Abban szinte biztos vagyok, hogy Vince Lombardi és David Möller nem kötne egymással barátságot, már ha erre lenne mód természetesen. A Green Bay Packerst a hatvanas években öt NFL-bajnoki címhez segítő amerikaifutball-edző hitvallása ugyanis ez volt: „A győzelem nem minden. A győzelem egyedüli és mindenekfeletti”. Néhány évtizeddel később a svájci hajléktalan labdarúgócsapat szakvezetője viszont azt mondta: „Az ellenfelek tisztelete sokkal fontosabb, mint a győzelem.”
Ezen a néhány mondaton okvetlenül le lehet mérni, mekkora lett mára a különbség a profi sport, illetve a szabadidős tevékenységként végzett testmozgás között. Minél fontosabb a győzelem, minél több forog kockán pénzből és hírnévből, a hivatásosok között annál nehezebb tartani a fair play íratlan szabályait. Ma már lehetetlen olyat várni, mint a labdarúgás hőskorában, a bírók megjelenése előtt, amikor is a két csapatkapitány vezette a meccset, és aki a sajátjainál szabálytalanságot észlelt, megállította a játékot, majd átadta a labdát a vetélytársnak. Ma már bírók vannak, élők is, elektronikusak is, és bár sokan megtesznek sok mindent a játékvezetők befolyásolása érdekében (ne menjünk messzebb a kedd esti PSG–Bayern BL-meccsnél, amelyen a Benjamin Pavard-ral csatázó Neymar minimum akkora pofont „jelzett”, mintha Mike Tysontól kapta volna, ám szerencsére Michael Oliver bíró gyakorlatilag kiröhögte, és még ápolásra sem adott engedélyt), de hála a technikának, egyre kevesebbszer járnak sikerrel. Csak a reklamálások száma emelkedett, az NBA-ben például kimutatható módon, amit az ottani szakemberek azzal indokolnak, hogy a sztárok veszélyben érzik a privilégiumaikat, és ezek megvédése miatt mindenre hajlandók.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy az elmúlt néhány napban két olyan cselekedetet is láttam, ami legalábbis szokatlan magas szintű profi sportban. És nem Neymar szokásos, a Jászai-díjat újfent megcélzó alakítására gondolok. Kezdeném a kevésbé felkapottal, amit elsőre én sem „csíptem el” a Balatonfüred–Nexe kézilabda Európa-liga-mérkőzésen a második félidő elején. Mert én is hajtottam előre magamban a füredieket, és nem értettem, miért mutogat hátrafelé, illetve miért lassít le Dejan Malinovic, a hazaiak lövője. Eggyel kevesebben védekeztek a horvátok, rájuk kell rontani, gólt kell lőni, és kész. Nagyjából ez a megszokott. De Malinovic látta, hogy a Nexe előző gólszerzője, Gianfranco Pribetic a fejét fogva a hatoson belül maradt, és csak jóval később tudott csatlakozni a védekezőkhöz. A Füred bosnyákja viszont (15–18-as állásnál) úgy érezte, tisztességesebb várni. A sportszerűség nem objektív valóság, nem lehet megkövetelni, sokkal inkább becsületbeli ügy, illetve viszonyítás kérdése. Malinovic úgy érezte, neki eddig el kell mennie.
A múlt vasárnapi Rangers–Partick Thistle Skót Kupa-mérkőzés ennél nagyobb médiavisszhangot váltott ki, illetve azon azért jóval kaotikusabb állapotok is előfordultak. Az például semmiképpen sem járja, hogy a vendégcsapatból négyen akarják egyszerre felkoncolni a Rangers második góljának szerzőjét, Malik Tillmant. Még akkor sem, ha az amerikai-német srác magasról tett az íratlan szabályokra, és megtámadta a labdát a glasgow-iaknak visszaadni igyekvő Kevin Holtot, szerelte, majd kapura tört és gólt lőtt. Elkezdett ünnepelni, majd a nyakába zuhant a „fél világ”. Pikantériát kölcsönzött a helyzetnek, hogy a Rangers éppen az ő sérülése miatt rúgta ki a labdát, de állítólag ezt Tillman nem észlelte. „Nem vettem észre, hogy a csapattársam, Antonio Colak miattam rúgta ki a labdát. Amikor az ellenfél elvégezte a bedobást, azt hittem, minden mehet tovább normálisan, és nekem nem úgy tűnt, hogy a védő vissza akarja adni a labdát. Ezért vettem el tőle és lőttem a kapuba” – fejtegette később.
Még szerencse, hogy Michael Beale menedzser megőrizte a józan eszét („Nem éreztem helyesnek, hogy így jussunk tovább. Nem otthon, nem a Partick Thistle ellen és nem a kupában. A labdarúgás szellemiségének és a Rangersnél vallott alapelveknek megfelelően jártam el.”), és jelezte az övéinek, a középkezdés után hagyják, hogy a vendégek játékosa végigmasírozzon a pályán és gólt szerezzen. Allan McGregor kapus ugyan kicsit tette-vette magát, Scott Tiffoney azért csak-csak egyenlített. (A Rangersnek végül így is összejött a továbbjutás, hála James Sands 86. percben szerzett góljának.)
Ami érdekes, hogy a sportszerűtlenség dacára akadt, aki védelmébe vette Tillmant. Barry Ferguson, a Rangers egykori csapatkapitánya szerint például helyes volt, amit a srác tett. „Többször visszatekertem és megállítottam a képet. Tillman elfordult, nem láthatta, mi történt. Persze, összességében hibázott, de ezt a csapat korrigálta” – mondta a „protestánsok” legendája a Go Radio's Football Show-ban.
Hasonló jellegű korrigálásokra azért már volt példa a futballvilágban. Évtizede például a Dinamo Tbiliszi–Szioni Bolniszi meccsen a hazaiak úgy adták vissza a labdát, hogy az a kint álló kapus felett behullott, így ők is rúgattak egy gólt a riválissal. (Hogy aztán a végén ki is kapjanak 2–1-re.) 2019-ben pedig a Leeds United–Aston Villa angol másodosztályú meccsen Marcelo Bielsa menedzser utasítására a hazaiak engedtek egy gólt a Villának, mert előtte ők úgy szereztek egyet, hogy nem rúgták ki a labdát a riválist erősítő Jonathan Kodjia sérülése miatt. „Az angol labdarúgást világszerte a sportszerűségéről ismerik fel és el” – indokolta meg a lépését az argentin szakvezető.
Ugyanakkor ezen a szinten már elképzelhetetlen, ami például a hajléktalan-vb-n megtörtént: a görögök kapusa az ellenfélnek dobta ki a labdát, aki visszarúgta neki. Nem egyszer, nem kétszer, hanem egészen addig, amíg nem társat talált meg a kidobással. Egyre általánosabb azért, hogy minél szegényebb az adott sorozat, annál sportszerűbb keretek között zajlik. Elvégre ott nem eurómilliók függnek akár csak egyetlen eredménytől is. Ugyanakkor a morál javítására mindig van remény, főleg ha idejében elkezdik a nevelést. Svájcban már akad olyan kispályás bajnokság, amelyben zöld kártyával díjazzák meccs közben a fair play díjas cselekedeteket, amelyek aztán a végső rangsorba is beszámítanak. Németországban néhány helyen már extrém szabályok között rendeznek U10-es labdarúgó-bajnokságot. Nincs játékvezető, „bemondásra” megy minden, ráadásul tabella sincs, hogy levegyék az eredménykényszert a gyerekekről. Sokak szerint viszont nem is ezek a legjobb megoldások, hanem az, ahogyan a szülőket elkülönítik a gyerekektől: csak kijelölt zónából, a pályától legalább 15 méterre követhetik nyomon csemetéiket. Szerintem idehaza több utánpótlásedző már most sírva könyörögne hasonló intézkedésért...
De ami a legfontosabb lenne: a pályán játszók tudják mindig, mit követel meg a játék szellemisége, még ha mások esetleg el is feledkeznek róla. Erre mutatott szép példát Nagy László 2015-ben egy Szeged–Veszprém meccsen 28–31-es állásnál, néhány másodperccel a vége előtt. Az volt Vadkerti Attila, a Szeged legendája másfél évtizedes karrierjének utolsó mérkőzése, de csak ült a pad végén. Nagy, az egykoron Szegeden nevelkedő klasszis viszont saját „hatáskörében” becserélte, és az akkor még a bakonyiak kapuját védő Mikler Roland közreműködésével gólt is lövetett vele. „Körte” pályafutását mégiscsak elegánsabb volt így lezárni – ha pedig egy Szeged–Veszprém rivalizálást felülírhat a sportszerűség, akkor sok minden mást is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
