|
Váci Mihály: Hűség
Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad;
ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felérj
tiszta homlokoddal;
ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy- szemedben,
s nyitott szemmel nézhess- magad
magaddal szembe;
Ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű énhozzám is;
maradj mindig az, aki vagy,
s a szívem már hisz.
Váci Mihály: Csillagra néző
Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.
Váci Mihály
Biztass, hitess vagy áltass engem,
hogy jól csináltam, amit tettem.
Emeld fejem magasra itt
a kétségek hada felett,
vond fénybe vad csikorgó útjaim,
amelyeken vacogva elmegyek
félelmeim sziklái közt,
öklömben védve a szívem,
mikor a fényben feltűnő
partok felé a hidat keresem.
Váci Mihály: Két Szárny
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.
Váci Mihály: Virág
Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozstövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.
Állad remegve fogom a kezembe
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: - Láss! És mondd, szeretsz-e
mikor magam szeretni nem tudom.
De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.
Váci Mihály: Öreg ember tavasza
Barackos lejtő, húsvét illatok,
ágak között szellő imádkozik,
a megmetszett gallyak arany sebén
cseppenként csordul, könnyezik a csend.
Mélyről az úton, mint barna sóhaj,
görnyedt ló, szekér, rajta egy öreg:
a gondok ráncos zsákja, bús batyu.
Keresztet vet a leszállás előtt.
Lovacskája édes füvet legel,
ő meg pohárra szokott ujjai
kérleléseivel pipára gyújt,
s egy mise időt így megáldozik.
Ollót csattogtat, alig lát eget;
ujjaival olvassa a rügyek
jeleit, mint a vakok a betűt,
s kikopogja a fák halk jajait.
Váci Mihály: Minden Teérted
Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead
az elme, - pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: - tökéletes, ha vagy!
Míg észreveszel, látsz - csak addig élek:
benned, veled hiszem még harcomat.
Épülő sorsod világot megértet
velem - s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,
s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva - csak tenéked magamat.
Váci Mihály: Rózsák
Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásig verő szívek
ezek a rózsák, azt hiszem.
Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés, szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.
Halálosat dobbannak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák,
mit nem tudok megvallani.
Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni
Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.
Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Váci Mihály: Ha itt nem találsz
Ha itt nem találsz, keress meg ott.
Újra kell kezdeni mindent,
minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet
és minden életet
kezünket mindenkinek
újra odanyújtani
Újra kezdeni mindent e világon,
megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban
mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol.
Váci Mihály: Várakozó
A percek vájta alagútban
tévelygek - a gránit idő
visszhangzik felettem - szememből
képed fény-virága kinő.
Ujjaim közt simogatásod
bársonyredőit morzsolom,
az a cinkos kézszorításod
gyűrűként ég az ujjamon.
Csuklómon fájón fluoreszkálnak
a jöttöd számoló erek,
- két összeérő mutató
átszeli szívemet.
Váci Mihály: Sarkcsillagom, szülőföldemen
Gyermekkorból ittmaradt felhőket
álmodnak felettem az egek.
Jegenyék lángját szítják a szellők,
A könnytől ki óv meg engemet?
Szülőföld! E modern korban csúfság
éri azt, kinek még fogain
recseg a hazai homok kvarca.
Titkolom rólad-kelt álmaim.
Tengereken, világokon túlra
vágynak a súlyuk-vesztett szivek.
Pedig mit az ember itthon elveszt,
földön, égen nem lelheti meg.
Hazám édes gravitációja!
Csak vonzásod adhat súlyt nekem!
Hová mennék? Határaid közt is
milyen nehéz meglelni helyem!
Mi lennék, ha te is elengednél?
Szülőföld, hazám - sarkcsillagom!
Csodálok minden csillagot, holdat,
de csak tehozzád igazodom!
Éj van. Nem látom, csak hallom őket:
- sírva húznak vándormadarak.
Vágyik, vergődik, sóhajt az ember,
lázadozik - s mégis hű marad.
Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;
van, ki már rakétán menekül.
Leborulok. Szívem melegíti
a Földet, mely lassan, egyre hűl.
1957
Váci Mihály: Fogadjatok magatok közé
Visszajövök közétek újra.
Szorítsatok nekem helyet.
Hagyjatok valamiért élni,
ha magamért nem élhetek.
Közétek, elvegyülni vágyom,
hogy ne legyek boldogtalan,
s ha annak kell maradnom végül,
hát ne legyek az egymagam.
Közétek vágyom - érezhessem
példátokon, hogy el lehet
viselni, tűrni itt a földön
valahogy minden életet.
Míg volt - nem tudtam mire szánni
a két karom, erőm, hitem;
most alig ver: - legyen akármi,
csak megdobogtassa szívem!
Másokért él - mit is tehetne - ,
ki magáért hasztalan élt,
s ki nem tud már élni magáért,
az meg tud halni másokért.
Éltem: - s ez halni megtanított.
De nektek nem kell a halott.
Már nem a célt keresem én, csak
valami irgalmas okot,
egy könyörületes, kegyelmes
ürügyet: - ezért szorítom
feltámaszkodó sorsotoknak
erős térdeit oly nagyon.
Váci Mihály: Nagyon nehéz
Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
S hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.
Váci Mihály: Végül
Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét
Váci Mihály: Ha elhagynál...
Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?
Váci Mihály: Hiány
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Váci Mihály: Nehéz a szívünk
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt:-lesz mit fölemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már- ne csak magunkat.
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Váci Mihály: Semmi az egész
Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorúan:
- Semmi az egész!
Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.
Váci Mihály: Hol vagy?
Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!
Csókjaim bujdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: a halálom.
Zokogva hívlak:- Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.
Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!
Váci Mihály: Nem érdemeltelek meg...
Nem érdemeltelek meg,
elvesztettelek.
-Irgalmad erdejét
ha levetkezed rólam
oly meztelen leszek,
mint kő a porban.
Éljek, ki tudja meddig,
örökké nélküled,
Mert bármily közel Hozzád,
de mindig kivüled,
s te mégis mindig bennem,
örökke hordalak.
"...egy-egy észrevétlen tetted
vagy jó szavad, mely nyugtat valakit,
újabb erőt ad küzdelmes hitemnek,
mint jó kéz, ha lázas szívre tapint."
(Váci Mihály)
Váci Mihály: Beszélgetések
A barna éjszaka mezsgyéin,
a lámpák napraforgói alatt,
hogy szerettem Veled az égre nézni,
ha már nem leltünk szavakat!
Erkélyek sötét fedélzetein
hajózni éjek, emlékek felett,
hallgatni egymás mellett és susogni,
mint virágok fölött a levelek!
És eszpresszók gyóntató asztalánál
gyufát tördelve éjjelig,
mennyit tudtunk arról beszélni,
hogy csak beszélünk, évekig!
S míg mentünk haza, hányszor, át Budára,
- a partok közt hogy megfeszült a híd!
Ó, nagy dologról volt szó itt és arról
szerettünk volna mondani valamit!
Váci Mihály: Szebb öröm
Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.
Váci Mihály: Ha rád gondolok, virágzom
Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden Téged kérdez:
ha madár szól,
hol hagytalak? - rám szól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom csak a Te hangodat.
Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyentúli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.
Bezárd szárnyaid,
bennem fájnak,
sírásaid
mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű
érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rád gondolok - virágzom.
Mi él, éltet
- Neked virít.
Kristályként bezár
sorsom magába,
s rózsaként kinyit.
Váci Mihály: Hegedű
Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.
Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
forrás: rozsakert.bloglap.hu
|
