Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.
Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát,
őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában,
s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal,
s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt,
szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét,
Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok
lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat,
és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt,
s mind az örökké élő isten szent születését.
Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg
szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat.
Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák:
"Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak!
Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!"
Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba.
Ámde nekem mi közöm mindehhez, szikla-e, tölgy-e?...
Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,
zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt,
egy hangon, s ajkukról csörgedez el nem apadva
édes szózat, válaszol is Zeusz nagy palotája
istennők liliomhangjára vidám kacagással,
és ezt visszhangozza Olümposz hóboritotta
orma s az isteni termek mind; kieresztik a hangjuk
s zengik az istennők a haláltalanok születését,
kezdve a kezdeteken, Földtől s Égtől kik eredtek,
és kik ezektől, minden jónak az osztogatói.
Zeusszal másodjára, az istenek és a halandók
atyjával kezdik dalukat s vele végzik a Múzsák,
mert nincs nála nagyobb isten, sem erőre kiválóbb.
Embereket s a Gigászokat is kidalolva, Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák.
Zeusz Kronidésznak Píeriában szülte meg őket
Mnémoszüné, az Eleuthér lejtőjén ki királynő,
s ők hoznak feledést a bajokra, nyugalmat a gondban.
Mert szerelemben töltött bölcs Zeusz véle kilenc éjt,
távol a többi haláltalanoktól szent nyoszolyáján,
és hogy az év elmúlt és évszakok új sora indult,
fogytak a holdak s teljes lett nagy száma napoknak,
Mnémoszüné megszülte kilenc egyforma leányát,
kik csak az énekkel gondolva a gondot elűzik,
legmagasabb hófödte olümposzi csúcs közelében.
Ott járják körtáncukat, ott van szép palotájuk,
mellettük van a Vágynak a háza s a szép Khariszoknak.
És ünnep ha virágzik, szép hang hagyja el ajkuk,
mindenség törvényeit éneklik, meg a józan
isteni életmódot, szép hang hagyja el ajkuk.
Akkor szép hangjukkal büszkélkedve felérnek
zengve az isteni dalt az olümposzi csúcsra, köröttük
visszhangozza a föld, kedves zajt ver fel a lábuk,
míg atyjukhoz mennek, Zeuszhoz, az égi királyhoz,
fennmennydörgőhöz, ki parázsló mennyköveket szór,
mert atyján, Kronoszon, diadalt vett, s rendben elosztott
mindent, rangot is egyformán a haláltalanok közt.
Hát minderről zengtek dalt az olümposzi Múzsák,
fenséges Zeusz édes lányai mind a kilencen,
Kleió, Melpomené, Euterpé s véle Thaleia,
Terpszikhoré, Erató, Polühümnia Úrániával,
s Kalliopé, minden nővérénél ki kiválóbb,
mert fényes fejedelmek hű kísérete-társa.
Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok
közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,
ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak
szájából mézízű szó folyik és mikor ítél,
ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság
biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal,
súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.
Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet
könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,
megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.
Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják
hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.
Hát ez a Múzsák szent adománya az emberi nemnek.
Mert csak a Múzsák s messzelövő nagy Phoibosz Apollón
jóvoltából lesznek a dalnokok és citerások,
míg a királyok Zeusz jóvoltából; kit a Múzsák
kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes
szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban
még el nem fásultat, s szenved tőle az ember,
Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak
hírét zengi s a boldog olümposzi isteneket mind,
rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember
vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
Üdv nektek, Zeusz lányai, adjatok énnekem édes
dalt, zengjétek örökkéélők szent születését,
mindazokét, kik eredtek Földtől s csillagos Égtől,
és a sötét Éjtől, s akiket Tenger vize táplált.
Sorra beszéljetek arról, hogy lettek legelőször
istenek, és föld és folyamok, meg a végtelenül nagy
tenger, tágas mennybolt, s fényes csillagok ott fenn,
és kik ezektől lettek, minden jó adományok
osztogatói, az istenek, és köztük hogyan oszlik
meg rang és vagyon és hogy lett az övék az Olümposz.
Ezt mind mondjátok nekem el ti, olümposzi Múzsák,
kezdve a kezdeteken s hogy létre mi jött legelőször.

(...)

HÉSZIODOSZ
(Kr. e. VIII. század...)

...de lehetséges, hogy hosszú élete volt, és még a VII. század korai éveiben is élt, énekelt, tanított. Hamarosan úgy emlékeztek rá Görögország-szerte, hogy Homérosz vetélytársa és versenytársa volt. Még szobor is maradt fenn róluk: szemben állnak egymással lanttal a kezükben, mintha mindkettő mondaná a magáét. Persze, ha a valóságban Homérosz élt volna, legalább 100 évvel korábban élt, mint Hésziodosz. De a hősi eposz élén álló Homérosz a képzelet szülötte, míg a tanító költészet kezdeményezője és példaképe valóban élt. Abból a hamar közismert mendemondából, hogy vetélytársak voltak, azt is ki lehet következtetni, hogy az istenekről, mitológiai történetekről éneklő hősköltészet, az epika kezdete célja szerint szintén ismeretterjesztő volt, hogy a hallgatóság megismerje az istenek és félistenek természetét, és képes legyen szeszélyeik ellen védekezni. Az istenek ismeretterjesztésre szorultak, de legalább ennyire a természet, a gazdálkodás ismerete is tájékoztatást kívánt. Nem csak az volt a fontos tudnivaló, hogy milyen veszélyeket rejt nem ismerni a kiszámíthatatlan istenek szeszélyeit, hanem az is életveszélyes volt, ha a szántóvető nem tudja, mikor helyes elvetni a gabonát, vagy mikor és hogyan lehet eredményesen íjat-nyilat fordítani a vadak ellen. A munkából és munkával élő embernek ugyanolyan fontos volt megismerkedni a gazdálkodás törvényeivel és szokásaival, mint a harcosoknak, vadászoknak megtanulni a fegyveres küzdelem módszereit, amelyeket legszemléletesebben a harcos istenek példáznak. Tehát a szántó-vető embernek olyan fontos volt, amit Hésziodosz a gazdálkodásról tanított, mint a harcos embernek a hősök Homérosz idézte példaadása. - Ezért kellett költői vetélytársakként emlékezni Homéroszra és Hésziodoszra.

Ezekben a trójai háború utáni évszázadokban a görög történelem már a rabszolgatartó gazdálkodás előrehaladott formáit érte el: sem a rabszolgatartó, sem a rabszolga értékrendjében nem volt becsülete a testi munkának. De a szabad embereknek az a rétege, amely - ha szerény körülmények között is - maga gazdálkodott a maga és családja javára, az akarva-akaratlanul megbecsülte a munkát. A szabad szegények elég széles rétege, a kisbirtokos paraszt, a kis műhelyében tevékenykedő kézműves nemcsak becsülte a munkát, hanem örömét is találta az eredményes munkában. Ezekről és ezekhez szólnak Hésziodosz tankölteményei. A munka szellemi megbecsülése az egész világirodalomban Hésziodosszal kezdődik. Minden bizonnyal írt és énekelt más tanító költeményeket is, de épen és hitelesen két maradandó alkotása maradt ránk. Az egyik, akárcsak a hőseposzok jó része az istenekről, a isteni világ bonyolult rendszeréről szól. Címe: "Theogonia" azaz "istenek származása". Valójában ismeretterjesztő rendszerezés énekelhető versekben, hogy a hallgatók ki tudják számítani, mitől féljenek és miben reménykedhetnek az isteni erők közelében. Homérosz eposzai legendás példázatok az imádandó istenekről, Hésziodosz tankölteménye rendszerező hittankönyv. Aki valóban ismerni és érteni kívánja a hajdani görög mítoszvilágot, máig se nélkülözheti Hésziodosz útmutatását az istenek útvesztőiben.

De az ismeretterjesztő műfaj fogalomkörében ennél is sokkal fontosabb és nélkülözhetetlenebb a paraszti munka lehetőségeit és módszereit rendszerező gyakorlati tanácsadás a gazdálkodás világában. Ez az "Erga kai hémerái" azaz a "Munkák és napok". Mindmáig a legfőbb mintája a tanító költészetnek és leghitelesebb dokumentuma ama nagyon régi mezőgazdasági életnek. Ebben a költő a hitelességet azzal támasztja alá, hogy saját életformájáról, törekvéseiről, csalódásairól is vall. Tulajdonképpen ez a szemléletes mestermű az egyetlen hiteles korábrázolás a trójai háború utáni és a görög-perzsa háború előtti évszázadok szabad-szegény embereiről, akik a rabszolgák felett és a rabszolgatartók alatt éltek. A háborúk közkatonái, a városi és falusi élet közemberei ezek voltak. Homéroszt hallgatva a harcos férfi ünnepelte önmagát, Hésziodoszt hallgatva az a dolgozó ember, aki örömét is lelte az eredményes munkában.

Homérosz nyilván sohasem élt, de töméntelen monda örökíti létét, ami nem volt, és egyéniségét, amit egymásra következő nemzedékek találtak ki. Hésziodosz bizonnyal élt, és - ha mesélgettek róla - összehozták Homérosszal is, de a napi munkát dicsőítő, tanító szándékú dalnok sohase lehetett olyan érdekes, mint a csataterek hőseiről és a hajóskalandok kalandorairól szóló költészet. De Homérosz kétes hitelét és Hésziodosz kétségtelenül hiteles történetét nem lehet egymás nélkül felidézni.