SZEMÉLYEK

Szegényesen, de tisztán és csínnal bútorozott szoba

BECSLŐ. Egy zöld pamlag, négy székkel - húsz forint.

VÉGREHAJTÓ (ír). Húsz forint.

ZSÓFI (Murokhoz). Ugyan, van szíve még ezt a pár rongyomat is elvitetni?

ESZTER. Hagyja, néném, itt hiába beszél szívről.

MUROK. Oh kérem, nekem nagyon érzékeny szívem van, hivatalon kívül... Egy fényezett szekrény, kettős ajtóval és jelentékeny repedésekkel.

BECSLŐ. Öt forint!

ZSÓFI. Öt forintra becsülni a legszebb szekrényemet!

MUROK. Egy zongora.

ZSÓFI. Kérem, ez a húgomé.

MUROK. Indítson a kisasszony igénypert.

BECSLŐ. Huszonöt forint.

ZSÓFI. Legalább olyan olcsóra ne tennének mindent!... Ügyvéd úr, hát már nem tudtak a hónap elejéig várni?

MUROK. Hogy azalatt más foglaljon? Nem, kedves nagysád - engedje, hogy élére állított jogviszonyunk dacára kedves nagysádnak nevezzem - nem, a hónap elején éppen úgy nem lesz képes fizetni kedves férje, mint ma. Fizetési íve már rég zálogban van Zegernyei Parthenia és Zenobia úrhölgyeknél, ugyanazon tisztelt klienseimnél, kiknek nevében most szerencsém, akarom mondani szerencsétlenségem van a végrehajtást eszközölni. Végrehajtó úr, van-e még valami felírni való?

VÉGREHAJTÓ. Csak a képek.

ZSÓFI. Oh azok a csúf uzsorás vénleányok!

ESZTER. Ne feledkezzék meg magáról, néném!

MUROK (székre áll s a képeket vizsgálja). Hogy csúfak, vének és leányok-e, ahhoz jogilag semmi közöm, hanem az uzsorás szó ellen tiltakozom... Négy darab kép arany rámában.

ZSÓFI. Csak tiltakozzék, azért mégis csak uzsorások. Pedig, hogy nyájaskodott, milyen kedves volt az a Parthenia, mikor először fonta be szegény férjemet! Azt hitte volna az ember, hogy csupa keresztény szeretetből adja ide a pénzét... Hanem bezzeg, mikor előállt az a másik, a haragos, a Zenobia...

MUROK. Hjah! ez a munkafelosztás. Mikor kiadják a pénzt, akkor Parthenia, a nyájas érintkezik a felekkel; mikor behajtják, akkor jön Zenobia, a haragos. A mi klienseink nagyon okos agg hölgyek... Mennyi a képek becsértéke?

BECSLŐ. Egy forint.

ZSÓFI. Egy forint!

VÉGREHAJTÓ (ír). Megvan.

MUROK (leszáll a székről). Van még hátra valami?

VÉGREHAJTÓ (fölkel). Mindent fölírtunk. (Az ajtón kopogás).

MUROK. Szabad!

MÁDI. Jó napot kívánok...! Egy bútorozott szobát szeretnék kivenni.

MUROK. Jó helyen jár.

MÁDI. Bocsánat, a kapun olvastam, hogy e lakásban egy csinosan bútorozott szoba kiadó, külön bejárással.

MUROK. Igaz, a bejárás még nincs lefoglalva.

ZSÓFI. Mi tettük ki a cédulát, de azóta...

MUROK. Bizonyos jogi nehézségek merültek fel, melyek a bútorok status quóját^[51] kérdésessé tették. Különben nem tesz semmit. Két hétre még be lehet feküdni az ágyba, le lehet ülni a székekre. Oh! a törvény nagyon engedékeny a tisztelt adósok iránt... Szabad kérném most az aláírásokat? (Becslő, végrehajtó, Murok aláírják a jegyzőkönyvet).

ZSÓFI (kezébe veszi a tollat).

MUROK. Ide tessék becses nevét írni.

ZSÓFI. Jól tudom. Nem először írok alá ilyesmit.

MUROK. Gyakorlat teszi a mestert. Hölgyeim, viszontlátásra két hét múlva! (El a becslővel és végrehajtóval).

MÁDI (félre). Mit írnak ezek alá? (fenn). Kérem, nagyon szeretném kivenni azt a bútorozott szobát.

ZSÓFI. De uram, hallotta -

MÁDI. Nem bánom én, ha csak két hétre is. De nagyon szeretném kivenni.

ZSÓFI. Úgy igen szívesen... (Látva, hogy Eszter kalapot és kendőt vesz). Hova készülsz, Eszter?

ESZTER. Elfeledte, néném, hogy most kell zongoraleckét adnom Tarczaliéknál?

MÁDI. Hogyan? A kisasszony zongoraleckét ad?

ESZTER. Igen, uram. S ön megütközik ezen?

MÁDI (zavartan). Oh a világért sem! Ellenkezőleg, imádom a zenét, nagyon szeretnék megtanulni hegedűlni - ha méltóztatnék -

ESZTER. Ezzel nem szolgálhatok, uram.

MÁDI. Azaz, ellenkezőleg, nem hegedűt akartam mondani - nagyon szeretnék megtanulni zongorázni, ha méltóztatnék -

ESZTER. Tessék ménemmel értekezni; munkámmal és időmmel ő rendelkezik. (Búcsút int fejével, el).

MÁDI. Ajánlom magamat! (félre). Jaj, de büszke leány!

ZSÓFI. Ha még mindig szándékozik - uram - szabad becses nevét tudnom?

MÁDI. Oh, a legnagyobb örömmel! Az én nevem Mádi, Mádi Simon, Mádról. Most kaptam hivatalt a minisztériumnál; tüstént megmutatom irataimat. (Kiveszi zsebéből s Zsófinak nyujtja).

ZSÓFI. Köszönöm, nem szükséges.

MÁDI. De csak tessék megnézni, nem akarok zsákban macskát árulni. Tessék, ez a keresztlevelem - ez a himlőoltási bizonyítvány - itt a kinevezésem -

ZSÓFI. Bizonyosan valami szép hivatalra.

MÁDI. No, no, amint vesszük - (szégyenkezve), tiszteletbeli segédfogalmazó. Szépnek elég szép, csak nincs fizetése; de ne tessék félni, hazulról szép havi pénzt kapok, papám eget-földet ígért, csakhogy elvállaljam ezt a kinevezést és karriert csináljak; mert eddig nem volt kedvem eljönni Mádról, de most... Igaz, úgy-e, Bálnai számtanácsos úr is e házban lakik?

ZSÓFI. Igen, s amint tegnap mondta, ő is ma várja Mádról Bella húgát.

MÁDI. Oh! nem azért kérdeztem... Tehát ma várja Bella kisasszonyt?

ZSÓFI. Ma. Ezután nála fog lakni, mert édesanyja meghalt.

MÁDI. Tudom, fáklyát vittem a temetésén... Kérem, nagyon szeretném kivenni azt a bútorozott szobát... Nem mintha Bella kisasszony - azaz, hogy régi ismerősök vagyunk Mádról.

ZSÓFI. Nagyon örülök, Bálnai ma úgyis hozzánk jön húgával, legyen önhöz is szerencsénk... Ma születésnapom van.

MÁDI. Ah! gratulálok... Azok az előbbi urak bizonyosan szintén gratulálni voltak itt?

ZSÓFI. Azok? Nem, nem gratulálni. Tehát lesz szerencsénk?

MÁDI. A legnagyobb örömmel... De ha szabad kérnem azt a bútorozott szobát...

ZSÓFI. Erre tessék, a tornácról nyílik.

PARTHENIA (gyorsan). Mit hallok, kedves Sodró néni, higyje el, kétségbe vagyok esve, az a Zenobia mindig ilyen komédiát csinál. Ah! zsindely van a házon, egy idegen úr, alázatos szolgálója, én a család bizalmas barátnője vagyok, Zegernyei Parthenia; költői név, édesmamám, mikor szíve alatt viselt, a Vadon fiát látta Aradon, és annyira meg volt hatva, hogy megfogadta, ha fia születik Ingomárnak keresztelteti, a leányt pedig Partheniának, így lettem én Parthenia; ezer szerencse, hogy nem fiúnak születtem, nem szeretném, ha Ingomárnak hívnának - micsoda név! (Hosszú lélekzetet vesz).

MÁDI (elkábulva). Örülök, hogy szerencsém van.

ZSÓFI (félre). Hála istennek a nyájas jött el, nem viszik el a bútorokat. (Fenn). Tehát a foglalás?

PARTHENIA. Szót se róla, félreértés, nem beszélhettem mindjárt Zenobiával, mert éppen Romeót és Júliát játszottam - magamban... ah! ebből a szenvedélyből sohasem fogok kigyógyulni, minden régi és új darab szerelmi jelenetét el szoktam játszani otthon... (Mádihoz). tetszik tudni, húsz évig voltam primadonna a vidéken, mert az ármány mindig elzárta utamat, pedig nem volt a világon olyan Romeo és Júlia, mint én, azaz csak Júlia, nem mintha Romeót nem tudtam volna eljátszani, adtam én fiúszerepeket is, az akkori poéták verseket írtak a lábszáraimhoz; most kénytelen vagyok csekély tőkepénzemből élni, ami bizony nem sok, alig jut mulatságra, nem csoda, ha Zenobia néha idegessé lesz; nem is tudom, mért nem akar egy direktor sem szerződtetni, vannak nálam öregebb amorózák,^[52] vastagabbak is, szendeségben pedig ritkítom a páromat. Úgy-e, minden mozdulatomból látszik a szendeség?

MÁDI. Szörnyen. (Zsófihoz). Szabad kérnem azt a bútorozott szobát?

ZSÓFI (alázatosan). Bocsánat, Parthenia kisasszony, ez az úr az utcai szobánkat kívánja kivenni.

PARTHENIA. Ah! ez az úr...?

ZSÓFI. Mádi Simon úr.

PARTHENIA. Amorózó?^[53]

MÁDI. Nem. Tiszteletbeli segédfogalmazó... Szabad kérnem azt a bútorozott szobát?

PARTHENIA. Mádi úr nyugtalannak látszik, pedig nincs rosszabb a nyugtalanságnál, Zenobiát is ez teszi idegessé, mindig attól fél, hogy meghalnak az adósaink, ámbár báró Bodriné azt mondja, hogy az adósok örökké élnek, zseniális asszony ez a báróné, a férje kapitány volt Mexikóban s megették az indiánok, che gusto!^[54] én nem ettem volna belőle egy harapást sem.

MÁDI. Én sem... Szabad kérnem azt a bútorozott szobát?

ZSÓFI. Megengedi, Parthenia kisasszony?

PARTHENIA. Tessék, tessék, el ne szalassza a jó alkalmat, nincs jövedelmezőbb a bútorozott lakónál, nekünk is volt, de felmondtam, mert nagyon potrohos volt és sohasem köszönt, ha találkoztunk.

MÁDI. Ajánlom magamat! (El Zsófival).

Parthenia (egyedül)

Aztán az ilyen bútorozott lakó arra is jó leányos háznál, hogy férjjé alakuljon át. Úgy látszik, ezt az apró embert Eszternek fogták, de elütöm a kezéről. Hátha még a színpadon láthatna! Oh, szép idők, mikor még az erkélyjelenetben turbékoltam. (Nehány hamis akkordot vesz a zongorán). Nem megy, az az Eszter nagyon rosszul tanít; látszik, hogy csak kamat fejében veszek tőle órákat. (Az ablakhoz megy). Mit látok! Sodró bácsi, ügyvédemmel beszélget az udvaron. Éppen jókor. (Kikiált). Sodró bácsi, ügyvéd úr, jöjjenek fel, jó hírt mondok!... Tudom, megörül, ha megtudja, hogy prolongációt^[55] adunk. Persze az okát nem mondom meg, hogy Poprádi lépett közbe érettök. Vajjon mi célja lehet velök ennek a Poprádinak? Talán csak nem vetett szemet Eszterre? Rossz ízlés! Hej, ha engem az erkélyen látott volna!

H e t e d i k  j e l e n e t

PARTHENIA. Jó napot, Sodró bácsi, nem mondhatom, hogy isten hozta, mert az ön lakásán vagyok, hanem engem csakugyan az isten hozott ide.

SODRÓ. Más dolga van az istennek!

PARTHENIA. Ne tréfáljon, Sodró bácsi, jó hírt hoztam, Zenobia felfüggeszti a végrehajtást.

SODRÓ. Micsoda végrehajtást?

MUROK. Éppen most voltam szerencsés lefoglalni bútorait e két jeles kisasszony számára.

SODRÓ (egykedvűen). Úgy? Jól van.

PARTHENIA. Kérem, csak Zenobia számára, de sikerült őt rábeszélnem, hogy prolongációt adjon.

SODRÓ. Úgy? Az is jól van.

ZSÓFI. Hála istennek!

MÁDI. Úgy hát megkaphatom a bútorozott szobát.

ZSÓFI. Mindenesetre.

MÁDI (kezet fog Sodróval). Nagyon örülök a szerencsének, én Mádi Simon vagyok, az új lakó; ha talán irataimat kívánná, méltóztassék - (iratait nyujtja).

SODRÓ. Tessék csak a feleségemmel végezni, ez az ő dolga.

PARTHENIA (az iratokba pillant). Érdekes írások...

MUROK (súgva). Hagyja el, ennek a szeméből még nem néz ki, hogy uzsorára szorulna.

PARTHENIA. Maga goromba!

SODRÓ (Zsófihoz). Most beszéltem Bálint bátyáddal, ő is eljön mind az öt leányával születésnapodra gratulálni.

PARTHENIA. Mit hallok! Zsófi néni születésnapja van? Nagyszerű! Akkor jobban ki kell csípnem magamat; de mindjárt visszajövök, én is részt veszek a mulatságban - (súgva Zsófihoz) - kamat fejében.

SODRÓ. Csak tessék, szívesen látjuk, s ha akad még más valaki, hozza el, azt is szívesen látjuk.

MÁDI. Én meg futok a Fehér lóba holmimért.

PARTHENIA. A Fehér lóba? Én is éppen arra lakom. Mily szerencse! Karját, kedves Mádi!

MÁDI (karját nyujtva, félre). Jaj nekem!

PARTHENIA. Viszontlátásra! Menjünk, kedves Mádi úr! Szereti ön a tragédiát? Ah! ha eljátszhatnám önnel az erkélyjelenetet! Tudom, mindjárt Romeómmá lenne! - ah! (Egy nagy szökéssel kirántja Mádit az ajtón).

ZSÓFI. Ez a sok vendég mind megeszi az előleget, melyet a szobáért kaptam.

SODRÓ. Legalább mi is jóllakunk egyszer.

ZSÓFI. Oh, istenem! mire jutottam! (El).

SODRÓ. Tehát megint foglalás volt nálam?

MUROK. S ez önt meglepi?

SODRÓ. Engem? Ellenkezőleg, nagyon természetesnek találom, hiszen magyar állami tisztviselő vagyok.

MUROK. Ejnye, Sodró úr, micsoda forradalmi hang ez? Mért nem igyekszik inkább rendbehozni dolgait?

SODRÓ. Ugyan hagyjon békét! Hát nem ön foglalja le minduntalan hol a fizetésemet, hol a bútoraimat?

MUROK. Lefoglalom, de vérző szívvel, tessék elhinni, nagyon vérző szívvel. Hogy is lehetett olyan könnyelmű, hogy így az uzsorások körmei közé került?

SODRÓ. Köszönje meg, hogy vannak könnyelmű emberek, akik uzsorások körmei közé kerülnek, különben pipára gyujthatna az ügyvédi diplomájával.

MUROK. Pedig higyje el, valahányszor foglalok önnél, mindig sóhajtva teszem zsebre a perköltséget. Oh! az ügyvédnek is van szíve, és ez a szív már sokszor felszólalt bennem: Murok, Murok, mért nem ajánlod föl segítségedet ennek a derék Sodrónak?

SODRÓ. Hagyjon nekem békét a segítségével. Ki tudna rajtam segíteni? Húsz évi szolgálat után annyira vittem, hogy van nyolcszáz forint fizetésem és annyi adósságom, hogy kamatja kétszer is meghaladja évi fizetésemet. Hogyan jutottam hozzá? Nem tudom. Hogyan boldogulok vele? Senki sem kérdi. Az állam ideadja a maga nyolcszáz forintját s azt mondja: nesze, ezért dolgozzál reggeltől estig, tartsd el családodat úri módon, taníttasd gyermekeidet, tarts tisztességes lakást, a főnök úr névnapi meglepetésére írj alá jókora összeget, ne járj kopottan és rongyosan, s mindenek fölött légy becsületes. Húsz év óta vagyok már ilyen úr államköltségen; és most, mikor már egészen beletörődtem az uzsorába, lefoglalásba, bútorelhordásba, koplalásba, - most előáll ön és segítségét kínálja... Ugyan micsoda nyúzni való van még rajtam?

MUROK. Köszönöm a bókot. Pedig ha az én közbenjárásom mellett kiegyeznék hitelezőivel valami mérsékelt százalékra, és erre folyóvá tenné neje hozományát -

SODRÓ. Úgy? Ezt akarta elsegítni? Ne fáradjon, már elment.

MUROK. El? Hová?

SODRÓ. Egy részét megettük mi, a többit megette a Poprádi-féle »takarék- és hitel-részvény-társulat«.

MUROK. Micsoda! Az ön pénze is ott volt? No, akkor keresztet vethet rá. (Hírlapot vesz ki zsebéből). Itt van ni, éppen tegnap hozták meg az ítéletet. Egy pár apróbb tolvajt becsuktak, Poprádit fölmentették, a részvényesek befűthetnek akciáikkal.^[56]

SODRÓ. Poprádit fölmentették?... Természetes!

MUROK. Természetes, mert én voltam a védője. (Szónokolva). Vigyázzanak, uraim, nehogy a bűnösökkel együtt az áldozatot is sujtsák! A részvényesek elveszett pénzöket panaszolják? Poprádi Endre ősi nevének nemes tisztaságát siratja. Neki csak neve volt, ezt adta oda s ezt is elvesztette. Kárpótlást érdemel ő és nem büntetést... stb., stb... Hjah! amice,^[57] ha ott volt a pénze, akkor persze nem segíthetünk magán. Itt az ítélet, olvassa: Poprádi Endre, a társulat igazgatója, próbák elégtelensége folytán fölmentetik.

POPRÁDI (benéz az ajtón). Szabad? (Kissé felföldies kiejtéssel beszél).

SODRÓ. Farkast emlegettünk...

POPRÁDI. Csak semmi közmondás, az nem elegáns... (Bejő, kezet nyujt Sodrónak). Hogy van, Sodró bácsi?

SODRÓ (nem fogadja el Poprádi kezét). Minek köszönhetem e szerencsét?

POPRÁDI. No? Nem akar kezet adni? Talán haragszik, hogy az a kis pénze odaveszett? Mily kicsinyesség! Hiszen azért jöttem, hogy kárpótoljam.

MUROK. Hogyan? Kárpótolja?

POPRÁDI. Maga is itt van? Meg vagyok elégedve magával, nagyon szép beszédet tartott tegnap. De most nincs szükségem jelenlétére, négyszem közt akarok beszélni Sodró bácsival.

MUROK (alázatosan). Ajánlom magamat! Ne méltóztassék megfeledkezni rólam, ha ismét ügyvédre lesz szüksége. (Sodróhoz). Amice, fogadja el vakon Poprádi úr ajánlatát. Jó tanács, pedig ingyen adom. Aztán mondja, hogy az ügyvédeknek nincs szívök. Ajánlom magamat!

POPRÁDI. Szervusz! (Murok el).

POPRÁDI. Hogy van, Sodró bácsi?

SODRÓ. Minek köszönhetem e szerencsét?

POPRÁDI. Ezt nem szokás kérdezni a vendégtől, az nem elegáns. (Leül). Üljön le, ne zsenírozza magát... És most beszéljünk okosan. Én mindig nagy hajlandósággal viseltettem maga iránt; apácska is nagy pártfogója volt, mindig magánál ebédelt, mikor Pestre jött. Ezt a jóakaratát örököltem én is.

SODRÓ. Egyebet úgy sem örökölt.

POPRÁDI. Csak semmi vicc, az nem elegáns. Tudja, hogy jeles családból származom, hiszen egy vármegyéből vagyunk. De nem akarok dicsekedni, az nem sikk. Csak annyit mondok, hogy jeles nevemnek megfelelő vagyonom is van, melyet nem örököltem, hanem eszemmel szereztem.

SODRÓ. Tudom; tegnap beszélgettek róla a kriminális^[58] törvényszék előtt.

POPRÁDI. És fölmentettek. A rágalom nyelve elnémult. Válogathatok a legelegánsabb pártik közt. És én mégis kit választok arra, hogy kezemmel boldogítsam? A Sodró bácsi unokahúgát, Esztert. He! Úgy-e, meg van lepetve?

SODRÓ. Nagyon.

POPRÁDI. És mit mond hozzá?

SODRÓ. Semmit.

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! Valamit csak kell mondania!

SODRÓ. Akkor azt mondom, hogy ha Eszternek volnék, én bizony nem mennék az úrhoz.

POPRÁDI. Nem is magát akarom elvenni, hanem Esztert.

SODRÓ. Akkor ne engem kérdezzen, hanem Esztert. Ő maga határoz sorsáról.

POPRÁDI. Igen, de nagyon hallgat a maga szavára; és látja, ha rábeszélné, én visszatéríteném veszteségét, melyet társulatunknál szenvedett. Nos, úgy-e, elegáns ajánlat?

SODRÓ. Köszönöm, nem vagyok eladó.

POPRÁDI. Annál jobb. Hát ingyen micsoda tanácsot fog adni a kisasszonynak?

SODRÓ. Hogy ne fogadja el kezét.

POPRÁDI. Nagyon jó! És miért ne?

SODRÓ. Mert nem tisztességes ember.

POPRÁDI Ez már csakugyan unalmas! Én nem vagyok tisztességes ember! Hát nem mentett fel a törvényszék? Nem mondta ki bíróilag, hogy becsületes ember vagyok? Önről ezt sohasem mondták bíróilag. Így hát én magasan ön felett állok... De most látom, hogy hamarjában csaknem tűzbe jöttem, pedig az nem sikk. Tehát egész elegáns higgadtsággal csak azt mondom, hogy Eszterrel magával akarok beszélni; ő a kor színvonalán álló hölgy, meg fog engem érteni.

POPRÁDI. Soha jobbkor nem jöhetett, kisasszony! Jövője és boldogsága van kérdésben.

ESZTER. Az én boldogságom?

SODRÓ. Igen, gyermekem. Nincs jogom nevedben határozni; hallgasd meg tehát Poprádi urat s add meg neki magad a választ. Szóljon, uram!

POPRÁDI. Megengedjen, az ilyesmit négyszem közt szokás elvégezni.

SODRÓ. Jól van. (Eszterhez). Bármit fogsz hallani, ne feledd, hogy gyermekem gyanánt szeretlek, s ez a szegény hajlék mindig nyitva áll előtted. (El).

ESZTER. Mit kíván tőlem, uram?

POPRÁDI. Először is azt kérdem, Eszter kisasszony, ismer-e engem?

ESZTER. Mily kérdés!

POPRÁDI. Nem a közönséges mód szerint értem. De ismer-e úgy, mint én magát? Látja, én tudom, hogy maga igen okos leány, nagyravágyó és elégedetlen sorsával.

ESZTER. Úgy hiszem, nem az volt a kérdés, hogy ön ismer-e engem?

POPRÁDI. Nem, hanem megfordítva. No hát tudja-e, hogy én is okos ember vagyok, aki feltalálja magát a mostani világban; hogy az elegáns társaság nyitva áll előttem; hogy van pénzem, ízlésem és szellemem, szóval, hogy sikk gyerek vagyok?

ESZTER. És ha mindezt tudnám?

POPRÁDI. Akkor azt kérdem, akar-e nőm lenni?

ESZTER. Én? Az ön neje?

POPRÁDI. Az. Éppen erről beszéltem nagybátyjával; hanem az öregben nincs semmi sikk, nem képes engem méltányolni.

ESZTER. Nőül akar engem venni? És miért?

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! Miért akarom nőül venni? Mert szeretem.

ESZTER. Engem szeret?

POPRÁDI. Becsületemre! Látja, kaphatnék akárhány gazdag lányt is, de én csak magát szeretem. Amióta ismerem, mindig tetszett nekem; azért jártam annyit a házukhoz, nem is az öreg Zsófi néni kedvéért. Persze, magának nem lehet máskép udvarolni, mint tisztességes szándékkal -

ESZTER. Uram!

POPRÁDI. Na, na, hiszen mondom, hogy tisztességes szándékkal udvaroltam, csakhogy eddig nem nyilatkozhattam, mert nem volt vagyonom. Most már az is van; van szép falusi jószágocskám is, hova vissza akarok vonulni s megpihenni babéraimon; egy szóval semmi sem hiányzik, hogy magát boldoggá tegyem.

ESZTER. Tehát valóban komolyan teszi ez ajánlatot?

POPRÁDI. Roppant komolyan. Hanem mielőtt határozott választ adna, legyen szabad figyelmeztetnem, hogy maga e házban nagyon ferde helyzetben van. Nem akarom megbántani, de azt jól tudja velem együtt, hogy Sodró bácsi fülig van adóssággal, fizetése magának sem elég és egy harmadik személy nagy teher reá nézve.

ESZTER. Azt hiszi, most gondolok erre először?

POPRÁDI. Annál jobb. Akkor arra is gondolt, hogy ez az állapot magára előbb-utóbb tűrhetetlenné lesz. Nyomorogni, koplalni, kopott nagykendőben járni, uzsorásokkal veszekedni - nagyon unalmas dolog, kivált olyan hölgyre, mint maga, aki felvilágosult, elegáns ízlésű, szóval sikk leány. Ugyan mondja, nem bántja büszkeségét az a gondolat, hogy olyan emberek kegyelméből él, akik maguk is csak tengődnek? Hogy zongoraórákat kell adnia meredt ujjú kőművesnéknek és vaskos házmesterkisasszonyoknak, s annyit sem tud munkájával szerezni, amennyibe napi élelme kerül? Erre született maga, ennyi szépséggel, szellemmel, ennyi sikkel? Mondja, nem sokkal okosabb hozzám jönni feleségül, elegáns, szerető férjet kapni és élni boldogul, urasan?

ESZTER. Nőül menni - önhöz!

POPRÁDI. Természetesen; nem is a más számára kérem meg. Nos hát, mit mond hozzá?

ESZTER (magában). Nőül menni, ez emberhez - és mégis! hát ki vagyok én?... (fenn). Uram, nem felelhetek rögtön, engedjen időt a meggondolásra.

POPRÁDI. Azt se bánom, legalább azalatt meggondolhatja, hogy ezután még nagyobb terhére lesz szegény rokonainak, mert Sodró bácsi kevés pénze is elveszett egy - izé - egy szédelgő banknál. Most fognak még csak rárohanni az uzsorások! Láthatta ma a kezdetét. De ha nőm lesz, majd rajtok is segítünk; köztünk mondva, ezt a mai foglalást is én szüntettem meg. Gondolkozzék hát! Elég lesz egy óra? Jó... Addig azt is meggondolhatja, hogy mostani helyzetéből csak férjhezmenetel által szabadulhat ki; s akkor mégis csak többet ér egy elegáns és gazdag férj, aki ráadásul szereti is; mint valami szegény ördög, aki talán csak azért venné el, hogy megfőzze ebédjét s megfoltozza kabátját. Aztán nézzen csak rám; nem oly nehéz dolog ám, egy ilyen sikk gyereket szeretni. Úgy-e? No hát a viszontlátásra! Reménylem, mint vőlegénye jövök vissza. Pá! (El).

Csak férjhezmenetel által szabadulhat ki mostani helyzetéből... mily kegyetlenül igazat mondott e léha ember! Neked nem szabad, hogy szíved legyen, neked nem szabad szeretned... láss utána, hogy férjhez menj, minél előbb, akárkihez, csak férj legyen, csak eltartson! Szegény leány, miért van érzés szívedben, büszkeség homlokodon, mit álmodozol te női méltóságról, szerelemről, két életnek egy üdvéről? Hagyd az álmodozást arra, kinek ideje van aludni; te állj ki a piacra s várd a jó szerencsét, míg reád akad valaki, akinek ínyére van fogad, hajad vagy a kezed főzte - és akkor menj férjhez, menj férjhez!... Istenem, istenem, miért engedted, hogy lelkem megálmodja mosolygó álmát, megpillantsa azt a fényes képet, mely átsuhant rajta? Ah! mit lát ő bennem? Szegény zongoramesternőt testvére házában, akivel néha leereszkedésből egy pár hideg szót vált, s ha elfordul tőle, létezését is feledi; boldogan él fényes világában, míg én itt alant e hideg pusztában kínálgatom magamat: kinek kell feleség? Miért teremtél ilyennek, istenem, ha e sorsra szántál? (Szenvedélyes könnyekben tör ki s egy székre roskad. Bella már előbb kinyitotta az ajtót; most lassan Eszterhez megy, letérdel mellette s átöleli).

BELLA. Ne sírj!

ESZTER. Ki az? Ki látja meg az én könnyeimet?

BELLA. Nem ismersz? Elfeledted már arcomat? Igaz, kis leány voltam, mikor utoljára láttál, de akkor is én szárítottam fel könnyeidet. (Kendőjével törli Eszter könnyes arcát).

ESZTER. Bella! drága Bellám! te vagy?

BELLA. Ugye, hogy mégis rám ismertél? Oh, én sohasem feledtelek téged! Hiszen úgy szerettük egymást, emlékszel-e, ott a nevelő intézetben?

ESZTER. Oh, azok boldog idők voltak, Bella!

BELLA. Igazán, nem is tudom, mit szerettél rajtam olyan nagyon? hogy én úgy szerettelek, annak volt értelme, mert büszke voltam reád. Olyan komoly, határozott leány voltál, nem pazaroltad mosolygásodat, barátságodat mindenkire. De az én számomra örök napfény volt az arcod, nekem még a szeszélyeimet is megtetted. Pedig mennyit bosszantottalak velök. Emlékszel-e? Még azt a rossz zongorát is órákig verted kedvemért; pedig tudom, mennyire úntad, mennyire nem szerettél zongorázni.

ESZTER. Nos most legalább hasznát veszem; harminc krajcárjával fizetik egy-egy zongoraórámat.

BELLA. Ilyen olcsón? Úgy-e, az nagyon olcsó?

ESZTER. A házmesterkisasszonyok ezt is drágálják.

BELLA. Hát te házmesterkisasszonyokat tanítsz?

ESZTER. Ilyenformákat. Éppen most juttatta valaki eszembe. De örülnöm kell, ha ilyen tanítványokat is kapok. Nincs nagy hírem, nincsenek ismerőseim, pártfogóim; magamnak kellett keresnem, s meg lehetek elégedve, ha olyanokat találok, kik az olcsót keresik és beérik azzal a kevéssel, amit én nyújthatok.

BELLA. Oh, istenem! milyen keserűn mondod ezt! Azok a rossz házmesterkisasszonyok! Bizonyosan sokat bosszankodol velök. De hát nem tudsz jobb tanítványokot találni?

ESZTER. Egyetlen egy úri házam van, ott is, azt hiszem, csak azért tartanak, mert ismerik szomorú helyzetemet.

BELLA. Derék ember! Hogy hívják?

ESZTER (habozva). Tarczali úr nővére. Nem ismered?

BELLA. Nem. De hát miért is kell neked zongoraleckéket adnod?

ESZTER. Mert élnem kell s egyebet nem tudok. Még be sem végeztem nevelésemet az intézetben, mikor atyám meghalt s én árván maradtam. Szegény atyám tisztviselő volt, ki mindenét nevelésemre költötte s nem hagyott egyebet hátra adósságoknál. Ezeket is fizetnem kellett, magamnak is élnem kell. Szegény rokonaim maguk is alig tudnak megélni, nem lehetek egészen az ő terhökre; értékesítenem kell hát azt a keveset, amit tudok. Zongoraleckét adok, ha van kinek; varrok, hímzek, ha akad megrendelőm - fájdalom, nem mindig akad... De hát ennek így kell lenni, hiszen tisztviselő leánya vagyok, nem állhatok szolgálatba, fenn kell tartani a családi rangot. Szüleim urak voltak, úri módon nevelkedtem, művelt leány vagyok, van ízlésem, finomságom, vannak magas igényeim - hahaha! édes Bellám, te még nem ismered ezt a mi cifra nyomorúságunkat, nem tudod, milyen boldog egy tisztviselő árvája...

BELLA. Ah, Eszter! nem látod?

ESZTER. Mit...? Ah! gyászruhában vagy! Te is...?

BELLA. Édesanyám meghalt. Én is árva vagyok.

ESZTER. És az én önző keserűségem nem vette észre a te fájdalmadat! Oh, mily szívtelen vagyok! Oh, mily rosszá teszi az embert a szegénység! Bocsáss meg, drága Bellám, bocsáss meg!

BELLA. Nincs mit megbocsátanom, hiszen szeretsz. Oh, szeress is! oly nagy szükségem van nekem a szeretetre. Most már senkim sincs a világon, csak te és bátyám. Ő is nagyon tisztel téged... Úgy-e, derék ember az én bátyám?

ESZTER (Bella fejét simogatva). Bizonnyal derék ember az, kinek ilyen kis húga van.

BELLA. No csak, valld meg, van ezen kívül más érdeme is. Különben majd elégszer fogod látni, mert előre kimondom, hogy én mindennap összehozlak, hol itt, hol nálunk.

ESZTER. Isten tudja! Meglehet nem sokáig maradok itt; meglehet, hogy férjhez megyek.

BELLA. Ilyen korán? Oh, be kár...! Vagy mit is mondok! ki az? mikor lesz az esküvőd?

ESZTER. Még nem tudom, még nem határoztam el magamat.

BELLA. Nagyon szereted?

ESZTER. Szeretem? Ah! kedvesem, tőlünk szegény leányoktól ezt nem szokás kérdeni. A szerelem nem a mi számunkra való; nekünk férjhez kell menni, - éppen úgy, mint a férfiaknak hivatalt vállalni - hogy megélhessünk.

BELLA. Eszter! micsoda beszéd ez megint?

ESZTER. Szerelem! Édes gyermekem, a szerelem nagy fényűzés! Ha majd végigsétálsz az előkelő utcákon s megállsz a fényes kirakatok előtt, szabad lesz megbámulnod azt a sok drága selymet, gyémántot, mely az üvegtáblák mögött tündöklik, - szabad lesz megbámulnod, talán magadban arra is gondolhatsz: milyen boldogság volna mindezt bírni, ezzel ékeskedni; - de eszedbe sem jut megkérdezni árát, szépen tovább mégysz; tudod, hogy ezt nem nekünk, szegény leányoknak tették oda. Ha aztán valami szánakozó ember megkínál egy vég kartonnal vagy egy hamisköves gyűrűvel, úgy-e, nem fogod azt mondani: Nekem ez nem kell, nekem jobban tetszik az a villogó gyémánt ott az üvegtábla mögött! - nem fogod mondani, mert tudod, hogy az a fényűzési cikk nem hozzád való; mert tudod, hogy nincs jogod válogatni, meg kell elégedned azzal, amit a véletlen szerencse kegyelemből juttat neked - a hulladékból.

BELLA. Eszter, Eszter! félni kezdek tőled, neked nincs szíved, te nem is tudnál szeretni.

ESZTER (szünet után). Azt hiszed?

BELLA (szelesen). Talán láttál már valakit a - kirakatban?

ESZTER. Hol! kit?... Ah! te is gúnyolsz?

BELLA. Nem, nem, édes Eszterem, de ne beszélj így, ne nézz ilyen különösen, mert mindjárt sírva fakadok.

ESZTER. Így kell beszélnem, mert ismerem az életet... Azt hiszed, az én szívem nem tud dobogni; azt hiszed, mindig csak e sáros földre szegeztem szememet s nem néztem a napba sohasem? Oh! az én szemem is elkáprázott egykor... nem, nem - hagyjuk el - azt mondják, megvakul, ki a napba néz, s nekem még szükségem van két szememre. (Az asztalra hajtja fejét).

BELLA (reáborul). Eszter, édes Eszter! te nagyon boldogtalan vagy.

ESZTER. És te csodálkozol ezen?

MÁDI. Itt vagyok. Szabad kérnem a kulcsot?

BELLA. Ah! Simi!

MÁDI. Hogy szolgál egészsége, Bella kisasszony? Köszönöm, én elég jól vagyok - azaz, hogy ejnye! milyen meglepetés! Hát kegyed itt van?

BELLA. Mit csodálkozik ezen? Nem mondtam már Mádon, hogy Pestre jövök?

MÁDI. Az igaz - de mégis - ej! ej! milyen csodálatos! Sohasem hittem volna!

BELLA. Oh, Simi, Simi! milyen rosszul áll magának a tettetés!

MÁDI. Tessék?

BELLA. De hát mondja, hogy került maga ide?

MÁDI (fokozódó zavarral). Engedelmével a kulcsért jöttem.

BELLA (nevetve). Mádtól idáig?

MÁDI. Dehogy! hiszen itt lakom, Sodró úrtól vettem ki egy szobát - külön bejárással.

BELLA. És mit csinál itt?

MÁDI. Hegedűlni tanulok - akarom mondani, zongorázni - Eszter kisasszonytól.

BELLA. Oh, Simi, Simi! maga azt sem tudja már, mit beszél.

MÁDI. Meglehet - a meglepetés - a zavar - aztán a holmim kinn van a tornácon - igaz, most jut eszembe - miniszteri segédfogalmazó vagyok - tiszteletbeli - de nem mehetek be a szobámba, nincs nálam a kulcs.

ESZTER (felkel). Nénémnél van a konyhában, tüstént behozom.

BELLA. Hadd, hogy én menjek érte, legalább megcsókolom Sodró nénit. Addig is van szerencsém bemutatni legújabb tanítványodat, Mádi Simi, tiszteletbeli segédfogalmazó urat... Simi! jól mulattassa a kisasszonyt, míg oda leszek. (El).

MÁDI. Örülök a szerencsének - köszönöm, nem ülök le, nem vagyok fáradt... Mi tetszik? Vagy úgy! semmit se szólt - ide se néz - talán csak nem haragudott meg, hogy megint azt a szerencsétlen hegedülést emlegettem?... De hát mit tegyek? Be vagyok mutatva, társalgást kell kezdenem. Ah! ez jó eszme. (Nagy zajjal leejti cilinder kalapját).

ESZTER. Ah! uram, bocsánat, tessék helyet foglalni.

MÁDI (fölveszi kalapját). Köszönöm, nem vagyok fáradt. (félre). Sikerült a társalgás.

BELLA. Szegény Zsófi néni! minden keze tele van dologgal, de azért mégis megcsókoltam.

MÁDI. Ah!

BELLA. Mit sóhajt Simi? Talán a kulcs után?

MÁDI. Oh, nem!

BELLA. Igaz, Zsófi néni azt mondta, hogy magát is meghívta.

MÁDI. Igen, születésnapjára. Futok bokrétát venni.

BELLA. Hát a kulcs már nem kell?

MÁDI (átveszi). Köszönöm, tüstént visszajövök. (El).

BELLA. Szegény Simi! Ki hitte volna, hogy megint találkozzunk? Oh, be furcsa ember! Eszter, hát te nem is nevetsz?

ESZTER. Inkább sajnálom szegényt.

MÉZESNÉ (ízléstelen dísszel; fején kalap, nagy rikító virágokkal). Na, itt vagyok; tudtam, hogy megint nekem kell feljönni, a kisasszony mindig elfelejti, hogy még én is a világon vagyok.

ESZTER. Parancsára állok, Mézesné asszonyság!

MÉZESNÉ. Persze, nekem aztán haragudni sem szabad, mert evvel az elegáncsos finomságával mindjárt lekenyerez. De nem, most azért is haragszom. Az egész fertályról elengedtem a házbért, hogy ennek fejében klavirozni és franciávul tanítson, amint egy úri asszonysághoz illik. Aztán mégis elfelejti, hogy most van az órám. Csak ülök a szalónyomban, csak várom; de aki nem jön, az megint Eszter kisasszony.

ESZTER. Bocsánat, Mézesné asszonyság, vendégem volt.

MÉZESNÉ. Vagy úgy! Most látom. Kérem, amüzirozzon^[59] egymásnak.

ESZTER. Mézesné asszonyság, háziasszonyunk - Bálnai Bella barátnőm.

BELLA. Igen örülök, asszonyom!

MÉZESNÉ. Csókolom a kezét - vagy mit is mondok! nem csókolom a kezét... Nézze meg az ember, nem tudom ezt a rossz szokásomat elhagyni. Azelőtt nagyon hozzászoktam; oh! mert én nem szégyelem megvallani, hogy valaha szakácsné voltam, a férjem meg kőmíves. De most már építész, háziúr, én pedig úri asszonyság vagyok... Hogy tetszik a ruhám? (Körülfordul).

BELLA. Nagyon szép, különösen a kalap - az valóban feltűnő.

MÉZESNÉ. Meghiszem azt. Telik rá, hála istennek! Azért nem is nagyon sürgetem a házbért, Sodróéknak sokszor elengedem a zongoraleckék fejében. Igaz, erről jut eszembe, ne gondolja ám, lelkem kisasszony, hogy én valami sárkány vagyok. Az előbb egy kissé affisirozva^[60] voltam, de nem is csoda, ez az Eszter olyan hanyagul tanít.

ESZTER. Ha tetszik, megkezdhetjük most a zongoraórát.

MÉZESNÉ. Most már késő, inkább csevegjünk. Oh! ne higyje ám, Bella kisasszony, hogy én ne tudnék szellemesen csevegni. Az újságból mindennap kiolvasom a szellemes csevegéseket. A férjemnek néha csak úgy zúg a feje tőle. Aztán Eszter megmondhatja, hogy már a franciában is messzire mentem, egész a hetedik lapig - le père est bon,^[61] ma soeur est belle!^[62]

BELLA (halkan). Oh, be furcsa asszony!

ESZTER (halkan). Lásd, ilyenektől függ életem.

ZSÓFI. Kérlek, édes Eszterem, Bálinték már jönnek és - ah! Mézesné asszonyság!

MÉZESNÉ. Csókolom kezét, tensasszony - ejnye már megint ráment a nyelvem. Nem, nem csókolom a kezét, - hanem (látva, hogy Zsófi és Eszter halkan beszélnek -) Micsoda? Rám se hallgatnak, a háziasszonyukra! Pedig máskor olyan elegáncsosak hozzám. Vajjon micsoda titkuk lehet? (Lassan hátuk mögé lopózik).

BELLA (magában). Szegény Eszter! most már nem csodálom.

ZSÓFI (halkan). Sok vendég lesz, Bálnai is eljön, Parthenia is; azt sem tudom, hol a fejem.

ESZTER. Majd én megmosom az edényeket. (Megfordul). Bocsánat, Mézesné asszonyság! (Látva, hogy egészen mellette áll). Ah!

MÉZESNÉ. Semmi bocsánat! semmi ah! Hát maga akar a konyhába menni, ezekkel a finom kezeivel edényt mosogatni? Szegény kisasszony! arra született, hogy selyem kanapén üljön és edényeket mosogat; én meg idejövök lármát csapni, az új kalapomat mutogatni, megszégyeníteni a gazdagságommal - pedig a hetvenhetedik öreganyám is szakácsné volt - Nesze, új kalap! (lekapja fejéről s a földhöz akarja vágni; meggondolja magát s Bellának nyujtja). Mégis kár lenne érte! Viseljen rá gondot, kisasszony, míg én dolgomat végzem a konyhában.

BELLA. Oh, asszonyom, milyen jó ön!

MÉZESNÉ. Dehogy vagyok jó; hiú, nagyszájú teremtés vagyok! Hát sok vendégük lesz - Bálnai úr is eljön? Ő is az én lakóm, rendesen fizet. Persze cselédet sem tarthatnak, én meg idejövök szellemesen csevegni! Az uzsorás vén kisasszony is itt lesz? No, hiszen csak az egyék a kezem főztéből! Gyerünk a konyhába!

ZSÓFI. De édes Mézesné asszonyság!

MÉZESNÉ. Hagyjon nekem békét! Ne féljen, édes Eszterem, nem kell edényt mosogatnia. Olyan vacsorát főzök én, hogy na! hiszen a mesterségem volt... (Bellához). Vigyázzon, lelkem az új kalapomra... Hol van hát az a konyha, no! Gyerünk, ott beszéljünk franciávul - le père est bon, ma soeur est belle! (El).

BELLA. Oh! hiszen ez a Mézesné nagyon derék asszony!

ZSÓFI. És jól főz, majd meglátjátok, milyen jól főz. Most legalább nekem is jut egy kis időm, elfogadni a születésnapi vendégeket.

CSOMA. No, elvégeztétek? Azt hittem, már sohasem lesz vége.

ZSÓFI. Isten hozott, kedves bátyám!

CSOMA. Várj, hiszen még el sem mondtam a köszöntőt. Persze, mikor az ember ilyen ármádiával jő gratulálni, elfelejti a mondókáját, mire rákerül a sor. Na hát az isten éltessen! ha ugyan érdemes egy hivatalnok feleségének hosszú életet kívánni... Nekem ugyan senki se kívánjon hosszú életet, annyit mondok, senki se kívánjon, mert megharapom.

MIND AZ ÖT LEÁNY. Oh, papa!

CSOMA. Hallod, öt leány kiáltja egyszerre: oh, papa!... öt pár cipő minden hónapban, és 1 frt 20 kr. napi díj... Ugyan ki volt az a bolond, aki ünneppé tette a születésnapot? Na hát az isten éltessen! A lányok bokrétákat hoztak; kedvem lett volna azt mondani, hozzanak inkább cellert és petrezselymet, azt legalább meg lehet enni; de hát minden leány bolondja a virágnak. (Zsebéből egy likőrös üveget vesz ki). Nesze, én ezt hoztam; ráment egy egész napi díjam.

ZSÓFI. Köszönöm, édes bátyám!

CSOMA. Ne köszönd, hanem idd meg. Ti pedig, leányok, beszéljetek. Ez az egyetlen mulatság, mely nem kerül pénzbe. Diurnista-lányok^[63] is megengedhetik maguknak.

MÁRTA. Nézze, papa, itt van Bella kisasszony.

KLOTILD. Bálnai tanácsos úr húga.

AURELIA. Eszterrel járt iskolába.

CSOMA. Hát az ikrek mért nem beszélnek? Luci, Juci mulassatok ti is. Más mulatságotok úgy sincs... Tehát ez itt Bella kisasszony? Alászolgája! Én Csoma Bálint vagyok, diurnista, 1 frt 20 kr. napidíjjal, - ezek itt leányaim, - Márta, Klotild, Aurelia, Luci, Juci - több név már nincs a kalendáriumban. Ez a kettő, Luci és Juci ikergyerek, csak nem igen mernek beszélni, pedig van nyelvök.

MÁRTA. A papa mindig tréfál.

LUCI. Ne gondolja, Bella kisasszony, hogy nem tudunk beszélni.

JUCI. Csakhogy a papa azt akarja, hogy mindig beszéljünk.

CSOMA. Azt akarom, hogy mulassatok! Bocsásson meg, Bella kisasszony, hogy így lármázok, de 1 frt 20 kr. napidíjjal az ember nem lehet udvariasabb. Hej! ha ezelőtt ismert volna, mikor még kasznár voltam az öreg Tarczali uradalmában; akkor voltam én ember. De a jószágot bérbe adták, engem meg elcsaptak, és most 1 frt 20 kr. napidíjból élek evvel az öt leánnyal. Ha loptam volna, most úr volnék, hintóban járnék - de nem loptam - most hát körmölhetek... Aztán meg csodálkoznak, hogy néha rosszkedvű vagyok. Úgy-e, maga nem csodálkozik rajta, kedves kisasszonykám?

BELLA. Nagyon sajnálom önt, uram.

CSOMA. Derék leány! A te barátnőd, Eszter? Megbecsüld! Ismerem a bátyját is, kedves kisasszony! Derék tisztviselő, jó principális, szeretnék az irodájába jutni, ott 1 frt 50 kr. a napidíj.

BELLA. Meg fogom őt kérni, uram.

CSOMA. Köszönöm. Ti meg, lányok menjetek mulatni.

MÁRTA. Melyik szobába menjünk?

ZSÓFI. Erre, lányok! Eszter majd megmutat mindent... Kérlek, édes húgom!

ESZTER. Igen, néném. Menjünk!

MIND AZ ÖT LEÁNY. Menjünk! menjünk!

CSOMA. Ne mondjátok, hanem menjetek.

BELLA (menetközben Eszterhez). Szegény Eszterem! ilyen a te életed?

ESZTER. Ezek még az ünnepnapok... (A leányok el egy oldalajtón).

ZSÓFI. Én pedig megyek dolgomra, a konyhába.

CSOMA (leül). Csak eredj, mert hiába, enni kell, ha élni akarunk. Milyen rossz találmány az az evés! Mennyivel jobb volna, ha evés nélkül meg lehetne élni! Akkor talán én is kijönnék a napidíjammal? No menj hát! (több szivarvéget s egy kést vesz ki zsebéből). Addig én majd dohányt vágok. Ezeket a szivarvégeket a felek hagyták az irodában, míg a principálisnál jártak; én meg szépen összeszedegettem... Van köztük egy igen finom darab, az osztálytanácsos hagyta véletlenül az asztalon - öt krajcáros kuba. (Vágni kezdi a szivarvégeket).

ZSÓFI. Ilyen drága szivarokat szí? Milyen pazarlás!

CSOMA. Én is ilyeneket szíhatnék most, ha loptam volna kasznárkoromban. Hol van férjed?

ZSÓFI. Éppen itt jő. Én meg megyek dolgomra. (El).

CSOMA. Mi újság sógor?

SODRÓ. Eszter kezét megkérte Poprádi, és lefoglalták a bútoraimat.

CSOMA. Boldog ember! nálad még találnak foglalnivalót. Aztán egy leány van a házadnál, azt is megkérik. Hozzám senki sem jő ilyen szándékkal, pedig válogathatna.

SODRÓ. Igen, csakhogy ez a kérő Poprádi.

CSOMA. Hát aztán? Ő is férfi.

SODRÓ. Hát te hozzá adnád a leányodat?

CSOMA. Mind az ötöt.

TÓBIÁS. Üdvözlöm a társaságot.

CSOMA. Jó napot Tóbiás úr! Maga is gratulálni jött?

TÓBIÁS. Csoma úr is itt van? Annál jobb, legalább nem kell kétszer fáradnom.

SODRÓ. Mit hozott?

CSOMA. Engem is keres? Talán elcsaptak?

TÓBIÁS. Még nem, még nem. Egyelőre örömhírrel jövök; őnagysága, az irodaigazgató úr neje ma reggel szerencsésen megszülni méltóztatott harmadik gyermekét.

SODRÓ. Értem. Adja csak elő azt az ívet.

TÓBIÁS (ívet vesz ki zsebéből). Eltalálta. Az irodai személyzet aláírást nyitott, hogy őnagyságát keresztelési ajándékkal lepje meg.

SODRÓ. Természetesen, nagy öröm ez mindnyájunkra nézve. Adja ide azt az ívet. (Aláírja nevét s fizet). Az isten tartsa jó erőben őnagyságát, hogy többször szerezzen nekünk ily örömet. Hát magának nem született gyereke? Annak is aláírok.

TÓBIÁS. Instálom,^[64] ötven esztendős a feleségem. (Csomához megy). Tessék Csoma úr, a diurnisták erre az oldalra jönnek.

CSOMA (dühösen vágja a szivarvégeket). Nem hallom.

TÓBIÁS. Csoma úr, gondolja meg!

CSOMA. Nem gondolom meg. Mit örüljek én az irodaigazgató harmadik gyermekének? Elég örömem van nekem a saját öt leányommal.

TÓBIÁS. Nagyon sajnálom Csoma úr, hogy ennyire megfeledkezik hivatalos állásáról.

CSOMA. Süsse meg a hivatalos állását! 1 frt 20 kr. napidíj - és még örüljek is az irodaigazgató harmadik gyerekének! Na jól van, hát örülök! (kezét dörzsöli és dühösen Tóbiásra mosolyog). No most látta - mondja meg az irodaigazgatónak, hogy örültem, de nem fizetek.

SODRÓ. Isten hozta kedves öcsém uram!

CSOMA (mérgesen Tóbiáshoz). Ha tetszik, akár táncolok is örömömben, de nem fizetek.

BÁLNAI (pedáns, kimért modor). Mi ez?

TÓBIÁS (zsebébe rejti az ívet). Hivatalos titok. Csoma úr, szót se többet! Holnap majd az irodában folytatjuk; addig is jó mulatságot kívánok. (El).

CSOMA. Tisztelem a harmadik gyereket!... (fölkel). Bocsásson meg tanácsos úr, hogy ilyen lármát csapok, de egészen oda vagyok örömömben, mert megszületett az irodaigazgatónk harmadik gyereke.

BÁLNAI Úgy? Most már értem. (Sodróhoz). Be akartam mutatni Bella húgomat, de úgy látszik, megelőzött.

CSOMA. Itt jön már és vele az egész ármádia.

BÁLNAI. Jó napot kívánok Eszter kisasszony!

ESZTER. Isten hozta Bálnai úr!

BÁLNAI (Csoma leányaihoz). Kisasszonyok, van szerencsém.

MIND AZ ÖT LEÁNY (bókolva). Részünkről!

BÁLNAI (Bellához). Miért nem mondtad, hogy előre jössz? Huszonhét percet mulasztottam el kereséseddel.

BELLA. Jutott is az eszembe, mikor az én drága Eszteremhez siettem? Ugyan ne nézz olyan szigorúan, mintha bűnt követtem volna el. Mondd, nem vagy te is boldog, ha minél többször lehetsz Eszter közelében?

BÁLNAI. Bella, ne légy gyermek.

ESZTER. Bálnai úrnak sokkal komolyabb dolgai vannak, hogysem az én társaságomat keresné.

CSOMA. No, ezután még kevésbbé keresheti, ha majd falura visz Poprádi.

BÁLNAI. Poprádi!

CSOMA. Épen ma kérte meg a kezét.

MIND AZ ÖT LEÁNY. Gratulálunk! (Eszterhez futnak, megcsókolják s ismét leülnek).

BÁLNAI. Szerencsét kívánok Eszter kisasszony!

ESZTER. Még korán van a szerencsekívánat, uram.

SODRÓ. Én is azt remélem.

CSOMA. Már miért remélnéd? Hát mi egyébre való a lány, mint hogy férjhez menjen? Nézd ezt az öt leányt itt sorjában, s kérdezd meg, nem mennének-e mindjárt Poprádihoz?

MIND AZ ÖT LEÁNY. Oh papa!

CSOMA. Azért csak annyit mondok Eszter, menj hozzá. Ha nem fértek össze, úgy is elválhattok. Ha akarod, mindjárt megmagyarázom neked, hogyan lehet legkönnyebben elválni.

ESZTER. Köszönöm. Még nem tudom, lesz-e rá szükségem? Még nem határoztam el magamat.

CSOMA. Hát mikor akarsz határozni?

ESZTER. Ma este.

BÁLNAI (magában). Már ma este!

BELLA (halkan Bálnaihoz). Oh testvér! ha tudnád, mily boldogtalan szegény Eszter! Oh ha segíthetnél rajta!

BÁLNAI. Hagyj el! hagyj el! (Magában). Ma este fog határozni... oh! ha szólhatnék - ha tudnék vele beszélni...! Átkozott merevség! itt - itt a szívben emésztő tűz lobog, s az arc mozdulatlan, a szem hideg, mintha most is a száraz számokat olvasná... Eh csak nevetségessé lennék... De nem, mégis szólnom kell, nem engedhetem, hogy azé az emberé legyen! (Hirtelen eltökéléssel Sodróhoz siet). Uram, szabad néhány szóra kérnem?

SODRÓ. Szívesen. Tessék!

BÁLNAI. Nem - nem itt - másutt - négyszem közt.

SODRÓ. Menjünk hát szobámba. (El Bálnaival).

CSOMA. Vajjon micsoda titkuk van ezeknek? Persze a diurnistának semmi köze hozzá... Na hát mulassatok leányok; nekem már megvan a mulatságom - dohányt vágok.

BELLA. Ah! itt van már Simi? Jöjjön, hadd mutassam be. Mádi Simi úr, tiszteletbeli segédfogalmazó - Csoma Bálint bácsi - ugy-e megengedi, hogy bácsinak nevezzem?

CSOMA. Akár írásban, eszem a lelkét!

BELLA. A kisasszonyok pedig -

CSOMA. Nem olyan könnyű azt megtanulni - Márta, Klotild, Aurelia, Luci, Juci - mind az én leányom.

MIND AZ ÖT LEÁNY (fölkel, bókolva). Örvendünk. (Leülnek).

MÁDI. Csókolom kezöket.

CSOMA. Tiszteletbeli segédfogalmazó? Valahára találok egy hivatalnokot, akinek nálamnál is kevesebb fizetése van. Az én napi díjam 1 frt. 20 kr., diurnista vagyok, azelőtt kasznár voltam, de nem loptam; ha loptam volna, most hintóban járhatnék, de nem loptam.

MÁDI (bokrétái s Bella felé tekingetve, szórakozottan). Hát miért nem tetszett lopni?

CSOMA. Micsoda! Ugyancsak praktikus fiatal ember! Mit nézi azokat a bokrétákat? Kinek hozta?

MÁDI. Születésnapi ajándék - meg a kisasszonynak - (át akarja adni Bellának).

BELLA (halkan). Mit gondol Simi? Az idegen kisasszonyokat kell megkínálni.

MÁDI. De csak három van.

BELLA. Mindegy! Akarom.

MÁDI (Csomához). Szabad felajánlanom e csokrokat a kisasszonyoknak? De csak három van.

CSOMA. Adja annak, aki legjobban tetszik. Tessék választani, melyik tetszik legjobban?

MÁDI. Oh uram!

MIND AZ ÖT LEÁNY. Oh papa!

CSOMA. Egyik se tetszik legjobban? Akkor hát adja kor szerint. Márta kelj föl, te vagy a legöregebb, huszonkét éves.

MÁRTA. De papa!

CSOMA. Nem vagy megelégedve? Pedig így is eltagadtam négy esztendőt. Nagyobbat már nem hazudhatok a kedvedért. Vedd át a bokrétádat - úgy most Klotild - huszonegy év - Aurelia - húsz - az ikrek nem kapnak, különben egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

MÁDI (a megnevezett lányoknak ezalatt átadja a bokrétát, melyet mindegyik bókkal köszön meg). Mindjárt szolgálok a többi hölgynek is - viszontlátásra! (El).

CSOMA. Úgy, most folytassuk a mulatságot. (Leül s a szivarvégeket vágja).

SODRÓ. Mindnyájunkat boldoggá tesz. Beszéljen vele tüstént!

BÁLNAI (gyorsan, izgatottan). Bella, kérlek egy szóra.

BELLA. Mit parancsolsz, bátyám?

(Félrevonulnak. Eszter egyedül a zongora előtt).

BÁLNAI (gyors, fojtott hangon). Bella, mit gondolsz, ha én - nem - előbb felelj te - miért mondtad Esztert boldogtalannak?

BELLA. Mert olyanhoz kell mennie, akit nem szeret.

BÁLNAI. Nem szereti? Miért megy hozzá?

BELLA. Mert nem akar többé szegény rokonainak terhére lenni.

BÁLNAI. Mit gondolsz, tudna-e szeretni engem?

BELLA. Hát mégis eltaláltam? Oh be boldog vagyok! Most mindjárt megölellek!

BÁLNAI. Vigyázz, idenéznek... Mit gondolsz akarna-e nőmmé lenni, lehet-e engem szeretni?

BELLA. Ki ne szeretne téged, aki megismer?

BÁLNAI. Mondd meg neki - ti nők jobban tudtok erről beszélni - mondd meg neki, hogy én szeretem őt, mióta ismerem; mondd meg neki, hogy életem egyetlen vágya volt, őt nőmmé tenni.

BELLA. Oh mily boldogság! Futok, tüstént megmondom!

BÁLNAI. Várj, ne még! Mondd meg neki, hogy én jól tudom, ő nem szerethet engem -

BELLA. Ki tudja?

BÁLNAI. Ne vágj szavamba!... Jól tudom, hogy nem vagyok szeretetreméltó; száraz, merev tisztviselő vagyok, aki egész életét az íróasztalnál, lélekölő munkánál töltötte; de szívemben igazi szerelem, gyöngédség él, s ha nem is tudom kifejezni, annál mélyebben érzem - mondd meg neki -

BELLA. Igen, igen - oh édes Eszterem! milyen boldog lesz!

BÁLNAI (visszatartja). Várj még. Mondd meg neki, hogy nem vagyok gazdag, de fizetésemből elég kellemessé tehetem életét, hogy még rokonain is segíthetünk - mondd meg neki, hogy bátyjával már beszéltem - s ő megegyezett -

BELLA. Igen, igen - mindent megmondok -

BÁLNAI. És mondd meg neki, hogy ne dobja oda magát egy nyomorult léha embernek - mondd meg neki, hogy minden törekvésem az ő boldogsága lesz - mondd meg neki, hogy - hogy én szeretem, imádom őt...

BELLA. Oh mily boldog vagyok!... (Eszterhez fut és sírva keblére borul). Édes drága Eszterem, olyan boldog vagyok!

ESZTER. Mi ez Bella?

BELLA (súgva). Nem kell feláldoznod magadat - boldog lész - ő szeret, nőül vesz - ho! milyen boldogok leszünk!

ESZTER. Kiről beszélsz?

SODRÓ. Nagy szerencse ért gyermekem. Bálnai épen most kérte meg tőlem kezedet.

BELLA. Igen édes Eszterem! Oh mint szeret, mily boldoggá fog tenni! (Mosolyogva Eszter keblére hajtja fejét). Ugy-e mégis a tied lesz, amit a kirakatban láttál?

ESZTER (Bella fejét simogatva, magában). Szegény gyermek! ő azt hiszi... ah!

SODRÓ. Határozz gyermekem. A két kérő közt nem nehéz a választás.

BELLA. Nézd, szegény Gusztáv milyen türelmetlen.

ESZTER (Bálnaihoz siet, megragadja kezét). Oh uram! ön jó, ön nemeslelkű! Köszönöm! De nem tudom elfogadhatom-e a kezet, melyet szánalomból nyujt felém?

BÁLNAI. Szánalomból? én! Hát nem mondta Bella?... Oh Eszter, nem szánalom az - nem - szerelem!

ESZTER. Szerelem...! Engedjen uram gondolkozási időt - csak néhány percet kérek - ugy-e várni fog?

BÁLNAI. Várni fogom boldogságomat.

BELLA (súgva). Nos, megvan?

ESZTER. Nemsokára.

CSOMA (Eszter mellé megy, halkan). Eszter, el ne szalaszd a jó szerencsét!

ESZTER. Ön is bátyám?

CSOMA. Én leginkább. Többet tudok, mint azok. Azt hiszed, mert a fiatal Tarczali néha egy pár szót vált veled, többet gondol rád, mint akár az én öt leányomra?

ESZTER. Ah! bátyám, ön kegyetlen.

CSOMA. Az előbb csak a szám járt, mikor Poprádiról beszéltünk; de Bálnai más ember. Eszter! vigyázz, talán ez az egyetlen alkalom életedben, hogy mindig boldog és becsületes légy. El ne szalaszd. (A háttérbe megy. Eszter elgondolkozva Bella mellé áll).

PARTHENIA (karonfogva hozza Mádit). Siessünk, kedves Simi!

MÁDI (öt bokrétával, félre). Elcsípett a grádicson. (Fenn). Bátor vagyok e virágokkal szolgálni a hölgyeknek. (Kiosztja a bokrétákat Eszter, Bella, Luci és Juci közt).

PARTHENIA. Hát én nem kapok bukétot?

CSOMA (súgva). Adja oda neki ezt az ötödiket.

MÁDI. Hiszen ezt a háziasszonynak szántam.

CSOMA. Adja oda, különben elviteti a bútorokat.

MÁDI. Szépen vagyunk! (Partheniának adja a bokrétát. Félre). Tessék, nyolc bokrétát vettem, s mégsem jut az ünnep hősének.

PARTHENIA. Leányok, játszunk valamit!

MIND AZ ÖT LEÁNY. Mit játszunk?

PARTHENIA. Zálogosdit.

MÁDI (félre). Ez a rokkant Romeo és Júlia bizonyosan rajtam fogja behajtani a percentjeit.

MÁRTA. Te is játszol Eszter?

ESZTER. Köszönöm, nincs kedvem.

KLOTILD. Akkor zongorázzál valami szép kíséretet a játékhoz.

AURELIA. Kérlek édes Eszter, zongorázzál.

LUCI. Olyan szép, zeneszó mellett játszani.

JUCI. Úgyis csak itt jutunk néha zenéhez.

ESZTER (kinyitja a zongorát s halkan játszik valami megfelelő darabot. Bella mellette ül, fejét vállára hajtva s karjával átölelve. Bálnai a túlsó oldalon áll, szemét Eszterre szegezve. Sodró az asztalnál ül. - Mádi, Parthenia, Csoma és az öt leány a háttérben körben ülve gyűrűsdit játszanak).

MÁRTA. Ki a bíró?

PARTHENIA. Én vagyok a bíró. (Körben jár, a gyűrűt egyik leány kezébe teszi s leül). Keressen Simike!

MÁDI (félre). Tudtam. (Szórakozottan, Bella felé tekintgetve). Itt van. (Klotildra mutat).

KLOTILD. Nem találta meg.

PARTHENIA. Fizessen zálogot.

MÁDI (odaadja óráját, félre). Be jól ért a zálogoláshoz.

PARTHENIA. Keressen tovább!

MÁDI (félre, szórakozottan). Legalább Bella is játszanék (megint Klotildra mutat).

KLOTILD. Most sincs itt.

PARTHENIA. Új zálog!

MÁDI. Tessék. (Egy gyűrűt ad Partheniának. A játék a következő jelenet alatt némán tovább folyik. Mádi folytonosan szórakozott s igen sok zálogot fizet, gyűrűit, tárcáját, végre zsebkendőjét, melyeket mind Parthenia vesz át)

POPRÁDI. Ah! itt már nagyban foly a mulatság!

BÁLNAI (Sodróhoz). Ezt az embert is meghívta?

SODRÓ. Eszterhez jött, a válaszért.

POPRÁDI (Eszter fölé hajol, halkan). Nos, széna-e vagy szalma?

ESZTER (zongorázva). Várjon, még nem telt le az óra.

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! No jó, addig játszom én is. Mit játszanak?

MIND AZ ÖT LEÁNY. Zálogosdit.

POPRÁDI. Kit zálogoltak meg?

MIND AZ ÖT LEÁNY. Mádi urat.

PARTHENIA. Most is elhibázta. Zálogot!

MÁDI (odaadja nagy kapukulcsát). Tessék, egyebem nincs, mindenemből kifosztottak.

PARTHENIA. Hát váltsa ki. Tizenkét darab zálogja van.

MÁRTA. Mivel váltsa ki?

PARTHENIA. Minden darabért egy csók a bírónak.

MÁDI. Jaj!

CSOMA (súgva). Menjen hamar, csókolja meg.

MÁDI (mérgesen). Hiszen egy csók - játékból - isten neki! de tizenkettő!

PARTHENIA. Nos, nem váltja ki?

CSOMA. Csókolja meg, különben elviteti a bútorokat.

MÁDI. Isten neki! (Egyszer megcsókolja Partheniát).

ZSÓFI. Tessék egy kis uzsonna, hogy könnyebb legyen a várakozás.

MÁDI (félre). Meg vagyok mentve. (Partheniához). A többit hagyjuk uzsonna utánra.

BELLA (szünet után, suttogva). Oh édes Eszterem! milyen boldogok leszünk!

CSOMA. Leányok, ne egyetek olyan mohón, mert megbetegesztek.

BELLA. Együtt fogunk lakni - úgy fogjuk egymást szeretni - oh milyen szép élet lesz az!

ESZTER (hirtelen félbehagyja a zongorázást és reáhajtja fejét).

BELLA. Eszter! drága Eszter, miért sírsz?

ESZTER (Bálnaihoz siet). Uram, sohasem fogom elfelejteni jóságát - hálás, engedelmes, hű neje leszek - tisztelem, becsülöm önt - esküszöm - meg fogom tartani eskümet - elég ez? - boldog lesz-e így velem?

BÁLNAI. Oh Eszter! nézzen könnyes szemembe és ne kérdezze.

ESZTER. Köszönöm uram.

POPRÁDI (előre jő). Az óra letelt, Eszter kisasszony, szabad kérnem a választ?

ESZTER (Bálnai kezét fogva). Ime válaszom. (Emelt hangon). Bemutatom jegyesemet, Bálnai Gusztávot.

POPRÁDI. Micsoda!

MÉZESNÉ (elejti a tálcát). Mit hallok! Ne tessék megijedni, megfizetem a kárt! Csakhogy férjhez megy az én kedves tanítóném!

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas.

BÁLNAI. Nos, uram...!

POPRÁDI. Semmi, semmi, szerencsét kívánok, sok szerencsét! (félre). Azért mégis az enyém fogsz lenni, csakhogy drágábban. (Partheniához). Exequálunk!^[65]

PARTHENIA. De még ma táncolunk.

MÁDI (a távozó Poprádihoz). Nem marad itt vacsorára?

POPRÁDI. Köszönöm, hamarjában csaknem jóllaktam. (El).

SODRÓ. Kedves húgom, mily boldogság!

ZSÓFI. Sohasem volt ilyen szép születésnapom.

MÁDI. Éljen! most már nem kell kiváltani.

BELLA (Eszter keblére borul). Testvérem!

BÁLNAI. Lásd Eszter, mind oly boldogok. Ugy-e te is boldog lész?

ESZTER (halkan). Isten segítsen, hogy önt tegyem boldoggá!

CSOMA (leányaihoz). Előre! indulj! gatulálj! (félre). Most talán csak belejutok az 1 frt. 50 kr. napidíjba!

MIND AZ ÖT LEÁNY (Csoma vezetése alatt előre jő, mély bókkal, egyszerre). Sok szerencsét az új párnak!

Iroda. Íróasztalok. Állványok iratcsomagokkal. Egy oldalajtó; e fölött tábla e fölírással: »Bálnai Gusztáv, számtanácsos«. Egy középajtó. Az oldalajtóval szemben ablak

CSOMA (írva). Kilencvennyolc meg kilenc az százhét, meg nyolc, az száztizenöt, marad száztíz, átviszem a száztizet -

HANTOS. Csoma úr, ne tessék fennhangon számolni, mert nem tudok dolgozni.

CSOMA. Micsoda! 1 forint 50 kr. napidíjért még csendesen is számoljak? Átviszem - átviszem - tessék, most elfelejtettem, mennyit kell átvinni - újra kezdhetem az egész litániát. - Ötször öt az tizenöt -

BARNA. Huszonöt.

CSOMA. Azért is tizenöt. 1 frt. 50 kr. napidíjért ennyi is elég. (Magában, késével vakarva az írást). Mindig konfundál^[66] ez az ötös szám. Mindjárt szegény leányaimra gondolok. (Tovább számol). Ötször nyolc az negyven.

HANTOS. De az égre kérem, Csoma úr, számoljon csendesen.

CSOMA. Mondtam már, hogy nem tudok csendesen számolni. Ha tudtam volna csendesen számolni kasznár koromban, most nem körmölnék.

BARNA. Tudjuk már. Hát mért nem csendeskedett kasznár korában?

CSOMA. Mert az inspektor,^[67] meg a tiszttartó mindent elcsendeskedett előlem... De mit konfundálnak maguk engem? Most megint elülről kezdhetem; azt sem tudom már, hol maradtam... Húzzuk fel a számológépet! (Fiókjából egy nagy pálinkás üveget vesz ki s szájához akarja emelni; de e pillanatban kinyílik Bálnai ajtaja. Csoma ijedten elrejti az üveget s gyorsan írni kezd).

BÁLNAI. Senki sem keresett?

BARNA. Senki, tanácsos úr.

BÁLNAI. Levél sem jött?

BARNA. Semmi.

BÁLNAI. Nemsokára visszatérek. (El).

BARNA. Ez se történt még, hogy a tanácsos a hivatalos órák alatt menjen sétálni.

HANTOS. Nem is sétálni megy szegény feje, hanem pénzt hajhászni.

BARNA. Hogy-hogy? Hát csakugyan igaz?

HANTOS. Bizony nyakig ül a vízben. Fizetése, bútorai le vannak foglalva s amint suttogják, közel áll a csődhöz.

BARNA. Úgy kell neki, minek házasodott meg.

HANTOS. Az még semmi, de a feleségének egész családját is nyakára vette.

BARNA. Aztán a menyecske sem látszik valami jó gazdaasszonynak; nem hiszem, hogy meg tudna egy csirkét kopasztani.

CSOMA (dühösen számolva). Öt meg kilenc az tizennégy - törődjenek a maguk dolgával - tizennégy meg négy az tizennyolc - hát ezért kapják az 1 frt. 50 kr. napidíjat? - mit vétett maguknak az a szegény asszony? Tizennyolc meg hét az huszonöt - megérdemelnék vármegyei konvencióban -^[68]

HANTOS (halkan). Tyhü! elfeledtem, hogy az atyafiságból való.

BARNA. Mi ugyan szép bakot lőttünk.

ZENOBIA (Hantoshoz megy). Én Zegernyei Zenobia vagyok, Bálnai urat keresem.

HANTOS (nem nézve föl írásáról, tollával Barnára mutat s tovább ír).

ZENOBIA (Barnához megy). Én Zegernyei Zenobia vagyok, Bálnai urat keresem.

BARNA (tollával Csomára mutat s tovább ír).

ZENOBIA (Csomához megy). Én Zegernyei Zenobia vagyok, Bálnai urat keresem.

CSOMA (mélyen elmerülve). Kilencszer kilenc az nyolcvanegy - marad nyolc - kilencszer öt az negyvenöt - meg nyolc -

ZENOBIA. Hol van Bálnai úr?

CSOMA. Az ötvenhárom - (tollával a Bálnai ajtaja fölötti táblára mutat) - marad öt -

ZENOBIA. Feleljen már, hol van Bálnai?

CSOMA. Marad öt - (hirtelen fölkapja fejét és Zenobiára ordít). Nem tud olvasni?

ZENOBIA. Micsoda hang ez?

CSOMA. Hivatalos hang.

ZENOBIA. Hogy mer velem így beszélni? Nem ismer?

CSOMA. De ismerem, éppen ezért beszélek így. Nem látja ott a táblán Bálnai nevét? Elfeledte az olvasást vénségére? Tessék! most újra kezdhetem a sokszorozást. Üljön le, csinálja meg, maga úgy is nagyon jól tud sokszorozni!

ZENOBIA. Eh! mit vesztegetem az időt e vén bolonddal? (Bálnai ajtajához megy s betekint). Nincs itt.

CSOMA. Van még beljebb is egy szoba, nézze meg ott.

ZENOBIA. Hadd lássuk! (Bemegy).

MÉZESNÉ (gyorsan jő). Jó napot kívánok, jaj! egészen elállt a lélekzetem ezen a sok garádicson. Hol van Bálnai úr? hamar mondják, hol van?

ZENOBIA (kijő Bálnai szobájából.) Odabenn nincs. Hallja Csoma úr, hogy mert engem bolonddá tenni?

CSOMA (írásba merülve). Hatszor hat az harminchat - marad három - felírom a hármat -

MÉZESNÉ. Nincs itt Bálnai úr? Ejnye be sajnálom! Pedig beszélni szeretnék vele; nagy bajban van szegény feje; látom, egész idáig üldözik az uzsorások.

ZENOBIA. Asszonyság!

MÉZESNÉ. Mit parancsol Zenebona kisasszony! Még ez az aszalt szilva is kisasszonynak hivatja magát! Ha magára vette az uzsorást, érje be vele!

ZENOBIA. Nem szoktam feleselni ilyen műveletlen népséggel.

MÉZESNÉ. Ugyan úgy-e? Hallja, az én uramnak két háza van és mind a kettőt becsületes munkával kereste, nem uzsorával, mint a kisasszony! Nézze meg az ember! majd megharagudtam!

ZENOBIA (dühösen, Csomához). Hallja az úr, személyesen akartam beszélni gazdájával, de ilyen népséggel nem lehet egy szobában maradni. Mondja meg hát neki, hogy Zegernyei Zenobia itt volt és azt izeni, hogy ha holnapig ki nem fizeti tartozását, csődöt kérek ellene. Értette? (Mézesnével kölcsönösen végigmérik egymást. Zenobia el).

MÉZESNÉ. Úgy látszik, bolondot tettem. Mindegy! még se bánom, hogy méregbe hoztam ezt a Zenebona kisasszonyt... Ejnye! hát nincs itt Bálnai úr? Nagyon sajnálom, beszélni szerettem volna vele. Odahaza kerestem a lakásán, de senki sincs otthon, az asszonynépség is szétment, egész felfordulás! Hát csak azt akarom mondani, hogy beszéltem a férjemmel, szeretnék rajtok segíteni, de most épen egy új házat kezdett építeni, minden készpénzét beleverte; hanem a lakbér miatt ne aggódjanak, fizessenek amikor tetszik, nem fogjuk háborgatni. Mondja meg ezt neki, Csoma úr; én nem várhatok, sietnem kell, mindjárt kezdődik a klavirórám. Most egy vastag vén madámtól tanulok - hej! nem is fogható az én szegény Eszteremhez! El ne felejtse megmondani, Csoma úr! Isten áldja meg! Nem adnám az új házamért, hogy szemébe mondtam az igazságot annak az uzsorás vénkisasszonynak. (El.)

CSOMA. Ez a menyecske annyit beszél, mintha napidíjat kapna érte... Hanem derék háziasszony, nem sürgeti a lakbért, a jövő fertályban házába költözöm. Addig tán csak elkészülök ezzel a sokszorozással - hétszer hét az negyvenkilenc -

BELLA (kopogás nélkül, gyorsan jő). Hogy van, Csoma bácsi! (Barna és Hantos felugranak asztalaik mellől). Jó napot, uraim! bocsánat, hogy így berontottam. Nincs itt bátyám?

CSOMA. Mindjárt itt lesz. (Fölkel. Az írnokokhoz). Maguk pedig elmehetnek, vége már a hivatalos órának.

BARNA. Kérem, még nincs vége.

CSOMA. Hogy is ne! Kellene ugy-e? Alásszolgája, bezárjuk a boltot!

HANTOS. Az erőszaknak engedni kell. (Mindketten kalapjukat veszik s mély bókok közt egész az ajtóig hátrálnak. Bella némán viszonozza üdvözlésöket. Csoma végre kitolja őket, becsapja az ajtót).

CSOMA. Ez ugrifülesek előtt nem akartam összeszidni, hanem most -

BELLA. Hát most miért akar megszidni, Csoma bácsi?

CSOMA. Hol jár itt?

BELLA. Nagyon unatkoztam otthon. Már dél óta mindnyájan elmentek hazulról, még Eszter is, nekem meg nem szóltak semmit, hanem szépen otthon hagytak. No jó, gondoltam magamban, ha ti engem nem visztek sétálni, majd elmegyek magam. Aztán sétáltam, sétáltam, míg végre idejutottam e ház elé, s gondoltam, hogy feljövök és meglepem Gusztávot.

CSOMA. Ugyan szépen meglepte! Ki látta azt, egyedül menni sétálni!

BELLA. Mi rossz van abban?

CSOMA. Hiszen ha az én leányaim mennek ki, abban nincs semmi rossz - öten vannak - és ha beszélni kezdenek, meg tudnák menteni a Capitoliumot^[69] is; - de maga - ilyen fiatal lány, s egyedül az utcákon, kísérő nélkül -

BELLA. Ne féljen - volt kísérőm is - Tarczali Jenő -

CSOMA. Igazán? Ugyancsak jó kísérő.

BELLA. Igenis, nagyon jó kísérő. Az egész Dunasoron végig kísért és olyan kellemesen beszélt, hogy észre sem vettem, mikor már ide értünk a kapu elé. Csoma bácsi, mit tart maga Tarczali felől?

CSOMA. Nem igen szoktam nézegetni.

BELLA. Pedig elégszer láthatta nálunk. Mióta Mádi Simi hozzánk vezette, azóta csaknem mindennapos vendég. Találja ki, miért jár oly sokat hozzánk?

CSOMA. Mit tudom én?

BELLA. Én tudom.

CSOMA. Igazán?

BELLA. Ha egy fiatalember mindennapos vendég olyan háznál, ahol fiatal leány van - mit jelent az? Csoma bácsi tudhatná, hiszen öt leánya van. Ugyan mondja, miért nem adja már férjhez őket?

CSOMA. Fogadásuk tiltja.

BELLA. Oh! én nem tettem ilyen fogadást, és férjhez is megyek, ha olyan kér meg, amilyent én képzelek magamnak.

CSOMA. Már képzelt is magának?

BELLA. Oh! már régóta, már a nevelő intézetben. Mi leányok mindig arról beszélgettünk ott, kinek milyen férj lenne jó. És el is találtuk, higyje el, nagyon sokszor eltaláltuk. Látja, például én már kezdettől fogva bátyámat szántam Eszternek - olyan komoly, határozott, jólelkű - éppen Eszterhez illik... Magamnak pedig olyat szántam, aki okos - ki nem állhatom az ostoba férfiakat, - nagyon okos, finom, lovagias, éppen mint -

CSOMA. Tarczali.

BELLA. Hogy eltalálta! Okos ember maga Csoma bácsi! Pedig én ugy-e egy szót sem szóltam? De hát arról nem tehetek, ha észreveszem, mennyit jár hozzánk?

CSOMA. Hátha másért jár oda?

BELLA. Kiért? Hiszen nincs ott más fiatal lány kívülem.

CSOMA. Igazság. (Félre, szájára üt). Vén kofa!

BELLA. De mégis, mit akart mondani Csoma bácsi?

CSOMA. Én? Semmit! Persze, hogy magáért jár oda! Azt hiszem, nemsokára meg is fogja kérni.

BELLA. Magam is azt hiszem.

CSOMA. Valóban?

BELLA. Hiszen már csaknem egy félesztendő óta jár hozzánk, és félesztendő a leghosszabb terminus. Ennyit minden leány tud már a nevelő intézetben. Aztán - aztán - éppen most, mikor végigkísért a Dunaparton, észrevette, hogy egy szép rózsa van a keblemre tűzve, ma reggel kaptam Mézesnétől, - olyan szép piros rózsa - és - elkérte tőlem...

CSOMA. És odaadta?

BELLA. Hogyne adtam volna? Lesütöttem a szememet, de félszemmel oda néztem - oh! én jól látok lesütött szemmel is, így ni! - és láttam, hogy a gomblyukába tűzi... Úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott; de csak tovább mentem, hallgatva, lesütött szemmel, mintha semmit sem láttam volna! Oh milyen furcsa dolog, fiatal leánynak lenni! - ...De most veszem észre, hogy egészen elfecsegtem az időt, pedig bátyámhoz jöttem.

CSOMA. Nincs itt; de azt mondta, nemsokára visszajő.

BELLA. Ő sincs itt? Sodró bácsi, Zsófi néni, Eszter is egész nap kinn járnak... Mit jelent ez?

CSOMA. Hát semmit sem tud?

BELLA. Semmit. Az égre! történt valami?

CSOMA. Nem, semmi. Menjen csak most ide, Bálnai szobájába, és várjon ott rá. Addig olvashat is; ott van az asztalon a »Budapesti Közlöny«, nagyon érdekes olvasmány. Nekem még hivatalos dolgaim vannak.

BELLA. De vigyázzon, el ne árulja titkunkat - tudja - a piros rózsáról. Oh! Csoma bácsi, maga nem tudja, mi az, mikor a lánytól virágot kérnek! (El Bálnai szobájába).

CSOMA. Biz azt nem tudom... Szegény gyermek! még semmit sem hallott a csődről. No, én nem is szomorítom meg. Nem azért kapok 1 frt. 50 kr. napidíjat, hogy fiatal leányoknak leckét adjak a csődtörvényből. Lássunk most a hivatalhoz. (Kiveszi a pálinkás üveget. Kopogás). De hiszen kopoghatsz miattam. (Hosszan iszik. Az ajtó kinyílik. Csoma az üveget az asztal alá rejti).

MÁDI. Van szerencsém!... Beszélhetnék a tanácsos úrral?

CSOMA (munkájába merülve). Hétszer hét az negyvenkilenc - marad - négy -

MÁDI (előre jő). Jó napot, Csoma úr.

CSOMA. Maga az? Hát vége van már a hivatalos órának?

MÁDI. Tudom is, én, mikor van vége. Beszélhetnék a tanácsos úrral?

CSOMA. Mit akar vele?

MÁDI. Fontos és sürgős dolgom van.

CSOMA. Akkor várjon rá.

MÁDI (széket visz Csoma asztalához és leül). Köszönöm, egy kissé bizony elfáradtam ezen a sok lépcsőn.

CSOMA. Hétszer hét az negyvenkilenc - sok lépcső! hát a maga hivatala hányadik emeleten van?

MÁDI. Hányadik emeleten? Azt sem tudom, melyik utcában.

CSOMA. Egy félév óta! Maga ugyan szép segédfogalmazó.

MÁDI. Kérem, csak tiszteletbeli. Tudja, Csoma úr, bizalmas barátok vagyunk -

CSOMA. Marad négy - hétszer nyolc az ötvenhat -

MÁDI. Önnek megvallhatom, hogy nem is a hivatal kedvéért jöttem én fel - hanem -

CSOMA. Meg négy az hatvan - hát miért?

MÁDI. Szeretnék megházasodni.

CSOMA (eltaszítja írását). És melyiket akarja elvenni az öt közül?

MÁDI (bámulva). Az öt közül?

CSOMA (mérgesen). Csak nem akarja elvenni mind az ötöt?

MÁDI. Micsoda ötöt?

CSOMA. Hát nem az én leányaimról beszél?

MÁDI. Bocsánat - nagyon megtisztelő ajánlat - de szívem -

CSOMA. Mi közöm nekem a maga szívéhez? Ha nem az én leányaimat akarja elvenni, akkor mit beszél nekem a házasságról? (Számol). Marad öt - nem maradhat - tessék, most újra kezdhetem a sokszorozást.

MÁDI (feszelegve). Csak úgy mellesleg - azt gondoltam - (lábával megrúgja az asztal alatt a pálinkás üveget; ijedten). Mi ez?

CSOMA. A macska. Hétszerhét az negyvenkilenc -

MÁDI. A macska? Sajátságos hangja van.

CSOMA. Az irodai macskák így nyávognak. Maga is tudhatná, ha eljárna a hivatalába. Nézzen ki az ablakon, nem jön-e még Bálnai?

MÁDI. Igenis. (Az ablakhoz megy).

CSOMA (gyorsan felkapja az üveget és fiókjába rejti). Nézzen ki jól.

MÁDI. Nézek, de senkit se látok.

CSOMA (fölkel). Ugyan hol maradhat? Nekem meg itt leányt kell őrizni!

MÁDI. Micsoda leányt?

CSOMA. Hát nem mondtam, hogy Bella itt van a másik szobában?

MÁDI. Hisz ez pompás! Akkor vele is beszélhetek. Mindegy, akár neki mondom előbb, akár a bátyjának.

CSOMA. Igen? No akkor strázsálhatja is helyettem. Magával bátran egyedül hagyhatom. (Beszól az ajtón). Bella, én most elmegyek Bálnai után, de ne féljen, hagyok itt strázsát helyettem.

BELLA. Ki az? Ah Simi.

MÁDI. Igenis Bella kisasszony, én vagyok a strázsa, részemről a szerencse.

CSOMA. No, csak részesüljön a szerencsében. Ha tud sokszorozni, megcsinálhatja helyettem azt a számadást is, úgyis maga miatt nem fejezhettem be. Aztán jól őrizze a kisasszonyt! Megmondom odakinn a hivatalszolgának, hogy el ne bocsássa, Magával bátran egyedül hagyhatom. (El).

MÁDI. Mily szerencse, Bella kisasszony, hogy végre előadhatom ajánlatomat - akarom mondani, kérésemet... A hely ugyan nem igen alkalmas rá, a körülmények sem éppen arra valók, tudom, most más gondok bántják - szegény bátyjának bajai - a fenyegető bukás -

BELLA. Az istenért! mit beszél? Bátyám bukása...

MÁDI. Fájdalom! nem lehet rajta segíteni...

BELLA. Ah! s nekem semmit sem mondtak róla!

MÁDI. Semmit sem mondtak róla! Oh én szamár! És én mondom meg neki, én töröm meg a szívét! Bella kisasszony, kérem ne haragudjék - hiszen azt gondoltam - ne sírjon - nincs semmi baj!

BELLA. Szegény bátyám! Szegény Eszter! ez volt az oka! ezt rejtegették előlem! és én nevetgéltem, mulattam - míg ők - oh istenem, istenem!

MÁDI. Ne sírjon Bella, mert én is mindjárt rákezdem; pedig én borzasztó vagyok mikor sírok. Még lehet segíteni. Akadhatnak jó emberek -

BELLA. Hol?

MÁDI. Hiszen én is segítnék; de nincs fizetésem - csak tiszteletbeli vagyok; papám meg nagyon keveset küld, mióta látja, hogy nem csinálok karriert... Hanem legalább kegyeden tudnék segíteni - talán később a többin is - van egy mód -

BELLA. Mily mód, Simi? Mondja hamar!

MÁDI. Mintha az olyan könnyen menne. Ugy-e Bella, mi gyerekkori pajtások vagyunk; emlékszik-e, mennyit játszottunk a mádi hegyoldalon? Oh én sohasem feledtem azokat a szép órákat, a hivatalt is azért vállaltam el, mert tudtam, hogy maga Pestre jő - hogy itt is folytassuk - nem a játékot - ahhoz már nagyok vagyunk. - Ugyan mondja Bella, szeret maga engem?

BELLA. Szeretem, édes Simi, nagyon szeretem.

MÁDI. Igazán? Hiszen akkor minden jól van. Az osztálytanácsos megírta papámnak, hogy még egyetlen egyszer sem voltam a hivatalban. A papa nagyon haragszik s azt írja, hogy menjek haza gazdálkodni - és - és házasodjam meg.

BELLA. Jól teszi Simi, házasodjék meg.

MÁDI. Igen, de ahhoz két személy kell - és éppen azért akarom megkérdezni, hogy - látja Bella - én, igaz, nem találtam fel a puskaport - de jó szívem van - aztán a gazdasághoz jobban értek, mint a hivatalomhoz - ugyan mondja, nem akarna nőm lenni?

BELLA. Én? az ön neje?

MÁDI. Ha szabad kérnem...

BELLA. Oh szegény Simi, az lehetetlen.

MÁDI. Lehetetlen?... hiszen azt mondta, hogy - hogy - szeret - nagyon szeret...

BELLA. Igen, de nem úgy; hanem csak úgy.

MÁDI. Csak úgy? Én pedig azt gondoltam, hogy úgy... Hajh! persze, persze,... akkor hiába... nem mehetek haza gazdálkodni...

BELLA. Oh Simi! talál maga jobbat is, szebbet is - boldoggá is lesz vele - megérdemli -

MÁDI. Soha! Az én kockám el van dobva - vakot dobtam... persze, persze... csak úgy szeret - az nem elég a házasságra - hajh! szegény Simeon! hogy is lehetne téged, amúgy szeretni?

BELLA. Ne sírjon, Simi, hisz elég boldogtalan vagyok én anélkül is...

MÁDI. Nem tart sokáig - majd kiapad a könnyzacskóm; - de hát látja Bella kisasszony, nem olyan csekély dolog az, mikor az ember gyermekkora óta hozzászokik egy kedves gondolathoz, aztán egyszerre csak nyakon öntik a hideg vízzel - hjah! persze, persze, úgy nem megy... no, most már jól van - ajánlom magamat.

BELLA (sírva). Hova megy Simi?

MÁDI (elkeseredve). A hivatalba.

BELLA (sírva). Hiszen azt sem tudja, hol van.

MÁDI. Majd csak találok valami szánakozó embert, aki megmutatja az útját. (El).

BELLA. Szegény Simi!... Milyen boldogtalan! Oh istenem, hát én nem vagyok elég boldogtalan!... Ah! édes bátyám! (Eléje siet).

BÁLNAI. Mi ez? Hogy jöttél te ide?

BELLA. Oh bátyám, szegény bátyám, mindent tudok! (Sírva keblére borul).

BÁLNAI. Vigyázz, nem vagyunk egyedül.

BELLA. Ah! Tarczali úr... (félrehúzódik).

TARCZALI. Kisasszony!... (Bálnaihoz). Ha megengedi uram, várni fogok. De még ma beszélnem kell önnel.

BÁLNAI. Csak egy pár percre kérem, míg húgomat hazakísérem. (Bellához). Hogyan jöttél ide? Mi történt? Mádi Simon éppen most rohant le dúlt arccal a lépcsőn...

BELLA. A hivatalba siet.

BÁLNAI. Most?... De te mért nem maradtál Eszternél?

BELLA. Eszter már dél óta nincs otthon.

BÁLNAI. Nincs! Úgy jer, legelőbb keressük fel őt... (Tarczalihoz). Bocsánat uram, tüstént visszatérek... Szíveskedjék addig benső szobámban helyet foglalni; könyveket, hírlapokat is fog ott találni... Jer Bella!

TARCZALI. Elég időm van a várakozásra...

BELLA. Isten önnel Tarczali úr... Gusztáv! én veled maradok, most nem tudlak elhagyni...

BÁLNAI. Jer, keressük hát fel Esztert... Viszontlátásra uram! (El Bellával).

A kicsike valóban csinos volt könnyes szemeivel, piruló arcával... Szegény kislány...! No, majd meg fog vigasztalódni, ha segítve lesz bátyján... Oh Eszter! mennyivel más nő vagy te! Mennyi néma büszkeség, mennyi elfojtott szenvedély! És aztán - te asszony vagy, asszony, kiért küzdeni valódi harc, kit meghódítni diadal; nem vagy olyan, mint ezek az egyhangú kis leányok, akiknek három szép szót sem lehet mondani, hogy már ne gondoljanak a menyasszonyi fátyolra és a lakodalmi bálra. Ki hitte volna, hogy a félénk, kopott zongoramesternőből ez a pompás, büszke asszony válik? Akkor észre sem vettem, alig váltottam egy pár közönyös szót vele; és most, nem tudom, mit adnék bírhatásáért?... Igen, most, mikor büszkesége, hidegsége oly elérhetetlen csillaggá teszi!... Elérhetetlen? Ah! félek, hogy az lesz. De legalább most segítek szomorú sorsán, megmentem őt és férjét a nyomortól. S aztán ki tudja...? (Bálnai ajtaja felé megy). Szerencse, hogy megtudtam Máditól szorongatott helyzetét! a segítő kezet, melyet feléjök nyujtok, ő sem fogja visszataszíthatni... (El a szobába).

ESZTER. Hogyan mert ön ide jönni utánam?

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! Így fogadni egy régi ismerőst! - ezt csakugyan nem vártam ily elegáns hölgytől.

ESZTER. Távozzék innen, vagy férjemet hívom.

POPRÁDI. Kedves férje nincs itt, éppen most ült kocsiba Bella kisasszonnyal. Egyedül vagyunk.

ESZTER. Távozzék!

POPRÁDI. Kérem, engem Bálnai maga rendelt ide ama bizonyos csőd ügyében. Ugy-e most már ide hallgat? Sokkal elegánsabb is, ha ilyen régi barátok higgadtan beszélgetnek egymással. Látja, én tudom, hogy maga egész délután ismerőseinél járt, pénzt keresett, még oda is lealázta magát, hogy a Zegernyei kisasszonyok előtt könyörögjön - és most azzal a szomorú hírrel jött fel férjéhez, hogy hiába járt, holnap menthetetlenül csődöt kérnek ellene.

ESZTER. Honnan tudja ezt?

POPRÁDI. Istenem! hiszen én csináltam az egészet... No csak ne nézzen rám ezzel a tekintettel, az nem sikk. Egy félév óta dolgozom rajta, szövetségben a derék Zegernyei kisasszonyokkal. Nagyon könnyű dolog az. Kedves férje először jót állt Sodró bácsiért; a többi aztán magától jött. Nagyobb urakat is tönkre lehet tenni egy félév alatt, nemcsak egy szegény számtanácsost. Fizetését, ingóságait lefoglalta Zegernyei Parthenia, holnap pedig csődöt kér ellene Zegernyei Zenobia. Látja, az egész nagyon egyszerű, nem kell sok törvénytudomány a megértéséhez. Ha a csődöt kimondják, akkor kedves férje elveszti hivatalát - és maga megint kezdheti ott, ahol félév előtt elhagyta - zongoraleckéket adhat Mézesnének és a házmesterkisasszonyoknak. - Ugy-e jól megcsináltam?

ESZTER. Ön nyomorult!

POPRÁDI. Ezt a kifejezést nem vártam egy elegáns hölgytől. Legkevésbbé most, mikor azért vagyok itt, hogy segítsek rajta.

ESZTER. Segítni! ön!

POPRÁDI. Becsületemre. De csak egy föltétel alatt. Mivel előbb már úgyis a félév előtti álláspontra helyezkedtünk, maradjunk ott. Félév előtt megkértem a kezét. Most újra megkérem.

ESZTER. Megőrült?

POPRÁDI. Azon egy pontot kivéve, hogy őrülten szeretem, más tekintetben tökéletesen józan vagyok.

ESZTER. Kezemet kéri! Nem tudja, hogy férjnél vagyok?

POPRÁDI. Magyarországban ez nem akadály. Elválik - három hónap - illendőségből elvonul a világtól - másik három hónap - kerekszám hat hónap - félesztendő múlva megtarthatjuk a lakodalmat.

ESZTER. Elég uram! Távozzék!

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! Mikor először megkértem a kezét, akkor legalább egy órai gondolkozási időt kért a kosár előtt, most meg csak röviden annyit felel: Távozzék! Ez nem sikk. Pedig elég elegánsul viselem magamat; tisztességes házasságot ajánlok, holott más kevésbbé elegáns ember mostani helyzetében azt is elégnek tartaná, hogy egyszerű liaisonnal^[70] kínálja meg.

ESZTER (az ajtó felé indul). Elég! Félre az útból!

POPRÁDI (az ajtó előtt). Csak lassan! Megesküdtem, hogy az enyém fog lenni s én meg szoktam eskümet tartani!

ESZTER. Félre az útból!

POPRÁDI. Hiába kiált, senki sem hallja, a hivatalszolgát is leküldtem pénzt váltani, mikor bejöttünk. Látja, én mindenre gondolok, okos ember vagyok. Használjuk fel hát ezt a rövid időt. Higyje el, nagyon szeretem, sokkal jobban, mint az az unalmas Bálnai, és sokkal boldogabbá is fogom tenni. Becsületemre! na, maradjon hát! Megesküdtem, hogy az enyém lesz, és az enyém fog lenni!

ESZTER (az oldalajtóhoz fut). Gyáva! Hagyjon el! (Kinyitja az ajtót s ijedten visszadöbben). Ah!

POPRÁDI. Hiába! nincs menekvés! (Utána siet az ajtóhoz).

TARCZALI (kirohan). Mi történik itt...? Ah! nyomorult! (Poprádit nagy erővel visszalöki, ez a földre esik). Eszter!

ESZTER. Ah! Tarczali! (Hozzárohan és karjai közé roskad).

TARCZALI (magához szorítja). Eszter! az égre! mi történt?

ESZTER (keblére hajtja fejét). Mentsen meg! mentsen meg!

POPRÁDI (fölemelkedik a földről, magában). Hamarjában csaknem feldöntöttek engemet.

TARCZALI. Megbántotta e nyomorult?

POPRÁDI. Tarczali úr, az elegáns ember ily esetekben nem címeket szokott osztogatni, hanem egyszerűen elküldi segédeit.

TARCZALI. Ön akar engem lovagiasságra tanítani?

POPRÁDI. Vagyok olyan bátor. Én sem tettem mást, mint ön. Megöleltem e hölgyet, aki most az ön keblére hajtja bájos fejét. (Eszter ijedten felszökik Tarczali kebléről s félrevonul). Ej, ej! ha most a férj belépne, nem tudom, melyikünk jönne nagyobb zavarba?

TARCZALI. Elég! önnel ugyan nem szokás párbajt vívni, de legyen! Holnap reggel várja el segédeimet.

POPRÁDI. Ez már elegáns beszéd. (Félre). Éppen jókor! Ez a párbaj egészen rehabilitálni fog a világ előtt. (Fenn). És most megmutatom, hogy én is sikk gyerek vagyok, visszavonulok - nem háborgatom önöket jelenlétemmel.

TARCZALI (előre lép, fenyegetőleg). Uram!

POPRÁDI (az ajtó felé hátrál). Kérem, kérem, majd holnap reggel. (Félre). Ej, ej! hát Tarczali...? Ezt jó volt megtudni... (Visszafordul az ajtóból). Jó mulatságot! (El).

ESZTER (szünet után). Mit tett ön?

TARCZALI. Mit tehettem mást?

ESZTER. Igaz! Mit tehetett mást? (Szünet után). Köszönöm, uram. Isten önnel. (Indul).

TARCZALI. Eszter!

ESZTER (visszafordul). Mit kíván, uram? (Hirtelen kitörd szenvedéllyel). Miért jött ön utamba? Miért zavarta meg a lemondásnak azt a csendes álmát, melyben boldognak álmodtam magamat? Miért nem maradt meg a maga útján, fenn az elérhetetlen magasságban, ahol először láttam? Miért kellett ide tévednie, e szegény világba, hol lemondásomban, kötelességemben oly nyugodt voltam, hol a nyugalomban csaknem boldogságot találtam?

TARCZALI. Mit hallok! Eszter! A múlt időkről beszél? Oh, ha sejtettem volna!

ESZTER. Mit sejthetett volna? Hiszen észre sem vett, az az egy-két odadobott szó még ismeretségnek sem nevezhető... Azt hittem, örökre így marad, örökre elválnak utaink! Miért került elém? Oh, miért üldöz engem?

TARCZALI. Istenem! E boldogság...!

ESZTER (nyugodtabban). Minő boldogságról beszél, uram? Boldogság önnek az én boldogtalanságom?

TARCZALI. Igaza van, mi csak boldogtalanságról beszélhetünk. Én - én vagyok boldogtalan, hogy ily későn ismerem meg!

ESZTER. Úgy van - későn... Isten önnel, uram. Ez akaratlan vallomás után - örökre isten önnel!

TARCZALI. Megálljon! Eszter, hallgasson meg!

ESZTER. Mire való az, uram? Mit mondhatna nekem, amit nem tudok? Hacsak olyant nem akarna mondani, amiért elvesztené becsülésemet? Olyant, amivel azon ember mellé süllyedne, kit előbb kiutasított ez ajtón?

TARCZALI (lehajtva fejét). Igaza van, nincs mit mondanom (félre). Még korán volna.

ESZTER. Köszönöm. És most még egy kérésem van. Úgy-e, nem tagadja meg tőlem? Hiszen utolsó kérésem. Kerüljön engem, utazzék el!

TARCZALI. Elutazzam?

ESZTER. Minél előbb. Holnap. Hiszen önnek mindegy, semmi sem köti e városhoz - semmi. Kérem, tegye meg, nyugalmamért. Ha ezután is látnom kellene - ha csak annyit is tudnék, hogy egy városban van velem - oh, istenem! uram, legyen irgalommal hozzám, hiszen szegény, gyönge nő vagyok...

TARCZALI. Eszter!

ESZTER. Ígérje meg, hogy elutazik, hosszú időre, évekre...

TARCZALI. Oh, Eszter! ön kegyetlen. Nekem tesz szemrehányást, tőlem kér irgalmat, s nem gondolja meg, mily kegyetlen, mily bűnösen kegyetlen ön hozzám! Nyugalmáról beszél, melyet megrontottam; a lemondás álmáról, melyből felriasztottam. Nos, én is elérhetetlen magasságban láttam önt magam fölött, én is nyugalmat kerestem a lemondás álmában... Miért költött fel? miért kellett megismernem, mily kincset vesztettem akkor, mikor még létezéséről sem tudtam? (Izgatott beszéde közben lekapja melléről az odatűzött rózsát s öntudatlanul kezében tartja). Miért nem hagyott vakságomban, félénk tudatlanságomban? Miért emelt egy pillanatra is magához, hogy azután örökre eltaszítson... mint a gyermek játékszerét - (észreveszi a kezében tartott virágot) - mint én e szegény virágot, melyet egy pillanatig keblemen viseltem s azután eldobok magamtól - örökre. (A rózsát indulatosan az asztalra dobja). Oh, asszonyom! ön nagyon kegyetlen volt hozzám, midőn megvallotta, hogy szeret...

ESZTER. Elég, uram! ezt a szót én sohasem mondtam. És nem fogom mondani soha!

TARCZALI. Soha? Eszter!

ESZTER (hidegen). Uram! ne feledkezzék meg magáról. Elutazik?

TARCZALI. El... (Elfordul s a középajtó felé megy).

ESZTER (amint Tarczali elfordul, az asztalhoz rohan, óvatosan körülnéz, fölkapja az odadobott rózsát s keblébe rejti. Magában). Ez legalább az enyém marad.

BÁLNAI (Eszterhez siet). Itt van! Végre megtaláltalak... Szegény, Eszterem, úgy-e, hiába volt minden?

ESZTER (halkan). Hiába.

BÁLNAI. Tudtam. (Bella kezét fogva). Ez a szegény gyermek nem akart elmaradni mellőlem. Most rád bízom, Eszter; menjetek haza; én még teszek néhány kísérletet, bár nem tudom, lesz-e sikere? Eddig hiába jártam.

SODRÓ. Én is.

CSOMA. Én meg nem is jártam; tudtam, hogy semmit se találok.

SODRÓ. Oh, Gusztáv! ha meggondolom, hogy én voltam szerencsétlenséged első oka.

BÁLNAI. Csendesen, bátyám! Csak kötelességemet tettem.

CSOMA. Zegernyei Zenobia itt volt s azt izeni, hogy holnap csődöt kér.

SODRÓ (észreveszi Tarczalit, ki eddig oldalt állt, félrevonulva a csoporttól). Vigyázz, Tarczali úr itt van.

CSOMA. Hát aztán? Holnap úgyis megtudja az újságokból.

BÁLNAI (Tarczalihoz siet). Bocsánat, uram, megfeledkeztem önről - de látja - van okom, hogy kissé szórakozott legyek. Ön beszélni óhajtott velem, rendelkezésére állok.

TARCZALI. Rövid az egész, elvégezhetjük azonnal. Két okból kerestem fel önt, Bálnai úr. Először is búcsúzni jöttem, elutazom.

ESZTER (háttal a beszélőknek, lassan kivonja kebléből a rózsát).

BELLA (Eszterre tekint, hirtelen megismeri a rózsát, megrezzen s egy lépést tesz Eszter felé).

BÁLNAI. Elutazik?

TARCZALI. Igen. Külföldre. Hosszú időre. Talán örökre.

ESZTER (óvatosan a beszélők felé tekint, ajkához emeli a rózsát s megcsókolja, aztán ismét keblébe rejti).

BELLA (megrázkódik, ismét néhány lépést tesz Eszter felé s aztán reszketve megáll, le nem véve róla szemét).

BÁLNAI. Nagyon sajnálom, uram. Családunk egy kedves jó barátot veszít önben.

TARCZALI. Köszönöm, uram, hogy barátjának nevezett. E név jogot és bátorságot ad arra, hogy habozás nélkül előadjam ajánlatomat. Tudom, mily helyzetben van, nemcsak most tudtam meg, már előbb hallottam, Mádi barátomtól -

CSOMA. Mégis csak jó ez a gyerek valamire.

TARCZALI. Azért siettem ide. Én vagyonos ember vagyok, uram, s ön barátjának nevezett. Kérem, fogadja el segítségemet.

ESZTER (hirtelen, ijedt sikoltással megfordul). Nem, nem, soha!

SODRÓ. Eszter, mi bajod?

ESZTER. Gusztáv, ez ajánlatot nem fogadhatod el, nem szabad elfogadnod!

SODRÓ. Nem értelek, Eszter. Miért ne fogadhatná el?

ESZTER (magához térve, halkan). Mert Tarczali úr elutazik - s bizonyosan - magától vonná el...

BÁLNAI. Nőmnek talán igaza van. Nem tudom, elfogadhatom-e Tarczali úr nagylelkű ajánlatát, éppen most, midőn -

TARCZALI. Biztosítom, uram, hogy semmi megerőltetésembe sem kerül, s higyje el, sokkal jobban tisztelem, hogysem nagylelkűsködni akarnék. Nem alamizsnát ajánlok, hanem egészen üzletszerű kölcsönt, melyet akárkivel megköthetne s mely legalább megmenti az uzsorások kezeiből. Nem pártfogója akartam lenni, hanem egyetlen hitelezője, s gondoltam, erre feljogosított barátsága... Ha azonban őnagysága határozottan ellenzi ajánlatom elfogadását...

BÁLNAI (Eszterre néz). Eszter, elfogadhatjuk-e?

SODRÓ. Az istenért! hogy ne fogadnád el? Gondold meg, Eszter, férjed állása, becsülete, talán élete van kérdésben!

BÁLNAI. Csendesen, bátyám, az az én dolgom... Eszter, elfogadhatjuk-e?

ESZTER (elfordul, szünet után). Ha te akarod...

BÁLNAI. Úgy hát köszönöm, uram. Ön életemet mentette meg.

TARCZALI. Csak én beszélhetek köszönetről. De az ügy sürgős, holnap elutazom, szeretném még ma elvégezni.

CSOMA. Megírhatjuk a kötelezvényt itt is, akár mindjárt.

BÁLNAI (szobája ajtaját kinyitva Tarczali előtt). Erre kérem, uram.

CSOMA. Gyere, sógor! mi leszünk a tanúk. (Bálnai, Tarczali, Csoma, Sodró el).

BELLA (lassan Eszterhez megy, megáll előtte s szemébe tekint. Szünet után). Miért nem akartad, hogy Tarczali segítsen bátyámon?

ESZTER. Bella, minő hang ez?

BELLA. Felelj, miért nem akartad?

ESZTER. Mert - hallottad - elutazik.

BELLA. Hazudsz! Nem azért!

ESZTER. Bella!

BELLA. Ha pénzét nem akartad elfogadni, miért fogadtad el virágját?

ESZTER. Minő - virágját?

BELLA. Azt, amelyet kebledbe rejtettél; azt, amelyet megcsókoltál, míg ő férjednek pénzét kínálta.

ESZTER. Ezt a rózsát nem tőle kaptam.

BELLA. Hazudsz! Ezt a rózsát én adtam neki, félóra előtt még mellén láttam - és most a te kebleden van, te csókolod - míg ő férjeddel - ott benn - oh - Eszter! mit tettél?

ESZTER (hallgatva kiveszi kebléből a rózsát s a földre dobja).

BELLA. Késő már.

ESZTER (meg akarja ragadni a kezét). Bella, hallgass meg!

BELLA (hátrálva). Ne érj hozzám! Félek, irtózom tőled!

ESZTER. Meg kell hallgatnod, Bella. Igaztalanul vádolsz. Én nem árultam el férjemet, nem szegtem meg hűségemet. A látszat ellenem van, de hidd el, ártatlan vagyok.

BELLA. Mit tudom én, mi ebben a látszat, mi a valóság? Mit tudom én, hol végződik a nő hűtlenségében az ártatlanság és hol kezdődik a bűn? Csak azt tudom, hogy férjednek te voltál élete, mindene; csak azt tudom, hogy most annak pénzét fogadja el, akinek te - oh! - (indulatosan eltiporja lábával a földre dobott virágot).

ESZTER. Elég, Bella! Az én türelmemnek is van határa. Ha te gyermekes vakságodban nem akarsz meghallgatni, ha ily hangon beszélsz velem -

BELLA. Halkabban szólj! Vagy azt akarod, hogy férjed is meghallja? Tudod-e, hogy nem élné túl e szégyent?

ESZTER. Szégyent! Bella, esküszöm!

BELLA. Csitt! jönnek! Ne félj - én szeretem férjedet - nem foglak elárulni!

ESZTER. Oh, gyermek, mily kegyetlen vagy te!

SODRÓ. Meg vagyunk mentve!

BÁLNAI. Még egyszer, uram, köszönöm!

BELLA (mozdulatlanul). Eszter! Köszönd meg hát te is.

ESZTER (félénken Tarczali felé megy s elfordított arccal kezét nyújtja).

CSOMA (figyelmesen nézi Esztert. Magában). Szépen vagyunk! Az öt leány mellett most még egy asszonyra is vigyázzak?

Nagy társalgóterem, egy fürdőhelyen. Asztalok, székek, pamlagok. Balra két ajtó. Az első ajtóval szemben jobbra ablak, leeresztett nehéz függönyökkel. Hátrább mindkét oldalon a folyosó kezdete. A háttérben veranda, kilátással a parkra, a verandáról jobbra-balra lépcsők vezetnek le a kertbe.

POPRÁDI (felkötött karral a folyosó felől jön s Murok vállára üt, ki egy asztalnál újságot olvas). Jó reggelt, ügyvéd úr!

MUROK. Ah! Poprádi úr! Mikor jött?

POPRÁDI. Ma reggel. (Leül Murokkal szemben).

MÁDI (a szomszéd asztalnál egy nagy újságból olvas, mely egészen eltakarja arcát. Magában). Még ebben sem állhatja meg hazugság nélkül. Már tegnap este itt volt. (Tovább olvas).

MUROK. Még sem gyógyult be a sebe?

POPRÁDI. Kutyabajom. Egy pár hét alatt minden nyoma elmúlt a sebnek, de azért a karomat még mindig felkötve hordozom. Nagyon sikk nézek ki vele. Képzelje, párbajt vívni egy olyan lionnal,^[71] mint Tarczali, az pozíciót ad az embernek az elegáns világban... Hát még ha valódi okát megtudják...

MUROK. Mi volt az?

POPRÁDI. Majd napvilágra jön annak idején. Hamarjában csak annyit mondok, hogy egészen a maga szakmájába vág. Hallom, most egészen a válóperekre adta magát.

MUROK. Úgy van. Felhagytam az uzsoraügyekkel, foglalásokkal s más ily mizériákkal,^[72] melyek csak pénzt hoznak, de nem dicsőséget. Most magasabb ambíciók vezetnek - most már az elnyomott nők védője vagyok - vagy az elárult férjeké - már amint a klientela^[73] kívánja. Ez az én igazi szenvedélyem; - ahol válópert érzek a levegőben, én ott vagyok.

POPRÁDI. No hát, csak szagláljon; itt is nemsokára olyan formát fog érezni.

MUROK (szaglálva). Hol?

MÁDI (szintén szimatolva, az újság mögött). Mit szaglálnak ezek?

POPRÁDI. Nemsokára nyomon lesz... Apropos, Bálnaiék még itt vannak?

MUROK. Férj, feleség és a kislány... Talán csak nem...?

POPRÁDI. Ki tudja? Hát most már fürdőre is telik?

MUROK. Mióta a férj kiszabadult az uzsorások kezei közül, azóta meglehetős jó módban élnek. Örülök rajta! Higyje el, végtelenül sajnálom e szegény tisztviselőket, kik a nyomorult uzsorások hálójában vergődnek... Hanem, hogy visszatérjünk szakmámra, azt hiszi, hogy...

POPRÁDI. Mindent a maga idején, barátom... Nézze, a vendégek mind a kertbe gyűltek, menjünk mi is oda. Olyan érdekes mondanivalóim vannak, hogy kár volna, ha csak egy ember hallgatná... Apropos, tudja, hogy az esti vonattal Tarczali is megérkezett?

MUROK. Hogyan? Hát nem utazott külföldre a párbaj után?

POPRÁDI. Elutazott, de visszajött, itt van. Nos, mégsem érez valamit a levegőben?

MUROK. De mintha már éreznék. (El mindketten a háttérben).

Micsoda szagot éreznek ezek...? (Homlokára üt), oh! most értem. Ezek a célzások - Bálnai, Tarczali, válóper - világos! És én ökör még velök szaglálóztam! Oh, te kötni való Poprádi! miért nem tudok én vívni, lőni, vágni? A vívómesterem azt mondja, hogy nagyon lassan tanulok; még legalább két hónapig kell várnom, de akkor aztán félelmes gladiátor^[74] leszek. Ah! miért nem múlt el már az a két hónap! milyen élvezettel tudnám levágni ennek a Poprádinak a fülét!

Mádi, Pincér, Csoma (kezében egy utazó táskával).

PINCÉR. Szobát méltóztatik parancsolni?

CSOMA. Hát micsodát? Csak nem akar az istállóba kötni?

PINCÉR. Oh, kérem! még van néhány üres szobánk. Hányadik emeleten méltóztatik?

CSOMA. Minél magasabban.

PINCÉR. Igenis (kikiált). Második emelet, 75... (El akarja venni Csoma táskáját). Szabad kérnem?

CSOMA. Hozzá ne nyúljon. Hivatalos számadások vannak benne; az egész ország financiája;^[75] az egész deficit.

PINCÉR. Oh, kérem! (félre). Talán csak nem a fináncminiszter?^[76] Ahhoz egy kissé kopott. (Indul).

CSOMA. Megálljon. Hány leánya van?

PINCÉR. Kérem alássan, minden emeleten két szobalány van, első és második.

CSOMA. Mind a maga leánya?

PINCÉR. Kérem alássan, én még nőtlen vagyok.

CSOMA. És mennyi a napidíja?

PINCÉR. Micsoda?

CSOMA. Mennyi a fizetése?

PINCÉR. Havonkint ötven forint.

CSOMA. Mellékjövedelem?

PINCÉR. Egyre-másra ugyanennyi.

CSOMA. Száz forint - egy pincérnek! Elmehet.

PINCÉR. Igenis, kérem alássan. (Félre). Rendőr vagy adószedő. (El).

CSOMA. Ennek nem fogok borravalót adni. Inkább ő adhatna nekem. (Észreveszi Mádit). Hát maga mit keres itt?

MÁDI. Alászolgája, Csoma úr! Hallgattam, milyen szépen vallatja a pincért. Beillenék a rendőrséghez.

CSOMA. Bár bevennének. Kipótolhatnám, amit kasznár koromban elmulasztottam. Hogy van Eszter? Hogy van Bella?

MÁDI (sóhajtva). Mind jól vannak, köszönöm kérdését, és én is jól vagyok, amennyire az adott körülmények megengedik.

CSOMA. Hát a hivatal? He? Szabadságot kapott?

MÁDI. Hagyjon nekem békét a hivatalommal! Egyszer életem legsötétebb pillanatában, elindultam, hogy fölkeressem. Két napig kerestem; komoran bolyongtam az utcákon, de nem tudtam rátalálni. Azóta - ah! megtanultam szenvedni - a seb ugyan még sajog -

CSOMA. Mi közöm nekem a maga sebéhez? Azt gondolja, azért állok itt e nehéz táskával, hogy a sebét gyógyítsam?

MÁDI. Az én sebem gyógyíthatatlan, Csoma úr!

CSOMA. Tegyen rá árnikát!^[77] Nem tudja, merre lakik Bálnai? Tessék, egy egész csomó írást kellett neki kihoznom; pedig szabadság ideje van, nem kellene dolgoznia.

MÁDI. Buzgó tisztviselő.

CSOMA. No, hiszen, maga tudja, milyen a buzgó tisztviselő. Holnap visszamegyek. Nem jön velem?

MÁDI. Köszönöm, még nem telt le a szabadságidőm.

CSOMA. Szegény leányaim! Képzelem, hogy várnak reám. Ez az első eset, hogy nem alszunk egy födél alatt. Vajjon mit csinálnak most? Bizonyosan beszélnek, - mind az öten. (Szemét törli).

MÁDI (megindultan). Ne búsuljon, Csoma úr, hiszen tudnak már magukra vigyázni; elég nagyok; Márta kisasszony már huszonhat esztendős.

CSOMA. Nem igaz, csak huszonkettő. Szegény gyermekek! sokat veszekszem velök, de 1 frt 50 kr. napidíjból nem szerezhetek nekik más mulatságot. No, jól van - holnap újra látom őket - mára itt is elég gond vár reám...

MÁDI. Éppen itt jön Eszter őnagysága.

CSOMA. Annál jobb. Maga meg menjen a kertbe, nem tartozik a családhoz.

MÁDI (menet). Fájdalom! Ah, Bella! (El a háttérben).

ESZTER. Isten hozta, Csoma bácsi! ön is eljött?

CSOMA. Férjed rendelt ide, hivatalos iratokkal. Kijöhetett volna ugyan valaki a két ugrifüles írnok közül is, de gondoltam, legalább megnézlek, hogy vagytok e fürdőhelyen?

ESZTER. Nagyon szép öntől, Csoma bácsi!

CSOMA. Hol van férjed? Szeretném már átadni neki ezt a nehéz táskát.

ESZTER. Férjem nincs szobánkban, bizonyos rendes délutáni sétáját teszi. Oh! ő mindenben kimért és pontos, mint az óra. Üljön le addig, Csoma bácsi, beszélgessen velem. A táskát majd felküldhetjük szobánkba a pincérrel. (Leül).

CSOMA. Isten mentsen! Ki nem adom a kezemből. Nem azért kapok 1 frt 50 kr. napidíjat, hogy eláruljam a deficitet. (Leül, ölében a táskával). Na hát, hogy vagytok? Jól mulattok?

ESZTER (könyvében lapozva, szórakozottan). Nagyon jól...

CSOMA. Egészséges-e férjed? Jó étvágya van?

ESZTER. Nagyon jó.

CSOMA. Az isten tartsa meg az étvágyát. Most már nem veszedelmes. Semmi foglalás, semmi uzsora. Reménylem, boldog vagy, he?

ESZTER. Boldog!

CSOMA. Most már semmi sem hiányzik hozzá. Sodróék is jól vannak, mióta vidékre helyezték át őket. Ott olcsó az élet. Te pedig elmondhatod, hogy burokban születtél. Derék férj, nyugalmas élet, nyáron fürdő... Bárcsak én is ilyen jól tudnám férjhez adni szegény leányaimat, legalább egyet az öt közül... Hej! ha feleségem élne, máskép lenne akkor!

ESZTER (könyvében lapozva, szünet után). Csoma bácsi, szerette ön nejét?

CSOMA. Szerettem-e? No, ami azt illeti, szerettem annyira, amennyi éppen a házassághoz szükséges... Hanem tiszteltem, becsültem, bíztam benne - ez volt az igazi... Ez teszi a házasságot boldoggá...

ESZTER. Tisztelet - becsülés - elég ez a boldogsághoz?

CSOMA. Élő példa vagyok rá én, meg az öt leányom...

ESZTER. Boldogság...! Csoma bácsi, sohasem látott ön mást, akiről azt gondolta, hogy jobban tudná szeretni, mint nejét?

CSOMA. Dehogy nem! Azt hiszed, én nem mentem keresztül ezen a bolondságon? Fiatal ispán koromban - hej, csinos legény voltam én akkor! - ismertem egy leányt - szép volt, ragyogó - szegény feleségem egész hamupipőke volt mellette... Sóhajtoztam, epekedtem, - szóval tökéletes bolond voltam... Hanem mikor láttam a nőmet, az ő egyszerű, becsületes munkálkodásában; láttam bizalmát, szerelmét, mellyel rajtam csüggött, - oh! akkor beláttam, milyen alávaló teremtés lennék, ha feláldoznám őt egy elfutó álomért, egy csillogó semmiért - és legyőztem őrültségemet... A leány aztán férjhez ment máshoz és boldog lett; - én is boldog voltam, csak ezután lettem igazán boldog - ezután született mind az öt leányom.

ESZTER (ábrándozva). Különös... Úgy-e, csodálkozik. Csoma bácsi, hogy ily különös kérdéseket intézek önhöz?

CSOMA. Nem csodálkozom. Tudom az okát.

ESZTER. Mit beszél?

CSOMA (fölkel s Esztert kezénél fogva a verandára vezeti. Lemutat a kertbe). Nézz oda.

ESZTER. Hova? Kit nézzek?

CSOMA. Azt a férfit, ki magányosan sétál az első fasorban - nézd - most felemeli a fejét -

ESZTER (hirtelen kitörő örömsikoltással). Ah! ő az... (Rémülten hátrál leeresztett karokkal). Jaj nekem! ő az!

CSOMA. Visszajött. Már kétszer találkoztam vele s mikor ma ide érkeztem, először is őt láttam a kertben. - Eszter vigyázz! Ez a hirtelen öröm s utána a rémület mindent megmondott. Nincs mit tegyek hozzá - nincs jogom, hogy leckézzelek - diurnista vagyok a férjed irodájában - öt leányom van - ha elcsapnak, mind éhenhalunk... Eszter, vigyázz! a legnemesebb férfi becsülete, nyugalma, élete a te kezeidben van - okos asszony vagy - több eszed van, mint az én öt leányomnak együttvéve... Tudod, mit tégy; én többet nem tehetek - ezt is a napidíjamon felül tettem... de vigyázz! Erősebbek, bölcsebbek is elestek már... Ne haragudjál, Eszter... ismerem állásomat - többé nem leckézlek... (El).

Visszajött, tilalmam dacára, ígérete ellenére! Oh, a vakmerő! Oh, mint gyűlölöm...! Úgy! Csak ámítsd magadat, bolond asszony - te, ki e szegény öreg embert sem tudtad elámítani... Gyűlölöm...? Az első hang, mely láttára kitört keblemből, az öröm sikoltása volt - és most is, míg önmagamat akarom megcsalni, érzem, nem tudok parancsolni e bűnös örömnek, e gyáva félelemnek... Jaj nekem! mi lesz belőlem. Már ketten tudják titkomat, többet sejtenek a valónál - nem, így nem maradhat - véget kell vetnem ez állapotnak... (Jobbfelé indul és szemben találkozik Bellával). Ah!...

BELLA (keresztül megy a színen s némán üdvözli fejével Esztert).

ESZTER. Bella!

BELLA! Mit parancsolsz? (Megáll).

ESZTER. Bella! ez így tovább nem tarthat! ez élet tűrhetetlen már reám nézve!

BELLA. Mi panaszod van ellenem? Nem részesítlek-e minden köteles tiszteletben, mellyel bátyám nejének tartozom?

ESZTER. Oh, Bella! nem ezt az életet álmodtuk mi magunknak, midőn könnyes arcomat törülted, midőn fejedet vállamra hajtva hallgattad a zongora hangját s mindhármunk jövő boldogságáról suttogtál... Miért kellett ennek így jönnie?

BELLA. Úgy van, Eszter, miért kellett ennek így jönnie?

ESZTER. Én joggal kérdhetem, miért? Egy sejtelem, egy igaztalan gyanú egyszerre megfagyasztotta szívedet, elszakította tőlem azt a kezet, melynek tiszta érintése egyedül adott volna erőt nehéz küzdésemben. Ha balsorsunk úgy akarta, hogy megismerd lelkem boldogtalanságát - s esküszöm, csak boldogtalanságot fedeztél fel és nem bűnt! - tőled, barátnőmtől, testvéremtől azt érdemeltem-e, hogy elfordulj tőlem, hogy megvess? Nem inkább az lett volna kötelességed, hogy szánakozzál rajtam, hogy szeretettel, gyöngédséggel, vigasztalással segíts kínos harcaimban?

BELLA. Szánlak, Eszter, többet nem tehetek.

ESZTER. Ez minden? Régi barátságunk, szeretetünk emlékeiből semmi sem maradt vissza, mint ez egyetlen hideg szó?

BELLA. Eszter, tudod-e, hogy ő ismét itt van?

ESZTER. Tudom.

BELLA. És csodálkozol, hogy e hideg szónál többet nem adhatok neked? De hát tudod-e, hogy ez ember jelenléte örök szégyen mindhármunkra nézve? Hogy a jólétet, melyben most élünk, hogy még azt a pénzt is, melyet itt költünk, az ő segítségének köszönhetjük, és nekem részesülnöm kell benne, mikor inkább járnék rongyokban és enném száraz kenyeret? Osztoznom kell benne, és nem ragadhatom meg bátyám kezét, nem kiálthatom neki: Ne nyúlj e pénzhez, mert boldogtalanságod tapad hozzá és szégyened!

ESZTER. Szégyen! Ismét e szó! De hát kérlelhetetlen vagy te leány? Nem győz meg esküm, könnyem, alázatos vallomásom? Mi tesz téged ily kegyetlenné, ily szívtelenné, téged, a legszeretőbb, legszelídebb gyermeket? Ha csak - igen - oh ég! mily világosság! hacsak nem a féltékenység - igen - te szereted őt!

BELLA (hozzárohan, sikoltva). Hallgass!

ESZTER. Úgy van, e sikoltás, e rémület elárult! Tehát ez volt oka! Nem a testvéri szeretet, nem a büszkeség tett ily kérlelhetetlenné, hanem a féltékeny szerelem! Ezért voltál irántam oly kegyetlen, ezért dobtál el magadtól, midőn alázattal esengtem egy vigasztaló tekintetért, egy szerető szóért, mely akkor megmentett volna?

BELLA. Nem igaz - hallgass!

ESZTER. Ah! most már te tagadsz, te szegzed a földre szemedet előttem!

BELLA (fölemelt fővel). Előtted? Soha! Ha úgy is lett volna, amint mondod, nekem nincs mit szégyelnem, ebben nem volt semmi bűn, semmi árulás, mint -

ESZTER. Mint nálam, úgy-e? Csak mondd ki; többé nem rettegek megvetésedtől, nem kérem irgalmadat. Az aggódó testvér ellen nem volt fegyverem, a vetélytárs ellen lesz. Nem ismersz még engem, gyermek! Harcot akartál? Jó! Legyen kívánságod szerint! (El).

Istenem, mit tettem? Mi történt, mi fog történni ezután? Mily sötéten villámlott tekintete, mily fenyegető volt arca... Oh, mint félek!... (A kert felől jövő Bálnaihoz fut s keblére hajtja fejét). Bátyám!

BÁLNAI. Bella! az égre! mi történt?

BELLA. Oh, úgy félek!

BÁLNAI. Mitől? Ki bántott?

BELLA. Senki, senki sem bántott. De úgy félek ez idegen helyen - egyedül -

BÁLNAI. Csillapulj, gyermekem! most már nem vagy egyedül... (Csomához). Kérem, bátyám, vigye fel ez iratokat szobámba...

CSOMA. Várhatnak, azért nem vész el az ország - (félre). Most süssük el a legnagyobb ágyút!

BÁLNAI. Jöjjön hát, vigasztalja velem e remegő galambot. Hát miért félsz? Nem tetszik neked ez a fürdő, nem elég népes, nem elég vidám?

BELLA. Nem, nem, mindig beteg vagyok itt - menjünk el - azonnal - holnap -

BÁLNAI. Mit hallok? Hiszen eddig nem kívánkoztál el innen.

BELLA. Nem mertem szólni, - de már tovább nem bírom - oh, bátyám! hagyjuk el e helyet...

CSOMA. Tudom én, miért nem akar itt maradni. Mert szerelmes.

BELLA. Nem igaz! nem igaz!

BÁLNAI. Mit hallok! És kibe vagy szerelmes?

CSOMA. Bajos dolog ezt neki megmondani, a fiatal lányok szégyenlősek, tudom tapasztalásból, öt leányom van, mind az öt keresztül ment már ezen a betegségen. Egyik sem halt bele, hála istennek! Bella sem fog belehalni, de most szenved szegény, látom, nagyon szenved - nem hallgathatok tovább -

BELLA. Csoma bácsi! megtiltom, hogy beszéljen!

CSOMA. Nekem ugyan ne tiltsa, nem principálisom. Én nem vagyok szégyenlős, kimondom, hogy már régen szenved titokban. Amíg nem látta őt, csak ment valahogy - de most visszajött, újra fogja látni mindennap - újra fog szenvedni - ezen segíteni kell -

BÁLNAI. Újra látja? Kit?

CSOMA. Tarczalit!

BELLA. Nem igaz! nem igaz!

CSOMA. Dehogy nem! Maga vallotta meg nekem; aztán meg mondom, hogy tapasztalt szemem van, öt leányon gyakoroltam.

BÁLNAI. Tarczalit szereti! Hogy ezt nem láttam előre! Ah! szegény gyermek! ezen segítni kell.

BELLA. Az istenért! Gusztáv, mit akarsz tenni?

BÁLNAI. Amit kötelességem parancsol.

BELLA. De ha mondom, hogy nem igaz - ő sem szeret engem - tudom - hiszen mást szeret -

BÁLNAI. Tudod? Kit?

BELLA. Azt - azt nem tudom - a nevét nem tudom; de engem nem szeret, esküszöm, - nem igaz -

BÁLNAI. Szegény gyermek! mint szenved!

CSOMA. Különösen azóta, hogy Tarczali visszajött -

BÁLNAI. Igaz. - Emlékezem, mily kétségbeesett volt e gyermek, midőn elutazott - azután nyugodtabb lett - s most újra - világos! Köszönöm, bátyám a figyelmeztetést!

BELLA. Gusztáv! az égre, talán csak nem akarsz erről vele beszélni? Meghalnék, ha megtudná...

BÁLNAI. Bízd reám, gyermekem; azt fogom tenni, amit nyugalmad és boldogságod kíván.

BELLA. Ne szólj neki, oh! ne szólj! - meghalok szégyenemben!

BÁLNAI. Bízzál bennem! Egyetlen védőd, testvéred nem fog megszégyenítni... És most, menj szobádba, gyermekem; nagyon izgatott vagy - pihenj s bízzál bennem.

BELLA. Megyek, bátyám!... oh, Csoma bácsi, ezt soha, sohasem bocsátom meg önnek! (El).

CSOMA. Bánom is én!... No, tanácsos öcsém uram, itt gyorsan segítni kell. Nem tartozik ugyan hivatalomhoz, hogy tanácsot adjak, elég tudományom sincs hozzá, csak diurnista vagyok - de legjobb lenne tüstént beszélni Tarczalival...

BÁLNAI. Úgy van, tüstént beszélek vele...

CSOMA. Idelenn ólálkodik a kertben - majd felküldöm tanácsos öcsém uramhoz -

BÁLNAI. Talán inkább én keresném fel.

CSOMA. Minek? Itt egész háborítlanul beszélhetnek. Bízza csak rám, majd szép ügyesen felküldöm. Nem akarok tanácsot adni, de ha valamelyik az én öt leányom közül volna kérdésben, szépen, nyájasan azt mondanám neki, hogy gyakori látogatásait félremagyarázta az a szegény gyermek - és mivel ily gazdag előkelő úr nehezen vehet el egy ily vagyontalan leányt - minden tisztelet mellett, mellyel egymás iránt viseltetünk - jobb volna - (kezével távozást mutat).

BÁLNAI. Igen, igen, bátyám; köszönöm jó tanácsát...

CSOMA. Egy diumistától jobb nem telik. (Félre). Most vagy elveszi, vagy elhordja magát, s Eszter mentve van. 1 frt 50 kr. napidíjért többet nem tehetek. Gyere deficit! (Fölveszi a táskát s a háttérben el a kertbe).

Mily kínos helyzet, mily kellemetlen feladat! Jótevőmet arra kérni, hogy kerülje házamat! Hogyan adjam tudtára kellő kímélettel; miként értessem meg vele, hogy e szegény gyermek se legyen kénytelen pirulni? Ah! mily járatlan vagyok én a nagyvilági finomságokban, mint elhagy a biztosság, mihelyt kilépek irodámból s másról kell beszélnem, mint a számokról... Mindegy! szeretetem ügyessé fog tenni... Kötelességemet teszem s a kötelesség teljesítése sohasem nehéz az őszinte akaratnak.

TARCZALI. Ama különös öreg úr azt monda, hogy ön beszélni óhajt velem, Bálnai úr...

BÁLNAI. Köszönöm, uram. E készsége újra meggyőz arról, hogy igaz barátom, s hogy mindig én maradok az ön lekötelezettje, szívességéért úgy, mint jótéteményéért... (Leülnek).

TARCZALI. Kérem, ne beszéljünk erről... Én kölcsönt adtam önnek, ön pontosan fizeti a kamatokat - hol van itt szívesség, annál inkább jótétemény?

BÁLNAI. Én tudom, mivel tartozom önnek, s éppen azért ne csodálkozzék most zavaromon, habozásomon, midőn olyant kell mondanom, ami talán hálátlannak tüntetne föl.

TARCZALI. Hogyan?

BÁLNAI. Ki nem mondhatom, mennyire örültem, midőn több hónapi távollét után ismét kezet szoríthattam önnel... És mégis - azóta olyasmi jött tudomásomra - ami elhomályosította örömömet, mert családomban megzavarta a csendes nyugalmat, melyben eddig oly boldogul éltünk.

TARCZALI (félre). Oh, ég!

BÁLNAI. Igen, uram, hirtelen visszatérése oly titkot derített föl, melyet távolról sem sejtettem -

TARCZALI. Valóban, uram, nem értem -

BÁLNAI. Gyakori látogatásait, melyekkel azelőtt megtisztelte házamat, félremagyarázták - és most, midőn egyszerre váratlanul visszatért, a meglepetés elárulta -

TARCZALI. Biztosítom, uram -

BÁLNAI. Istenem! Hiszen előre láthattuk volna mindketten... Egy oly előkelő, megnyerő ifjú, mint ön - kérem, nem akarok hízelegni - s egy oly fiatal, ábrándos leány, mint húgom...

TARCZALI. Hogyan, uram? Tehát Bella kisasszonyról beszél?

BÁLNAI (meglepetve). Róla. (Szünet után). És ki másról beszélhetnék?

TARCZALI. Bocsánat, uram - a meglepetés - a zavar - mindjárt sejthettem volna -

BÁLNAI (fölkel, hosszan Tarczalira néz). És ki másról beszélhetnék?

TARCZALI (fölkel). Igaza van, uram - de látja, mennyire meg vagyok lepetve - higyje el, nem is sejtettem, hogy Bella kisasszony...

BÁLNAI (sokkal határozottabb hangon). Tudom. Éppen azért mondtam, hogy nem vádolom önt. De mivel most ön is tudja, s mivel nem akarhatja, hogy látása továbbra is hiú reményeket tápláljon e gyermek szívében, - nem akarhatja nyugalmát ezután is - bár önkénytelenül - zavarni -

TARCZALI. Értem, uram. Meg fogom tenni kötelességemet.

BÁLNAI. Köszönöm. Nem kell mondanom, mit tegyen, ön legjobban tudja. Reménylem, nem veszi rossz néven őszinteségemet.

TARCZALI. Oh, uram! (Kezét nyujtja).

BÁLNAI (rövid habozás után elfogadja kezét). Isten önnel! Talán hosszú időre - isten önnel!

TARCZALI (félre). Mily tekintettel néz rám!

BÁLNAI. Éljen boldogul, Tarczali úr! (Lassan, elgondolkodva a folyosó felé indul; az ajtónál visszafordul; szünet után). Isten önnel. (El).

Oh, ég! csakhogy vége van e kínos jelenetnek. Majdnem elárultam magamat... Majdnem? Ah! ez a tekintet, melyet rám vetett, ez a hang, melyen elbúcsúzott, azt mondja, hogy egészen. Mit tegyek? Elutazzam...? Most, míg Esztert nem is láttam? Hiszen beszélnem kell vele, figyelmeztetnem kell a veszélyre... Hol van? Hol találhatom...? (A kert felé indul s szemben találkozik a siető Eszterrel). Ah! Végre megtaláltam!

ESZTER. Én is önt kerestem. Ne szóljon, nem kell magyarázat... Mindent tudok.

TARCZALI. Mindent? Tudja-e, azt, hogy Bella...

ESZTER. Tudom.

TARCZALI. Hogy férje éppen most beszélt róla velem, hogy távozásra kért...

ESZTER. Annál jobb, utazzék el azonnal!

TARCZALI. De tudja-e azt, hogy egy szerencsétlen pillanatban majd elárultam magamat, hogy férje gyanakodni kezdett, hogy sejti a valót?

ESZTER. Nagy ég!

TARCZALI. És én elutazzam! most, itt hagyva önt a bizonytalanságban, a veszélyben? Nem, ily gyáva nem lehetek!

ESZTER. Mitől féljek? Isten tudja, hogy ártatlan vagyok, nincs mit félnem semmi veszélytől!

TARCZALI. Nem tudok eltávozni, Eszter! Megkísértettem gyógyulásomat a távolban, nem sikerült. Ellenállhatatlan erő űzött vissza ide, és most, midőn egy percre láttam, midőn tudom, hogy miattam bánat, szenvedés, talán veszély les önre, most gyáván elmeneküljek? Nem, ezt nem tudom tenni!

ESZTER. Mit tesz hát? Istenem! mit tegyünk?

TARCZALI. Ez az állapot nem tarthat így tovább, ez élet tűrhetetlen mindkettőnkre. Tennünk kell valamit, bármit, hogy megváltoztassuk. Beszélnem kell önnel, még ma, míg nem késő...

ESZTER. Beszélni? Hol? Mikor? És mit?

TARCZALI. Most nem, most nagyon sokan járnak itt... Estére, a parkzene alatt, míg mindenki a kertben van - akkor lesz időnk - jöjjön el - itt van szobám - (a jobboldali első ajtóra mutat).

ESZTER. Az ön szobájába? Uram!

TARCZALI. Nem - e terembe - ez is üres akkor, senki sem fog zavarni. Én szobámban fogom várni. - Csengessen ajtómon háromszor - itt háborítlanul beszélhetünk... Eljön, Eszter? El kell jönnie!

ESZTER. Majd meglátom. De most menjen, gyorsan! Valaki jön...

TARCZALI. Elvárom. (El szobájába).

ESZTER. Majd meglátom. (Lassan a folyosó felé indul).

POPRÁDI. Zavarom?

ESZTER. Mit akar, uram? Ismét utamba kerül? Mindig az ön arcával kell találkoznom életem szerencsétlen perceiben? Most ismét itt van? Mily megalázást hozott megint?

POPRÁDI. Semmit, becsületemre semmit. Ne féljen, nem kérem meg többé a kezét, ha ezt érti a megalázás alatt. Kétszer már kosarat adott - evvel beérhetem - nem reszkirozom meg harmadszor. Pedig higyje el, ha akárkinek is volt oka félvállról nézni rám és nem sokra becsülni az ábrázatomat, magának nem volt. Én igazán szerettem magát, tehetett volna velem akármit, s ki tudja, mit csinálhatott volna belőlem? De nem akarok szentimentális lenni, az nem elegáns. Nem is azért állítottam meg. Csak figyelmeztetni akarom.

ESZTER. Engem? Mire?

POPRÁDI. A macska meséjére, aki más számára kaparta ki a forró gesztenyét. Én is ilyen macska voltam. De nem panaszkodom, az nem sikk. Csak azt akarom mondani, hogy a macska utólag karmol. Elegáns ellenfél vagyok, azért nem támadom meg orozva; figyelmeztetem, hogy én is karmolok.

ESZTER. Mit bánom én?! Az én életem kockája már el van dobva. Fenyegetéseit megvetem önnel együtt! (El).

POPRÁDI. Mégis csak az övé volt az utolsó szó. Becsületemre! sikk asszony. Milyen kár, hogy hadilábon kell állanunk. (Megfordul, észreveszi Mádit, ki mereven vizsgálja. Magában). Ez a kölyök már megint a sarkamban van.

MÁDI. Csak egyedül, Poprádi úr?

POPRÁDI. Ha van szeme, láthatja.

MÁDI. Igen is, van szemem; de fülem is van.

POPRÁDI. És még milyen!

MÁDI. Poprádi úr! célzás akar ez lenni?

POPRÁDI. Aminek veszi.

MÁDI (félre). Oh, csak volnék két hónappal öregebb! Milyen élvezettel vágnám le a fülét!

POPRÁDI. Hallja, maga, barátocskám.

MÁDI. Én nem vagyok a maga barátocskája. (Poprádi kiejtését utánozza).

POPRÁDI. No hát, hallja maga tiszteletbeli segédfogalmazó úr, nekem az nincs kedvemre, hogy maga mindig a nyomomban jár, mint valami rendőr.

MÁDI. Úgy látszik, nagy respektussal^[78] viseltetik a rendőrség iránt. Ez is célzás akart lenni.

POPRÁDI. Fogja be a száját!

MÁDI. Oh! ha ezt két hónap múlva mondta volna!

POPRÁDI. Akkor is azt fogom mondani.

MÁDI. Én pedig azt fogom mondani, hogy az úr nyomorult hazug, aki aljas rágalmakat terjeszt egy tiszteletreméltó nő felől. Szégyelje magát! Hallottam, miket beszélt a kertben mindenfelé!

POPRÁDI. Köszönje meg, hogy nem tartom méltónak lovagiasan rendre utasítani ily tacskót!

MÁDI. Tacskót! vonja vissza a tacskót!

POPRÁDI. Ez már csakugyan unalmas! Félre az utamból!

MÁDI. De nem megyek félre az útjából. Az úr engem tacskónak nevezett, ezért elégtételt követelek - két hónap múlva!

MUROK. Mi történik itt?

POPRÁDI. Ez a gyerek erővel azt akarja, hogy fölfricskázzam. Menjünk a kertbe!

MÁDI. Fricska! ez már sok! Most már nem várok két hónapig! (Rá akar rohanni).

CSOMA (hátulról átöleli). Lassan! lassan!

MÁDI. Eresszen el, Csoma úr!

CSOMA. Nem ettem bolondgombát.

POPRÁDI. Csak tartsa ott, míg hamarjában fölfricskázom. (Feléje indul).

MUROK (visszatartja). Poprádi úr! nyugalom!

POPRÁDI. Igaza van, az nem volna elegáns. Mádi úr, maga erővel párbajra kényszerített, jól van. A többit elvégzik segédeink.

PINCÉR. A parkzene tüstént kezdődik. (El).

MUROK. Menjünk, urak! (El a vendégekkel).

POPRÁDI. Mádi úr, azon pillanattól kezdve, hogy a lovagias elintézés kilátásba van helyezve, az elegáns ellenfelek nem fintorgatják egymásra az orrukat. (Mádi elé megy s mélyen meghajtja magát). Látja, ez a sikk. (Büszkén el).

MÁDI. Eresszen el, Csoma úr! Nem látta azt az ábrázatot? Hiszen az isten is pofonra teremtette! Eresszen el!

CSOMA. Alig szabadultam meg a táskámtól, most már ezt a dühös bolondot kell hurcolnom. (El akarja vinni).

MÁDI. Hova visz?

CSOMA. Bezárom a szobájába.

MÁDI. Eresszen el! Hiszen már elmentek!

CSOMA. Esküdjék meg, hogy nyugodt lesz.

MÁDI. Esküszöm!

CSOMA. No menjen! (Ellöki).

BÁLNAI (előre jön). Mi történt? Miért volt e civódás?

MÁDI. Oh Bálnai úr! Képzelje csak, ez a nyomorult rágalmazó - mit mert mondani - (rémülten elhallgat, félre). Jaj! hisz ez a férje...

BÁLNAI. Mit mondott?

MÁDI (zavartan). Azt, hogy nem tetszik neki az orrom.

CSOMA. Biz az nekem se tetszik. Azért ugyan kár volt olyan nagy lármát csapni. No, menjen most a szobájába, vagy ölben viszem oda.

MÁDI. Isten önökkel, uraim! Megyek végrendeletet csinálni. (Félre). Oh. Bella! mindenemet reád hagyom. (El).

Bálnai, Csoma. (Egészen besötétedik. A távolból halk zene hallatszik.
A jelenet alatt szolgák két meggyújtott lámpát hoznak s az asztalokra helyezik)

BÁLNAI. Miért volt e civódás?

CSOMA. Hallotta. A Simon orra miatt.

BÁLNAI. Eh! Ez a párbaj Eszter miatt lesz.

CSOMA. Ugyan, hogy jutna ez a Simon Eszterhez?

BÁLNAI. És ez már a második párbaj miatta?

CSOMA. Micsoda?

BÁLNAI. Éppen az előbb, a kertben sétálva, több oly célzást hallottam, melyből megtudtam a valót. Poprádi már egyszer párbajt vívott Eszter miatt - Tarczalival... Mit jelent ez? Az én nőm miatt - párbaj - melyről én semmit sem tudok - melyet idegenek pletykáiból kell hallanom.

CSOMA. Jól mondta, pletyka volt - ne törődjék vele.

BÁLNAI. Beszélnem kell Tarczalival; tőle akarom megtudni, hogyan mert ő nőm védőjévé lenni - mikor én - férje - itt vagyok -

CSOMA. Jól van, beszéljen, de nem most -

BÁLNAI. És még mást is hallottam... Nem akartam odahallgatni, de meg kellett hallanom... Egy férjről beszéltek, kit nejének szeretője mentett ki az adósságokból - kinek háztartására a házi barát adja a költséget... Önkénytelenül sajnálkoztam a szegény férjen és csodáltam vakságát - midőn egyszerre - hirtelen és lesújtólag, mint a villám - egy gondolat rohant meg - ha talán - oh! nem tudom kimondani... (Az asztal mellé roskad s arcát kezeibe temeti).

CSOMA. Ugyan hogy tud egy okos ember ilyen pletykákat felvenni? Ha még diurnista tenné - isten neki! de egy számtanácsos! Verje ki a fejéből e sötét gondolatokat!

BÁLNAI. Nem lehet, nem tudom. Minél inkább igyekezem meggyőzni magamat, minél inkább idézem vissza emlékembe a múlt egyes vonásait, annál határozottabb alakot ölt e szörnyű gondolat. - Nem tudok tőle szabadulni. Emlékszik-e - oh! én most tisztán emlékezem - Eszter rémületére, midőn Tarczali segítségét ajánlotta fel?... Akkor nem értettem - istenem! hogy is érthettem volna? - de most - mintha most is hallanám ijedt sikoltását.

CSOMA. Ugyan ki adna valamit a nők sikoltozására? Hiszen, ha békát látnak, már attól is sikoltanak...

BÁLNAI. S aztán, midőn megköszönte segélyét, midőn elfordított arccal kezét nyújtotta - mint reszketett... Miért reszketett, miért szégyelte magát?

CSOMA. Hiszen csak nem lehetett rá büszke!

BÁLNAI. És most - alig néhány perc előtt - itt e helyen, Tarczali meglepetése, midőn megtudta, hogy Bella szerelméről beszélek...

CSOMA. Na, bizony! Hiszen meg is lehetett lepetve. Higyje el, ha valaki elém állna s azt mondaná, hogy egy szép, fiatal lány szerelmes belém, én is nagyon meg volnék lepetve...

BÁLNAI. És az emberek beszéde, e célzások, suttogások, elfojtott mosolyok - ah! világosságot vagy megőrülök!

CSOMA. Még csak az kellene, hogy egy tanácsos megőrüljön. Már bocsásson meg, nem bánom, ha el is csap a hivatalomból, de kimondom, hogy ez bolond beszéd. Nézze meg az ember! Jöjjön most a szobájába.

BÁLNAI. Nem. Beszélnem kell Tarczalival. Azt legalább is jogom van megkérdeni, miért vívott nőmért? Beszélnem kell vele!

CSOMA. Jól van, beszéljen vele, de ne most, majd holnap. Hiszen most olyan izgatott, hogy egy közönséges összeadást sem tudna megcsinálni. Jöjjön a szobájába! Ha éppen ki akarja tölteni valakin a haragját, itt vagyok én, szidjon össze, elviselem a napidíj fejében. Ugyan, ki látott ilyen tanácsost, akit a diurnistának kell okosságra tanítani? (Elvonja magával Bálnait).

Nincs a kertben... Pedig beszélnem kell vele; meg kell mondanom, hogy bátyám tévedett; nem igaz, amit rólam... ah! ki sem mondhatom... de neki bátran a szemébe fogom mondani - nem engedhetem, hogy azt higyje rólam - oh! meghalnék szégyenemben... (Előre jő). Itt van a szobája, bizonyosan ott találom... (A folyosó felé tekint). Mi ez? Valaki erre siet... Most a lámpa alá ér... nagy ég! Eszter... (Előre fut). Ha itt találna - most - mai fölfedezése után! Ah! már hallom lépteit... Hová meneküljek?... (Az ablakhoz siet s a függöny mögé rejtőzik). Itt nem vehet észre...

ESZTER (fekete felöltőben. Gyorsan körülnéz, aztán határozott léptekkel Tarczali ajtajához siet s háromszor csenget).

TARCZALI (kijő). Eszter! Tehát mégis eljött! Köszönöm.

ESZTER. El kellett jönnöm. Beláttam, hogy igaza van, ez az élet már tűrhetetlen, ezen segítni kell. Mindenki elhagyott, mindenki ellenem fordult. Egyetlen barátnőm, testvérem, gyűlöl és megvet, az emberek rágalmaznak, férjem gyanakszik - nincs senkim, senkim, csak ön, akihez segítségért forduljak - szóljon hát, mit tegyek? (Bágyadtan a pamlagra ereszkedik s felöltőjét lebocsátja).

TARCZALI. Mit tegyen? Oh, Eszter! én csak egy tanácsot adhatok. S ha ön is szeret - igazán, örök szerelemmel, úgy, mint én - akkor tudhatja, nem kell kérdenie, mit tegyünk? Eszter, mondja, szeret-e?

ESZTER. Szeretem? nem ez volt oka minden boldogtalanságomnak, - nem ez vitt-e oda, ahol most vagyok?

TARCZALI. Oh! úgy ne beszéljen boldogtalanságról - szerelmem gazdag kárpótlást fog adni minden szenvedéséért. Mi nekünk a világ? Mi az emberek véleménye, szűkkeblű törvényei? Jöjjön hagyja el velem e helyet, ez országot! Más földön, más ég alatt elfeledve, a múltat minden szenvedéseivel - éljünk egyedül szerelmünknek, boldogan! -

ESZTER. (Tarczali szavai alatt lassan fölemelkedik. Felöltője a pamlagon marad). Hagyjuk el e helyet?... Más szóval, szökjem meg önnel? (A folyosó felől egy becsapódó ajtó csattanása hallatszik).

TARCZALI (rémülten). Nagy ég! valaki jön. (A háttérbe siet).

ESZTER. Feleljen Tarczali úr, azt ajánlja, hogy megszökjem önnel?

TARCZALI (visszajő, rémülten). Férje jön!

ESZTER (megrázkódik). Férjem!

TARCZALI. Erre tart, már közel van. S ha mai gyanúja után itt találná - egyedül - velem - Eszter, az égre, rejtőzzék el! Gyorsan! Ide, szobámba!

ESZTER. Nem, nem - soha!

TARCZALI (a második ajtóhoz siet s kinyitja). Úgy hát ide - ez üres szobába. Eszter, az égre, gondolja meg, ha férje itt találja - gyanúja felébredt - a botrány! az ön élete!... Gyorsan, gyorsan - már lépteit hallom...

ESZTER. Oh isten! mily korán utolértél! (El a szobába).

TARCZALI (becsapja az ajtót). Ideje volt.

BÁLNAI (lassan elgondolkozva jő). Tarczali úr, jó hogy itt találom. Éppen önhöz indultam.

TARCZALI (zavartan). Örvendek, uram, kérem, szíveskedjék - itt van a szobám - (kinyitja az ajtót).

BÁLNAI. Köszönöm, itt is elvégezhetjük, egyedül vagyunk. (Leül azon pamlagra, hol előbb Eszter ült). Rövid az egész; csak egy kérdést akarok önhöz intézni. Miért vívott párbajt Poprádival - nőm miatt?

TARCZALI. Uram - bocsánat -

BÁLNAI. Tudom, hogy miatta volt a párbaj. S mint férjnek, jogom van okát kérdeni.

TARCZALI. Igaza van, uram, bocsásson meg! Azon a napon - midőn szerencsém volt önnek azon csekély szolgálatot tenni - (Bálnai összerezzen) - önre várva irodájában véletlenül tanúja lettem Poprádi sértésének neje ellen. Természetesen lovagi kötelességemnek tartottam védelmére kelni s ebből lett a párbaj. Ez az egész.

BÁLNAI. Becsületére?

TARCZALI. Becsületemre.

BÁLNAI. Köszönöm uram. A többit majd Poprádival végzem el. És most bocsánat, hogy zavartam (fölemelkedik).

TARCZALI (megkönnyebbülve, félre). Hála az égnek, elmegy.

BÁLNAI (indulófélben). Isten önnel, Tarczali úr... (Szeme a felöltőre esik, melyet Eszter a pamlagon hagyott. Megrezzen, lehajol, fölemeli, hosszasan vizsgálja). Ki hagyta itt e felöltőt?

TARCZALI. De uram - ez a kérdés -

BÁLNAI (kitörve). Ki hagyta itt e felöltőt?

BELLA (kilép a függöny mögül). Én!

BÁLNAI. Bella!

TARCZALI (félre). Mit látok!

BELLA. Igen bátyám, én voltam itt.

BÁLNAI (megkönnyebbülve). Te?

BELLA. Láthatod. Ez a felöltő is az enyém. Ismerhetnéd, együtt vetted Eszterével... Ijedtemben hagytam itt, midőn a függöny mögé menekültem...

BÁLNAI. És miért menekültél a függöny mögé?

BELLA. Tudom is én... Hiszen olyan haragosan jöttél - Tarczali úr is megijedt... (Int Tarczalinak).

BÁLNAI. Mit jelent ez Tarczali úr?

TARCZALI (legnagyobb zavarban). Uram - hallotta - a kisasszony -

BELLA (félre). Jaj, be ügyetlen!

BÁLNAI. Emlékszik, uram, mit beszéltünk e helyen alig egy félóra előtt? S most itt találom húgomat, egyedül önnel, este, elrejtőzve? Mint becsületes embernek tudnia kell, hogy e hibáját nem teheti másképp jóvá, mint házasság által.

BELLA. Nem, nem, soha!

BÁLNAI. Mit beszélsz, leány? E lépésed után, azután, amit most tettél?... Mi lett belőled? Mit mondana anyánk, ha most látna? Mit felelhetnék neki én, akire rábízta nevelésedet, becsületedet, ha számon kérné tőlem leányát? Szégyeld magad, Bella! Ez fáj! Ezt sohasem hittem volna rólad!

BELLA. De hát mi rossz van abban, hogy idejöttem? Hiszen én nem vagyok férjes asszony!

BÁLNAI (megdöbbenve). Nem vagy férjes asszony?... (Elhallgat. Fürkészőleg néz Bellára, Tarczalira. Szünet. Azután megfogja Bella kezét s a folyosó felé vezeti). Menj szobádba!

BELLA. Bátyám, félek, jöjj te is velem!

BÁLNAI. Menj szobádba! El! (Bella el).

BÁLNAI (előre jő). Hol van nőm?

TARCZALI. De uram - én nem értem -

BÁLNAI. Elég! Ez ártatlan gyermek akaratlanul elárult mindent. Hol van nőm?

ESZTER (megjelenik az ajtóban). Itt vagyok.

BÁLNAI. Eszter! (Feléje akar rohanni).

ESZTER (eléje jön). Itt vagyok, uram, és várom ítéletét. Bár előbb jelentem volna meg, bár el se rejtőztem volna... De legyen úgy, amint történt... Nem akarom menteni magamat. Bűnös vagyok. A látszat ugyan még többet mutat a valóságnál, de a rémület, a rossz öntudat rossz tanácsadó - utána mentem - ön így talált; ítéljen és büntessen meg aszerint.

BÁLNAI. Oh, Eszter! miért tetted ezt velem?

ESZTER (megrendülve). Büntessen hát, uram, - sújtson le - megérdemlem - csak nem ezt a fájdalmat, ezeket a könnyeket nem! Elviselek minden büntetést, de nem e néma szenvedését!... Nem, nem, Gusztáv!... Ne higyj a látszatnak - bűnös vagyok - de nem annyira, mint gondolod - nem - még nem hoztam szégyent nevedre - még tisztán emelhetem feléd homlokomat!

BÁLNAI. Azt hiszed, ha nem tudnám ezt (indulatos kitöréssel Tarczali felé fordulva) még élve állna itt mellettünk ez ember? (Lecsöndesülve, Eszterhez fordulva). Nem, még eddig nem hoztál szégyent nevemre; még tisztán emelkedik felém e homlok, melyről egykor boldogságomat és becsületemet olvastam... Nem hoztál szégyent reám, de ráléptél az útra, mely hozzá vezet... Nem várom meg, míg odaérsz; eltaszítlak magamtól... (Ellöki Eszter kezét).

ESZTER (visszatántorogva). Ah! Uram!

TARCZALI (előrelép). Bálnai úr, egyedül én vagyok a bűnös - rendelkezésére állok - tudom kötelességemet!

BÁLNAI. Tudja kötelességét? Nem hiszem. Arra majd én fogom megtanítni. Azt hiszi, eleget tett a becsületnek, a megsértett igazságnak, ha szembe áll velem és megöleti magát - vagy ami bizonyosabb, megöl engem? Hiszen ön kitűnő vívó, előkelő lovag, én pedig esetlen hivatalnok vagyok, kinek karja merev lett a tollforgatásban... Azt hiszi, akármelyikünk vére jóvá fogja tenni a szégyent, a boldogtalanságot, melyet ez asszonyra és reám, - a becstelenséget, melyet önmagára vont?... Azt hiszi, egy kardvágással eleget fog tenni a gyalázatért, melybe engem rántott, engem, akit barátjának nevezett, akitől pirulás nélkül fogadta a hála, a szeretet megnyilatkozásait? Akinek pénzét ajánlotta fel, pénzét cserében becsületéért - és odavitte, hogy a világ most a legutolsó, legmegvetendőbb ember gyanánt néz reá! (Fölemelt ököllel). Oh! ha millió élete volna, azt hiszi, meg tudnék vele elégedni?

TARCZALI (hátrálva). Uram!

BÁLNAI. Ne féljen, ne hátráljon, nem sújtom le. Mondtam, hogy nem kell élete; arra még szüksége van, hogy jóvá tegye, amit vétett - nem ellenem, én majd segítek magamon - hanem e nő ellen...

ESZTER (félénken). Uram, mit akar?...

BÁLNAI. Becsületedet és boldogságodat, szegény asszony! Istenem, hiszen mindig azt akartam, az volt életem célja. Egykor szerettelek... Azt hittem idővel te is szeretni fogsz, boldog lesz velem... Nem sikerült... Csalódtam benned, csalódtam magamban... Szerelmem, odaadásom nem tudta meggyőzni szívedet... Hajh! te is csak a közönséges nők közé tartoztál, kik a szemmel szeretnek és nem a szívvel. Választottál kettőnk közül - nézz ide, Eszter - utoljára látsz mindkettőnket egymás mellett - te ezt választottad, ezt, aki most lehajtott fővel, megszégyenülve áll előttem - jól van - legyen a tied!

ESZTER. Uram, mit fog tenni?

BÁLNAI. Amit te akartál... (Tarczalihoz). Holnap visszakapja pénzét... szót se! az az én gondom, hogyan kapja meg... A csőd, melytől egykor ön megmentett, akkor talán életembe került volna - de most ne féljenek, nem ölöm meg magamat... Nem akarom, hogy halálom örök vádként nehezüljön e nő lelkére... Hiszen azt akarom, hogy boldog legyen - mindig azt akartam... Itt az asztal - itt vannak az írószerek - üljön le és írja, amit mondani fogok...

TARCZALI. De legalább tudni kívánom -

BÁLNAI. Írjon!

TARCZALI (lehajtott fővel az asztalhoz ül s kezébe veszi a tollat).

BÁLNAI. Készen van? Jó. Írjon... »Kijelentem, hogy Bálnai Esztert válóperének befejezése után nőül veszem«...

TARCZALI. Biztosítom uram, hogy ez írás nélkül is -

BÁLNAI. Írjon!... »Ellenkező esetben elismerem, hogy jellemtelen csábító vagyok« -

TARCZALI. - De uram -

BÁLNAI. Utószor ismétlem, írjon!... »jellemtelen csábító vagyok és méltó minden tisztességes ember megvetésére...« Úgy... Most írja alá nevét... Megvan? (Átveszi az írást és átolvassa). Jó... És most Tarczali úr, ne feledje, hogy a válóper végéig Eszter még az én nevemet viseli...

TARCZALI. Uram! (egy lépést tesz Bálnai felé, ennek mozdulatára megáll s lehajtja fejét). Jól van. (El szobájába).

BÁLNAI (mozdulatlanul áll, szemét a kezében tartott papírra szegezve).

ESZTER (félénken hozzá közeleg). És nekem - mit parancsol uram?

BÁLNAI (összehajtja az írást, zsebébe teszi. Hirtelen kitörő zokogással kezeibe temeti arcát s a pamlagra roskad).

ESZTER (térdreesik előtte, átkulcsolja lábait). Gusztáv! istenem! mit tettem!

BÁLNAI (fölkel, Esztert fölemelve - hidegen). Keljen fel asszonyom. Holnap megindítjuk a válópert!

(Terem Mézesné lakásán)

MÉZESNÉ (a zongoraiskola egy gyakorlatát játssza hibásan és akadozva). Egy-kettő-három-négy, egy-kettő-három-négy - ugye, jól megy már?

ESZTER (elmélyedve, szórakozottan). Nagyon jól.

MÉZESNÉ. Mondtam, hogy előbb-utóbb virtuózné^[79] lesz belőlem. (Játszik.) Egy-kettő-három-négy, egy... Nos, most már mind az öt ujjam a billentyűn van; honnan vegyem a hatodik ujjat?... Eszter! Ide se hallgat? Megint olyan szomorú... (Mindkét kezével erősen ráüt a zongorára). Eszter!

ESZTER (felriadva). Bocsánat, Mézesné asszonyság... Elhibázta?

MÉZESNÉ (fölkel). El ám! Ejnye, Eszter, ezt már nem tűrhetem! Hiszen mindig olyan szomorú, hogy magamnak is mindjárt eltörik a mécsesem, ha ránézek! Mi baja van?

ESZTER. Semmi... Folytassuk a leckét.

MÉZESNÉ. Ugyan hagyja el! Majd mit mondok a leckéjének! Hiszen úgyis csak a maga kedvéért kínozom magamat ezzel a cimbalommal, hogy eleget tegyek a büszkeségének... Megkínáltam, hogy magamhoz veszem, mikor elhagyta az a drágalátos férje; de maga nem akart kegyelemkenyeret, csak úgy jött hozzám, ha megfogadom gubernántnak...^[80] No jó, hát most a gubernántom, én meg az asszonya vagyok, és azt parancsolom, hogy nekem ne legyen ilyen szomorú, nézze meg az ember!

ESZTER. Oh asszonyom! milyen jó ön!

MÉZESNÉ. Nem vagyok jó, rossz vagyok és mindjárt úgy összeszidom, hogy azt se tudja, melyik lábára álljon? Hát ugyan mondja, mi baja van? Válóperének nemsokára vége lesz, megszabadul attól a szépséges férjétől - no, hiszen az is derék ember! elválni a feleségétől, mert egy fiatalemberrel beszélgetett. Azt szeretném látni, hogy az én uram váljék el tőlem, ha száz fiatalemberrel lát is beszélgetni!... De ezek a számtanácsosok! Szerencséje, hogy mindjárt kiköltözött a házamból, mert isten engem! csúnyául megszekíroztam volna... No, de ne búsuljon lelkem; annál jobb, hogy így történt, most legalább azé lesz, akit szeret...

ESZTER (magában, fájdalmasan). Akit szeretek!...

MÉZESNÉ. Megint nem hallgat rám! Oh azok a férfiak! Most már nem tudom, mit csináljak vele?

MÉZESNÉ. Jöjjön csak, Csoma úr, vigasztalja a gubernántomat. Én már kifogytam a tudományomból.

CSOMA. Ráérek, ma nincs hivatal... (Előre jön). Hogy van, háziasszony?

MÉZESNÉ. Ugyan ne hívjon mindig háziasszonynak! Igaz, hogy most maga is az én lakóm, de még sohasem láttam a házbérét... Nem panaszkép mondom... Odafenn vannak a leányai? Mit csinálnak?

CSOMA. Beszélnek.

MÉZESNÉ. Nohát, beszéljen maga is; itt nagy szükség van az okos szóra... Én addig megyek a francia leckémet tanulni, most már a tizenötödik lapon vagyok. Quelle heure est il?^[81] Il est midi...^[82] Jaj, be furcsa! (El).

CSOMA. Eszter! éppen most találkoztam az ügyvédeddel, nemsokára ő is feljön hozzád az ítélettel. Megérkezett már az utolsó fórumról^[83] is. El vagytok választva!

ESZTER (hirtelen fölemelkedik, üléséről). El! (Visszaereszkedik székére és a zongora támlájára könyököl). Jól van...

CSOMA. Azt hittem, jobban fogsz neki örülni. Én megvallom, tiszta szívből örvendek, hogy már vége van. Mennyi költség! Mennyi bélyeget kellett elpocsékolni! Már azért a sok bélyegkiadásért is okosabban tennék az emberek, ha nem válnának el... No, persze, akinek nincs rá oka... Bocsáss meg Eszter - de ez a roppant bélyegpocsékolás egészen méregbe hoz. Nem is hiszem, hogy ez a kötnivaló Murok duplán ne számítaná. Ugyan, hogy tudtál ilyen zsiványt venni ügyvédül?

ESZTER. Mindegy volt nekem, akárkit.

CSOMA. Az igaz, hogy mindegy volt. Ezt a pert akármilyen zugprókátor megnyerhette volna. Nem kellett sokat replikázni;^[84] férjed - akarom mondani Bálnai - önként magára vett minden hibát... Aztán a csőd, meg lemondása hivataláról éppen kapóra jött; könnyű volt a bírák előtt bebizonyítani, hogy okod van engesztelhetetlenül gyűlölni őt...

ESZTER. Oh! bátyám, mily kegyetlen ön!

CSOMA. Igazság! bocsáss meg, szegény asszony! De látod, vén ember vagyok, eljár a szám. Aztán most rosszul is bánnak velem a hivatalban, mióta más principálist kaptam... No jó, nem szólok többet - ne reszkess úgy... legyünk jókedvűek - zongorázzál valamit...

ESZTER (néhány akkordot vesz azon zenedarabból, melyet az első felvonásban játszott). Csoma bácsi, megtörtént az már önnel, hogy valami dal hallatára rég elmúlt idők jutottak eszébe? (Újra néhány akkordot vesz.)

CSOMA. Meg bizony... Éppen ez a nóta is, melyet most játszol... olyan ismerős... mintha másutt volnánk - mintha a leányaim beszédét hallanám - no! ezt különben is elégszer hallom... Megvan - húzd csak rá még egyszer - emlékszem - Zsófi születésnapján volt -

ESZTER. Emlékszik, mit mondott akkor nekem Csoma bácsi?

CSOMA. Tudom is én! Sok bolondot szoktam, én összebeszélni. No, hát mit mondtam?

ESZTER. Meg akarta magyarázni, hogyan lehet legkönnyebben elválni... Látja, ki hitte volna, hogy oly hamar rá fogok szorulni? (Ismét néhány akkordot vesz s ezt később többször ismétli).

CSOMA. Ne búsulj, megesett ez másokon is.

ESZTER. Emlékszik-e? A leányok zálogosdit játszottak, az öreg Parthenia volt a bíró, szegény Mádinak kellett kiváltani!

CSOMA. Tizenkét csókkal - a Simon dühös volt - emlékszem.

ESZTER. Bella mellettem ült, drága fejét vállamra hajtotta és suttogott - suttogott - szép jövőről, boldogságról -

CSOMA. Mézesné uzsonnával járt körül - a leányok sokat ettek - az ikrek megterhelték a gyomrukat - emlékszem.

ESZTER. És Gusztáv a túlsó szögletben állt, szemét mozdulatlanul reám szegezte - reszketett - nem tudta, mit fogok határozni... És én halkan tovább játszottam - így mint most - éppen e hangokat - és könnyeim hulltak a billentyűkre - éppen mint most... - Emlékszik?

CSOMA. Emlékszem, emlékszem, hagyd el már azt a zongorát! -

ESZTER. Azután hozzásiettem - megragadtam nemes kezét - jóságos arcán kimondhatatlan boldogság ragyogott - egyetlen szavam tette oly boldoggá - kért, hogy tekintsek könnyes szemébe - szerelmet, boldogságot olvastam ott - ...és én megesküdtem, hogy jó és hű neje leszek - ő megtartotta esküjét - ...én - én -

CSOMA. Isten bocsássa meg, te asszony! Talán csak nem lettél szerelmes a férjedbe?

ESZTER (karjai lehanyatlanak és zokogva a zongorára hajtja fejét).

CSOMA. Uram ne hagyj el! Szépen vagyunk! Ezért ugyan kár volt annyi bélyeget elpocsékolni... Milyenek ezek az asszonyok! Ez is akkor lesz szerelmes a férjébe, mikor már nem a férje. Ne sírj már no... Ezen nem lehet segítni, a harmadik fórumon is keresztül ment... Ugyan ne sírj már! Hagyd ott azt a zongorát, minden bajnak a muzsika az oka... De hát ki hitte volna? Szegény asszony!... Eszter, azt mondom, elhallgass! Elég bajom van nekem otthon meg a hivatalban - mit keserítsz még te is?... (Az ajtó felé indul). Inkább megyek a leányaimhoz; azok legalább csak beszélnek, nem sírnak - (Ki akar menni).

MÉZESNÉ (bámulva). Micsoda pityergés ez? Maga ugyan szépen vigasztalja a gubernántomat.

CSOMA (ráordít). Hagyjon nekem békét a gubernántjával! (El).

MÉZESNÉ. Hát ezt mi lelte?... Eszter, galambom, ne sírjon! Jó újságot mondok, ő itt van...

ESZTER (fölkel, megtörli szemét). Itt van? Ki?

MÉZESNÉ. Ki? Még kérdezheti? Hát az a kedves, szép Tarczali.

ESZTER. Mit akar?

MÉZESNÉ. "Uram istenem; hát nem tudja, hogy már vége van a pernek? Most már szabad... Bejöhet, ugye?

ESZTER. Kérem, bocsássa be.

MÉZESNÉ. Itt van az ajtó előtt. (Az ajtóhoz siet s kinyitja).

ESZTER (magában). Végezzünk hát ezzel is.

MÉZESNÉ. Tessék besétálni. (Félre). Jaj, be szeretném hallani, mit beszélnek. De hiába! úriasszonyhoz nem illik a hallgatózás. (El).

TARCZALI. Asszonyom?

ESZTER. Tudom, mit akar uram. A határidő letelt; ön, mint nemes lovag, pontosan megjelent, hogy beváltsa kötelezvényét.

TARCZALI. Eszter! Minő hang ez?

ESZTER. Hagyja el, uram. Ama borzasztó este, melyen utószor láttuk egymást, örök éjszakának, a feledés éjjelének kezdete lett kettőnk között. Ez az egy találkozás még szükséges volt - búcsúzzunk el egymástól - örökre!

TARCZALI. De asszonyom, elfeledte, hogy nekem önt nőül kell vennem?

ESZTER. Én az ön nejévé nem lehetek soha...

TARCZALI. Nem értem önt, Eszter! Mit jelent ez?

ESZTER. Istenem, mire való a magyarázat? Minek tegyünk kölcsönös szemrehányásokat, melyek csak arra valók, hogy előkészítsék a kibékülés útját? Miért mondjuk el egymásnak, hogy én nem lehetek oly férfi nejévé, kit a kényszerítés vezet hozzám; ön nem vehet el oly nőt, kinek akkor, midőn még más hitvese volt, szökést tudott ajánlani... Ennél még Poprádi is többre becsült... Mondom, hagyjuk a kölcsönös szemrehányásokat, - aki akarja, mindig ki tudja magyarázni azokat... Mi nem akarjuk. Én legalább nem... Nem lehetek nejévé, mert nem szeretem.

TARCZALI. Mit beszél, Eszter? Azok után, amik történtek, ezt kell most öntől hallanom?

ESZTER. Nem szeretem - édes istenem! talán sohasem szerettem... Talán káprázat volt, vagy mámor, vagy őrültség - az is meglehet, hogy szerelem - mit tudom én? Csak azt tudom, hogy most semmi más nem maradt belőle, mint a megbánás... Ezt el kellett mondanom, uram - és most isten önnel - örökre!

TARCZALI. De asszonyom! ez lehetetlen. Nekem önt nőül kell vennem, érti? Kell. Vagy elfeledte már ama nyilatkozatot, melyet aláírtam, mely Bálnai kezében van? Tudja-e, hogy ez ember kérlelhetetlen lenne bosszújában - semmivé tenne - megalázna - nevetségessé tenne az egész világ előtt!

ESZTER. Úgy? Ettől fél... Erről meg is feledkeztem... Ne féljen, nem lesz nevetségessé... Magamra vállalom e nyilatkozatot.

TARCZALI. Hogyan? Mit fog tenni?

ESZTER. Az az én dolgom. Legyen nyugodt. Biztosítom, hogy nyilatkozata még ma meg lesz semmisítve... És most isten önnel - harag, fájdalom, emlékezés nélkül - isten önnel, örökre!

TARCZALI. Oh Eszter! így kell hát elválnunk?

ESZTER. Bár sohase találkoztunk volna...

TARCZALI. De - biztosan számíthatok rá, hogy nyilatkozatom...?

ESZTER. Számolhat... (Elfordul).

TARCZALI. Isten önnel, asszonyom! (El).

ESZTER (leül az asztalhoz). Úgy - most még e nehéz munkát! és akkor el innen, el örökre! (Gyorsan írni kezd).

MÉZESNÉ. Na, hála istennek! itt van már az ítélet.

CSOMA. Tizenkét forint az illeték.

MUROK. Fényesen megnyertük - minden fórumon keresztül fényesen megnyertük! Sikerült lankadatlan fáradozásaimnak -

ESZTER (írva). Bocsánat ügyvéd úr, tüstént -

CSOMA. Ugyan van mit dicsekednie! Ezt a pert én is meg tudtam volna nyerni!

MUROK. Várjon csak, Csoma úr, majd másképp fog beszélni, ha egykor szerencsétlen házasságban fogja látni valamelyik leányát!

CSOMA. Arra sokáig várhatok.

ESZTER (összehajtja a levelet, fölkel s Mézesnének adja). Legyen szíves e levelet tüstént elküldeni címére.

MÉZESNÉ (a levélre néz). Micsoda!...

ESZTER. Kérem, asszonyom!

MÉZESNÉ. Jól van no! (Fejét csóválva el).

ESZTER. És most ügyvéd úr, szíveskedjék szobámba követni.

MUROK. Parancsára állok, bájos kliensem! (Murok, Eszter el).

Tessék! most bizonyosan megnyúzza ezt a szegény asszonyt! Oh, ezek az ügyvédek! Minden bajnak ők az okai s még meg is fizettetik magukat. - Bárcsak annyira vinném, hogy egyszer igazságügyminiszter legyek! Oh, hogy ráncbaszedném az ügyvédeket! 1 frt 50 kr napidíjra szorítanám őket s mindegyiknek öt leányt asszignálnék!^[85]

MÁDI (lélekszakadva jön). Csoma úr! jó, hogy találom, a lakásán is kerestem - jöjjön gyorsan!

CSOMA. Hát magát mi lelte? Talán sétálni ment az esze?

MÁDI. Gyorsan, gyorsan! Lenn vár a kocsi! Jöjjön, legyen segédem.

CSOMA. Magának is segéd kell? Egy segédfogalmazónak! az is csak tiszteletbeli.

MÁDI. Nem olyan segéd! Párbaj segéd!

CSOMA. Hát kivel van megint párbaja?

MÁDI. Poprádival.

CSOMA. Megint! Nem volt elég az a vágás, melyet tőle kapott?

MÁDI. Az csak karcolás volt, akkor még nem tudtam vívni. De most le fogom vágni a fülét. Jöjjön gyorsan, ön lesz a segédem!

CSOMA. Menjen a pokolba!

MÁDI. Jönnie kell. Más segédet már nem kereshetek. Poprádiék itt várnak rám a szomszéd vendéglőben. Kibéreltünk egy nagy szobát.

CSOMA. Ha kibérelték, fizessék ki. Én bizony be nem csukatom magamat.

MÁDI. Semmi kifogás! A kardok lenn vannak a kocsimban, jöjjön gyorsan!

CSOMA. De hát ki látott már ilyen vérszomjas segédfogalmazót?

MÁDI. Bosszút kell állnom azon a nyomorulton! Szükségem van a fülére. Az első párbajon még nem juthattam hozzá, a sebláz is hátravetett egy pár héttel - de most félelmes vívó lettem - le fogom vágni a fülét.

CSOMA. Micsoda veszett étvágya jött arra a fülre?

MÁDI. Találkozom vele az utcán. Belekötök. Kinevet és továbbmegy. Kihívom. Megint tacskónak nevez! Megfricskázom. Botrány. Párbaj. Jöjjön gyorsan, mert még elszalasztjuk!

CSOMA. Hagyjon nekem békét! Keressen segédet a hivatalbeli kollégái közt.

MÁDI. Hiszen mai napig sem tudom, hol van a hivatalom. Semmi kifogás, jöjjön!

CSOMA. De becsuknak! Az a Poprádi úgy felnyársalja magát, mint egy malacot!

MÁDI. Mondtam már, hogy félelmesen tudok vívni. Nem hiszi? Nézzen ide! En garde!^[86] (Botjával különféle támadásokat intéz Csoma ellen). Kezet belül vágni - kívül védni - belül visszavágni! Kezét kívül vágni - belül védeni - kívül visszavágni! Fejet vágni - hasat védeni - fejet visszavágni! Kívül mutatni - belül vágni! Szúrás mellbe - fület vágni! (E mozdulatokkal lassanként egész a szoba szögletébe kergeti Csomát).

CSOMA. Irgalom! öt leányom van!

MÁDI. No hát, most is fél, hogy felnyársalnak? Jöjjön!

CSOMA. Isten neki! Aztán mit csináljak?

MÁDI. Semmit! Csak bámuljon engem!

CSOMA. Most már magam is tűzbe jöttem! Rajta! (Elrohannak).

MÉZESNÉ (hátrakiált az ajtóból). Na, na, csak fel ne lökjék az embert... Hát ezeket mi lelte? Úgy vágtatnak, mintha tüzes tapló volna a fülökben... Isten hozta, Bella kisasszony!... Magára nem haragszom, nem olyan, mint... Jó, jó, egy szót se szólok. Hát csak nem feledte el a szegény Esztert?... Igazán szép. Mindjárt kihívom... De ni! éppen itt jön...

ESZTER (megáll az ajtóban, magában). Bella!

MÉZESNÉ. Na, csak beszélgessék ki magukat. Ne féljenek, nem hallgatózom az ajtón; tudom én, mi az úri tempó. (El).

BELLA (szünet után, halkan). Eszter, búcsúzni jöttem... Messze, messze elmegyek innen. Nem akartam úgy távozni, hogy búcsút ne vegyek tőled... Isten veled!

ESZTER (lassan hozzája megy s megfogja kezét). Isten veled, édes Bellám! (Szünet. Egy ideig némán állnak egymással szemközt, kezöket fogva. Azután hirtelen kitörő sírással egymás keblére borulnak).

BELLA. Nem, nem tudok ily hidegen elszakadni tőled!

ESZTER. Oh, Bella! miért is kell elszakadnunk egymástól!?

BELLA. Csókolj meg! Így édes Eszterem! Még egyszer! Oh, mennyivel könnyebb most a szívem!

ESZTER (magához szorítja). Nem, nem, maradj még itt! Pihentesd még keblemen ezt a drága fejet! Oh, mily jól esik! Bellám, drága leánykám! Téged legalább visszaszereztelek! (Bella fejét simogatja). Maradj itt! Oh, maradj még itt!

BELLA. Ah! nem maradhatok sokáig. - Búcsúzni jöttem, utószor látjuk egymást. Messze, messze megyek innen.

ESZTER. Hová?

BELLA. Bátyám egy kairói kereskedőháznál kapott alkalmazást, engem is elvisz; csak még be akarta várni a... a válóper végét... és - új házasságodat...

ESZTER (lehajtja fejét). Ah!

BELLA. Nem, ne sírj édes Eszterem! - nemcsak te vagy az oka - én is... Hiszen lehet mondani, én hoztam létre ezt a házasságot... Azt hittem, hogy az a két lény, akit én legjobban szeretek a világon - egymást is szeretni fogja, egymásnak való... Olyan szeles, tapasztalatlan gyermek voltam. Hajh! mit értettem én a szív törvényeihez? Azt hittem, mindennek úgy kell történni, amint a nevelőintézetben kifőztem... Nem, ne sírj édes Eszterem... Boldog lész még - bátyám is boldog lesz...

ESZTER. Oh, adja az isten, hogy boldog legyen!

BELLA. Ti nem voltatok egymásnak valók - beláttuk azt most már mindnyájan... Oh! ne gondold, hogy bátyám haragszik rád... Én egykor haragudtam... Ah! Eszter! milyen élet volt az! Téged - téged - gyűlölnöm kellett - igen - gyűlöltelek. - Megbocsáthatod-e nekem mindazt a keserűséget, melyet tőlem szenvedtél?

ESZTER. Én bocsássak meg neked!

BELLA. Oh, azt hiszed, nem fájt az én szívem is, mikor oly hidegen álltunk szemben egymással? De látod - ne haragudjál édes Eszterem - de én igazán rosszabbnak tartottalak, mint voltál... És - és - ugye nem nevetsz ki?... el is találtad... én is szerelmes voltam bele - de istenem! hiszen olyan kis liba voltam még akkor...

ESZTER. Bellám!

BELLA (mosolyogva). Pedig az nem is volt szerelem - egy gyermek nyári álma volt, semmi egyéb. - Akkor tudtam meg ezt, mikor ott álltam a függöny mögött s láttam őt szemben bátyámmal, - meg amikor előjöttem és meg akartalak téged menteni - oh! olyan ügyetlen volt - olyan nevetséges - úgy reszketett bátyámnak egy tekintetétől...

ESZTER. Istenem! istenem!

BELLA. Bocsáss meg, édes Eszterem! Azt sem tudom, mit fecsegek. Hiszen azért mondtam, hogy megvigasztaljalak - most már szabad szeretned - többé nem kell titkolnod, mi történik szívedben...

ESZTER. Oh, gyermek! nem tudod te, nem fogod megtudni, soha, mi történik e szívben. Isten veled hát, drága leánykám; isten veled! Légy oly boldog, mint megérdemled; légy oly boldog, mint én lehettem volna!

MÁDI. Megvan! megvan!... Ah! Bella kisasszony! Bocsánat, hogy ily őrült módra törtem be.

CSOMA. Ez a Simon meg van bőszülve.

ESZTER. Bella búcsúzni jött hozzám, Mádi úr. Elutazik.

MÁDI. Az istenért! hová?

BELLA. Messzire, Simi, nagyon messzire. Kairóba.

MÁDI. Kairóba! Ajánlom magamat, megyek pakolni. Én is utazom Kairóba.

CSOMA. Ugyan mit keresne maga Kairóban? Van is ott szükség tiszteletbeli segédfogalmazókra!

MÁDI. Mindegy!

CSOMA. Mondom, hogy meg van bőszülve. Képzeld Eszter, most is mit csinált? Megint párbajt vívott Poprádival.

ESZTER. Ah! Mádi úr! hát nem ígérte meg nekem?...

MÁDI. Bocsánat, az egészen az én privát párbajom volt. Megesküdtem, hogy levágom Poprádi fülét - meg kellett tartanom eskümet.

BELLA. Jaj, Simi! milyen borzasztó ember maga. És levágta?

CSOMA. Levágta az orrát.

MÁDI. Úgy van! Éppen az orra hegyét! Ez többet ér mind a két fülénél. Most varrják az orvosok, de akárhogy foltozzák, megmarad a bélyege. Dupla orra lesz, mint a cseh vizslának.

BELLA. Oh, Simi! milyen nagy vitéz maga!

ESZTER (kezét nyújtva). Ön őszinte, hű barátom volt mindig, Mádi úr; engedje meg, hogy megszorítsam nemes kezét, mielőtt örökre elhagyom ez országot.

MÁDI. Hogyan! Nagysád is elutazik? Szintén Kairóba?

ESZTER. Oh! uram!

CSOMA. Meg van bőszülve! Fogja be a száját!

MÁDI (szájához kap). Oh, bocsánat! Azt sem tudom, mit beszélek.

ESZTER. Még ma távozom. Csoma bácsi, legyen szíves szobámba jönni, önnel akarom közölni utolsó intézkedéseimet... Bellám, ne menj még el - még nem búcsúztam el tőled.

BELLA. Itt maradok, Eszter.

CSOMA. No, menjünk hát. (Megáll Mádi előtt). A kardot nagyon jól tudja forgatni... de azért bátran egyedül hagyhatom magával. (Csoma, Eszter el).

MÁDI. Csoma úr azt mondta, hogy bátran velem maradhat Bella kisasszony! Ne tessék félni.

BELLA. Pedig volna okom, ugye? Milyen borzasztó ember! Hogy megbüntette azt a gonosz Poprádit! Hogy bosszút állt rajta, aki legfőbb oka volt boldogtalanságunknak... Nem illik ugyan még az ellenség baján sem örülni - de hiába! nem tehetek róla... Oh Simi! milyen nagy hős maga! mennyire szeretem!

MÁDI. Tudom... Úgy!

BELLA. Ki tudja?... Hátha - amúgy is?

MÁDI. Jaj! Bella kisasszony! ne tréfáljon, mert mindjárt a magam orrát vágom le... Mit mondott? Hogy mondta?... És most Kairóba utazik! Oh! hát miért nem mondta ezt előbb?

BELLA. Hát mért nem kérdezte, Simi?

MÁDI (nagy felindulással). Bella kisasszony! Én - én - nem tudom, hogy kezdjem - Bella kisasszony! Igaz, hogy én nem találtam fel a puskaport -

MÉZESNÉ (sietve). Jaj, az istenért! Bálnai jön!

BELLA. Bátyám?

MÁDI (félre). Ez is éppen most tud jönni.

MÉZESNÉ. Hol van Eszter? Jaj! talán vitriol van a zsebében! Bezáratom az ajtót! Eszter jöjjön!

CSOMA. Na, mit ordít? Mi baj van?

MÉZESNÉ. Képzelje, Bálnai idejön. Láttam a lépcsőn. Mindjárt itt lesz.

ESZTER (magában). Gusztáv? Ezt nem vártam!

MÉZESNÉ. Bezárjam az ajtót?

ESZTER. Bocsássa be tüstént! Kérem, hagyjanak egyedül!

MUROK. És ha ügyvéd lesz szükséges, ne feledje, hogy itt vagyok.

MÉZESNÉ. Menjünk ide a másik szalónyomba... Jaj mi fog történni? Aztán nem hallgatózunk az ajtón, ugye Bella kisasszony?

BELLA. Ah! kinek jutna az eszébe?

MÉZESNÉ. Igaz, maga sohasem volt szakácsné. (Mind el Eszter kivételével).

Gusztáv jön! Oly hirtelen! Oh ég! erre nem voltam elkészülve! Istenem! adj erőt - csak még most - ez utolsó megpróbáltatásra! Ah! már itt van.

BÁLNAI. Éppen most kaptam levelét, asszonyom, melyben engedelmet kér, hogy még ma meglátogathasson. Íme, magam siettem önhöz. Mit kíván?

ESZTER. Köszönöm uram, hogy ily gyorsan megelőzte kérésemet, szívemből köszönöm.

BÁLNAI. Mit kíván tőlem?

ESZTER. Bocsánat, tudom, mily drága ideje, nem fogom sokáig feltartani. Perünknek vége van. Az ön akarata szerint most nőül kellene mennem Tarczalihoz...

BÁLNAI. Tudom.

ESZTER. De Tarczali -

BÁLNAI. Nos?

ESZTER. Vonakodik ígéretét teljesíteni.

BÁLNAI. Nem akarja nőül venni?

ESZTER. Nem.

BÁLNAI. Ne féljen, asszonyom. Kezemben van az eszköz, mellyel kényszeríteni fogom.

ESZTER. De - éppen ezért óhajtottam fölkeresni - e kényszerítő eszközt önnek igen nehéz lenne alkalmazni, most - midőn többé semmi köze sorsomhoz, midőn egészen idegen lett reám nézve.

BÁLNAI. Úgy van. Idegen vagyok, de legyen nyugodt, asszonyom, ezt az egy szolgálatot még meg fogom tenni.

ESZTER. Nem ért engem, uram. Én, én nem engedhetem, hogy egy idegen ily módon beavatkozzék sorsomba. Ha Tarczalit kényszerítni kell ígérete teljesítésére, azt csak én tehetem, és senki más. Én nejévé akarok lenni, és nem tűrhetem, hogy házasságunk egy harmadik személy műve legyen.

BÁLNAI. Igaza van. És mit akar tenni?

ESZTER. Ha amaz eszköz, melyről beszélt, kezemben lesz, tudni fogom vele Tarczalit ígéretének teljesítésére kényszeríteni. De csak nekem van jogom hozzá, senki másnak. Gondolja meg, uram, kímélnem kell leendő férjem büszkeségét, melyet az én kényszerítésem érintetlenül hagy, de az öné, egy idegen emberé, megalázna.

BÁLNAI (kiveszi tárcájából az iratot s Eszternek nyujtja). Íme, az írás, asszonyom. Használja szerencsével.

ESZTER (elkapja az iratot, gyorsan átolvassa). Ez az...! Köszönöm, uram. Használni fogom. (Széttépi és a földre dobja).

BÁLNAI. Mit tett? az égre!

ESZTER. Széttéptem bűnöm és szégyenem írott bizonyságát. Ennyi az egész. Megcsaltam önt, uram. Tarczali nem vonakodott; én utasítottam vissza. De nem juthattam máskép ez irathoz, mint hazugság által, Istenem! mi az, egy hazugsággal több vagy kevesebb, nekem, a hűtlen, elvált asszonynak?

BÁLNAI. Boldogtalan asszony! mi lesz önből?

ESZTER. Aminek most nevezett, uram. Boldogtalan asszony. Vannak, akiket végzetük eleitől fogva erre szánt. Én megszolgáltam, el fogom viselni.

BÁLNAI. Nem úgy, asszonyom. Ez nem volt az én szándékom. Ez írás nélkül is képes leszek Tarczalit arra kényszeríteni, hogy jóvátegye hibáját, melyet ön ellen elkövetett.

ESZTER. De ha én nem akarom, uram! Mi köze önnek hozzám? Nem mondtam, hogy Tarczali itt volt s én visszautasítottam? Mi nekem Tarczali? Üres név - semmi egyéb... Megtiltom önnek, hogy ezentúl sorsomba avatkozzék! Nincs többé semmi joga hozzá. Nevét sem viselem már. A magam nevével, magam fogok sorsomról rendelkezni... Ne féljen, látásom sem fogja eszébe juttatni, hogy valaha neje voltam. Hallottam, el akar távozni messzire... Nem szükséges, uram - maradjon hazájában - én megyek el.

BÁLNAI. Hová megy? Mit fog tenni?

ESZTER. Az az én gondom. Ne féljen, meg fogok élni. Vannak másutt is emberek, akik szeretik a zenét, s tudja, azelőtt is zongoramesternő voltam... De mit érdekli ez önt? Nem azért maradtam itt, hogy ezt elmondjam. A többit sem volt szükséges elmondanom; de nem tehetek róla, nem tudtam magammal vinni megvetését... Csak egy szót; egyetlen egyet adjon búcsúképpen utamra - szánakozását!

BÁLNAI. Oh, asszonyom!

ESZTER. Vagy igaz! erre sem vagyok méltó. Természetes. Aki egyszer csalt, hogyan kívánhatná, hogy máskor higyjenek őszinteségében? Ne higyjen nekem, uram! Ugyan mivel is győzhetném meg? Mikor még bízott bennem és szeretett - bocsánat! utoljára mondtam e szót - akkor megcsaltam bizalmát és más ember felé fordultam szerelemmel - más felé, aki el akart csábítni, el akart szöktetni - öntől - aki előtt néhány perc múlva mint egy bosszuló isten előtt görnyedezett féreg gyanánt a porban... Eh! aki ilyen választást tudott tenni a kettő közül, mit akar az még szánalmat?! Isten önnel, uram! Nem szükséges e házból távoznia, Bella itt van a szomszéd szobában. - Tüstént megyek - bátyám majd utánam küldi málhámat... - Bátran maradhat - isten önnel! (Az ajtó felé indul).

BÁLNAI (kezét nyujtja). Eszter!

ESZTER (félénken kezéhez nyúl). Köszönöm, uram! (Lehajol, meg akarja kezét csókolni).

BÁLNAI. Nem úgy, Eszter! nem ez a búcsú illik hozzánk... (fölemeli). Nem ezt akartam én, szegény asszony! boldogságodat akartam, most is azt akarom... Ne fordulj el, tekints szemembe! Bánatodban megtisztulva, megerősödve - tekints szemembe - hajtsd fejedet férjed keblére! (Magához öleli).

ESZTER. Oh, uram! (Sírva keblére hajtja fejét).

BELLA (betekint az ajtón). Szabad? Ah! mit látok!

ESZTER (felszökik Bálnai kebléről). Jönnek már. Köszönöm. Isten önnel!

BÁLNAI (visszatartja). Ne még! Bella, jertek be.

MÉZESNÉ. Szent isten! csak nem ölte meg?

MUROK. Ah! gratulálok...

BÁLNAI. Ügyvéd úr, lehet-e az elvált házasoknak ismét egybekelni?

MUROK. Nálunk minden lehetséges.

ESZTER (Bálnai vállára hajtja fejét). Oh, uram!

CSOMA. Ezért ugyan kár volt annyi bélyeget pocsékolni. Hó! várjatok! még nem tökéletes az öröm. Mindjárt itt leszek! (Elrohan).

BÁLNAI. Szegény jó öreg!

ESZTER (súgva). Ő tudta...

MÉZESNÉ (meglöki Mádit). Na, mit áll, mint a fancsali feszület? Itt a jó alkalom. (Bellára mutat).

MÁDI. Bella kisasszony, Mézesné azt mondja, hogy itt a jó alkalom - ha igazán, nemcsak úgy, hanem amúgy is - ugyan mondja, nem akarna nőm lenni?

BELLA. Oh, Simi! Ki tudna ilyen nagy hősnek ellenállani.

BÁLNAI. Mit hallok?

MÁDI. Igenis, ha szabad kérnem. Hazamegyek gazdálkodni. Csoma urat elviszem kasznárnak. Lemondok a hivatalomról, személyesen adom be a lemondásomat. Legalább megtudom, hol van a hivatalom.

BELLA (súgva Eszterhez). Úgy-e, Eszter, most már nem leszünk féltékenyek egymásra?

ESZTER. Boldogok leszünk!

CSOMA. Előre! Gratulálj! (Észreveszi Mádit Bella mellett). Ahá! Úgy vagyunk? Leányok, két oldalra!

MIND AZ ÖT LEÁNY (bókolva). Sok szerencsét a két boldog párnak!