„Színek, dresszek, varázslatok. És a tribünök alatt meghúzódó drukkerhad, melyről éreztem a kezdetek kezdetétől, hogy saját világot hordanak magukban.”
A színek és a dresszek ma is megvannak, talán a Mándy Iván által említett varázslatból is maradt még egy-egy villanásnyi, de mi a helyzet a tribünökkel? Hová tűntek a patinás, faszerkezetes lelátók, az ódon lépcsősorokkal? Azok a sajátos, meghitt hangulatú sportépítmények, amelyeknek drukkerhadai az idézet szerint saját világot hordanak magukban?
„Apám vitt magával a meccsre. A nyomorból. És a meccseken megtörtént a nagy varázslat, amiből egy hétig éltünk. Mert a drukker a saját reménytelenségét hozza ki a mérkőzésre, és hozzákapcsolja az életét egy futballcsapathoz” – vallotta A pálya szélén című regény szerzője a Labdarúgás folyóiratnak adott 1981-es interjújában. És az apja kezébe kapaszkodó, foltozott ruhás, kócos kisfiút valahogy nehéz más környezetbe képzelni, mint egy kopott falelátóra, ahol a szorongó tömegben, az eső áztatta pálya bűvöletében kergeti reményeit. Ismerjük jól a gyerekfigurát, láttuk százszor régi fényképeken, sárgásan és darabosan pergő mozgóképeken vagy talán csak képzeletben, éppen a Mándy-novellákat olvasva. Esetleg a Tribünök árnyéka című elbeszélést, amelyet 1992 márciusában, halála előtt három évvel ezzel a felvezető sorral ajánlott a 73 éves író a Korunk című kolozsvári folyóiratnak: „A romániai olvasóknak nagy szeretettel, a régi korhadt magyar tribünök felől egy öreg drukker.”
Hogy léteztek-e harmincegy esztendeje még korhadt magyar tribünök? Talán csak évtizedek óta őrzött, kitörölhetetlen képként éltek az írói emlékezetben, dacolva a rendszerváltás utáni betonszürke valósággal. A kilencvenes években már jellemzően omladozó stadionokba, összegraffitizett létesítményekbe, a szocreál sportépítészet torzóiba járt futballmeccsre a nép, ha még járt egyáltalán. A Mándy-írások tribünjei nem építészeti kategóriát jelentenek, sokkal inkább valamiféle sajátos szurkolói életérzést testesítenek meg, de ha mégis korhoz társítanánk őket, a századelő vagy a két világháború közötti stadionépítészet elemei sejlenek fel a betűk mögött. Annak a stílusnak a sok esetben másod-, harmadrangú képviselői, amelynek az élvonalbeli mintapéldánya az ősi Üllői úti Fradi-pálya volt. A Millenáris-pálya betonteknőjét megalkotó, az FTC alelnökeként a klubhoz is erős szállal kötődő Mattyók Aladár építészmérnök munkáját 1911. február 12-én adták át. A klasszikus alakú, faszerkezetes tribünt hamar megszerették futballkörökben, jellemző, hogy a ferencvárosi építmény tervei adták a mintát a Kolozsvári AC fél évvel később elkészült stadionjához. Bármily hihetetlen, de az Üllői úti őstribün nyomán emelt erdélyi változat ma is megcsodálható: az 1960-as években lebontott kolozsvári sétatéri pálya falelátóját annak idején darabokban átszállították Aranyosgyéresre, ahol a díszítőelemek elhagyásával újra felépítették, és a letűnt futballkor összerakott mementója máig áll a Strada Aurel Vlaicu oldalában (ezt friss Google Maps-es keresés is megerősíti).
Visszakanyarodva a ferencvárosi pályához, érdemes idézni Nagy Béla klubtörténész pályatörténeti könyvéből az 1918-ból fennmaradt szurkolói visszaemlékezést, amely a sportlétesítmény és a sportpálya közötti sajátos vibrálást, a padoknak, tartóoszlopoknak, feljáróknak értelmet adó érzést a legpontosabban leírja: „Mintha delejes áram csapna ki az FTC csapatából, s ezernyi hajszálfinom drót kötné össze a közönséggel, úgy, olyan érzékenyen reagál a tribünök népe mindenre, ami a pályán történik. Ha unottan játszik az FTC, akkor álmosan bóbiskolnak körös-körül az emberek, s ha lendületbe jön a zöld-fehér csapat, mintha ezer ördög bújt volna a közönségbe, úgy szikráznak mindenfelé a szemek, s csupa kigyúrt, piros arc látható.”
Amikor ezeket a szavakat rögzítették, már álltak az utóbb felépített, kiegészítő lelátórészek is, amelyeknek kialakítását akkor a következőképpen indokolták, érdekes betekintést engedve az utókor olvasóinak a korabeli nézőtéri világba: „A nagy nemzetközi matcheken kevés volt a számozott hely. Olyan nagy volt a kereslet, hogy a korzóhelyek létesítése sem javította meg a helyzetet. Most végre levegőhöz jut a népszerű pálya. Két új tribünt építettek az Üllői út felé eső forduló mögé, kiépítették a cementlépcsőket, s így sok helyhez jutva elérték azt, hogy a nagy tribünt kizárólag számozott helyek részére rendezhetik be.”
A tribün, bár idegen eredetű szó, a sportélet századfordulós hangulatát sejtető jelentésárnyalatával, kissé régies hangzásával őrzi nyelvi patináját, nem feleltethető meg egy az egyben a hidegen tárgyilagos lelátó kifejezéssel. Nem mellesleg utóbbi a Nemzeti Sport 1931-ben indított sportnyelvmagyarító mozgalmának gyümölcseként került használatba. Ritka eset, hogy még a születés körülményeit, sőt magát a szülőt is ismerjük. Az angolos tribün helyébe Kubicsek András, a XI. kerületi Csurgói út 27. szám alatt lakó sportlapolvasó ajánlotta a lelátót 1938 decemberében, a Nemzeti Sport pedig a pályázati jutalmazási rendszernek megfelelően ezüstverettel díjazta a szóalkotót. A szerkesztőség a Trócsányi Zoltán által javasolt nézőkart és karzatot sem vetette el, a lelátó szóhoz a következő magyarázatot fűzte: „Mellette szól kifejező volta és az, hogy testvére a népszerű kilátónak, hogy eddig nincs lefoglalva semmiféle más fogalom jelölésére.” Végül a rostálás feladata Pintér Jenő nyelvészé, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő bizottságának elnökéé volt, aki a nézőkar és a karzat szót elvetette, a lelátót azonban alkalmasnak ítélte a használatra.
Körülbelül az erdélyi folyóiratnak címzett 1992-es Mándy-levél idejéből való az első személyes tribünélményem, ködös gyerekkori kép az Építők-pálya meseszerű, már akkor múltbelinek tűnő emelvényéről. Úgy rémlik, kényszerűségből játszottunk a Fradi-serdülővel az „Építőkön”, a szomszédos népligeti pályánkról vándoroltunk át, talán elrontották aznap a pályabeosztást, hogy bázisunkon még a hátsó salakosra sem engedtek fel. (A napsütésben vörösen porzó, esőben tócsatengereket gyűjtő pályát azóta is őrzöm szervezetemben, mint az aranyosgyéresiek a lebontott kolozsvári nézőteret: a becsúszások nyomaként máig sötétlik belőle egy talajdarab a könyökömben, a bőröm alatt). Ha valaki tribünt emleget, nekem elsőre az Építők-pálya dereng fel, mégis a Népfürdő utcai pálya lelátója áll szívemhez a legközelebb, a Tromoson játszani mindig is ünnepnek számított: az elegánsan magasodó, fedett nézőtér, a sárgára festett acélváz, az alapjául szolgáló klinkertéglás öltözőépület meghatározza a hely különleges szellemét. Ahogyan a margitszigeti MAC-pályának is karaktert, stílust szab sokat látott lelátója, és muszáj megemlíteni Budapest talán legcsodálatosabb futballhelyszínét, az 1929-ben átadott Sport utcai BKV Előre-stadiont, mozifilmbe kívánkozó, régi tribünjével. A műfaj rajongóit a legnagyobb veszteség kétségtelenül a Tungsram-pálya közelmúltbeli feláldozásával érte, az 1970-es évekből örökölt létesítmény a dózergépek megjelenéséig makacsul őrizte a Mándy-féle, régi futballvilág levegőjét. Mára nyomtalanul eltűnt a Tungi, a zegzugos öltözőépület, az állóhelyes betonlelátó, a rozsdás könyöklőkorlát.
Marad a tribünök emléke és némi salak a bőr alatt.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
