Szerethetjük mi, nézők a futballt szívszakadásig, azért alapvetően üzlet az egész. Az érzelmeinkre építve lett az úgy másfél évszázad alatt, mondhatom úgy is, hogy alaposan kinőtte magát. Nincs olyan részlete, amelyet ne érne el a pénz, s olyan sincs, amelynél ne lenne elérhető a világhálón (is), hogy az utcáról beesve bárki (na jó, majdnem akárki...) eljuthat a csúcsra.
Játékos, edző, menedzser, bíró, szertáros és így tovább. Még szerencse, hogy a drukkernek nem kínálnak magas fokú képzést (egyelőre).
Itt van például a játékosmegfigyelő, elegánsabban: scout. A szótári megjelölés szerint alapvetően felderítőről van szó, ami továbbmenve árulkodó, sugallja, hogy a futballélet harc, küzdelem, aminél elengedhetetlenek a pontos ismeretek.
A játékosmegfigyelőknek persze van nemzetközi szervezetük, a szövetségnek honlapja, elvégre ez a 21. század. A felütés nem is lehetne látványosabb: „Bárki tud felderíteni, bárki tud elemezni, bárki tud edzeni, bárki tud menedzselni, de a kérdés az, milyen szinten és milyen minőségben?”
A minőség tényleg fontos, de hogy mindenki alkalmas lenne rá, azt kétlem. Már csak azért is, mert egykor tehetségkutatásról beszéltek, ott kevés volt a megfigyelés, keresni is kellett. Mostanában inkább várják, mint felkutatják a talentumokat, de erről kicsit később. Maradjunk a szervezett kurzusnál, amelynek mottója „Attention to detail”, azaz „középpontban a részletek”. Na ja, régóta tudjuk, hogy ott rejtőzik az ördög (is). Az pedig a korszerűség netovábbja, hogy alapvetően adatokról van szó, s ugyan a hozzáértő szerint sem derülhet fény a motivációra, a lelkierőre, a fegyelmezettségre, azért kapnak némi dokumentumot a végzettek. Úgynevezett YMCA-tanúsítványt, amit világszerte elismernek – olvasom, de azt is, hogy az YMCA világméretű mozgalom, azzal a céllal alakult, hogy a metropoliszokban először járó ifjakat megvédjék a nagyváros, úgymond, bűneitől.
Esetünkben: aki bekerül a futball körforgásába, megnézheti magát. De ez az én változatom.
De vissza a kutatás kontra megfigyelés témájához. Nézem az egyik jeles akadémia honlapját, s látom, hogy a jelentkező mindenképpen az időjárásnak megfelelően öltözzön, vigyen magával egy stoplis és egy műfüves cipőt, orvosi igazolást. Öltöző nincs! – szól a gondos figyelmeztetés, s azt is jó tudni, hogy a még sehol se tartó gyerek szülei máris elkölthetnek egy csomó pénzt cipőre – a stoplis ára tíz-, a műfüvesé hatezer forintnál kezdődik. A család 16 ezer forintot fordított arra, hogy – talán.
Régebben voltak a toborzók, akadtak (régi játékosok, megszállott gyerekedzők, értő drukkerek), akik járták a pályákat, az utcákat, a tereket, ma ez már nem divat. Jelentkezési lap van – éljen a papír (az íróasztalnál nálunk mindenki mesteredző).
Nem vitás, régen is az adatok összessége, magyarán az összkép számított. Amit nem volt nehéz megalkotni egy-egy gyereknél, mert rengetegen akartak futballozni. Hatvan esztendeje a Fradi toborzója például valóságos majális volt. Érkeztek a gyerekek a papájuk kezét fogva, a már igazolt srácok barátjaként, Kőbányáról, Újpestről, Pesterzsébetről, de még Óbudáról is az Üllői útra zarándokoltak, hátha... A választék tehát óriási volt, s a „megfigyelők” minden különösebb vizsga nélkül igyekeztek kiszűrni a tehetségeket, de arra is figyeltek, hogy tapintatosan közöljék, ha kellett: nem kisfiam...
Sokan nem adták fel. A Vasasnál például jelentkezett egy gyerek, aki korábban megfelelt, majd eltűnt. Kiderült, hogy a papája nem engedte el edzésre, mert rosszul tanult. Hogy újra megjelent, sejteti, azóta javított, de az edző azt kérte, hogy hozzon néhány sort erről az édesapjától.
Nem akárkik pátyolgatták a gyerekeket. Nálam a legnagyobbak, mert valamennyiükre öreg fejjel is szeretettel emlékeztek, emlékeznek az egykori kölykök. Például a Fradinál Logodi Laci bácsira. Aki kéthetente kakaódélutánokat rendezett a gyerekeknek, akik rosszul álltak az iskolában, azokhoz beosztotta a jókat tanulópárnak, figyelt rá, hogy a díjakat az idény végén az első csapat klasszisai – Albert Flóri, Rákosi Gyula és a többiek – adják át, s kimondatott, hogy labdaszedőnek lenni nem kötelesség, hanem – jutalom.
Laci bácsi áldott jó ember volt, s nem mellesleg – nyilvántartotta – húsz év alatt 748 gyereket szerződtetett a Fradiba. Közöttük Bálint Lászlót, a két Ebedlit, a három Rabot, Vépi Pétert, Szőke Istvánt, Zsiborás Gábort. Ráadásul ők „szűz” igazolások voltak, az utcákon, a tereken, a toborzókon figyeltek fel rájuk, nem máshonnan szipkázták el őket. Aztán pedig eljött az idő, amikor már csak a lába bírta a rohanást, a szíve nem... S amikor ismételten megjárta a kórházat, s onnan csak azzal a feltétellel engedték el, hogy addigi életmódját feladja, összeroppant. Úgy érezte, gyerekek nélkül nem lenne igazi az élet. Így ment el 1983-ban, hetvenévesen.
Logodi Laci bácsi nem volt egyedül. A BVSC-ben ugyanaz volt Farkas József, aki Törőcsik Andrásnak és Petry Zsoltnak is nevelőedzője volt, Törő szerint: „Az egyik legjobb edző volt, akivel valaha is találkoztam. Mi, gyerekek úgy szerettük, mintha második édesapánk lenne, nagyon sokat köszönhetünk neki.” Hasonlóan beszélt Détári Lajos a kispesti háttérről: „A Honvéd utánpótlás-nevelése akkoriban messze földön híres volt, elég, ha Vági Pista vagy Longa Feri bácsi nevét említem.”
De vidéken is esemény volt egy-egy verbuválás. „Kis Pukes, gyere gyorsan! Mezítlábas toborzó van a DAC-pályán” – kiáltották oda Dorogon a későbbi legendának, az NB I-es Bányászban 1953 és 1965 között 245 mérkőzésen játszó Prohászka Jánosnak, aki azonnal rohant. A pályán pedig a riport szerint „Béni bácsi, az öreg szertáros barackot nyomott a kobakjukra, s átadta a szerelést. Toldozott, foltozott mezt, s kopott nadrágot. Jancsinak talán még nadrág sem kellett volna, hiszen a trikó olyan hosszú volt, hogy térdét verdeste, amikor szaladt.”
Akkoriban – és ez a legfontosabb – a megfigyelőnek nem papírja volt, hanem szeme. Tanfolyamok híján is tudta, de legalábbis sejtette, hogy mi a lényeg. Például Nyilasi Tibornál: „Kelenföldön egy házban laktam a legendás szövetségi kapitánnyal, Sebes Gusztávval, és akkoriban ugyebár tombolt a grundvilág. Guszti bácsi a Szundi nevű kutyáját sétáltatta, és mindig megállt minket, a játékunkat nézni.” A többi sejthető, hiszen „Nyílnál” Úttörőstadion, Fradi, Austria Wien, s 70 válogatottság az út állomásai, de az is fontos, hogy: „Néha egy-egy ilyen grundmeccs után felhívott bennünket a lakására igazi focit is nézni. Volt egy vetítője, amelyen szupernyolcas filmen lepörgette nekünk az angolok elleni legendás hat hármat és a hét egyet.”
Persze akkoriban is akadt olyan, aki nem volt híve a toborzóknak. Tichy Lajos, már a Bp. Honvéd edzőként úgy vélte, nem felelnek meg a célnak. Igen ám, de helyette kapcsolatot teremtett a környező iskolákkal, és az ott dolgozó testnevelőkkel együttműködve választotta ki a gyerekeket. Az pedig jó terve volt – nem tudom, megvalósult-e, nem nagyon hiszem... –, hogy a srácoknál az iskolában alapozzák meg azt, ami erőben, fizikumban kell a játékhoz.
Mondanom sem kell, a sport örök és pénzzel nem megváltható igazsága, hogy mindig utólag okos az ember, idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, miből, kiből mi lesz. A tanfolyamok díját meg ugyebár előre szokás kifizetni.
Egy két évvel ezelőtti felmérés szerint a háztartások több mint felében van kutya nálunk. Így előfordulhat(na), hogy sétáltatás közben ma is Sebes kapitányként lelnek rá tehetségekre a gazdák. Persze az is lehet, hogy Szundi kutya csak egy volt.
Ahogy Nyilasi Tibi is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
