1

Az élettörténetéről beszéljek? Nincs neki. Élete külső adataival - onnan kezdve, hogy született 1866-ban a ceglédi vasúti állomáson, útközben, és meghalt 1917 április 24-én Szegeden az Oroszlán utcában, amelyet már Tömörkény utcának hívnak - nem lehet megtölteni egy oldalt. Heroikus lendület, romantikus élethullámzás a pályájából csakúgy hiányzik, mint a művészetéből, s titánkodásnak soha nyoma se volt egyikben sem. Ami emberi szemnek látható volt belőle, a legpolgáribb élet volt, és ha valamire büszke volt, nyilván erre volt az. Tisztelte az Istent és a királyt, adókönyve és életbiztosítási kötvénye mindig rendben volt. Szerette a fehér mellényt, a hámozott szőlőt, baráti összejövetelek amábilis konfúzióit, és zuhogó esőben a friss szántások közt való kocsikázást; soha nem lázadozott haragos szóval a társadalmi rend ellen, noha éjfél után sokat kifigurázta, sokra becsülte felsőbb hatósága elismerését, és minden órában meg tudott volna halni a családjáért - íme, ez majdnem az egész ember. Mégse egészen az, volt benne valami, ami mindenkitől megkülönböztette a világon és akármennyire rejtegette, mindjárt elárulta a rendkívüli embert. A boltozatos homloka talán vagy a szemeiben világító lámpás, talán az ötletek aranymuslincái, amelyekkel jókedvében telerajzolta baráti körét, talán a tiszta emberi jóság ellenállhatatlan radioaktivitása, de sehol semmi kisiklás a rendes nyomtávolságú sínekről, sehol semmi extra nagyvonalúság. Életpályája szelíd és egyenletes folyású volt, mint a szegedi Tiszáé - a szabályozás után. Kezdetben persze voltak kanyarodásai és kiöntései, hajnalok pirosságát sokszor ringatta tükrén, és neki is volt gyöngyösen habzó zöld árja, de hamar mederbe szokott, és a folyam nemigen szerette, ha a patakot emlegették. Juventus ventus^[7] - mondta mosolyogva és bocsánatkérőn.

Különben sem tartozott azok közé az emberek közé, akik idegen emberek előtt szeretik nyitogatni szívük fiókjait, ahol finom port szitálnak az évek anyafohászra és gyermekgügyögésre, muzsikás éjszakák számláira és elfakult kézírásokra, régi melódiákra és színehagyott pántlikákra. Valahol a szíve fenekén örökösen zengett egy mélyhúrú líra, de csak egyes-egymagának, soha a világ fülét ahhoz közel nem eresztette. Vannak írók, akik azt is feljegyzik a jövendő számára, hogy mikor esett ki az első foguk. Tömörkény nem ezek közül való volt. Szemre személytelen művészetéből nehéz volna megkonstruálni az életét. S amiről ő maga nem tartotta szükségesnek beszélni, élete szövetében mit tapogassa akár baráti kéz is, hogy melyik szál volt az egyéni akaraté, melyik a külső kényszerűségé, melyik a véletlené, azé a nem eléggé tisztelt ismeretlen Istené, sorsunk egyedülvaló uráé, akinek minden halandó oltárt emelhetne szívében? Azt hiszem, a magyar irodalom legfőképpen neki köszönheti Tömörkényt. A derék polgárcsalád, amelyikből sarjadt, sokkal jobban szerette, semhogy írónak szánta volna. Steingassnerné nagyasszony ebédlője asztalán ott voltak ugyan a német klasszikusok és a Gartenlaube is ott volt, de semmi vétkükkel e jó emberek rá nem szolgáltak arra, hogy fiukból író legyen. Galenus adja a kincseket, Justinianus a méltóságokat, ha úr akar lenni a gyerekből - és ha éppen nagyvendéglős lesz belőle, mint az öreg Steingassnerből, az se lesz egészen utolsó mesterség. S abban az időben, a makói nagy kocsma a maga úri jágereivel, szűkszavú cíviseivel, medvetáncoltató oláhjaival, savoyard majmosaival, vásározó szappanosaival, gazdag torontáli svábjaival, akik franciául beszélnek, fuvarosaival, akik nagyon magyarul káromkodnak - ez az alföldi karavánszeráj teljesen kielégíthette egy nézelődő természetű fiúcska ambícióját. S ha rossz esztendők nem következnek a családra, Steingassner István valószínűleg egész életére ott marad a szerencsekergető baráberek között, kiknek tarka meséit mohó fülekkel hallgatta a csetlő-botló parasztok közt, kikből később Halbőrförgeteg Jánosok gubódzanak ki. De hol voltak még azok akkor, míg Kolumbuszuk elért hozzájuk, előbb keresztül kellett magát rágnia sanyarú esztendők ízetlen-mézetlen kásahegyein, talán mondhatom azt is: bizmutkása hegyein. Pistánk néhány gimnáziumi osztály bizonyítványával a zsebében patikáriusságot tanult Kovács papusnál, aki iskolaszéki elnök volt és vidám életbölcselő, sok könyve volt és sok úri barátja, és a kis patikárus inasnak sok hallani és látnivalója volt a lombikjai és a fehér gombú fiókjai közt. Mégis hamar beleunt a labdacsgyúrásba. És katonának kívánkozott. Valahol látta az aláírását Fluck Ferenc sótárnoknak, de a sótárnok szót tábornoknak nézte, és elment hozzá megkérni, hogy szerezze be valamelyik katonaiskolába.

Milyen jó, hogy a tábornok úr - a szabadságharc dicső hadastyánja, különben - csak sótárnok volt, és Pistánk kénytelen volt visszaszégyenkezni a herbatea főzéshez. Egyszer nekibúsultában mérget is főzött magának, de szerencsére nem jól tudta a receptjét, és kábult álmából még az innenső parton felébredt.

Hogy mikor kezdődött az írói pályája? Az ilyesmit nem lehet megállapítani, csak azoknál, akik nem írók. Az íróké rendesen előbb kezdődik, mint amikor ők már maguk is tudnak róla. Talán meg lehetne keresni a Szegedi Híradó-ban az első keze munkáját Tömörkénynek, de nem sokra mennénk vele. Kis tanyai kölyökről szólhat, aki eltévedt a vásárban vagy deres fahegyen didergő madárról, vagy nyíló orgonán az első bugáról. Ezek az örök témák, amelyeken mindnyájan tanultunk, és még a csöpp bálicipő, amelyik a hóban lemaradt a legparányibb lábról. (A mai újságíróinasok, szegények, ezzel is szegényebbek. Ma már nincsenek akkora havak, hogy a cipő lemaradozna bennük - igaz, hogy cipők sincsenek.)

Az első novelláját Nagy Sándor szegedi szerkesztő visszaadta neki. Hosszallotta is, meg sokallotta is benne a grófokat, grófnőket meg a démonokat. Pista a betlehemi gyermekgyilkolás ellen Lipcsey Ádámhoz fellebbezett, aki már akkor kijárta az inaséveket, és segédi sorban szolgált a Szegedi Napló-nál. Ádám átfutotta a novellát, és a maga stílusában így fogalmazta meg az ítéletet:

- Mi az, Pista, maga grófokkal dolgozik? Akkor csakugyan rövidebbre kell fogni a históriát, mert tudja meg, hogy a grófok mindig röviden végeznek.

A próbatárca szerzője elpirult, és zsebre gyűrte a grófokat és grófnőket a megfelelő démonokkal együtt, és Steingassner István írói pályája ezzel körülbelül véget is ért, hogy odalenn a fekete hegyek közt, Spanyolviaszkországban, ahogy ő nevezgette Boszniát, megkezdődjék a Tömörkény Istváné. Itt ismerte meg a magyar parasztot, és lelke itt lépett örök frigyre a néplélekkel. A kősivatagban otthagyta ifjúsága virágát, de a hegyi csörgők közül elhozta az örök élet italát. Amikor a fiatal obsitos katona egész életére szóló szerződést kötött a Szegedi Napló-val, már akkor el volt jegyezve a halhatatlansággal.

2

Tudom, hogy nagy szó ez, és nem szabad vele könnyelműen bánni még a kegyelet örvén se, és nem is teszem azt. Elfogultság nélkül hiszem és vallom, hogy az idő árja a mai magyar irodalomból nemcsak a magamformájú kis vakondtúrásokat és hangyazsombékokat fogja eltemetni, hanem a ma hegyeknek nézettekből is sokat tizenöt könyöknyivel felül fog haladni, de Tömörkény István megmarad Ararátnak, amelyen minden idők zöldellő erdőket fognak találni. Mert a jövendőnek csak az marad meg, aki nem olyan, mint a többi, és a ma élők közt kevesekre illik úgy rá a napkirály arany solidusainak fölírása: Solus sibi similis, egyedül magához hasonló - mint őrá. Köd előtte, köd utána, nincsenek tanítványai. Nem tagja valami hegyrendszernek, magányos orom, egy hirtelen támadt Szent Ilona-sziget. Nem lehet kimutatni irodalmi vándoréveit és a bújó patakokat, amelyek a föld alatt belétorkollnak. Humora, filozófiája, világlátása csak az övé, idegen márkát egyiken se találni. Hasonlították fűhöz-fához, Mikszáthoz és Auerbachhoz, Csehovhoz és Drachmann Holgerhez - azt hiszem, az utóbbinak a nevét se hallotta sohase. Ha van közöttük hasonlatosság, az csak olyan, ami minden nagy író közt megvan: az isten lelkének, a teremtő erőnek egyforma kisugárzásai. Nem tudom, szántszándékkal tette-e vagy ösztönből, de a szépirodalmi olvasmányait befejezte Bret Harte-tal, s a talentum ezért maradt csodálatosan szűznek. Pancsolatlan nektár, semmi kevert íz rajta; ami íze van, az csak a magáé; lehetne gazdagabb, ingerlőbb, fűszeresebb, de nem lehetne tisztább és kristályosabb. Ha sokat olvas, talán sokat is nyer, de bizonyára többet veszít. Jó, hogy inkább újságokat olvasott, mint novellás köteteket, s ha nagyon unta magát, a Pallas Lexikon földrajzi és technikai cikkeit. Az istenek szerették, nem sok álmatlan éjszakát adtak neki - s ha néha nem tudott aludni, vagy a lexikont vette elő, vagy azt a gondolatot, hogy ha neki egymillió forintja volna, milyen életberuházást csinálna abból. Sokszor hallottam ezt tőle, mindig azzal a befejezéssel, hogy mire százezer forintnak helyet talált, akkorra rendesen elaludt.

Jó, hogy Sven Hedin könyveit jobban szerette a regényeknél, és jó, hogy szívesebben ült halászok és "célszörű szögény embörök" közt, mint egy asztalnál kitűnő irodalomfilozófusokkal és esztétikusokkal. Egy paraszti közmondás volt egész esztétikája: "Nem az a szép, ami szép, ami tetszik, az a szép." S nagyon megörült, mikor azt mondtam, hogy Kant Immanuelnek is ez a regulája. Azt mondta rá, az is bizonyosan a paraszttól tanulta.

Ezt az esztétikai dogmát különösen akkor hangoztatta, mikor inter pocula^[8] nagyon elmérgesedett közöttünk az irodalmi forradalomról való vita. Nem nagyon érdekelte az egész forradalom, és nemigen mondott róla véleményt. Egy új világ felfedezője volt, de nem nyugtalanította az újnak keresése. Indifferens volt vagy mindent megértő, igen egyre megy, s az az ember, aki százezer könyv között lakik, és tudja, hogy azok mind szép csöndes halottak, holott sikoltásuktól és harsogásuktól valamikor az egész világ visszhangzott, nem is lehet más. Egyszer minden új volt és egyszer minden régi lesz, és az emberek rendszerint az új dalt szeretik - ezt minden bibliotéka homlokára fel lehetne írni. A bölcs mosolyogva nézte, hogy forog a világ, és tőle foroghatott, ahogy neki tetszett - őt csak a tanya érdekelte az egész világból, és nem akarta elhinni, hogy az is forog a világgal. Egy darabig úgy látszott, hogy ő is osztozik a legtöbb magyar író sorsában, akiknek csak karrierjük van, de nincs fejlődésük - s az utolsó könyvében, amelynek korrektúráit akkor csinálta, amikor a halál már készült neve mellé írni a deleáturt, túlnőtt maga-magán. A Tisza hattyúja a napszállati fényben elhúzván a rónák felett az örök világosság hegyei felé, igazán haldoklásában énekelt legszebben. Félek, hogy utolsó egészséges embere ment el vele az új magyar irodalomnak.

3

Vajon az őserő, aki napsütött mezőkön élt, és végtelenbe ködlő horizontokba is kilengett, tudott-e magáról, és annak érezte-e magát, ami volt? Soha semmivel ezt el nem árulta. Szemérmes volt, mint a parasztjai, akik sohase vetkőznek tükör előtt, és nem analizálgatta magát. Ha néha a Budapesti Szemle megtette, és elolvastattam vele a cikkeit, jóízűt nevetett rajta.

- Hát ilyennek is csak lönni köll, nemcsak sajt van a világon, hanem kukac is! Nem baj na, csak egésség lögyön!

Ilyenkor mindig elmondta a Greguss Ágost esetét Arany Jánossal. Greguss kommentárokat írt Arany balladáihoz, kimutatta, melyikben mi a szép, kiváló elmével előkurkászta az úgynevezett alapeszmét, elmagyarázta, hogy mit akart a költő - és a költő odajegyezte a margóra: "Akarta a fene!" Tömörkény is ilyes véleménnyel volt az elméleti bölcsességekről, neki magának nem lévén semmiféle elmélete. Azt hiszem, kizárólag az a művészi ösztön vezette, amely megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, mint a napsugár. De a világért se jelenti azt, hogy önhitt lett volna vagy magával eltelt. Soha senki nem hallotta tőle, hogy írónak nevezte volna magát, és amikor lexikonok számára életrajzot írt, abba belevette, hogy ő nyelvész, régész és etnográfus, és magyarra fordította Franke konyhavegytanát, és csak a legvégére tette oda, nyilván némi habozás után, hogy novelláskötetei is vannak. Nem tudom, olvasta-e Taine angol irodalomtörténetének az V. kötetét, de nagyon egy hiten volt vele. Nem volt benne semmi hajlandóság arra, hogy az írót valami különös Isten-teremtésnek fogja fel. Nemcsak az Übermensch-tempókért haragudott, de attól tartok, az egész irodalomban nemigen látott többet kedves játéknál, afféle gyönyörű szivárványpántlikánál, amely magasan leng-lobog a föld gondgyötört élete felett. Szép, ha van, de nem okvetlen muszáj neki lenni.

Egyszer arról beszélgettünk, a nagyváros jobb termőföldje-e a nagy embereknek vagy a falu, és én azt találtam mondani:

- Szeged nagyváros is meg falu is, az ország kincsesládája - milyen furcsa, hogy országra világló fényesség az egy Dugonicson kívül ezer esztendő alatt se került ki belőle. A sors szántszándékos iróniája Szeged iránt, hogy Te is a ceglédi állomáson születtél.

- Nono - nézett rám összehunyorított szemmel -, nagy embör, nagy embör, uramisten, csak azt mondanátok már mög egyször, mi az a nagy embör? Aki a nadrágszíjra a csatot kieszölte, az nagy embör volt, mög aki ki tudná eszölni, hogy az egy hatos ára kenyerét egy krajcárért löhessön adni, az még nagyobb embör volna.

Ez nem egészen egyezik Carlyle-nek a hősökről való tanításával, de alighanem több híve van. Ez nem póz, nála őszintébb ember sohse volt a világon, ez a szegedi polgár józansága volt.

Nagyon szeretett vele kérkedni, hogy a fia, a Laci gyerek nem a regényeket bújja, hanem a géptanokat és elektrotechnikát.

- Nagyon röndös embör lösz a Lászbul - mondotta csillogó szemmel -, technikus lesz belőle.

És amikor a Lász-gyerek olyan levelet írt haza a frontról, amely a legtisztább Tömörkény-humor aranyporzójával volt behintve, semmi kérésre ide nem adta az újság számára.

- Ne bántsd - azt mondja -, még mögzavarhatná a gyerököt.

4

És ez a magatudatlan nagy író, aki mindig kényelmetlenül érezte magát, és szinte röstelkedett, ha az írói dicsőség aranyos palástját ráterítették, halálos holtáig rabja és rajongója maradt az újságírásnak, amelynek tintapettyes zubbonyát díszruhául hordta. Furcsa de megszokott jelenség ez, az újságírás éppen olyan eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint az egyházi rend, s Tömörkénynél az első szerelem is volt, amelyen nem fogott a rozsda. Életének, azt hiszem, az újságíróévek voltak a legboldogabb évei, amikor szívében izzott, szemében ragyogott, ajkán piroslott az élet, s nemcsak a jövendő reményeire, hanem a jelen sanyarúságaira is tele marokkal szórta az aranyport az ifjúság. Szívében álmok, agyában tervek, körülötte napsugaras illúziók és kacagó jóbarátok, otthon, a családi élet minden tiszta öröme: csoda-e, ha ezeknek az esztendőknek az emlékezeténél később is mindig szívesen álldogált, amikor az aranyport rég elhordták már a szelek, és a redakció úszó szigetéről a hivatalos élet lapos kontinensére kötött ki? De hűségi fogadalmát akkor is állja: húsz esztendőn keresztül megmaradt a Szegedi Napló vezércikkírójának s "Infanterist Elias Csamango" íródeákjának - egy igénytelen kis élclapban a legnagyobb magyar humorista, a griffmadár, aki galagonyabokorra jár fészkelni, mert pelyhes korában az adott neki enyhet.

Tömörkény újságírónak is éppen olyan eredeti és egyedülvaló volt, mint írónak, csakhogy sokkal öntudatosabban volt az. Komolyabban vette a hétköznapokat, mint a vasárnapot, és súlyosabb dolognak az újságírást, mint az írásművészetet. Ez megint az ő sajátos polgári józansága, amely az élet gyakorlati dolgaiban jobban szeret földön állni, mint a felhők között szállongani. Az írásművészet: gyönyörű játék, az újságírás: komoly foglalkozás és rendes életpálya. Ne felejtsük el, hogy abban az időben, amikor Tömörkény beállt a céhbe, szerkesztői irodának nevezték a műhelyt, és hivatalos órákat tartottak benne a bohémek. Az lehetett probléma, hogy - szállás híján - a szerkesztőségi kanapén reggelig az esti lapokból vessenek ágyat éjszakára, de egy hétig se maradhatott volna újságírónak az, aki boldog, ha félhasábnyi munkát megtakarít.

Arról az emberről, akitől származik a tréfás szállóige: "A Szegedi Napló-t már nem kell írni, mert negyven esztendő alatt úgy megszokta a megjelenést, hogy most már magától is megjelenne minden reggel", arról az emberről mindenkinél jobban lehetne megfaragni a kötelességteljesítés szobrát.

Úgy illene, hogy mikor újságíró himbál áldozati füstölőt halott vezére sírja fölött, elsősorban az újságíró érdemeit szedje számba. De hát mióta szokás az újságíró érdemeket bebalzsamozni? Annyi nagy alkotásnak az újságíró volt az első kapavágója: van-e köztük egy, amelyikre följegyezték az újságíró nevét? Mikor a szobor kész, akkor az öntőmintát összetörik: ez az újságíró sorsa és ez alól nem kivételek a legnagyobbak sem. Emlékszik valaki Hóeke Menyhértre? Ezzel az álnévvel jegyezte Tömörkény esztendőkön keresztül azokat a heti tárcákat, amelyekben a Szegedi Napló hasábjain hozzászólt a szegedi közdolgokhoz. A vonal fölött szintézist csinált, mint publicista, a vonal alatt analizált, mint krokiíró. Úgy pazarolta a kincseit, ahogy csak nábobnak van joga pazarolni. Az újságíró a városra költötte mindenét, és mi újságírók, akik gesztusaiból ismertük fel a névtelen adakozót, tudjuk, hogy nemhiába költött. Csak mi tudjuk, hogy Szeged szép ruhájában hány aranyszál az övé.

Nekünk magunknak különösen kettőben volt tanítómesterünk ez a minden tanítói allűrök nélkül való ember: az újságírás formaművészetében és a mesterség megbecsülésében. Több-kevesebb fogékonysággal és több-kevesebb sikerrel ebben mindnyájan az ő nyomdokait tapossuk. Hagyott azonban olyan nyomokat is, amelyeken nem követheti a mögötte fölserdült nemzedék - más ennek a Zenitje és Nadirja, mint az övé volt. A szegedi újságírás hőskorának utolsó alakja volt, s az acélvértezetű lovag sokszor nézte komoran a kapitalista sajtót, amelynek levegőjét az ő tüdeje sohase szokta meg egészen. Őrizem valahol a karikatúrákat, amiket az esküvőm napján a vonatra várva, rajzolt a vasúti vendéglő asztalán a számolócédulákra. Egy ökörfej, hatalmas szarvú, nagy kolomppal a nyakában, aláírva: a publicista. Egy mélaszemű bárányfej - nincs szívem, hogy birkának mondjam - a költő. Egy kilógó nyelvvel futkározó pulikutya, aláírva: a riporter.

Nem akart belenyugodni abba, hogy ez a fürge lábú és szemfüles szerzet ki fogja csaholni az újságból a döngő léptű publicistát és a merengő költőt, és hogy ennek így kell lenni, mert ez a fejlődés és haladás és térfoglalás a tömegben.

5

Minden újságíró a borjújában hordja a marsallbotot, s Tömörkénynek egyik sokáig sajgó fájdalma az volt, hogy annak idején a Szegedi Napló marsallbotját nem az ő borjújából húzták elő. Ha Kulinyi Zsigmond után ő kerül a szerkesztői székbe, másképp fordul az élete, és sohase hagyja az ólomszérűket. A magyar irodalom géniusza minden esztendőben virágot vihetne annak a derék kiadónak a sírjára, akinek a választása nem Tömörkény Istvánra esett, hanem Békefi Antalra. Mert higgyék el, akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az újságot csinálják, s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had, amely csak jókedve rózsáit dobálja szét a világban, s aki vezére ennek a hadnak, nem félni, nem irigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen keresztül vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, amelyet hamar elkoptat a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a kézen, amelynek élni kell vele; minden nap szünet nélkül új eszméket termelni, s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömeg közé, amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi szülőiket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt, s szerezni a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok, s a szigorral ellenségeket, akik sohasem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett tekintettel, s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket emelni a maga vállán, annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak azok, ő annál mélyebben marad; bírni Prospero varázsvesszejét és csudát tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztogatott lelkében nem, ahol csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp vérével is a lapot szépítgetni, hogy különb legyen a többinél, s aztán, ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan és kiszáradtan zuhanni be a névtelen halottak közé, a felejtés tüskebokrai alá: íme ettől a sorstól menekedett meg Tömörkény István, mikor a szerencse nem neki kedvezett, és másnak juttatta a szerkesztői nagy ollót.

6

A kultúrpalota volt az a lapis refugii,^[9] ahol megállapodott. Bohémia koronázatlan királyából törvényes monarcha lett a könyvek kriptájában, a kitömött madarak, a szárított virágok, az ezeresztendős cserepek és befestett vásznak országában. Furcsa hivatal, amin sokat fogja csóválni a fejét a jövendő kultúrtörténet írója vagy Tömörkény kései biográfusa. Kifelé tekintély és méltóság, befelé robot és olykor ajtó nyitogatás. A szegedi kultúra reprezentánsa az európai kultúrközösségben; kisdiákok útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák keresésében. Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és maga rubrikázta papirosokon ötvenfilléres tintásüvegek számadója. Köszönőleveleket kap külföldi akadémiáktól, és meghiányolásokat a szigorú számvevőségtől. Az argentínai kormánnyal cserélt indián nyílhegyeket szegedi halbicskákért, és egy hétig járt nyakára Luklábú Pap Illésnek, aki néha doktori címet visel, hogy nem baj, ha bolondnak nézi is, de azért csak adja neki azt a bronzkarikát, amit az eke szántott ki a földjén, és kihajítottak a szemétdombra. Kicsit mosolyogva hallgatja mindenki, mint fölösleges embert, ha a dolgairól beszél, és mindenki természetesnek tartja, hogy ő tudjon minden földfölötti és földalatti dolgokat. Alsóvároson egy lakatos polgártárson erőt vett a tudásvágy, cédulát küld a tekintetes kultúrigazgatóságnak, hogy tessék annak a másik oldalára fölírni, melyik a világon a legmélyebb víz, a legmagasabb hegy, és hányszor nagyobb a hold, mint a föld. Szegeden jár egy holland miniszter, annak meg kell mutogatni a padlástól a pincéig mindent, hadd vigye el a hírüket, és mire a nagyúr beírja nevét a vendégkönyvbe, akkorra ott settenkedik Tóth Vera ángyó az Alsótanyáról, hogy a lelköm, tekintetös úr, mutassa meg a makkfán, mely tájon van az a Berezovka, ahol az Andris gyerök raboskodik, segítse haza az a jóisten mentül előbb. Egy kávéházban fogadnak azon, hogy mióta nincs igazság a földön, és a tekintetes igazgató urat, aki a szénkénegező kamrában dolgozik az emeleten, lekéretik a telefonhoz, hogy legyen szíves megmondani, de rögtön, hogy hányban halt meg Mátyás király; de ha már itt van, azt is mondja meg, hogy mikor égett le a szegedi színház. Sári János bátyánk, kiváló hentesmester és városatya, aki annyit szemére terítette a közgyűlésen a tekintetes tanácsnak, hogy "nem a ténykörülmények mikéntsége hiányzik belőle, hanem a zsániálitási eszmeerő", fölkattyog a kultúrpalotába, hogy mutassák meg neki a lepkénygyűjteményt, mert azt hallotta, hogy Emerikában olyan lepkények is vannak, akiknek a szárnya nemzetiszínű. És mikor a tekintetes igazgató úr mindezeket kielégítette, akkor előállnak Abderából való emberek, akik sajnálják tőle a VII. fizetési osztályú "szinekurát", mert mi egyéb dolga lehet neki a hivatalában, mint vagy novellát olvasni, vagy novellát írni? Szerencsére az együgyűségnek ezek a reprezentánsai kevesen voltak, s ha soha el nem fogynak is, mindenki tudta, hogy Szeged magasabb kultúrájának szálai Tömörkény kezében futnak össze. Ez annyira köztudattá vált, hogy a posta sokáig őhozzá vitt minden levelet, amelynek címében a "közművelődés" vagy a "művészet" szó előfordult. Az is lehet azonban, hogy mint olvashatatlan címzésű levelek kerültek hozzá, akinek hivatalból mindenhez értenie kell.

Tömörkény a maga aere perennius monumentumának^[10] fölállításával a kultúrpalotában megelőzte a hálás várost. És ha követett el valami hibát a kultúrpalotában, az csak az volt, hogy nem novellákat írt odabenn. Bár azt tette volna, hiszen azokban tovább fog élni a szegedi magyarság, mint a kultúrpalota gazdag néprajzi gyűjteményében.

7

E sorok írója nem mer vállalkozni arra, hogy az esztétikus aranyvesszejével mérje ki Tömörkény helyét a halhatatlanság csarnokaiban, amelyek csak azoknak nyílnak meg, akik vagy olyant cselekedtek, amit-érdemes megírni, vagy olyant írtak, amit érdemes elolvasni. Bizonyos vagyok benne, hogy akármilyen legyen a mi mostani értékelésünk Tömörkényről, ami örökkévaló volt benne, azt a jövendő jobban fogja ismerni minálunk. Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz, este lesz - és minél jobban sűrűsödik a sötét, annál fehérebben világít az ezüst lámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar firmamentumon.

Szeretnék azonban még pár szót mondani arról a Tömörkényről, aki ha majd elmúlik, egészen elmúlik. Most még él, mert eleven képet őriz róla néhányunk szíve. Még soká érezzük a keze melegét, amelynek szorításában sohase volt hamisság, halljuk a hangját, amelynek sohasem volt gőgös a csengése, a köhögését, amely annyiszor megriasztott, látjuk a lehorgasztott fejét, a befelé néző nagy szemeit, a bérces homlokát, magyarázó két ujja közt a cigarettát, őrizzük a poharát, amellyel koccintott, és derülünk az elmés mondásain, amelyeket eltékozolt köztünk - de mi marad meg mindebből a holnapnak? Mindegy, hogy a poharak törnek-e el előbb vagy az emberek, de végre csak eltörnek, és az emlékek száraz virágát, amik bennük őriztettek, elhordja a szél. Akkor halunk meg igazán, amikor az utolsó szem is lecsukódott, amely valaha fotográfiát vett fel rólunk, és senki nem tudja többé, melyik volt a kedves nótánk, és hogy kopogott a lépésünk le és föl a lépcsőn.

Szeretnék ezek közül az emlékek közül néhányat elültetni az ólommezőkbe, addig, míg frissek - hátha egyszer hasznukat veszi majd a művész, aki megfaragja Tömörkény lelke szobrát. Mert nem igaz, hogy ami halandó volt, annak semmi köze a halhatatlansághoz. A Toldi estéjé-t sohse tudom anélkül olvasni, hogy ne látnám a sorok mögött az Arany János busa fejét a zászlós bajusszal, s ha tudom, hogy Petőfinek kiálló ádámcsutkája volt, mindjárt harsogóbbnak érzem a költészetét. A sok kodexminiáló barát közül, akik egész életükön át festették klastromuk homályán szép talitarka betűkkel a missaleket és krónikákat, csak az az egy maradt élő alaknak, aki azt írta a diákbetűs pergamen margójára magyarul és emberül: jaj de ihatnám. A többi is nagyon okos ember lehetett, de nyilván ez volt köztük a legéletrevalóbb, ha nem lett is belőle gvárdián.

Kellenek ezek az apróságok, mert ezek elevenítik meg a kő- és bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a szextánsok és teodolitok, amelyekkel a hegyek magassága távolból is megmérhető.

8

Nem mondom el róla azokat a történeteket, amiket mindenki tud, és a szivárványos ötleteket, amelyek itthon talán népszerűbbé tették, mint azok az értékek, amelyeket mélyen hordott magában, mint a rubin a fényt. Nem mindenki tudta róla, milyen nagy író, de mindenki érezte benne az emberi jóság varázserejét, nem mindenki becsülte értéke szerint, de mindenki szerette - mégis azt hiszem, kevesen ismerték. Mert nem volt zárkózott, de nem volt közlékeny sem. A legtisztább szív volt az övé, amely valaha vigasztalóul adatott e tisztátalan világnak, de nem hordta a szívét a tenyerén. Lehet, hogy szeméremből, amilyen csak a jegenyék alatt és a gerendás szobákban van otthon, de az is lehet, hogy egyedülvalósága ösztönös érzetéből. Abból a magasságból, ahová ő mint ember is felnőtt, olyan egyforma bokrok lehettünk neki idelent mindnyájan, hogy érthető, ha nemigen tett személyválogatást az emberek között. Mindenkihez kedves volt és szelíd, készséges és résztvevő, de a szíve belül nyíló ajtó volt, és azt ő nem nyitogatta akárkinek.

Annak különösen nem, akiről észrevette, hogy szeretne odabent körülnézni. Vannak olyan írók, akik mindjárt elálmosodnak, ha nem őróluk beszélnek, ki hallotta valaha, hogy Tömörkény a maga jószántából beszélt volna önmagáról? Pesti íróknak rendesen csalódás is volt a vele való találkozás. Már a külső Tömörkényt sem olyannak várták, amilyen volt. Valami vitézkötéses magyarnak gondolták, makrapipával és járulékaival, és találtak helyette európai urat, nagyon udvariasat és nagyon tartózkodót, akiben semmi hajlandóság sem volt arra, hogy kellemeztesse magát. Leginkább a hivatali dolgairól beszélt, ha már beszélni kezdett, de az írót nem lehetett meginterjúvolni. Az olyankor a legbelsőbb szobájába zárkózott, mint a Nautilus-csiga.

Egyszer Szegeden járt Kóbor Tamás, aki talán még ma is a legszellemesebb kozőrja a pesti irodalomnak. Akkor segédszerkesztője volt a virágjában levő A Hét-nek, amely nagyon megbecsülte Tömörkényt, noha akkor még csak úton volt a csillagok felé. Közös ismerősök összehozták a két embert, akik még addig nem találkoztak egymással, és kíváncsian várták, mi lesz most, két híres szellemes közül melyik sziporkázik jobban. Hát nemigen akarta kezdeni egyik sem. Hallgatagon ült a kávéház márványasztalánál a pesti író meg a szegedi író. Kóbor unottan nézegette Tömörkény pörge bajuszát. Tömörkény kedvtelve szemlélgette a Kóbor sápadt homlokára göndörödő fürtöket. Szólni azonban egyik se szólt, csak fújta a füstöt és kortyogtatta a feketét meg a buckait. A sokadik buckainál aztán megtört a jég. Tömörkény kivette a szájából a cigarettát, és odahajolt Kóborhoz:

- Kóbor úr - kérdezte szigorúan -, süti ön a haját?

Egyébre nemigen volt kíváncsi a pesti irodalom titkaiból. Pedig Kóbor azok közé tartozott, akiket szívesen szívelt. Általában azonban olyan gyanakvással nézett Pest felé, amilyennel a tanyai magyar néz a város felé. Ha pesti emberek dolgairól, sikereiről, afférjairól diskuráltunk, ő nem nagyon érdeklődött, de a véleményét rendesen kifejezte egy kézlegyintéssel: - Uramisten, pesti embör!

A Petőfi társaságbeli székfoglalóját lakoma követte, ahol szép felköszöntőt is mondtak rá, ezt azonban már nem hallgatta végig, azt mondta, sietnie kell neki a vasúthoz.

- Ne bolondozz, Pista - ráncigálta vissza Pósa bácsi -, hiszen fölvesznek tán az esteli vonatra is.

- Arra én nem ülök, Lajos - csóválta meg Pista a fejét. - Sütétbe nem látja a sínöket a vasút, és elcsellög valamerre.

És otthagyta a köszöntést, visszaköszöntetlen. Nem volt igazuk azoknak, akik rossz néven vették tőle. Ő úgy volt igazi, ahogy volt, és sohse akart másforma lenni, és ez tette valami szokatlanul naggyá. Csak persze a kicsiszolt semmikhez szokott szem a szögletet látta meg először a gyémántban.

9

Én láttam könnybe lábadni a szemét, mikor meghatotta valami, amit olvasott, de sohse hallottam, hogy gratulált volna valakinek. Vannak született gratuláló talentumok, mint ahogy vannak köszönő tehetségek, akik olyan virtuóz módon tudják megemelni a kalapjukat, hogy az ember arra gondol, ezeket egy külön Isten teremtette. Belőle ez a két talentum határozottan hiányzott. Nagy, kajlaszélű kalapját mindig egyforma szerényen emelte meg, akár a hajdúnak, akár a kegyelmes úrnak, gratulálni pedig egyformán nem gratulált senkinek. Ezt valami szemérmetlen dolognak tartotta, és azt hitte, mindenki olyan, mint ő, akinek mindig kényelmetlen volt a szemtől szembe való dicséret.

Olyan harmat pedig az elismerés az írónak, ami nélkül nem tud élni. Kellett ez neki is, csakhogy ennek a harmatnak olyan mennyei tisztának kellett lennie, amilyenről a rorátékon énekelnek.

Ahogy a halála után az íróasztalát összetakarítottuk a Laci fiával, kezembe kerül a Margit című regényének egy példánya. Eszembe jutott, hogy hetek óta látom már itt hányódni a könyvet az asztalon. Ugyan mit akarhatott vele? Forgatom a könyvet, hát kiesik belőle egy levélboríték, címezve "Tömörkény István városi tisztviselő úrnak". A Hecht-bankház borítékja volt, amelyikben sürgős parancsot kap az ember, hogy a 10.223. számú sorsjegy megvásárlása által alapítsa meg szerencséjét. Az ilyesmit az ember a papírkosárba dobja. Pista ha itt tartogatta, bizonyosan oka volt rá. Megfordítom a borítékot, hát ez van írva a hátuljára ugyanazzal az irodai női írással, amelyikkel a címzés:

"Jaj, de gyönyörű szép regényt tetszett írni! Tisztelettel H. Ella."

Íme, H. Ella kisasszony, kis díjnokleánya a hatalmas bankháznak, fölírván a Tömörkény István nevét a borítékra, szükségét érezte annak, hogy az ő kis pesti lelke fehér kendőjét meglibbentse az író felé, akinek néhány sugaras negyedórát köszön, és néhány könnycseppet a történet végén. Íme, ez az a tiszta harmat, amelyik még Tömörkénynek is kedves volt. Hol az a király, aki ilyen pro litteris et artibus-t^[11] adhatna?

10

Ennek a Margit-regénynek a megjelenésében egyébként, amely inkább csak a Tömörkény adoptált gyerekének látszik, én vagyok a bűnös.

A háború elején odatesz Pista az asztalomra egy nyaláb kéziratot; azt mondja, olvassam majd el, ha ráérek. Ez a nagy tisztesség, talán a legnagyobb, amely nekem írói életemben adatott, többször ért. Ketten voltunk lektorai Tömörkénynek: a felesége meg én. Emma volt az első fórum, én a második. Emmának tetszik vagy Emmának nem tetszik: ez volt az elsőfokú ítélet, amellyel a drága akta hozzám került.

Ez alkalommal éppen valami postamunkán dolgoztam - a kultúrpalota nyári nagytakarítási napszámos számláit összegeztem, mint történelmi okmányokat a tekintetes tanács számára -, azért megkérdeztem Pistát, sürgős-e a kézirat dolga.

- Fenét sürgős - nevetett. - Lehet vagy tíz esztendeje, mikor ezt a három struflit írtam, aztán valahogy elkeveredtek a könyveim közé, és csak most kerültek elő. Hát ha tíz esztendeig vártak, most már nagyon ráérnek. Éppen azt légy szíves mögmondani; hogy olyanok-e, amiknek alátöhetöm még a nevömet.

Hazavittem a kéziratokat, elolvastam őket, és másnap reggel azt mondom Pistának:

- Egy olyan szép köztük, hogy ahhoz foghatót rég nem írtál. Hanem a másik kettő mintha nem volna Tömörkényes.

Szegény Pista annyi mindenben volt köztünk első, hogy most már sok mindenben utolsónak látszik. Nem tudom, nem ő volt-e az utolsó ember, akivel ilyen őszintén lehetett beszélni. De tudtam, hogy ő nem az a fajta író, akinek éles szeme van ugyan, de a saját személye elfogja előle a világosságot.

- Az ám - mosolyodott el az ítéletre -, magam is úgy éröztem, ez a kettő már nagyon lecsökkent.

Azzal fogta a két lecsökkent novellát, szép nyugodtan összetépte a szemem láttára, és belehajította a papírkosaramba.

- Emezt - azt mondja -, fölküldöm Szakács Andornak -, legalább a jövő héten nem köll újat írnom.

Hát én nem tudom, hogy Heródes hogy érezhette magát a betlehemi gyermekgyilkosság után való nap, hanem az bizonyos, hogy nekem kegyetlen lelkifurdalásom támadt. Mégiscsak gonoszság volt az, amit én cselekedtem. Amit Tömörkény írt, mégiscsak meg kell azt becsülni, ha csak szemenként csillog is benne az arany. De hátha nem is szemenként csillogott? Hátha nem a jegecben volt a hiba, hanem a próbakőben?

Egyszer aztán jön hozzám Tömörkény Kabos Edének egy levelével. Pár íves kis regény kellene karácsonyra az Érdekes Újság-nak, fizetne érte ezer koronát.

- Hát a pénz elkelne - mondja Pista -, de az ördög tud regényt írni. Mit kénytetnek engöm olyanra, amihöz nem értök?

- Megállj csak - mondom -, nem bizonyos az. Kis gimnazista koromban olvastam én egy novelládat a Magyar Szalon-ban. Biz én már elfelejtettem a címét is, a meséjét is, de azt tudom, hogy akkor borzasztóan tetszett. Szép hosszú is volt, illusztrációk is voltak benne. Két képre még emlékszem. Az egyiken egy kibontott hosszú hajú lány kapkod a szívéhez. Ez csak szerelem lehet. A másikon, egy hosszú puskás erdészféle ember fekszik a fűben, a szívéből folyik a vér, ez csak amiatt a hűtlen kígyó miatt lövöldözhette meg magát. Olyan regény ez Pista, mint a parancsolat.

Pista hümmögött, jött-ment, tett-vett, úgy látszik, családi konferencia elé is vitte a dolgot. Délután azt mondta, hiszen lehetne beszélni a dologról, de az ördög tudja most már azt a Magyar Szalon-t előkeríteni.

Reggelre előkerítettem neki a könyvet, és elment a levél Kabosnak, hogy mit szólna a leányzó föltámadásához, aki nem halt meg, csak alszik, igaz, hogy már huszonöt esztendő óta. És mivel Kabos beleegyezett, a Margit megjelent, tábláján a legutolsó fotográfiával, amit Tömörkényről csináltak.

Így aztán mindenki jól járt. Pista megkapta az ezer koronát, én expiáltam a lecsökkentett kéziratokkal elkövetett bűnömet, és az asszonyok végre kaptak egy Tömörkény-könyvet, amelyben szerelem is volt.

Mert a szerelem egyébként nem témája Tömörkénynek. Éppúgy hiányzik nála, mint Arany Jánosnál. S éppen azért lehet a kezébe adni az iskolásgyermeknek is, éppúgy, mint Arany Jánost. Talán az egyetlen elbeszélő író a világirodalomban, aki negligálni meri Aphroditét minden csalafintaságával. A népszerűségnek egy biztos eszközéről mondott le vele. Jókai, Mikszáth, Herczeg hódíthattak-e volna akkora birodalmat, ha nem Ámor ül a bakon, jácintvesszővel hajtva a Pegazust. És micsoda abszolút uralkodó lett volna Tömörkény, ha legalább sáfrányként beleveszi a szerelmet írásaiba! Miért nem tette? Az Isten tudja. Az ő alakjai nem érnek rá a Liebelei-re. Rendesen túl vannak már az ifjúság virághaván az emberei, s a Veronok és Etelek, ha hajadonfővel járnak még, testetlen árny gyanánt suhannak át a napos mezőkön.

A legtisztább beszédű férfi volt, akit valaha ismertem. Egy apácanövendék nem lehetett szemérmesebb, mint a paraszti élet e legnagyobb tudósa volt, és nála kedvesebbeket senki nem mondhatott asszonyoknak.

- Asszonyom - mondta egyszer valakinek muzsikás és nótás hajnalon -, nagyságodnak olyan szép szeme van, hogy az egyiket bátran ki lehetne szúrni, mert a másik magában is többet érne, mint másnak kettő.

Ilyen az óriás, mikor jókedvében leül a földre, kis rózsaszín kavicsokkal tiplózni.

11

Azt hiszem, gondolkozónak is volt akkora, mint művésznek, de a sors nem állította olyan helyre, ahol ezt a talentumát is kibonthatta volna. Így csak úgy végbe göngyölve maradt, és házi használatra szolgált.

Az antropológus Török Auréltól hallottam egyszer az egyetemen, hogy a legnagyobb magyar elme Kerkápoly volt, mert az csinálta a legnagyszerűbb definíciókat. Hát én Tömörkénytől sohse hallottam ilyen nagyszerűségeket, mégis azt merem mondani, hogy ami ezt a szentenciózus stílust illeti, a legnagyobb magyar elmék közül való volt. Az eszejárásában, a világos látásában és a megvilágító képességében volt valami Deák Ferences. A paraszti aforizmákból, amelyek a könyveiben találhatók, össze lehetne válogatni egy külön kötetet, s az nagy becsülete lenne a magyar elmének. Persze nehéz lenne kiválogatni, melyik belőle a paraszté, melyik Tömörkényé. A Keller Zendelwald lovagja húsz esztendeig hordott magán egy álarcot, s mikor végre levetette, akkorra az arc úgy hozzáidomult az álarchoz, hogy nem lehetett tőle megkülönböztetni. Tömörkény annyira bele tudott öltözni a pszichéjébe, hogy aztán a magáét is a paraszté gyanánt adta.

Sokszor kötődtem vele e felől, és rábizonyítottam a pia fraust,^[12] ami a művészet lényege. Fogott egy témát a búzapiacon, valami paraszti mondást hallott, följegyezte a noteszébe, mutatta nekem nagy örömmel. Az bizony még akkor békasó volt. Erre hallottam megint, ahogy elmondta valakinek, hogy milyen nagyszerű ez. Még akkor is békasó volt, de már kezdett áttetsző lenni. Harmadnap múlva megint előhozakodott vele, elfelejtette, hogy már frissiben elmondta, s már akkor a lelke műhelyében átesett a köszörülésen, csiszoláson, s mire megírta, olyan tiszta hegyi jegec volt, mintha akkor került volna ki az Isten markából. És ő azt hitte, hogy ezt így bányászta a Luklábú Pap Illés lelkében.

- Jobban szeretném, ha nem a te parasztod volna olyan, mint az eleven paraszt, hanem az eleven paraszt volna olyan, mint a tied - védtem a művészetét az élettel szemben, de ebben az egyben makacs volt és meggyőzhetetlen.

Az igazság pedig az volt, hogy ő a valóság párnáján álmodott. Azt hiszem, a realista művészetnek ez a lényege.

12

Ha valamivel meg volt elégedve önmagában, az a kiválóan gyakorlati észjárása volt, már tudniillik; amit ő annak tartott. Igazában pedig az ember realizmusa csak olyan desztillált volt benne, mint a művészé. Hiszen ha nem az, akkor nem marad itt a város cselédjének Szegeden, hanem elmegy magyar humoristának Bécsbe. Azt hiszem, akkora úr lett volna belőle, hogy a kultuszminiszter is ott silbakolt volna a temetésén.

Soha nem volt olyan termékeny a tehetsége, mint a háború alatt, és soha rosszabbul nem gazdálkodott vele. Ez volt az embarras de richesse,^[13] ami csak a nagyon kis íróknak adatik vagy nagyon nagyoknak. Akkora volt a gazdagsága, hogy nem tudott mit csinálni vele. Három-négy rajzot csomagolt egybe Apró dolgok vagy Heti dolgok cím alá, s így küldte őket Szakács Andornak, aki mint szerkesztő, legtöbb örömet szerzett neki az életben.

- Nem jól van ez így, Pista - mondtam neki. - Micsoda boltos vagy te, hogy három-négyszáz korona árut adsz száz koronáért. (Ennyit kapott egy tárcáért.) Szakácsnak is jobb, ha négy kis tárcát kap egy góliát helyett. Nincs papír, nehéz neki helyet kimódolni.

- Az neköm mindegy - vetette föl a fejét Pista. - Ami böcsület, az böcsület, ha neköm száz koronát adnak, azért böcsülettel kell szállítani a portékát.

Mikor a háború harmadik nyarán az öreg katonákat is bekívánta a császár, Pista is menni akart erővel, s úgy felkészült, hogy már a hivatali pénztárakat is átadta nekem. Mert ha pénzünk kevés is van, legalább a pénztárunk sok. Átvettem a könyvbeszerzési pénztárt, a könyvkötésit, a régészetit, a természetrajzit, a néprajzit, az irodait, a bútorjavításit, a nagytakarításit, a kistakarításit a kulcsokkal egyetemben. Lehetett az egész összevissza vagy háromszáz korona, a kulcs alighanem több volt. Másfél napig írtam az elismervényeket, külön minden egyes "pénztárról".

- Csúnya mestörség - szépítette a dolgot Pista -, de tudod, ami rönd, az rönd.

Hát persze, hogy persze. Esti záráskor átadom neki az elismervényeket, a kincseket, amikről szólnak, majd átveszem reggel, mondom. Hát vacsora után jön be hozzám a szerkesztőségbe.

- Átnéztem otthon az írásokat - azt mondja -, valamit kifelejtöttünk.

- No?

Előveszi a noteszát és olvassa belőle:

- A bélyegzős kiszniben van 4 darab 25 fillérös bélyeg, mög 8 háromfillérös. Ezekről is egy kis írást légy szíves majd szerkeszteni.

- Ami rönd, az rönd, ugye! - nevettem el magam, mert ismertem a természetét. - Ne ragasszunk rá koronás bélyeget is?

Másnap délelőtt aztán áthurcolta - fél markában - az egész hivatalos kincstárt az ő fiókjából az én fiókomba.

- No, hála Istennek, ezzel is röndbe vagyunk - mosolyodott elégedetten, ahogy rácsattantottam a zárat a fiókomra. - Most légy szíves bejönni egy kicsit az én szobámba.

Ott elővette zsebéből a kulcsos karikát, levett róla egy vékony kulcsot, kinyitotta vele az íróasztalát, annak a fiókja tele volt mindenféle purzicsános skatulyákkal.

- Hát nézd, kérlek alássan, ebben a dobozban vannak Jóska bátyám hadikötvényei. Emebben mög sorsjegyök vannak. Egy takarékpénztári könyv a gyerök nevire, ugyan akárki fölvöheti. Ebbe mög készpénz van, ráírtam, 1750 korona. Ebbe mög a te elismervényeid vannak, amit tegnap adtál. Hát most már ezt a kulcsot odaadom neköd, majd löszöl szíves rá vigyázni, még én odalöszök.

- Igen - mondom, és húzom elő a papírt -, mindjárt csinálom az elismervónyt.

- Ördögöt - azt mondja -, hiszön ez nem hivatalos.

Hát ilyen volt a realitása.

13

Volt-e valami ambíciója ennek a csodálatosan igénytelen embernek, aki sohase akart semmi se lenni? Kettőről tudok. Az egyik az volt, hogy a gyerök, a Laci kitüntetéssel jöjjön haza a frontról. És mikor Laci hazajött a kis ezüst pitykével, akkor Pistát még kérkedni is hallották. Ha az ismerősök kérdezték tőle, "hogy vagy, Pista?", mindenkinek azt felelte:

- Ülök otthon, pajtás, egész délután, oszt nem csinálok semmit, csak nézöm a gyerök mejjin a kis ezüstöt...

A másik ambíciója meg az volt, hogy szerette volna megtalálni, mint ásató ember, az Attila sírját. De már ebben nem volt szerencséje. Egy derék alföldi város ebben lefőzte Szegedet. Attila sírját az odavaló múzeum találta meg, csak az én tudtommal is legalább ötször már. Legutóbb, amennyire a helyi sajtó jólértesültségének hinni lehet, az is rá volt írva a koporsóra - persze latinul -, hogy Attila rex.

De ha már maga meg nem találhatta az isten ostorát, beérte volna azzal is, ha én találom meg. Azért, ha régi lovas sírokra akadtam valahol a környéken, mindig kijött a tetthelyre körülnézni.

Azt hiszem, az igazi Tömörkényt nem is lehetett máshol látni, csak kint, a szabad mezőn, az Isten szabad egének napsütésében. Azt kellett volna hallanotok, ahogy az átokházi pusztán beszélgetett a széllel, a nappal, "ej de haragosan fújsz, te szelecske", "jöjj ki már, te napocska, örülj ennek a szép zöld fűnek", azt kellett volna látnotok, ahogy leheveredett a domboldalba, és simogatta a kezével a szagos zsályák kék füzéreit, ahogy hallgatta szeretettel a görnyedő magyarok nehéz tréfáit, ahogy felállt a dombtetőre, és nagy barna szemeiben kergette egymást fény és ború, ahogy nézett a messziségbe, ahol az éj ráhajol a földre, és Isten lelke lebeg a búzamezők fölött! Nem tehetek róla, ha kicsit Székely Bertalanos is a kép: ez volt Tömörkény, a költő, a magyar próza Petőfije!

Sok-sok ilyen emlékem aranyos ködben úszik már, egy frissen és üdén fog kísérni a magam alkonyatáig: az első közös ásatásunk emléke. Április vége felé volt, Röszkén, Nemes Ördög György földjén, ahol avar lovasok csontjait szedegettük ki a heretáblából. Antal, akkoriban a város kocsisa, asszisztált ennél az exhumálásnál, aki igen tanulmányos férfiú volt, mert, mint ő mondta, egy ténybeli herceg privátdínerje volt huszárkorában, és akkor igen megtanult a nagyurakkal bánni, élőkkel úgy, mint holtakkal. Antal azon magyarok közé tartozott, akik szeretik a választékos beszédet, és rugalmasnak mondják a rúgós lovat, és nagy szenvedelmet éreznek, ha pipagyújtáskor az égő masináról a "kém" rácseppen az ujjukra. Ilyen képzett férfi lévén Antal, Tömörkény rábízta a halott avar urakat, a "hullámokat", amint antali nyelven neveztetnek, és engem odaintett maga mellé a pimpimpárés pázsitra.

- Gyere, ezt nézd - mutatott rá a leáldozó nap véres ostyájára -, nincs ennél szöbb az egész világon.

Az Isten tudja, mi érzékenyítette el, a leáldozó nap-e, a jegenyék végtelenbe vesző árnya-e, az ősök hamva-e, amelyet reszketve szitált ruhánkra a szél, de se azelőtt, se azután soha nem láttam annyira lírikusnak és annyira gyöngédnek, és nem tudom, övéin kívül nyitotta-e meg valaha a szívét idegennek. A fiatalságáról beszélt, a küzdelmek hiábavalóságáról, a családról, mint az élet egyetlen értékéről, aztán azzal fejezte be:

- Látod, nekem nem sok van hátra, mink nem vagyunk hosszú életű embörök. Én úgy vagyok veled, mint a fiammal - te aztán majd a Lacit szeressed vissza, ha én nem löszök.

Föltérdelt hevertéből, s ami borocska volt még az üveg fenekén, azt megfelezte kettőnk között.

A magyarok szedelődzködtek már, csöngtek az ásók, ahogy veregették le róluk a rájuk tapadt homokot.

- Nene, de neki térgyelt a dilektor úr az utolsó pohárnak - mondja az egyik magyar a többieknek.

- Nem, emberek - utasította őket rendre Antal a hivatalos ember fölényével -, a dilektor úr csak szembe térbetyült a nappal, hogy szívbéli belső megindulását meghitelesítse.

És én nem tudom, a tanulmányos Antal cifra beszédjében nem tartózkodott-e ezúttal az igazság.

14

Gyerekkoromban lakott az utcánkban egy asztalos, aki messze földön híres volt a koporsóiról. Olyan koporsók voltak azok, hogy szinte megkívántatták az emberrel a beléjük fekvést. Csinosak, szemrevalók, testhezállók - látszott rajtuk, hogy fütyörészve csinálta őket a mesterük.

Hanem azért nekem mégiscsak az a koporsó lett a legemlékezetesebb, amely füttyszó nélkül készült. Valaki olyannak csinálta az asztalos, akit nagyon szeretett, s gyerek ésszel csudájára sereglettünk az egész utcából: aki idegennek annyit remekelt, micsoda ágyat vet majd a maga halottjának!

Aztán mi lett belőle? Hát mi lett volna: nagyábjan összerótt, göröngyösen gyalult, összefutott festésű deszkakoporsó, még a széleit se tudta rendesen összepászítani a jámbor, mert reszketett a kezében a cirkalom, és elfutotta szemét a könny.

Ilyenformán sikerült ez az én emlékezésem is Tömörkény felül. Gyalulatlan, festetlen, cirkalom nélkül való.

Senki tehát ebben az elüljáró írásban ne keressen tudós tanulmányt. Csak beszélgetés ez, csöndes és meghitt, napáldozat után való, mikor belemélázva a lámpafénybe, egy kicsit szomorúan, de már egy kicsit beletörődötten emlegetjük azt, aki elment, ám ha koccan az ablak, várakozva nézünk oda: hátha ő jött vissza.

Steingassner, Steingassner... Ugye, nem tetszenek már rá emlékezni akkor se, ha a keresztnevét is ideteszem, amivel István szent királyunk oltalmába ajánlotta őt apja, a ceglédi vendéglős? Nem ám, mert ennek a Steingassner fiúnak egyszer az jutott az eszébe, hogy három alföldi puszta nevét a kalapjába tette, és a véletlenre bízta, hogy válasszon neki magyar nevet. A véletlen játéka úgy akarta, hogy ne Levelény István vagy Szelevény István legyen belőle: hanem Tömörkény István.

Kicsit rosszul esett a napokban, mikor azt olvastam, hogy Tömörkény István "elfelejtett magyar író". Olyan, mint Barczafalvi Szabó Dávid vagy még olyanabb: mint Guzmics Izidor... Á, nem lehet az. Igaz, hogy sírját már rég benőtte a borostyán, és szíve porából már tizenhatodszor nőnek ki az árvácskák, de azért én még azt se hiszem el róla, hogy halott, nemhogy elfelejtettnek hinném. Sokszor hallom a köhögését a hátam mögött, s egy-egy tollszáron, amely az ő ideje óta ereklyésedik az előkelő idegeneknek való kalamárison, még mindig érzem a keze melegét. Jánossal, az intézet szolgájával még sokszor úgy emlegetjük az igazgató urat, mint élő gazdánkat, hogy "ez az igazgató úr írása", és hogy "ez a pókháló már az igazgató úr idejében is itt volt". (Ugyan ezt inkább csak én emlegetem, hogy hátha János akkor jobban fölgerjed a pókhálók ellen.) Legföljebb annyi különbséget teszünk múlt és jelen közt, hogy "szegény igazgató úr"-nak mondjuk azt, aki már egyáltalán semmit se igazgat. A jó reggelét neki - hogy az ő nyelvén beszéljünk -, hát olyan nagy öröm az, ha az embernek hol dohánya nincs, hol gyufája? Pedig jóformán az egész élet ebből telik ki.

*

Most, hogy megint rákívánkoztam a vele való beszélgetésre, nem a sírjához mentem ki, hanem idejöttem az öreg duttyánba, ahová ő szeretett járni - tudva, hogy itt jobban elduruzsolhatok vele. Vörös vinkó a terítetlen asztalon, mellette a kutyaijesztő, ami mégis csak magyarabb neve a szódavíznek, mint a szikvíz - halszag, dohánybűz, és érzem, hogy ő is itt van, szemben velem, a kecskelábú asztalnál. Annyira itt érzem, hogy már mondom is neki:

- Azért csak halhatatlan vagy te, Pista, akkor is, ha mint elfelejtett íróra ámulnak rád a népek.

- Nem úgy van az - mosolyog rám az árnyék nagy barna szeme -, egészen másképp van. Hát már elfelejtetted, Ferkó? Úriember nem él tovább ötven évnél, hanem négy hatos napidíjjal megbíz egy hordárt, hogy éljen tovább helyette.

- Jó, jó, de azért mégiscsak te vagy a nemzetfönntartó író. Mert a paraszt már úgy elpusztul lassanként, hogy egy-két év múlva már csak a te könyveidből rekonstruálhatják a tudósok.

Átülök az asztal másik oldalára, háttal a holdnak, hogy jobban lássak a sötétben. Az árnyék azonban nem enged kifogni magán. Nem vállalja a halhatatlanságot.

- Fene teremti, de csikorgós cipőd van - mondja játékos kedvvel. - Tudod mit? Tödd éjszakára olajos papírra, akkor nem csikorog.

Úgy kell érteni, hogy akkor nem csikorog, mikor nem lábon tartózkodik, hanem olajos papíron. Gyerekesen boldoggá tudta tenni az ilyen tréfa.

- De a kiskésit neki, nem a tréfa ideje van most, igazgató úr - veszem elő a félhivatalos hangot. - Tessék csak megnézni az intézeti iktatókönyvet, mit írtam én abba 1917 áprilisában. Azt, hogy az igazgató úrnak nem tetszett bejönni a hivatalba, hanem ki tetszett rándulni az örök világosság hegyei közé.

- Az - bólintott rá az árny -, az pedig messzi stáció.

- Látod, mégis itt vagy. Milyen sokan elmentek abból az évjáratból, és senki se jött vissza, csak te. Még a lovasgenerálisok se. De Korporal Steingassner, ehol, onnan is visszajött, akár a Baba Jagodináról...

Az árny vállat von és legyint.

- Minden elmúlik, Ferkó. A Baba Jagodina is elmúlt.

De azért arra dél felé néz, Mosztár felé, Spanyolviaszkország iránt, ahol Infanterist Stefan Steingassner egy esztendeig hordozta az angyalbőrt és az angyalbőrhöz tartozó borjúban a kincstári vasziszdaszok közt a halhatatlanság marsallbotját, amely tartósabbnak bizonyult még Philippovits kegyelmes úrénál is. (Ezt kissé halkabban írom le, mert ez a Steingassner nevű baka élete végéig igen nagy tisztelettel viseltetett a felsőbb hatóságok iránt, és azt hiszem, most is mindig zavarban van, ha a csillagkavicsos hadak útján sétálgatva, találkozott kapitány úr Peter Pepával, és az előre szalutál neki. De hát - fel teszem - a mennyei reglama ezt mégiscsak így kívánja.)

Ez a kapitány úr Peter Pepa volt akkor a századparancsnok, mikor Infanterist Steingassner boszniai katonát kiküldték posztot állni a Baba Jagodinára.

Mi volt az a Baba Jagodina? Egy nagy vörös szikla a többi nagy vörös szikla közt. Mit kellett rajta strázsálni? Senki a világon azt nem tudta. Valószínűleg még az okkupáció idején rendeltek oda ki posztot, aminek akkor bizonyosan lehetett is értelme. De az okkupáció már rég elmúlt, az értelem is elmúlt, csak a parancs maradt meg. Nem éppen szokatlan dolog a történelemben. Minden reggel el kellett menni egy bakának a rejtélyes Baba föltekintésére, ott egy óráig poszton állni a monarchia fennmaradása érdekében, s este beszámolni róla a felsőbb hatóságnak, hogy a legfőbb hadúr nyugodtan alhat, a bosnyák kecskék nem ették meg a vörös sziklát.

Eljött a nap, amikor Steingassner infanteristának is meg kellett tudni, mivégre van a földön. Magára szedte a rüsztungot, fogta a térképet, és fórsriftosan elköszönt a szalmazsákon früstökölő kompániától.

- Akkor lássam újra kendtöket, mikor a kétfejű pipimadár mögszólal a derékszíjon, és azt csipogja, hogy eljön a negyvennyolc.

A "hős apák" pedig, a Michael Sajtosok és Ludwig Csamangók utána kiabáltak az infanteristának.

- Hé, Stánkasznár! Oszt ha nagyon sikít a baba, mikor a derekát szorongatod, attul meg ne ijedj, mert az természetje némölyik fehérnépnek. Hanem nagyon sötétre ne maradj, mert akkor möglüvöldöz az Ali Patlidzsán, mert annak mög az a természetje, essön a fekete fene a piros szakállába.

Az infanterista nem szólt, csak panyókára rángatta a vállát. Százszor hallotta már azokat a nyers tréfabeszédeket, amikkel a vén csontok a posztok szívét szaggatni szokták.

Hanem abban az egyben szót fogadott, hogy nem maradt sötétre. Déli menázsira már otthon volt, és egy órára már ült is az egyesben. Becsukták először azért, mert hazudott, másodszor azért, mert függelemsértést követett el.

- Hol jártál? - kérdezte tőle a kapitány úr Pepa, mikor szembe találkozott vele a kaszárnyaudvaron.

- Poszton voltam a Baba Jagodinánál, ich melde gehorsamst!

- Hazudsz. Az innen oda-vissza egynapi út. Engem nem lehet bolonddá tenni.

- Lehet - mondta az infanterista köteles engedelmességgel, s ezzel követte el a függelemsértést. Ő úgy értette a "lehet"-et, hogy nem lehet bolonddá tenni a kapitány urat, de a kapitány úr úgy értette, hogy lehet, s mint mindig, most is a kapitány úrnak volt igaza.

De ez már csak akkor tudódott ki, mikor az infanterista kikerült az egyesből, és kivallatta a vén csontokat, hogy miért van a Baba Jagodina egy napra, mikor az csak félnapra van?

Hát azért, mert a hős atyák emlékezete szerint a világ teremtése óta minden posztnak volt annyi esze, hogy nem ment el kecskét nézni a vörös sziklára, amiről senki se tudta, hogy merre van. Hanem igenis bevette magát az Ali Patlidzsán vízimalmába, akinek csempészüzlete és fehérlábú felesége volt, és a malomban segített búbánatot őrölni a menyecskének addig, míg a pirosszakállú török meg nem verte az ajtót. Akkor kiugrott az ablakon, a kertek alatt beóvakodott a kaszárnyába, és megnyugtatta az illetékes köröket arról, hogy a Baba Jagodinának még mindig vasból van az orra. Az egy Steingassner infanterista volt az, aki a maga szemével is meggyőződött erről, az egyetlen poszt, aki állta a posztot - no, be is csukták érte.

- Hát igön - néz az írásomba az árnyék -, ez így volt, mert ez szokott így lönni. Te is jobban tönnéd már, ha otthagynád a posztot, szólnál a hordárnak, hogy állja helyetted tovább a nyugdíjadért, te mög hazagyünnél már a többi röndös múzeumigazgatók közé.

Hát igen, gazdám, szedelődzök már én is. S mintha csoszogna is már az öreg kulcsár, akinek mindnyájan szót fogadunk, ott a homályos sarokban, s mintha köszörülné is már a torkát az utolsó ordréra:

- Hét óra, kérem, zárunk!