Nem megszokott, hogy a futballista úgy lesz válogatott, hogy előtte egy percet sem játszott az NB I-ben, ám van, amikor a tehetség felülírja az általánost.
„Elsőként talán azt, hogy a fiam” – lepte meg a válasszal Fülöp Ferenc Billy Jenningset, a Tottenham játékosmegfigyelőjét, aki a magyar–lengyel utánpótlás-válogatott meccsen a magyar csapat kapusáról kérdezte. Fülöp Márton a Bodajkban pallérozódott akkor, de Róth Antalnál stabilan helyet kapott a legjobb fiatalok között.
A történet menetrendszerűen folytatódott, egy tréning és két edzőmeccs után az ifjút szerződtették. Tizenöt Spurs-hozzáértő figyelte árgus szemekkel, mielőtt rábólintottak volna a megállapodásra, ő pedig büszkén mondta: „Ilyen közel még sohasem voltam az álmom beteljesüléséhez...” Merthogy az angol futballra esküdött, minden vágya az volt, hogy a Csatornán túl védjen.
Ma 40 esztendeje született, 21 esztendős volt akkor Fülöp Márton. És 32, amikor 2015-ben magához szólította az Úr – a sorsunk ellen nincs orvosság, de azért akadhat igazságtalanság az égiek szándékai között is.
Pályája arra is példa, hogy a legjobb akadémia a család. A biztos érzelmi háttér. Fülöp Ferenc az MTK-ban kiteljesedő remek center volt (197 mérkőzés, 39 gól), Benjamin Gabriella szintén az MTK-ban vitte sokra a kosarasoknál, „fantasztikus tehetséggel, remek kézzel és hatalmas álmokkal” – írták róla. Térdsérülés vetett véget a pályafutásának.
Ha Marci és a szülei eszembe jutnak, mindig együtt gondolok hármukra. Mellékszál, de magyarázat, hogy Feri és Gabi (hadd ne kelljen anyakönyvi hitelesség alapján szólítanom őket) megtiszteltek azzal, hogy barátként gondolhatok rájuk, nem napi kapcsolat a miénk, de figyelünk egymásra.
Feri később futballvezér lett az MTK-ban, aztán menedzser, ha megenged egy megjegyzést, hiába tudja, mitől döglik a légy, túl rendes ahhoz, hogy szenzációs fogások, történetek keringjenek róla. Gabi üzletasszonyként tartja kézben a családot, a kőbányai Lefi cukrászda fogalom. Családi vállalkozás, a nagybátyjától vette át, az alapító (1934), Lefkovics Gyula annak idején ingyen adta a fagyit azoknak a gyerekeknek, akiknek nem telt rá. A citromfagylaltot és a krémest azóta is Lefkovics úr receptje alapján készítik. Ha úgy gondolják, ez itt a reklám helye, vessék is el, a Lefinek nincs szüksége különösebb hírverésre.
Marcival első ideillő élményem egy 1996. októberi, vasárnap délelőtti bajnoki a Hungária körúton. Amikor a meccs előtt Fülöp Feri iskolatáskával a kezében sétálgatott az öltözőfolyosón. Történt pedig, hogy Marci pénteken az iskolából edzésre ment, aztán ottfelejtette a táskáját a pályán. Vasárnap reggelig nem is kereste, akkor nem találta, de a portás megőrizte a meccsig.
Fülöp Feri Belgiumban, az Olympic Charleroi-ban futballozva edzést is tartott a serdülőknek, Marci korosztályának szintén. A gyerek centert játszott (mi mást?), ha gólt szerzett egy G. I. Joe katona volt a jutalma. Aztán egy tornán a kapusuk a bemelegítésnél a karját törte, s ő vállalta, hogy odaáll a háló elé. „Annak ellenére sem lett egy életre elegem a védésből, hogy tizenhárom nullás vereséget szenvedtünk” – mesélte később. Hogy aztán a BVSC-ben megismétlődjön az eset. A kapus eligazolt, s ő újra beállt a kapuba – immár végleg. „Persze könnyen tettem, nekem már volt múltam, korábban mégiscsak álltam már a kapuban. »Légiósként« ráadásul” – emlékezett.
Marci nyolc esztendőt töltött Angliában, a Tottenham után a Sunderlandben, az Ipswich Townnál, a West Bromwich Albionnál, 146 meccsen védett a Csatornán túl. Játékost nem adtak annyit kölcsön, mint őt, a Hacsek és Sajó legendás Sajója, Komlós Vili bácsi kezdő kölcsönkérő volt („Malonyás, van egy húszasod...?” – fordult szinte naponta apámhoz), az angol klubokhoz képest. De szívesen ment, mert nem kért a tartaléklétből.
Olyannyira, hogy amikor a Manchester Citynél a kölcsönből végleges lehetett volna, inkább elment az Ipswichbe, nem kellett neki a kispad. Édesapja azt szerette volna, ha marad, de nem. „Elfogadtam és tiszteletben tartottam a véleményét. Annál is inkább, mert annyiszor lehettem már büszke rá, hogy azt elmondani sem tudom. Tudják, milyen érzés az, amikor egy apa azt látja, hogy a fia az Arsenal ellen melegít?” – így az apa.
És ha már Arsenal... A West Bromwich Albion kapujában búcsúzott Angliától 2012 májusában. Az Arsenal 3–2-re nyert, a tudósítások szerint két gólban benne volt. Ő ezt tagadta – rá jellemző őszinteséggel: „Helyesbítenék, mindhárom gólban benne voltam. Tisztában vagyok a képességeimmel, és azt gondolom, a második gólnál is hibáztam. Viszont az első és a harmadik hibám tényleg minősíthetetlen.”
Az idényben az ág is húzta, bárányhimlős lett, szövődményként középfülgyulladással küzdött, a jobb fülére nem hallott, a dobhártyája beszakadt. Elege lett Angliából, közölte, hogy továbbáll, persze azt szem előtt tartva, hogy rendre vele kezdődjön az összeállítás.
Ekkor már válogatott kapus volt, 2005 májusában Metzben, Franciaország ellen mutatkozott be (2–1 a hazaiaknak), a szünetben állt be Király Gábor helyére. Gólt nem kapott, magabiztosan védett, emlékszem a kifutásaira, határozottan érkezett, ahogy ez ugyebár Angliában szokás. Ott volt 2007-ben a Puskás-stadionban az olaszokat legyőző (3–1) csapatban, bravúrjai kellettek a győzelemhez. Utoljára, huszonnegyedszer 2011 márciusában védett Amszterdamban, Hollandia ellen (5–3-as vereség). „Egész életemben ezért dolgoztam, és szeretném elérni, hogy legalább tíz évig az én nevemmel kezdődjön a magyar válogatott összeállítása” – vallotta be korábban, de hát nem akárkikkel küzdött a posztért, hiszen – sorrendben – Király Gábor, Rabóczki Balázs, Végh Zoltán és Babos Gábor sem volt tucatkapus.
Görögországba költözött, az Aszterasz Tripolisz szerződtette. Más világ, mint Anglia, enyhén szólva. De – ahogy mondta – hamar megszokta, megszerette a görög konyhát, lenyűgözték az antik kultúra hagyományai, a hétköznapok hangulata. Tripoli mellett, egy nagyon kis faluban lakott. „Annyira kicsi, hogy egyetlen szemétgyűjtő van összesen, és ha sztrájkolnak a köztisztaságiak – márpedig a válság miatt errefelé ez gyakori –, akkor bizony gyülekeznek mellette a zacskók” – mesélte.
A 2012–2013-as bajnokságban 24 mérkőzésen védett az Aszteraszban, a csapat negyedik lett. Júniusban aztán jött a hír, hogy a karjából rosszindulatú daganatot távolítottak el. Az operáció után nem foglalkozott újabb szerződéskötéssel, rá jellemzően mondta: „Egyetlen csapat vezetőit sem szeretném olyan helyzetbe hozni, hogy az én problémámmal kelljen foglalkozniuk.”
Augusztusban a Magyarország–Csehország (1–1) barátságoson a drukkerek kórusban üzentek Marcinak, hogy visszavárják. Akkori főszerkesztőnk, Buzgó József joggal írta: „A rendkívül tudatosan, tervszerűen, handabandázás nélkül élő futballkapus legyőzte a sunyin, alattomosan rátámadó rosszindulatú daganatot. (...) Amikor kiderült, hogy nagy a baj, nem sopánkodott, nem sajnáltatta magát, hanem igazi sportemberként szembenézett a valósággal, felvette a harcot.”
Aztán 2015. november 12-én jött a lesújtó hír: Fülöp Marci elvesztette a háborút – 32 esztendősen elhunyt. A válogatott aznap az Európa-bajnokságért játszott pótselejtezőt Norvégiában (1–0), a játékosok gyászkarszalaggal léptek pályára, és amikor a visszavágón (2–1) „a kapufa ismét velünk volt, a kórus tudta is, ki miatt: »Fülöp Marci! Fülöp Marci!«” És még hat évvel később, a San Marino elleni győztes (4–0) meccs 32. percében is emlékeztek rá a drukkerek, megállás nélkül skandálták a nevét.
Amelyet alapítvány, kapustábor is őriz Feri és Gabi jóvoltából, ahogy egykori társánál, Király Gábornál is természetes, hogy sportcentrumában a falon ott van az ő meze is.
Ez a legkevesebb. Ha már – ezt muszáj megismételnem – az Úr néha félrefordítja a fejét.
Megesik, hogy a legrosszabbkor.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
