Sütő Gábor*

Verje meg az Isten,

Nem egyszer, de százszor,

Ki magyar létére

Idegenhez pártol

Ősi jussát önként

Idegennek dobja,

Kincseinket egy más fajnak

Kincstárába hordja.

Pósa Lajos: Verje meg az Isten

Tudatunk védelme (10)

/TÉNYLEG NEM GYŐZHET EGYIK FÉL SEM?/

Akár igennel, akár nemmel válaszol majd rá a történelem, az alcím problémakörének szövevényes vonatkozásai a jövőben minket még fájdalmasabban érinthetnek. A kimeneteltől függetlenül óhatatlanul fennmaradó geopolitikai világkonfliktus jelenlegi eszközének és majdani gerjesztőjének közvetlen szomszédságában élünk. E szempontból a tudatunk védelme, a tudatos felkészülésünk e jövőre döntőnek bizonyulhat. Különösen azt tapasztalva, hogy túlhajtott áldozatos segítségünk, közéletünk felháborító ukranizálása, elfogadhatatlan önmegalázó pártfogoló esküdözésünk és mellettük kiállásunk erőltetett kinyilvánítása ellenére az ukrajnai kormányok, különösen a jelenlegi, ellenségként kezel bennünket, halállistára teszi vezetőinket, szüntelenül fenyeget bennünket. A túlságosan megkésett gyökeres váltásunk a szigorú kölcsönösség elérésére több mint parancsoló. Beleértve főleg azt, hogy a számunkra várhatóan kedvezőbb jövőt jelentő kimenetelen kell dolgoznunk, s egyben az emberség, az emberiség győzelmének elősegítésére kell összpontosítanunk. Derűlátást villantanak fel e szándék elszórt jelei, de még kevesek a vaskos nemzetközi akadályok legyőzőséhez.

A helyzetünket leginkább súlyosbító elképesztő körülmény, hogy az EU és EU-s partnereink nem velünk szolidárisak, hanem a magában Ukrajnában is nemzetidegen ukrajnai kormánnyal, habár tudják, az USA kifejezetten felkészítette a testvérháborúra és a szomszéd ugyancsak EU-tagállamok elleni akciókra. Értetlenkednek, miért nem akarunk betolakodó migránsokat, sem a szexuális korcsosulás diktatúráját, miért ragaszkodunk a családhoz, az meg valósággal kiborította őket, hogy háborúzni sem akarunk. A kötelező szövetségesi szolidaritás helyett fensőbbségi megatartást tanúsítanak, s növekszik az eszközökben nem válogató nyomásuk, egyoldalú kötelező szolidaritásra akarnak kényszeríteni bennünket a nem EU-tag Ukrajnával, valamint idegen országok teljesen ismeretlen állampolgáraival. Miközben tőlünk jogállamiságot követelnek, ami nálunk, ha nem is tökéletes, de megvan, náluk viszont rég hiánycikk nemzeti és uniós szinten egyaránt.

Természetes, hogy e körülmények miatt eldurvult politikai harcban nálunk is megjelennek jóindulatú, békeszerető, az alcím állítását készséggel elfogadó intő hangok. Többségük őszinte, valóban akarja a békét, ezért nem egyszerű ellentmondani nekik. Távol is áll tőlünk, hogy megbántsuk őket, de közös érdekükben mondjuk, e rövidre szabott fogalmazás történelempolitikailag elégtelen osztályzatú, mivel személytelen, címezetlen, eltájolt, félrevezető és ezért felelőtlen a társadalommal szemben. Az alcímben feltett kérdést mégis megfellebbezhetetlen, már-már szinte követendő állításként halljuk nap mint nap, s nem is akárkiktől. Néha nyakatekert indoklással, hogy a béke csak úgy teremthető meg, ha mindenki – maguk a szembenálló felek is – elfogadja, hogy egyikük sem győzhet. Átgondolatlan állítás. Ha rákérdeznénk, talán attól is zavarba jönnének, kik is pontosan a „mindenkik” meg a „felek”, akiknek vakon követniük kellene e pár szavas bizonyíthatatlan állítást, ahelyett, hogy eligazodnának, s a történelmi igazságot képviselő felet támogatnák.

Világosan látni kell, az egyik fél Oroszország. Belarusz, Grúzia, Örményország, Észak-Korea, Kína azonban sorakozik mögötte, s eltérő okokból, de egyelőre rokonszenvezésben megnyilvánuló növekvő csatlakozási tendencia érződik a világban. Gyarapodnak a közbeesők is, akik követelik az azonnali békét, fegyverszünetet, tárgyalásokat, de nem tudják, talán inkább nem akarják megnevezni, hogy kiktől követelik, avagy a háttérhatalom oldalán állnak és álcázásból teszik. A jelenleg nem-ukrán Ukrajna mögé felsorakozó másik fél kategóriájába az USA, a NATO, s az EU tartozik, de számos ország és nemzetközi szervezet is besorolható. Ők taktikából szónokolnak a békéről, de a háború hívei. A legérdekeltebbek, a harcoló feleknek pedig egyike sem lelkesedik érte; legkevésbé Ukrajna, amelynek nemzetidegen kormánya elképzelni sem tudja a békét, ha nem ő kerül ki győztesen.

A fentiek ismeretében nem minősíthető másként a hasonnemű vélekedés sem, hogy nem lehetnek nyertesek. Hiszen az USA máris nyertese pénzügyileg, s e szempontból Oroszország is inkább győztes. A szankciók ellenére következetesen kitart mellette, hogy nem visel háborút Ukrajna, az ukrán nép ellen, s amennyire csak a háttérhatalmi beavatkozók kellő ellensúlyozása mellett lehetséges, a polgári lakosságra nézve kíméletesen, de megvalósítja a különleges hadművelet eredeti céljait. Putyin nemegyszer leszögezte, az ellenség – amely kezdetben is csak félig-meddig, s inkább csak a lövészárkokban volt ukrán, de ma már ott is egyre kevésbé az – kilenc éven keresztül véres háborút folytatott az orosz kisebbség ellen. A nemzetidegen ukrajnai vezetés nyíltan meghirdetett célja s jelszava ma is, minél több oroszt megölni. Azt is bejelentette, Putyinnal végezni akar "mert ő hangol össze mindent, és dönt mindenről". Mindörökre érvényes halállistát vezet a neki nem engedelmeskedő külföldi politikusokról, köztük a mi vezetőinkről is, ami nemcsak politikai, hanem a történelemből jól ismert emberi elfajzás. Amerikai segítséggel biológiai és nukleáris hadviselésre készült a geopolitikai környezete ellen, s világháború kiprovokálására is kész. E nemzetidegen és emberidegen kormánytól nem várhat a legkisebb jóindulatot, de igazmondást sem, még az sem, aki feltétel nélkül támogatja, ahogy erre már az amerikaiak is panaszkodtak. Ez az egész emberiség iránt mindörökre támasztott háttérhatalmi elvárás is jól ismert a történelemből. Ezért segítésük nemcsak önfeláldozás, hanem az emberiség elleni bűn. A világközvélemény előtt nyilvánvaló, hogy e kormány miatt a jelenlegi Ukrajnát semmilyen vonatkozásban nem lehet demokratikusnak nevezni. A szövetségeseivé vált támogatói sem pályázhatnak e minősítésre. Nem törődnek a nemzetközi joggal sem: törvénytelenül feláldozzák az EU vagyonát, befagyasztják, ellopják a külföldön lévő orosz tulajdont, s egy részét átjátsszák az ukrajnai kormánynak. Tisztességes harcoló félnek sem minősülnek. Viszont vitathatatlanul megkapják a háborúpárti, hazug, háborús bűnös minősítést még azok részéről is, akik ezt nem mondják ki, de gondolják.

Mindez megerősítésül szolgál arra, hogy Oroszországnak hosszú évek óta folytatott politikai megoldásra törekvéseinek kudarca után (Ld. Tudatunk védelme - 9) több mint oka, nemzeti és nemzetközi biztonsági kényszere volt rá, hogy elindítsa a különleges hadműveletét, mielőtt hadászati hátrányba kerül a NATO-val szemben a saját térségében. Ukrajna véres támadásainak leállítása az oroszok lakta ősi területek ellen, s ezek felszabadítása, az ország demilitarizálása, nácitalanítása, semleges és el nem kötelezett státusának rögzítése, az ukrajnai orosz lakosság és nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása, az orosz nyelv ukrajnai szerepének helyreállítása, Oroszországgal és más szomszéd országokkal baráti kapcsolatok létesítése. Ezekben benne foglaltatik, hogy Oroszország nem a jelenlegi nemzetidegen ukrajnai kormánnyal szeretne tárgyalni. Oroszország tehát kezdettől fogva nem csinált titkot belőle, miért lépett, s hogyan képzeli el a győzelmét. Abból sem, hogy mivel az USA, NATO, EU az általa kezdeményezett tárgyalásokra nem volt hajlandó, meg tudja oldani katonailag is, és győztes lesz. Újabb rugalmasságot tanúsítva, azt is bejelentette június elején, hogy kész kapcsolatfelvételre a különleges hadművelet céljainak más módon történő elérésére, mint az eddigi fegyveres út. Vagyis a háború elvi befejezéséről beszélt, de nehéz elképzelni, hogy az ukrajnaiak (akik helyett az alapvető kérdésekben joggal írhatnánk mindig amerikaiakat, vagy NATO-t) ezt elfogadnák. Nyomásuk alatt az ukrajnai nemzetidegen kormány a Vatikántól kezdve, Brazílián át Dél-Afrikai Köztársaságig minden ország, vagy országcsoport béketervét elemzés nélkül elutasítja.

A fegyveres konfliktust előkészítő, kiprovokáló és közvetett háborúvá növelő világcsendőr USA, a tőle lemaradni nem akaró Anglia, illetve a NATO és az EU, de sajnos Lengyelország és egyik-másik szomszédunk, nem hajlik sem a kompromisszum, sem a béke felé. Bár beszélnek róla, ámde egyre több fegyvert adnak az ukránoknak és térdre akarják kényszeríteni Oroszországot, ahogy az EU külügy- és hadügyminiszterek találkozóján meg is fogalmazták. Szerintük Ukrajnának a győzelemért, s a győzelemig kell harcolnia, a világsajtóban elterjedt és még csak nem is kifogásolt, hanem megerősített szóhasználattal „az utolsó ukrán katonáig.” Céljaik eléréséhez nem válogatnak eszközök között. Ezért a béke- és tárgyalási követeléseket velük szemben kellene támasztani. Mivel másképpen kockázatos, a háttérhatalom így akar győzni, hogy megtartsa Ukrajnát geopolitikai tűzfészekként, s gyarmataként. Ennek legnagyobb, s kimondatlanul általuk is legyőzhetetlennek tartott akadálya a háborúba kényszerített nukleáris nagyhatalom Oroszország. Lassan, de formálódik egy még hatalmasabb akadály, az emberiségpárti békepárti nemzetközi tömb. A kezdeti BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) kibővülése (Indonézia és Törökország tagjelölt, Argentína, Egyiptom, Irán, Nigéria, Algéria, Szíria és Szaúd-Arábia, összesen kéttucatnyi ország jelezte, hogy szívesen csatlakozna, más országok is érdeklődnek). A formálódó Eurázsiai Unió még nem teljes gazdasági integráció, de ezen az úton halad. A szervezet moszkvai csúcsértekezletén körvonalazódott, hogy az állami és önkormányzati beruházásokban már működik egyfajta új típusú közös piac, lebontogatják a korlátokat és akadályokat, lassan, de halad a közös gáz-és kőolajpiac kialakítása, a szállítási piac liberalizálása, a szállítási infrastruktúra korszerűsítése. Kína egyre inkább beleszól a technikai fejlődésbe, de az USA-tól eltérően nem uralni akarja a világot, hanem „a közös jövőért nyílt együttműködést” kínál a világnak, ahogy a májusi pekingi nemzetközi konferencián elhangzott. Hatalmas, egymással szövetkező erők iparkodnak világszerte. Mindegyik a saját, nem fegyveres kisebb-nagyobb győzelmére összpontosít. Erőfeszítéseik eredője elősegítheti a béketörekvéseket a háttérhatalom Bilderberg-Davos típusú uralmi törekvéseivel szemben többpólusú demokratikusabb világrend kialakulását, amely mindenképpen döntően hathat ki a történelmileg igazságos béke megteremtésére is a szomszédságunkban, amennyiben nem sikerül előbb megteremteni.

Mindezek fényében megkérdőjeleződik az állítás is, miszerint e háborúban voltaképpen nem is lehet győzni. Egyáltalán helyes-e a kérdések felvetése azzal az igénnyel, hogy véglegesnek feltételezett válaszokat adjanak rájuk? Ám e feltehetőleg mindenkit érdeklő, eldönthetetlennek tetsző kérdés kitartóan ismétlődik, választ követel világszerte. Természetes, hogy nálunk is. De helyes-e a politikai követeléssé növelt állítás, időszerű-e, hozzájárul-e a béke megteremtéséhez? Történelempolitikailag nem pártatlan és semleges-e így feltenni a kérdést? Ugyanis a nemzetidegen ukrajnai kormány melletti még idegenebb külső beavatkozással – a „kollektív Nyugat”, ahogy az orosz politikai irodalomban nevezik őket – háborúvá formált különleges hadművelet befejezhetetlen azzal, hogy oroszok felejtsétek el a Krím, a Donbasz ősi orosz voltát, vonuljanak ki, segítsék elő a NATO újabb keletre terjeszkedését. Történelmietlen, és új háború magvát elültető út az is, hogy Ukrajnát, amely önálló államként sohasem létezett, s így nemzetközileg elfogadott szuverenitással és területi integritással nem rendelkezik, s amelynek lakossága jórészt elhagyta az országot, győztesnek nevezzék ki. Az ukrán szuverenitásért és területi integritásért a mi politikusaink is hévvel és átgondolatlanul hadakoznak, ahelyett, hogy utánanéznének, hogy is áll történelmileg, jogilag e kérdés. – Putyin a haditudósítóknak adott interjújában megfogalmazta: Ukrajnának annyi területet hagyna amennyivel az a Szovjetunióba belépett. Ukrajnának abban a formában nincs joga a nyugati integrációhoz sem, ahogyan a Szovjetunióból kivált. Az vezetne a békéhez, ha ezt tudomásul vennék végre a mieink is, meg a „kollektív Nyugat” is. A békének helyre kell állítania az elmúlt évtizedek tévedéseit, biztosítania kell a geopolitikai szükségleteket, a történelmileg kialakult tényekre kell épülnie. A békeharcnak is. Minden kérdés rosszul van feltéve és minden állítás hamis, amely nem az emberiség létérdekéből indítja az elemzést. Ezért tudatunk védelmében tegyük fel a kérdést: nem azt kellene-e az illetékeseknek – márpedig e szempontból minden ember illetékes – nemcsak kérdezniük, hanem eldöntenünk, hogy melyik fél győzelme érdeke az emberiségnek, és tudatosan annak a győzelmét elősegíteni?

A kiinduló történelempolitikai képlet

Az előbbi bekezdés végén kimondott szent célhoz elengedhetetlen a történelempolitikailag helyes képlet kialakítása az időszerű és célszerű alapvető (elvi) döntések meghozatalához. Ám ha a politikai propaganda, azaz a szövetségi rendszerek, idegen érdekek elvárása szintjén maradva eltekintünk a történeti okoktól, előzményektől, s kizárólag 2022 február 24-én történtekből indulunk ki, azaz, ha töröljük a múltat, óhatatlanul eltájolódunk, s félrevezetjük környezetünket. Úgy két évtizede Fukuyama japán-amerikai filozófus A történelem vége és az utolsó ember című könyvében meghirdette a történelem végét, ám nem lett vége a történelemnek. Ma viszont a háttérhatalom nemzetközi és hazai ügynökei, valamint azok a politológusok és politikusok, akik nem veszik észre, hogy a múlt, a jelen és a jövő szervesen egymásból fakadva szüli a történelmet, nemcsak meghirdették a történelem kezdetét, az időpontját is pontosan megadták: 2022. február 24.

Együttérzésünk a napi politikát művelőinkkel, mert a szövetségi kötelezettségek, kényszerhelyzetek miatt e tévúton kényszerülnek haladni. Amennyiben azonban a fejleményeket tárgyilagosan elemezve, mégsem a fennen hirdetett politikailag korrekt következtetésre jutnak, ha nem is mondhatják ki, megállapíthatják, hogy a történelmi igazság melyik fél oldalán áll. Megpróbálhatnak szavakban igazodni hozzá, s a gyakorlatot a lehetőségek függvényében a nemzeti érdekeiknek megfelelően alakítani. Ez igencsak ellentmondásos, sokak által elfogadott, mások által kifogásolt művészet, győzelmekkel és vereségekkel jár, ám valószínűsíthetően a nemzeti céljaik felé közelít. Amit a mai magyar politikában láthatunk, eléggé hasonlít erre. Ezért nemcsak a majdani történetírás, hanem a jelenkor is értékeli. A történelempolitika követői viszont, mentesülve az efféle kényszerektől, kimondják, hogy a jelenlegi nemzetközi és geopolitikai fejlemények nem 2022. február 24-én kezdődtek, nem is az égből pottyantak. Különböző gondolati vonalon, de mindketten eljuthatnak a történelmi igazsághoz, csak egyikőjük tartalékolja, a másikuk fegyverként használja. Ámde mindezek számbavételével sem tudnak egyértelmű biztos választ adni a küzdelem kimenetelére. Ennek fő oka nem Oroszország, de még csak nem is az ukrán néptől idegen bábkormány, hanem az őt maga előtt toló háttérhatalom, amely az egypólusú világáért küzd, minek okán minden emberellenes tettre képes.

A tényeket követő józan politika nem állapíthat meg egyebet, mint hogy Oroszország mindig kész volt a nem az általa okozott problémák, köztük még a mások által neki okozottak tárgyalások útján történő megoldására. 1997-ben erre komplex javaslatot tett a NATO-nak, de elutasításban részesült. Putyin 2007-ben, a müncheni biztonsági konferencián felszólította a NATO-t, külön az Egyesült Államokat, hogy hagyják abba a keleti bővítést, Grúzia és Ukrajna vörös vonal. Erre a NATO válasza Ukrajna NATO-ba meghívása volt a 2008-as bukaresti NATO csúcson. Annak ellenére, hogy akkor még Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok, s Magyarország is ellenezte! Emiatt a helyzet rosszabbodott, sőt jött a 2014-es majdan-téri puccs és az ukrajnai orosz lakosság rendszeresített gyilkolása, a nemzeti kisebbségek elnyomása, háborús tűzfészek kialakítása. A helyzet rosszabbodása láttán Oroszország a fegyveres megoldás elkerülése érdekében 2021 decemberében ismét lépett, amerikai–orosz szerződést javasolt a kölcsönös biztonsági garanciák megteremtésére, amelynek középpontjában a NATO bővítésének leállítása állt. Ismét mellébeszélés és elutasítás. Két minszki egyezményt is aláírt, amelyeket azonban a NATO, ma már elismerten, csak azért támogatott, hogy több időt nyerjen Ukrajna háborús felkészítésére. A különleges hadművelet beindítása után is belement közvetlen orosz-ukrán tárgyalásokba. Török közvetítéssel ki is dolgoztak egy megállapodás tervezetet, amely véglegesítésre várt, de az USA nyomására Zelenszkij megszakította a tárgyalásokat. Sőt azóta törvény tiltja, hogy az ország elnöke párbeszédet folytasson Oroszországgal. Szövetségesei nem engednek önállóságot az általuk az ukrán nép nyakára ültetett bábkormánynak. Oroszország viszont nem engedheti meg a létbiztonsági fenyegetések egyre közelebb nyomulását a határaihoz. Mégsem háborút kezdett (amit minden politikus felelőtlenül elfelejt, ami ordító példája a félrevezetésnek), hanem ténylegesen különleges hadműveletet, amit azonban a háttérhatalom, a NATO beavatkozásával háborúvá srófolt fel.

Mindez közismert, eltitkolhatatlan tény, s aki ezekről tud, de eltitkolja a közvélemény elől, ahelyett, hogy ismertetné, nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mert félretájékoztat. E tényeket a politikának, a békeharcnak is nem megbocsáthatatlanul elfelejteni kellene, hanem nyíltan érvként használni. De mert elfelejti, nincs érvanyaga, ezért a békekövetelése jelszó marad. Terjeszteni kell, hogy a békeharc és a tárgyilagossághoz ragaszkodó történelempolitikai elemzés elválaszthatatlan, létszükséglet, önvédelem, az emberiség érdeke, a világbéke és együttműködés elősegítése, a jövő megalapozása. Sulykolni kell az igazságot, ahogy a háttérhatalom sulykolja a félrevezetést. Sajnos, eredményesebben, mint mi a békét. Félő hát, hogy a tények elhallgatásnak nem egyedül a túlsúlyban lévő háttérhatalmi félretájékoztatás az egyedüli oka. Ne áltassuk magunkat, a békeharchoz a béke szükségességének ismételgetése, mint politikai jelszó kevés. Az meg visszautasítandó, hogy körültekintően megnevezetlenül maradnak a bűnösök.

Ahhoz, hogy mindezt betájoljuk, a történelemhez ragaszkodás remélt győzelmi helyzetébe eljussunk, kiindulásul, iránytűként annak logikai képletét is célszerű megfogalmaznunk történelempolitikai szemlélettel, és tudatosítanunk a világban, hogy mi folyik a látszólag orosz-ukrán konfliktus mögött és okán. Ezen belül – ami nemcsak a megfogalmazandó képletben, hanem az emberiség történelmében is a leglényegesebbnek minősülhet, hiába hallgatja el úgy mindenki, hogy szót sem ejt róla – van-e és miben áll az orosz különleges hadműveletnek az orosz-ukrán konfliktust meghaladó világpolitikai jelentősége. Mi az, amit a nyilvános külpolitikájában tudatosan, vagy tudattalanul, de elhallgat minden állam, kerüli még az utalást is rá, ám gyakorlatilag egyre inkább számol vele? Mi az, ami a globálisnak csak nevezett háttérhatalmat – hiszen csak abban globális, hogy minden nemzettől elidegenült – s az őt képviselő NATO-t a nukleáris világháború kockázatának vállalásával arra kényszerítette, hogy a közvetettnek tettetett beavatkozásával a Független Államok Közösségén belül előzőleg kiprovokált belső konfliktust közvetett Oroszország-NATO háborúvá növessze?

Kár, hogy a békepárti világ, a politika, a politológia, vagy az aktivizálódó konzervatív erők még meg sem fogalmazta e lényegi kérdéseket. A CPAC konzervatív mozgalom is tévútra vetődhet, ha elköveti azt a hibát, hogy a békét követelve, eltörli a múltat, ahelyett, hogy összekötné a jelennel, orosz-ukrán konfliktusra korlátozza az eseményeket, nem pedig az okokat, előzményeket, sőt a bűnösöket keresi és hirdeti. Történelmi folyamatot útjára indított CPAC mozgalomnak Oroszországban, az alakuló emberbaráti világhatalmi szövetségben szövetségest kell látnia. Ám egyelőre az ő válaszuk is hiányzik a leglényegesebb kérdésre. Jóllehet a rá adandó felelet az a felismerendő tény, hogy Oroszország különleges hadművelete; az első komoly „Megállj!” figyelmeztetés a tárgyalásokat elutasító, globálissá terjeszkedni vágyó háttérhatalomnak. Miért nem érzékeli ezt senki? A második világháborút követő félévszázadban viszonylagos béke uralkodott Európában, mert az agresszív NATO-val szemben létrejött a Varsói Szerződés, erőegyensúly állt be. Miután állandósult külső nyomás, bonyolult belső okok, részint Gorbacsov-csapat politikai óvatlansága miatt sikerült felbomlasztani a Szovjetuniót, s megszűnt a Varsói Szerződés. A NATO, Oroszország lehetséges szövetségeseinek felszámolására azonnal beindított aknamunkája nyomán kitörtek a balkáni háborúk, majd 1999-ben agressziót követett el Jugoszlávia ellen. (Ez ellen sem hallottuk a békeharcosok tiltakozó hangját!) A NATO, a Gorbacsovnak tett amerikai-német ígéretét, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Nyugat felrúgta. Geopolitikailag messze keletre terjeszkedett, s politikailag ezt tette az EU is. Közel-Keletet és Ukrajnát rövid idő alatt háborús tűzfészekké alakították, félreseperték Oroszországnak 1997-ben és 2021-ben az egyenrangú együttműködésre tett említett javaslatait, majd figyelmeztetéseit is. (Putyin nemrég emlékeztetett rá, még azt is felvetették, hogy Oroszország belépne a NATO-ba, de a NATO meg sem tárgyalta a javaslatot). Oroszország jóindulatával visszaélve, kiprovokálták a fegyveres konfliktust, agressziót ők követtek el. A helyes értékeléshez ezek a kiinduló tények! S ezeknek az okoknak és előzményeknek az elismerése, tárgyilagos elemzése nélkül történelmietlen minden állásfoglalás, válasz. Főleg az a gépiesen, érzelmesen, és folyamatosan ismételgetett állítás, hogy Oroszország minden ok nélkül támadta meg Ukrajnát. Komolytalan, félrevezeti a közvéleményt, vagy a háttérhatalom oldalán áll az a politológus, politikus, legyen akárki, aki akárcsak a fegyveres konfliktust is február 24-től számítja.

Egy szűk nyilvánosságnak szánt nem állami szintű, de külügyi tájékoztatóban olvasható hasonló indíttatású elképesztő eszmefuttatás: „Ukrajna elleni agressziójával Oroszország több, általa nagyon nem kívánt eredményt ért el. Megerősítette, bővítésre kényszerítette, és határaihoz még közelebb hozta a NATO-t.” Nem a NATO terjeszkedett ígérete ellenére, s mindenki szemeláttára keletre, hanem Oroszország hozta közelebb a határaihoz a NATO-t? Efféle tudálékos félremagyarázásokkal tömik a külügyesek fejét? Történelempolitikailag ez minden tárgyilagos megfigyelő számára nyilvánvaló hazugság, olyan politikai vakság, amit külügyekben jártas szerző nem engedhet meg magának. Ukrajna, USA, NATO, EU nem hibás, nem bűnös, csak Oroszország? Mintha semmit nem tettek volna az oroszok és Oroszország ellen. Nincs ok, előzmény, semmi nincs, MINDEN 2022. február 24-én kezdődött! Hasonló politikailag vak és kártékony állítás csak a G7-csoport májusi hirosimai közös nyilatkozata. Szónoki túlzásokkal közli: Moszkva „brutális háborús agressziója az egész világot fenyegeti és sérti a nemzetközi közösség alapvető normáit, szabályait és alapelveit, ezért addig támogatják Ukrajnát, míg nem sikerül átfogó, igazságos és tartós békét kötni.” Az USA második világháború utáni mintegy negyven országban csaknem hatvan alkalommal, sokmillió áldozattal, köztük több elnök meggyilkolásával, országok lerombolásával járt fegyveres intervenciója és titkos beavatkozásai senkit és semmit nem sértettek? Ki emlékezik rá, hogy Grenada kis szigetének miniszterelnökét, Bishopot kivégeztették, Fidel Castro ellen mintegy száz gyilkossági kísérletet követtek el, Ho Shi Mint senki nem hívta meg nemzetközi fórumokra, megölették Allende chilei elnököt, Bin Ladent a legjobb amerikai partnerei gyilkoltatták meg, ugyanők Szadam Huszein szövetségesüket felakasztatták, az ellenálló szerb Milosevicset a hágai Nemzetközi Bíróság elé állították, Kadhafi líbiai elnököt meggyilkolták, beavatkoztak Afganisztánban és Pakisztánban. Oldalakon át sorolhatnánk. Hol voltak a nagyhangú békeharcosok, a nemzetközi bíróságok? Nemzeti, vagy nemzetközi bíróság egyetlen amerikai elnök ellen nem adott ki elfogatóparancsot. Néma maradt a G-7, az ENSZ, az EU, a most hangoskodó kis balti államok, a Vatikán, Lengyelország és mi is. Senki nem jajveszékelt, vagy követelt békét. Most meg mindenki ezt teszi egy nyilvánvalóan tűzfészeknek szánt ország világbékét fenyegető nemzetidegen vezetésének érdekében.

Mi több, tudatunk védelme helyett a hírközlő szerveink, néhány politológusunk, politikusunk napra időzítve pontosan „tudja”, (mert egyoldalúan Kijevre figyelnek) hány óvodát, iskolát, lakóépületet ért orosz támadás, az áldozatok között hány civil és gyermek volt. Félrevezetően sajnálkozni nagyon jól tudnak, de lelkiismeretlenül hallgatnak arról, hogy a támadások katonai célpontok ellen irányultak. Arról is, hogy az ukránok, ahogy 2014-től tették, ma is öldöklési szándékkal folyamatosan lövik a katonai célpontot nem képező ott élő orosz lakosságot, azaz támadásaik ténylegesen a civilek és gyermekek ellen irányulnak! Túl azon, hogy a szakmai erkölcsöt sérti, mélységesen tisztességtelen eljárás mindenekelőtt a magyar közvéleménnyel, de minden érintettel szemben is. Az emberiségtől elidegenült háttérhatalom nagy sikere, hogy a világ hagyja magát eltájolni. Ám nincs jövője, el fog veszni az a gondolat, politikai jelszó és gyakorlat, amely nem ismeri, nem akarja ismerni az események, fejlemények okait, s törli a múltat.

A jövőt szem előtt tartva, nem érdektelen tudni, hogy a NATO azon is dolgozik, miként lehet általánossá tenni és törvényekben szabályozni a „gender-perspektívát” a tagállamok hadseregeiben. Úgy hírlik, sajnos, erre mi is rámozdultunk. A Koszovóban beavatkozó, NATO parancsnokság alatt működő KFOR haderő magyar katonáinak pedig a magyar-szerb kapcsolatok rontása céljából tudatosan szervezett provokációval kellett szembenézniük. A szerb többség által bojkottált és mindössze 3,5%-os választói akarattal hatalomra kerülni akaró ottani nemzetidegenek védelmében léptetik fel őket, idegen földön, idegenek parancsára, idegenek védelmében idegenekkel szemben. A NATO és az EU a terror és a háború mellett kötelezte el magát, s olyan szövetségeseik is kivetkőznek önmagukból, mint WHO, az ENSZ és a WEF. Mind sűrűbben és súlyosabban hangzik a kérdés: jó ez nekünk, magyaroknak?

Mindezek ismeretében a békéért hadakozó erők számára a józan okszerű következtetés csak az lehet, hogy Oroszország nemzetbiztonsági követeléseinek teljesítése nélkül, pláne ellenére, nincs béke Ukrajnában, de Európában, s a világban sem. Az egyensúly helyreállításához tehát, az eddigi tendenciájuktól eltérően, nem Oroszországra kell békeharcos nyomást gyakorolni, sem állami, sem egyházi vonalon, hanem a háttérhatalom képviselőire, a NATO-ra, EU-ra, a jelenlegi nemzetidegen ukrán kormányt pedig rá kell kényszeríteni a békés távozásra. Az országok többsége békét akar, s ezt mindinkább kifejezésre is juttatja. Ebben a magyar külpolitika jelentős, nemzetközileg megbecsült szerepet játszik. Sajnos, a geopolitikai környezetünkben nem ezt látjuk, hanem a nagytőke által követelt háborúsdit és fegyverkezést, holott a tényállás számbavétele, visszavetítve a harc eddigi menetére, az érthetetlennek tűnő kérdésekre is ad betájoló választ, s alapvetően meghatározza a követendő irányvonalat.

Ezzel tézis- és vázlatszerűen megfogalmaztuk a szemünk előtt zajlott/zajló fejlemények leglényegesebb történelempolitikai vonatkozásait összegező képletet, amelynek kiinduló pontként kell szolgálnia. Természetesen anélkül, hogy teljesnek, véglegesnek tekintenénk. Továbbvíve a gondolatmenetet, még egyértelműbben megállapíthatjuk, sőt a geopolitikai erőviszonyok, lehetőségek függvényében célnak tekinthetjük, lehet és kell is, hogy legyen győztes a háborúban, éspedig végső soron az emberiség a háttérhatalommal szemben. Ez a jelenlegi nemzetközi viszonyokban úgy konkretizálódhat, hogy a kialakuló emberbaráti és békepárti világszövetségnek, amelynek legfőbb ereje Oroszország, győznie kell, győzelemre kell segíteni. A világnak, az emberiségnek magától értetődően az a valódi érdeke, hogy a világméretű szembenállásban az emberbaráti szövetség megerősödjön, megállítsa a háttérhatalmat, győzelmet jelentő békét, vagy kompromisszumot érjen el. A nemzetközi politika, ezen belül a békepolitika különböző okoknál fogva, mintha nem számolna e lehetőséggel, de talán inkább úgy tesz, mintha nem ismerné fel, pedig minél előbb megtörténik, az emberiségnek annál kevesebbet kell szenvednie a kiszélesedő háború, netán nukleáris világháború súlyos következményeitől. A történelempolitikailag felfogott békepárti politikának ebből kell/kellene kiindulnia, ezt kell/kellene hirdetnie, tudatosítania, ezért kell/kellene harcolnia, nem pedig félrevezető mellébeszélést folytatni, avagy jósolgatni.

A fejleményeket részletesebben vizsgálva, megállapítható, hogy e meglátás nem uralkodik, de közvetetten jelen van a világban: a háttérhatalom esetében félelem és gátlástalan akciók, az emberbaráti szövetségben pedig remény és cél formájában. Az előreláthatatlan fejleményekre gondolva, természetesen senki nem vindikálhatja magának a bölcsességet annak biztos megállapítására, hogy egyik fél sem győzhet a jelenlegi, vagy egy kiprovokált világháborúban. Az emberi logika szerint az esetleges nukleáris világháborúra azonban valószínűleg igaz, és tekintsük is annak. Ám remélhetőleg az emberi életet védő ösztönszerű és megfontolt ésszerűség, azaz a nukleáris világháború elkerülése, a háttérben minden félnél a stratégia első pontja, hiszen, ha kimondatlanul is, de fel kell ismerniük, hogy ehhez képest minden más parancsolónak vélt érdek is kicsinyes. Bár az amerikai, azaz a háttérhatalmi álláspont iránt Hirosima és Nagaszaki példája, Szerbia gyengített urános bombázása és ugyanilyen fegyver Ukrajna rendelkezésére bocsátásának terve, s a mind többször elhangzó figyelmeztetés, hogy a nukleáris világháborúhoz közeledünk, a jogosnál is jogosabb kételyeket vet fel. (Anglia, amely kilépett az EU-ból, most az EU-t meghaladó oroszellenességet, illetve segítőkészséget mutat az ukrajnai nem-ukrán kormány iránt, ami már Oroszország külön figyelmeztetését is kiváltotta. Gyengített urániumot tartalmazó töltényekkel és gránátokkal szereli fel Ukrajnát, ami komoly lépés a nukleáris világháború felé). Jelenleg azonban e tételt hangoztatók, geopolitikai helyzetüktől függetlenül, nem a világméretű nukleáris háborúra gondolnak. Inkább a látszólag orosz-ukrán konfliktusra vonatkoztatják, s ezzel az érveléssel Oroszországot akarják rábírni „a békés megoldásra”, gyakorlatilag a visszavonulásra, miközben Ukrajnát uszítják, pénzelik, felfegyverezik. Más szavakkal, a háttérhatalom szekerét tolják. Nem látják, vagy nem érdekli őket, hogy a háttérhatalom és az előtérben szereplő képviselői a geopolitikai erőviszonyok ismeretében Ukrajnát kezdettől fogva áldozatnak szánták, ha Zelenszkijnek és bandájának másról is mesélnek. Nevetséges volna azt gondolni, hogy Oroszország alulmarad, mert a bekövetkezett háborús fejlemények előrelátása nélkül indította meg a különleges hadműveletet, s amit a hadszíntéren tesz, kényszerből teszi, nem pedig stratégiai meggondolásból. Oroszország tudta, hogy lépésével nem egyedül Ukrajnával kerül szembe, hanem a háttérhatalommal, amelyet az USA, a NATO, az EU, és sajnos a közép-európai országok többsége képvisel.

Hozzá kell tennünk, hogy Magyarország kivételével, bár a „békeharcos” érv nálunk is elhangzik minden szinten és miden nap. A világ jelentős része, nálunk főleg az álbaloldali ellenzék, a háttérhatalom általi hírközlés, az ENSZ és szervei, a közösségi oldalak által irányított gondolati erőtérben él. E hatás messze nem abszolút, de uralkodó. Elérte, hogy a többség 2022 február 24-éből induljon ki, minden előző okot, okozót töröltek a történelemből, így a politikából is. Ezért merül fel látszólag spontán módon jól hangzó, logikusnak tűnő téveszmék tömkelege. Az a fél szorul inkább ilyesmire, amelyik tudja, hogy hazudik, ezért szeretné, ha az emberek mást gondolnának, mint ami a valóságban történik. Elő is állnak afféle hangzatos követeléssel, hogy Putyin és Zelenszkij üljenek tárgyalóasztalhoz, ami mind az előzményeket, mind a különleges hadműveletet háborúvá alakító NATO-beavatkozás tényét, valamint Zelenszkij indíttatásait ismerve, oly naiv elképzelés, hogy cáfolni sem érdemes. Mégis bőven akadnak, akik felülnek neki. Ám erősödőben van, ami jelzi, a háttérhatalmasok attól félnek, hogy az igazságot képviselő fél győz, ők meg jól tudják magukról, meg Zelenszkijről is, hogy folyamatosan és arcátlanul hazudnak. Végső soron a Putyin-Zelenszkij tárgyalást igénylik azok is, akik nyíltan kimondják, Oroszország nem győzhet, sőt nem megengedhető, hogy győzzön, stb. Ezek a kimondott szavaik, a gondolataik viszont akörül forognak, hogy Ukrajnának kell győznie. Nálunk is vannak ilyen hangok, s nem is akárkik szájából hallhatjuk, hogy „azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat követelünk”. De egy szó sem esik arról, hogy kiktől követeljük.

Mindez elősegíti a háttérhatalom, köztük a hazai háttérhatalommá vált ellenzék helyzetét, hogy megnevezve, netán megnevezés nélkül is Ukrajnáról, mint megtámadott országról, Oroszországról pedig, mint agresszorról beszélhessen, holott közismert, és ismételjük, ahányszor csak kell, hogy történelempolitikailag fordított a helyzet. Politikusok, politológusok hiába ismételgetik, tagadhatatlan, hogy Oroszország követett el agressziót, s itt pontot tesznek „érvelésük” után. Csak az tagadhatatlan, hogy ők törlik a közelmúlt ismert véres és hódító szándékú oroszellenes eseményeit, a háttérhatalom Oroszország ellen szervezett agresszióit. Ehelyett itthon is, a világban is, de még az ENSZ-ben is azt halljuk egyes magyar politikusoktól is, hogy „miután elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan, hogy Oroszország megtámadott egy szomszédos szuverén államot, nem zárulhat ez a háború azzal, hogy Oroszország egészében tudta teljesíteni a háborús célkitűzéseit … muszáj megüzenni, egyértelművé tenni Oroszországnak, hogy átlépte ezzel a Rubicont és így nem lehet rendezni a konfliktusokat a mai világunkban.” Mintha valami háttérhatalmi főmuftit hallanánk, avagy akár magát Zelenszkijt. Akik efféle fensőbbséges állításokkal állnak a világ elé, tudniuk kellene, nyilván tudják is, hogy dolgok nem így működnek. Béke akkor lesz, ha Oroszország biztonsági érdekeit tiszteletben tartják. Mi viszont ne lépjük át a vörös vonalat továbbra sem, s akkor sem, ha a háttérhatalom zsoldjába szegődött szövetségeseink már átlépték és kórusban sürgetik, hogy kövessük őket. Kételyeiket rejtik a szavak mögé, amit az is mutat, hogy amennyire csak tudják, akadályozzák, tiltják az orosz hírközlő eszközök elérését. A most elfogadott tizenegyedik szankciós csomag további öt orosz médium műsorszórási engedélyét függeszti fel az EU-ban. A globális és a hazai háttérhatalom általi félretájékoztatás már olyan méreteket öltött, hogy be kell következnie a robbanásszerű felismerésnek: az igazsághoz csak akkor juthatunk el, ha meghallgatjuk a mindkét felet. Még alig érzékelhető, de a világgal együtt úton vagyunk efelé. Jó lenne, ha minél nagyobb egységben, s világtörténelmet és saját lehetőségeinket történelempolitikai szemlélettel értékelve haladhatnánk.

Meddig terjed az ellenzék jogköre?

Tudatunk védelmében e kérdés is parancsolóan megválaszolandó, hiszen az ellenzék fő képviselői már régóta politikai, szellemi, erkölcsi polgárháborút vívnak a magyarok ellen. Sikereiktől megszédülve, napjainkban bejelentették, hazafias kötelességüknek tartják, hogy az EU-ban szembeforduljanak Magyarországgal! Világos tehát, már nem az a tisztázandó, hogy átlépték-e az írott és íratlan jogkörüket, hanem, hogy e bűntényük milyen mulasztást nem tűrő következményeket von maga után. Az ellenzék alatt ugyanazokat az álbaloldaliakat értjük, akik elszámoltatását a rendszerváltás óta a jobboldali erők a választási kampányaikban annyiszor beígérték, de a hatalom birtokában említeni is elfelejtik. Sőt sajnáltatják magukat, hogy lám, még mindig a Gyurcsányék ellen kell harcolniuk, mintha ebben valaki más lenne a ludas. Ha megtörtént volna elszámoltatásuk, ma sokkal könnyebb lenne visszaverni a háttérhatalmi ügynökökké vált EU-vezetők támadásait, akikkel szövetkeztek. Ideje megértenünk, tőkés rendszerben élünk, ahol a tőkés a tőkést általában nem számoltatja el! (Az EU-ban ez jelenleg a legarcátlanabb módon érvényesül még a köztörvényes bűnöket elkövetők esetében is). Baloldalnak minősítésük is a rendszerváltás óta uralkodó szembeszökő politikai tévedés, de inkább megtévesztés. Ugyanis a tőkés rendszer hívei, akárcsak a kormányerők, tehát ők is jobboldaliak. Ennek egyértelmű megállapítása kulcskérdés, ám akkor se tévesszük szem elől, fennáll nagy különbség közöttük, amit mindenki tapasztalhat. A kormányerők nemzeti beállítottságúak, mutatnak szociális érzékenységet, a békepolitika hívei. Az ellenzékiek nem véletlenül kapták a dollárbaloldal elnevezést, a globálisnak vélt háttérhatalom képviselői, nemzetellenesek, háborúpártiak. Taktikailag nem tiltakoznak a baloldali, a dollárbaloldali, sőt a kommunista minősítés ellen sem, ezzel feledtetik háttérhatalmi elkötelezettségüket, de álbaloldaliak. Ezért a politika és a politológia súlyosan téved, amikor lekommunistázza őket, ahelyett, hogy utánanézne, kik is ők és nevükön nevezné őket. A történelmi baloldal ugyanis a tőkés társadalomi rendszerrel áll szemben, azt akarta/akarja mássá változtatni, eltörölni, nem pedig „a múltat”. Az internacionáléban a tabula rasa-t a múlt eltörlésének fordították, s azóta a sekélyes politikusok és politológusok ezen élesítik a nyelvüket, félrevezetve önmagukat, s felelőtlenül a közvéleményt is.

A történelmi baloldalt nálunk ma kizárólag a Munkáspárt képviseli, amely egy lapon sem említhető az álbaloldaliakkal, a tőkés társadalom szerves részével. Állásfoglalásai megfontoltak, reálisak, történelempolitikailag indokoltak. Szavazók, figyelem! Nagyon hiányoznak az Országgyűlésből. Más értékelést kell kapnia a Mi Hazánk Mozgalomnak, a Magyarok Világszövetségének, a HVIM-nek és egy sor jelentős hazafias és állampolgári ellenzéki szervezetnek, amelyek egyre inkább hallatnak magukról. Őket azonban mindkét oldal elhanyagolja. Az álbaloldal eljárása érthető, a jobboldalé nem, hiszen a hazai és a nemzetközi erőviszonyok alakulását nézve, a számára egyre szükségesebb, a saját véleményük mellett kitartó, de éppen ezért megbízható szövetségesekről mond le, bizonytalan és elvtelen erőkben keresve támogatókat.

A nemzeti egységet erősítő szövetségi politika annál szükségesebb, mivel az álbaloldali ellenzék, a háttérhatalom közvetlen politikai, szervezeti és pénzügyi támogatását élvezve, polgárháborús kihívásként ellenséggé nyilvánította önmagát. Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba, Horn Gábor, Niedermüller Péter, Karácsony Gergely, Márki-Zay Péter, Donáth Anna, Szabó Tímea, Jávor Benedek és mások évek óta értésünkre adták, vezéreik most ki is jelentik, hazafias kötelességüknek tekintik elősegíteni, hogy az EU Magyarországot hátrányosan diszkriminálja, ne adja meg azt sem, ami alanyi jogon jár, sőt jogai csorbításával büntesse, akadályozza meg a paksi bővítést, és sorolhatnánk. Eleinte még kötötték az ebet a karóhoz, hogy csak a kormány ellen harcolnak. Csakhogy a vak is látja, ez is kifejezetten országellenes álláspont, bonyolult nemzetközi helyzetben akadályozza a kormány tevékenységét. Ezt ők maguk is ők elismerik. Innen már csak pár lépés, hogy fegyverrel forduljanak ország és nép ellen. El is rajtoltak a polgárháborús irányba, s nyíltan követelik, hogy áldozzuk katonáinkat idegen országban, Ukrajnában, a még idegenebb háttérhatalmi érdekekért! Mintha nem is magyarok lennének. Karácsony Gergely pedig már hadba is léptetett bennünket Oroszországgal. Karácsony üzelmeit, nyílt összejátszását a hazai és a globális háttérhatalommal, pénzügyi és gazdasági károkozását, önállósult „fővárosi” műkedvelő kül- és belpolitika folytatását, nem elég leleplezni, kifigurázni és helyteleníteni. Nem állunk háborúban Oroszországgal, tény viszont, hogy Karácsony, mint Budapest főpolgármestere, ahelyett, hogy tisztességgel ellátná a posztját, háborúban áll Magyarországgal!

Mindez világos a magyar közvélemény előtt. Ennek okán már nem a kormány által május végén meghirdetett „figyelemfelhívó kampányt” kellene indítani, hanem sokkal komolyabb lépést tenni végre ellenük. Az illetékes szerveinknek, de az Országgyűlésnek és a kormánynak miért csak ennyire telik? A nyilvánvaló kártékony, ellenséges gyakorlat elé már régen akadályokat kellett volna gördíteni, el kellett volna lehetetleníteni. Ugyanaz a tehetetlenség folytatódik, amivel Karácsony Gergely megválasztását igazolhatatlanul és jóvátehetetlenül elnézték. Reméljük és elvárjuk, hogy a külföldi pénzelésük kapcsán most beindult ÁSZ vizsgálatot következetesen végigviszik. Ugyanakkor a magyarellenes ellenzéki vezetőiket, ahogy eddig sem, most sem akadályozza senki abban, hogy tartsák magukat álláspontjukhoz, s rukkoljanak be Zelenszkij kék-sárga zászlaja alá, s zászlótartónak Ursula von der Leyent vigyék magukkal. Nélkülük jobban fogunk boldogulni a piros-fehér-zöld trikolor alatt.

Ha létezik valami, ami mindenki előtt világos, az a béke mindenek fölötti volta, így szükségtelen ennek párszavas folyamatos monoton fakó ismételgetése az ellenzékkel szemben is. Ugyanis a háborúhoz vezető okok és bűnösök megnevezése nélkül az ellenzékkel szemben is egyre kevesebbet ér, nem mozgósít ellenük. Bántó méreteket ölt, az állampolgárokat elaltatja, félrevezeti. Holott az emberek keresik a mérvadó forrásokat, s azoknak hisznek, akik nemcsak a pillanatot, az okozatokat látják, hanem az okokat és okozókat is, és meg is nevezik őket. Ebben felmérhetetlenül hatalmas a felelőssége a sajtónak, hírközlésnek, politológusoknak, politikusoknak, méltóságainknak, vezető szerveinknek. Akkor is, ha a háttérhatalom úgy sem értene belőle, ha megneveznék. Még kevésbé a minduntalan pártfogásba vett Ukrajna nem-ukrán kormánya. De nem róluk van szó, hanem közvéleményünk tudati formálásáról. Május végén a kormány mégis csak kampányt indított, annak érdekében, hogy a magyar emberek is tisztában lehessenek e veszélyekkel. „Minden magyar embernek joga van tudni, hogy milyen veszélyekkel jár a háborúpárti álláspont” – mondta az illetékes a bejelentésben. Igaz, ám efféle kampány eddig is folyt. Az illetékes kormányszerveknek éreznie kellene, hogy ide már nem kampány kell. A hosszú ideje nyilvánvaló igazságok-igazságtalanságok állandósult ismételgetése bosszantóvá válik. Sőt, váddá alakul: a kétharmad birtokában a „felvilágosításon” túl miért nem lépnek fel hatékonyabban.

Az álbaloldaliak tiltakoznak, hogy ne legyen hazaárulózás. Ezzel egyet lehet érteni, egy feltétellel: ne legyen hazaárulás! Ám amíg van, addig csak legyen hazaárulózás, minél hangosabb, sőt vonjon is végre maga után megfelelő súlyú büntetést. A tény, hogy az álbaloldali ellenzék újnak tűnő fogalmazásban adja elő a vádaskodásait, nem jelenti, hogy az ellene folyó kampányt kell újabb szintre léptetni. A kormányzati szerveknek végre a gyakorlatban kell érvényesíteni az elvet, hogy a nemzeti érdekeink védelme szempontjából az ellenzékiség nem jár kevesebb felelősséggel, mint a kormányzás. Ehelyett elnézik, hogy Karácsony Gergely városállammá növeli Budapestet, amely a kormánytól nemcsak elkülönülő, hanem kifejezetten szembenálló önálló kül- és belpolitikát folytat. Alig tesznek ellene valamit, azon kívül, hogy elítélően beszélnek róla. Későn lesz akkor kapkodni, amikor majd már nem csak a főváros forog veszélyben.

Semmiféle jogállami keret nem teszi lehetővé, hogy az EU-ban Magyarország ellen szavazzanak és áskálódjanak, ténylegesen pénzért árulják a hazát, akadályozzák a kormány tevékenységét, országunk haladását, a belpolitikában pedig társadalmi feszültséget állandósítsanak. Következetesen és évek óta. Mintha nem is magyarok lennének. Egyetlen más ország ellenzéke nem teszi ezt. Elítélő vélemény bőven van, de a tett hiánycikk. Tudatában kellene lenni, hogy a hazaárulás ellen már rég nem kampányban, felvilágosításban kell gondolkodni, hanem tettekben, ami jogállamban nehogy nem tilos, hanem törvényszabta.

Európai-e az Európai Unió?

Az EU jelenlegi vezetésének az európai, s az általános emberi értékeket feladó-eláruló, háttérhatalmi érdekeket szolgáló zsarnokká válását tapasztalva, e kérdésre holtbiztosan NEM a válasz. Ahhoz a történelmi határhoz érkeztünk, hogy a fenti alcím helyett teljes joggal írhatnánk ezt is: „Köztörvényes bűnözők az EU élén”. Az EU-vezetés megirigyelte az USA demokrácia exportjának „sikerét”, s a hatáskörét eddig is messze túllépő Európai Bizottság immár a demokrácia elvének védelmében lép fel. Azelőtt uniós jogszabály valós, vagy vélt megsértésére válaszul indította kötelezettségszegési eljárásait a tagállamok ellen, most áttér a demokrácia elvének megsértése miatti büntetőeljárásra. Lehetővé akarja tenni a közelgő választások befolyásolását, azaz a demokrácia jelszava alatt magát a demokráciát veszélyezteti, már ha maradt még ilyen az EU-ban. Amennyiben az EU Bírósága elfogadja e fordulatot, az EB-nek, nyílik rá lehetősége, hogy a tagállamokban a demokrácia őrének jogcímén eljárva, sértse az unió alapvető értékeit. Immár súlyosan sérti azzal is, hogy az EU alaptörvényei nem írják elő katonai tevékenység finanszírozását közvetlenül az uniós költségvetésből, de ezt teszi. Egy nem EU-tag, a geopolitikailag EU-tagállamokból álló környezetével szemben agresszív országnak törvénytelenül és számolatlanul ömlesztik a pénzt, miközben az EU vezető pozícióiba ültetett közönséges bűnözőik a nekünk törvényesen járó pénzek kifizetését megtagadják. Egyidejűleg létrehozták az EU-NATO koordinációs törzskart, ami pedig a fentiekkel összhangban álló félkatonai tömbbé alakulását jelzi.

E birodalmi „fejlődési” vonalat látva, indokolt visszaemlékezni, hogy már a létrejöttének körülményei között is kételyek tömkelege merült fel, amelyek belépésünk táján felerősödtek, s eleve csorbított jogokkal is vettek fel bennünket. Azóta e kételyek növekedtek, súlyosbodtak, s mára uralkodóvá váltak. Még 2005 áprilisában a Havi Magyar Fórumban „Európai lesz-e az Európai Unió?” címmel jelentettünk meg e fejleményekre figyelmeztető tanulmányunkat. Az akkor már körvonalazódó szándékokat felsorakoztatva, levontuk a következtetést, hogy jogi, vallási, gazdasági, külpolitikai, katonai, geopolitikai, de magyar vonatkozásban sem európai és nem is lesz az. Nemzetközi téren sem európai lesz, hanem háttérhatalmi eszközzé válik. Sajnos, előrelátásaink úgy valósultak meg, mintha csak irányelvnek tekintették volna írásunkat, s ma már hivatalos politikai vonallá váltak, maguk alá temették az EU-t.

Az elkorcsosulás alapvető oka, hogy az alapító atyákat követő vezetőik céltudatosan tették, vagy nem tették, mindazt, amit tapasztalunk részükről. A jelenlegi vezetők is az európai nemzetekkel és értékekkel szembenálló idegen célokat követtek és követnek, mindaddig, amíg a helyükön maradnak. S hogy ezt büntetlenül tehessék, a saját védelmükről időben és körültekintően gondoskodtak. A Lisszaboni szerződéshez 2009-ben csendben csatoltak egy jegyzőkönyvet az Európai Közösségek kiváltságairól és mentességéről. Ebben szerepel, hogy az EU brüsszeli helyiségeit és épületeit a hatóságoknak nem szabad átkutatni, a hivatalnokok pedig „hivatalos minőségükben végrehajtott cselekedeteik tekintetében, szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozásaikat is beleértve, mentességet élveznek a bírósági eljárások alól. Ez a mentesség hivataluk megszűnését követően is megilleti őket”. Azaz, tehetnek, amit akarnak, mentesülnek minden felelősség alól, s nyugdíjasként sem büntethetőek! Az azóta folyó és most kirobbant korrupciós műveletekre tehát eleve készültek, amit bizonyít, hogy Eva Kaili, az Európai Parlament görög szocialista alelnöke, a kipattant korrupciós és befolyásszerzési botrány letartóztatott fő gyanúsítottja gyorsan kikerült a luxusbörtönből, házi őrizetének a feloldását is kérte, s európai parlamenti képviselőként szeretné folytatni.

Az EP illetékes részlege szégyentelenül meg is magyarázta, erre van lehetősége, mert a többi meggyanúsított képviselő is az EP tagja maradt, a tisztséggel járó jogokkal! Ezzel megerősítik, törvény fölé helyezik önmagukat. Valójában törvényen kívül helyezték önmagukat, s a választóknak, a tagállamoknak így is kell kezelni őket. Ez az ő „jogállamuk”. E rátarti hamis tudat miatt immár ésszerűt alig látunk tőlük, viszont ontják tovább az ésszerűtlenségek sorozatát, minek következtében az EU legtöbb országában a nemzeti tudati szint süllyedése társadalmi válságot idézett elő, a közbiztonság pedig oly mértékben leromlott, hogy nemzetbiztonsági fenyegetést képez. Az illegális betolakodókkal szemben nincs intézkedés, sőt az általuk elkövetett erőszak és gyilkosságok ellenére rokonszenvet próbálnak ébreszteni irántuk és sajnáltatják őket. Mi több, egy sor országban céllövészetre és támadó sportokra tanítják őket, akárcsak egyes helyeken a cigányokat, s ugyanakkor az európai zsidók felfegyverzését is ösztönzik. Mindez nem is irányulhat senki más, mint a saját népeik, s az európaiak ellen. Rég el is idegenedtek a népektől. Ők már nem európaiak, lehet, hogy nem is voltak, s ennek okán Európa sem európai, sőt vészjóslóan egyre kevésbé emberi. Senkit nem képviselnek, csak a háttérhatalommal szövetkezett saját korrupciós maffia-hálózatukat. A nemzetektől elidegenedett szabadkőműves, bankár, zsidó háttérhatalom ügynökei, akik azt az alapszabályt követik, azzal vádold ellenfeleidet, amit te magad teszel. De tőkés a tőkést nem számoltatja el.

Az emlegetett múltat már csak azért se töröljük el, mert az EU-t és a NATO-t egyre inkább emlékeztetni kell rá, hogy a KGST-ben, a Varsói Szerződésben nem voltunk kitéve ellenséges támadásoknak és büntetéseknek. Nem kellett hosszadalmas politikai harcot vívnunk azért, hogy a jogszerű követeléseink teljesüljenek. S amikor efféle törekvés akárcsak kiérződött, Magyarország e szervezetekben sem riadt vissza a küllőfelezéstől. Most is helyesen ragaszkodunk e történelmi hagyományainkhoz, védjük a nemzeti érdekeinket. A NATO nemcsak nem ítélte el a nemzetidegen ukrajnai kormány részéről immár nem először felvetett tervet, hogy Magyarország büntetéseképpen robbantsák fel a Barátság olajvezetéket, de még csak nem is kommentálta az egyik tagállama elleni támadás tervét. Pedig ha ez bekövetkezik, nemcsak nekünk, hanem más tagállamoknak is helyrehozhatatlan károkat okoz. Vetessük tudomásul az EU-val és szövetségeseinkkel, hogy a jogállamiságot mi védelmezzük az ő törvénytelen és igazságtalan eljárásaikkal és támadásaikkal szemben. Az Oroszország ellen minden jogalap nélkül most elfogadott tizenegyedik szankciós csomag már bünteti „azokat a harmadik országokat, amelyek segítenek Oroszországnak kijátszani a kereskedelmi korlátozásokat.” Leyen köztörvényes bűnöző eddig 70 milliárd Euró közös pénzünket adta oda törvénytelenül Zelenszkijnek (Nem Ukrajnának!) és most újabb 50 milliárdot akar a tagállamok nyakába akasztani Zelenszkij javára. És senki nem képes elszámoltatni. Orbán Viktor jogosan tette fel Veszprémben úgy a kérdést, hogy ha nem tudja teljesíteni eredeti küldetését, akkor mi végre az Európai Unió? A jelenlegi vezetésnek, Ursula von der Leyennel az élén a börtönben van a helye. Ha nem ennek tudatában járunk el, a vesztesek között leszünk.

Az európai tudat védelmében hirdetnünk kell, hogy amikor Németország háttérhatalmi igénynek engedelmeskedve, hagyja ismét szembefordítani önmagát Oroszországgal, és a valaha általa leigázott Lengyelország is vakon követi, Európa pedig lemond Oroszországgal való éltető együttműködésről, a saját sírjukat ássák. Jelenleg úgy néz ki, téveszmék és köztörvényes bűnözés bénította meg az európai cselekvésképességet, tudatos, vagy tudatlan árulástól hipnotizáltan járják a halálutat, s ezt csak akkor veszik majd észre, amikor az első rögök dübörögni fognak a közös koporsónkon. A harc tehát az emberiségért, Európáért folyik. A magyar kormány teljes joggal hadakozik mindezek ellen, harcol a történelmi emberi Európa, az európai tudat újjászületéséért. E harc értünk is folyik, s mindenkinek, aki ezt belátja, minden segítséget meg kell adni ahhoz, hogy együtt győztesek legyünk e harcban.

Tegyünk együtt a magyar Magyarországért

Tudati felkészülésünk része annak ismerete, hogy számunkra fájó tényeket képes teremteni a történelem, de nem a történelem a hibás. A nemzetünk kivégzését helybenhagyó trianoni, majd súlyosbító párizsi szerződés mögött, valamint a javadalmazott szomszédjaink mögött bizonyítottan mindig ott álltak a háttérhatalom érdekeit érvényesítő bankár-kaszt, szabadkőműves-zsidó ügynökök, ahogy a jelenlegi hazai és nemzetközi fejlemények mögött is ugyanők bújnak meg. Elmulasztjuk felhánytorgatni, pedig miattuk kényszerülünk magyar-magyar kapcsolatokról beszélni, vagy olyan szívfájdító történelmi-földrajzi közléseket hallani, hogy Csáktornyánál, a szlovén-horvát határon, gyülekeznek a migránsok. A minap pedig a Bukaresti Kilencek (Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Litvánia, Lettország, Észtország és Bulgária) államfői, pont Trianon évfordulója táján tartottak elnöki összejövetelt Pozsonyban, persze a NATO-főtitkár részvételével. A magyar koronázási városban, trianoni javadalmazott országok részvételével: egyikük nagyobb részt kapott Magyarországból, mint amennyit nekünk meghagytak, másikuk tisztán magyar területből jött létre és fővárost is tőlünk kapott, de még a velünk együtt vesztes is kapott országunkból területet. Most meg azért gyűltek össze velünk együtt, hogy az akkor még nem is létezett Ukrajnának, amely mégis ugyancsak bitorolja valamikori hazánk egy részét, biztosítsuk a szuverenitását és területi integritását, amivel soha nem rendelkezett, hiszen soha nem volt független; most sem az, hanem amerikai gyarmat. Őket azonban ez nem zavarja, átírják a történelmet: visszamenőleg megalapítanak szavakban egy szuverén ukrán államot. Ez képezi az összegyűltek első súlyos politikai balfogását. A második: támogatják Ukrajnát a béke megteremtésében, az önmaga által meghatározott feltételek mellett, s e támogatás addig tart majd, amíg szükséges. Összeszámolni sem lehet, hány kérdőjelet lehetne tenni e megállapításban. Hihetetlen, hogy okosnak tartott emberek ilyen lehetetlen igénnyel állnak a világ elé. Túlteljesítik még a háttérhatalom követelését is. Ám még itt sem álltak le, íme, a harmadik: közös közleményben rágalmazzák, támadják, de még fenyegetik is Oroszországot. Kilenc elnök és egy főtitkár, így ahogy voltak, teljes összhangban tragikomikusan eltekintenek a múlt, benne a magyar múlt történelmi tényeitől. Nem tudnák, hogy nem a múlt meghamisítása érdekünkben, hanem a történelmi igazság? Idézzük fel Dsida Jenő sorait, aki úgy fejezte ki ezt, mint senki más: Fáj a földnek és fáj a napnak/ s a mindenségnek fáj dalom,/ de aki nem volt még magyar,/ nem tudja, mi a fájdalom!

A fegyverszállítást és a háborúba lépést megtagadtuk, s minden ellenszélben tartsunk is ki mellette, ország, nép, kormány, állampolgár – együtt. A jelenlegi erőviszonyok között együtt is fizetjük ennek „árát”, a magyar közvélemény ukránosítását, a túlméretezett humanitárius és sok másféle el-elhallgatott segítségnyújtást a nemzetidegen ukrajnai kormánynak, de nem az ukrán népnek. (Tankjaikhoz tőlünk kapnak Dízel-üzemanyagot). A hazafiaknak fokozatosan, de mindenképpen le kell építeniük mindezt, bár előfordulhat, hogy ehhez egyes kormányzati szervek ellenállásába is ütköznek, amelyek jelenleg, enyhén szólva, fonák módon annál jobban kedvelik az ukrajnai kormányt, minél inkább ellenségként kezel bennünket. E nagyon is szükséges leépítés azonban semmiképpen nem jelenthet együttműködést az álbaloldali ellenzékkel.

Jövőnket tervezte, s ugyancsak az álbaloldali ellenzékkel egyetértés minden gyanúját eloszlatva, ki kell térni a tiltakozásuk egyik ellentmondásos célpontjára, nevezetesen a tervünkre, hogy akkumulátor-gyártó nagyhatalommá akarunk válni. Ellentmondásos, mert egyrészt az ellenzék már rég azzá tett volna bennünket. Megjegyzéseinkkel nem őket támogatjuk. Lássuk be, nagyobb, sőt talán össztársadalmi elfogadottságnak örvendene, ha természeti, termelési és szellemi hagyományainkat, adottságainkat követve, nem a számtalan tekintetben másoktól függő akkumulátor, hanem az alapvetően önmagunktól függő élelmiszer nagyhatalommá akarnánk válni. Nem az ellenzék támadásai miatt, hanem mert az élelmiszer sohasem lesz kevésbé hatékony fegyver a nemzetközi piacon, mint az akkumulátor, amelynek sokan kétesnek tekintik a jövőjét. Az akkumulátor gyár szükségszerűen termőföldet foglal el, az élelmiszertermelés pedig e meglévő kincsünket kamatoztatná. A környezetvédelem szempontjából pedig összehasonlíthatatlanok, mivel az élelmiszer összhangban állana vele, miközben az akkumulátor esetében ez minimum kérdéses. Ráadásul az élelmiszer a mi kezünkben van, de az akkumulátor nem. Óriási összegekkel járulunk hozzá a multinacionális cégek letelepüléséhez, amelyek a saját érdekeiket követik, s a közművesítés is főleg minket terhel. Körvonalazódik, hogy az akkumulátor gyárak munkaerővel ellátása a fokozódó lakosságcsere irányába hat. Nem is beszélve a hozzájuk tucatnyi módon csatlakozó belső élelmesekről és élősködőkről. Az akkumulátor hasznán osztoznunk kell, az élelmiszeriparé az országban marad. Tagadhatatlan, hogy haladni kell a korral, haladjunk is. De mindig a mértékarány a legjobb mérce. Az akkumulátor veszélyekkel jár és átmenetinek bizonyulhat. Az élelmiszer biztonságot ad és veszélytelen. Az emberiséget nem az akkumulátor, hanem az élelmiszer hiánya fenyegeti, s ha meg kell menteni, nem is az akkumulátor menti meg, hanem az élelmiszer.

A kormány birkózik, nem is sikertelenül a háttérhatalom és az ellenzék egyéb ellenakcióival is, de esetenként elősegíti a sikerüket. Tisztában vagyunk kis országunk lehetőségeivel, s hogy nem tudunk minden természetes és megrendezett világtendenciát elkerülni, de már ez a messze nem teljes kis lista is fenyegető a magyar megmaradásra nézve. Egy dolgot nem tehet sem az ország, sem a nemzet, sem a kormány: passzívnak maradni. Erő csak együtt vagyunk! Tömegtámogatást kellene igényelnie, szerveznie a nyugodt jövőnk biztosításához.

Addig is álljunk a sarkunkra a még lényegesebb kérdésben, mondjuk ki, s tartsunk is ki mellette mindaddig, amíg szükséges, hogy a tévében, politikai kijelentésekben elhangzottakkal szemben, NEM hívjuk, NEM várjuk szeretettel a hazájukból önvédelmi, vagy országvédő harc helyett tóduló, s üdvrivalgással és minden földi jóval fogadott ukrajnai menekülteknek minősített, de ismeretlen tömeget, sem az ugyancsak máris hatalmas kínai kolóniát szaporító betolakodókat. Sem a megfutamodó főleg német, de holland, svéd és más menekülőknek nevezetteket, avagy a KSH statisztikája szerinti már 80 ezer felett lévő indiai, pakisztáni és más külföldi munkavállalási engedély nélkül betelepedni engedett munkavállalókat sem. Ugyancsak a KSH adatai szerint riasztó a külföldiek ingatlan vásárlása az országban. Főleg kínaiak (a felvásárlók több mint 30%-a), ukrán, izraeli, amerikai, holland, német (egyikőjük egy teljes kis falut megvásárolt) és más külföldiek, de még a szomszédjaink is tömegesen ezt teszik! Főleg Budapesten, de a nagyobb városokban és vidéken is. Dübörög az építőipar, s a fővárosban tömegével nőnek ki a modern lakóparkok, egyelőre üres iroda- és lakóházak; kiknek szánják őket? Csak nem ugyanezeknek, avagy a Gyurcsányék által betelepíteni szándékozott „egymillió ázsiainak”, illetve a folyamatosan csendben betolakodó közel-keletieknek? Mindez jogosan szüli, vagy újratermeli az antiszemitizmust, rasszizmust és más nemkívánatos jelenségeket, amelyekre hivatkozva tovább növelik a magyar állampolgárokét meghaladó jogaikat. Három ország van, amelyek egybehangzóan nyíltan kölcsönösség nélküli előnyt várnak el, sőt követelnek, nemcsak tőlünk, mindenkitől: az USA, Izrael és a jelenlegi Ukrajna. Az USA-t a zsidó-szabadkőműves bankárkaszt, azaz a háttérhatalom irányítja. Jelenlegi budapesti nagykövetük helytartóként viselkedik, már rég rászolgált a kiutasításra. Izraelben, természetesen, zsidók vannak kormányon, ezen nincs mit kifogásolnunk. Annál inkább Ukrajna esetében, amelynek nagyrészt zsidókból álló nemzetidegen kormánya van, ami szolgál magyarázattal gátlástalan politikájukra, s kiprovokálta az orosz különleges hadműveletet. Nemzetközi összetartásuk egyre nyilvánvalóbb. Közös vonásuk, a rasszista felsőbbségi tudat, amivel minden történelempolitikai elemzésnek a komolynál is komolyabban kell számolnia. A magyar politika nem vádolható azzal, hogy ezt nem teszi, csakhogy rossz előjellel. Legutóbb is Izrael mellé állt nemzetközi bíróságon, azaz a palesztinokkal szembefordult. A honféltő magyar hazafiak viszont különösen nem örülnek annak, hogy Európában mi adunk helyet és magyar állampolgároknak nem járó előjogokat, mi több, törvényi védelmet (zéró tolerancia mindössze egyetlen izmussal, az antiszemitizmussal szemben) az Európában legnagyobb izraeli diaszpórának, s külföldi fórumokon szenvedélyesen védelmezzük Izraelt minden más országgal és nemzetközi szervezettel szemben. Ez bizony magyarázatra szorul.

Súlyosbítja mindezt a körülmény, hogy Budapest és a nagyobb városok, tele vannak idegen nyelvű és tulajdonú magániskolákkal, amelyek a Soros-féle CEU-val és a Zsigmond királyról Milton Friedmanra átnevezett, s nemzetidegeneknek átengedett egyetemmel, valamint más nemzetidegen oktatási intézményekkel. Nem magyarságot oktatnak, nem magyar hazafiakat nevelnek. A kormányszervek mintha nem vennék észre, hogy ugyanolyan betolakodók, mint a migránsok, csak a módszereik eltérőek. Egyáltalán nem biztató előjel a megmaradt magyar közoktatás irányvonalának az állam helyett alapítványokra és kuratóriumokra bízása sem. És mindehhez jönnek még az oktatás pénzügyi kérdései, amelyet nem lenne szabad függővé tenni az EU-tól.

A nagy baj tehát nemcsak körvonalazódik, hanem kialakult, ahogy ezt az ellenzék által tanár-diák tüntetésnek beállított felforgatás sikere is mutatja. Félő, hogy az idegenimádat közvetve kedvezőtlenül befolyásolja a széleskörű, népszerű és eredményes családtámogatási intézkedések megvalósulását is. A magyar hazafiak mindezt már sokszor szóvá tették a kormányoknak, de nemhogy megértést, figyelmet sem kaptak. Lettek is belőlük történelmünkben ismert tragédiák. Jelenleg is nemcsak a veszélye áll fenn, hogy a háttérhatalom eszközeivé válhatnak, hanem azon a ponton vannak, hogy azzá is válnak.

Mindezek okán a külföldi így, vagy úgy betolakodók nem szívesen látottak! Ahogy az ismert kisebbségek és másságok, élelmesek és élősködők intézményes segítséggel zajló rohamos szaporítása sem. Fájdalmas, hogy eközben, s többek között az említettek miatt, magyarok vándorolnak el Magyarországról. Különösen annak a több mint sejtése mellett, hogy a kormányszervek is a hívás és szaporítás, illetve a kiengedés szellemében járnak el. Mindegyik súlyos hiba. Összességében ugyanis a nemzetiségi összetétel lassúnak nem nevezhető gyökeres változtatása zajlik a magyarság terhére, amire senki nem kért felhatalmazást, nem is kaphatott, de önhatalmúlag törvénytelenül megteszi. Ez az út nem a helyes politikai jelszóként szerepeltetett magyar Magyarország felé vezet, hanem ellenkező irányba. Nem elemi érdekünk még azoknak az idegeneknek a befogadása sem, akik nyelvünket megtanulják, kultúránkat tiszteletben tartják, nemzetünk felemelkedése érdekében dolgozni hajlandóak. A mai világban az ilyenek ritkábbak, mint a fehér holló, de róluk, csak róluk, mint egyénekről lehet szó. Azért részletezzük a problémakört, hogy jusson el a tudatunkig, mindez ma már nem kérdés, hanem égető és sürgető napi probléma, amelybe minden magyar hazafi nemcsak beleszólhat, hanem, sajnos, e fejleményeket látva, a magyar megmaradás érdekében ezt kötelességének is kell tekintenie, s alkotmányos joga is van rá. Ha pedig a kormányzat ilyen irányú hazai és külföldi nyomásnak kitéve teszi, vagy nézi el mindezt, erősítesse meg e hazafias álláspontot nemzeti konzultációval, törvényileg, vagy más hatékony módon. Ezt minden intés nélkül ugyanígy kellett volna felfognia valamennyi illetékesnek kezdettől fogva. E gondolatnak és tettnek nem kell irányulnia senki ellen sem; a magyarság védelmére annál inkább és törhetetlen következetességgel. Ezt pedig mindenkinek meg kell értenie, hiszen minden más nemzetnek is a legtermészetesebb elemi érdeke, s általában a nemzetközi jogi és emberi normák keretében erre is törekszik. Ennek sokoldalú elismerése és érvényesítése önmagában is járhatóbbá kövezné még a nemzetközi béke útját is. Törhetetlen figyelemmel védjük tudatunkat, s tegyünk meg mindent az emberiség figyelmének háttérhatalmi félrevezetése ellen.

Márpedig az EU is újabb magyarellenes lépésre akar rákényszeríteni bennünket, előállva ismét azzal az általunk már egyszer visszautasított javaslatával, hogy a Nyugat-Európában önkényesen és törvénytelenül befogadott betolakodó migránsokat kötelező szolidaritást követelve, osszák el a tagállamok között. Az ezt megtagadó tagállamot pedig pénzbüntetésre ítélik. Az EZ az önmaga által elkövetett hibákért, a tagállamokat akarja így, vagy úgy de büntetni. E törvénytelen eljárás a magyarság számára jelentené a legsúlyosabb tragédiát. Ezért rendíthetetlenül vissza kell utasítanunk, s ennek megakadályozásához a legszélesebb és leghatározottabb támogatást kell nyújtanunk a kormánynak, legyen az újabb békemenet, vagy nemzeti konzultáció, avagy más célszerű eljárás. (Ezzel együtt ismét megjelent a nem akarunk „bevándorló ország” lenni értelmetlen kifejezés, amit szajkóz mindenki. Ez már nem írható a háttérhatalom számlájára! Sajnálják azt a „k” betűt? Miért nem bevándorlók országa, vagy valami már értelmes? Az a megfogalmazás pedig kifejezetten káros, hogy „mi döntjük el, kivel akarunk együtt élni.” Túl azon, hogy a „mi” olyasmit érzékeltet, hogy mi valamennyien, ami nem igaz, a magyar hazafiak nem akarnak senkivel sem együtt élni, amit pedig e fogalmazás megengedően értelmez és, sajnos ennek felel meg a jelenlegi gyakorlat is! Sérti az alaptörvényt, amely kimondja, hogy idegen népesség nem telepíthető be. Ám folyik idegen népességek tömeges betelepítése!)

A magyar hazafiak történelmi folyamatossággal, társadalmi rendszertől függetlenül teszik mindezt szóvá. Miért nem tűnt fel mégsem, sajnos jelenleg sem, az illetékes kormányszerveknek, hogy nem vagyunk nemzetidegenek által kevésbé megszállt ország, mint a nyugat-európai országok. A halálra ítélés szándékával megcsonkított kis országot védjük meg a magunk számára, mások meg hagyják meg nekünk! A magyar hazafiak nem akarnak egy lépést sem tovább a szolidaritásnak beállított lopakodó magyarellenes eljárásokban. A célként meghirdetett magyar Magyarország ne csak politikai jelszó legyen, hanem erőskezű egyértelműen magyar nemzeti tudatú országos politikai gyakorlat.

2023-06-25

---

*A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet.