Életrontás/javítás ABC könyv – IV.



Az ön/emberismeret-szeretet tükre

Létjavítás/rontás Nagy Jenciklopédia:

szempontok és témaötletek-gyűjtései,

velős magyar mondatos típus-példatár



Bölcs-balga, boldog-boldogtalan lélek

Egy táltos paripa vagy egy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke - ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok



Talált, szerzett, javított/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



Péczeli József

Egy pár papagály kalitkában.

A több madarak közt, kik hű barátságban

Élnek hím s nőstény közt kötött házasságban,

Bámulásra méltók a kis papagályok,

S lehetnek a hites személyek példájok.

Mert nem csak mihelyest társaságba állnak

Egy észszel s erővel fészkecskét csinálnak,

Nem csak tojásukat aztán sorra ülik,

Szerelmök gyümölcsit míg lassan kiszülik,

S híven hordnak nékik vizet s fű magokat,

Míg szárnyokra kelvén tarthatják magokat;

Hanem ha fájdalmat, vagy bút egyik érez,

A másiknak szíve érte szörnyen vérez,

Sőt kínjai közt az, ha meghalni talál,

Bús nyögésit ennek végzi csak a halál...

Egy bölcsnek volt egy pár ilyen papagálya,

Ki mindennap gondos szemmel nézett rája.

Azt a gyors készséget csudálni nem győzte,

Melylyel egyik a más kedvét megelőzte,

Képzelte, de le nem tudta írni szókkal

Azt, a mit suttognak sok víg s nyájas csókkal.

Sokára a hímnek történt betegsége,

S párja nyögésinek nem volt szeri s vége,

Be nem húnyta egész éjjel is szemeit,

Sorra ápolgatta lankadt tetemeit,

Pehelyt hordott alá, s százszor egy órába

Vizet, vagy magot tett elalélt orrába.

Sőt egészségétől magát megfosztani

Kész volt; ha lehetne vele megosztani:

De semmit nem használt minden esdekléssel,

Mert holtát jelenti hörgő pihegéssel.

Látván a bölcs, hogy már magát elereszté,

Nem mozdítja lábát, szemét elmereszté,

Kivette mellőle, s hirtelen két felől

Két síma tűkört tett a kalitkán belől,

Hogy maga képével csalja meg bús párját,

S száraszsza meg méltó könye özön árját,

Vagy két nap hogy társa vele van, azt vélte,

Mikor a tükörben formáját szemlélte

S már oszlott mord köde bánatos szívének,

De majd kételkedve hivén két szemének,

Mint máskor kedvesét csókolni akarta,

S hogy ebben a tűkör köztök gátot tarta,

Víg öröme fénye hirtelen elszéledt,

S beforrt sebe kínja kétszeresen éledt.

Eltünt kedves társát mind addig zokogta,

Míg halálos álom szemeit befogta...

Boldog párok! kik ily szűz hűségben élnek,

Szíven szívet, kedven örömet cserélnek,

Fulánkjától a bajt, s fájdalmat megfosztják,

Mikor négy vállakra egyformán elosztják.

Új gyönyörűséggel foly minden órájok,

Még a komor bánat, s bú is nevet rájok.

*

Aki

csak egy

betanított munkás,

aki betanított életet él(ne) –

vagyis egyszer és mindekorra

mondják meg, hogy mit kell csinálni,

minden lehető esetre legyen kész szabály…

(s ha elakad, akkor a főnöke adjon eligazítást)

*

Aki

rettegve,

és menekülve

a szabadság felelősségétől

egy regulás Rendbe menekül,

vagy rendőrnek-katonának áll,

vagy óriáscsecsemő marad otthon,

vagy férjhez megy egy atyáskodó társhoz…

*

Aki

egy rossz

formaidőzítő –

a kellő időpontban,

fellépéskor-mérkőzéskor,

még az átlagot sem hozza,

indiszponáltság, lámpaláz miatt

éppen a döntő pillanatban mond csődöt…

*

Aki

rosszallóan nézi,

ha a helyi tűzoltóknak

éppen most nincs semmi munkájuk,

és ezért csinál nekik: ha piromániás,

akkor ez neki legalább dupla élvezet…

*

Aki

egy Pató Pál,

aki mindenre ráér,

semmilyen munka nem sürgős,

és csak akkor hajlandó mozdulni,

ha már minden kötél szakad,

ha már dől a fal/ég a ház…

(„tűzoltómunka”)

*

Aki

rossz

kedvében,

pesszimista

Rontó Pálként

jó rosszat alkotva-téve

teszi rosszabbá a világot,

és ezzel is „bizonyítja”, hogy

már minden végleg el van rontva…

*

Aki

röstelli

a boldogtalanságát,

és ezt elfedve, jobb ügyhöz

méltó buzgalommal, „sérvet kapva”

mégis némi boldogságot próbál színlelni,

a kirakatba egy mosolygós gerlicepárt rakni…

*

Aki

szinte

már tüntet is

az ő nagy boldogtalanságával,

és bár titokban várja, de mégis

nagyon megnehezíti, hogy bárki

jótanáccsal, bölcs gondolattal stb.

segítő jobbkezet nyújtson neki…

*

Aki

még

a saját tulajdon

árnyékától is félve

egyfolytában és persze

mindhiába menekül előle –

ő egy ilyen üldöztetési mániás…

(amivel amúgy különös fontosságot is

tulajdonít amúgy csekély személyének…)

*

Aki

sajnálja

az időt az evésre, és ivásra,

ezért űrhajós tablettákat kapkod be,

vagy pedig akkora feneket kerít neki,

mintha az egy nagy istentisztelet lenne,

az egész nap legfőbb, jól előkészített fénypontja…

*

Aki

sajnálja az időt

a nagycsaládi összejövetelekre,

saját élettörténete megismerésére,

legfeljebb csak a temetésekre jár el,

de ahol már nincs halotti tor, vagyis

emlékfelidéző búcsú-összejövetel se…

*

Aki

a nehezen,

áldozatos erővel

felépített pozitív képét,

akár fél élete egyik főművét,

egy rossz mondatával összetöri,

és kezdheti az egészet elölről,

nulláról, vagy mínuszból…

*

Aki

minimalista,

nem „erőlködik”

jóízű köszönése mellé

még valami jó szót is tenni,

vagy csak kurtán „napot!” kíván…

Minden személyes találkozót csak

mielőbb letudna és csak „megúszna”,

nem csereberél híreket, értesüléseket,

nem tanúsít érdeklődést mások iránt stb.

*

Aki

nem a jobbik,

de az idealizált, retusált

arcát mutatná fűnek-fának,

de mindenekelőtt a jövendőbelijének,

mint Kosztolányi Dezső „csúnya lánya”,

aki nem a saját fényképét küldi a levélben,

ezért pont a várva várt találkától kell rettegnie …

*

Aki

nem a Másikért

hagyja el apját-anyját,

pusztán elölük menekül

az adandó első alkalommal

a lécet nagyon alacsonyra téve,

és a rossz „titkos” házasságban

egy darabig dafke még ki is tartva,

majd meg a gyerekkekkel kivonulva…

*

Aki

nem akar

folyamatos

bizonytalanságot:

„szerelmi kiszolgáltatottságot”,

inkább megfizet a szolgáltatásokért -

cselédet vesz maga mellé, bejárónőt tart,

béranyás gyerekei mellett dajka, nevelőnő,

és művelt kurvát, egy ún. hetérát tart ki,

akivel szellemi-lelki-nemi életet is élhet….

*

Ak

elileg-

gyakorlatilag

számon-kérhetetlen ígéreteiért

már most besöpöri a hálálkodást,

vagy ezekkel bír rá nagy döntésre!

(a meg nem nyert lottó ötösét osztó,

vagy az üdvözülést garantáló pap,

vagy a demagóg politikus stb.)

*

Aki

ugyan

teátrálisan

szánja-bánja

a rovott múltját,

tördeli a kezét is,

de a mocskos kezű

korábbi zsákmányát

azért nem adja vissza,

annak előnyeit ma is élvezi…

*

Aki

százszor

inkább élelmesen,

úgymond életrevalóan elköveti,

semmint, hogy csak egyszer is

„becsületes hülyeként”, „élhetetlenül”

maga szenvedné el az igazságtalanságot…

*

Akinek derogál

az általa rangon alulinak

tartottól kérni vagy kérdezni…

Pedig még az Arisztotelész tanítvány

Nagy Sándor is felkereste a koldus-

szegény, hordóban lakó Diogenészt…

*

Aki

csak

azért is

megy bele

az ún. mésalliance-ba,

a visszás, rangon aluli

házastársi szövetségebe,

hogy koldus férjét holtáig

papucs alatt tartsa, megalázhassa...

*

Aki

szégyell

bűnbánóan,

önkritikusan stb.

végleg hazatérni és

megtérni a „száműzetéséből”,

vissza az őt éltető gyökereihez

a csúnyán, rútul elárult övéi közé,

inkább tovább ócsárolja a hazáját…

*

Aki

szégyelli

a magyarságát,

ha épp rossz a kormányos,

és passzív-aktív ellenállás helyett

a süllyedő hajóról menekülő patkányként

egy gyökértelen, súlytalan világpolgár lesz -

ő csak addig magyar, amíg igen jól megy a sora…

*

Aki

hagyta

átmosni az agyát,

és maga is azt vallja,

hogy a magyar egy utolsó csatlós,

egy született örök vesztes, egy széthúzó,

pártoskodó, viszálykodó stb. szolganép…

Vagy egy örök dzsentri, aki szorgos

munka helyett eltékozolja kincseit…

*

Aki

magyarként

eleve leértékeli magát,

mert nem ismeri népének

nem ellenség-írta történetét,

múltjának oly dicső fejezeteit

és a világraszóló kultúrkincseit,

nyelvünk szellemi csodafegyverét,

a magyarság történelmi küldetését stb.

*

Isten népe

Annyiban is

Isten népe vagyunk,

hogy ha nem akarunk

és nem tudunk

Isten törvényei szerint élni,

akkor nálunk rongyabb,

szemetebb társaság

nincs a világon

Karácsony Sándor

*

Aki

nem látja:

a gondolkodás szóban

mennyire ott van a „gond” …

Fölöslegesen-károsan terheli magát,

nem figyel a megérzéseire, intuíciójára stb.,

mindent csak ésszel-logikával oldana meg…

*

Akinek

terhes elmemunka

a legkisebb gondolkodás is,

így ő előbb vág, azután mér,

előbb beszél, utólag töpreng,

milyen károkat okozott vele…

*

Aki

nem legális,

bűnös eszközökkel,

ferde, tilos utakon érné el

egy ideig a reklám álomvilágát,

az ő nyílt-titkos, de hamis célját…

(egy nap dolce vita, sok éve börtön…)

*

Kép-más

Aki soha nem

magát a rinocéroszt másolja,

hanem mindig csak a róla készült képet,

ahogy egyszer valaki hallomásból lerajzolta,

aminek esetleg csekély köze van az eredetihez…

*

Aki

nem mer

bátran elindulni,

szellemi segítőkkel

szerencsét próbálni,

mint a népmese hősök,

inkább otthon siránkozik

és versenyt sajnáltatja magát,

és mindörökre Hamupipőke marad…

*

Aki

nem érzékeli

a biztató tekintetet,

és nem egy nagylegény:

nem meri a lányt megcsókolni –

annyira fél, retteg az elutasítástól:

mi lesz, ha netán nem kapja vissza?

*

Aki

nem meri

a piacra kitenni portékáját:

neki ez nem mérvadó értékítélet,

ha az emberek a pénzüket áldozzák rá…!?

*

Péczeli József

Fiú, leány.

Egy gyermek tekintvén egyszer a tűkörbe

Látja, hogy a nénje fonnyadt, sárga, görbe,

Csudálja mellette formája szépségét,

Gyalázza nénjének rút éktelenségét.

Ki anyjához futván kezdi panaszolni,

Hogy nem szűnik öccse őt rútul mocskolni,

S a leányok dolgába hogy magát avatta,

Természet a tűkröt mert nem nekik adta.

Bölcs anyjok mindkettőt az ölébe veszi

S békéltetésökre ezt a törvényt teszi:

Ha többé a tűkör ötlik szemetekbe,

Juttassa gyermekim! kérlek eszetekbe,

Hogy te szépségedet bűnnel be ne mocskold,

Te pedig formádat virtussal kipótold.

Péczeli József

Vén legény, vén és ifjú asszony.

Egy ősz ifjú legény magánosan lenni

Hogy megúnt, kivána feleséget venni.

Könnyű volt tölteni ebben kivánságát;

Mert az egész város tudta gazdagságát.

De a választás volt nehéz a legénynek;

Minden szép és ifjú, mert tetszett szegénynek.

Két özvegy legjobban szívét meghatotta,

Kettőjük közt magát tehát megosztotta,

Egyik húsz esztendős, a más több hatvannál,

Csinos volt eléggé, de rútabb amannál.

A vénnek magukat ketten kedveltették,

Gyakran őszes fejét öleikbe tették.

Ottan fésülgették s gyengén csinozgatták,

Ha mi élőt leltek, azt benne nem hagyták.

Barna haját lopva az öreg kiszedte,

Más felől az ifjú az őszt félretette.

Mindenik magához férjét hasonlóvá

Míg akarja tenni, ugyan tették lóvá;

Mert kevés nap mulva kopasz lett a feje,

Fésülné a haját, hát csak a hült helye.

Köszönöm - mond a vén - szerelmes jegyesek,

Hogy a hajtépésben lettetek egyesek.

Látom, hogy mind ketten ti azt akarjátok,

Hogy ínyetek szerint éljen vén mátkátok.

Nem akarok én úgy feleséget venni,

Ha járom alá kell aggot vállam tenni.

Így a kopasz fején a vén megtanulta

Hogy a házasságnak idejét elmulta...

Házasuló vének! Ifjat ne vegyetek,

Ti pedig asszonyok, csak azok legyetek.

*

Aki

kedvtelésből,

ún. műkedvelőként,

autodidakta dilettánsként

nem festeget otthon képeket,

ha ezt nem tudja záros határidő belül

„piacon” árura váltható forintért eladogatni…

*

Aki

nem nyugszik

bele a végleges válásba,

évek múlva is még hidegháborúzó –

saját élete javítása helyett az erőit

az őt megbocsáthatatlanul elhagyó

élete megkeserítésére pocsékolja,

amihez a gyerekeket is felhasználja…

*

Aki

módszeresen

keresi és így meg is leli a bajt,

pl. az oroszlán bajuszát ráncigálja,

nem nyugszik, míg fel nem ébreszti

az éppen szelíden szundikáló szelindeket…

*

Aki

egy áldott „jó gyerek”

és így nem okoz anyjának fájdalmat:

az ő kedvéért akár még orvos is lesz,

ha amúgy semmi kedve/tehetsége hozzá…

*

Aki

nem oszt,

és nem szoroz:

mindegy, hogy jön vagy megy:

vele se több, se kevesebb – sőt:

jobb, ha megy, mert ő csak egy

lehúzó, hátráltató, demoralizáló,

élősködő, púp a hátunkon stb. stb.

*

Aki

nem örül

a váratlan szerencsének,

mert nem is kalkulált vele:

emberi tervezését, számítását

zavarja, felborítja az Isten végzése…

(esetleg a jóból balszerencsét csinál)

*

Aki

egy büszke

tántoríthatatlan -

csinálja, amit fejébe vett,

vakon és süketen a visszajelzésekre:

sebességét fokozva nyomul a tévúton,

így egyre távolabb kerülve az oázistól…

*

Aki

nem őrzi,

és helyreállítja,

hanem újra és újra csinálja

az aznapi, mindig más rendet,

alaposan megnehezítve az életét,

ellehetetlenítve, hogy fő dolgához lásson…

*

Aki

nem tart

szabadsága szülte

saját rendet maga körül,

annak nem terem rend lelkében se,

csak terméketlen kaotikus állapotok…

*

Aki

úgymond

rendszerető ember,

„ezért” mindig ugyanakkor

megy el a nagydolgát végezni,

s ha éppen akkor nem sikerül,

annál rosszabb a kakijának,

vagy egy napig őrizgeti azt,

vagy később bent megy ki…

*

Aki

önmagát

nagyon büszke

ún. absztinensként

oly szabad embernek hiszi,

pedig csak egy mámorfóbiás,

aki tart tőle, hogy borban az igazság,

vagy gyenge jellem: fél a kísértéstől…

*

Aki

nincs résen,

aki itt és most

nem ragadja meg

az egyetlenegyszer

átrepülő ihletet, sugallatot -

az így az örökre messze száll...

*

Aki

a kicsit nem becsüli,

az a nagyot sem érdemli –

ha nem sáfárkodtál jól zsebpénzeddel,

akkor hogyan bízhatnák rád egy család pénzét?

*

Aki

a kis értékkel

könnyelműen, pazarlóan bánik,

ha nem tud spórolni, takarékosan

gazdálkodni, akkor megtanul koldulni…

*

Aki

nem szól rögtön

a penetráns bűz miatt,

mert még új tag a gyülekezetben stb.,

akinek „Hallgass”, vagy „Kuss!” a neve -

és így majd végül már ő maga is megszokja…

*

Aki

még nem tud

üzemi vakságáról

és vak, automatikus,

és így reflektálatlan,

de már elavult, már káros,

őt így már csak akadályozó

„örökölt” megszokásairól…

*

Aki

nem tartja

szárazon a puskaport:

Istenhite gyengeségére vallana,

mert szerinte minden kegyelemből van,

majd bősz istenkáromló lesz, ha puskája

a döntő pillanatban csütörtököt mond…

*

Aki

nem temeti,

nem engedi el

lelkében is a halottat –

az vissza is jár kísértetként

őt riogatva éjjelente kísérteni…

*

Aki

nem testi,

érzékelhető fenyítő „pedagógus”,

nem üti pofon isteni emberarcod,

ő „csak” méltóságodban aláz meg,

pl. hangosan felolvassa társaid előtt

az általa elkobzott szerelmes leveled…

*

Aki

egy büszke öntörvényű,

nem tiszteli se a természet,

se a társadalom törvényeit –

így megdöbbenve tapasztalja,

hogy amikor kiugrik a toronyból,

akkor ő nem repül, de szabadon

esve-gyorsulva zuhan a halálba…

*

Aki

nem tiszteli meg

annak a háznak lakóit,

ahol ő épp most vendég,

nem foglal egy ideig helyet,

és így elviszi a szép álmukat…

*

Aki

potyázó,

ő nem tiszteli

meg az ún. jóismerőseit,

hogy ő is otthonába invitálja őket,

és kiszolgálja, vendégül lássa őket…

(nem ismeri, így nem is élheti át

ennek a fáradozásnak a jutalmát,

az előkészület-valósulás örömét)

*

Aki

nem segít

a kis hangyának

kimászni a pocsolyából –

sőt „kegyelemdöfésből” rátapos…

E kegyetlen lelkületével hiába vár

természetfeletti segítséget, isteni áldást…

*

Akiben

nincs alázat,

aki nem tisztelve

élőlénytársait a teremtésben

durván és balgán beavatkozik

a természet ősi-örök rendjébe,

és így ezért lassan, de biztosan

felszámolja saját elemi létfeltételeit...

*

Aki

locsi-fecsi,

szószátyárkodó,

nagyon nem titoktartó:

így egyszer és mindenkorra

el is veszítheti a bajtársa bizalmát,

de indiszkrét fecsegésével még

a házassága is zátonyra futhat…

*

Aki

nem tud

disztingválni –

egymáshoz nem illő

egymáshoz nem tartozó

személyeket vagy dolgokat

megkülönböztetni, elkülöníteni.

Például úgy beszél a tanárával,

vagy akár a felkent királyával,

mint az inasával/kocsis a lovával…

*

Aki

nem tud

világos, határozott

különbséget tenni

ellentétes dolgok, pl.

a bók és sértés között –

se, ha adja, se, ha kapja…

(mintha marslakó lenne köztünk)

*

Aki

nem tudatosítja:

az a motor, amin ül,

a civilizációs vívmány,

az egy kibiztosított fegyver:

elég egy óvatlan mozdulat,

és emberi életet olthat ki,

vagy maga lehet rokkant…

*

Aki

nem tudja

jól az „adjonisten” -t,

s meg is kapja a „fogadjisten-t

Minő kalappal köszönnek, olyannal fogadják...

A magyar adjonisten/Nem annak ad,

kinek nincsen. (Ady Endre)

*

Aki

nem tudja,

pont az tanítja:

például, hogy hogyan

vezessük a háztartásunkat.

Vagy a krónikus beteg orvos,

vagy a rosszul nősült/elvált,

és azóta nő/férfigyűlölő

házassági tanácsadó,

párterapeuta stb.

*

Akinek

még ma is

tilos a válás,

mert tiltja a „vallása” -

a legvégsőkig, sőt azon túl is

ki kell tartania az egyszer rosszul

beválasztott élettárs mellett, akkor is,

ha naponként háromszor bele is döglik,

és a közös édes gyermekek is megsínylik -

odaát ezért majd nagy jutalomban lesz része...

*

Aki,

ha elmúlt már

az újdonság varázsa,

akkor le is cseréli úgy

a használati eszközeit,

mind az élettársát, barátját,

de házát és hazáját is, ha lehet...

Minden csoda csak három napi tart…

*

Akinek

mindig üres a zsebe,

lepisálja még a kutya is:

az örök tarháló, pumpoló,

szorultságára való hivatkozással,

- rendszerint kölcsön ürügyén -,

gyakran tolakodó módon kéregető…

(akit ezért nagy ívben el is kerülnek)

*

Aki

a nappalait

azzal tölti ki,

hogy az éjszakai álmait

próbálja felidézni/megfejteni,

míg teljesen bele is zavarodik,

és még meg is bénítja magát,

mert vagy semmit, vagy épp

ellentétes dolgokat üzennek…

*

Akit

csak zavarnak az álmai,

aki a legszívesebben nem

is álmodna semmit, mert

pl. rossz lelkiismerete miatt fél,

hogy szörnyű rémálmai lesznek,

fél az álmok igazmondásától,

vagy amúgy is lemond arról,

hogy ebben a tudatállapotában

életmentő isteni üzenetet kapjon…

x

Péczeli József

Egy szegény házaspár.

A reménység hajtja hajónk vitorláját,

Ez enyhíti soknak kínzó nyavalyáját.

A kinek vállain sajtol a szegénység,

Kincsesház gyanánt van annak a reménység

Egy ülő tyúkja volt egy új házaspárnak,

Melynek örült, mint egy pénzzel rakott várnak,

Jövendő sorsukat ezen építették,

S hogy jobban őrizzék, ágyuk alá tették.

Egyszer hogy feküsznek pokrócos ágyokban,

Búsulni kezd a férj s fejét töri sokban.

Nagyot sohajt s így szól: "Hogy éljünk feleség?

Ime nincs házunkban két napi eleség."

Erre felel Kató: "Mitől kéne félnünk,

Úgy látom jó uram, könnyű lesz elélnünk.

Rövid időn tyúkunk tojásit kikölti,

Egy kis csipogó nyáj házunkat betölti.

Felnevelem én azt, s lesz tíz tyúk belőle,

Húszat fog tojni egy, hiszem azt felőle.

Ebből jövő nyáron kétszáz csirke leszen,

Mely egy garasával négyszáz poltrát teszen;

Ebből élhetünk is, veszünk is két kocát,

Meghizlalására tököt, kukoricát,

Lessz hét-hét malaca mindenik kocának,

Eladjuk, s több hasznát veszszük az árának;

Mert ragaszszunk rajta két lovat s szekeret,

Igy meg lesz mindenünk, a mit szívünk szeret.

Ezen egy nap megyünk fáért az erdőre,

Más nap a malomba, onnan a mezőre,

Vásárra nyargalunk Váradra s Budára.

Igy víg lesz életünk, s megjő lovunk ára."

"Hová mégy, mond a férj, e fáradt lovakon,

Holott nem voltak még sem fűn, sem abrakon?

Már látom, mind addig kínzod szegényeket,

Míg a kutyák velök nem töltik bélöket."

Káromló szókra is haragjában fakadt,

S olyat rúg az ágyon, hogy mindjárt leszakadt.

Kató a két kancán mind addig nyargala,

Hogy eltört a tojás, s a kotlós meghala.

.

Lehet reménységgel sorsunkat enyhítni,

De egy szalmaszálon nem kell várt építni.

Péczeli József

Hím és nőstény galamb.

Egy hím galamb, párját, mint élte reményét

Úgy táplálá, s őrzé, mint szemei fényét,

Ha a mezőn egy két kölesre akadott,

Meg nem ette, hanem abból neki adott.

S vég csepp vérét előbb kész volt kiontani,

Mint hű szeretete láncát felbontani.

Mert mint kívüle ő, más nőstényt nem ismert;

Úgy kedves párjához soha más hím nem fért.

Sok esztendő mulva, épen aratáskor

Történt, a tarlóra kirepült mint máskor,

Hogy búza szemeket hozzon kedvesének;

Azonban két ölyvök utána esének.

Ezt látván, a búza keresést felejté,

A mi már szájában volt, azt is kiejté.

Szerencsére mégis bebújt egy odúba,

Hol magán, s éhező párján merült búba.

Hát ha tudta volna, a mi rajta esett,

Míg búza szemeket számára keresett...

Egy hím, ki bujaság tűzétől felhevült,

Tudván távollétét, szép társához repült

S kezdte mézes szókkal hűséget próbálni,

De az kész volt harcra szűz szívéért szállni.

Négy óránál tovább már vele küszködött,

Tajtékos vérében szintén megfürödött,

S fészkéből is kezdett kicsorogni vére,

Hogy elbágyadt párja hazaért estvére.

Ezt látván érzékeny s bús szíve megretten,

S új erővel verik a szemtelent ketten.

Sőt a többeket is elő turbékolják,

S e közellenséget halálig paskolják.

Összetört testéről minden szőrt letépnek,

Hogy legyen rémítő például a népnek.

.

Ha ezek tanulván az egy természettől,

Irtóznak az ocsmány s rút cselekedettől,

S mint éltök öröme megzavarójának,

Úgy törnek vesztére a nős-paráznának:

Hát az ily házasság-rontó szemtelennek,

A keresztények közt, mit nem érdemlenek?



Boldog vagy boldogtalan emberek életei/halálai

Szellemi (önvédelmi) segítség lélekbátor keresőknek

Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik… 

Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…

Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…

Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:

hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?

.

Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,

önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,

de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…

Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,

ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…

.

A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,

de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….

Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,

ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,

lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…

.

Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,

az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,

Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,

a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők - és

végül, - de talán mégsem utolsósorban? - a rejtett hatalmak….

.

Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,

a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!

Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,

barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája

-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.

.

Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

.

napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,

hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

.

elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

.

A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:

tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!

.

Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont

terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!

Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,

átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,

és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!