Aki nem figyelhette a magyar sportot erős fél évszázaddal ezelőtt, azt a szeretetet, ami Balczó Andrást kísérte, el sem tudja képzelni ma. Figyelem: nem az újabb idők „rajongása” volt ez, nem is hasonlított hozzá semmilyen értelemben. Ama népszerűségnek – más médiaviszonyok közt persze – az emberi példához (is!) kötődő áhítat, a szívbéli remény s a lelket emelő kegyelem érzete volt tán a lényege, s nem a „megérintés”, a pillanatnyi fény hazug illúziójának büszkesége (lásd: közösfotó-mánia). Balczó – akár Kozma István, a birkózóóriás és a labdarúgó Varga Zoltán a kortársai közül – hős volt még, aki, mert belőlünk nőtt ki, „egy velünk”, léte nemes igényeket ébreszt, és nem sztár, akinek eszement „követésével” méltóságunkat veszítjük el egy virtuális világ fogságában szinte észrevétlenül.
Ama minőség ez, amelynek erejét a közeg is „fogta” a versenyző pályafutását követően is. E sorba három-négy magyar sportoló fért be mindenekelőtt, s mindig ők (!), az ezredfordulóig biztosan. Gondoljuk meg! Amikor 1975-ben harminc év legjobbjaira szavazhatott a nép, Papp László végzett az élen, Balczó lett a második és Kárpáti Rudolf a harmadik (Puskással nem számolhattunk akkor). Amikor a „halhatatlanokra” voksoltunk 1991 elején – nem hozták nyilvánosságra, de tudom –, Balczó kapta a legtöbb jelölést, s Puskás és Papp lett még „dobogós”. Amikor az „évszázad legjobbja” választás volt soron 2001-ben, Puskás Balczót hajszállal előzte meg a férfiaknál, s Papp lett a harmadik. (A nőknél Egerszegi Krisztina győzött.) 2004-ben a Nemzet Sportolója cím első választását megelőző internetes „közvélemény-kutatást” Balczó nyerte meg, nem is lehetett kihagyni őt, noha akadtak, akik – „nem vett részt visszavonulása után a sportéletben” rikkantással! – megtették volna, az alapszabály e buta pontjának kiötlői alighanem szívesen.
Mi lehet a titka, hogy Balczó (és Puskás és Papp László) neve úgy él az emlékezetben, ahogy Petőfié, József Attiláé vagy Latinovits Zoltáné? Hiszen hogy nem az „idők szavának” engedve már-már halálra nyomorított sportág, az öttusa – valószínűleg örökre – legeredményesebb versenyzőjének járt-jár csupán e kivételes tisztelet, abban biztosak lehetünk.
Egy emlék. A Sárvíz-patak partján ülök a falum határában 1979 késő nyarán az egyetem első évére várva, és a Vigilia júliusi-augusztusi számában megjelent Balczó-interjút olvasom szájtátva, döbbenettel. A beszélgetést Fodor Ilona készítette, s a három évvel korábban forgatott Küldetés című Kósa Ferenc-film mondatait is sűrűn felidézte. Nem láttam az 1977 elején a pécsi filmszemlén bemutatott, aztán a közönség elől eléggé elzárt alkotást akkor még, de magyar-történelem szakos bölcsészjelöltként – nemkülönben a versenyzőt imádó, neki 1968 és 1972 között remegve szurkoló sportbolondként – lehetetlen volt nem fölfigyelnem valamire.
Arra nevezetesen, hogy Balczó nemcsak a világ egyik legjobb sportolója (volt néhány éve), hanem – így láttam – rendkívül művelt és mélyen gondolkodó ember is. Hogy Adyt, József Attilát és a Bibliát „csípőből” s mindig jól idézi, s amit a világról vall, kimondhatatlan keserveinkre is kimondható választ ígér. A filmet '83-ban láttam „zárt körű” vetítésen, életünk, történelmünk hazugságaival magam is hadban állva már. Tapadtam a minapi sportoló szavaira hát, s az egyik résznél szinte megállt bennem a levegő. „Velünk '56-ban nem csak az történt, hogy leérettségiztünk”, így Balczó, s Kósa kérdésére („Hanem?”) apró szünet után válaszolt: „Hanem... eléggé megritkultunk.” Mintha vakító fénykéve hasította volna át a mozi sötétjét akkor, s esküszöm, értettem, hogy nemcsak sok társ világgá futásáról, hanem életünk, nemzeti létünk megfogyatkozásáról is szó van itt, a maroknyi jólét keretezte szájbefogásról, az émelyítően szorító hazugságokról, megalkuváskényszerekről és egyebekről.
Arról, hogy „ezt a nemzetet az eszi meg, hogy belement a hazugságokba”, ahogy '89-ben, első, hosszú idő után való „országos” megszólalásakor mondta a rádióban, amit a sportos beszélgetőtárs nem igazán merészelt pontosan érteni. S azt sem, amikor „ügyvédjére” utalt a vendég, aki egyetlen pert sem veszített el. Aki Betlehemben született, s azt súgta neki: „Bandi, én a nyakadat teleaggattam éremmel, de te már tudod, hogy semmit sem érnek.” A politikai meg az ilyen és olyan szabadság hajnalán mondta Balczó ezt, midőn sokan hittük talán, hogy a lehetőségek alkalma előttünk is tágasra nyílt.
Muszáj leírnom: 1998 óta (a hatvanadik születésnapra írtam egy esszéféleséget) amolyan „házibarátnak” számítok a családnál Budakeszin. Ötvenszer, százszor vendégeskedtem-e náluk, nem tudom, de az érmeket sosem láttam még. Egyszer (tíz éve?) megkérdeztem, hol vannak. Nem tudom, így a válasz, valamelyik szobában, valamelyik fiókban lehetnek, Mónika (Császár Mónika, München olimpia bronzérmes tornásza, tizenkét gyermek édesanyja, a feleség) biztosan tudja. Hát... így is lehet!
Három olimpiai és tíz világbajnoki arany – amiből már egyet is a sikerességre, a személyes büszkeségre és a nagyon-nagyon várt jólétre, befolyásra való esélynek, az oda való „belépőnek” vél a harmadik évezred akármelyik sportolója általában – „semmit sem ér” tehát?
Balczóról egy szóbeszéd járta, a média világában különösen. Hogy kivonult, hogy hallgatásba burkolózik. Biztosan irigy „sikeres” kortársaira, elégedetlen a versenyzés utáni életével, s a „sértettség” lehet az oka ennek, hallatszott. Vélem, akik kizárólag az evilági, materiális „eredmények” akarásában, hajszolásában képesek élni életük, így mérik önmaguk és mérnek másokat is, azoknak a Balczó-jelenségre nincs más „önmegnyugtató” magyarázatuk.
Tudom, hiába, de nekik üzenném: az aranyérem – akár a pénzes „álommeló”, a magas pozíció és bármily szerzemény, ami a szemnek is (vagy csak annak) látható – önmagában tényleg semmit sem ér, ha a „különb vagyok, mint más” önteltségének az alkalma lesz. A büszkeségé, a „megbüszkülésé”, ami a hét főbűn egyike a hagyomány szerint (a superbia dölyföt, kevélységet is jelent), ezért a „büszke vagyok” helyett örülököt, örvendeket kéne mondani, ám nyakra-főre halljuk, mintha a „siker” önnön kiválóságunknak lenne tudható.
„Mid van, amit nem kaptál, ha pedig kaptad, miért dicsekszel vele?” Ez a kérdések kérdése Balczó szerint, s fontos tudás mellé, hogy a sikert akarni nem lehet. Ahogy a szerelmet, a szeretetet, a lélek békéjét „akarni” sem lehet, csak nyitott szívvel várni reá, ha az eljöveteléért mi is mindent megtettünk már. Mérhetetlen munkát jelent ez a sportban – s másutt is alkalmasint –, ami nem az agresszív akarás, hanem a felsőbb szándék, az ajándékul kapott „kedv” követése, beteljesítése tehát. Mert „olyan nincs, hogy akarok akarni”, s ha nem a szándékot követem, az ajándékozó tervét, vagyis őt magát csalom meg. (Vesd össze: „Legyen meg a Te akaratod!”) A kapott tehetséget nem gondozni Isten ellen való vétek ezek szerint. Ennél is gyarlóbb dolog a dicsőséget (itt: a nyerést) a magam érdemének tulajdonítani dagadó mellel, midőn a köszönet ideje jön. Az alázaté minden győzelem gazdája előtt. (Az alázat nem a saját diadalra vágyó, s az elismerést újabban szóban is követelő lélek megszállott „akarással” végzett edzését jelenti tehát, ezt mindenkinek illene megtanulni végre.)
Lehet-e így élni egy életen át? Többször leírtam, leírom újra. Csik Ferencet, Papp Lászlót, Balczó Andrást, a vele azonos naptári napon, augusztus 16-án született Egerszegi Krisztinát látom ilyen példának a magyar sport történetének óriásai közül, s az '56 utáni Puskást is hozzáveszem e sorhoz jó ideje már. Számolja az érmeket (a trófeákat, a gólokat, gólpasszokat, a „rekordokat”), aki akarja, így vagy úgy, ők e mércén számomra meghaladhatatlanok, ha e tartás „teóriáján” nemigen meditáltak hangosan, akkor is. Lényével Balczó azért egyedi e sorban, mert az '56 után reánk borult időben versenyeinek minőségével a „lehet győztesnek, szabadnak és tisztának lenni” hitét adta-adhatta meg még azoknak is, akik – mint oly sokan akkor – csak nyugalomban, az apró gyarapodásnak örvendve próbáltak élni. Balczó András pályája, élete vigasz s a lelkiismeret sarkantyúja volt és maradhat nekünk. Felesége, tizenkét gyermeke, tizennyolc unokája s a Teremtő figyelő gondoskodásában, szeretetében élve, földi léte nyolcvanötödik esztendejét ma betöltve is.
Soli Deo gloria! Egyedül Istené a dicsőség! Ölellek, Bandi!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
