SARKADI IMRE
(1921-1961)

Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az élő irodalom legnagyobbjai, legeredetibb művészelméi közé, amikor meghalt. Méghozzá úgy halt meg, hogy sohase fog kiderülni, vajon öngyilkosságot követett-e el, vagy egy ostoba virtuskodás áldozata lett-e. Egyéniségéből, életútjából mind a két lehetőség valószínűsíthető. Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna, mert egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.

Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan "lehetetlenül viselkedő" kamasz. Kopaszodó már kisdiák korában, gyerekképű családapaként is. Az én emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter - reggeli előtt megivott - rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni, a napközben részletekben lenyelt legalább még egy liter pálinka után éles elméjű publicisztikai cikkekben magyarázta a politikai és gazdasági helyzetet, máskor meg kábult fővel ült az írógép elé; ha szóltak hozzá, akadozott a nyelve, vagy éppen összefüggéstelen értelmetlenségeket válaszolt, miközben ujjai alatt kikerekedett egy novella, amely akár görög mitológiai tárgyú volt, akár a hazai parasztság napi helyzetéből következő tragédiát mesélt el, tökéletes formai kecsességgel, népi ízű, de gondosan választékos nyelven és izgalomkeltő érdekességgel nyomdakész remekmű volt, de az is megtörtént, hogy egy kocsmában délelőtt, baráti körben, néhány pohárka körtepálinka után valaki felvetette a kérdést, ki emlékszik valamelyik kortárs néhány évvel ezelőtt megjelent versére vagy novellájára, akkor Sarkadi váratlanul felpattant, két kezére állt, és lábaival a magasban kalimpálva, szó szerint elmondotta a réges-rég olvasott szöveget. És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma. A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.

Debreceni fiú volt, érettségi után - mint aki magát keresi - egymás után, olykor párhuzamosan volt gyógyszerésztanuló, nyomdászinas és joghallgató. Amikor nem sokkal a háború után, huszonöt éves fővel Budapestre került, és a Szabad Szó munkatársa lett, azonnal kiderült, hogy kitűnő újságíró, riporternek, publicistának egyformán kiváló. Ebben az időben még parasztpárti, hamarosan a Szabad Szónak (ez volt pártjának hivatalos napilapja) a felelős szerkesztője lett. De a paraszti világ kitűnő ismerete és szinte napról napra lemérhetően növekvő marxista-leninista műveltsége úgy irányítja, hogy itt nincs más út, mint a kommunistáké. Ez időre már mint novellista is elkápráztatja a kortársakat. Stílusa amelyen ugyanolyan nyomot hagy a Tiszántúl népi zamata, mint az igen nagy irodalmi műveltség - a jó ízekkel teljes, értelem kormányozta világosság tanítható példája.

Eszményképe Móricz Zsigmond volt, tudatosan az ő útját akarta folytatni a magyar nép életkörülményeinek, történelmi sorsából folyó tragikus összeütközéseinek, jellegzetes alakjainak ábrázolásával. Gyakorlatilag tehát abba a körbe tartozott, amelynek az akkor élő idősebb nemzedékekben Szabó Pál és Veres Péter voltak a legfőbb kifejezői. Sarkadi tisztelte is őket, azok is nagyra becsülték Sarkadit, habár nem mindig értettek egyet. Az ötvenes években már tudatosan és felkészülten kommunista Sarkadi Szabó Pált túl idillikusnak, Veres Pétert túl szociografikusnak, mindkettőjüket romantikus szemléletűnek tartotta. A parasztpártiak viszont túlságosan elméleti marxistának tartották Sarkadit, és gyanakodva figyelték magánélete féktelenségeit, szellemes véleményeinek fenegyerekeskedéseit. Ez a szabadon csapongó - bár irodalmi munkásságában mindig fegyelmezett - szellem egyébként minduntalan beleütközött a személyi kultusz korának dogmatikus szűklátókörűségébe. Riportjainak mindig hiteles valódiságát nemegyszer rosszindulatú bírálatnak ítélték, publicisztikájának nemes igazságkeresésében akadékoskodást láttak. A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveiről elismerően írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mellőzött. Volt úgy, hogy szerkesztői székből került - mintegy száműzöttként - vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy fővárosi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.

Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta az alkoholizmus eleve létét nyomasztó átkát. Kedélyállapota egyre szélsőségesebben csapongott a boldog elragadtatás és a gyötrő búskomorság között. És közben kitűnő műveket írt. Az elbeszélő próza mellett egyre inkább drámákat is. Ebben a korban a paraszti tárgyú színjátékok a dogmatizmus kötelező derűlátása és derűábrázolása folytán szinte a hajdani népszínművek idillizmusának újabb változatai voltak. Sarkadi mert és tudott igazi, erős konfliktusú drámát írni a falu átalakulásának drámai, tragikus helyzeteiről (Út a tanyákról), és meg tudta ragadni az új körülmények igazi líráját az ellentétek közt vergődő falusi szívekben (Szeptember). Novellái és elbeszélései egyre művészibben ábrázolták a tragikus emberi egyéniségeket és sorsukat (Tanyasi dúvad című kisregénye talán a legjobb példa erre). Gazdagodó életműve tehát elismerések és kárhoztatások közt foglalta el helyét az irodalomban. 1954-ben a József Attila-díj végre hivatalos elismerést nyugtáz, és a következő évben Kossuth-díjat kap. Ezzel ott áll az élő irodalom első sorában. De az előző évek ellentétes értékelései olyan válságokat okoztak lelki életében, hogy néha maga sem volt bizonyos, vajon megtalálta-e már magát. Kísérteni kezdik a világnézetét zavaró filozófiák, különösen az egzisztencializmus. Így éri 1956 októberének megrázkódtatása. Az alaposan megrendülő irodalmi élettel egy időre meghasonlik. Ipari munkásnak áll megint, de ekkortól írja legkitűnőbb műveit. Az Elveszett paradicsom véleményem szerint a XX. század egyik legjobb magyar drámája. Ennek a sikere hívja vissza az irodalmi életbe. Ekkor hirtelen újra elfogja a bizakodás, a lelkesedés, a munkavágy. De tisztábban látja saját lelki válságait is, kételyét az emberi lélek erkölcsi értékeiben. Ezt a morális káoszt ábrázolja az Oszlopos Simeonban, a lélekben lakozó gonoszság hátborzongató drámájában, irodalmunk egyik legnyomasztóbb és legriasztóbb remekművében. De ekkor írja talán legszebb, legjobb művét, A gyáva című kisregényt, amelyben egy régifajta, afféle dekadens kultúréletet élő asszony kiléphetne köréből, és értelmesen, egészséges lélekkel folytathatná útját az új, az építő életben, ha elfogadja új szerelmének hívó szavát. De nincs bátorsága szakítani a poshadt állóvíz megszokott kényelmével. A halálra ítélt régi visszahúzza, és a világ nélküle megy tovább. Lélektani regénynek is, korrajznak is elsőrendű.

Az Elveszett paradicsom és A gyáva egyértelmű irodalmi siker és közönségsiker. Úgy látszik, mintha Sarkadi ki is gyógyult volna válságaiból, jókedve néha mámorosnak hat; mintha nem is alkoholos mámor volna ez, hanem a magát végre megtalált szellem boldog lobogása. Nagyon sokat vár magától, nagyon sokat várnak tőle...

És egy italos éjszakán egy baráti családnál, jó barátok körében rosszul kapaszkodik az ablakpárkányra, és sok emelet magasságából az utcára zuhan. Aligha volt elhatározott öngyilkosság, de egyszer így kellett történnie. Önpusztító tehetség volt, és már éppen ott tartott, hogy elérkezett a remekművek koráig. Alighanem halhatatlanjaink közt marad neve és életművének java része.

*

Sarkadi Imre (Debrecen, 1921. augusztus 13.[4] – Budapest, 1961. április 12.) Kossuth-díjas és háromszoros József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg. A magyar parasztság 1945 utáni átalakulásának ihletett krónikása, valamint a modern társadalom erkölcsi problémáinak újszerű, drámai hangvételű ábrázolója volt.[5]

Rövid, de fordulatos és változatos életútja örök tanulással, élmények halmozásával telt. Máig tisztázatlan halála egy olyan pályát tört ketté, ami a legnagyobbak közé emelhette volna.

Életútja[szerkesztés]

Sarkady István adóhivatalnok és Elek Erzsébet tanítónő fia. Középiskolai tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban folytatta. 1939-ben leérettségizett, majd szülővárosában, a Tisza István Tudományegyetemen hallgatott jogot 1943-ig. Tanulmányaival párhuzamosan 1941-ben gyógyszerészsegédként dolgozott, később írnokként, majd 1942–1944-ben a Debreceni Újság – Hajdúföld nyomdai korrektoraként kereste kenyerét. Már ezekben az években is küldött tudósításokat sportlapoknak, végül 1945-ben a Tiszántúli Népszava munkatársa, illetve a Debreceni Szabad Szó szerkesztője lett.

1946-ban Budapestre költözött, és a Szabad Szó munkatársa, később felelős szerkesztője lett. Belépett a Nemzeti Parasztpártba, megismerkedett Kovács Imrével, Veres Péterrel és Erdei Ferenccel. 1947–1948-ban ezzel párhuzamosan a Válasz színházi jegyzetírójaként, 1948–1949-ben munkatársaként tevékenykedett, illetve a Magyar Rádió Falurádió című műsorába is bedolgozott, amíg onnan politikai okokból el nem bocsátották. 1949-ben rövid időre az akkor alakult Magyar Filmgyártó Vállalat lektora lett, majd 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztőjeként folytatta újságírói munkáját. 1950 után főként írásaiból élt, bár időről időre munkatársa lett egy-egy folyóiratnak, illetve 1953-ban Balmazújvárosban általános iskolai tanítói munkát is vállalt. 1954–1955-ben előbb a Csillag szerkesztőbizottsági tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa lett, 1955-től 1957-ig pedig a Madách Színháznál dolgozott dramaturgként. 1960 után az Állami Vakcinatermelő Intézet fermentorkezelő segédmunkása volt.

Kortársai szerint virtuskodó alkat volt, egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Halála is így következett be: máig tisztázatlan körülmények között Kondor Béla Bécsi utcai ötödik emeleti műtermének ablakából lezuhant és szörnyethalt.[6]

Munkássága[szerkesztés]

Első írásai a Válasz és a Csillag folyóiratban jelentek meg. Több esetben töredékes korai művei haláláig kéziratban maradtak. Első jelentősebb ismert műve A próféta című, 1944-ben keletkezett drámája, amelyben már megjelent a Sarkadi-életműre oly jellemző világnézet egyik fajsúlyos eleme, a megváltás gondolatának értelmetlensége és tagadása. További korai drámatöredékeiben (Hannibal, a portás és Lukrécia) a szubjektivista egzisztencializmus hangján véli igazolni a létezés értelmetlenségét és alapvetően erkölcstelen természetét, amellyel szemben a „Ragaszkodjatok rettenetesen vacak életetekhez!” útmutatását magasztosítja eszménnyé. Ugyancsak az írói életmű e korai darabjaiban jelennek meg először mitologikus parafrázisai (Ödipusz megvakul; Párbaj az igazságért; A szatír bőre). Elbeszéléseinek egy másik csoportját a háborús tematikának szentelte. Így például a Pokolraszállásban az öncélú öldöklésbe torkolló erkölcsi lealjasulást ábrázolja, míg A szökevényben az ellentétes dinamikájú jámborság és béketűrés tragédiáját meséli el.

Az előzőektől témájában és hangütésében egyaránt elkülönülő elbeszéléseiben és drámáiban a paraszti világot és annak szocialista átalakulását festi le idealizáló és nemegyszer propagandisztikus ecsetvonásokkal (Kezdet kezdetén; Nehéz esztendő, 1948; Holló a hollónak…, 1948), nemritkán – a korszak engedte korlátokon belül – a szociografikus hitelesség igényével (Barla Mihály szerencséje, 1952). Az idealisztikus ábrázolásmód mellett egyes műveiben helyet kapott a lelkekben munkálkodó félelemérzet lenyomata (Kőműves Kelemen, 1947), a nép felemelésén buzgólkodó, de valójában elvtelen neofiták kritikája (Balassi Menyhárt árultatása, 1949; Január), valamint a kényszerűen átalakuló parasztság sorstragédiája (Út a tanyákról, 1952;[7] Tanyasi dúvad, 1953; Kútban, 1953; Szeptember, 1955). Első jelentősebb regénye, a Móricz Zsigmond nyomdokain haladó Gál János útja szintén egyfajta realisztikus új népiesség bélyegét viseli magán: ebben a „magasabb szervezőerők” (párt, munkásosztály stb.) helyett az alapvető és örök emberi értékek folytonosságában (munka, szerelem stb.) látja az egyéni boldogulás, az élhető élet kulcsmotívumait. Ismét más írásaiban már a komikum és az irónia eszközeihez is bátran nyúl kora társadalmának, az „osztályharc élesedésének” ábrázolásában (Kísértetjárás Szikesen, 1950), Rozi (1951) című regényében több más írása motívumait összekapcsolva pedig éppenséggel a szerelmi csalódás vezet el a „szocialista öntudat” kialakulásához. E parasztírói vonulat egyik novelladarabja, a Kútban szolgált Fábri Zoltán nagy sikerű filmdrámája, a Körhinta (1956) alapjául.

Az írói életműben 1955-ben, a korának erkölcsi ellentmondásait és dilemmáit felvillantó Viharban című kisregénnyel állt be a szemléleti és tematikai fordulat, bár nem minden előzmény nélkül. Sarkadi már több korábbi művében kísérletet tett a polgárság morális közönyének és felelőtlenségének ábrázolására, dinamikájának kibontására (Szilassy és Drashe; Három játék; A drót). 1948-ban írt és töredékesen maradt – de 1960-ban drámává átdolgozott – Oszlopos Simeon című írásában, ismét a szubjektivizmus hangján, a mindennemű „hittérítők” által sugallt és a valódi, megélt élet közötti különbség konfliktusával magyarázta az elidegenedett, elmagányosodott városi ember rosszra törekvését. A Viharban és az ezt követő időszakban született, egyre drámaibb hangvételű írásai (Anna haragszik; Szégyen; Elmaradt találkozás) egyfajta erkölcsregényekként, illetve -elbeszélésekként reflektálnak a hit és értelem nélküli, a nihilizmus vonzásában folyó életek problémakörére. Eme utolsó írói korszak betetőzéseként születtek meg életművének legjelentősebb darabjai: a Bolond és szörnyeteg (1960) és A gyáva (1961), illetve az Elveszett paradicsom (1961) című dráma. Hősei nélkülöznek minden, a mindennapok megéléséhez szükséges emberi és erkölcsi bátorságot, egyedüli éltető elemük a siker, még ha „rossz” döntések sorozata vezet is hozzá; eme erkölcstelen diadalok talmi dicsfényében a jóra törekvés kiveszik az emberekből. E kései műveiben tükröződik önnön lelki válsága, a saját múltja elfogadásáért folyó belső küzdelem, egyre pesszimistább és kiábrándultabb írói szemlélete (talán ezért is terjedt el a feltételezés, hogy életének öngyilkossággal vetett véget). Sarkadi tömör szerkesztése, szigorú és pontos elemzései, gondolati igényessége újszerű kezdeményezésként jelent meg a hazai irodalom porondján, amely kibontakozásának korai halála vette elejét.

Emlékezete[szerkesztés]

Sírja Budapesten. Fiumei Úti Sírkert: 34/2-1-45., Ortutay Tamás alkotása[8]

Halálát követően, 1962–1963-ban több irodalmi folyóirat – elsősorban a Kortárs és az Új Írás – lapjain heves polémia folyt Sarkadi irodalomtörténeti helyéről. Műveit több nyelvre, így bolgárra, csehre, észtre, franciára, lengyelre, németre, oroszra és románra lefordították.

Budapest XIV. kerületében, a Thököly út 85. szám alatt (magánterület, hátsó épület) egy emléktáblát helyeztek el tiszteletére.

Művei[szerkesztés]

• 1944: A próféta (dráma)
• 1947: Népgyűlés és hitvita
• 1947–1953: Kőműves Kelemen (elbeszélés)
• Holló a hollónak...; Szikra, Bp., 1948
• Nehéz esztendő; Kulcsár Ny., Bp., 1948
• 1948: Oszlopos Simeon (kisregény)
• 1948: Pokolraszállás (elbeszélés)
• 1948: A szökevény (elbeszélés)
• 1948: Ödipusz megvakul
• 1948: Párbaj az igazságért
• 1948: Népítélet
• 1948–1949: Elektra
• 1949: Balassi Menyhárt árultatása (elbeszélés)
• Kísértetjárás Szikesen; Athenaeum, Bp., 1950
• Gál János útja; Athenaeum, Bp., 1950
• Rozi; Ifjúsági, Bp., 1951
• Barla Mihály szerencséje; Vörös Csillag Ny., Bp., 1952
• Tanyasi dúvad; Szépirodalmi, Bp., 1953 (Új magyar elbeszélések)
• Veréb-dűlő. Elbeszélések; Szépirodalmi, Bp., 1954
• 1955: Kútban (elbeszélés)
• 1955: Viharban (kisregény)
• Elmaradt találkozás; Magvető, Bp., 1955
• Út a tanyákról / Szeptember. Színművek; Magvető, Bp., 1956
• 1960: Bolond és szörnyeteg (regény)
• 1960: Oszlopos Simeon (dráma)
• A gyáva. Regény; Szépirodalmi, Bp., 1961
• Elveszett paradicsom. Dráma; Egressy Klub, Bp., 1962
• A szökevény, 1-2.; összeáll., sajtó alá rend., utószó B. Nagy László; Szépirodalmi, Bp., 1962
• Ház a város mellett. Drámák; Szépirodalmi, Bp., 1969
• Farkaskaland; vál. Domokos Mátyás; Szépirodalmi, Bp., 1971 (Kiskönyvtár)
• Regények; bev. Béládi Miklós, ill. a szerző; Szépirodalmi, Bp., 1973 (Sarkadi Imre művei)
• Novellák; bev. Czine Mihály, ill. a szerző; Szépirodalmi, Bp., 1975 (Sarkadi Imre művei)
• Regények; Magvető–Szépirodalmi, Bp., 1977 (30 év)
• Száz éve Segesvárnál. Egy diáktüzér naplója; Magvető, Bp., 1980 (Rakéta Regénytár)
• Elbeszélések. 1943-1961; sajtó alá rend. Sarkadi Imréné, Csontos Sándor, ill. a szerző; 2. bőv., jav. kiad.; Szépirodalmi, Bp., 1980 (Sarkadi Imre művei)
• Az önámító halála. Válogatott írások; vál., utószó Csontos Sándor; Kriterion, Bukarest, 1981 (Horizont könyvek)
• Körhinta; összeáll. Sarkadi Imréné, Csontos Sándor, jegyz. Csontos Sándor; Magvető, Bp., 1981
• Drámák; gyűjt., szöveggond., jegyz. Sarkadi Imréné és Csontos Sándor; 2. bőv. kiad.; Szépirodalmi, Bp., 1983 (Sarkadi Imre művei)
• Párbeszéd az idő dolgairól; Múzsák, Bp., 1987
• Sarkadi Imre; szerk., bev. Prágai Tamás; Alexandra, Pécs, 2003 (Kossuth-díjas írók)

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

• Magyar irodalmi lexikon III. (S–Z). Főszerk. Benedek Marcell. Budapest: Akadémiai. 1965. 32–33. o.
• Új magyar irodalmi lexikon III. (P–Zs). Főszerk. Péter László. 2. jav., bőv. kiad. Budapest: Akadémiai. 2000. 1905–1907. o. ISBN 963-05-7747-X
• Új magyar életrajzi lexikon V. (P–S). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2004. 945–947. o. ISBN 963-547-414-8

További információk[szerkesztés]

• Száz rejtély a magyar irodalomból, Gesta Könyvkiadó 1996 (97./100 Mint egy lelőtt gém - Sarkadi Imre utolsó repülése, 200-201. oldal)
• Benjamin László: Sarkadi Imre. Bibliográfia; FSZEK, Budapest, 1971
• Kónya Judit: Sarkadi Imre alkotásai és vallomásai tükrében; Szépirodalmi, Budapest, 1971 (Arcok és vallomások)
• Hajdu Ráfis: Sarkadi Imre; Akadémiai, Budapest, 1973 (Kortársaink)
• Szeberényi Lehel: Családi körben; Magvető, Budapest, 1973
• Sarkadi Imre emlékszám, Alföld, 1981/12.; Hajdú Megyei Lapkiadó Vállalat, Debrecen, 1981
• Márkus Béla: Átdolgozások kora. Sarkadi Imre és a sematizmus; Kossuth Egyetemi Könyvtár, Debrecen, 1996 (Csokonai könyvtár)
• Pokolraszállás: Sarkadi Imre emlékezete. Szerk. Márkus Béla. Budapest: Nap. 2001. = Emlékezet, ISBN 963 8116 80 3
• Sarkadi Imre művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
• Sarkadi Imre. In Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka.