EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET

Irta
VERSEGHY FERENCZ

BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911

Mikszáth Kálmán, a «Magyar Regényírók» szerkesztője meghalt, mielőtt a vállalat befejeződhetett volna. Úgyszólván utolsó munkája volt a gondoskodás erről a vállalatról, a melylyel nagyon szeretett foglalatoskodni. Az összes kötetek sajtó alá rendezésével még el tudott készülni, úgy hogy a kötetek, bár halála után, de teljesen az ő szerkesztése szerint jelennek meg. A bevezető életrajzokat azonban már nem készíthette el. Verseghybe belefogott, csaknem teljesen meg is írta; ezt a töredékét, mely a nagy írónak legutolsó kézirata, közöljük e kötet élén, kiegészítve a szükséges pótlással. Eötvös Józsefhez, Gyulai Pálhoz, Gárdonyi Gézához, Werner Gyulához, nem különben Mikszáth Kálmánhoz Schöpflin Aladár írja a bevezetéseket.

Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen, aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi stallumon segítsen.

Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé.

Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül; munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.

A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.

Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.

1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb hangszerén, a hárfán jeleskedett.

A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában az akkori híres prédikátorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított; a templom, ha ő beszélt, a zsúfolásig megtelt magyarokkal, holott akkor Pest és Buda együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart; vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok támadtak a templom táján.

E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának. Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel forgácsolja el erejét.

Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább, folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem; Lekvári Örzse pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem lehetett lenyomatni.

1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után. Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki az igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára tett át.

A királyi és a hétszemélyes tábla halálra ítélte, de csakhamar kegyelmet kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket ír. Egy egész sereg börtönben született munkával szabadul ki a fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».

*

A «Kolomposi Szarvas Gergelye» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a legújabb időkbűl». A másik a «Gróf Kaczaifalvi László avvagy A természetes ember. Eggy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század franczia irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de - különösen a Természetes Ember - sok tekintetben önálló gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben Vak Béla királyunkról adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora, sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.

Életének vége keserű nyelvészeti polémiákban telt el, melyeket Révaival és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában. 1822-ben halt meg.

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre az öreg gróf Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a te együgyű és gyönyörködtető szépségeidnek csak egyikét se idomatlanítsa meg a szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világon senki sem szentel neked oltárt, szentelek én itt egyet e kies magányosságban. Itt választok magamnak a te öledben lakást, távol azoktól a szörnyektől, a kik magokat embereknek nevezik.

Így szólott a gróf, s ledőlvén egy hantos halomra egy régi tölgynek árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki egy lepke után szaladozott, mely körülötte repdesvén, minekutána egy darabig már ide, már amoda csalta maga után, végtére sebesen felemelkedett, s a hegyek közé eltünt. Utána nézvén komor tekintettel egy ideig a gyermek, azután atyjához fordult, s kis kezével arra mutatván, a merre a lepke elrepült, annak a kis madárnak, mondá, nincs esze!

Olyanok a világnak örömei, mondá az atya. Körülöttünk lebegnek szüntelen, már erre vonnak bennünket maguk után, már meg amarra, s mikor utánuk kapunk, elenyésznek, s elhagynak bennünket minden reménység nélkül.

Meredt szemmel hallgatta atyját a gyermek, s azt gondolta magában, hogy csak megfogná ő még is azt a kis madarat, ha visszajönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag gróf létére, nagyon szerencsétlen ember volt. Barátjai megcsalták, egyenesszívűségével tudta nélkül némely alacsonyságokra visszaélvén. Egy szerencsétlen, kit ő a nyomorúságnak iszonyú mélyéből feleségestől, gyermekestől kiragadott, hamis hitet tett le ellene, s csak egy hajszálon múlt, hogy jótevőjét becsületétől és minden jószágától meg nem fosztotta. Testvéröccse, kit fia gyanánt szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdt ellenség gyanánt dolgozott czinkostársaival végső romlásán. Elkeseredvén tehát, letette ragyogó tisztségét, s jószágára költözvén, egy gyönyörű, de szegény kisasszonynak hitves karjai közt hamar elfelejtette az áruló világnak alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag hitvesét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentül fogadván, hogy kívánságainak legkisebbikét sem hagyja teljesítés nélkül. Ezen asszonyság, kinek megelégítése a grófnak legbuzgóbb gondja volt, hű és érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő egy gazemberrel, egy franczia lovászszal, ki országunkban egy elszegényedett Marquisnak neve alatt majd idegen nyelveket, majd jövevény tánczokat tanítván, végre a grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be az asszony, hogy magát a világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltja vala a gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a fejére, a ki gunyhóját legelőször más ember gunyhója mellé építette. Bezárkózott azután, s mély magányosságban töltött egy egész hónapot, a nélkül hogy házából kilépett volna. A hónap végével megjelent ugyan ismét a faluban, de csak keresztül menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellében az embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt egyszer idestova tébolyogván, végtére egy völgybe jutott, mely három magas hegy között feküdt, melyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűbb bokrokkal voltak benőve. Titkos borzadással lépett ő be ennek a völgynek hűs homályába, s letelepedett a patakocskához, mely a meredek kőszikláról tiszta kristály gyanánt lerohanván, s minden akadálynál híg gyöngyökből álló bokréta gyanánt felszökvén, végre a laposon tovább andalgott. Végén a völgynek szorosabban vonódtak össze a hegyek, melyek között feküdt, s egy kősziklához ragaszkodtak, mely meredeken és magasan nyúlt fel az égbe. Ama fél keréknek tetején, melyet e hegyek formáltanak, felette vastag tölgyfák állottak, melyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magas és hűs ernyőt képeztek. Ezen ernyő alatt a mohos kősziklára könyökölt a gróf, s mellette folyván a csörgő patakocska, elméjét a múlt időkről való csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektől az utálatos emberektől, mondja vala ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, s tekintetét egyszersmind erre az elzárt völgyre függesztvén. Minekutána figyelmesen megvizsgálta minden részét, végre lassacskán felkelt és szemeit újra majd a két felül álló meredek hegyre, majd a völgy végén álló kősziklára, majd a felette függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt a pusztaságot a természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott szerencsétlen szívemnek menedékhelyül. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokat fogadott és két hónap alatt a házat felépítette. Tisztességes volt ez és igen alkalmas, csak egy contignatióra, hátul a völgyben a magas kősziklánál. Szobái kevesek, külső falai pedig részint lúggal, részint jó illatú szulákkal voltak befedve. A kellemes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli virágokkal és balzsamos illatú növényekkel, teli lombernyőkkel és kedvesen zöldelő csemete-házacskákkal, a völgynek déli részén vonódott le a három hegynek nyílásáig. Közepén folyt keresztül kerengősen a patak egy nagy és mély víztartóba, melyet friss vízzel megtöltvén, egymásba nőtt bokrokból álló födél alatt elvégre a völgyből kiosont.

Az egyik szobában könyvek voltak és egy kulcsczimbalom; a másikban a gróf lakott kis fiával; a másik kettő hálószoba volt, az egyik pedig a szolgáé. Egy mulatóház a kertben, egy tekeasztal a házban, kőboltozatok köröskörül a völgyben, melyek a kert felé oszlopokon állván, nyitva voltak: ezekből állott az egész készület a grófnak magányos életére. A völgynek északi részén egy szép mezőt szabott ki egy pár tuczat juh számára legelőnek. Feltette azonkívül magában, hogy egy pár agarat is tart, melyekkel nyulászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra bírta, hogy a hegyeknek tetejét köröskörül teli plántáltatta kökénynyel, csipkével, galagonyával és mindenféle tövissel, melyekből eleven és áthathatatlan sövény lett. A völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el, melyhez az összenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, s mely szüntelen be volt zárva. Egy csengőcske, melynek drótja az ajtón kívül függött, adott a grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbágyainak valamelyike beszélni kívánt.

E készületek megtétetvén, összehivatta még egyszer falujának lakosait és jószágainak árendásait. Én titeket elhagylak, mondja vala az utólsóknak; de jaj annak közületek, a ki jobbágyaimnak valamelyikét nyomorgatni merészeli. A legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint gyilkosságot. Azután jobbágyaihoz fordulván, ti pedig, úgymond, éljetek békességben és feljebbvalóitoknak úgy engedelmeskedjetek, mint nekem. Közel van hozzátok jövendőbeli lakásom; ha valakinek közületek panasza lesz, jőjjön hozzám, csengessen a kert ajtaján, s atyát fog bennem ezentúl is találni. Bármily kicsiny legyen is a rövidség, melyet nektek árendásaim okoznának, folyamodjatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökélt akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindjárt uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastélyából három esztendős fiát s új lakásába vitte. Jobbágyainak könyhullajtásai és szíves áldásai követték magányosságába. Az Úr Isten áldja meg a mi jó Urunkat! kiáltják vala utána a magasabb helyekről be a kertbe. Lassan-lassan csendesség támadván a gróf körül, s a magányosságban való gyönyörködést mélyebben kérdvén érezni, térdre esett, s felemelvén kezeit: Szent természet! úgymond, a te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktól a szörnyektől, kik magukat embereknek nevezik. E rövid igékből elegendőképen ki lehet venni az öreg grófnak eltökélt szándékát. Feltette ő magában, hogy a világtól egészen elválik, melyet legiszonyúbb zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is, hogy egyetlen egy fiából természetes embert nevel, semmivel sem ösmerkedtetvén meg, a mit a városi társaságok kigondoltak. Magányosságban akarta a gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet! így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentúl, mint egyetlen anyánkat, dajkánkat és vezérünket. Ezt pedig azért mondotta magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint megerősítse, mely kiváltkép oda czélozott, hogy ama parányi környékből, melyben lakott, a mesterségnek mindennemű szüleményeit egészen számkivesse.

Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját, minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják; valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják; könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen szempillantástól fogva megszűnik köztünk az úr és a szolga. Nekem erre fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?

A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.

Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak. Érted-e Istók?

Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi. Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy cseppekkel tolódott ki homlokából.

Nos hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem?

Az úrnak a neve - kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, a te neved! így beszélj velem, nem pedig: az úrnak a neve. Te vagyok én neked, valamint te viszontag nekem.

Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép, hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy, mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni, és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én tégedet.

Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik! Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástól fogva gróf uramnak akarom az urat nevezni, nem pedig te névvel illetni.

Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak. Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.

Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát, melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra, majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf; látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván, előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette, hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni, mint jó barátjával.

A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt, egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtének, mikor fia még nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak gyümölcsből, zöldségből s felette kevés húsból, italuk pedig tejből, vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni. Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után. Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.

Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét, mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett. Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.

Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől egészen el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő? Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?

Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg, úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem találván, visszarepül a magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: Igazság és Szabadság, hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt, nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a tudósság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok, melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és vélekedéseivel és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az iránt, hogy az együgyű természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen megfelelhessen.

A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne tántorítják. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyű volt az öregnek ily feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, fiam! mint mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt állani, vagy a kertben sétálni látta.

Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.

Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?

Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

- Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a tiédet pedig rád hagynám. Mondd meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni, vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik. Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután felkopik az álla.

- Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók - mondá a gyermek - így hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók nekem is kénytelen lesz dolgozni?

- Ha okosabb leszel, igenis!

- Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem dolgozok többé?

Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?

- De még egyet akarok tőled kérdezni! Te engem megtanítasz arra, a mit tudsz. Hát tégedet ki tanított?

- Az atyám.

- Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

- Kétség kívül! - Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos ágyaidat.

- Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én eleinte?

- Ily parányi.

- És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.

- Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.

- Kár! - De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

- Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.

A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben hallgathassa.

- Másszor, fiam! másszor, - mondá az öreg gróf s felkelvén, elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja. Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; de elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett, olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában későbbi időkre halasztotta.

Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte. A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra, melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni. Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott. Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak. A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kívánkozott ki az emberek közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon, a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.

E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik, hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre akadt és ezen magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult volna.

Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették. Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot. Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét; de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak visszavonta őtet mégis e szándéktól.

Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott, figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket, megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon.

- De miért ne szóljak? - kérdezé a kis gróf álmélkodással.

- Azt én legjobban tudom, - mondá viszontag Istók.

Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.

- Hol? - kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak tüzes szemeit észrevette.

- Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.

Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot, azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz, kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején mulatoztak.

Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a gróf.

Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arra való, hogy magányosságban éljen.

Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, kik noha egyébiránt okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel, cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az atyja rajzolta.

Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és bolondságaikról álmodozott.

Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen volt a völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba, hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön. Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy útját ismét meglelhesse.

Egynéhány legelő nyájon kívül semmi egyébre nem akadt. Az erdő széléhez jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött, Rósafi Pál viczispán úrnak a faluja és gyönyörű kastélya tünt szemébe. Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt. Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt, hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet, melybe magát elrejthesse.

Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén, megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte, mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit. Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai jutottak eszébe. Fején a bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt, dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat mondott!

Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd, kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én, úgymond, Laczi vagyok.

A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok,

A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig szép hangú volt.

De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.

A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment hozzá.

A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.

A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.

Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.

A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.

Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd földig ért.

A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.

Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a lábadat.

Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal felkötve. Kár, hogy te is viseled.

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.

De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván, megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a hol felette sok urak és asszonyságok ültek.

Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott. Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett, kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette, kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk. Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény, úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy - - Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és aranyzsinóros ruháját és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.

Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira fordíttotta.

S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. - Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei örömében.

Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.

Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság. Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.

Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.

Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném, ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk.

Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért. Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirult és hallgatott.

Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé kiki a mellette állótól.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkínálta egy tányér piskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit, oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és elpirult.

Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg, a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette a kertből. Utánuk ment az egész társaság.

Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján egy koldus.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?

Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?

Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.

Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal, eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk, gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír. De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak hárman vagyunk.

Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen mosolygással nézte.

Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még sípolni is.

Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és kottákból? kérdezték egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy egy travért hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott, hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.

Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim! A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé: állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van? s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte. Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én tégedet?

Most már a társaság át kezdte látni, hogy az ifjú grófnak helyén van az esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni, hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a Viczispánnak kérését teljesítse.

Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.

A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki mindezek? Ti, úgymond, valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag, mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.

- És hát ott azután mit csináljon? - kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag és vén legény, Potrohosí Péter, Manczi anyjának a bátya.

Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk. Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe. Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk, dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván, lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.

Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s felöltöztették egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát, hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az ostromhoz.

Manczinak szemei könnybeborulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz, mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.

- Kicsoda? - kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét, megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és egyszersmind bámuló vizsgálásain.

Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában, úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában érzett, Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről, melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa által természetlenségekre ragadtatik.

I.

II.

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

1. KÖTET

GRÓF KACZAIFALVI LÁSZLÓ

avagy

A TERMÉSZETES EMBER

Irta

VERSEGHY FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

III.

GRÓF
KACZAIFALVI LÁSZLÓ

AVAGY

A TERMÉSZETES EMBER

EGY IGEN MULATSÁGOS TANÚSÁGOKKAL BŐVELKEDŐ TÖRTÉNET

IRTA

VERSEGHY FERENCZ

KŐSZEGHY-WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

IV.

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.

https://www.gutenberg.org/files/47835/47835-h/47835-h.htm