Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e? Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát csak erre vagynak-é teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek; Kik életünknek gyönge bimbait Dajkálva őrzik forró keblöken, S véröknek édes nedviből itatják; Kik szebb korunknak ékes napjain Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz S lelkünket égi érzésben feresztik; Kik ősz korunkban reszkető fejünket Ismét ölökbe vészik s dajka-karral Vezetnek éltünk véghatárihoz, S ölelve tésznek a halál ölébe, Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva, S rendeltetésök szebb, mint a miénk! De mint mehetnek nagy pályájokon Bevont szemekkel s békós lábakon? S kivánhatunk-e tőlök oly csudát, Hogy céljainknak megfeleljenek, És lelkeinkkel öszvezengjenek, Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk? A míveletlen föld csak gazt terem: A lélek is csak úgy emelkedik A virtusokhoz égi szárnyakon, Ha delphi isten önt sugárt belé, Mely úgy kifejti lelkünk díszeit, Mint éltető nap a virágkebelt.
Midőn csapongva ömledő dalod Klavírod érző hangjain lebeg, Midőn nyilazva repdez ajkidon Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje, Mely szívet-elmét egyaránt hevít: Akkor, barátném, akkor érezem, Mit veszte a föld durva gyermeke, Hogy a Teremtő legbecsesb alakját, Kinek kezébe szívünk adva van, Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat Kihágsz nemednek szűk korlátiból, Melyekbe zárva tartja vad nemem; Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz, Melyen csak a nagy férfinyomdokok Vezetnek a szép tiltott táj felé; Hol a vakító fénybe vont igazság, Ámbár szemünket kápráztatja is, De megmutatja a virtusnak útját, Melly halhatatlan istenekhez int; S hol a poesis nyájas istenei, Szemünkhez illő földi öltözetben, Enyelgve zárnak karjaik közé, S a symboláknak hímes fátyolában Öleltetik meg a nagyot s dicsőt, S belénk mosolygják rózsás szájaikkal Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
Érzed hatalmas ihletésöket, S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak, S mint a kalitka zárát elhagyó S ismét szabadban lengő fülmile Örömre gerjed, s harsány csattogással Repül az erdők zöld árnyékiba, S üdvezli a rég óhajtott galyakról A tarka völgyet s virradó eget: Meglelkesedve s égi szárnyra kelve Lengsz vígan Áon szent virúlatin, Hol a teremtő Pindar díthyrambja Harsogva zúg le Pindus ormain, S a gyönge Sappho esdeklő dala Nyögdelve reszket gyenge húrjain; Hol új meg újabb szépségek csudáit Bájolva látja repdező szemed, Hol új meg újabb zengzetű melosz Lángolva járja általlelkedet S zengésbe hozza gyenge lantodat.
De, oh leányka! még itt nincs határ! A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok. Kettősen érzed a jót és gonoszt, S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad. Nézd a magasban fénylő bölcseséget, Körülragyogva csillagnimbuszával Az istenelmek békes sátorában, Hová nem érhet semmi földi tőr! Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát Ismérni, s győzni a föld szörnyeit, Indúlatinknak pusztító dühét És a szerencse játékit nevetni, Használni élted szűk kerületét S bátran letenni a halál kezébe.
Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal. Vezessen érző kebled istene. Ölelje myrtus barna fürtidet. Az égi Múzsák s Grátiák ölén Álmodd el élted rózsaálmait, S védjen Minerva pályád zajjain, Mint Áriont a tenger istenei, Midőn zenegve szállt a delfinen.
[1815]
„Ne rettegje azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet jó asszonya a háznak” – Dukai Takách Judit élete
A magyar irodalomtörténet egyik legszebb szerelmes verse Berzsenyi Dániel Dukai Takách Juditnak címzett verse, amelybe a költőnő Kalitkába zárt madár című költeményének sorait is beleszőtte. Nemcsak csupa rejtelmes utalás ez a mű, hanem úttörő programbeszéd is, Berzsenyi ugyanis a női emancipációra hívja fel benne a figyelmet. De ki is volt ez a korai magyar poétanő, aki verseinek nagy részét rokka pergetése mellett írta, és költők szívét rabolta el?
„Hogy a szelíden érző szépnemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férjfitörvény, vajjon jól van-e? Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze.”
(Részlet Berzsenyi Dániel Dukai Takács Judithoz című verséből)
Dukai Takách Judit verseit 1909-ben Vadász Norbert premontrei kanonok rendezte sajtó alá. Az idős atya plátói módon bolondult az őzikeszemű szerzőért. Ő volt az, aki egy titokzatos szombathelyi grófnő hagyatékában megtalálta az akkor már több évtizede elfeledett költőnő hagyatékát, és nem engedte elkallódni.
Poétából háziasszony
Az 1795-ben született Juditot szülei Takách István és Vittnyády Terézia gonddal és szeretettel nevelték, a gazdag család egyetlen lányaként, apja valósággal bálványozta. A kor legnagyobb költőjével, Berzsenyi Dániellel került rokonságba unokanővérén Dukai Takách Zsuzsannán keresztül. Ilyen pártfogók mellett a Parnasszusra vezető út sem bizonyult lehetetlennek. Vas megyében a mai napig látható az ősi Dukay-kúria. Hatalmas fenyők árnyékában csendben dacol az enyészettel. Valamikor Berzsenyi Dánielt látták vendégül tágas szobái.
A niklai remete, ahogy magát az öregedő Berzsenyi nevezte, reménytelen szerelmet táplált a fiatal poétanő iránt, aki úgy tett, mintha ebből semmit nem venne észre. Elfogadta, hogy az idős Berzsenyi Dudinak becézte, és a pártfogását sem vetette meg.
A férfi egyébként csak a lány szemében tűnt öregnek, még negyvenéves sem volt, amikor találkoztak. 1814. november 14-én Judit a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „A halhatatlan Berzsenyi volt nálunk, isteni mód mulattuk magunkat. Egész héten mindennap vendégeim voltak, s utoljára jött a legkedvesebb vendég, a mi Berzsenyink. Igen jól töltöttük időnket, délután mind egész estvélyig olvastatott vélem. Igen jó kedve volt nálunk, kimondhatatlan sokat nevettem véle. Örülök, hogy Dukában mindég víg kedvvel van.” 1814. július 5-én keltezett Juditnak címzett levelében Berzsenyi a sorok közé rejtette szerelmi vallomását. „Már két ízben is voltam Vasban, de elkerültem Dukát, így kerültem valaha szeretőmet midőn látására nem valék elkészülve.” Judit tisztelte a férfit és a költőt, de nem szerette. Ő a kontár Horvát József Elekbe volt szerelmes, és mikor imádottja mást vezetett oltár elé, bánatában férjhez ment egy felsőbüki földbirtokoshoz, Göndötz Ferenchez. Háziasszony lett, önként hajtotta igába babérkoszorús fejét.
Egy apa reménysége
Az 1811 és 1820 közötti időszakban azonban Juditnak még bőven termett babér, magyar Szapphóként tündökölt. Berzsenyi a következő sorokkal ajánlotta felfedezettjét Kazinczy Ferenc figyelmébe: „Szép értéke legalább megér hetvenezret” – de mielőtt a feministák tábora felhördülne, meg kell jegyeznünk azt az aprócska tényt, hogy Berzsenyi levelében Judit hozományára gondol, amit azért említ meg Kazinczynak, hogy tudja, nem akárkivel van dolga.
A lány apja, Takách István Magyarország egyik legtehetősebb középbirtokosa, aki gyermekének a korszellem diktálta feleség-, anya-, gazdaasszonyszerep helyett egészen mást képzelt el.
Egyszer azon kapta lányát, hogy verset ír. Az ijedt Judit el akarta rejteni művét, ám apja homlokon csókolta, akár egy „nyájas múzsa”, aki későbbi verseinek állandó visszatérője lett. 1811-ben Judit édesanyja meghalt. Apja, hogy enyhítse lánya gyászát, Sopronba küldte, ahol zenét, német nyelvet és irodalmat tanult. A lutheránus városban német nyelvű kőszínház működött, hangversenyeket is adtak, a város nagy múltú líceumának országos híre volt. Az intézményben kiváló teológusok működtettek magyar nyelvű irodalmi önképzőkört, egyébként maga Berzsenyi Dániel is ennek az alma maternak a kebelén nőtt fel. Igaz, nem élvezhette sokáig, mert állandó botrányai miatt rövid időn belül kicsapták az iskolából. Judit viszont egyetlen nőként részt vett a Kiss János irodalompártoló, tudós lelkész vezette Magyar Társaság ülésein, amely önképzőkörként funkcionált. Ezeken a foglalkozásokon csiszolódott a fiatal lány poétikai eszköztára, sajátította el a verstant és az antik műveltséget, ismerkedett meg a kortárs költészettel.
Akiért bolondultak a költők
„Asszonyi foglalatosságok között fonyás és varrás az ő legkedvesebb munkája, verseinek is nagyobb részét rokkája pergése mellett írta, a szabónak nem patronája, mert minden öltözetjeit önnön kezei készítik. Ez nem úgy említtetik, mint dicséret, hanem csak annak bizonyságára vagyon itt, hogy az asszonyisággal s annak foglalatosságaival a poézis hadat nem visel” – írta magáról Judit rövidke bemutatkozó életrajzában, amikor Festetics gróf invitálására részt vett a Keszthelyi Helikon ünnepségen, amelynek pillanatok alatt ő lett a legnépszerűbb művésze. Sikerében persze közrejátszott legendás szépsége, bolondultak utána a sármos, bús-borongós szakállas bajuszos poéták. Dukait sokszor frusztrálta hirtelen és könnyen jött emancipációja. Kazinczy, aki Berzsenyin keresztül keveredett Judit hálójába, és aki szerint „Judit méltó a tömjénre”, rövid levélben bátorította a lányt:
„Ne rettegje kisasszony azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet jó asszonya a háznak, így ítél a közönséges ember.”
A költőnőre felszabadítóan hatottak a széphalmi mester szavai. Katona József, a Bánk bán szerzője sem ment el szó nélkül az igéző szépségű lányka mellett. Bár személyesen soha nem találkoztak, és a zárkózott férfi csak a hírét hallotta a nőnek, ennek ellenére ünneplő verssel üdvözölte az új „istennét.”
Családban magányosan
Dukai gyorsan felívelő költői pályájának hirtelen szakadt vége. Házasságot kötött első férjével, Göndötz Ferenccel, akit nem szeretett igazán, legalábbis Az én sorsom című verséből erre következtethetünk. „Szelíden mosolygó férj hű karjain igyekezett elfelejteni ifjú kori álmait” – írja egyik versében a házasodása okáról. Az ifjúkori álom – ahogy fent már írtam – nagy valószínűséggel a jóképű fűzfapoéta, Horváth József Elek volt. Klaviromhoz című versében utalást is tett egy bizonyos aranyfürtű „Apollóra”, akinek karja közé rogy, Apollón pedig „lantot ad, azt gondolom, hogy én is istennő vagyok!” A fiatalasszony 1829-ben elveszítette leánykáját, Juliskát. Az anya fájdalmát Juliskám halálára című versében próbálta feldolgozni.
Alig két év múlva férje is meghalt. Judit három gyermekkel maradt egyedül. Bizonytalan jövője újabb házasságra sarkallta.
Az özvegyet 1835-ben férje egyik legjobb barátja, Patthy István táblabíró vezette oltár elé Ágfalván, nagy titokban. A házaspár Rábapatyra, a névadó folyó partján épített kúriába költözött. Judit ismét anyai örömök elé nézett. Ezekben az években írta meg élete utolsó versét, a már említett Az én sorsomat. Fájdalom és szomorúság csendül ki ebből a rímbe szedett önéletírásból. Többé nem írt. Teljesen felhagyott a költészettel. Örömtelenül és magányosan élte mindennapjait népes családja körében férje birtokán. Fiatalon, mindössze 41 évesen halt meg tüdővizenyőben, 1836-ban, abban az évben távozott a niklai remete, Berzsenyi is.
Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Azért küzdöttek, hogy nőként írhassanak – Az első magyar költőnőink
Az első női költők és írók szárnypróbálgatásait legtöbbször nem biztatás, hanem megvetés és vád kísérte. Támadták őket, amiért a házi tűzhely őrzése mellett bemerészkedtek az irodalom világába, ami addig csak a férfiaké volt. Sok-sok küzdelemmel és tehetséggel mégis elérték, hogy mára a női alkotókat is elismerjék.
|