadul rángatják ide-oda, miközben az anyja

ugrabugrál, s a lábával dobog a zene ritmusára. A nappali alvás közben is hasonló

kalandokban van része. Éjjel mellette alszik az anyja, a bőrük összeér, mint mindig. Az anyja

szuszog, mocorog, néha horkol is, éjjel gyakran felkel, hogy megrakja a tüzet, s ahogy kigurul

a függőágyból, szorosan magához öleli. Leguggol a földre, ő a combja és a mellkasa közé

nyomódik, miközben anyja átrendezi a fadarabokat. Ha éjjel éhesen felébred, és nem találja a

mellet, akkor jelez; amikor megkapja, helyreáll a lelki nyugalma, anélkül, hogy egy percre is

közel kerülne ahhoz, hogy túlfeszítse kontinuuma határait. Eseményekben gazdag élete

szinkronban van több millió elődje életével, és megfelel természete elvárásainak.

Ebben a fázisban tehát alig tesz valamit, s mégis rengeteg változatos élményben van része,

mivel egy tevékeny személy karjában tölti az idejét. Ahogy változnak az igényei, miután a

megelőzőket már kielégítő módon teljesítették, ő pedig lelkileg fejlett és készen áll a

következőkre, a veleszületett késztetéseknek megfelelően jelzi ezt, és azok, akik látják, velük

született, idekapcsolódó mechanizmusaik alapján megfelelő módon fogják értelmezni

jelzéseit. Ha mosolyog és gurgulázik, az örömöt vált ki a felnőttből, és arra készteti, hogy

amilyen hosszan és gyakran csak lehet, kicsalja belőle ezeket a kedves hangokat. A helyes

ingereket gyorsan beazonosítják, és a baba ismételten megerősíti őket jutalmazó válaszaival.

Később, ahogy az ismétlés révén csökken az öröm és az izgalom szintje, jelzései és válaszai

olyan irányba változtatják a viselkedésmintát, ami fenntartja a magas örömszintet.

Példának itt állhatnak a közeledés és távolodás játékai. Esetleg azzal kezdődnek, hogy a baba

kap egy szeretetteljes puszit az arcára vagy a testére. Erre ő boldogan mosolyog és gurgulázik.

Újabb puszi következik. Erre még több öröm és biztatás érkezik a babától. Boldog

sikongatása és a vidám csillogás a szemében nem azt jelzi, hogy csendre és nyugalomra, vagy

épp vigasztalásra, etetésre vagy új testhelyzetre lenne szüksége; nem: ő izgalomra vágyik.

Cinkostársa ösztönösen a baba mellkasához dörzsöli az orrát, s mikor ezzel sikert arat,

szájával a baba hasát súrolva berregő hangokat képez, mire még örömtelibb gurgulázás lesz a

válasz.

A csecsemő most már saját reakcióját megelőlegezve kezd gurgulázni, és sikolt az izgalomtól,

ahogy az örömadó száj közeledik. A férfi, nő vagy gyerek, akié a száj, észreveszi, hogy a baba

jutalmazó hangjait még inkább erősítheti azzal, ha játszik vele. így szándékosan kivár a

közeledéssel, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el; nem túl hosszan, hogy a baba ne

veszítse el az érdeklődését, de nem is túl röviden, hogy a lehetséges legnagyobb várakozást

érje fel.

A következő lépés, hogy a babát karnyújtásnyira tolja magától, majd szorosan magához öleli,

biztonságos testhelyzetbe. A perem- és a biztonságos zóna közti kontraszt, a kifelé mozgás és

a sértetlen visszatérés, a diadalérzet, amiért kipróbálta, milyen is elhagyni a biztonságos zónát

és sikeresen visszatérni belé, mindez annak az eseménysornak és lelki-biológiai érésnek a

kezdete, amely majd elvezet oda, hogy a baba a karban hordozott korszakból a legteljesebb

kompetenciával és lelkesedéssel vesse bele magát az életkora által diktált újabb kalandokba.

Amint a kartávolságra lévő pozíciót kipróbálta és elsajátította, a következő lépés egy apró

lendítés, úgy, hogy a felnőtt a tetőponton kicsit lazítja a fogást. Mikor a csecsemő azt mutatja,

hogy készen áll valami még merészebbre, akkor feldobják és elkapják. Egyre magasabbra

engedik repülni, és egyre lejjebb engedik esni, ahogy nő és tágul az önbizalma, illetve

csökken a félelemérzete.

Azokat a játékokat, amelyek ugyanezeket a tulajdonságokat teszik próbára különféle

érzékszervek vonatkozásában, szintén a csecsemőktől tanulják a gondozóik. A kukucsjátékban

ugyanilyen fokozatosan tűnik el az anya vagy más ismerős személy a csecsemő

látóteréből, majd tér vissza. Aztán egyre váratlanabbul és egyre hangosabb „kukucs"

rikkantásokkal bombázzák a csecsemő fülét - hogy a baba megkönnyebbülve vehesse

tudomásul, hogy csak a mama (vagy egyéb játszótárs) az, és nincs oka a riadalomra. Az olyan

játékok, mint a dobozból kiugró bohóc, kívülre helyezik a váratlan ingert, s ezzel még

nagyobb fokú stabilitást tesztelnek. Vannak olyan játékok, amelyek követik ezt a mintát, ám a

felnőtt kezdeményezi őket. A jekánák kiaknázzák, hogy a babák vevők az ilyen jellegű

mutatványokra, és szabályaikat és bátorító jelzéseiket tiszteletben tartva, egyre mélyebb és

mélyebb vizekbe merítik őket. A fürdetés születéstől fogva a napi rutin része, de minden

csecsemőt gyors vizű folyókban is megmártanak. Először csak a lábfejét, aztán a lábát, majd

az egész testét. Fokozatosan egyre gyorsabb folyású vizekbe merítik, majd nagy sodrású zúgó

patakokba, vízesésekbe, s egyúttal a merítés időtartama is kinyúlik, ahogy a baba jelzései

egyre nagyobb önbizalomról árulkodnak. A jekána baba, már jóval azelőtt, hogy járni vagy

akár gondolkodni tudna, jó úton halad afelé, hogy puszta ránézésre pontosan felbecsülje a víz

erejét, irányát és mélységét. A nép pedig egyike a legügyesebb vadvízi kenusoknak a világon.

Az érzékszerveket temérdek inger éri: a legváltozatosabb eseményeken és tárgyakon

gyakorolhatnak, finomíthatják a működésüket, illetve koordinálhatják az agynak küldött

üzeneteiket.

Az első tapasztalatok túlnyomórészt egy tevékeny anya testéhez kötődnek. A mozgás adja

meg az alapot arra, hogy a baba annak idején fel tudja venni egy aktív élet ritmusát. A ritmus

az élet világának egyik jegye lesz, és mindig egy meghitt, jó közérzet fog társulni hozzá, mert

karban hordozva tanulta meg.

Ha egy baba többnyire egy olyan valakinek a karjában van, aki csak csendben üldögél, az nem

fogja hozzásegíteni ahhoz, hogy megtanulja az élet és a cselekvés minőségét, de legalább

mentesíti azoktól a negatív érzésektől, amelyekkel a magára hagyatás vagy az elkülönítés

járna, és a vágyakozás kínjainak nagy részétől is. Az, hogy a babák kimondottan arra

bátorítják az embereket, hogy izgalmakban részesítsék őket, azt jelzi, hogy elvárják és

igénylik az aktivitást, amely alapot ad fejlődésükhöz. Egy mozdulatlanul ülő anya arra

kondicionálja a babát, hogy unalmasnak és lassúnak vélje az életet - ez nyugtalansággal tölti

el, és gyakran jelzi is, hogy több ingerre lenne szüksége. Rugdalózni fog, hogy mutassa, mire

van szüksége, vagy lengeti a karját, hogy az anyja gyorsítson a tempóján. Hasonló módon, ha

úgy bánik vele, mintha törékeny lenne, ezzel arra tanítja, hogy valóban az. Ha viszont

határozottan és könnyeden bánik vele, akkor a baba erősnek és alkalmazkodóképesnek fogja

érezni magát, olyannak, aki otthonosan mozog a legkülönfélébb helyzetekben. Ha a gyerek

törékenynek érzi magát, az nem csupán kellemetlen a számára, hanem egészen felnőttkoráig

akadályozza is fejlődése hatékonyságát.

A látványok, hangok, szagok, felületek és ízek eleinte főként az őt óvó testhez kapcsolódnak,

de később, ahogy a komplexebb készségei is kifejlődnek, egyre több eseményre és tárgyra

terjednek ki. Elkezdi összekapcsolni a különféle érzeteket. A főzés illata mindig együtt jár a

kunyhó sötétségével, és szinte mindig érződik a tűzön pattogó fa illata is. Fürdésnél és séta

közben általában világos van. A sötét hőmérséklete általában kellemesebb, mint a világosé, a

szabadban gyakran égetően tűz a nap, vagy csípős hideg van a szél és az eső miatt; de

bármelyik vagy mindegyik változás elfogadható, sőt el is várja őket, hiszen a babák

tapasztalatának mindig is része volt a változatosság. Ha az alapfeltétel, hogy karban van,

teljesült, a csecsemő képes arra, hogy bármi, amit az érzékszerveivel felfog, stimulálja és

gazdagítsa. Egy karban lévő csecsemő szinte észre sem vesz olyan eseményeket, amelyek egy

felkészületlen felnőttet halálra rémítenének. Váratlanul ismeretlen alakok jönnek közel hozzá,

a feje fölött, fent a magasban pörögnek a fák csúcsai. Dolgok figyelmeztetés nélkül

elsötétülnek, majd kivilágosodnak. Nem zavarja meg a mennydörgés, a villámlás, a kutyák

ugatása, a vízesés fülsüketítő robaja, a kettéhasadó fák zaja, a fellobbanó tűz vagy a testét

váratlanul érő eső- vagy a folyóvíz. Figyelembe véve azokat a körülményeket, amelyek

mentén fajának evolúciója végbement, épp a csend lenne ijesztő a számára, vagy az, ha túl

sokáig nem változnának az érzékszerveire ható ingerek.

Ha valamilyen oknál fogva felsír, miközben a felnőttek beszélgetnek, akkor az anyja finoman

a fülébe duruzsol, hogy elvonja a figyelmét. Ha ez nem bizonyul hatékonynak, akkor kiviszi,

míg el nem csendesedik. Akaratát nem szegezi szembe a csecsemőével, egyszerűen félrevonul

vele. Közben eszébe sem jut elítélni a viselkedését, vagy bosszankodni amiatt, hogy

kényelmetlenséget okoz neki. Ha rácsorog a nyála, szinte észre sem veszi. Mikor a kézfejével

megtörli a baba száját, azt ugyanúgy, alig odafigyelve teszi, mintha a saját testéről lenne szó.

Ha a baba pisil vagy kakil, sokszor elneveti magát, és mivel ritkán van egyedül, a társai is

vele nevetnek, miközben amilyen gyorsan csak tudja, eltartja magától a csecsemőt, míg az be

nem fejezi a dolgát. Egyfajta játékot csinálnak abból, hogy milyen gyorsan sikerül eltartania

magától, és ha nem elég szemfüles, csak még nagyobb a derültség. A víz pillanatok alatt

beissza magát a földbe, a székletet levelekkel azonnal eltakarítják. A hányás vagy „bukás",

ami a mi csecsemőink életében mindennapos esemény, ott annyira ritka, hogy összesen egy

alkalomra emlékszem az ott töltött több év alatt, és annak a babának magas láza volt.

Döbbenetes, hogy a civilizált szakemberek még nem gondolkodtak el azon, mennyire furcsa,

hogy a természet produkált egyetlen olyan fajt, amelynek kicsinyei minden alkalommal

emésztési gondokkal küzdenek, ha az anyjuk tejét isszák. A „büfiztetés", amikor vállra

fektetve erőteljesen megpaskolják a baba hátát, azt a célt hivatott szolgálni, hogy „felhozza a

levegőt, amit lenyelt". A baba közben gyakran lehányja a büfiztető személy vállát. Amilyen

stressznek vannak kitéve a babáink, nem csoda, hogy krónikusan betegek. A feszültség, a

rugdalózás, a homorítás és visítás ugyanannak az állandó, mély kényelmetlenségérzetnek a

tünetei. A jekána babák semmilyen különleges bánásmódot nem igényelnek táplálkozás után -

legalábbis semmivel sem különlegesebbet, mint amilyenben bármely másik állat részesíti a

kölykeit. Részben talán azért, mert napközben és éjszaka sokkal gyakrabban esznek, mint

amennyit a mi civilizált babáinknak engedélyeznek. Ugyanakkor valószínűbbnek tűnik, hogy

az állandó, velünk lévő stressz az, ami ezt kiváltja, mert a jekána babáknak akkor sem fáj a

hasuk, ha a nap nagy részében gyerekek felügyelnek rájuk, és nem szophatnak kedvük szerint.

Később, mikor a szobatisztaságra való nevelés elkezdődik, a totyogóst kikergetik, ha

bepiszkítja a kunyhó padlóját. Ekkorra már annyira hozzászokott ahhoz, hogy helyesnek vagy

„jónak" érezze magát, valamint hogy mások is ezt gondolják róla, hogy fejlődő társas

késztetései összhangban vannak a törzs tagjaiéval. Mikor valamely cselekedete helytelenítést

vált ki, akkor nem azt érzi, hogy őt magát ítélik el, hanem csak azt, amit tett, és így motivált

az együttműködésre. Nem érzi szükségét annak, hogy megvédje magát, vagy hogy bármilyen,

a törzs többi tagjától eltérő álláspontot vegyen fel, hiszen ők az ő bevált és hű szövetségesei.

Bár abszurd, hogy ez magyarázatra szorul, de annak a megállapításnak, hogy „az ember társas

lény", ez a valódi tartalma.

És ezzel elérkeztünk a kortárs nyugati civilizáció kontinuum nélküli csecsemőinek

tapasztalataihoz.

A teremtmény ugyanaz. Bár a közelmúltunk gyökeresen eltér, evolúciós történelmünk, az a

több millió év, amelynek során az ember kialakult, közös örökségünk a jekánákkal. Az a

néhány ezer év, ami eltérített a kontinuumtól és elvezetett a civilizációhoz, eltörpül az

evolúció idejéhez képest. Ilyen rövid időtartam alatt semmilyen jelentős vagy észrevehető

evolúciós folyamat nem mehet végbe. így azonos elvárásokkal jönnek világra azok a

csecsemők, akik a kontinuum vonalán érkeztek és nem voltak deprivációt szenvedő

felmenőik, és azok is, akiknek a születését esetleg beindították, hogy a kertvárosi

szülészorvosnak ne kelljen lemondania a golfmeccsét.

Mint láttuk, az emberi faj újszülöttjei semmivel sem kevésbé alkalmasak a megszületésre,

mint bármelyik másik faj utódjai. A születés tapasztalatai is beletartoznak adaptív

képességeink repertoárjába, hiszen evolúciónk olyan elődök tapasztalatai alapján ment végbe,

akik - az emlősök színre lépésével - szintén mind megszülettek, azelőtt pedig kikeltek, ami

szintén adaptív rugalmasságot követelt meg. Az elvárt események azok, amelyek követik a

formáló előzményeket. A váratlan eseményekhez viszont nem fejlődtek ki olyan stabilizáló

mechanizmusok, amelyek segítségével az újszülött fel tudja dolgozni őket. Ugyanakkor annak

a veszélye is fennáll, hogy a születésnél a nem várt események nem egyszerűen kísérik,

hanem egyenesen felülírják azokat az elvárt eseményeket, amelyek bizonyos fejlődési pályák

beindulásáért felelősek. A természetben kevés felesleges dolog van. Egy evolúciós

rendszernek az a lényege, hogy minden aspektusa gazdaságosan összefonódik, és a fejlődési

folyamatban egyszerre működik okként és okozatként.

Ez azt jelenti, hogy ha valakit megfosztanak egy alapvető tapasztalattól, akkor a

komfortérzete sérülni fog. Lehet, hogy épp csak annyira, hogy észre sem vehető, vagy hogy

oly sok embernek hiányzik, hogy már nem is látjuk veszteségnek. Kutatások kimutatták, hogy

azoknak a babáknak, akiket megfosztanak a négykézláb kúszás tapasztalatától, a verbális

készségei fognak kárt szenvedni, amikor egy későbbi fázisban fejlődésnek indulnak.

Semmivel sem lenne meglepőbb, ha kiderülne, hogy ha valakit nem tartanak elég sokféle

pozícióban csecsemőkorában, vagy ha soha nem éri eső, vagy ha nem tapasztalja meg, hogyan

megy át a nappal az éjszakába, az később ahhoz vezethet, hogy az illetőnek rossz lesz az

egyensúlyérzéke, nehezen tolerálja a hőmérsékletkülönbségeket, vagy hajlamos lesz a

tengeribetegségre. Az egyensúlyérzékről jut eszembe: egy vállalkozó kedvű kutató

megvizsgálhatná, van-e valami a mohawk indiánok gyerekeinek tapasztalatában,

amiben a mi babáinknak nincs része, és ami megmagyarázza, hogy nekik miért nincs

tériszonyuk, és nekünk miért van, ha eltérő mértékben is. (A jekánák, szanemák,

sőt feltehetően egyik délamerikai indián törzs tagjai sem éreznek tériszonyt, de

a mohawk indiánoknak mára már sokkal több olyan tapasztalatuk van, amelyeket

tőlünk tanultak, ezért valószínűleg könnyebben lehet azonosítani a kérdéses tényező

szempontjából releváns eltéréseket.)

Ha a kontinuumelvet a civilizációs körülmények közti születési trauma jelenségére

alkalmazzuk, akkor feltételezhető, hogy az acéleszközök használata, az éles fények, a

gumikesztyűk, a fertőtlenítő és érzéstelenítők szaga, a hangos beszéd, vagy a gépek zaja mind

szerepet játszhatnak benne. Egy trauma nélküli születésnél a baba elvárásai bizonyosan azok,

és csak azok, amik megfelelnek az ő és az anyja ősi elvárásainak. Sok jó és bölcs kultúrában

az anyára hagyják, hogy segítség nélkül szülje meg a gyermekét, és vannak olyanok is,

amelyek ugyanannyira bölcsek, de előírják, hogy legyen segítsége. A baba mindkét esetben

szoros testi kontaktusban van az anyjával, attól a pillanattól fogva, hogy kibújik. Mikor elkezd

egyedül lélegezni, és boldogan pihen az anyján - aki addig simogatta, míg meg nem

nyugodott -, a köldökzsinór pulzálása lassan megszűnik, s amint a zsinórt elvágják, a kis

emberkét késlekedés nélkül az anyja mellére rakják, anélkül, hogy megmosnák, lemérnék,

megvizsgálnák vagy bármi egyebet tennének vele. Pontosan ekkor, a születés sikeres

befejeződése után, amikor anya és kisbabája először találkoznak különálló személyként, kell a

bevésődés (imprinting) sorsdöntő eseményének bekövetkeznie. Köztudott, hogy sok

állatkölyök születésekor végbemegy a bevésődés. A tojásból kikelő kislibák esetében a

bevésődés a legközelebbi mozgó objektummal megy végbe. Ez jó esetben az anyjuk, de ha

épp egy mechanikus játékot látnak meg vagy Konrád Lorenzt, genetikai programjuk miatt

kényszert éreznek rá, hogy azt kövessék mindenhová. A bevésődés mechanizmusa

életfontosságú számukra, hiszen az anyjuk képtelen lenne az összes kislibáját szemmel tartani,

ők pedig képtelenek lennének nélküle gondoskodni a szükségleteikről. A mi fajunknál,

ellentétben a legtöbb másikkal, a bevésődésnek az anyában kell kialakulnia, mert a csecsemő

képtelen lenne követni őt, vagy bármi egyebet tenni annak érdekében, hogy érintkezésben

maradjon az anyjával, eltekintve attól, hogy jelez, ha anyja nem elégíti ki az elvárásait.

Ez a létfontosságú bevésődési hajlam annyira erősen be van táplálva az édesanyába, hogy

minden egyéb esetlegesen felmerülő baját felülírja; lehet bármilyen fáradt, éhes, szomjas,

vagy bármi egyéb természetes igénye támadhat, akkor is az lesz a legfontosabb, hogy

megetesse és megvigasztalja ezt a nem is túl szép, vadidegen lényt. Ha nem így lenne, nem

maradtunk volna fenn immár több százezer generáción keresztül. A bevésődésnek - ami a

születéskor hormonálisán kiváltott események sorába illeszkedik - azonnal be kell

következnie, vagy már túl késő lesz; egy kőkorszaki anya nem engedhette meg magának,

hogy akár csak néhány percre is közönyös maradjon csecsemőjével szemben, így az erőteljes

késztetés azonnal működésbe lép. Az, hogy az események sorában ennek körülményeit

megteremtsék, alapvető előfeltétele annak, hogy az ingerek és válaszok zökkenőmentesen

követhessék egymást, miután anya és gyermeke megkezdik közös életüket.

Ha a bevésődés létrejöttét megakadályozzák, ha a babát elveszik, amikor az anya ösztönösen

dédelgetné, mellre tenné, karjába és szívébe zárná, vagy ha túl sok gyógyszert kapott ahhoz,

hogy egészében át tudja élni a kötődést, akkor mi történik? A jelek szerint, ha a bevésődés

ingerére a babával való várva várt találkozás nem ad választ, akkor bekövetkezik a gyász

állapota. Ha az emberi születések hosszú évmilliói során, az anyában felhalmozódó

gyengédségnek nem volt tárgya, az azért volt, mert a baba halva született. Az erre adott

pszicho-biológiai válasz a gyászolás volt. Ha a pillanatot elmulasztják, és az inger válasz

nélkül marad, a kontinuum-erők azt feltételezik, hogy nincsen baba, és a bevésődési

folyamatot le kell állítani.

Amikor tehát egy modern kórházban az anya már a gyászolás fiziológiai állapotába került, és

akár percekkel vagy órákkal később hirtelen odaviszik hozzá a kisbabáját, gyakran neki lesz

bűntudata amiatt, hogy nem képes „ráhangolódni az anyaságra", vagy „eléggé szeretni a

kisbabát". S átmegy a klasszikus civilizált tragédián, az úgynevezett normális születés utáni

depresszión... éppen akkor, amikor a természet életének egyik legmélyebb és legsorsdöntőbb

érzelmi eseményére készítette fel.

Ilyenkor még egy nőstényfarkas, a maga egészséges farkas- kontinuumával is értőbb anyja

lenne egy csecsemőnek, mint a tőle egy méterre fekvő biológiai anyja. A nőstényfarkashoz

hozzá lehet érni; az anyja ennyi erővel akár egy másik bolygón is lehetne.

A nyugati civilizáció szülészeti osztályain hiába várnánk vigasztaló nőstényfarkasokra. Az

újszülött csecsemőt száraz, élettelen ruhába burkolják, holott ősi vágya, hogy csupasz bőre

anyja finom, meleget sugárzó, élő testéhez simuljon. Egy dobozba teszik, és otthagyják, hiába

zokog, egy kalickába, ami teljesen mozdulatlan (először tapasztal ilyet a teste az evolúció

évmilliói avagy a méhen belüli boldog örökkévalóság során). Nem hall mást, mint a többi

áldozat panaszos sírását, akik ugyanazt a leírhatatlan kínszenvedést élik át. A hang számára

semmit sem jelent. Csak sír és sír; a levegőnek frissen kitett tüdejét feszíti az elkeseredés. De

nem jön senki. Mivel bízik az élet jóságában, hiszen számára ez a természetes, azt teszi, amit

tenni tud: sír tovább. Végül aztán, egy számára örökkévalóságnak tűnő idő után kimerülten

elalszik.

Felriad, és a csönd és a mozdulatlanság határtalan rémülettel tölti el. Ordítani kezd. Minden

porcikája üvölt a hiánytól, a vágytól és a kibírhatatlan türelmetlenségtől. Kiabál, ahogy a

torkán kifér. Tovább már nem bírja elviselni a fájdalmat, zokogása elcsendesedik, majd

alábbhagy. Figyel. Kinyitja és becsukja az öklét. Egyik oldalról a másikra forgatja a fejét.

Semmi sem segít. Ez elviselhetetlen. Megint elkezd sírni, de ez már túl nagy megerőltetés a

torkának; hamar abbahagyja. Megfeszíti vágyakozástól elgyötört testét, és mintha

megkönnyebbülne. Kalimpál a karjával, és rúg egyet. Abbahagyja, tud szenvedni, de még

nem tud gondolkodni vagy remélni. Figyel. Aztán újra elalszik.

Mikor felébred, bepisil a pelenkájába, ami átmenetileg elvonja a figyelmét a szenvedéséről.

De a vizeléssel járó kellemes érzés és a meleg, nedves folydogálás az altestén gyorsan

elmúlik. A melegség egy helyben marad, majd hideg és nyirkos lesz. Rúgkapálni kezd a

lábával. Megfeszíti a testét. Zokog. A vágyakozástól el van keseredve, ruhája nedves és

kényelmetlen, kiabál, és nyomorúságosan érzi magát, míg a magányos alvás el nem csitítja.

Hirtelen felemelik; előjönnek elvárásai, hogy megkapja, ami jár neki. A nedves pelenkát

leveszik. Ez jó. Élő kezek érintik a bőrét. Felemelik a lábát, s a lágyéka köré egy új, száraz,

élettelen ruhadarabot tesznek. Egy pillanat sem telik bele, s a kezek mintha ott sem lettek

volna, sem a nedves pelenka. Nincs tudatos emlékezet, nincs egy szikrányi remény sem.

Elviselhetetlen üresség, időtlenség, mozdulatlanság, némaság, hiány veszi körül. Kontinuuma

kipróbálja a vészhelyzetre adandó válaszlépéseket, de ezek mind arra szolgálnak, hogy egy

különben megfelelő bánásmód rövid kihagyásait vészeljék át, vagy hogy segítséget kérjenek

valakitől, akiről feltételezhető, hogy erre készen áll. De ezzel a szélsőséges helyzettel a

kontinuuma nem tud mit kezdeni. Túlmegy az évmilliók alatt gyűjtött tapasztalati körén. A

csecsemő, aki épp csak néhány órája lélegzik, máris elért egy olyan pontot, ahol annyira

eltájolódott a természetétől, hogy már a hatalmas kontinuum megmentő erői sem tudják

megtartani. Nagy valószínűséggel a méh birtoklása volt az utolsó alkalom, amikor

megszakítás nélkül kellemes közérzetben volt része, holott veleszületett elvárása szerint ennek

élete végéig kéne tartania. Természetének alapvető eleme az a feltételezés, hogy az anyja

megfelelően fog viselkedni, illetve hogy motivációik és az azokból következő cselekedeteik

kölcsönösen egymásba illeszkednek.

Valaki odajön hozzá, és felemeli, ami csodálatos. Visszakerült az életbe. Kicsit finomabban és

óvatosabban, mint ahogy igényelné, de legalább mozgás van. Majd végre ott van, ahol lennie

kell. Minden kínszenvedés, amit átélt, egyszerre megszűnt. Végre megpihenhet az ölelő

karokban, s bár a bőrét még mindig ruha borítja, nem érzi a testén a testet, a keze és a szája

normális állapotról tudósít. Az élet pozitív öröme, ami a rendben működő kontinuum,

majdnem teljes. Megvan a mell íze és tapintása, a langyos tej csorog a mohó szájba, van

szívverés, aminek a folytonosságot és megnyugtatást kellett volna jelentenie, miután a méhet

elhagyta, és van mozgás, amit észlelni tud homályos látásával. A hang, amit hall, szintén

megfelel az elvárásainak. Már csak a ruha és a szag (az anyja parfümöt használ) hagy némi

hiányérzetet. Szopik, és mikor úgy érzi, hogy kellemesen teleette magát, elbóbiskol.

Mikor felébred, a pokolban van. Nincs emlék, nincs remény, nincs gondolat, ami

visszahozhatná anyja látogatásának örömét ebbe a sivár purgatóriumba. Órák telnek el,

majd nappalok és éjszakák. A baba ordít, elfárad, elalszik, felébred és bepisil. Most már ez

sem okoz örömöt. Amint eljön a belső szervek által beindított megkönnyebbülés, máris

érkezik az égető fájdalom, amint a maró vizelet rácsorog a kidörzsölődött bőrére. Felordít.

Kimerült tüdejével kiabálnia kell, hogy semlegesítse az égető, maró érzést. Addig kiabál,

amíg a fájdalomtól és a kiabálástól ki nem merül, majd elalszik.

Ebben a tipikusnak mondható kórházban az elfoglalt csecsemőgondozók minden pelenkát

meghatározott időközönként cserélnek, függetlenül attól, hogy azok szárazak, nedvesek vagy

régóta nedvesek-e. A csecsemőket azzal küldik haza, hogy a ráncosra kidörzsölődött bőrüket

majd rendbe hozza az, akinek van ideje ilyesmire.

Mire hazaviszik az anyja otthonába (nehezen lehetne az övének nevezni), már alapos

benyomást szerzett arról, hogy milyen az élet. Egy tudat előtti síkon, amely majd minden

későbbi benyomására hatással lesz és viszont, tudja, hogy az élet kimondhatatlanul magányos,

nem válaszol a jelzéseire, és tele van fájdalommal.

De még nem adta fel.

Életereje az egyensúly helyreállítására fog törekedni, ameddig csak élet van.

Az otthon lényegében semmiben sem tér el a szülészeti 1 osztálytól, eltekintve a kidörzsölődő

bőrtől. Az újszülött ébren töltött órái vágyakozással, hiányérzettel és véget nem érő

várakozással telnek, hogy helyes bánásmód váltsa fel a néma ! űrt. Naponta néhány percre

élheti át, hogy nem kell vágyakoznia, és hogy az érintést, ölbe vételt, mozgást mohón váró

minden porcikája fellélegezhet egy kicsit. Anyja azok közé tartozik, akik sok gondolkodás

után úgy döntöttek, hogy engedik szopni a gyermeküket. Olyan gyengédséggel szereti

gyermekét, amilyet még sosem tapasztalt. Eleinte nehéz leraknia szoptatás után, főleg mert

olyan elkeseredetten sír, amikor megpróbálja. De meg van győződve róla, hogy ez a teendő,

miután az anyja is azt mondta (márpedig ő nyilván tudja). Azzal érvel, hogy ha most enged

neki, azzal elkényezteti, ami majd később fog visszaütni. Szeretne mindent jól csinálni; egy

pillanatra érzi, hogy a kis élet, amit a karjában tart, mindennél fontosabb a világon.

Sóhajt, és finoman leteszi a bölcsőjébe, amelynek a sárga kiskacsás mintája igazán jól passzol

az egész szobához. Sok energiát fektetett bele, hogy berendezze. Van benne fodros függöny,

panda formájú szőnyeg, egy fehér komód, állványos kiskád és egy pelenkázóasztal, amelyen

ott van a hintőpor, babaolaj, szappan, sampon és hajkefe, mindegyik igazi babás színekben. A

falon kedves ruhácskákba öltöztetett kölyökállatok képei. A szekrényfiók tele van trikókkal,

pizsamákkal, zoknikkal, sapkákkal, kesztyűkkel és pelenkákkal. A tetején ott díszeleg egy

gyapjas játékbárány és egy váza virág, mert az anyja a virágokat is „imádja".

Eligazítja a baba trikóját, majd betakargatja egy hímzett vékony takaróval és egy vastagabbal,

amelyen rajta van a kicsi monogramja. Elégedetten tekint az ágyneműkre. Nem spóroltak,

hogy tökéletes szobát varázsoljanak a babának, bár fiatal férjével még nem engedhetik meg

maguknak, hogy a ház többi részébe tervezett bútorokat is megvegyék. Lehajol, hogy

megpuszilja a baba selymes arcát, és elindul az ajtó irányába, amikor a baba teste megremeg

az első rémült sikolytól.

Anyja finoman behajtja maga mögött az ajtót. Ha harc, hát legyen harc, mondja magában.

Nem fog a gyerek akarata győzedelmeskedni az övé felett. Az ajtó mögül hallja, milyen az,

amikor valakit kínoznak. A kontinuuma felismeri, hogy ez történik. A természet nem tud

hamis jelzéseket produkálni. Pontosan annyira komoly a helyzet, amilyennek hangzik.

Az anya még habozik, a szíve a gyermekéhez húzná, de ellenáll a kísértésnek és megy a

dolgára. Már átpelenkázta és megetette. A babának valójában nem lehet semmire sem

szüksége, ezért hagyja sírni, míg a gyerek ki nem merül.

Mikor felébred, újra sírni kezd. Az anyja benéz az ajtón, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a

helyén van; szinte észrevétlenül néz be, nehogy hamis reményeket ébresszen benne. Aztán

újra becsukja maga mögött az ajtót. Visszasiet a konyhába, ahol dolgozik, de a konyhaajtót

nyitva hagyja arra az esetre, ha „bármi történne".

A csecsemő ordítása lassan elcsukló panaszos sírássá csitul. Mivel semmilyen válasz nem

érkezik, s nem jön a várva várt megkönnyebbülés, a sivár ürességtől összezavarodva már

jelezni sem képes. Körülnéz. Egy fal van a kiságya rácsain túl. Halvány fény dereng. Nem

tudja megfordítani magát. Csak a rácsokat látja, amelyek nem mozdulnak és a falat.

Értelmetlen hangfoszlányokat hall egy távoli világból. Nézi a falat, míg le nem csukódik a

szeme. Mikor újra kinyílik, a rácsok és a fal még mindig ott vannak, a fény azonban

halványabb lett.

Örökkévalóságnyi ideig nézi a rácsokat és a falat, majd újabb örökkévalóságnyi ideig

pásztázza egyszerre a rácsokat és a távoli mennyezetet. A távolban, az egyik oldalon

mozdulatlan formák vannak, mindig ugyanott.

Néha mozgást is észlel, ilyenkor valamivel be van takarva a füle, tompa hangokat hall, és egy

halom ruha van rajta. Látszik a babakocsi belsejének a fehér műanyag csücske, és néha, ha a

hátára fektetik, akkor az ég, a babakocsi tetejének a belseje, és elvétve egy-egy hatalmas

épület is elsiklik mellette a távolban. Vannak fakoronák, amelyekkel nem tud mit kezdeni,

néha emberek hajolnak le hozzá, akik beszélgetnek, többnyire egymással, de néha hozzá.

Legtöbbször egy csörgő tárgyat ráznak előtte, olyan közel, hogy már-már azt érzi, visszatalált

az életbe. Kinyúl érte, és várakozásteljesen csapkod a kezével, hátha végre a helyén találja

magát. Mikor a csörgő hozzáér a kezéhez, megragadja, és a szájához emeli. Ez helytelen. Újra

csapkodni kezd, mire a csörgő eltűnik. Valaki visszahozza. Megtanulja, hogy ha eldob

valamit, akkor valaki odajön hozzá. Szeretné, hogy jöjjön ez a biztató személy, így amíg

működik a csel, eldobja a csörgőt, vagy bármelyik keze ügyébe eső tárgyat. Ha a tárgyat nem

hozzák vissza, akkor marad az üres égbolt és a babakocsi tetejének a belseje.

Ha a kocsijában sír, gyakran az élet jeleivel jutalmazzák. Az anyja rázza a kocsit, mert

kitapasztalta, hogy ettől jobbára elcsendesedik. Áhítozik a tapasztalatokra és a mozgásra,

amiben az elődeinek az első néhány hónapban része volt. Ezt a sóvárgást és hiányt

valamelyest enyhíti a kocsi rázása. A hangok, amelyeket hall, nem társulnak semmihez, ami

vele történik, így az elvárásait sem tudják beteljesíteni. De még mindig többet nyújtanak, mint

a gyermekszoba csendje. Kontinuum-tapasztalati hányadosa közelít a nullához; legfőbb

tapasztalata, hogy hiánya van valamiben.

Az anyja rendszeresen megméri a súlyát, és büszke, hogy milyen szépen fejlődik.

Hasznavehető tapasztalata az a néhány perc, amit joga van az anyja karjában tölteni, illetve

egy-két elszórt esemény, ami megfelel különféle elvárásainak és hozzáadódik a tapasztalati

hányadosához. Mikor a baba a gondozója ölében van, jó esetben odaszalad egy kiabáló

kisgyerek. Végre mozgás van körülötte, egy kis jóleső izgalom, miközben biztonságban érzi

magát. Kellemes érzéssel tölti el a lift ereszkedése, amellyel a házban közlekednek. Ahogy az

emelkedés is. És a kocsi berregését is élvezi, mikor az anyja ölében kellemesen zötykölődik,

ahogy a kocsi leáll és elindul a forgalomban. Aztán néha ugat egy kutya, és más hirtelen zajok

is megütik a fülét. Vannak, amik elfogadhatóak a babakocsiból, de vannak, amik az ölelő

karok biztonsága nélkül megijesztik.

Azoknak a tárgyaknak, amelyeket elérhető távolságba raknak elé, az a rendeltetésük, hogy

megközelítőleg pótolják mindazt, ami hiányzik neki. A hagyomány szelleme azt diktálja,

hogy a játékok vigasztalják meg a szenvedő csecsemőt. De a szenvedést mégsem ismerik el.

Először is ott a plüssmackó vagy valami hasonló puha baba, „amivel lehet aludni". A célja az,

hogy a babával elhitesse, hogy mindig van vele valaki. A gyerek végül intenzíven kötődni

kezd a játékhoz: annyira áhítozik egy társra, aki nem hagyja cserben, hogy nagy szükségében

egy élettelen tárgyba kapaszkodik - ám ezt nem a súlyos depriváció jelének, hanem a

gyermeki szeszély bájos megnyilvánulásának szokás tekinteni. A babakocsi rázása és a

ringatható bölcsők egy másik szükségmegoldást kínálnak. Ám ez a mozgás a közelébe sem ér

annak, mintha karban hordoznák, s így alig képes enyhíteni az elszigetelt csecsemő

vágyakozását. Ráadásul még ebből az inadekvát mozgásból is csak igen kevés jut neki.

Ezenkívül a gyermek ágyán és babakocsiján függnek a különféle játékok, amelyek csörögnek,

csilingelnek vagy sípolnak, mikor a csecsemő megérinti őket. Gyakran madzagon lógó élénk

színű tárgyak, amelyek kis változatosságot jelentenek a fal egyhangúságához képest. Meg is

nézi őket a baba. Ám túl ritkán cserélik - ha egyáltalán cserélik - őket, és így nem jelentenek

elég változatos vizuális és auditív ingert ahhoz, hogy elősegítsék a fejlődését.

De akármennyire kevésnek bizonyul is a rázás, ringatás, csörgés és csilingelés, illetve a színes

tárgyak, azért nem vesznek kárba. A kontinuum, amely mindig készen áll, hogy az elvárásai

kielégüljenek, elfogadja a legapróbb, legtöredékesebb élményeket is. Hiába kapja őket ritkán

és megszakításokkal. Hiába van az, hogy nem úgy kapcsolódnak össze, mint egy kontinuum41

baba élményei (akinek ingerekre éhes érzékszerveire az anyja karjában harmonikus egészként

hatnak a látványok, hangok, mozgások, szagok és ízek, ugyanúgy, mint őseinknél), illetve,

hogy bizonyos tapasztalatok viszonylag sűrűn ismétlődnek, míg mások teljesen kimaradnak.

Mindettől függetlenül elfogadható anyagként építi be őket a tapasztalattárába. Az élmények

törés nélküli folytonossága - időben horizontálisan és vertikálisan - azt az illúziót kelti az

érzékszerveinkben, mintha érzékelésünk egységes és folytonos folyamat lenne. Ám látható,

hogy minden egyes összetevője külön-külön működik, így egy adott fejlődési pályán bármely

újabb, soron következő igényt el lehet fogadni, és ha az megfelelően kielégül, akkor

ugyanazon a pályán helyt adhat a soron következő igénynek. A viselkedés egyes, látszólag

ok-okozati viszonyban álló részletei kimutathatóan egymástól független motivációkból

erednek.

Mindez talán világosabban kitűnik más állatoknál, akik képesek nyíltan kifejezni a viselkedési

szükségleteiket és kielégíteni őket, mivel nem érzik szükségét, hogy racionális

magyarázatokkal lássák el azokat a cselekedeteiket, amelyeknek a végrehajtására belső

késztetést éreznek.

Az első expedícióról hoztam magammal egy kapucinus majmot. A majomnak az volt a

szokása, hogy a banánból (amelyet én hámoztam meg és vittem oda neki) annyit fogyasztott,

amennyit egy ültében megkívánt, majd a maradékot „feltűnés nélkül", szinte oda sem nézve

egy papírszalvétába csomagolta. Utána körbejárta a területet, mint aki véletlenül épp arra

sétál, majd egyszer csak kiszúrta a rejtélyes csomagot, és egyre fokozódó izgalommal

kiszabadította a kincset a csomagolásból. Mi a szösz?! Egy félig megevett banán! Hohó! De a

pantomimjáték hirtelen megszakadt. Mivel az imént ebédelt, nem volt kedve rávetődni a

finomságra. így aztán visszacsomagolta a banánt a papírcafatokba, majd újra- kezdte a

mutatványt. Mindez meggyőzött arról, hogy az a motivációja, szükséglete, hogy felkutassa és

meghámozza a gyümölcsöket, diókat, teljesen független volt az evésre való késztetésétől. Én

puszta jóakaratból kiiktattam a vadászatot és a gyümölcshámozást abból a folyamatból, amit a

természet az evolúció során mindig is megkövetelt az elődeitől (pedig igényeinek

kielégítéséhez ezekre az élményekre is szüksége lett volna). Én azt hittem, hogy ezzel csak

„energiát spórolok neki". De akkor még nem értettem a kontinuumot. Először a legerősebb

késztetését követte és megette az ennivalóját. Amint ezt a késztetését a teltségérzet

csillapította, a második legerősebb késztetése jött a felszínre. Vadászni kívánt. A

körülmények nem kedveztek a vadászatnak, mivel a banán ott volt az orra előtt, ráadásul meg

is volt hámozva. Nem volt mit tenni, kénytelen volt ő beállítani a jelenetet, majd eljátszani a

vadászatot. Távolról sem megjátszott izgalommal bontotta ki a banánt a papírcsomagolásból.

Szinte biztosra veszem, hogy a szívverése is felgyorsult, és a várakozásteljes kíváncsiság jól

ismert fiziológiai jeleit mutatta, annak ellenére, hogy a várakozásnak a feltételezett tárgya, az

evés, már megvalósult. A vadászó viselkedés valódi tárgya - ahogy a kontinuumhoz

illeszkedő tapasztalatok minden egyes összetevője egyszerre ok, okozat és cél - nem egyéb,

mint a tapasztalat iránti igény kielégítése.

Az élet célja maga az élet; a jó közérzet célja, hogy olyasmikre buzdítson, amik létrehozzák a

jó közérzetet. A nemzés célja, hogy nemzőket hozzon létre. A cirkuláris hatás távolról sem

kiábrándítóan értelmetlen, ez a legjobb (és egyetlen) az összes lehetséges hatás közül. Épp

attól lesz „jó" a természetünk, hogy egészében azonos önmagával, hiszen a jó relatív fogalom.

Az emberi képességekhez mérten az összes lehetséges alternatíva közül a legjobb.

Az emberi viselkedésformák között is bőven akad olyan, amelynek egyetlen értelme és célja a

viselkedésre vonatkozó késztetés kielégítése, hiszen semmi más köze nincs az egyén más

cselekedeteihez. A legtöbb esetben kontinuum-tapasztalati igények kielégítéséről van szó,

amiket kulturális okokból, az értelem parancsára kizártak az eredeti láncolatukból, azon az

alapon, hogy időpazarló, nem hatékony, vagy gonosz cselekedetek. Később alaposabban is

szemügyre veszünk párat ezekből a megnyilvánulásokból, de példaként álljon itt újra a

sportként, és nem ennivalóért űzött vadászat. Akinek telik rá, a fizikai munkára irányuló,

kielégítetlen késztetését golfpályákon, műhelyekben vagy jachtozásban vezeti le; a kevésbé

tehetős depriváltak kénytelenek kertészkedéssel, kreatív hobbikkal, modellépítéssel és amatőr

főzőcskézéssel beérni. A nőknek, általában azoknak, akiket még a háztartás vezetésétől is

megfosztanak, marad a hímzés, a szövés, a virágrendezés, a teadélutánok, és mindenféle

unalmas önkéntes munka jótékonysági szervezeteknél, munkaerőhiányban szenvedő

kórházakban, használtruhaboltokban vagy ingyenkonyhákon.

A csecsemő ezért minden egyes pozitív tapasztalatot, amiben része van, elraktároz,

függetlenül attól, hogy a tapasztalatok milyen sorrendben érkeznek vagy milyen töredékesek.

A felhalmozó folyamat végén azonban mindenképpen rendelkeznie kell bármilyen

tapasztalatnak a szükséges minimumával ahhoz, hogy azt felhasználhassa a soron következő

tapasztalatoknál. Amennyiben az előző tapasztalati kvóta nem teljesül, akkor a következő

lépcsőfok tapasztalatai akár ezerszer is megtörténhetnek, az egyén érését akkor sem segítik

elő.

Az a csecsemő, akitől megvonják a karon ülés biztonságát, egyfelől begyűjt minden

tapasztalatmorzsát, amit csak tud, de közben kompenzációs viselkedésformákat is kialakít,

hogy enyhítse a szenvedését. Rugdos, amilyen erősen csak bír, hogy csillapítsa a bizsergető

vágyakozást a bőrében, csapkod a karjával, jobbra-balra forgatja a fejét, hogy tompítsa az

érzékszerveit, megfeszíti a testét, homorít, hogy minél több feszültséget kiadjon magából. A

hüvelykujjában felfedez némi vigaszt; kicsit enyhíti a folyamatos vágyakozást a szájában.

Ritkán szopja ténylegesen; ahhoz eleget adnak neki enni, hogy ne érezzen éhséget, csak akkor

kell szopnia, mikor az időrendje szerint még nem ehet, de már éhes. Többnyire csak ott tartja

a hüvelykujját a szája elviselhetetlen üressége, a véget nem érő- magányossága ellen, hogy

tompítsa azt az érzést, hogy a dolgok középpontja valahol máshol van.

Anyja kikéri saját anyja véleményét és meghallhatja azt az örökzöld történetet, hogy az ujj

szopása káros hatással van a majdani fogak elhelyezkedésére. Anyja aggódik, hogy minden

rendben legyen a babával, ezért különféle eltántorító módszerekhez folyamodik. Elsőként egy

fanyar ízű krémmel keni be az összes ujját, majd, miután annyira erős benne az igény, hogy

mégis a szájába veszi az egyik hüvelykujját, a csuklóját odaköti a kiságya rácsához. De aztán

azt veszi észre, hogy a baba úgy magára tekerte a zsinórt, hogy kiszabadítsa a végtagjait, hogy

elszorította az egyik kéz vérkeringését, és hamarosan ugyanez következik be a másik kezénél

is. A küzdelem folytatódik, mígnem az anya megemlíti a problémát a fogorvosának. Ő

megnyugtatja, hogy a nagymama téved, és a csecsemő megkaphatja sovány vigaszát.

Nem sok idő kell hozzá, és a baba már mosolyog és gurgulázik, ha valaki elég közel jön

ahhoz, hogy jelezhessen neki. Ha nem veszik fel, de kap valamilyen felismerhető figyelmet,

akkor is mosolyog és sikongat, hogy még több figyelmet váltson ki. Ha felveszik, akkor a

mosoly küldetése elérte célját, és csak olyankor tér vissza, mikor újabb kedvére való

viselkedésre akarja rávenni a partnerét. Mondjuk arra, hogy gügyögjön neki, csiklandozza

meg a pocakját, lovagoltassa a térdén, vagy csipkedje meg az orrát.

Mivel mindig bátorítóan mosolyog, ha az anyja odamegy hozzá, az anyja meg van róla

győződve, hogy egy boldog baba megbecsült édesanyja. A keserű megpróbáltatás, ami

ébrenlétének a többi részét kiteszi, semmilyen negatív érzést nem kelt benne az anyja iránt;

sőt, ellenkezőleg, annál hevesebben vágyik rá, hogy vele legyen.

Ahogy a csecsemő érik, és a kognitív képességei ébredeznek, felismeri, hogy az anyja

mennyire másképp viselkedik, amikor észreveszi, hogy a pelenkáját ki kell cserélni.

Egyértelműen a nemtetszésének ad hangot. Aztán úgy dönti félre a fejét, mint aki nem

szívesen teszi tisztába. Gyorsan mozog a keze, és a lehető legkisebb mértékben érintkezik a

baba bőrével. A szeme hideg; nem mosolyog.

Ahogy a csecsemő egyre tisztábban látja ezt, kezdeti öröme a pelenkacserétől, hogy

gondoskodnak róla, megérintik, és átmenetileg enyhítik az enyhe pelenkakiütését, egyfajta

zavarral kezd keveredni, ami a félelem és a bűntudat előfutára.

Ahogy élesednek a kognitív képességei, egyre jobban fél attól, hogy anyjának bosszúságot

okoz, miközben egyre több cselekedetével váltja ki ezt. Akár azzal, hogy meghúzza a haját,

kiönti az ételét, ráfolyik a nyála anyja ruhájára (rejtélyes módon egyes ruhadarabokra

sűrűbben), belebök az anyja szájába az ujjával, meghúzza a nyakláncát, kidobálja a csörgőjét

vagy a maciját a babakocsiból, vagy véletlenül felrúg egy teáscsészét.

E cselekedetek zömét nehéz összekapcsolni az anyja reakcióival. Ő nem is veszi észre, hogy a

teáscsésze leesik. Nem érti, hogy anyja hirtelen miért utálja azért, mert rángatja a nyakláncát;

halvány fogalma sincs róla, hogy a nyála ráfolyt valamire; és csak sejti, hogy a kásás tányér

feldöntése, amivel megpróbálta felhívni magára a figyelmet, nem jó irányban sült el. Ennek

ellenére még mindig jobbnak tűnik ez, mintha semmilyen figyelmet nem kap, ezért továbbra

is lelöki az etetőszékéről. Mikor az anyja megpróbálja kanállal etetni, lengeti a karját,

rugdalózik, és sikongat, hogy kellemesebbé tegye az eseményt. Szeretné átélni a

helyénvalóság érzetét, ami ott rejlik az összetevőkben: az anyja jelenlétében, az ennivalójában

és saját magában. De hiába jelez, nem sikerül elérnie, amit szeretne. Ehelyett a figyelem, amit

az anyjától kap, átfordul elutasításba, amit idővel könnyebb lesz értelmeznie, mint azt, amikor

korábban időtlen időkre magára hagyták, amit egyáltalán nem tudott értelmezni. A

magárahagyatottság és a vágyakozás már alapvető jellemzői az életnek. Soha nem is ismert

mást. Számára az Én állandó akarásban és várakozásban van. A Másik visszahúzódik, és nem

reagál. Ezek a körülmények anélkül végigkísérhetik az életét, hogy ő bármikor is tudatosítaná

őket, azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelen elképzelni egy másfajta viszonyt az Én és a

Másik között.

A karon ülős korszak hiányzó tapasztalatai, s az ebből fakadó űr, ahol az önbizalmának kéne

lennie, illetve a borzasztó elidegenedettsége fogják kondicionálni és befolyásolni mindazt,

amivé lesz, miközben felnő annak a mély szakadéknak a szélén, ahol az éntudata fejlődése

elakadt. Ám azt is fontos megérteni, hogy nincs olyan mechanizmus az ő korai életében, ami

számításba tudna venni egy rosszul működő anyát - egy olyan anyát, akinek nincs működő

kontinuuma, aki képtelen reagálni a csecsemő jelzéseire, aki a baba elvárásai ellenében

cselekszik, ahelyett, hogy teljesítené őket. Később, a kognitív képességei fejlődésével talán

„megérti", hogy az anyja és az ő érdekei nincsenek összhangban, s ahogy felnő, esetleg

küzdeni fog azért, hogy függetlenedjen tőle, hogy megmentse magát. De valójában sosem

hiheti el teljesen, hogy az anyja nem szereti feltétel nélkül őt, még ha fennen hirdeti is, hogy ő

tudja, mi az igazság. Hiába minden ellenbizonyíték, hiába, hogy értelemével belátja a

tényeket, hiába minden tiltakozása, hiába az anyja és az ő cselekedeteinek az elutasítása,

avagy az ellene való lázadása azon az alapon, hogy az anyja árt neki. Mindezek sem tudják

megszabadítani attól az alapfeltételezéstől, hogy az anyja szereti őt, hogy szeretnie kell,

mindennek ellenére. Az anya (vagy egy anyafigura) iránti „gyűlölet" csak azt bizonyítja, hogy

hiába szeretne, képtelen megszabadulni ettől az alapfeltételezéstől.

A függetlenedéshez és az érzelmi éréshez szükséges erő sok tekintetben abból a viszonyból

fakad, ami a karon ülő baba és az anyja között van. A gyermek kizárólag az anyján keresztül

válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az a helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő

korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette.

De egy kontinuum-ellenes anyától nem lehet megszabadulni. Az iránta való igény

elapadhatatlan. Az egyén ilyenkor csak tehetetlenül kapálózik, mint az „ateista", aki a

mennyben Isten trónja előtt rázza az öklét azt kiabálva, hogy „nem hiszek benned!", meg

egyéb istenkáromlásokat.

1950-ben a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet felkérte dr. John Bowlby-t, hogy készítsen

jelentést azoknak a gyerekeknek a sorsáról és lelki egészségéről, akik „hajléktalanná váltak az

anyaországukban". Több ezer gyermek szerepelt a vizsgálatában, akik az anyahiány

legszélsőségesebb eseteit képviselték mindegyik országban. Bowlby hosszú évekre és a

legkülönfélébb helyzetekre vonatkozó információkat gyűjtött be a gyermekekkel foglalkozó

szakemberektől: voltak, akik csecsemőkoruktól intézetben nevelkedtek, mások

nevelőszülőknél, megint másokat pedig elhanyagoltak a saját szüleik, voltak köztük

csecsemők és gyerekek, akik a korai fejlődésük szempontjából kritikus hónapokat vagy

éveket töltöttek kórházban, voltak háborús kitelepítettek, és minden olyan egyéb körülmény

áldozatai, ami még a normálisnak tekintett minimális anyai kontaktustól is megfosztotta őket.

Az „anyai gondoskodás hiányából fakadó érzelmi nélkülözésen" kívüli okokat csak a

bizonyítékok alapos tanulmányozása után iktatták ki a vizsgálatból. A jelentésben szereplő

leírások és statisztikák által festett kép borzalmas szenvedéseket mutat, melyek súlya emberi

ésszel szinte felfoghatatlan. A vizsgálat eredményeiből készült tanulmány feljegyzi az anyai

gondoskodás nélkülözéséből fakadó kiüresedett életeket, a legsúlyosabb esetek

„szeretethiányos személyiségét"; azokat, akik képtelenné váltak a kötődésre, ami azt jelenti,

hogy az élet értékétől vannak örökre megfosztva. Leírja azoknak a kínszenvedését, akik még

mindig küzdenek a születésük jogán őket megillető szeretetért, hazudnak, lopnak, brutálisan

erőszakosak, vagy piócaként tapadnak az életükben anyaszerepet betöltő személyekre, és

visszamaradottan, infantilisán viselkednek, hogy hátha végre úgy bánnak velük, ahogy arra a

továbbra is bennük lakozó csecsemő a megfelelő tapasztalatra való igénye folytán áhítozik.

Bemutatja, ahogy ezek az elkeseredett emberek gyermekeket nemzenek, akiket nem tudnak

szeretni, s akik ugyanúgy nőnek fel, mint ők: én-idegenül, antiszociálisán, képtelenül arra,

hogy adjanak, arra kárhoztatva, hogy örökké áhítozzanak valamire.

A kutatás kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az emberi személyiség

kialakulásában milyen alapvető szerepet játszanak a csecsemőkori élmények. A szóban forgó

esetek szélsőségessége csupán nagyítóként szolgál. Rajtuk keresztül élesebben láthatjuk a

normalitás kategóriájába eső gyakoribb, változatosabb és finomabb tényezők hatásait. Ezek a

„normális" deprivációk mára már olyannyira kultúránk részévé váltak, hogy szinte alig

vesszük észre őket, kivéve az olyan szélsőséges eseteket, amelyek költséget és veszélyt

jelentenek a többség számára (például az erőszak, az őrület és a bűnözés révén), ám még

akkor is legfeljebb valamilyen halvány megértést tanúsítanak irántuk.

Mióta az értelem lett az úr és egyik elméletet gyártja a másik után, a csecsemők rengeteg

borzalmas viszontagságon mennek át. Az okok, amelyekre hivatkozva a babák gondozását

megváltoztatták vagy forradalmasították, soha köszönőviszonyban sem voltak a kontinuum-

„okokkal". így ha jó irányba mozdultak is, de közben a kontinuum-elvet figyelmen kívül

hagyták, akkor töredékesek és hatástalanok voltak.

Az egyik ilyen elméletet egy amerikai szülészeti osztályon ültették át a gyakorlatba, ahol

valakinek eszébe jutott, hogy szívdobogást játsszanak le a hangosbeszélőn keresztül az

újszülötteknek, akik az élménymegvonás miatti első megrázkódtatáson mentek át. Ennek az

apró segítségnek a hatása annyira megnyugtatta a csecsemőket és olyan javulást

eredményezett az újszülöttek egészségében, hogy a kísérlet nemzetközi visszhangot váltott ki.

Egy másik hasonló, de ettől független kísérletet egy koraszülött csecsemőkkel foglalkozó

szakember végzett el. Miután az inkubátorokat egy géppel mozgásban tartották, figyelemre

méltó javulás állt be a csöppségek fejlődésében. A csecsemők mindkét esetben gyorsabban

gyarapodtak és kevesebbet sírtak.

Harry Harlow látványos kísérletekkel bizonyította, hogy az újszülött majmok pszichológiai

fejlődéséhez mennyire fontos az anyjukkal való szoros fizikai kontaktus.

Abszurd módon Jane Van Lawick-Goodall csimpánz barátainál több inspiráló példát talált az

újszülöttgondozásra, mint a modern kor embereinél. Annak ellenére, hogy másik fajhoz

tartoznak, a majmok viselkedése közelebb állt az emberi kontinuumhoz, mint a modern

emberé. A saját gyermekénél is alkalmazta a példájukat, amiről a következőket írta: „Nem

hagytam sírni a kiságyában. Bárhova mentünk, vittük magunkkal, így a környezete gyakran

változott, ám a szüleivel való kapcsolata stabil maradt." Majd arról számolt be, hogy a fia

négyéves korában „engedelmes, rendkívül éles eszű, élénk, aki jól oldódik gyerek és felnőtt

társaságában egyaránt, szinte sosem mutat félelmet és figyelmes másokkal". De talán a

következő állítása a legfigyelemreméltóbb. „S hozzáteszem, hogy a barátaink jóslatai ellenére,

rendkívül független." Ám az alapelv most is hiányzik, és a szerző nem is akarja levonni a

tanulságokat. „Persze meglehet, hogy akkor is ilyenné vált volna, ha egész másféleképpen

neveljük."

Érdekes kutatást lehetne végezni arról, hogy milyen hatással bírt a soron következő

generációk jellemére, illetve a nyugat-európai családi életre az, hogy Viktória királyné

elfogadta (s ezzel a mindennapi élet részévé avatta) a babakocsikat. Bárcsak olyan sorsra

jutott volna, mint a járóka a jekánák falujában.

Már majdnem kész volt, mikor észrevettem, hogy Tududu dolgozik rajta. Indákkal

összekötözött függőleges botok voltak egy alsó és egy felső, négyzet alakú keretbe illesztve.

Olyan volt, mint egy őskori járóka képregénybeli változata. Tududu rengeteg energiát ölt bele

és igen elégedettnek tűnt, mikor az utolsó kiálló botvéget is lenyeste. Körbepillantott, hogy

megtalálja Cananasinyuwanát, a fiát, aki egy héttel korábban tette meg az első lépését. Amint

megpillantotta, felkapta és diadalittasan betette az új találmányába. Cananasi- nyuwana

néhány másodpercig értetlenül állt benne, aztán oldalirányba tett egy lépést, megfordult, majd

ráeszmélt, hogy be van kerítve. Egy pillanat sem telt bele, és a kisfiú a jekána társadalom

gyermekeitől ritkán hallott éktelen ordításba kezdett. Az üzenet egyértelmű volt. A járóka

elhibázott ötlet volt, kisbabák számára alkalmatlan. Tududu kontinuum-érzékével, ami

ugyanolyan erős volt, mint bármelyik jekánáé, habozás nélkül úgy értelmezte a fia sivítását,

ahogy kellett. Kihúzta a járókából és engedte, hogy fusson az anyjához, aki pár percig

vigasztalta, hogy ellensúlyozza a megrázkódtatást, mielőtt a fiúcska vissza tudott menni

játszani. Tududu készségesen elismerte, hogy kísérlete kudarcot vallott, és miután még egy

utolsó pillantást vetett művére, egy fejszével ripityára törte a járókát, amelyet friss gallyakból

épített, így még egy kis tüzelőfával sem lett gazdagabb. Nincs kétségem afelől, hogy a

jekánáknak nem ez volt az első, sem az utolsó ilyen találmánya, ám kontinuum-érzékük

erősebb volt annál, hogysem egy ilyen nyilvánvaló hibát tartósan elnézzenek.

Ha kontinnumérzékünk nem bírt volna olyan elementáris befolyással az emberi viselkedésre

az alatt a kétmillió év alatt, amikor még stabilitás jellemezte az emberi nemet, akkor nem lett

volna képes megbirkózni mindazzal a veszéllyel, amit magasan fejlett értelmünk magában hordoz.

Hiába hatástalanítottuk újabban annyira, hogy már az instabilitást, avagy a „fejlődést"

tekintjük dicsőséges végzetünknek, mindez egy szemernyit sem változtat azon a tényen, hogy

a kontinuum- érzék szerves része emberi mivoltunknak. Az, hogy Tududu összetörte a

járókát, összhangban volt az evolúció alkotta lényegünkkel; azzal, ami ma is jellemezne

minket, ha kontinuum-érzékünk nem homályosult volna el, s nem árulja el az a valami, ami

eltérítette, ezzel kiszolgáltatva minket a veszélyesen tudatlan intellektusnak.

(folyt. köv.!?)