Vörösmarty: Csongor és Tünde | Balogh Ernő kritikája
Nádasdy Ádám magyarázó jegyzeteivel és a nehezebb részek prózai átiratával jelent meg Vörösmarty drámai költeménye, a Csongor és Tünde. A Bánk bán után tehát egy újabb klasszikust „fordított le” magyarról magyarra, hiszen a mai laikus és fiatal olvasó gyakran csak töredékesen érti a művet, ezért fontos mozzanatok, összefüggések maradhatnak homályban.
„Csongor-t olvasám Pesten, s mivel a drámai akció nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen való mellett is, Csongor kincs. Hidd nekem édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritizálás ellenére, akárki mit mond, én a nemzetnek Csongor-ért szerencsét mondok”, írta egy levélben Kölcsey, a szigorú kritikus már a mű megjelenésekor. Jól érzékelhető, hogy a mű ellenállhatatlan varázsa a Himnusz költőjére is hatott, a fenntartásokat azonban ez sem nyomhatta el, az elismerés gesztusai mellett ott maradt a fanyalgás is.
Később Gyulai Pál véleménye voltaképp ugyanezt az ambivalenciát tükrözi: „e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerülhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is irigyelhetne.” Eszmefuttatásának gerincét a mű egyik fő forrásával, Gyergyai széphistóriájával való összevetésre alapozza, s értelmezésében hol a mese, hol Vörösmarty drámája bizonyul jobbnak. Persze, a legendás irodalomtörténész értékrendjében a Zalán futása, e mára jórészt olvashatatlanná vált eposz sokkal jelentősebb alkotás, mint a Csongor és Tünde, melytől megtagad bármiféle gondolati mélységet.
Babits Mihály részben épp Gyulai szkepszisével vitatkozik, amikor a drámát „a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei” közé emeli. A reformkori költőóriásról írt tanulmánysorozatában Szerb Antal e roppant elismeréshez csatlakozva emeli ki, hogy „Vörösmarty gondolati költészetének legteljesebb, legmélyebb és egyúttal az önkifejezés szempontjából is legigazabb darabja, az Éj monológja a Csongor és Tündé-ben”. Barta János Nyugatbeli értekezése a műben testet öltött „polifon világélményt” emeli ki, Szegedy-Maszák Mihály szintén a komplexitást hangsúlyozza: a mesejátékban „bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen választható szét egymástól, egyik sem állhat meg a lábán a másik nélkül.” A mű tehát – szükségképp radikálisan egyszerűsítve most az alkotás utóéletének újabb s újabb epizódjait – maradandóan rögzült a magyar irodalom remekeinek kánonjában, így pedig egyenes útja volt a középiskolai kötelező olvasmányok közé.
Ugyanakkor a köznapi tapasztalat lépten-nyomon megerősítheti azt, hogy a Csongor és Tünde intenzív költői szövegét (stílusjegyei, szókincse, grammatikai alakzatai miatt) a mai – laikus, például egy tizenéves – olvasó gyakran csak töredékesen érti, ebből fakadóan a cselekmény fontos mozzanatai, összefüggései maradhatnak homályban. Ez részben Vörösmarty nyelvalakító művészi kreativitásából ered, Szerb Antal méltán utalt arra, hogy a fiatal költő nem igazán törődik „kicsinyes nyelvhelyességi skrupulusokkal”. De a dráma keletkezése óta eltelt csaknem két évszázad is indokolhatja, hogy textusát archaikusnak, idegenszerűnek, nehezen fölfoghatónak érezhetjük.
Márpedig, jókora közhely ez, de bármilyen irodalmi alkotás befogadása a teljes körű, többé-kevésbé hibátlan szövegértéssel kezdődik.
„Az élhetetlenség / és a halhatatlanság / két nagy dolog, két régi fejtörés. / Az élni nem tudónak baj, hogy él, / a halhatatlannak baj, hogy halni kell, / s mellyik nagyobb, azt méltó kérdeni” – a Tudós második monológjának e bevezető szavai távolról sem oly maguktól értetődőek, ha nem tudjuk, hogy a halhatatlan itt nem a mai magyar nyelvben használatos örök életűt vagy emlékezetűt jelenti, hanem halálra való képtelenséget. Vagy Mirígy e szavai is magyarázatot igényelhetnek: „… ezt a rosz kopár tető, / tán a naptól s a csillagoktól / terhbe jutván, úgy fogadta, / s szülte mint boszú jelét; / mert eleddig rajt’ egyéb / rosz bogácsnál s árvahajnál / nem termett: azért leve / a »Boszorkánydomb« neve.” S az ehhez hasonló példákat alighanem százával sorolhatnánk.
Nádasdy Ádám csak a szereplők névsorához tizenhárom (!) jegyzetet fűz. Az első felvonás első jelenetéhez több mint hetvenet, a másodikhoz csaknem harmincat, s így tovább és tovább az ötödik felvonás végéig (egyébként maga a jelenetekre tagolás e kiadás jó leleménye). E számok is mutatják, hogy milyen sok szó, kifejezés, utalás igényel ma már segítő kommentárt. Sőt a nehezebb részeket (például a három vándor bemutatkozó és búcsúbeszédét, az Éj monológját vagy Tünde szavai az alvó Csongorhoz) a szöveg alapos gondozója le is fordítja napjaink beszélt nyelvére. A Tudós föntebb idézett gondolatmenetének átirata tehát így hangzik: „Van, aki nem tud élni (bár szeretne), és van, aki nem tud meghalni (bár szeretne). Ez két nagy téma, két régi probléma. Az élni nem tudónak az a gondja, hogy hogyan éljen; a halni nem tudó számára az a gond, hogy hogyan halhatna meg. És jogos a kérdés, hogy melyik a nehezebb.” Minden tiszta és világos.
A mű helyes értelmezéséhez Nádasdy fontos további adalékokat nyújt azzal, hogy ha szükséges, utal arra, melyik szereplő mit tud vagy éppenséggel nem tud a többiről, azaz mennyire ismeri ki magát az éppen adott helyzetben, melyben cselekednie kell.
Balga például egészen a mű végéig nem látta Tündét, végszavait csak ennek alapján érthetjük. Csongor nem sejti, hogy a fátyolos nő éppen a szerelme, s azzal sincs tisztában: a Hajnal birodalmában a hölgynek miért nem szabad megszólalnia.
S persze, még e hasznos kommentárokon túl is maradnak a műben homályos részletek. Szerintünk sem egészen világos például, hogy végeredményben mi Dimitri, a rác boltos szerepe. Igazi dramaturgiai funkciója ugyanis egyáltalán nincs. Ismert rejtély övezi azt is, hogy Mirígy természetfölötti hatalma meddig terjed. Rontással sújtja az ördögöket, ugyanakkor, amikor ők a mű végén megfogják, nem képes szabadulni tőlük. De Kurrah, Berreh és Duzzog varázserejének határai ugyancsak kérdésesek lehetnek.
Az már tényleg csak hab a tortán, hogy Nádasdy felvonásról felvonásra haladva elkészítette a dráma cselekményének vázlatát, valamint egy táblázatban jól szemlélteti, melyik jelenetben ki van színen. Végül az írásmód és a verselés sajátosságaiba avat be bennünket. Tényleg csak magára vethet, akinek e rengeteg segítség ellenére szövegértési gondjai akadnak. Nádasdy tehát itt a befogadhatóság szakszerű támogatását tekintette alapfeladatának, s ezt véleményünk szerint hiánytalanul el is végezte.
Miként az előszóból kiderülhet, történeti elemzésre, interpretációra eleve nem vállalkozik, de természetesen – Debreczeni Attila irodalomtudós személyében – volt professzionális konzulense.
Nádasdy korábban (Shakespeare drámái és Dante Isteni színjátéka mellett) Katona remekét, a Bánk bánt ültette át mai magyar nyelvre, s ezáltal azok számára is elérhetővé, mi több, élvezhetővé tette, akik az eredetit esetleg csak kínkeservesen tudták (volna) elolvasni. Klasszikus irodalmi alkotásaink elevenné, szó szerint közkinccsé tétele olyan kiemelkedő, a nyelvi közösségünk egészét érintő kulturális misszió, melyért a szerzőt és a kiadót nagy elismerés illeti.