Mike Tyson mondta azt egyszer, hogy „...csak a szex szerez akkora örömöt, mint a pénzköltés”. Ez csak annak kapcsán jutott az eszembe, hogy kezembe akadt a National Bureau of Economic Research (az amerikai gazdaságkutató intézet) egyik felmérése, amely szerint visszavonulásuk után néhány éven belül az NFL-ben szereplők 80, míg az NBA-játékosok 60 százaléka küzd jelentős anyagi nehézséggel, nota bene, kénytelen csődöt jelenteni. Bár az is igaz, hiba lenne csak erre a két sorozatra összpontosítani, hiszen éppenséggel Tyson is szolgálhat elrettentő példával, ahogyan a másik két tengerentúli major ligában (NHL, MLB), a teniszezők, de még a labdarúgók között is találunk olyanokat, akik legkésőbb „nyugdíjasként” mindenüket elbukták.
Drew Hawkins pénzügyi tanácsadó szerint azért ez nem feltétlenül a véletlen műve. Egyszer egy még nem befutott amerikaifutballistával próbált egyezkedni, és a tárgyalás elején két egyszerű kérdést tett fel potenciális ügyfelének: „Ki fizeti a számláidat? Ki fér hozzá a számláidhoz?” Ugyanaz a – helyzetet jól jellemző – válasz érkezett: „Fogalmam sincs, kérdezd meg az ügynökömet!” Márpedig ha valaki a mindennapi életéhez szükséges alapinformációkkal sincs tisztában, akkor miért várnának el tőle pénzügyi tervezést vagy felelős gazdálkodást? Robin Lehnernek, a Las Vegas Golden Knights egykori hokikapusának például „nagyon fontos” volt többek között 1.2 millió dollárért különleges kígyókat vennie a farmjára, aztán a feleségével együtt csodálkoztak, amikor ötven magánszemély, illetve cég benyújtotta az összevont számlát úgy 50 millió dolláros adósságról.
A 2021-ben magáncsődöt jelentő, akkoriban éppen évi hétmillió dollárt kereső hokis, Evander Kane főképp szerencsejátékokból hozott össze 27 millió dolláros adósságot. A golfozó John Daly 24 óra alatt tapsolt el 1.6 millió dollárt a vegasi kaszinókban. A kosaras Gilbert Arenas több mint 500 lőfegyvert, továbbá cápákat halmozott fel 3.5 millió dolláros villájában. Vince Young korábbi NFL-irányító pedig megengedte magának, hogy egy Nashville–Houston repülőjáraton mind a 120 helyet lefoglalta, hogy zavartalanul utazhasson. Eike Immel, a német labdarúgó-válogatott kapusa rossz befektetések, fogadások és irgalmatlan telefonszámlák miatt 2008-ra bukta el a vagyonát, és többek között a német RTL „Celeb vagyok, ments ki innen!” jellegű műsorának dzsungelben játszódó verzióját is vállalnia kellett, hogy az érte kapott 70 ezer eurót vihesse a csődbiztos, nem beszélve az 1.2 millió eurós nyugdíj-előtakarékossági betétjéről.
Azáltal, hogy a sport egyre erősebben iparági jelleget ölt, egyre több pénz kerül a rendszerbe, úgy keresnek egyre többet a sportolók is. A nagyságrendekkel több pénzzel (érzékeltetésképp: az amerikai baseball-ligában, az MLB-ben 1911-ben még 2000 dollár volt az idényenkénti átlagfizetés, ma 4.41 millió dollár) viszont nem jár együtt automatikusan az „észmennyiség” növekedése is. Sőt... Egyre többen kerülnek be egyre korábban a ligákba (és itt mindegy, hogy tengerentúli major sportokról vagy éppen európai futballbajnokságokról beszélünk), hiába épül például az egyetemi sportra a legtöbb amerikai sorozat, már nem szempont, hogy az onnan a profi sport világába átlépőknek legyen diplomájuk, csak az, hogy teljesítsenek. Az addig amatőr státuszban lévő sportolóknak pedig már az aláírási pénz is olyan, mintha megütötték volna a jackpotot. Gyakorlatilag a nulláról lesznek milliomosok, nem tudják megbecsülni a vagyon végességét, extrém rövid periódusban (a négy kiemelt amerikai liga számai alapján az átlagos karrierhossz még az öt évet sem éri el!) keresnek általában sokat, miközben az átlagember elvégzi az iskolát, dolgozik legalább egy évtizedet, mire rendesen elkezd fialni a befektetett energia.
Holott például Warren Buffett, a világ egyik leggazdagabb embere szerint ők járnak helyes úton: „A legjobb befektetés, amit tehetsz, az önmagadba való befektetés. Minél többet tanulsz, annál többet keresel majd.” Csak ezt például nagyon nehéz megértetni a jobbára szegény sorból érkező, egyre kevesebbet tanuló sztársportolójelöltekkel. Már csak azért is, mert nekik és a családjuknak sincs fogalma arról, miképpen kell sok vagy még annál is több pénzzel bánni. Ahogyan nem tudják kiiktatni az életükből az egyre növekvő számú vélt vagy valós barátot, az ő anyagi helyzetük konszolidálására való törekvést, illetve például az egymással való versengést sem. Ha a haver házat vett, akkor nekem is kell, ha neki Mercedese van, nekem minimum Ferrari kell – ugye mindenki találkozott már hasonló egymásra licitálással? Lenny Dykstra például egész jó baseballozó volt, a New York Mets csapatával World Seriest is nyert, aztán felépített egy jól menő autómosó-hálózatot, amit idővel 51 millió dollárért eladott. Volt egy négymillió dollárt érő háza, de neki Wayne Gretzkyé, a hokiistené kellett, majd alapított egy sportolóknak pénzügyi tippekkel szolgáló újságot, amely idővel csődbe ment. 2009-ben csődeljárás indult Dykstra ellen, aki azt hitte, 31 millió dollárja van, valójában viszont csak ötvenezre volt. A hitelezők a pénzét, őt meg – jó fél évre... – a rendőrök vitték el.
Rá is igaz Ruby Henry francia közgazdász sportolók természetét jellemző mondása. Ő a tripladobók példáját említette, mert szerinte hatalmas önbizalom kell ahhoz, hogy valaki meccsről meccsre „szakmányban” elvállalja a más dobási fajtáknál alacsonyabb százalékos valószínűséggel „beeső” hármasokat. Ha pedig valakinek ugyanekkora az önbizalma az általa még annyira sem ismert pénzügyi, befektetési szektorban, az gyakran nem működik, szélsőséges esetben pedig csődhöz is vezet.
A „Mindenkit támogatni kell!”, a túl nagy önbizalom és a másokkal való lépéstartás kényszere a Washington Post által összerakott, a sportolók anyagi válságba kerülésének fő okait összegyűjtő listára is felfért két családi ok mellé. A lap szerint a további két ok a drága válásokban és a gyereknevelés költségeiben keresendő. Főleg, ha valaki olyan nagykanállal habzsolta az életet, mint a hat anyának hét gyermeket nemző egykori kosarassztár, Shawn Kemp. A válások fontosságát pedig egy Sports Illustrated-felmérés hangsúlyozta, amely szerint a major ligákban szereplő sportolók 60–80 százaléka legalább egyszer elválik, olyankor pedig a vagyon fele általában ugrik...
Két, romlásba vivő faktort pedig még nem is említettem. Az egyik a bűnözés, ami a híradásokban vissza-visszaköszönő erőszakos fellépésektől a „fehérgalléros” hadmozdulatokig (jellemző példa, hogy 2021-ben kiderült, 18 korábbi NBA-játékos hamis orvosi számlákkal próbált milliókat kicsalni a liga egészségügyi alapjától), a másik pedig a rossz tanácsadók megjelenése és követése. Akad közöttük, aki saját zsebre dolgozik („Elsőre ötszáz dollárt emelnek le a játékos számlájáról, hogy megnézzék, észreveszi-e. Aztán elszemtelenednek. Amikorra pedig a játékos úgymond felnő, adott esetben rájön, hogy húszmilliója hiányzik. Vagy száz” – mondta erről a fentebb már idézett Drew Hawkins), de olyan is, akinek pont annyi fogalma van a pénzügyi világról, mint védencének. A Washington Post kutatása szerint 2004 és 2017 között a nagy ligákban a sportolóktól összesen 500 millió dollárt csaltak ki kalandorok, akik között persze olyan „agyafúrt lelkek” is megtalálhatók, mint a Sure Sports Lending nevű cég, amely nyolcszázalékos jutalékért segít nekik hitelt felhajtani, hogy abból fizethessék korábbi adósságaikat.
Az ilyen visszásságok miatt ma már egyre több liga tart szemináriumokat a sportolóknak, egyre több helyen szerepel a napirendi pontok között a visszavonulás utáni életpályamodell-tervezés. De a legjobb példa mégis az, ha valaki a „közös világból” érkezve mutat jó példát. Amilyennel a cégbirodalmat összehozó két kosaras zseni, LeBron James, illetve Magic Johnson szolgál, vagy az egyetemi diplomájára alapozva mára több mint kétmilliárd dollárt kezelő befektetési alapot „összerakó” egykori NFL-cornerback, Eugene Profit.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
