NAGY IRÓK NAGY IRÁSOK
SZERKESZTI BÁLINT LAJOS

ELSŐ SOROZAT
X

A forditó előszava.
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.

A croisset-i kis birtok magányában, átvirrasztott éjszakák csöndjében készült Gustave Flaubert utolsó regénye. Lassan haladó, kemény munka volt, az iró többi, nagy erőfeszitések közt született müvei közt is talán a legfájdalmasabb vergődések árán testetöltő. Flaubert már hatvanadik éve felé járt s észrevétlenül közeledett az 1880-ik évnek az a végzetes napja, mikor a kirándulásra készülő, csomagjait kötözgető agglegényt vérömlés döntötte kedvenc széles kerevetére, mely halálos ágya lett. A munkából, mely töredék maradt, ki-kiérezzük az öregedő lélek liráját. Oh, nem az iró gyöngülése ez: a vénülő kéz még szivós, régi erejével rójja tele finom betüivel a papirlapokat s hibátlan, csudálatos pontossággal irja le azt, amit az okos, látó szemek vizióba tömöritenek. Azonban ez a látás, ez a vizió egyre jellegzetesebben válik öregemberessé. Flaubert szemüvegen keresztül nézi a világot, még pedig nemcsak azon a szinházi látcsövön át, mellyel kerti terraszáról a kiránduló rouen-i polgárcsaládokat vizsgálhatja, hanem azokon a finom, láthatatlan üvegü lencséken keresztül is, melyeket az idő csiszol a vénülő lélek elé s melyeknek neve: kiábrándulás és az elmulás gondolata. Bouvard és Pécuchet minden sora a kiábrándulást hirdeti s közéjük szeliden fonódnak az elmulás képei: sötét erdők mögül előkuszó októberi sugarakról olvasunk, bágyadt téli esték sulyosan boltozódó egéről s magányos falevélről, mely az ablakhoz koppan, fordul egyet s lehull a semmibe.

Az impassibilité hirhedt hirdetője igy siklik át, akaratlanul is, az óvatosan került lirába. Utálta az első személyben való beszédet, szótárából kiirtotta az "én" szót, megvetette - a Bouvard és Pécuchet egy egész fejezete erről szól - az egyéni ömlengések és deklamációk irodalmát, a szines és hig mártást, mellyel a George Sand-ok kora tálalta az olvasók elé ösztövér regény-lakomáit, de önmagát mégsem küszöbölhette ki irásaiból. Aminthogy a teljes impassibilitás lehetetlen is: az a mü, mely ha szemérmes rejtőzködéssel is, nem hirdeti irója egyéniségét, vértelen, erőtlen és halandó. A Flaubert-előző Balzac rettentő, szürke adattömbjei, melyekről ugyancsak kemény szó esik a Bouvard és Pécuchet-ben, komor, poros kősivatag kietlenségével nyomasztanának, ha nem éreznők a gigászi izomember lihegő jelenlétét, aki e szirteket gulává emeli s a naturalista Zola Germinal-ja, - mely öt évvel követte Bouvard és Pécuchet megjelenését, - egy nemes férfilélek tisztitó, lirai szélviharával zug a bányaléges tárnák sötét oduiba.

Flaubert maga is érezte, hogy minden impassibilitás mellett is, lira szól könyveiből. "Bovaryné én vagyok", - mondta legelső regényéről, - s csakugyan, ennek a sokszorosan megvitatott remeknek végső kulcsa minden valószinüség szerint a romantikusnak indult Flaubert nagy leszámolása a romantikával. És többi müve is egy-egy ilyen számvetés leleplező erejével hat. "Szent Antal megkisértetése" a végletek közt hányódó lélek szenvedés- és szenvedélybiró rugalmasságának próbája, "Salambô" az exotikus messzeségekbe kalandozó fantázia teremtő hatalmának kiélése s az "Éducation sentimentale", a gyönyörüséges, hangfogós fájdalmu "Érzelmi iskola", az ifjuság homályos, nagyszerü vágyainak mérkőzése a rideg, kijózanitó és megőrlő élettel.

Flaubert müveiben mindig tragikus a harc eldőlte: vesztes a lélek s győz az anyag. A XIX. század materializmusának keserü lirai kisérete zeng ezekből a halhatatlan remekekből. És mégis, valami szelid báju északi fény rózsázza be e jéggé fagyott könnytengerek komor éjszakáját: valami derengő hit, az egyetlen abszolutum érzése és vigasza: a Müvészeté. Rettenetes ez a világ, őrült bolyokban bozsgó hangya-embereivel, üzleteivel, butaságaival, betegségeivel, csökönyös körmozgásával, de az, hogy föléjük emelkedhetem, láthatom, megérthetem, átérezhetem és ujjáteremthetem őket, érdemessé teszi az életet a végigélésre. S talán ez az egész teremtés célja: egyre tökéletesebben megismételni a teremtést. A végtelen messziségben fölkelő roppant nap azért árasztja el billió mértföldes sugárkévéivel a szemernyi földet, hogy én: Gustave Flaubert, atómnyi része a szemernek, csudálatos hajnalok tüzét fessem ki mikroszkopikus papirlapjaimon s általam és bennem tovább éljen és örök tökéletességet alkosson a titokzatos szellem, az Isten.

S talán nem utolsó sorban magyarázata ez annak, hogy Flaubert leghiresebb regényalakjai mind középszerü emberek. Büszkén és válogatósan kerülte a ritka lélekpéldányok ábrázolását: nem akart hálásabb matériával dolgozni, mint aminővel maga a teremtés végzi ujra megismétlődő kisérleteit. Miért nem születik a világra csupa kitünő lélek, miért alkotják a többséget a köznapi tipusok? Nyilván ezekkel kell megoldani a főproblémákat, ezeken fordul meg az egész teremtés értelme. Az igazi öröm, az igazi bánat ezeké az együgyüeké, a hegyi beszéd "lelki szegényeié" s a magam lelkéből is annyi a maradandó és abszolut érték, amennyit az ő megelevenitésükre átlehelhetek beléjük. Mert a nagy emberek tragikus magányban, megértetlenül lobognak el, de ha valami a szent szikrából átpattan és átöröklődik a szivós, röghöz tapadó fajba, lassanként szebbé magasztosulhat a világ. Prometheust széttépik a keselyük, de agyagfigurái boldogabb jövő felé szaporodnak.

Két ilyen, örökéletre hivatott agyagfigura Bouvard és Pécuchet alakja is. Félszegre gyurtan, esetlenül indulnak el. A nyárspolgárgyülölő Flaubert mintha karrikaturákat akarna szerepeltetni s kiábrándultsága mintha kéjelegve mutogatná példájukon a gyógyithatatlan, jövőtlen emberi butaság reménytelen sorsát. Végighurcolja őket az emberi munkálkodás és erőfeszités minden területén, a földmiveléstől a müvészetig, az orvoslástól a vallásig, hogy mindenütt csődbe zuhanjanak, hogy minden mozzanatból ez a tanuság süvöltsön: ime, a teremtés koronája, az Ember, aki beláthatatlan generációk minden örökbekapott vivmányát csak arra tudja fölhasználni, hogy ostobaságokba sodródjék, tragikómikus nyaktöréseket szenvedjen s végül ugyanoda jusson vissza, ahonnan nagy lelkendezve utnak iramodott. Nézzétek: két rendes, hétköznapi ember, derék, jó fiuk, csak mérhetetlenül ostobák, mérhetetlenül átlaglények! Mi lesz belőlük? És mi lesz mindnyájatokból, akik ilyenek vagytok és akik a többséget alkotjátok? Valami homályos, ismeretlen hatalom dobálózik veletek, mint az indián a bumeráng nevü furcsa szerszámmal, amely arról nevezetes, hogy ha gazdája elhajitja, egy nagy, bolond köriv után visszakanyarodik az indulási helyre s ernyedten zuhan a röhögő vadember lábaihoz. Buta, primitiv játékszerek vagytok a Sors kezében, - hát érdemes élnetek?

Bizonyos, hogy az öregedő Flaubert kegyetlen és rideg könyvet akart irni, olyat, melyet fölhorkanva, sziventalálva olvasson a magára ismerő nyárspolgár. Bosszuműnek készült ez a regény az emberiség ellen, melynek többsége vak közönnyel halad el minden szép és nemes mellett, vagy ami még rosszabb, értelmetlen, üres, olcsó kis lelkesedésekben puffogtatja el életét. Flaubert, miután ujra meg ujra végigvergődött a középszerü lélek problémáján, azon, hogy miként lehetne érzelmi és gondolati nagyszerüségek edényévé tenni a cserépsziveket és agyaglelkeket, miként lehetne a müvészet tündöklő örökkévalóságával körülzománcozni a porban szürkülő életek hitvány örökkévalóságát, az elfásult és kiábrándult öregség gesztusával akarja szemétre vetni a repedt és kongó kisérleti lomot. Bouvard és Pécuchet próbáljanak végig mindent, rokkanjanak és törjenek bele vergődéseikbe, még egy rozoga emlék olcsó bordélylámpása se sugarazzon vissza rájuk, mint Frédéricre az "Éducation sentimentale" végén s még az öngyilkosság polgári vészkijárata is rozsdásodjék be előttük, melyen Bovaryné menekült a megváltó megsemmisülésbe. A két irnok ur térjen vissza a rettenetes iróasztalhoz s ami még rettenetesebb, a mi vad és keserü hahotánkra tegye őket érdemessé, szeressék a régi robotba való reménytelen visszasülyedést!

Igy tervezte Flaubert. Munkájához konok, elszánt fölkészültséggel látott. Körülbelül 1500 tudományos munkát tanulmányozott végig, vagy harminc különféle szaklapra fizetett elő, hogy hiven ábrázolhassa a két nyárspolgári lélek minden groteszk próbálkozását. A művel párhuzamosan naplójegyzeteket készitett az emberi butaság napról-napra észlelt és gyüjtött eseteiről. Éjszakánként, csak a virrasztó lámpás rezzenő, sárga fényével folytatva hangos, egyoldalu beszélgetést, örök pipája füstfelhői közé temetkezve, csiszolta kegyetlen jelzőit s esztergályozta kérlelhetetlen mondatait. És mégis!... És mégis, a munka más lett, mint amilyennek Flaubert szánta; a magányos éjszakázóra boltozódó csöndes ég, a lassan virradó erdők mögül előkuszó szelid sugarak, az ablakhoz csörrenő, tovaforgó, lehulló levelek ellenállhatatlanul részt kértek a regény életéből s a keserü kiábrándulások könyve az elmulás lirájával, egy menni készülő lélek bánatos hangulataival telt meg: Bouvard-ban és Pécuchet-ben Flaubert lassanként önmagát bucsuztatta s a fölényes guny szájránditása fölött nehezen visszatartott könnyek csillantak meg a hideg, tisztakék szemekben.

A regény elején, a földmivelés és régészkedés jeleneteiben még bántóan rideg és fölényes a szkepszis virtuóza, a filozófiáról szóló fejezetekben még kegyetlenül józan és gunyos a materializmus modern kiábrándultja, de közben már elhalkulásokon, remegően költői leirásokon kapjuk s utóbb hiába pellengérezi ki a vallási és pedagógiai rendszerek ellenmondásait, egyre tisztább és meghatóbb lirai hang cseng elő a rejtőzködő szemérmü sorok mögül. Az éjféli mise képe csudálatos áhitattól meleg s bizonyosra vesszük, hogy Flaubert is érezte Bouvard és Pécuchet nagy megilletődését a croisset-i kis templomban; mikor pedig a két barát Victor és Victorine neveltetésének gonosz tanulságain vergődik, a belőlük föltörő sóhaj egy tiszta, megértő folytatás, egy ártatlan gyermeki élet után a Flaubert agglegényi lelkének is bus fölfohászkodása. Nagyon érdekes, hogy Flaubert Bouvard és Pécuchet több helyén a közvetlen jellemzés eszközeihez folyamodik s ilyenkor rendszerint a részvét, a sajnálat hangját használja a szegény bonhomme-ok tetteinek magyarázgatása közben. Bouvard és Pécuchet határozottan emelkednek a regény folyamán s a nyárspolgári ostobaságokra vetülő éles reflektor-fény az ő alakjukról a mellékszemélyek figuráira siklik át. Ők ketten lassanként Flaubert szószólóivá lesznek s bár félszeg ide-odalengéseik közt torz és kómikus szereplők maradnak, végeredményben mégis valami kiforditott Faust-tragédia kerekedik a műből. Faustban a nagy lélek harcát látjuk a világgal, itt a kis lelkek küzdelme jelenik elénk: ott magasztos bölcsességek, pathétikus lendületek, fenséges viharok, itt apró szőrszálhasogatások, elbénuló próbálkozások, groteszk sóhajok: de nehéz megmondani, melyik vergődés markol mélyebben belénk, melyik tragédia áll közelebb hozzánk? Flaubert, egyik nagynevü kritikusa szerint, szerette furcsa "komáit" s valóban lehetetlen a szeretet érzése nélkül végigolvasnunk ezt az álkegyetlen remekművet. Attól kezdve, hogy az öregedő Flaubert ezt a két alakját is a vénlegények sorából választja, hogy a maga ezerféle-tudást szomjazó és buvárló hajlamát plántálja beléjük, hogy irnokoknak állitja be őket, az iróasztal rabjainak, naphosszant betük hajszálvonalai fölé görnyedő, egyhelyben ülő kollégáknak, - ezektől az alapvető kiindulásoktól kezdve a lirai megnyilatkozások sok-sok kisérő mozzanatán végig titkos testvéri érzés jeleit kisérhetjük nyomon s ha gunyolja a két boldogtalant, fájdalmas, öntépő guny az, az egyszerü inkarnációkba öltöző istenség megváltási vágyának hol csüggedező, hol föllobogó vergődése.

A magyar tolmácsoló nem teheti le tollát, mig egy-két szót nem szentel annak a belső, mély hasonlóságnak, mely a franciák csudálatos mesterét a mi legnagyobbjaink egyikéhez füzi: Flaubert és Arany János hasonlóságára gondolok. A mély tekintetü, lekonyuló bajuszu Flaubert-arckép talán másokban is fölidézte már a nagyszalontai jegyző komoly képmásának emlékét. Lélekben is rokonok voltak: két nagy magányos, a szemérmes irás, az epikába temetkező fájvirág-érzékenység képviselői mindaketten. Arany "epikai hitele", nyelvi titkokat boncoló filológiája magyar változata volt Flaubert Salambô-nyomozó, mondat-ritmusokat inyencül kóstolgató elmélyedéseinek. Tragikusan kibomló, kérlelhetetlen kompozicióik, művészet-imádatuk: azonos lelki alkatra vallanak. Olykor még fantáziájuk járásának, realisztikus látásuknak apró mozzanatai is megegyeznek: Bovaryné egy helyen épen ugy apró vonalakat rajzol elmerengése közben a kés fokával az abroszra, mintahogy Arany Bencéje tünődik el, "bocskorán körmével kereszteket irva". A két nagy iró művészete egytestvér lelkek kivirágzása. A francia klima oxigénje, nyugati napsütése más szinüre, orchideásabb pompázásra tüzelte az egyik kivirágzást, de a sürübb magyar levegő, a zordonabb éghajlat nem kevésbé remek plántát növelt. Arany és Flaubert kortársak voltak, születési és halálozási évük is nagyon közel esik egymáshoz s alázatos csodálójuknak jólesik egyazon halhatatlanság koszorujába fonni a két nemes, normann és szittya nevet.